A makacs, a még makacsabb, és egy nagyon félresikerült puszi

Vivien pár pillanatra nem jut szóhoz – egyrészt a hirtelen testhelyzetváltástól benne reked a levegő, másrészt pedig kisebb sokkot kap. Erik tényleg a vállára kapta, csak úgy, egyszerűen, mintha még mindig kislány lenne, pedig őszintén nem hitte, hogy megteszi. Mert az egy dolog, hogy amikor még kicsi volt, és belefeledkezett egy-egy sorozatba, Erik ebben a formában ráncigálta el a tévé elől, hogy rávegye a tanulásra, de évek óta nem csinálta már ezt. Vivien azt se hitte volna, hogy elbírja. Bár előszeretettel csimpaszkodik a férfi nyakába és ugrik a hátára, de azért az mégis egészen más, mint így. Hogy a fenébe lehet ilyen erős?

­– Azonnal tegyél le!

– Jössz magadtól? – kérdi Erik, és Vivien úgy érzi, hogy a hangjában az erőltetett könnyedség csak arra szolgál, hogy elfedje a kétségbeesést, és ettől Vivien csak még inkább megijed. Ha már Erik is aggódik, akkor komoly baj van, pedig mikor megszólalt a csengő, Viv először megkönnyebbült. Tudta, hogy Erik áll az ajtó előtt, és az első ösztönös reakciója az öröm volt, csak aztán söpört rajta végig a harag. Hirtelen úgy érezte, képtelen a férfival találkozni. Azt akarta, hogy minden úgy legyen, ahogyan korábban, de mert semmi sincs úgy, hát jobbnak vélte, ha megkéri Lillát, mondja azt, hogy nincs itt. Tudhatta volna, hogy Eriket ennyi nem fogja visszatartani.

– Biztos, hogy nem – morogja Vivien, bár nem igazán tudja, miért makacskodik. Miért nem akarja végighallgatni Eriket? Miért ennyire dühös rá? Miért érzi úgy, hogy a düh úgy tombol a lelke mélyén, mintha apró cafatokra akarná szaggatni? Pedig a lányoknak igaza van, Erik megérdemli, hogy meghallgassa, és Vivien szeretné is meghallgatni, és szeretne neki megbocsátani. Talán ez az, amitől igazán tart – mi van, ha megtudja az igazságot, de nem tud megbocsátani a hazugságért? Ha nem érti meg Eriket? Mi lesz, ha a szíve mélyén továbbra is haragudni fog rá? Azt mégis hogyan viselné el?

– Akkor biztos, hogy nem teszlek le.

­– Basszus, Erik, szétnyom a vállad, tegyél le!

­– Nem – közli egyszerűen Erik, mintha épp csak annyit mondana, hogy az ég kék.

– Ezt a beszélgetést most komolyan így akarod folytatni? – kérdi Vivien fészkelődve, de hiába, Erik szorosan tartja.

– Miért, mi nem tetszik így? – Vivien hallja Erik hangjában azt a szemtelen félmosolyt, amit bármilyen más helyzetben kifejezetten szeret, most azonban határozottan utál.

– Mondjuk, hogy fejjel lefelé lógok? – kérdez vissza gúnyosan a lány.

– Istenem, haláli édesek – jegyzi meg Lilla vidáman.

Vivien igyekszik úgy tartani a fejét, hogy lássa a lányokat. Irina a fotelben ül, Lilla pedig a fotel karfáján, mindketten szélesen mosolyognak, és nagyjából úgy bámulják őket, mintha épp moziban lennének. Komolyan, épp csak a szájukat nem tátják el.

– Észrevetted, hogy úgy veszekednek, mint a jól összeszokott házaspárok? – pillant Irina csalafinta tekintettel Lillára. Lilla már nyitná a száját, de Vivien közbevág:

– Ti most komolyan rajtunk szórakoztok?

– Bocsi, de iszonyat viccesek vagytok – vonja meg a vállát Lilla, Irina pedig kuncog.

– Azért élünk, hogy mulattassunk – dünnyögi fanyarul Vivien.

– Tudjátok, a veszekedésben a békülős szex a legjobb, szerintem ne hagyjátok ki – jegyzi meg semlegesnek szánt hangon Lilla, de a mélyén mégis érezhetően derű remeg.

Vivien szeme elkerekedik, és képtelen bármit is mondani, de a szíve már pusztán a gondolatra is őrült vágtatásba kezd.

– Tessék? – hallja Erik meghökkent hangját, aztán a férfi hirtelen megfordul, nyilván, hogy a pillantásával fojtsa Lillába a szavakat. Vivien igyekszik nem tudomást venni a lelkébe maró elkeseredettségről.

– Hé, így nem látom őket! – csap Erik hátára, természetesen teljesen hiábavalóan.

– Egyszer volt egy pasim – folytatja Lilla –, aki zseniális volt, ha békülős szexről volt szó. Amúgy nem volt valami figyelmes, de egy kiadós veszekedés után...

– Oké, elég! – dörren Erik. – Viv és én nem szexelünk, világos?

Hát igen, ez a baj – sóhajtja magában keserűen Vivien. Mármint nem az, hogy nem szexelnek (persze az sem túl szívderítő), hanem az, hogy Erik már a gondolatra is heves tagadással válaszol. Vajon tényleg ennyire elképzelhetetlen számára, hogy együtt legyenek? Vivien nem először tépelődik azon, hogy Erik egyáltalán szépnek látja-e, és nem olyan értelemben, mint ahogyan mondjuk, egy báty a húgát, hanem úgy, ahogyan egy férfi egy nőt lát szépnek. Viv épp elégszer figyelhette már meg, hogy Erik milyen nőket szed össze, de sosem talált benne semmilyen rendszert, szóval fogalma sincs, tulajdonképpen milyenféle nőkhöz is vonzódik a férfi.

– Ja, nálunk csak békülős palacsinta van – kotyog közbe Viv, de erre a megjegyzésre senki sem reagál.

– Pedig szerintem határozottan szexelnetek kellene – jelenti ki Lilla nyíltan, ami Viv szerint igen nagy bátorságra vall, ugyanis pontosan el tudja képzelni, milyen fenyegetően meredhet most rá Erik. – Mindketten túl frusztráltak vagytok.

Vivien érzi, hogy Erik egész teste megfeszül.

– Mi most megyünk – jelenti ki, és nem törődve Vivien nyögésével, megindul az előszoba felé. Vivien úgy csüng a hátán, mintha Erik észre sem venné, hogy amúgy ott van. Erik az előszobából még visszafordul a lányok felé, akik még mindig remekül szórakoznak – legalábbis Viv így ítélte meg, amikor az előbb vethetett rájuk egy röpke pillantást.

– Ne haragudjatok a felfordulásért, és... szóval nem akartam így összejárni a nappalit, bocsánat.

– Semmi baj, megértjük – nyugtatja meg Eriket Irina kedvesen.

Vivien érzi, hogy Erik bólint, aztán megfordul, és a következő pillanatban a lány már érzi is a hideg levegő csípését a lábán.

– Várj, a cuccaim! – kiált fel vehemensen, és nyomatékként megint Erik hátára üt, de a férfi fel se veszi. Igazából Vivien abban is kételkedik, hogy egyáltalán érezte-e. – Erik, ne csináld már! Még cipőt se vettem!

– A kocsiban meleg van, cipőre meg nincs szükséged, majd viszlek.

– Ugye tudod, hogy egy vadállat vagy? – fortyan fel Vivien. Erik válla finoman megremeg. – Te most komolyan kiröhögsz?

Erik nem válaszol, csak átvág a keskeny utcán, felrántja a kocsi ajtaját, majd a válláról előbb az ölébe csúsztatja Vivient, aztán pedig könnyedén beültetni az anyósülésre, végül egy gyors mozdulattal bekapcsolja a biztonsági övet.

– Viv, imádlak, és ha tetszik, ha nem, végig fogsz hallgatni – közli egészen közel hajolva a lányhoz.

Vivien szaporán dobogó szívvel merül el a férfi éjsötét szemében. Úgy néznek most egymásra, mintha valami megváltozott volna. Erik nem kapja félre a tekintetét, és Viviennek fogalma sincs, mire gondol ebben a pillanatban, de nagyon szeretné tudni. Erik gondolatai talán segítenének, hogy ő ne arra gondoljon, hogy csak egy nagyon picit kellene előre hajolnia, és összeérne a szájuk. Vajon mit tenne Erik, ha megcsókolná? Visszacsókolna? Vagy eltolná, és úgy nézne rá, mintha megkattant volna? Egyáltalán miért akarja annyira veszettül megcsókolni, mikor épp haragszik rá?

– Jó – leheli Vivien megszeppenve, és talán kicsit zavarban is, pedig soha nem volt még zavarban Erik közelében.

– Helyes – bólint Erik, aztán felegyenesedik, és bezárja az ajtót. Mikor beül mellé, Vivien nem mer felé fordulni, inkább meredten szemez a szélvédőt verő esőcseppekkel.

Ahogy elindulnak, egyikük sem szólal meg, és a csend megilletődve pislog rájuk. Vivien úgy érzi, furcsa most ez a hallgatás. Annyi minden van, amiről beszélniük kellene, de ahogy neki, úgy Eriknek sem igazán akaródzik megszólalni. Ha beszélnek, talán megváltoznak köztük a dolgok, így viszont egy picit még képzelhetik azt, hogy minden olyan, amilyen volt.

Pedig minden megváltozott, ha beismerik, ha nem – nyom el egy keserű sóhajt Vivien, majd Erik felé fordul.

– Hova megyünk?

– Mikor kellett nekünk cél ahhoz, hogy nekiinduljunk?

– Jogos – bólint Vivien, és halványan elmosolyodik.

Pontosan emlékszik az első „úttalan útjukra". Nem sokkal a megismerkedésük után, már jó néhány családi vacsorán, ebéden túl, Erik megkérdezte Pétert, hogy elrabolhatja-e Vivient. Addigra Erik már minden hétvégén náluk töltött valamennyi időt, eleinte csak a környéken sétáltak vagy a nappaliban kuksoltak, és közösen filmeztek – tagadhatatlan, hogy Erik jó hatással volt Vivien erősen ingadozó és szélsőséges kedélyére, de az első találkozásukat leszámítva még nem került szóba köztük, hogy Erik megtanítja Vivnek, hogy hogyan is érezze, hogy él. Igazából a lány ezt akkor már nem is érezte olyan lényegesnek, mert pusztán már attól is elevenebbnek érezte magát, hogy várhatja a hétvégéket.

De Erik megígérte, hogy megtanítja, és ahogy erre felhívta akkor a figyelmét, szereti betartani az ígéreteit. Így hát autóba ültette, bekötötte a szemét, és aztán elindultak. Vivien nagyon izgatott volt, a mai napig emlékszik arra az érzésre. Kíváncsi volt, Erik mit akarhat neki mutatni, hova akarja vinni. Aztán Erik hirtelen megszólalt, hogy „Nézd, nézd, most megy át előttünk egy egyszarvú! Á, lemaradtál róla!". Vivien le akarta venni a kendőt a szeméről (pedig tudta, hogy nincs is semmilyen egyszarvú), de Erik a fél kezével megakadályozta, mondván, hogy nem ér lesni. A következő felkiáltása szerint megvadult orkcsapat vágtatott el mellettük, aztán voltak még repülő delfinek, lila kenguruk, szárnyas csigaraj és még ezernyi teljesen agyament ökörség, ami csak Erik eszébe jutott. Vivien teljesen megfeledkezett arról, hogy úton vannak valahová, rengeteget nevetett, a végén még az oldala is megfájdult.

Aztán Erik megállította az autót, és közölte, hogy megérkeztek, leveheti magáról a kendőt. Vivien kioldotta a csomót, és amikor szaporán pislogva a fénytől felnézett, a saját kapujukkal találta magát szembe. Egy pillanatig nem értette, aztán viszont kirobbant belőle a nevetés. Mikor lecsillapodott, megköszönte Eriknek az izgalmas utazást, aztán még ott, a kocsiban ülve, összeszorult torokkal és könnyekkel küzdve, mesélt az édesanyjáról, aki mindig el tudta érni, hogy Viv jól érezze magát és nevessen.

Erik valószínűleg ekkor értette meg azt, amihez Viviennek még évek kellettek. Azért akarta érezni, hogy él, azért ragadtatta magát mindenféle őrültségre, mert nem tudta feldolgozni az édesanyja halálát, a mulandóságot, a veszteséget, a hiányt. Nem tudta feldolgozni azt a tényt, hogy egyszer mindenki meghal, és amikor ez csak eszébe jutott, szüksége volt arra, hogy tegyen valamit, hogy ne hagyja, hogy csak úgy, üresen múljanak az értékes pillanatok. Ha olyat tett, ami helytelen, akkor érezte, hogy pezseg a vére, érezte magában az életet. Erik viszont megtanította arra, hogy mindezt nem csak akkor érezheti, ha helytelen dolgokat tesz.

Még egy évvel ezelőtt is előfordult, hogy Viv egyszerűen Erik elé állt, közölte vele, hogy épp „rajta van az öt perc" (ami nagyjából annyit takart, hogy muszáj éreznie, hogy él), mire Erik gondolkodás nélkül autóba vagy motorra ültette, és egyszerűen csak mentek. Soha nem volt céljuk, nem azért indultak el, hogy megérkezzenek valahová, hanem azért, hogy élvezzék az utat. A motoron a száguldást, az autóban, hogy bömböltetik a zenét, és teli torokból üvöltenek. Aztán persze majdnem mindig eljutottak valahová, néha csak egy másik városban fagyiztak, de az is előfordult, hogy várat néztek, esetleg múzeumot, vagy csak sétáltak egy teljesen idegen helyen a felfedezés öröméért, de volt olyan is, hogy – pontosan úgy, mint először – „csak" hazaérkeztek. Erik mindig tudta, hogy hogyan érje el, hogy Vivien ne gondolkodjon annyit, hogy ne eméssze magát olyan dolgokon, amiken úgysem tud változtatni.

– Ettél ma valamit? – kérdi rövid pillantást vetve rá Erik, kirángatva Vivient az emlékekből.

Ezt Erik szinte mindennap megkérdezi, ugyanis Vivien gyakran elfelejt enni. Ő maga sem tudja, hogy ez hogyan történhet meg, mégis sokszor csak akkor eszmél rá, hogy egész nap semmit nem evett, amikor Erik rákérdez. Pedig egyébként imád enni, csak mindig annyi minden van, amit csinálni szeretne, hogy a kajálás néha kimarad.

– Igen, míg festettük a hajam, Móni megkínált pizzával.

– Ugye mondtam, hogy tetszik a hajad? – mosolyodik el lágyan Erik.

– Igen – feleli Vivien, és érzi, hogy forróság önti el az arcát. A férfi közvetlenül azelőtt mondta ezt, hogy megjegyezte, lenne értelme, ha randiznának. Ahogy ez Viv eszébe jut, arra gondol, hogy szeretné tudni, ezt Erik vajon komolyan gondolta-e. Bár az egész beszélgetés annyira abszurd volt, hogy talán felesleges ezen tépelődnie.

– Akkor jó – nyugtázza Erik. – És nem vagy éhes? – tér vissza az eredeti témára.

– Nem hiszem, hogy tudnék most enni.

– Csokit se? – sandít rá Erik, és Vivien nem tudja megállni (pedig igyekszik), elmosolyodik.

– Csokit bármikor tudok enni, és ezt te tudod, szóval úgy érzem, meg akarsz vesztegetni.

– Eszemben sincs, de ha csokit eszel, állítólag endorfint termel a szervezeted.

– Úgy gondolod, szükségem lesz endorfinra? – kérdi Vivien keserűen.

Erik tekintete ellágyul, és szomorkásan elhúzza a száját.

– Viv, hazudtam neked, és ez téged kikészít, szóval igen, határozottan szükséged van endorfinra.

Vivien gyomrában kínzó csomóba gyűlik a feszültség. Most, hogy Erik is kimondta, sokkal rosszabb, most már nem áltathatja magát azzal, hogy talán csak félreértett valamit.

– Ugye nem fogsz elszökni? – kérdi Erik gyengéden, amikor leparkol egy éjjel-nappal nyitva tartó kisbolt előtt.

– Ugye rémlik, hogy valaki a vállán cipelve rabolt el, és jelenleg nincs nálam cipő? – morogja a lány gúnyosan, és szándékosan elfordul a férfitól.

– Azt hiszem, ezt úgy hívják, hogy előrelátás.

– Tartom magam a vadállathoz.

– Legalább nem vadbarom – súgja Erik, és mielőtt kiszállna a kocsiból, finoman megszorítja Vivien kezét.

Ahogy becsapódik az ajtó, a lány Erik után néz. Tudja, hogy nevetséges, de szereti nézni a férfit, bármit is csinál. A műhelyben is gyakran figyeli, hogyan dolgozik, és közben hagyja, hogy elkalandozzon a fantáziája, ami gyakorlatilag kész önkínzás, de mégsem tudja soha megállni, akkor sem, ha utána rosszabbul érzi magát azért, hogy ennyire vágyik a férfira. Azzal szokta magát vigasztalni, hogy nem tehet erről, hiszen Erik nagyon jóképű, és hát a teste sem olyan látvány, amit könnyű figyelmen kívül hagyni. Igazából nyáron rosszabb, mert olyankor Erik gyakran flangál félmeztelenül, és Vivien jóindulattal sem állíthatná, hogy ez nincs rá hatással. Igazából nem is érti, Erik hogy nem vette még észre, ha nem is azt, hogy szerelmes belé, de azt mindenképpen, hogy megbolygatja az érzékeit, hiszen ő maga úgy érzi, néha úgy bámulja, hogy az már felér egy előjátékkal.

Vivien felsóhajt, és elfordul a bolttól. A szélvédőn szánkázó esőcseppeket nézi, ahogy fel-felszikráznak az utcai lámpák sápadt fényében. Már nem haragszik, most már csak sajgó szomorúságot érez, mert úgy véli, bármit is fog mondani Erik, a kapcsolatuk már akkor sem lesz olyan, mint amilyen eddig volt.

***

Jó, hogy a fél boltot fel nem vásárolja, pedig Erik tudja, hogy ez nem megoldás. Vivient nem fogja meghatni, bármennyi csokit is vesz neki, ez pusztán csak annyira jó, hogy ő egy kicsit összeszedhesse magát. Azt hitte, könnyebb lesz. Azt hitte, egyszerűen belevág, pont úgy, ahogy Péternél is tette. Amikor azonban Vivből elszállt a harag, Erik szinte érezte a néma kétségbeesést, ami a helyére költözött, és csak arra vágyott, hogy átölelje. Meg arra, hogy megcsókolja, hogy kicsókoljon belőle minden fájdalmat. És ez átkozottul megijesztette. Eddig mindig vissza tudta magát tartani, persze néha nem volt egyszerű, de megoldotta, sosem árulta el magát. Most azonban majdnem megadta magát, majdnem Vivienhez hajolt, majdnem megízlelte őt. Majdnem tönkretett mindent. Talán az tehet az egészről, hogy Lilla felhozta a békülős szexet, és ez beindította Erik fantáziáját, amitől persze pocsékul érzi magát. Nem helyes, hogy Vivről képzeleg, mikor a lány egyszerűen csak barátként tekint rá. Elcseszett egy helyzet ez.

Fizet a kasszánál, majd kilép az utcára. Megborzong a hidegtől, de nem bánja, ez legalább segít, hogy lehiggadjon. Nagy sóhajjal indul az autó felé. Ahogy beül, különös, riadt remegés támad a gyomrában. Most már nincs semmilyen kibúvó vagy menekülési út, beszélniük kell.

A szatyrot, ami gyakorlatilag dugig van csokival, átadja Viviennek.

– Nem túlzás ez egy kicsit? – kérdi Viv, de ezúttal nem gúnyos a hangja, hanem... Eriknek fogalma sincs, de valamiért vacogó, végtelennek tetsző téli délutánok sejlenek fel benne, amikor a magány ablakba könyökölve lesi az utcát.

– Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy egy csoki nem csoki – mondja halkan Erik, miközben kitolat a bolt elől.

– Amire, ha jól rémlik, valaki azt válaszolta, hogy akkor ez olyan, minthogy egy sör nem sör.

Erik halkan felnevet. Ez akkor történt, amikor másodszor ment el Vivienékhez. Zavarban érezte magát, fogalma sem volt arról, hogy mit is keres ott, hogy minek megy, de minthogy vacsorára várták, úgy vélte, illik, ha visz valamit. Péternek egy üveg bort vett, a lányoknak pedig egy-egy tábla csokoládét. Vivien megköszönte, majd szemtelenül rávigyorgott, és akkor közölte, hogy imádja a csokit, és egy csoki nem is csoki. Erik csak bólintott, és megismételte ugyanezt sörrel. Valószínűleg az, hogy visszahallotta, Vivient rádöbbentette, mit is mondott, és hogy ezzel elégedetlennek tűnhet, elpirult, és szabadkozni kezdett, amitől egy pillanatra azzá a kislánnyá vált, aki valójában volt. Erik megborzolta a haját, és azt felelte, hogy érti a célzást, amire szegény Viv még jobban zavarba jött és még inkább szabadkozni kezdett, aminek az lett a vége, hogy összeakadtak a hangok a nyelvén, és csupa badarságot beszélt. És akkor megint úgy nevetett magán, mint akkor, amikor rájött, hogy alkoholmentes sört akart nagyon merészen ellopni. Eriket megint elbűvölte ez az őszinteség, és aznap este már nem kérdezte meg magától többet, hogy mit is keres ott.

– Hol szeretnéd, hogy kezdjem? – kérdi Erik, amikor egy piros lámpa megfogja őket, és nyugodtan Vivienre pillanthat.

Viv önkéntelenül összébb húzza magát, és ettől Erik szívébe fájdalom nyilall. Szörnyen pocsék érzés, hogy Vivien miatta ilyen elesett és összetört.

– Tudom, hogy félsz – mondja Erik –, de ezen akkor is túl kell esnünk. És ha megvigasztal, én is félek.

– Mitől?

– Viv, én egyetlen dologtól félek az egész világon, és az az, hogy elveszítelek – vallja be Erik. Talán túlzás ilyen kijelentést tennie, még akkor is, ha abszolút igaz, de ebben a pillanatban ez nem érdekli.

– Akkor miért tartott ennyi ideig, hogy utánam gyere? – kérdi Vivien árnyalatnyi sértettséggel a hangjában, de a tekintetébe mintha meghatottság és öröm rebbenne.

– Vártál?

– Lehet – vonja meg a vállát közönyösen Vivien, de Eriket nem veri át.

– Viv – emeli meg figyelmeztetőn a szemöldökét a férfi.

– Persze, hogy vártalak, de ezt te pontosan tudod – csattan fel Vivien, bár nem azzal az erővel, amivel máskor tenné.

Erik felsóhajt. Nem akart csalódást okozni Vivnek, nem akarta még jobban bántani, és csak most jön rá, hogy a lány haragjának a java talán nem is annak szólt, hogy hazudott, hanem inkább annak, hogy hagyta elmenni.

– Ne haragudj, sajnálom.

– Nem haragszom – rázza meg a fejét Vivien.

Erik hisz neki, hiszen Vivien saját bevallása szerint sosem tud igazán haragudni rá, aminek Erik tagadhatatlanul örül, és reméli, hogy ez akkor is így lesz, amikor majd mindent elmondott neki.

– Csak rosszulesett – állapítja meg Erik, és átkozza magát, amiért nem jól látta át a helyzetet. De hiába ismeri olyan jól Vivient, akkor is az a véleménye, hogy a nők olykor rettenetesen bonyolultak, és hát Vivien nőből van – ami azt illeti, Erik ennek mostanában a kelleténél többször van tudatában, és ennek egy bizonyos nyughatatlan testrésze is igen sokszor nyomatékot ad.

– Kicsit.

– Tényleg sajnálom. Azt hittem, jobb, ha adok neked egy kis időt.

Vivien elhúzza a száját, és rápillant.

– Igazából tényleg jó volt – ismeri be, és bocsánatkérőn elmosolyodik.

A mosolya a férfi ajkára is mosolyt csal. Erik nagyon szeretne Vivien arcához érni, nagyon szeretné végigsimítani az ujját az édesen ívelő ajkán, aztán...

Dudaszó harsan, széttépi a pillanat egyébként is törékeny meghittségét. Erik a lámpa felé fordul, és magában káromkodva elindul. Nem tudja, hogy azért dühös, mert ennyire bamba volt, vagy inkább azért, mert elillant az előző pillanat delejes varázsa.

– Szeretném, ha tudnád, hogy apukáddal már beszéltem – pillant Erik lopva Vivienre.

­– Nem akartad, hogy mástól tudja meg – bólint a lány, és Erik örül, hogy ennyire magától értetődőn elfogadja és megérti.

– Megérdemelte, hogy én mondjam el neki. És te is megérdemled.

– Akkor is el akarnád mondani, ha nem bukkant volna fel az öcséd? – kérdi Vivien puhatolózón.

– Viv, évek óta el akarom mondani – mosolyodik el keserűen Erik. Nem hazudik, tényleg rengetegszer akarta már elmondani, csak sose tudta, hogy kezdje. Valahogy nem tűnt jó indításnak, hogy például bemutatkozzon...

– Tényleg?

– Igen. Gyűlölöm, hogy hazudtam neked, és még jobban gyűlölöm, hogy sosem mondtam el az igazat. Meghallgatsz?

– Meg foglak utálni azért, amit mondasz? – Vivien hangjában szinte tapintható a félelem. Erik tudja, hogy mennyire gyötrődik most a lány, hogy kikészíti, hogy nem akar haragudni, valahol mélyen viszont mégis haragszik, hogy nem akarja, hogy fájjon, de fél attól, hogy mégis fog. Viszont Eriknek legalább most először van válasza a kérdésre, hiszen attól, amit elmond, ő maga nem fog megváltozni.

– Viv, semmi nem változott köztünk, és ha úgy akarod, akkor sem fog változni, ha elmondom magamról az igazat. Ahogy eddig voltam neked, ugyanúgy leszek ezután is, ha akarod.

– De az változtathat, hogy eddig nem mondtad el. Hogy hazudtál. – A szavak felsértik a lassan éjszakába ájuló levegőt, és néma ígéretként keserűséget fakasztanak.

– Sajnos nem mehetek vissza az időben, hogy máshogy csináljam, de Péter szerint meg fogsz bocsátani, bár tepernem kell majd érte.

Vivien nem válaszol rögtön, úgyhogy Erik rápillant. Megnyugtatja, hogy a lány ajka megint mosolyra húzódik – lassan érkező, bizonytalan mosoly, de azért mosoly.

– Szeretem, amikor a bocsánatomért tepersz.

– Persze, mert olyankor te választhatsz filmet.

– Igazából azért szeretem, mert olyankor palacsintát sütsz nekem – fordul felé Vivien, és összefonódik a tekintetük. Erik bizalmat és szeretetet lát Viv szemében, és ez megnyugtatja.

Visszafordul az út felé, aztán úgy dönt, hogy ideje megállni, nem akar vezetni, míg beszélgetnek, mert már most is idegesíti, hogy lemarad Vivien reakcióiról. Lehet, hogy könnyebb lenne, ha nem kellene a szemébe néznie, míg elmond bizonyos dolgokat, de épp elég ideig volt már gyáva.

A stadion üres parkolójában áll meg, leállítja a motort, de a kulcsot nem veszi ki, hogy ne kapcsoljon le a fűtés, mert nem akarja, hogy Vivien megfázzon. Felkapcsolja a visszapillantó tükör feletti lámpát, aztán kihámozza magát a kabátból, hátradobja a hátsó ülésre, és oldalra fordul, hogy szemben legyen a lánnyal. Közben Vivien is kicsatolta a biztonsági övet, hogy felé fordulhasson. A csokival teli szatyor a kesztyűtartón kapott helyet, pedig Erik picit bízott benne, hogy Vivien legalább egyet kibont, mert a csoki többnyire ellazítja, és erre most nagy szükség lenne. De úgy tűnik, ez a helyzet baromira nem akar egyszerűbb lenni.

– Szóval akkor nincs lehetőség arra, hogy a kék kapszulát válasszam? – kérdi Vivien pimasz kis mosollyal az ajkán. Eriknek melegséget lop a szívébe, hogy az egyik közös kedvenc filmjükre utal. Szereti, mikor ilyesmi merül fel egy beszélgetésben, mert ezek az apró dolgok összekötik őket.

– Sajnálom, csak piros kapszulám van – vágja rá félmosollyal, mire Vivien megadón bólint.

– Jó, de csak apránként, oké? Kezdjük, mondjuk... a neveddel.

– Olivér, az igazi nevem Olivér volt – közli Erik, és megint érzi, hogy mennyire furcsa ezt kimondani.

– Volt?

– Hivatalosan is megváltoztattam – magyarázza Erik.

– És amikor először találkoztunk...

– Akkor még Olivér voltam.

– Olivér – ismétli meg Vivien, és félrebillentett fejjel fürkészi Eriket. Úgy nézi, mintha azt mérlegelné, az Olivér vagy az Erik illik jobban hozzá. A férfi kíváncsi lenne rá, hogy végül is mire jut, de most nem annak van itt az ideje, hogy ő kérdezzen.

– Akkor miért Erikként mutatkoztál be? – kérdi Vivien.

– Megszokás, és hát mindegy volt, nem hittem, hogy... hogy végül maradok – ismeri be kicsit kelletlenül Erik, és félve lesi Vivient. Nem szeretné, ha a lány most azt kérdezné, miért maradt. Vivien valamiért ezt sosem kérdezte meg, bár Erik mindig rettegett attól, hogy egyszer majd megteszi, ugyanis fogalma sincs, mit válaszolhatna. Nem tudja, miért maradt, vannak összefércelt magyarázatai, de érzi, hogy egyik sem fedi a teljes igazságot, épp ezért egy idő után feladta, hogy okokat keressen.

– Miért nem mondtad el később?

Erik testén leheletnyi megkönnyebbülés söpör végig, pedig hát ez a kérdés sem sokkal egyszerűbb.

– Én... hát, kibaszottul gyáva voltam – emeli meg a vállát. – Eleinte nem tűnt fontosnak, mert nem hittem, hogy egy-két hétnél tovább maradok, aztán utána meg már szarul vette volna ki magát. És... féltem, hogy rosszulesne neked, és nem akartam fájdalmat okozni. Akkoriban olyan törékeny voltál... – Erik csitítón felemeli a kezét, mert Viv már nyitja a száját, hogy tiltakozzon. – Törékeny voltál, Viv, sebezhető. Annyi mindennel kellett megküzdened, nem akartam még több terhet rakni rád.

– Szóval engem akartál védeni – állapítja meg Vivien, és beharapja az ajkát. Ezt olyankor csinálja, ha zavarban van, bár Erik úgy véli, a lány ezzel nincs tisztában.

– Nem akartalak megbántani.

– Az ugyanaz.

– Haragszol? – kérdi félve Erik.

Vivien elesetten néz rá.

– Én... nem tudom, nem, vagy... oké, fogalmam sincs, mit érzek most – szusszant egy nagyot. Megingatja a fejét, és félrenéz.

Erik nem szólal meg, ad időt Vivnek, hogy összeszedje magát.

Az eső ütemesen és szakadatlanul dobol a tetőn, ami valamelyest oldja a kocsiban ragadt feszült légkört, bár ahhoz nem eléggé, hogy Erik gyomra ne egy merő görcs legyen. Nem tudja, Viv milyen kérdésekkel készül, de a szemén látja, hogy nagyon erősen töpreng.

Mikor a lány újra ránéz, Erik szíve félelmet suttogva dobog. Még alig kezdtek bele ebbe a beszélgetésbe, és ő máris teljesen készen van. Ez sokkal nehezebb, mint várta.

– Miért változtattad meg végül hivatalosan is a neved? És mikor? És nem hiányzik az Olivér? – sorolja egy szuszra Vivien.

Erik fellélegzik, ezekkel a kérdésekkel még megbirkózik, ráadásul úgy tűnik, Vivien csak kíváncsi, egyelőre nincs semmi ítélkezés a hangjában. Erik őszintén bízik benne, hogy ez később is így lesz.

– Nem, nem hiányzik, nem szerettem azt, aki Olivérként voltam. A tizenötödik szülinapod előtt nem sokkal, és azért, hogy ne kelljen neked hazudnom.

Vivien szeme elkerekedik.

– Te... te... szóval miattam változtattad meg hivatalosan is a neved?

– Igen – mosolyodik el halványan Erik –, bár nem a legjobb megoldást választottam, hiszen gyávaság volt, akár őszinte is le... – Erikből kiszakad a levegő és a torkán akadnak a szavak, ahogy Vivien hirtelen átöleli. A férfi elmosolyodik, és viszonozza az ölelést. Jó érzés, hogy a karjában tarthatja Vivient, nem volt benne biztos, hogy erre lesz még lehetősége, de ez most olyan, mint mindig – eltekintve attól, hogy elég kifacsart pózban vannak mindketten, de a férfit ez most egyáltalán nem érdekli.

Erik Vivien fejére hajtja a fejét, és hagyja, hogy a lány addig ölelje, amíg szüksége van rá. Ő aztán biztosan nem fog tiltakozni, imádja ezeket a pillanatokat, még akkor is, ha utóbb mindig van egy csipetnyi lelkiismeret-furdalása, hiszen ahogy mindig, úgy most is veszélyes irányt vesznek a gondolatai. Mielőtt azonban túlzottan elszállhatna, Vivien picit elhúzódik, és a szemébe néz. Nem szólal meg, de a tekintete mindent elmond. Erik nagyon szeretné, ha Vivien majd akkor is tudna rá így nézni, ha már mindent elmesélt. Ez a gondolat egy pillanat alatt lehűti Eriket, a szívében lassan ölő méregként terjed szét a félelem. Talán ezért nem veszi észre, hogy Viv felé hajol.

Az ajka az ajkán váratlanul éri, csak egy ártatlan puszi, belőle azonban minden értelmes gondolat elszáll. Vivien riadtan néz rá, de Eriknek nincs ideje felfogni, hogy mit lát a riadtság mögött, vágytól hajtva, ösztönösen cselekszik. A kezét Viv tarkójára csúsztatja, és ahogy maga felé húzza, hajol ő is, és az ajkuk megint találkozik, de ezúttal nincs az érintésben semmi ártatlanság.

Erik évek minden vágyával és kiéhezettségével ízleli Vivient. Ajka játszik az ajkával, simogatja, lágyan becézi. Vivnek pontosan olyan tökéletesen édes az íze, amilyennek mindig képzelte. Nem, igazából jobb annál, sokkal-sokkal jobb. Erik nem tud vele betelni, mélyebben akarja.

A nyelvével végigsimít Vivien száján, és a lány megnyílik előtte. A nyelvük mohón egymásba gabalyodik, és Erik csak félig fogja fel, hogy a csókot nem csak az ő sóvárgása táplálja egyre szenvedélyesebbé. Az agyára szédülten kavargó köd borul, nem létezik most semmi más Vivienen kívül. Az egész testében telhetetlenül tombol a vágy, a szíve olyan hevesen és erősen dobog, hogy szinte már fáj, forróság perzseli az ágyékát, és a keze Vivien nyakát érinti, és érzi a vére lüktetését, aztán már a pólója kivágása felett a kulcscsontját becézi, majd még lejjebb csúszik, mert érinteni kell őt mindenhol, és annyira vágyik rá, évek óta ábrándozik arról, hogy ez megtörténik, hogy megcsókolja Vivient...

Úristen, hiszen Vivient csókolja!

Erik zihálva szakítja el magát a lány szájától. A kezét is elkapja, és valahol benne gyötrelem sikít megvadulva, mert nem zárhatta a tenyerébe a lány mellét...

Nem hiszi el, hogy ezt tette. Szabályszerűen letámadta Vivient, és az ég bocsásson meg neki, de nem bánja egy leheletnyit sem.

Megdöbbenten, ijedten merednek egymásra. Mindkettejük mellkasa szaporán emelkedik és süllyed. Erik csak most fogja fel, hogy Vivien nem tiltakozott. Miért nem tiltakozott? Miért nem tolta el? És neki hogy a kurva életbe tűnhetett el varázsütésre minden önuralma?

– Viv, te megcsókoltál – súgja Erik vágytól rekedten.

– Nem, én csak egy puszit adtam – hebegi Vivien. Az ajka duzzadt és vörös, az arca kipirult, a szemében pedig megfoghatatlan érzések ezrei cikáznak.

– A számra – motyogja Erik.

– Akkor is csak egy puszi volt, te viszont megcsókoltál – leheli Vivien, és a keze a szájához rebben. Úgy simít rajta végig, mintha nem hinné el, hogy az előbb még Erik szája érintette.

– Bassza meg, tényleg ezt tettem, igaz? – szánt végig a haján Erik. – Ne haragudj, nem tudom, mi ütött belém.

Ennyit arról az elhatározásáról, hogy nem hazudik többet – állapítja meg keserűen a férfi, és közben igazán alávaló gazembernek érzi magát. De akkor sem mondhatja el Viviennek, hogy mennyire őrülten akarja, mert ha a hazugságát még túl is éli a barátságuk, a szerelmét már nem biztos, hogy túlélné.