Egy majdnem csók és egy kihagyott lehetőség

Vivien nagyon bátornak érzi magát – vagy kissé szédültnek. Nem arról van szó, hogy nem feküdtek már így egymás mellett milliószor, de most valami mégis más, bár Viv nem tudná megmondani, pontosan mi is. Talán az, ahogy Erik végigsimított az arcán az előbb, vagy az is lehet, hogy az, ahogyan ránézett, de talán csak a csóknak az emléke túl élénk most, és ezért tört rá ez a váratlan merészségroham.

– Nem felejthetnénk el? – veti fel Erik válasz helyett. Esdeklőn néz a lányra, és van valami fura tartózkodás a tekintetében.

– Nem akarom elfelejteni – motyogja Viv zavartan. Csak remélni meri, hogy az arca nem pirult ki annyira, mint amennyire ő forrónak érzi, mert akkor jó eséllyel úgy fest, mint egy főtt rák, és Viv nem hiszi, hogy egy főtt rák túl vonzó látványt nyújtana.

– Miért? – vonja össze a szemöldökét Erik elkomoruló arccal.

– Mert nem volt olyan rémes csók – mosolyodik el kissé erőtlenül a lány.

Erik is elmosolyodik, aztán rebben a keze, és bátortalanul újra végigsimít Viv arcán, ezúttal azonban nem veszi el a kezét, mint az előbb, hanem hagyja, hogy az ujjai a szájához érjenek. Vivien nem mer levegőt venni, a gyomra pedig mintha öklömnyire zsugorodna.

– Viv, nem volt helyes, hogy megcsókoltalak – dünnyögi Erik, de az ujjai továbbra is az ajkát érintik, és ez csodálatosan borzongató érzés.

– Akkor miért tetted?

– Nem tudtam ellenállni a kísértésnek – sóhajt fel Erik, és elveszi a kezét. Bűnbánón néz rá, mintha tényleg helytelennek gondolná, hogy megcsókolta, és ezt Vivien a legkevésbé sem érti, de nem is igen ér rá ezen töprengeni, mert Erik szavai remegő reményt lehelnek a szívébe.

– Szóval kísértést jelentek számodra? – kérdi, és csodálkozva veszi észre, hogy kicsit kacér a hangja. Kacér, mint a rezzenéstelen vízfelszínen szikrázó napfény.

Erik tekintete elsötétül, de hogy mitől, Vivien képtelen megállapítani. Épp úgy lehet bűntudat, mint akár düh – a lánynak tényleg fogalma sincs.

– Nem kell aggódnod, nem úgy – motyogja Erik. – Én soha... szóval... a kurva életbe, Viv, kibaszott gyönyörű nő vagy, és...

– Szerinted gyönyörű vagyok? – Viv szaporán pislog, a hangja merő döbbenet.

Erik elneveti magát, halkan és dörmögősen, őszi, szomorkás színekkel teli hangon.

– Nem, szerintem bányarém vagy, és szokásom bányarémeket csókolgatni, ez a titkos hobbim – feleli gúnyosan elhúzott szájjal a férfi.

Vivien meglepetten fürkészi Erik arcát, a vonásaiból és a tekintetéből igyekszik kiolvasni, hogy ez most azt jelenti-e, amire gondol, de nem jut dűlőre. Évek óta győzködi magát, hogy felejtse el Eriket, hogy a férfi nem vonzódik hozzá, és most mindaz, amit magába sulykolt, birokra kél azzal, amit Erik szavai sejtetnek.

– Most a frászt hoztam rád? – kérdi óvatosan Erik, és mintha félelem szökne a tekintetébe.

– Nem – mosolyodik el Vivien, bár kicsit remegős mosoly ez. – Szóval, ha most találkoznánk először, mondjuk, egy buliban, akkor megkörnyékeznél?

– Ó, igen – bólint Erik, és az ajka félmosolyra görbül. – Megkérdezném, hogy nincs-e kedved másnap reggel együtt józanodni egy kávé mellett.

– Miután végigszexeltük az éjszakát? – Viviennek nagyot dobban a szíve, ahogyan kimondja. Már csak elképzelni is mámorító. Milyen lenne vajon? Milyen lenne, ha Erik nem barátként ölelné? Ha a tekintetében forróság és vágy izzana? Ha úgy nézne rá, mintha ő lenne az egyetlen nő a földkerekségen?

– Igen.

Mereven és némán bámulják egymást. Erik szeme feneketlenül mélynek tűnik, a tekintete csupa borongós árnyék. Mintha kínlódna, és Viv nagyon szeretné érteni őt.

A másodpercek tehetetlen megadással zuhognak.

Vivien arra gondol, hogy mi lenne, ha most magához húzná Eriket. Vagy ha azt mondaná, ő egyáltalán nem bánná, ha úgy tennének, mintha most találkoznának először.

Akaratlanul is a csókjukra gondol, hogy milyen érzés volt Erik száját az övén érezni, hogy mennyire puha és sötéten édes volt az íze, hogy mintha izzón lobogó lángok bomlottak volna szét az egész testében.

Megnyalja az ajkát, és már majdnem megszólal, de Erik tekintetét düh mossa még sötétebbre, és Vivien szíve fájón összeszorul. Ösztönösen érzi, hogy Erik magára dühös. Vagy azért, mert bevallotta, hogy vonzónak találja, vagy pusztán csak azért, hogy eleve így érez. Ez viszont csak azért lehet, mert attól tart, ezzel tönkreteszi a barátságukat – ami viszont azt jelenti, hogy meg sem fordul a fejében, hogy barátságnál több is lehetne köztük. Vivien erősen próbál más magyarázatot találni, de hiába. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincs is, csupán talán ő túl zaklatott ahhoz, hogy megtalálja, de jelenleg ez épp elég ahhoz, hogy visszavonulót fújjon.

Ha bevallja Eriknek, hogy mit érez, vagy akár csak azt, hogy szeretné, ha átlépnék a barátság határait, muszáj biztosra mennie. Muszáj, ha nem akarja, hogy a barátságuk menthetetlenül megváltozzon, és minthogy ma egyszer már félig-meddig átélte (ha más nem is, gondolatban), hogy milyen lenne, ha elveszítené Eriket, ezt nem meri megkockáztatni. Elképzelni is épp elég volt, átélni elviselhetetlen lenne.

– Ez a duma tényleg bejött eddig bárkinél is? – kérdi Viv könnyed mosollyal taszítva félre az egyre komorabb és feszültebb csendet.

– Te képen törölnél, mi? – kérdi Erik jót derülve. Valószínűleg épp elképzeli a jelenetet, ami nem lenne meglepő, mert valóban előfordult már, hogy Viv képen törölt egy pasit, amiért annak ellenére is nyomult, hogy megmondta, nem kér belőle. Jó, mentségére legyen mondva, akkor már épp több volt benne a kelleténél, így aztán nem egészen tudta mérlegelni, hogy mennyire jó döntés, ha behúz egyet a fickónak. De azért egész szép ütés volt – legalábbis Erik szerint, akinek épp addigra sikerült átverekednie magát a tömegen, hogy még elkapja a pillanatot. Az eset után a műhelyben egy teljes héten keresztül Viv lelkes és büszke hátba veregetéseket kapott a fiúktól, és még utána is sokszor felemlegették, hogy „az ő kicsikéjük nagylány lett". Tekintve, hogy ők tanították meg bunyózni (mert az nem lehet, hogy egy lány ne tudja magát megvédeni), nem csoda, hogy büszkék voltak az eredményre.

– Na, de kérlek! Én egy kifinomult hölgy vagyok – neveti el magát Viv. – Roppant bájosan és kecsesen lentebbi tájékaidra borítanám az italom.

– Meg is érdemelném – morogja a férfi, és ezúttal a hangjában lehet érezni azt a baljósan gomolygó sötétséget, ami az előbb a tekintetét festette át. – Oké, azt hiszem, ezt a témát kiveséztük. Hazaviszlek, jó?

Vivien nem is tudja, miért tiltakozzon előbb: azért, hogy Erik nem akar többet a csókról beszélni (bár, ha Viv jobban belegondol, ő sem igazán beszélni akar róla, hanem inkább megismételni), vagy azért, mert haza akarja vinni.

– Nem aludhatnék ma itt? Most... jó lenne.

Erik gyengéden néz rá.

– Én se bánnám, de szeretnék még ma Örssel is beszélni. Utána beugrom hozzátok, jó?

– Nem beszéltél vele, miután elrohantam?

A kérdést csak a törődés és az érdeklődés mondatja vele, nem az, hogy vissza akarja tartani Eriket. Megérti, hogy a férfi szeretne találkozni az öccsével – végül is hét éve nem látták egymást, szóval ez természetes. Igazából, és ez csak most esik le neki, az is érthető lett volna, ha Erik az öccsét helyezi előtérbe, nem pedig őt. Mégis inkább utána jött, vele akart előbb beszélni, és ez szívdobogós melegségbe burkolja a lány lelkét.

– Nem sokat, csak míg elvittem Fanniékhoz.

– Úgy érted, Fanni nénihez? – kérdez vissza Viv értetlenül. Mi köze van Erik öccsének az ő szomszédjukhoz?

– Aha – vigyorodik el Erik. – Léna a féltesója.

Viviennek dereng valami, mintha Örs mondta volna, amikor felbukkant a műhelyben, de ez az információ nem maradt meg benne. Ahogy most összerakja a képet, ő is elvigyorodik.

– Szóval akkor Fanni néni lányának a féltestvérének vagy a féltestvére?

– Igen – neveti el magát Erik.

– Ez király! – közli Vivien lelkesen.

Szereti Fanni nénit. Mikor még kicsik voltak, ugyan Lénával sokat játszottak együtt, de aztán a suli közbeszólt, és eltávolodtak egymástól, igazából Vivnek csak halvány emlékfoszlányai vannak azokról az időkről. Fanni néni azonban mindig nagyon kedves volt hozzájuk, és Viv édesanyját is nagyon szerette, sőt, a baleset után, még akkor, amikor minden annyira összezavarodott volt, és senki sem tudta a családból, hogy hogyan is lesz tovább, Fanni néni egyszer észrevette, hogy csak úgy baktat az utcán, és behívta magukhoz. Senki nem volt otthon, csak ő, és a legjobb az volt, hogy nem kérdezett semmit, csak leültette a konyhaasztalhoz, teát és sütit tett elé, aztán pedig egyszerűen leült mellé és hallgatott vele. Vivien nem tudja, miért volt ez olyan megnyugtató és miért jelentett olyan sokat, de így volt, és neki akkor nagyon szüksége volt erre.

– Várj! – vonja össze a szemöldökét Viv. – Fanni néni így lényegében a rokonod, igaz?

– Azt hiszem, bár fogalmam sincs, mennyire lehet ezt rokonságnak számítani. Végül is nincs köztük semmilyen vérségi kötelék.

– Jó, de ha ezt nem nézzük, akkor tulajdonképpen Ádám is a rokonod lett – vigyorodik el Vivien. Alig várja, hogy elmondja Jázminnak, hogy a pasija Erik rokona. Egészen pontosan Ádám nagynénje Erik féltestvérének a féltestvérének az édesanyja. Erre mégis mekkora esély volt? Kész őrület, de Viviennek nagyon tetszik – általában véve szereti azokat a dolgokat, amik eltérnek a megszokottól.

– Sőt – folytatja felcsillanó szemmel a lány –, ha Ádám a rokonod, akkor igazából Jázmin is az, mármint jó, akkor lenne igazán, ha összeházasodnának, de ha így lenne, én is a rokonod lennék.

Erik egy pillanatra értetlenül bámul rá, aztán viszont kirobban belőle a nevetés.

– Viv, te teljesen őrült vagy, ugye tudod?

– Igen, és büszke vagyok rá – vigyorog a lány.

Erik puszit nyom a homlokára, és bár ez a puszi teljesen ártatlan és baráti, Vivien szíve mégis gyorsabban kezd dobogni. Fura, hogy a csók óta mennyivel élénkebben érzékeli Erik akár legapróbb érintését is. Eddig nem volt így, és Vivien nem mer belegondolni, hogy ha ezentúl mindig így lesz, akkor azt hogyan fogja kezelni.

– Na, gyerünk, kedves rokon, szedjük össze magunkat – paskolja meg Erik a lány combját finoman. Vivien beletörődőn felül, és Erikre pillant, de ahogy lenéz a férfira, kiröppen a fejéből, amit mondani akart, és helyette valami egészen más csúszik ki a száján.

– Azért úgy fair, ha elárulom, hogy szerintem te se nézel ki éppen rosszul. Igazából bőven kimeríted a szívdöglesztő fogalmát.

***

Erik szeme elkerekedik, és képtelen elhinni, hogy Vivien tényleg azt mondta, amit ő hallani vélt. Nyel egyet, de ahogy kinyitja a száját, be is csukja. Fogalma sincs, mit mondhatna. Soha nem gondolt arra, hogy Vivien esetleg vonzónak találhatja. Vagyis persze gondolt, de soha nem komolyan. Csak olyan fantázia volt, amiről úgy vélte, sosem lesz valóság. Viszont Viv most azt monda, hogy szívdöglesztő.

Pont úgy mondta, ahogyan jó pár évvel ezelőtt azt, hogy „igazán felnőtt". Erik akkor jót mulatott magában ezen. Ő akkor töltötte a huszonhatot (eszében sem volt elárulni, mikor van a szülinapja, de ha Viv akar valamit, akkor könyörtelenül addig megy, míg el nem éri, szóval végül megadta magát), Viv pedig még tizenhárom volt, és lelkesen megállapította, hogy épp kétszer annyi idős, mint ő, majd félrebillentette a fejét, tanulmányozta pár másodpercig, aztán pedig kijelentette, hogy felnőtt. Erik sosem érezte magát igazán felnőttnek, sem akkor, sem most, de Viv aranyos volt, ahogyan ezt közölte vele.

Valójában Erik azóta van meggyőződve arról, hogy Viv szemében ő igazából öreg, legalábbis épp annyira, hogy ne jöhessen nála szóba. Ezt csak megerősítette benne a sok tacskó, akivel a lány az évek alatt járt. Erik mindegyiket meg tudta volna fojtani egy kanál vízben, már csak azért is, mert mindig szemérmetlenül bámulták a lányt, és ez őt nagyon bosszantotta. Talán, mert ők megtehették. De az is lehet, azért, mert egyik lenyalt vagy épp felnyalt hajú kölyök sem volt elég jó Vivhez. Viv többet érdemel az olyan srácoknál, akik pusztán a bugyijába akarnak bejutni. Valaki olyat, aki őszintén szereti és törődik vele, aki megérti, aki tudja, mikor melyik hangulatát hogyan kezelje, de aki elég érett ahhoz, hogy visszafogja, ha kell, mert erre Vivnek olykor szüksége van.

– Most a frászt hoztam rád? – kérdi Vivien, pont olyan óvatosan, mint ahogyan korábban Erik.

A férfi megrázza a fejét, bár leginkább csak azért, hogy elhessegesse magától a gondolatot, hogy igazából ő talán jó lenne Vivnek. Mert ez nem igaz, Viv nála jobbat érdemel, csak épp nagyon szeretné, ha ő lehetne ez a jobb. Ahogy azt is nagyon szeretné, ha nem érezné úgy, hogy helytelen Vivient szeretnie.

– Nem – mosolyodik el Erik erőtlenül. Mi tagadás, kicsit talán zavarban van, és ez ijesztő érzés. Ő nem szokott zavarba jönni. Soha, semmitől.

– Pedig egészen úgy nézel ki – jelenti ki Viv, és félrebillenti a fejét. Mindig ezt teszi, ha valakit vagy valamit nagyon alaposan tanulmányoz, ha valamit meg akar fejteni.

– Csak... nem hittem volna, hogy te... – Erik megrázza a fejét, és újrakezdi. – Azt hittem, hogy számodra... – Hát ez sehogy se jó, képtelen most értelmesen beszélni. Vivien szerint szívdöglesztő. Ő. És a kocsiban viszonozta a csókját. Mégpedig nem is akárhogy, bár erre igyekszik nem gondolni, mert ha erre gondol, hirtelen már nem nagyon tud gondolkodni. Vagy legalábbis nem olyasmire, amire szabadna.

– Erik, már nem vagyok kislány, és van szemem. Te egy vonzó pasi vagy – mondja Viv, mintha csak tudná, mi járt az imént a férfi fejében. Eriket néha megrémiszti, hogy olykor Viv mennyire könnyen ráérez a gondolataira. Mintha belelátna.

– Szóval, ha most találkoznánk először, mondjuk, egy buliban, és megkörnyékeznélek, akkor nem utasítanál vissza? – kérdi Erik halk, elmélázós hangon, és közben tökéletesen tisztában van azzal, hogy veszélyesen ingoványos terepre tévedt.

– Nem – feleli Vivien, és a hangját árnyasra szűri a mélyén gubbasztó félelem.

Erik mereven, fürkészőn nézi a lányt, közben pedig őrülten dobog a szíve. Viv nem kapja félre a tekintetét, bár mintha az arca kicsit kipirult volna. Ami nem csoda, hiszen mindketten tudják, hogy azt vallotta most be, hogy lefeküdne vele. Ami persze nem jelenti azt, hogy akarja is – vagy igen? Jól ismeri Vivient, gyakorlatilag minden egyes apró rezdülését ismeri, most mégis mi a francért ennyire bizonytalan?

Csak egy mozdulat kellene. Visszahúzná maga mellé Vivient, fölé hajolna, és megcsókolná. Előbb csak lágyan és puhán, aztán már úgysem tudná magát visszafogni, a testében őrjöngő szenvedély átvenné felette az uralmat. Pont úgy, ahogyan az autóban is történt. Nem lenne semmi más, csak Vivien. Tudja, hogy megtehetné. Azt is tudja, hogy Viv ezúttal sem tiltakozna.

De mi lenne aztán? Mi lenne, ha lefeküdnének egymással? Mi lenne, ha újra és újra megtörténne? És mi lenne akkor, ha Vivien számára az egész csak szex lenne? Vagy még rosszabb, ha rájönne, hogy a részéről viszont ennél sokkal többről van szó? Egyébként is: megteheti-e? Évek óta igyekszik elfogadni, hogy nem szeretheti Vivient, hogy ez gyakorlatilag minden szempontból helytelen (jobb napjain a beteges jelzőt sem sajnálja), most meg söpörjön félre minden kételyt és aggályt, csak azért, mert kiderült, Viv szerint vonzó?

– Oké, csak akartam, hogy tudd, mert tényleg így fair, de ha még ma akarsz beszélni az öcséddel, akkor tényleg ideje indulnunk.

Erik érzi, hogy a feszültség szétpukkan a testében. Elmosolyodik, és bólint. Viv felpattan mellőle, és kisiet az előszobába. Fura, de mintha nem lenne annyira lendületes, mint máskor, mintha valami lehúzná – vagy talán vissza? Erik nem tudja, és talán jobb is így. Amióta Viv elrohant a műhelyből, kísértette az érzés, hogy elveszítheti őt, és már maga a lehetőség is eléggé feldúlta ahhoz, hogy ne akarja még egyszer megkockáztatni.

Sóhajtva feltápászkodik, és Viv után indul. Ahogy az előszobában a lány rámosolyog, úgy érzi, jól döntött, hogy nem ragadta meg a lehetőséget. Nem tudna élni Viv mosolya nélkül.

A hazaút ugyanúgy telik el, mint bármikor máskor telne. Nincs köztük nyoma feszélyezettségnek, és ez megkönnyebbüléssel tölti el Eriket. Viv számára tényleg nem lett más mindattól, amit elmesélt magáról, nem változott semmi.

Az út nem hosszú, Erik lakása közel van Vivék otthonához. Mikor leparkol, a lány megígérteti vele, hogy akármilyen későn is jön el az öccsétől, mindenképpen benéz még hozzá, aztán egy gyors puszit nyom Erik arcára, és kipattan az autóból.

A puszi meglepi Eriket. Máskor is előfordul, hogy csak úgy megpuszilják egymást, de mégis, mintha Viv ajka most pár lopott pillanattal tovább időzött volna az arcán, és ez furcsa. Vagy talán csak képzelte, a jelenlegi állapotában ez nem lenne túl meglepő.

Erik megvárja, míg Vivien bezárja maga mögött a kaput. Ugyan szinte kizárt, hogy ezen a környéken bármi történjen vele, de Erik csak akkor nyugodt, ha látja, hogy biztonságban hazaért.

Pár percig még az autóban időzik. Hátrahajtja a fejét, és mélyeket lélegzik. Nem mintha igazán tartana az öccsével való beszélgetéstől – mégiscsak az öccse –, de ma már kezd sok lenni a nehéz beszélgetésekből. Bár abban bízik, hogy Örssel hamar visszatalálnak a régi fesztelenségre, amikor akár félszavakból is megértették egymást.

Erik kiszáll az autóból, lezárja, aztán Fanniék kapujához sétál, és becsenget. Ahogy várja, hogy nyíljon az ajtó, az előbbi gondolatai ellenére mégiscsak idegesség lopja magát a szívébe.

Fanni elmosolyodik, mikor meglátja, és abból, hogy nincs kérdés a tekintetében, Erik már tudja, hogy Örs beszélt nekik róla. Lehet, hogy nem mondott el mindent, de a lényeget igen.

– Szia, Fanni! – köszön, amikor a nő kinyitja a kaput.

Fanni és ő már évekkel ezelőtt összetegeződtek. Erik akkor már egy ideje elég gyakori látogató volt Viviennél, és mikor egy délután megérkezett, látta, hogy Fanni nem tudja beindítani az autót. Persze megkérdezte, segíthet-e, mégiscsak Viv egyik szomszédjáról volt szó, akiről ráadásul Viv mindig szeretettel és tisztelettel beszélt, és hát látásból egyébként is ismerték már egymást. Az autóba sikerült életet lehelni, és Erik azt is felajánlotta, hogy másnap délután megnézi alaposabban is. Fanni elfogadta a segítséget, és míg Erik az autót bütykölte, megkérte, hogy tegeződjenek. Erik ezt csak akkor érezte furcsának, mikor később úgy találkoztak Fannival, hogy Vivien is vele volt. Viv mindig Fanni néninek szólította és „csókolom"-mal köszönt, és Erik ettől idősnek érezte magát, vagy legalábbis sokkal idősebbnek Viviennél.

– Szia, Erik! – mosolyog rá szívből jövőn Fanni.

Eriket mindig meglepi, hogy mennyire fiatalos ez a nő, pedig már minimum hatvan körül járhat. Fogalma sincs, mi teszi, hogy mégis kortalannak érződik, pedig hát vannak ráncai, és ha nem festené szőkére a haját, valószínűleg ősz is lenne, ennek ellenére, ha az ember ránéz, mégsem az jut elsőnek eszébe, hogy egy idős nőt lát, hanem inkább valami olyasmi, hogy van olyan szépség, ami nem múlik el.

– Örshöz jöttem, remélem, nem alkalmatlankodom – mondja Erik, és bár igyekszik, mégis csak egy erőtlen mosolyra futja tőle.

– Egyáltalán nem, már vártunk – rázza meg a fejét Fanni, és hátrébb lépve int Eriknek, hogy bátran menjen beljebb.

– Elmondta, ugye?

– Igen, de egyelőre csak Istvánnak és nekem, a gyerekek csak később érkeznek. Ha nem akarod, hogy mindenki tudja, mi nem mondjuk el. – Fanni tekintete kedves és megértő.

– Nem, egyáltalán nem zavar, büszke vagyok rá, hogy Örs az öcsém.

– Nos, akkor üdvözöllek a családban – mosolyodik el könnyedén Fanni, miközben bezárja a kaput. Ahogy elindulnak, huncut tekintetet vet Erikre. – És ne számíts rá, hogy nem fognak kikészíteni a rokonsági kapcsolatokkal, Krisznek ez a mániája.

Erik halkan, dörmögősen elneveti magát.

– Semmi gond, Viv már megfejtette, hogy lényegében rokonok vagyunk, ennél nagyobb meglepetés nem érhet.

– Azt hiszem, nem akarom tudni, hogy hogy jutott el idáig – ingatja meg a fejét Fanni mosolyogva. Betessékeli Eriket a házba, majd a nappali felé int.

– Örs odabent van. Nem fogunk zavarni, beszélgessetek nyugodtan.

– Köszönöm szépen, Fanni. – Eriknek ezúttal nem kell erőltetnie a mosolyt.

Fanni biccent, gyengéden végigsimít a karján, aztán magára hagyja Eriket. A férfi kibújik a cipőjéből és a kabátjából, aztán belép a nappaliba. Bár nem túl sokszor, de járt már itt, úgyhogy nem éri meglepetésként a szoba kedves és megnyugtató otthonossága. Örs a kanapén ül, így Erik a fotelt veszi célba. Mikor leül, Örs kikapcsolja a tévét, és felé fordul. Nem szólalnak meg, csak nézik egymást.

Örs férfiasabb lett az elmúlt hét év alatt, és így talán még jobban hasonlítanak egymásra – nem tagadhatnák le, hogy testvérek. Mindketten inkább az anyjukra ütöttek, sötét a hajuk és a szemük, erősek és karakteresek a vonásaik. Bár Örsben van valami, ami több zárkózottságot sugall, Erik pedig tudja magáról, hogy első pillantásra inkább ijesztő, mint megnyerő, ami viszont az öccséről nem mondható el. Igen, Örs inkább olyan típus, aki a hallgatagsága ellenére is képes bizalmat ébreszteni másokban, míg Erik inkább a rosszfiú, akitől az anyák óva intik lányaikat.

– Ne haragudj, hogy nem mondtam el, hogy megváltoztattam a nevem – szólal meg végül Erik.

– Mondtam, hogy nem haragszom – mosolyodik el elnézőn Örs –, csak meglepett, ennyi az egész. Bár azért az érdekelne, miért nem mondtad el.

Erik tétován megvonja a vállát.

– Sose jött rá ki a lépés, és... nem tudtam volna megmagyarázni.

– Vivien miatt tetted, igaz? – kérdez rá nyíltan Örs. Sosem volt szokása, hogy sokáig kerülgessen egy témát, szereti a nyíltságot. Miután Viv elrohant, például rögtön az volt a kérdése, hogy „ki ez a lány".

– Igen. Mikor találkoztunk, Erikként mutatkoztam be, és... ez már nem látszik rajta, de törékeny kislány volt, nem akartam megbántani azzal, hogy hazudtam.

– Ezért inkább megváltoztattad, hogy ne legyen hazugság – bólint Örs rögtön, és Erik ebből már tudja, hogy valóban nem szűnt meg az a megértés, ami valaha olyan szorossá tette a kapcsolatukat.

– Igen.

– Miatta maradtál itt?

– Igen.

– Szereted őt?

– Nem kellene, de igen. – Erik nem látja értelmét a tagadásnak, és egyébként sem akar hazudni a testvérének. Hazudott neki épp eleget gyerekkorában, nem akarja újra elkezdeni. Régen muszáj volt, hogy megóvhassa, most viszont nincs semmilyen értelmes indoka, és egyébként sem lenne jó érzés újra hazudni.

– Miért nem kellene?

– Mert kislány kora óta ismerem, ez olyan... egyszerűen csak nem helyes – sóhajt fel Erik, és maga is érzi, hogy mennyire végzetesen keserűnek tűnik a hangja.

Örs egy pillanatig némán fürkészi.

– Mikor megismerted, kislány volt, most már nem az, szerintem nincs abban semmi, hogy beleszerettél – mondja lassan, hangsúlyosan. Olyankor beszél így, amikor úgy érzi, fontos, hogy megértsék. – Gyönyörű lány – mosolyodik el, és Erik helyeslőn bólint. – Tudod, Léna szerint vannak emberek, akik egymáshoz tartoznak. Talán Vivien és te igazából összetartoztok, csak túl hamar találkoztatok.

– Nem hiszem, hogy ő szeretne, vagy legalábbis nem úgy – rázza meg a fejét lemondón Erik.

– Miért? Mert eddig inkább a bátyja voltál? – pillant rá őszinte értetlenséggel Örs. – A te érzéseid is megváltoztak, az övéi nem változhattak meg? Oli, miatta maradtál itt, és ahogy látom, boldog vagy. Szerintem azért ez jelent valamit.

Örs mindig Olinak hívta, ő volt az egyetlen. A szülei és nagyszülei Olivérnek szólították, de mikor Örs még nagyon kicsi volt, nem boldogult egy ilyen hosszú névvel, így aztán Oli lett belőle (vagyis akkoriban inkább Olyi, amin Erik mindig mosolygott). Furcsa, de most se bánja, hogy Örs így szólítja, az ő szájából nagyon idegen lenne az Erik. Bár azt nem tudja elképzelni, hogy milyen lesz, ha majd egyszerre lesz együtt Viviennel és Örssel, és hol Eriknek, hol Olinak szólítják majd.

– Talán – motyogja Erik, mert nem akar vitatkozni az öccsével.

– Most nem értesz velem egyet – állapítja meg Örs összehúzott szemmel. Már gyerekként is mindig így nézett, ha úgy vélte, Erik nem mond el neki valamit, vagy legalábbis nem a teljes igazságot. Örs mindig könnyedén átlátott rajta, amit Erik sosem értett igazán, hiszen másokat olyan könnyen át tudott verni, az öccsét viszont szinte sosem.

– Nem, de ma már eleget beszéltem ahhoz, hogy inkább hallgatni akarjak – mondja árnyalatnyi gúnnyal a hangjában Erik, és tudja, hogy az öccse ebből megérti, nem akar most erről beszélni.

Örs felnevet, Erik pedig halványan elmosolyodik. Régen is szerette hallani az öccse nevetését, és mindent megtett azért, hogy Örs ne felejtsen el nevetni. Ő akkoriban már nem nagyon tudta, hogyan is kell, és nem akarta, hogy az öccse is így nőjön fel. Erik Vivien mellett tanult meg újra nevetni. Igazából Vivien mellett tanult meg élni – vele, általa –, és igen, Örsnek igaza van, tényleg boldog. Boldog, amíg Viviennel lehet – nem számít, milyen formában, a lényeg, hogy egyáltalán vele lehessen.