A múlt árnyai

Viviennek muszáj elfordulnia, képtelen most Erik szemébe nézni. Hiszen végre, végre megcsókolja, és egyszerűen tökéletes, aztán meg fogja magát, és bocsánatot kér. Lehetne-e bármi megalázóbb? Ezek után már csak az hiányozna, ha Erik rájönne, hogy ő nagyon is akarta a csókot, hogy bármit megadna azért, ha még egyszer megcsókolná. Soha senki nem csókolta még így, ennyi szenvedéllyel és vággyal, soha senki nem ébresztett benne ennyi emésztő és felkavaró érzést.

A szíve még most is úgy kalapál a mellkasában, mintha keresné a helyét, és forrónak érzi az egész testét. Olyan forróság ez, amit csak Erik enyhíthetne. Erik, akit megdöbbentett a saját reakciója, és aki máris bánja, hogy megcsókolta. De vajon miért tette egyáltalán? Soha máskor nem esett kísértésbe, miért most? Viv azt se hitte volna, hogy vonzódik hozzá, erre úgy esik neki, mintha ki lenne rá éhezve. Vajon jelent ez bármit is? Vagy félreérti az egészet, mert annyira szeretné, ha Erik akarná őt?

– Semmi baj, csak egy csók volt, nem tragédia – mondja halkan Vivien, mert valamit mondani kell, és nincs jobb ötlete.

– Viv, jól vagy? – kérdi Erik, és érezni a hangján a gyötrődést.

Nem, nincs jól. Mégis mi ütött belé, hogy puszit adott Erik szájára? Komolyan, hát teljesen elment a józan esze? Tényleg azt akarja, hogy Erik rájöjjön az érzéseire?

– Persze – súgja Viv, de még mindig nem mer Erik felé fordulni.

– Megijesztettelek? – Erik most már kétségbeesett, és Vivien tudja, hogy nem hagyhatja tovább, hogy még a férfi érezze magát kényelmetlenül. Bármi is történt, végül is ő kezdeményezett, szóval csak magát okolhatja. Eriket valószínűleg csak elkapta a lendület – végül is milyen pasi utasítana vissza egy csókot? Vagy egy csóknak egy lehetőségét – vagy legalábbis valami ilyesmi. De mi van, ha nem erről van szó? Ha Erik mégis vonzódik hozzá? Lehetséges lenne?

– Annyira azért nem csókolsz rémesen – enged meg magának Viv egy gúnyos félmosolyt, és ezúttal végre Erikre néz.

– Ezt jó tudni – mosolyodik el Erik is, aztán megfogja Viv kezét. – Biztos, hogy minden rendben?

– Igen, ne aggódj – bólint Vivien, aztán mielőtt tovább veséznék ezt a témát, gyorsan megszólal. – Erik, mi lenne, ha hazamennénk?

– Még nem mondtam el mindent – húzza össze a szemét gyanakodva a férfi.

– Tudom, de elárulok egy megrendítő titkot: pisilnem kell.

Ez tényleg igaz, bár ettől függetlenül tény, hogy egy gyáva nyúl. Nem kellene annyiban hagynia azt a csókot, de annyira fél, hogy mindent tönkretesz. A kapcsolatuk most így is elég ingatag, nem hiányzik, hogy ezzel még bonyolultabbá tegye a helyzetet.

– Most csak az időt akarod húzni, igaz?

– Nem – mosolyodik el Viv –, de mi tagadás, kapóra jön, hogy pisilnem kell. És egészségtelen visszatartani, szóval...

– Jó, oké – adja meg magát nevetve Erik, aztán viszont elkomorodik a tekintete. – Bánnád, ha hozzám mennénk? Ott nyugodtabban beszélhetnénk.

Vivien meglepődik, Erik ilyesmit ritkán ajánl fel. Néha egy-egy hosszabbra nyúlt buli után előfordult már, hogy Eriknél aludtak, de többnyire inkább náluk töltik az időt. Viv ezt soha nem értette, de mindig úgy volt vele, hogy ha Erik jobban érzi magát náluk, akkor ő nem fog ragaszkodni ahhoz, hogy a férfinál legyenek.

– Nem, jó lesz úgy. Viszont nem ugorhatnánk be a táskámért és a cipőmért Lilláékhoz?

– Ne haragudj, hogy a vállamon cipeltelek ki – pillant rá bűnbánó tekintettel Erik.

– Igazából azt hiszem, tényleg vicces volt – somolyog Vivien, mert így utólag már képes értékelni a helyzet komikumát. Tudja, hogy néha mindketten olyanok, mintha nagyra nőtt gyerekek lennének, de igazság szerint nagyon szereti, amikor épp rájuk jön a dili és ökörségeket művelnek. Ugyan azt, ami Lilláéknál történt, nem teljesen lehet ezek közé a dolgok közé sorolni, de az is biztos, hogy értelmes és érett felnőttek nem viselkednek úgy, ahogyan ők tették. De hát egyikük sem állította soha, hogy értelmes és érett felnőttek lennének – talán ezért is értik meg egymást olyan jól.

Erik beindítja az autót, aztán néma csendben teszik meg az utat Lilláékig. Máskor biztosan beszélgetnének, de most túl sok kimondatlan szó szít közéjük távolságot. Vivien töprengve, csapongó gondolatokkal bámul ki az ablakon. Nézi a mellettük elhaladó autókat, a lámpák fényében megcsillanó esőcseppeket és az embereket, közben pedig önkéntelenül is az ajkát érinti. Felfoghatatlan, hogy pár perccel ezelőtt Erik megcsókolta, hogy a nyelvük egymásnak feszült, hogy érezte az ízét, hogy elveszhetett az érintés mámorában. Annyira varázslatos volt. Vivien úgy érzi, nem lehet, hogy ne történjen meg többet. Visszagondol az első csókjára, majd az azt követőkre, de tényleg, egyetlen egyet sem tud felidézni, ami így hatással lett volna rá. Nem arról van szó, hogy ne lettek volna kellemesek, de nem is bizsergették meg így, a lelke legmélyéig.

Talán ezért nem feküdt le egyetlen fiújával sem. Volt idő, amikor úgy gondolta, hogy valami baj van vele. Nem azért, mert nem kívánta a szexet, hanem azért, mert képtelen volt megadni magát, és ezt csak egy darabig tudta azzal magyarázni, hogy fél. Bár persze az mindig jó kifogás volt, hogy nem szerelmes, még akkor is, amikor nem tudta, hogy Eriket szereti. Valahogy már előtte sem volt igazán helyes, hogy mással van, aztán amikor rádöbbent, hogy szereti Eriket, akkor viszont már egyenesen árulásnak tűnt.

Ennek ellenére néha próbát tett egy-egy fiúval, akit kedvelt, mert azt remélte, előbb-utóbb majd kiszeret Erikből. Sőt, még az elején arról is meg tudta magát győzni, hogy csak azt hiszi, hogy szerelmes Erikbe, de igazából nem az, egyszerűen csak nagyon erősen kötődik hozzá, és annyira vágyik arra, hogy valaki szeresse, hogy ezt az érzést akaratlan Erikre vetíti ki. Nos, hát ezt nem sokáig hitte el, de utána bemagyarázta magának, hogy csak fellángolásról van szó, és ha nem vesz róla tudomást, szépen el fog múlni. Ezzel a benne tomboló szerelem a legkevésbé sem értett egyet, és nem volt hajlandó elmúlni, így aztán Vivien belátta, hogy – ha tetszik neki, ha nem – tényleg szereti Eriket.

Azóta abban reménykedik, hogy egyszer majd Erik máshogy néz rá. Igazából nyáron még elcsábítani is megpróbálta, persze nem túl nyíltan, mert ahhoz gyáva, de azért próbálkozott. De semmi sem használt, és akkor meggyőződésévé vált, hogy mint nő teljesen semleges Erik számára. Reményt egyedül az adott, amikor Jázmin azt mondta, hogy szerinte Erik igenis kívánja őt – márpedig Jázmin rengeteg férfival volt már együtt, szóval csak tud valamit, és ha az előbbi csókból indul ki, akkor talán tényleg megkockáztathatja, hogy Erik számára mégsem olyan közömbös, mint amennyire azt mutatni próbálja. Vajon szégyelli, hogy vonzódik hozzá? Vagy azt hiszi, Viv ezt nem viszonozná? Vagy nem tartja helyesnek, hogy lefeküdjön a legjobb barátjával? Esetleg attól tart, ezzel tönkretenné a barátságukat?

Vivien határozottan kezdi úgy érezni, hogy szétrobban a feje a rengeteg kérdéstől. Lopva Erikre sandít. Szeretne végigsimítani a határozott arcélen, szeretné érezni a borostás bőr érdességét a tenyerén, és szeretné, ha az ujja Erik száját érinthetné. Szeretné, ha mindezt kétségek és félelmek nélkül megtehetné.

Mikor Erik leparkol a keskeny utcán, Vivien elkapja a tekintetét. Nem valószínű, hogy szerencsés lenne, ha a férfi észrevenné, milyen sóvárogva bámulja.

– Mindjárt jövök – jelenti be Erik, aztán anélkül, hogy Vivre nézne, kipattan a kocsiból. Szabályszerűen mintha menekülne. Lehet, hogy az kavarta fel ennyire, hogy megcsókolta? Esetleg most döbbent rá, hogy vonzódik a legjobb barátjához? No igen, az megrázó lehet, erre az érzésre a lány pontosan emlékszik. Napokig kerülte Eriket, mert attól félt, látni fogja rajta, hogy mit érez.

Kipillant az ablakon, épp elkapja, amikor nyílik az ajtó, és Lilla elvigyorodik. Váltanak pár szót Erikkel, aztán Lilla a férfi kezébe nyomja Vivien táskáját, kabátját és cipőjét. Erik valószínűleg megköszöni, aztán elindul vissza az autóhoz.

Vivien újra elfordul, és mielőtt Erik beszállna, még megenged magának egy nagy sóhajt. Már nem sokáig húzhatja-halaszthatja a beszélgetést, és tagadhatatlan, hogy kicsit tart tőle, bár nem maga miatt. Biztos benne, hogy Erik semmi olyat nem mondhat, amiért csalódna benne, ami pedig a hazugságot illeti, azt Vivien már megbocsátotta. Hogyan haragudhatna a férfira, aki csak azért változtatta meg hivatalosan is a nevét, hogy neki ne kelljen folyamatosan hazudnia? Egyedül azért aggódik, hogy Eriknek túl nehéz lesz beszélnie a múltjáról, hogy túl sok sebet fog felszakítani – mert minden bizonnyal így lesz, ha egyszer eddig semmiről sem beszélt, hiszen mi más oka lett volna a hallgatásra, ha nem a fájdalom? Vagy a szégyen, de hát jelen esetben az sem sokkal jobb. Viv nem szeretné, ha Erik úgy érezné, hogy bármiért is szégyellnie kell magát előtte.

Menet közben felhúzza a bakancsát, ami nem egyszerű művelet, tekintve, hogy a biztonsági öv folyton akadályozza a mozgását, de Erik már legelső alkalommal, amikor beült mellé az autóba, megrótta azért, mert nem kapcsolata be az övet, és azóta is mindig figyelmezteti, ha esetleg megfeledkezne róla.

Mire felügyeskedi magára a cipőt, már a bérház mögötti földutas garázssora fordulnak rá. Vivien szíve mintha a torkába ugrana – mindjárt megérkeznek, pillanatok kérdése csupán.

Erik egy egyszobás lakást bérel egy négyemeletes háztömbben. A tulaj a lakást közvetlenül azelőtt alakíttatta át, hogy Erik beköltözött. A padlószőnyeg helyére világos színű laminált lap került, kicsempéztette a konyhát és az előszobát, a konyhafalat félig kiüttette és inkább pultot tetetett a helyére, így lényegében majdnem egyben van a konyha és a szoba. Mikor Erik megnézte a lakást, a tulaj alaposan beszámolt arról, hogy mennyivel szebben fest ez a lakás, mint az épületben bármelyik másik.

De Erik számára nem ez számított, hanem a fürdő – ugyanis van benne fürdőkád is. Erik csak ezért nem minigarzont bérel, állítása szerint nem élné túl, ha mindig zuhanyoznia kellene, és sosem fürödhetne, ugyanis imádja hosszasan áztatni magát a forró vízben.

A lakás berendezését Erik nem vitte túlzásba, igazából Viviennek köszönhető, hogy nem pusztán egy szekrény, egy kanapé meg egy tévé áll benne. Mikor Erik beköltözött, Vivien nagyon lelkes volt, ezért aztán a férfi szabad kezet adott neki – eltekintve attól, hogy közölte, nem akar lányos színeket látni a lakásában, amire Vivien igen gúnyosan csak annyit felelt, hogy nézzen rá, és fontolja meg még egyszer ezt a kérést. Erik belátta, hogy a teljesen feketébe öltözött lány valószínűleg nem fogja rózsaszín dolgokkal dekorálni a lakását.

Vivien mindent úgy válogatott, hogy próbált Erik ízlésének megfelelni, pedig akkor még nem ismerte igazán jól. A végeredményt Erik tökéletesnek bélyegezte. A lakás férfias lett, de nem túl sötét. Vivien többnyire bézs és barna színű bútorokat és kiegészítőket válogatott össze, az összhatás pedig kellemesen otthonos lett. Erre a lány a mai napig büszke, és mindig szívesen gondol vissza arra, hogy mennyit nevettek Erikkel, míg ide-oda tologatták a bútorokat, hogy mindennek a legtökéletesebb helyet találják meg.

Talán most először fordul elő, hogy Vivien félve lép be az előszobába. Szándékosan elszöszmötöl a cipőjével és a kabátjával, még a táskáját is áttúrja, hogy előássa a mobilját, és megnézze, nem kereste-e valaki. Aztán szó nélkül, egy pillantást sem vetve Erikre, bevonul a fürdőszobába. Mikor végez, azonban nem akaródzik kimennie, úgyhogy inkább leül a kád peremére, és csak mered a homokszínű mintákkal teli fehér csempékre.

– Viv, rád jött a szapora, szorulásod van, vagy csak simán húzod az időt? – hallja Erik hangját tompán beszűrődni az ajtón keresztül.

A lány elpirul, kelletlenül feláll, és kinyitja az ajtót. Erik leheletnyit félrebillentett fejjel, somolyogva néz rá az előszoba közepéről.

– Húzom az időt – vallja be fintorogva Vivien.

– Én készülök megvallani neked a sötét múltam minden mocskát, ehhez képest te nézel ki úgy, mint akit épp kínpadra vonszolnak – állapítja meg Erik.

– Szóval a sötét múltadról fogunk beszélni?

– Aha.

Vivien bólint, és nem mozdul.

– Gyere ide, kislány! – mosolyodik el lágyan Erik, és kitárja a karját.

Vivien örömmel bújik hozzá. Erik ölelése mindig megnyugtatta.

– Figyelj, Erik – motyogja Viv a férfi mellkasába –, engem nem zavar, ha hagyjuk a fenébe az egészet. Tényleg, már nem haragszom, csak hirtelen ért az egész, a neved meg az öcséd, de nincs semmi baj, és ha esetleg mégsem akarsz róla beszélni, szóval akkor oké.

– Szeretném elmondani, Viv – simogatja meg a lány hátát Erik. – Kicsit sem vagy kíváncsi? Hiszen sose beszéltem arról, honnan jöttem.

– Az számít, hogy itt vagy, és... nem akarom, hogy fájjon neked.

– Nem fog fájni, egyedül az bánt, hogy ilyen sokáig hallgattam.

– De te még mindig félsz attól, hogy mit fogok szólni ahhoz, amit mondasz – ellenkezik Vivien. Pontosan tudja, hogy Erik feszült, érzi a tartásán, a fura görcsösségén, ami egyáltalán nem jellemző rá.

– Kicsit talán valóban aggaszt.

Viv elhúzódik, és felnéz Erikre.

– Nem mondhatsz olyat, amitől ne szeretnélek.

– Ezt nem tudhatod – rázza meg a fejét Erik. Csupa szorongó szomorúság ez az apró rezzenés.

– De, tudom.

– Oké – adja meg magát Erik –, akkor viszont nincs mitől tartanunk, igaz? Szóval végighallgathatsz.

Vivien elhúzza a száját. Utálja, mikor Erik ellene fordítja a saját logikáját, mert ilyenkor már nem tud mivel visszavágni. Beletörődőn bólint, és hagyja, hogy Erik kézen fogva a szobába vezesse.

– Jó, akkor essünk túl rajta – közli Vivien, amint leülnek egymással szemben a kanapéra. – Kezdd azzal, hogy miért Erikként mutatkoztál be, mert annyival nem érem be, hogy megszokásból.

Végül is miféle megszokás sarkall bárkit arra, hogy ne a saját nevét használja?

Erik egy pillanatra félrenéz, aztán megfeszülő állal visszafordul. Viv ebből tudja, hogy Erik legalább annyira fél belekezdeni, mint amennyire ő fél meghallgatni. Bátorításul szelíden megfogja a férfi kezét, és leheletnyit megszorítja. Erik ajkára válaszul erőtlen félmosoly rebben.

– Rendben – súgja Erik, és bólint –, de ez a kérdés igazából az egésznek a veleje, szóval muszáj régről indítanom. Apám... hát, ezen nincs mit szépíteni, egy piti bűnöző volt. Zsebtolvaj, szélhámos. Sose voltak nagy balhéi, és hát egyébként nem volt túl jó abban, amit csinált, bár mindig sikerült megúsznia, hogy lebukjon. Játszani imádott, de abban sem volt igazán jó, bár ő mindig a szerencsét okolta. Viszont, ahogy ő mondta mindig, felismerte a tehetséget. Állítása szerint már hároméves koromban tudta, hogy felül fogom őt múlni. – Erik felsóhajt, és behunyja a szemét. Látszik rajta, hogy nehezére esik erről beszélni.

Vivien nem szólal meg, ad neki időt, hogy összeszedje a gondolatait. Mikor néhány némaságba dermedt perc után Erik felnéz, a tekintetét elszántság keményíti meg.

– Jó apa lévén – Erik nem igyekszik elrejteni a hangjából a keserűséget – megtanított mindenre, amit tudott, és nagyon büszke volt rám. Szerinte csalónak születtem. Anyámnak persze nem tetszett, hogy lopni és hazudni tanít, de imádta apámat, és úgy gondolta, csak játék az egész. A szüleim kapcsolata kissé... viharos volt, amolyan se vele, se nélküle szerelem. Ha épp imádták egymást, akkor nagyon imádták, viszont a veszekedéseik is pont ennyire hevesek voltak. Nem tudtak máshogy élni, csak végletekben. – Erik nagyot sóhajt, a tekintete elrévedezik. – Egy összezördülésük alkalmával anya megcsalta apát, és kilenc hónappal később megszületett Örs. Apa a nevére vette, igyekezett őt szeretni, de valahol mindig anya árulására emlékeztette. Három évig bírta, aztán egy nap egyszerűen lelépett. Néha aztán felbukkant, máskor csak pénzt küldött, de ettől függetlenül többé nem igazán volt az életünk része.

Vivien szinte pislogni se mer. Úgy hallgatja Eriket, mintha a férfi nem is a saját életéről beszélne, hanem inkább egy film vagy könyv sztoriját mesélné. A lány csak most érti meg, hogy valamilyen szinten mindig egy burokban élt. Mindig szerették, mindig óvták, mindig vigyáztak rá. Nem tudja, mennyire sötét és kegyetlen tud lenni a világ, még akkor sem, ha rengeteg olyan filmmel és könyvvel találkozott már, amire nem lehet ráaggatni a tündérmese jelzőt. Ahogy Erik szemébe néz, attól tart, az ő története sem lesz éppen tündérmese, és ettől máris fájón összeszorul a szíve.

***

– Anya összetört, és bár Örs akkor már óvodás volt, de ő képtelen volt visszamenni dolgozni, ha mégis szerzett valami munkát, sosem bírta sokáig. Szerintem pszichés alapon megbetegedett, aminek persze az lett a vége, hogy nem ment vissza dolgozni. Kilencéves voltam, és ahhoz már elég nagy, hogy felmérjem, anya képtelen rólunk gondoskodni.

Erik egy röpke pillanatra behunyja a szemét, és erőt gyűjt a folytatáshoz. Mikor újra felnéz, Vivien tiszta tekintettel, megértőn figyeli. A keze még mindig a kezén, és Eriknek nagyon jólesik ez az érintés. Jólesik, mert itt tartja, a jelenben, és nem engedi, hogy abba a múltba hulljon, amit feneketlenül mélynek érez.

– Apám tanításának hála azonban volt valami, amihez jól értettem. Lopni kezdtem, eleinte csak ételt, aztán pénzt is. Gondoskodtam magunkról, ahogy tudtam, és egyáltalán nem éreztem helytelennek, hogy így teszek. Ezernyi nevem volt, ezernyi történettel, hogy ha esetleg elkapnának, felkészült legyek, és ne áruljam el magam. De sosem kaptak el, és egyre jobb lettem.

Furcsa, de Erik még most sem tud haragudni arra a gyerekre, aki volt. Azt tette, amit tennie kellett, amit helyesnek érzett, és ez akkor is így van, ha önmagában véve helytelen volt, amit tett.

– Mikor betöltöttem a tizennégyet, személyim lett, ami óvatosságra intett. Más utakat kerestem, és... ékszertolvaj lettem. Idősebbnek néztem ki a koromnál, így sosem esett nehezemre megfűzni egy-egy lányt, aztán, többnyire, míg táncoltam vagy csókolóztam velük, az ékszereik a zsebembe vándoroltak. Ez kevésbé volt kockázatos, mint elemelni egy-egy pénztárcát, és voltak zálogházak, ahol semmit sem kérdeztek, illetve mindig akadt egy-két kétes alak, aki némi pénzért cserébe segített zaciba csapni az ékszereket.

Erik figyelmesen nézi Vivient, míg mesél. A lelkében félelem húzza magát remegve össze, mert eljöhet az a pont, amikor a lány szemében a megértést elítélés és szörnyülködés tapossa el.

– Mikor betöltöttem a tizenötöt, anya hosszú betegeskedés után egyszerűen nem kelt fel többet. Nem tudom, apa honnan tudta meg, nyilván egy régi ismerőse szólhatott neki, de megjelent otthon, és maradt is. Még becsületes munkát is vállalt egy gyárban – mosolyodik el Erik fanyarul. – Úgy fél évig bírta, aztán megint eltűnt, de előtte még szerzett nekem néhány hamis személyit. Nekem... kivételesen jó memóriám van, és ha nem lett volna akadály a korom, sokkal hamarabb célba vettem volna a kaszinókat. A kártyaasztalnál soha nem arra kellett figyelnem, hogy nyerjek, hanem inkább arra, hogy olykor veszítsek is, és ha nyerek, ne nyerjek feltűnően sokat. Közben persze, ha úgy adódott, továbbra is loptam, de a kaszinózás többet hozott, még úgy is, hogy egy idő után a biztonság kedvéért más városokba utaztam játszani.

– És mi volt a sulival? – szól közbe Vivien. A hangja szilárd, és Erik őszintén csodálja őt ezért. Véleménye szerint bárki más ennél a pontnál már úgy meredne rá, mintha szörnyeteg lenne. De nem véletlen, hogy szerelmes Vivienbe, nála jobb, tisztább és kedvesebb embert sosem ismert.

– Becsületesen bejártam, a szülői értekezletek ugyan néha gondot jelentettek, de minthogy se Örssel, se velem nem volt semmi probléma, mindketten jól is tanultunk, végül mindig sikerült kimagyarázni, miért is nem ér rá apukánk. Elnézték nekünk és apának is, hiszen nehéz egy egyedülálló szülőnek a mai világban. Senki nem gyanakodott. Aztán... Örs nagyon csúnyán megbetegedett, és kihagytam egy hétvégét, de kellett a pénz gyógyszerre, így kajára már nem maradt. Egy biztonsági őr elkapott. Tizenhét éves voltam, és... kibaszottul elszúrtam.

Fura, de emiatt még ma is dühös kicsit magára, pedig már egyáltalán nem számít. Mégis, akkor egyetlen egyszer nem volt elég jó. Nem tudta megvédeni az öccsét.

– Kiderült, hogy én nevelem az öcsémet, hogy csak ketten vagyunk. Intézetbe akartak minket küldeni, úgyhogy megszöktünk. Megkerestük anya szüleit.

– De miért nem korábban? – kérdi Vivien összeráncolt homlokkal.

– Nem ismertem őket – feleli Erik komoran. – Anya elszökött apával, és igazából csak véletlenül szereztem róluk tudomást, mikor anya cuccait rendeztem a halála után. Egy képeslapon találtam egy címet, innen tudtam, hol keressük őket. Szerencsénk volt, még mindig ott laktak, és könnyek közt fogadtak minket. Mint kiderült, évekig próbálták felkutatni anyát, de nem jártak sikerrel, anya meg félt eléjük kerülni, miután apa elhagyott minket, meg azt hiszem, valahol mélyen mindig azt remélte, hogy apa egyszer úgy tér vissza, hogy marad is.

Erik sosem hibáztatta az édesanyját, és bár tudja, hogy talán őrültség, de az édesapját sem. Elcseszett szülők voltak, ez tény, de attól még a szülei, és meggyőződése, hogy nem akartak sem neki, sem az öccsének ártani, csupán... hát, talán egyikőjük sem nőtt fel igazán. Egyedül abban bízik, hogy ő sosem lesz olyan, mint az apja. Az biztos, hogy ha valaha is lesz gyereke, nem fogja megtanítani sem hazudni, sem lopni, de az is lehet, hogy még kártyázni se, vagy ha mégis, legfeljebb pasziánszra, esetleg kanasztázni vagy römizni, de az is lehet, inkább a sakkot fogja előnyben részesíteni.

– A nagyszüleim hivatalosan is a gyámságuk alá vettek minket, mindent elrendeztek – folytatja Erik, és amikor Vivien tekintetében megkönnyebbülés csillan, máris bánja, hogy nem fejezheti be itt a történetet. – Mondhatnám, hogy ez volt a happy end, de... hát, nem így történt. Játszani nem játszottam, de olykor loptam, hogy legyen pénzem cigire, bulizni, ilyenek.

Erik tudja, hogy erre már semmi mentsége nincs. Nem mintha a korábbiakra igazán lenne, de akkor legalább úgy érezte, nem tehet máshogy. A nagyszülei azonban gondoskodtak róla, lett volna választása – és ő nem azt választotta, ami helyes lett volna. Bele se mer gondolni, hogy hova fajulhatott volna az egész, hogy milyen mélyre süllyedhetett volna abban a posványban, ami akkoriban a lelke volt. De a nagyszülei rájöttek, mit tesz, és úgy segítettek rajta, hogy ő ezt észre sem vette igazán.

– Miután leérettségiztem, nagyapa rábeszélt, hogy csináljam meg a mérlegképes könyvelőit. Tudta, hogy kivételesen jól boldogulok a számokkal. Bt-je volt, és maga mellé akart venni. Bízott bennem, ahogy nagyanyám is, és akkor úgy éreztem, a kedvükért szeretnék becsületes útra térni. Felhagytam a lopással, és ha idegenekkel ismerkedtem, már csak körülbelül minden második vagy harmadik alkalommal mondtam ösztönösen más nevet a sajátom helyett. Viszont... hiányzott a csalás, hiányzott az az izgalom, ami a kártyaasztalnál ülve átjárt, vagy olyankor, amikor elemeltem valamit. Féltem, hogy apámnak igaza van, és tényleg csalónak születtem. Jobb ember szerettem volna lenni. Valaki, aki nem lopott és hazudott annyit, mint én, de volt bennem valami megfoghatatlan nyugtalanság, amivel nem tudtam mit kezdeni. Beszéltem a nagyszüleimmel, aztán Örssel is, és nekivágtam a világnak. Nem volt célom, nem tudtam, hova tartok. És aztán megérkeztem ide – fejezi be Erik, és aggódva lesi Vivient.

A lány sokáig nem szólal meg, vagy legalábbis Erik mérhetetlenül soknak érzi. Végtelen pillanatok zuhannak közéjük, és Vivien csak néz rá, alig pislog, mintha levegőt is alig venne, és Erik már attól tart, talán mégiscsak sok volt számára mindaz, amit megtudott.

– Miért maradtál, Erik? – kérdi halkan Vivien. A hangja remeg a visszafojtott érzésektől, de Erik egyiket sem tudja megfejteni.

– Miattad.

– De...

– Nem tudom, Viv. Egyszerűen csak nem tudtam elmenni, nem tudtalak átverni azzal, hogy azt mondom, maradok, aztán mégis eltűnök. Képtelen voltam rá.

Vivien hallgat, az arcára töprengés fest sötét árnyakat. Mikor megszólal, a szeme szomorúnak tűnik.

– Bánod, hogy így történt?

– Nem – mondja rögtön Erik határozottan. – A legjobb barátom vagy, Viv, és... a családod az én családom is. Boldog vagyok, hogy veletek lehetek, hogy befogadtatok.

– És sosem érezted úgy, hogy tovább akarsz menni? Az a nyugtalanság... nem szokott kísérteni? – faggatózik tovább Viv, és Erik megérti, hogy attól fél, esetleg miatta úgy érzi, lemaradt valamiről, és ezért – ha ugyan lehetséges – csak még jobban szereti.

– Ha rám jött az öt perc – mondja Erik Viv szóhasználatával –, motorra vagy autóba ültettelek.

– És az izgalom nem hiányzik? A csalás?

– Nem. – Erik ebben biztosabb nem is lehetne. Örül, hogy már nem olyan, mint amilyen egykor volt, és bár nincs rá sok oka, de valamiféle büszkeséget is érez, amiért képes volt megváltozni.

– Sose érezted furcsának, hogy egy tizenhárom éves kislánnyal barátkozol?

– Olykor talán egy picit – vallja be Erik, mert ha egy mód van rá, nem akar többet hazudni –, de akkor is úgy éreztem, hogy meg kell téged védenem. Eleinte inkább amolyan fogadott testvérként láttam magam, aztán ahogy idősebb lettél, észrevétlen egyszer csak már a barátom voltál. De akár így, akár úgy, mindig szerettem veled lenni, ebben sose kételkedj.

– Nem érzed úgy, hogy... megfosztottalak valamitől?

Erik elmosolyodik, és megszorítja a lány kezét.

– Nem, Viv, te új életet adtál nekem.

Vivien beharapja az ajkát, és bizonytalanul fürkészi őt. Eriknek fogalma sincs, mivel győzhetné meg.

– Haragszol? – kérdi halkan, bár tudja, hogy nem, de valamit kérdeznie kell, mielőtt a hallgatás félelemmel rajzolná tele a szobát.

– Miért haragudnék? Mert szar gyerekkorod volt, amiről nem tehetsz?

– Mert... valamikor nem olyan ember voltam, amilyennek megismertél. Mert... nem voltam valami jó ember.

Vivien szeme elkerekedik.

– Egek! – kiált fel őszinte döbbenettel. – Hiszen te ezért féltél elmondani nekem! Attól tartottál, máshogy nézek majd rád.

Erik beleegyezőn bólint. Igazából még most sincs meggyőződve arról, hogy ha Vivien alaposabban átgondolja majd mindazt, amit hallott, ez nem fog megtörténni. Ha így is lenne, nem hibáztatná érte, végül is... hát igen, kurvára nem volt jó ember, és ugyan igyekszik az lenni, de a múltja örökké a múltja marad, nem változtathat rajta.

– Erik, néha olyan hülye vagy – jelenti ki szelíden Vivien, és olyan gyengédséggel néz rá, amitől Erik úgy érzi, az egész lelkét jóleső melegség öleli át.

– Viv, tényleg nem haragszol? Nem csalódtál? Nem... utálsz? – kérdi Erik, és tudja, hogy ezúttal ő az, aki bizonytalan. De felfoghatatlan, hogy éveken keresztül rettegett attól, hogy egyszer majd el kell mesélnie mindezt, erre pedig Vivien nemhogy haragudna, hanem inkább még miatta aggódik. Mégis hogy lehet valaki ennyire tiszta lelkű?

– Nem, Oli, egy cseppet sem – vigyorodik el Vivien, és Erik úgy érzi, hogy ebben a pillanatban helyrezökken a világegyetem.

Ő is elvigyorodik, aztán egy hirtelen mozdulattal maga alá gyűri a lányt, és „bosszúból" a megszólításért, az oldalát csiklandozza. Vivien próbál kibújni, de akárhogy tekeri magát, Erik nem engedi el. Vivien visong és nevet, és most Erik számára ezek a leggyönyörűbb hangok a világon.

– Oké, megadom magam. Erik! – kiabálja Vivien két nevetés közt.

Erik megkegyelmez, abbahagyja a csiklandozást, és a kanapé háttámlája és Vivien közé préselődik. Felkönyökölve nézi a lány csodálatosan kipirult arcát. Ha évekig mást se tenne, csak nézné őt, akkor se unná meg.

– Tényleg miattam változtattad meg a neved?

– Így legalább az már nem volt hazugság.

– És miért pont Erik? – kérdi érdeklődőn Viv.

– Azt sose használtam korábban, mert úgy gondoltam, nem érdemlem meg. Mikor veled találkoztam, ahelyett, hogy loptam volna, életemben először megakadályoztam egy lopást. És... hát, te megbíztál bennem, és úgy néztél rám, mintha jobb ember lennék, mint amilyen vagyok. Akkor arra gondoltam, számodra lehetek Erik, és... jóra fordíthatom mindazt, ami rossz – mosolyodik el Erik.

– A holló, Eric Draven – esik le Viviennek, aztán az ő ajka is felfelé ível. – „És néha, nagyon ritkán, a holló visszatérhet a lélekkel, hogy az jóra fordíthasson mindent, ami rossz."

– Pontosan – bólint Erik, és nem tudja megállni, gyengéden végigsimít Vivien arcán. – Az én hollóm te vagy.

Vivien meglepetten pislog rá, aztán hirtelen elvigyorodik.

– Oké, még mondasz egy-két ilyet, és a szemed láttára fogok gőzölgő tócsává olvadni – közli gúnyosan.

– Ez most azt akarja jelenteni, hogy rendben vagyunk?

– Hát... igazából még lenne egy kérdésem. – Viv tekintete pont úgy villan meg, mint olyankor, amikor valamire elszánja magát.

– Miért érzem úgy, hogy most félnem kellene? – kérdi játékosan Erik, arra számítva, hogy Vivien szokásához híven valami őrült ötlettel fog előállni.

– Miért csókoltál meg?