Egy jó tanács és egy lopott csók

Vivien elmélázva kibont egy második tábla csokit is. Fura, de észre se vette, hogy az előzőt megette, pedig általában azért feltűnik neki, ha benyom egy teljes táblával. Most azonban lélekben teljesen máshol jár. Csak ül a konyhaasztalnál felhúzott lábbal, és Erikre gondol. Hogy mennyire nehéz lehetett neki gyerekként, hogy mennyi mindennel kellett szembenéznie. Vivien el sem tudja képzelni, milyen lehet teljesen egyedül vezetni egy egész háztartást, iskolába járni, egy testvérről gondoskodni, és közben arra is ügyelni, hogy mindig jusson mindenre, amire kell. Hogy csinálta vajon Erik? Hogy nem roppant össze ekkora teher alatt?

– Minden rendben, Vivien?

A lány felkapja a fejét, és az édesapjára néz. Péter a konyhaajtóban áll, és a tekintetéből Viv úgy érzi, hogy figyeli már egy ideje. Mikor hazaérkezett, a papája a szobájában volt, Viv pedig nem ment fel beköszönni. Épp csak váltott pár szót Jázminnal és Ádámmal, aztán bevonult a konyhába. Úgy gondolta, se az édesapja, se Ádám lánya nem fog megharagudni, hogy nem köszön nekik, végül is Péter és Vanda számára mindig megszűnik a világ, ha leülnek sakkozni, Vivien pedig nem akarta őket megzavarni, úgyhogy azóta itt ül, csokit eszeget, és gondolkodik.

– Igen, persze.

– Erik? – Péter tekintetében óvatos tartózkodás.

– Az öccsével van.

– És... köztetek minden rendben?

– Igen – mosolyodik el Viv. Eltekintve persze attól, hogy kölcsönösen bevallották, hogy lefeküdnének egymással, meg csókolóztak, de ezt persze eszében sincs kimondani hangosan.

– Akkor megbocsátottál neki? – lép közelebb Péter. Kihúzza az egyik konyhaszéket, és leül Viviennel szemben.

– Sose tudtam rá sokáig haragudni – von vállat Vivien. – És meg is értem őt. Mármint, hogy miért hazudott. És tudom, hogy nem volt neki könnyű. – Viven az apjára vigyorog. – De te tudtad, hogy meg fogok neki bocsátani.

– Bár, ahogy látom – mutat Péter somolyogva a csokikra –, tényleg tepernie kellett érte.

– Á, ezzel megvesztegetni akart – legyint nevetve Vivien. – Kérsz? – tolja a már kibontott csokit az édesapja felé. Péter mosolyogva elvesz egy kockát.

– Tudod, apa, azt hiszem, sose mondtam – szólal meg halkan Vivien –, de köszönöm, hogy mindig itt voltál. Köszönöm a gyerekkoromat, és köszönöm, hogy engedted, hogy Erik a barátom legyen.

Az édesapja könnybe lábadt szemmel pillant rá, és ettől Vivien torka is összeszorul, pedig nem kifejezetten az a sírós fajta. Péter nem mond semmit, csak bólint, aztán bekapja a csokit. Vivien is elvesz egy kockát, és élvezi, amint az édesség lágy ízeket hagyva maga után szétolvad a nyelvén. Szeret így üldögélni a papájával, mindketten csokoládéfüggők, úgyhogy ez gyakran megesik, bár általában Erik is velük van, hiszen többnyire ő a „beszállítójuk". Ilyenkor szokott előkerülni a sakktábla is, mert Vandához hasonlóan Erik is bármikor szívesen játszik Péterrel.

Viviennek ebben a pillanatban nagyon hiányzik Erik, ami ostobaság, hiszen nemrég váltak el, és egyébként is látni fogja még ma, de most mégis szinte kézzel foghatónak tűnik a hiánya.

– Ugye reggel még nem volt zöld a hajad? – kérdi hirtelen Péter, kirángatva Vivient a lassan rátelepedő különös magányból.

– Nem – feleli kuncogva a lány, aztán huncutul Péterre pillant. – Nem tetszik, igaz?

– Azt hiszem, én ehhez túl konzervatív vagyok, vagy mondhatjuk azt is, öreg – somolyog Péter –, de amíg neked tetszik így, nincsen vele semmi bajom.

Vivien melegen elmosolyodik.

– Ugye tudod, hogy nagyon jó apa vagy?

– Te pedig, kislányom, határozottan nem emlékeztetsz önmagadra – neveti el magát Péter. – De köszönöm, szerintem ezt minden apa szereti hallani.

Péter gyengéden megfogja és megszorítja Vivien kezét, aztán feláll, bár mielőtt ellépne az asztaltól, bekap még egy kocka csokoládét.

– Apa! – szól utána Viv, és amikor a férfi visszafordul, könnyedén felé dob egy bontatlan táblát. Péter elkapja, majd mosolyogva biccent, aztán magára hagyja Vivient. Talán érzi, hogy a lányának most szüksége van arra, hogy gondolkodhasson.

Vivien a térdére támasztja az állát, és csak bambul maga elé. Erik gyerekkoráról éles váltással a jelenre kanyarodnak a gondolatai. Ahogy eszébe jut a csókjuk, bizsergést érez a gyomrában. Behunyja a szemét, és felidézi a pillanatot. Nem tudja, lett-e volna valaha is bátorsága puszit adni Erik szájára, de akkor és ott túlcsordultak benne az érzések, az, hogy mennyire szereti a férfit, és nem gondolkodott. Egyáltalán nem bánja, hogy így történt, mert élete legjobb csókja volt, bár azt kicsit sajnálja, hogy Erik képtelen volt megszólalni, mikor bevallotta, hogy ő is vonzónak találja. Vajon mire gondolhatott akkor? Megfordult a fejében, hogy mi lenne, ha lefeküdnének egymással? Vagy ezt a gondolatot taszítónak találja? Az biztos, hogy megkönnyebbült, amikor témát váltott, ez látszott rajta.

Vivien felsóhajt. Hogyan fejthetné meg, mire gondol Erik? Persze anélkül, hogy elárulná magát. Jó lenne, ha lenne olyan pasi ismerőse, akit bátran beavathatna, talán egy férfi meg tudná mondani, hogy mi játszódik le Erikben, mert akárhogy nézi, az egyértelmű, hogy nőként lehetetlen megfejteni a férfiak gondolkodását – legalábbis Viv így érzi.

A nappaliból kiszűrődő nevetés visszarántja Vivient a jelenbe. A nővére és Ádám valami sorozatot néznek, bár Viv gyanítja, hogy nem azon nevetnek annyira. Fogalma sincs, hogy Ádám mivel éri el, de ha Jázmin vele van, rengeteget nevet, ami csak azért meglepő, mert a férfi előtt az idősebb nővére nem volt kifejezetten az a vidám természet. Nem mintha búskomor lett volna, de nem is nevetett annyit, mint azóta, hogy együtt van Ádámmal. Viv szereti hallani, hogy ilyen jól érzik magukat együtt, mert örül, hogy a nővére boldog. Bár azért az furcsa, hogy egy újabb férfival bővült a család...

Hát persze, Ádám! Az a pasi kedves és megbízható, ráadásul Vivvel egyidős a lánya, szóval biztos megértő lesz – Vanda azt mesélte, bármit el tud mondani az apjának, és Ádám sose néz rá furán, hanem mindig azon van, hogy segítsen. Vivien arra gondol, talán rá sem fog furán nézni, de ha mégis, egy próbát akkor is megér.

Felpattan a székről, és berobog a nappaliba.

– Szia, Vanda! – köszön, amikor észreveszi a lányt az egyik fotelbe kucorodva.

Mikor Vanda és Ádám beköltözött hozzájuk, Viv eleinte aggódott, hogy nem igazán fogják megérteni egymást Vandával, mert teljesen mások. Vanda hallgatag, visszahúzódó és szelíd természetű, kedves és mosolygós lány, míg Viv tudja magáról, hogy leginkább a vad jelző illik rá. De pár nappal ezelőtt éjszakába nyúlóan beszélgettek, és akkor megnyugodott, mert kiderült, hogy a felszín alatt rengeteg a közös bennük és sok mindenről ugyanúgy gondolkodnak.

– Helló! – mosolyodik el Vanda. Viv számára mindig meglepő, hogy mennyire olyan ez a mosoly, mint Ádám mosolya, bár ők ketten egyébként is nagyon hasonlítanak egymásra. Mindketten szőkék, van a szemükben valami kedves csillogás, és a vonásaikban is sok a közös. Persze Ádám azért karakteresebb, magasabb és igazán jó kiállású, Vanda pedig inkább törékeny alkat. Vivien szerint leginkább olyan, mint egy tünde – mikor ezt Vandával is megosztotta, a lány elpirult, de nagyon boldognak tűnt. Viv szerint Vanda nem látja magát igazán szépnek, vagy legalábbis nem tud mit kezdeni a szépségével, pedig tényleg gyönyörű – valahogy úgy, mint Jázmin. Mindkettejükben van valami megfoghatatlanság – Viv szerint az éteri a legjobb szó –, nem azért szépek, mert jól tudnak bánni a sminkkel, hanem azért, mert árad belőlük valami természetes báj. Bár azért hozzátartozik, hogy a nővére ezt sikeresen álcázza gúnnyal és keménységgel, kivéve persze Ádám mellett. Ádám mintha lehántott volna róla mindent, amit azért aggatott magára, hogy megvédje a szívét, és most már ő az, aki védi. Vivien szerint ez nagyon szép – és bár furcsa, de úgy érzi, Jázmin számára olyan Ádám, mint neki Erik.

Jázmin és Ádám a kanapén ülnek, Jázmin lába átvetve Ádám combján, és egészen közel húzódott a férfihoz. Viv szerint aranyos, hogy amikor együtt vannak, folyton egymáshoz érnek.

Viv leül a szabad fotelbe, aztán kertelés nélkül a közepébe vág.

– Ádám, kérdezhetek tőled valamit?

– Persze – pillant rá Ádám. A tekintetében van egy kevés meglepettség, de az öröm hangsúlyosabb. Viv úgy véli, már ezért megéri, hogy a férfihoz fordul. Szeretné, ha Ádám megértené, hogy örül annak, hogy Vandával együtt itt vannak, örül, mert a nővére boldog.

Jázmin előrenyúl a távirányítóért, és lehalkítja a tévét.

Viv nagyot nyel, összekaparja a gondolatait, aztán „lesz, ami lesz" alapon belevág. Megfordul a fejében, hogy talán jobb lenne, ha ködösítene, de aztán ezt elveti. Ádám most már a családhoz tartozik, nincs értelme köntörfalazni. Egyébként meg úgyis rájönnének, kiről beszél, szóval semmit sem érne azzal, ha össze-vissza habogna.

– Oké, fogalmam sincs, hogy Jázmin elmondta-e, de szeretem Eriket. – Érdekes, ahogy egyre többször kimondja, egyre kevésbé tűnik nehéznek kimondani. Ez most már nem csak az ő titka, és ez jó érzés.

– Nem mondta el, de sejtettem – feleli szelíden Ádám, és biztatón mosolyog.

Viv hálás pillantást vet Jázminra, aki válaszul biccent egy aprót.

– Nem tudom, hogy ő... hogy van velem – fordul vissza Vivien Ádám felé –, mármint persze szeret, csak... talán inkább, mint a húgát, tényleg nem tudom. Viszont... pasiból van, és... hát, szóval megcsókolt, amit aztán persze arra fogott, hogy nem tudott ellenállni a kísértésnek, amiből aztán kisült, hogy nem tart csúnyának, és én elmondtam neki, hogy szerintem vonzó pasi, és az érdekelne, hogy szerinted ezek után lehetséges, hogy ne akarjon tőlem semmit? – Vivien szinte egy szuszra hadarja el az egészet. Zavarban van, de ez nem lepi meg, mégiscsak élete egyik legfontosabb pillanatát teregette most ki.

– Megcsókolt? – vigyorodik el Jázmin, és a szemében izgatott boldogság csillog. Vivien hálás ezért.

– Igen – súgja, és ő se tudja megállni vigyorgás nélkül. Megint érzi a gyomrában az izgatott bizsergést, és a szíve is túl gyorsan ver. Hihetetlen, hogy már az ilyen hatással van rá, ha pusztán csak a csókjukra gondol.

– Ez nehéz kérdés, Vivien – szólal meg Ádám. – A barátságotok különleges, és az még számomra is egyértelmű, hogy Eriknek nagyon fontos. Nem dobná el ezt magától akármiért, és vannak ugyan, akik valóban inkább a... – Ádám elbizonytalanodik, mire Vivien a benne lázadozó feszültség ellenére is pajkosan elvigyorodik.

– A farkuk után mennek? – kérdi pimaszul.

Ádám lopva Vanda felé les, aztán megadón bólint.

– Igen, de nem gondolom, hogy Erik is ilyen. Nem kockáztatná a barátságotokat. Ennek ellenére szerintem nem találgatnod kellene, hanem tisztázni vele a helyzetet.

– Te is ezt tetted? – pillant csalafintán Ádámra Vivien.

– Igen. Bár miután szerelmet vallottam, Jázmin kidobott – vigyorodik el félszegen Ádám.

– Aztán viszont rájöttem, hogy szeretlek – szól közbe Jázmin, és még szorosabban a férfihoz bújik, Ádám pedig még szorosabban öleli.

Vivien elmosolyodik, aztán viszont töprengés rajzolja át az arcát. Végül is lehet, hogy igaza van Ádámnak. Talán Erik is rájönne, hogy fontosabb neki, mint hiszi, ha tudná, hogy ő szereti. Viv keserűen felsóhajt. Igen, lehet, de az is lehet, hogy nem, és akkor viszont hogy maradhatna meg a barátságuk? Igazából most nem sokkal van előrébb, mint eddig.

– Oké, hát köszönöm, ezen most emésztenem kell egy kicsit magam – motyogja Vivien, és feláll.

– Szerintem Erik szeret téged – szólal meg hirtelen Vanda. Mikor Vivien ránéz, zavartan folytatja. – Ha épp elfordulsz, egészen máshogy néz rád, mint olyankor, amikor te is látod őt. Mindig ott van a tekintetében a gyengédség és a törődés, de néha, valószínűleg olyankor, amikor megfeledkezik magáról, valami egészen más is. Gyötrődés és vágy, azt hiszem – bizonytalanodik el Vanda. – De persze tévedhetek – teszi hozzá szabadkozva.

– Vandára érdemes hallgatni, általában jó meglátásai vannak – mosolyog a lányra Jázmin. Viv is elmosolyodik, pedig amit Vanda mondott, a lelke legmélyéig felkavarja, de Vanda elpirul, és ez nagyon aranyos. Fura belegondolni, hogy Jázmin lényegében Vanda mostohaanyja, de jó látni, hogy Vanda kötődik hozzá. Vivien büszke a nővérére, büszke, amiért Ádám és Vanda is szereti.

Vivien képtelen megszólalni, ezért csak bólint, aztán visszavonul a szobájába. Kavarog benne mindaz, amit hallott, úgy érzi, lüktet az egész feje a töméntelen gondolattól. Ledobja magát az ágyra, az arca elé húzza az egyik kispárnáját, és elgyötörten belenyög.

Mi van, ha Erik tényleg szereti? Ha ugyanazért nem mer felé közeledni, amiért ő sem Erik felé? A barátságuk mindkettejük számára túl fontos, hogy kockára tegyék...

Vivien hirtelen a hátára fordul, és a plafonra mered.

A barátságuk Erik számára is ugyanolyan fontos. Lehet, hogy Erik pasiból van, de vele nem kockáztatna egy csókot. Bárki mással igen, de vele nem, pontosan azért, mert a barátságuk túlságosan fontos. Ráadásul, amikor megcsókolta, még nem is tudta, hogy a vonzalom kölcsönös.

Mégis megcsókolta.

Nem is akárhogy.

Ami azt jelenti, hogy Vandának talán mégis igaza van – hiszen Erik csak azért csókolhatta meg, csak azért történhetett meg, hogy nem tudott ellenállni a kísértésnek, mert valójában nem egyszerűen csak vonzódik hozzá, hanem szereti. Hiszen Erik még Ádám szerint sem kockáztatna, és igen, mégis megcsókolta.

Vivien szíve versenyt dobog száguldozó gondolataival. Szavak és képek kavarognak benne, aztán az ajkára remegős mosoly kúszik.

Lehetséges, hogy Erik tényleg szerelmes belé?

***

A nevetésük – állapítja meg Erik elégedetten –, a nevetésük az, ami egyforma. Már figyeli egy ideje az öccsét és a két féltestvérét, Lénát és Lizit, és érezte, hogy van valami, ami ugyanolyan bennük, de csak most jön rá, amikor egyszerre szakad ki belőlük az önfeledt nevetés. Ha jobban megnézi őket, egyéb hasonlóság is akad – a szemük formája, a sötét, bár azért eltérő árnyalatú hajuk –, de egyik sem olyasmi, ami alapján az ember azt mondaná, testvérek, a nevetésük azonban árulkodó.

Erik annyira elmerül abban, hogy őket figyelje, hogy Krisz és Kornél hülyéskedését fel sem fogja igazán. A két férfi igazán elemében van, és bár mindketten idősebbek egy-két évvel nála, Erik mégis mérhetetlenül öregnek érzi magát hozzájuk képest. Gyakran van ez így, ha olyan emberekkel találkozik, akik képesek arra, hogy felhőtlenül vidámak legyenek. Eddig egyikőjüket sem ismerte jól, persze köszönőviszonyban voltak, de ennél semmi több. Mikor ő képbe került, Kornél már nem lakott itt, ahogy ő tudja, akkoriban még a színműre járt. Kriszről csak annyit tudott eddig, hogy Léna barátja és egy helyi, népszerű banda énekese. Mostanra azonban már felvilágosítást kapott a teljes ágas-bogas és – enyhén szólva is – őrült családfáról, szóval tudja, hogy Léna és Krisz mostohatestvérek, sőt, korábban Krisz Léna tanára volt, ahogy azt is, hogy Lizi és Kornél amolyan féltestvérfélék, mert Léna mindkettejük féltestvére, csak Kornélnak anyai, Lizinek pedig apai oldalról.

Igazából Erik őszintén hálás azért, hogy nincs jelen a teljes család. Látásból ugyan mindenkit ismer, de nem biztos benne, hogy a rokoni fokozatokat képes lenne nyomon követni – pedig a memóriájára sosem panaszkodhatott, de amit eddig megtudott, az alapján ilyen őrületet még sosem látott. Már eleve az is, hogy tizennégyen vannak – számára ez teljesen felfoghatatlan, és akkor azt még számba sem vette, hogy lényegében valamilyen szinten majdnem mind rokonok (még ha nem is vér szerint).

Erik örül, hogy Örs ilyen nagy családba csöppent, annak pedig még inkább, hogy láthatóan szeretik az öccsét, pedig Örs nem kifejezetten az a nyílt és közvetlen típus, nem fogad bárkit a bizalmába. De Lénát és Lizit láthatóan nagyon szereti, ahogy a lányok is őt. Lehet, hogy csak nyáron találtak egymásra, ennek ellenére mégis úgy festenek, mintha már évek óta ismernék egymást.

Vidám dallam hirtelen csendülése szakítja ki Eriket a gondolatai közül.

– Az enyém – mondja összevont szemöldökkel Fanni, és sietve feláll a kanapéról.

Mindenki tekintete egyszerre siklik a tévé alatt álló dvd-lejátszó kijelzőjére. Mindjárt éjfél – Eriket ez kicsit meglepi, nem hitte volna, hogy ennyire elszaladt az idő. Lassan el kell köszönnie, így is túl sokáig váratta Vivient.

– Igen? – fogadja a hívást Fanni kissé feszült hangon, és erre mindenki ijedten felé pillant. Eriknek csak most esik le, hogy náluk valószínűleg nem megszokott az éjféli telefonhívás – ő maga ritkán fekszik éjfél előtt, és rendszerint előfordul, hogy ilyenkor még beszélgetnek Viviennel telefonon (már ha éppen nem alszik náluk, ami mostanában egyre ritkább – a kanapé és ő újabban igen jó barátok), úgyhogy benne nem áll meg az ütő, ha éjfél magasságában csörög a mobilja, de nyilván ezzel nincs mindenki így.

– Nyugodj meg, kisfiam, és ne csinálj semmit, indulunk – jelenti ki Fanni határozottan, és most már mosolyog. Bár Erik azt nem érti, hogy Fanni férje miért pattan fel úgy, mintha tűbe ült volna. – Kisfiam, négy gyermeket hoztam a világra, köztük téged is, szóval tudom, hogy Zoénak nem arra van most szüksége, hogy autóba ültesd, és azon izguljon, hogy elértek-e épségben a kórházig, hanem arra, hogy mellette légy és fogd a kezét. Istvánnal azonnal indulunk, és majd én vezetek. – Fanni hangja ellentmondás nem tűrő. – Rendben, sietünk – mosolyodik el lágyan, aztán leengedi a telefont.

– Jön Lili? – kérdi felcsillanó szemmel Léna.

– Igen – bólint Fanni, aztán körbenéz. – István?

– Indulhatunk – szól a férfi az előszobát a nappalitól elválasztó boltív alól. Már cipő és kabát van rajta, az arcán pedig üdvözült mosoly ragyog.

Erik nem csodálja, végül is a dédunokája érkezik, mint azt Krisztől és Kornéltól megtudta. Korábban látta már Zoét, tudta azt is, hogy gyermeket vár, de azzal nem volt tisztában, hogy Krisz bátyjának a lányáról van szó, vagyis tulajdonképpen Ricsi a mostoha-unokahúgával jött össze.

Igen, állapítja meg magában újra Erik, kész őrület ez a család.

– Menjetek, a kórházban találkozunk – áll fel Léna a földről vigyorogva. Krisz, mint egy óvodás, felé nyújtja a karját, Léna megfogja, és szándékosan nagy nyögéssel felhúzza a földről. Krisz vigyorából ítélve Erik úgy gondolja, hogy bármilyen más helyzetben a férfi simán visszarántaná Lénát magára.

– Ugye tudjátok, hogy reggel is lehet, mire Lili megszületik? – kérdi Fanni már az előszobából.

– Majd tábort verünk a váróban, hogy szurkoljunk Zoénak. Izgalmas lesz – vágja rá Krisz lelkesen, aztán a vigyora még szélesebbre szalad és határozottan kaján jelleget ölt. – Adrián vajon tudja már? – teszi fel a kérdést, de nem vár választ, előhalássza a zsebéből a mobilját, és hívást indít. – Helló, bátyus! Érkezik az unokád. – Krisz vigyora, ha ugyan lehetséges, még szélesebbre szalad. – Oké, akkor a kórházban találkozunk. – A férfi elnézőn felnevet. – Nem képzeled, hogy kihagyom a pillanatot, amikor először szólíthatlak hivatalosan is nagyapának. – Krisz még akkor is nevet, amikor elteszi a mobilt, és úgy néz körbe, mint aki roppant jól végezte dolgát, és ezért dicséretet vár. Igazából nagyon mókásan fest.

– Mondd, Krisz – kérdi Léna huncut tekintettel –, ha most így pörögsz, mi lesz, ha én szülök? Elájulsz?

– Nem tudom – mondja töprengve Krisz, aztán elvigyorodik. – Lehet – húzza magához a lányt, és könnyű puszit nyom a feje búbjára.

Erik elmosolyodik, a többiek viszont jóízűen felnevetnek.

– Gyerünk, induljunk! – szólal meg Kornél. – Nagybácsi leszek, nem akarok lemaradni.

– Én meg nagy-nagybácsi – fűzi hozzá Krisz –, szóval én sem akarok lemaradni. Te is jössz, mostoha másod-féltesó? – kérdi Krisz Erik felé fordulva.

Igen, Krisz megfejtette. Mert – legalábbis szerinte –, ha Léna a mostohahúga, akkor Örs a mostoha féltestvére, tehát Erik, aki Örs féltestvére, neki a mostoha másod-féltestvére. Erik felhívta rá a figyelmét, hogy ez a logika igen sok helyen sántít, de Krisz nem hagyta, hogy kifejtse az érveit, merthogy abból úgyis csak az sülne ki, hogy nem rokonok, márpedig szerinte lényegében azok. Ezek után Erik azt már inkább nem jegyezte meg, hogy ilyen rokoni megnevezések egyébként valószínűleg nem is léteznek.

– Nem, megígértem Vivnek, hogy még ma beugrom hozzá, de köszönöm.

– Akkor kapkodnod kell a lábad, mindjárt holnap van – veregeti hátba bajtársiasan Kornél.

Erik a többiekkel együtt megy az előszobába, és csak kint köszön el tőlük. Aranyos a lelkesedés, amivel a kórházba készülnek, és Erik akaratlanul is arra gondol, hogy vajon neki lesz-e valaha gyermeke. Ricsi csak pár évvel idősebb nála, és most apa lesz. Erik nem tudja elképzelni, hogy máris apa legyen. Egyszer majd talán, de most még nem. Talán soha. Végül is Vivient szereti, és lehetetlen, hogy valaha is mást szeressen. Viv csodálatos anya lenne – persze még nem most, ahogy magát, úgy Vivient sem tudja egyelőre szülőként elképzelni. Nem akar belegondolni abba, hogy Viv egyszer majd gyermeket vár, valaki másnak a gyermekét, nem, ez túlságosan fájó. Az viszont jóleső, izgatott és reményteljes bizsergést csal a gyomrába, ha elképzeli, hogy Viv a közös gyermekükkel várandós. Csak egy pillanatra engedi meg magának, hogy erre gondoljon, mikor elűzi a képet, azonban még így is összeszorítja a szívét a kétségbeesés. De akkor sem gondolkodhat ilyesmin.

A ház csendes, úgyhogy Erik óvatosan megy fel az emeletre. Viv szobája előtt megáll, és halkan bekopog. Mikor harmadszorra sem érkezik válasz, nesztelenül benyit a szobába, de szinte rögtön meg is torpan. Vivien már alszik. Édesen elnyílt szájjal, az oldalára fordulva fekszik. Egy kopottas fekete póló van rajta, ami korábban a férfié volt, Viv még a nyáron csaklizta el tőle, és Erik nem tehet róla, de elégedettség önti el, hogy a lány az ő pólójában alszik. Elégedettség és valami zavarba ejtő birtoklásvágy.

Közelebb lép az ágyhoz, most már nem ügyel különösebben arra, hogy halk legyen, mert Vivient semmilyen zaj nem rángathatja ki az álomból. Erik épp elégszer ébresztette már ahhoz, hogy tudja, Vivien nagyon nehezen kel fel. Nem elég, ha az ember végigsimít a karján, esetleg a hátán, ezekre egyáltalán nem reagál. Az évek alatt Erik külön módszert fejlesztett ki Viv ébresztésére. Ha nagyon sietni kell, gyengéden megrázza, de ezt nem nagyon szereti, mert a lány ilyenkor mindig megriadva ébred. Valamivel kíméletesebb, ha puhán a fülébe fúj, de ez sem a legszerencsésebb választás. Szóval, ha nem kell kapkodni – márpedig, ha Erik ébreszti Vivient, inkább korábban kel, hogy bőven maradjon idő –, letérdel az ágy mellé, és a mutatóujjával addig simogatja a két szemöldöke közötti részt apró, körkörös mozdulatokkal, míg Vivien el nem mosolyodik és bágyadtan rá nem pislog. Erik szereti ezeket a pillanatokat – talán önzőség, de szereti, ha ő az első, akit Viv reggel megpillant, mert ettől neki is mindig jobb kedve lesz.

Letérdel Vivvel szemben, az ágyra fekteti a karját, megtámasztja az állát, és csak nézi Vivient az éjjeli szekrényre tett laptop tompa fényében. Viv szeret zenére elaludni. Filmekre nem igazán tud, mert még olyankor is, amikor már ismeri a filmet, elkezd rá figyelni, és ettől felébred, szóval általában inkább zenét hallgat.

Erik tekintete Vivien szájára siklik. Pár órával ezelőtt megcsókolhatta – életében először, és sajnos lehet, hogy utoljára is, de akkor sem bánja. Vivient csókolni maga volt a mennyország, és annyira vágyik rá, hogy még egyszer átélje. Gyengéden a lány homlokához nyúl, kisimít egy rakoncátlan hajtincset, aztán az ujjai továbbsiklanak a szája felé. Viv meg se rezdül. Vajon, ha megcsókolná, felébredne? Igen, érthető okokból ezt Erik még sosem tesztelte. Most azonban nagyon szeretné megtenni, akkor is, ha tisztességtelen. Csak egyszer, egyetlen egyszer. Ha ezt most megteszi, talán kibírja, hogy távol tartsa magát tőle. Talán kibírja, hogy ne teperje le, ha legközelebb kettesben maradnak. Sokkal rosszabb most, hogy tudja, Viv nem utasítaná vissza. Ha nem szeretné ennyire, lefeküdne vele, így azonban nem teheti.

Erik felsóhajt.

Csak egyetlen csók, csak ennyire van szüksége.

Közelebb hajol Vivienhez, és gyengéden az ajkához érinti az ajkát. Nem engedi meg magának, hogy sokáig időzzön, épp csak addig, hogy megérezze Vivien ízét, aztán már el is húzódik. Szaporán dobog a szíve, ahogy Vivre néz, de a lány meg se rezdül.

Szomorúság bontogatja éjsötét szirmait Erik szívében. Hét éve semmit sem lopott, és lám, most megint tolvajjá lett.