A hazug és a tolvaj

– Kérlek, nem is, könyörgöm, hallgassunk valami mást! – hajol előre Lilla imádkozásra összekulcsolt kézzel.

Irina a szeme sarkából sanda pillantást vet rá.

– Én vezetek – jegyzi meg szelíden, de tántoríthatatlanul.

– De ezektől a zenéktől lezsibbad az agyam – dacoskodik Lilla.

– Amíg te vezettél, az szólt, amit te akartál – mondja Irina, majd biccent egy egészen aprót. – Ez a szabály.

– Akkor nem könyörülsz meg rajtam? – sóhajt fel színpadiasan Lilla.

– Nem – rázza a fejét Irina bujkáló mosollyal a szája szegletében.

Vivien derűsen figyeli őket. A maga részéről nem zavarja a zene, igazából a jelenlegi izgatott, türelmetlen hangulatának jót is tesz, hogy valami lágyabb és melankolikusabb szól, ami valamelyest lenyugtatja és elringatja, nem pedig valami tombolós, mint az út elején, amikor még Lilla vezetett.

Már több órája ülnek az autóban, háromszor álltak meg, egyszer egy benzinkútnál, hogy vécére menjenek, kétszer pedig egy-egy pihenőhelyen, hogy Lilla rágyújthasson, illetve, hogy helyet cseréljenek Irinával. Egyikük sem panaszkodott a szűkre szabott pihenők miatt, sőt, amikor Viv felajánlotta Lillának, hogy nyugodtan álljanak meg többször, a lány visszautasította, mondván, hogy a cél érdekében igazán kibírja, ha nem gyújt rá annyiszor.

Vivient meghatotta, hogy mindketten gondolkodás nélkül ugrottak az első szóra, csupán annyit kérdeztek, hogy hova mennek. Vivien abban a pillanatban elbizonytalanodott, és úgy érezte, minden reménye, akár egy ingatag kártyavár, hirtelen összedől, de aztán a facebookról leleste, hogy hol él Örs, úgyhogy legalább a várost sikerült belőni, és akkor hirtelen ennyi elég is volt.

Az út első fele igazán jól telt, beszélgettek, nevetgéltek, Viv tele volt lelkesedéssel és örömmel, hogy végre tehet valamit, úgy egy órával ezelőtt azonban mindannyian kicsit elbágyadtak, amire csak rátett egy lapáttal a lassan leereszkedő ködös, fáradt sötétség. Csak most kezdenek felélénkülni, hogy végre éjfeketében fürdőző úttest helyett kivilágított részen haladnak.

– Egyébként pedig úgyis mindjárt megérkezünk, szóval ezt a pár percet még kibírod – enyhül meg Irina.

– Szerintem ennyi idő alatt simán ragacsos-rózsaszín masszává olvad az agyam – morogja Lilla.

– Nos, ha engem kérdezel, a te agyadnak már úgyis mindegy – közli Irina közönyösen, mire Lillából kitör a nevetés.

– Nővérkém, imádom a humorod!

– Nem viccnek szántam – jelenti ki Irina, de azért a szája szegletébe mosoly kunkorodik.

Ezt már Vivien se állja meg nevetés nélkül, és végül Irina is megadja magát, bár ő csak szolidan és visszafogottan nevet, mint általában. Viv eleinte azt hitte, Irina nem tudja magát igazán elengedni, aztán rájött, hogy ő egyszerűen csak ilyen. Mindig hallgatag, mindig szelíd és mindig kedves. Nem borul ki, nincsenek heves kirohanásai, sem erős érzelemkitörései. Aki nem ismeri őt jól, egykedvűnek és unottnak mondhatná, pedig ez nem igaz, csupán Irina nem kifelé, hanem inkább befelé él meg mindent, mert nem szereti felhívni magára a figyelmet. Ő az a típus, aki a háttérben szeret lenni, míg Lilla a tökéletes ellentéte, imádja, ha ő lehet a középpontban.

– És most merre? – kérdi Irina, ahogy meglátják a várostáblát.

Viv zavartan megvonja a vállát.

– Nem tudom.

– Nem tudod, hol lakik Erik? – kérdi Lilla.

– Halvány fogalmam sincs – sóhajt fel Viv. – De... igazából nem is kell tudnom.

Útközben volt ideje végiggondolni, hogy mi lesz, ha megérkeznek, és végül arra jutott, hogy egyszerűen csak... hát, várnia kell, még ha ez egészen lehetetlenül is hangzik. De a mese szerint az ember nem tesz mást, csupán a tündér elébe megy, és aztán a tündér az, aki megtalálja őt. Viv tudja, hogy talán célszerűbb lenne, ha felhívná Eriket – vagy éppen Örsöt, ha ragaszkodik ahhoz, hogy meglepetésként érkezzen –, de a szíve azt súgja, hogy hallgasson a mesére. Bár ezerszer is félreértelmezte édesanyja hajdani szavait, de most egészen biztos benne, hogy nem téved. Erik meg fogja őt találni, őszintén hisz ebben, még ha ez túlságosan is meseszerűnek tűnik.

Viv figyelmét nem kerüli el, hogy Irina és Lilla lopva egymásra sandítanak.

– Most a mesédről van szó, igaz? – kérdi Lilla izgatottan újra előrébb hajolva.

– Honnan tudtok ti anyukám meséjéről? – pislog Viv megilletődve.

– Evelintől – vigyorog Lilla.

– Akkor beszélt róla, amikor mesét adott nekünk – toldja meg Irina.

– Úgy értitek, hogy nektek is van mesétek? Evelintől? – Viv meglepettebb már aligha lehetne.

– Igen, és alig várom, hogy az enyém elkezdődjön – mondja Lilla lelkesedéstől túlcsorduló hangon.

– Hű – nyögi Viv, hirtelen ennél többre nem képes.

Fogalma sem volt arról, hogy a nővére képes arra, amire az anyukájuk volt, bár, ha jobban belegondol, talán annyira nem is meglepő, hiszen Evelin mindig hitt a mesékben, nemcsak a saját titkos meséjükben, hanem mindenfélében. Talán sorsszerű, hogy örökölte az édesanyjuktól ezt a különös képességet, és Viv igazán boldog, hogy Irinának és Lillának is megvan a maga története – végül is ez gyakorlatilag garancia a boldogságra. Tudni, hogy bármi is lesz, a végén úgyis jóra fordulnak a dolgok, akkor is, ha ez lehetetlennek tűnik, akkor is, ha az embert maga alá gyűri a kétely és a félelem. Lehet, hogy a mese valójában nem több mint remény, lehet, véletlen egybeesés vagy egyszerűen csak belemagyarázás mindaz, ami velük történt, lehet, hogy a meséik igazából nem többek egy-egy kedves történetnél, de ez nem számít, mert ők elhiszik – és ez olyan erős és minden porcikájukat átható reményt ad, ami végül csodákat teremthet.

– Oké, akkor merre menjünk? – zökkenti ki Vivient Irina tanácstalan kérdése.

A lány felnéz, és ahogy az előttük húzódó útra rebben a tekintete, elkerekedik a szeme. Olyan sűrűn és lassan esik a hó, ahogyan csak a mesékben és a filmekben szokott – és azokban a különleges, varázslatos pillanatokban, amikor az ember tudja, hogy valami csodálatos fog történni.

– Eddig is havazott? – kérdi megilletődve.

– Igen, csak kicsit elbambultál – érkezik Lilla válasza a háta mögül kaján kuncogással körítve.

Vivienben furcsa izgatottság bontogatja szárnyait, könnyűnek érzi magát, mintha bármelyik pillanatban felemelkedhetne, és együtt lebeghetne alá az égből a hópelyhekkel. Úgy bámulja az alázuhanó, gyengéden szikrázó kristályokat, mintha megbabonázták volna. Megfoghatatlanul gyönyörű, ahogy egyre csak jönnek és jönnek a kövér pihék, betakarják a várost, és szendergős, puha álomba ringatják az éjszakát.

Az előttük húzódó út minden lámpaoszlopára izzókból kirakott hókristályokat erősítettek – olyasféléket, mint amilyeneket a gyerekek szoktak kivágni papírból. (Igazából Viv is minden évben készít ilyeneket, hogy aztán teleragasztgassa velük a ház ablakait.) Az utat szegélyező díszkivilágítás olyan, mintha útjelző lenne, és ahogy Viv erre gondol, remegős türelmetlenség fészkeli magát a gyomrába.

– Kövessük a hópihéket – mutat Viv a lámpaoszlopok felé.

Irina minden kétkedés vagy meglepődés nélkül bólint.

Lassan haladnak, mert hókotró még nem járt erre, Irina pedig a biztonságos vezetés híve. Viv önkéntelenül dobol a lábával, ahogy az út elkanyarodik – úgy érzi magát, mintha ajándékot készülne kibontani.

Amikor végre befordulnak, a szemük elé képeslapra illő látvány tárul. A város főterén hatalmas fenyőfa nyújtózkodik az ég felé, a hó vacogva ül meg az ágain, és sziporkázik a színes izzók fényében. A fát havas tetejű fabódék ölelik körbe, a belőlük áradó, barátságos és hívogató aranysárga fényben meg-megcsillan a hó.

Irina keres egy parkolóhelyet, és ahogy kiszállnak, már a nézelődő tömeg zaját és a hangszórókból áradó zenét is hallják. Érzik a kürtőskalács és a sülő húsok füstös illatát, a forralt bor jellegzetes, fűszeres ízeit a levegőben. A havazástól minden kicsit tompább és csendesebb, a hideg nem marja az ember bőrét, a zajok nem bántják a fülét, és az illatok is úgy fonják magukat köré, hogy nem tolakodón követelőznek, csak édesen csábítanak.

– Imádom a karácsonyi vásárokat – csapja össze színes csíkos kesztyűbe bujtatott kezét Lilla. – Jövőre mi is bérelhetnénk otthon egy bódét.

Irina töprengve félrebillenti a fejét.

– Utána kell járnunk, hogy ilyesmire van-e engedélyünk, de egyébként nem rossz ötlet – mosolyodik el. – Csinálhatnánk különleges karácsonyi ékszereket, meg akár díszeket is.

– Karácsonyfára, ajtóra, ablakba – sorolja Lilla csupa magával ragadó hévvel és lendülettel.

– Oké, akkor most magatokra hagylak titeket a tervezgetéssel – szól közbe Vivien. – Egy óra múlva itt?

– Ne aggódj miattunk, megleszünk – vigyorog Lilla. – És szurkolunk, hogy a meséd valóra váljon.

– Köszönöm – bólint Viv, aztán nagy levegőt vesz, és megfordul.

Ahogy elindul, feszültség surran alamuszi módon a szívébe. Minden egyes hóropogtató lépése mintha kérdést súgna. Vajon itt van most Erik? Megtalálják egymást? És ha igen, mi lesz? Mi van, ha Erik még... nincs rendben magával? Mi van, ha egyáltalán nincs is itt? Ha ostobaság, hogy vár rá? Ha ostobaság ez az egész?

A kérdések úgy záporoznak a lelke mélyén, akár a hópihék a szeme előtt, és egyre csak gyűlnek benne, üres-fehérrel és bántó hideggel takarják be a reményt.

Viv megrázza a fejét.

Nem, elég, nem ostobaság, hogy itt van. Eddig is hitt a meséjében, miért most kezdene kételkedni? Nem engedheti, hogy a félelem átvegye felette az irányítást. Ha nem most találkozik Erikkel, akkor talán majd holnap, ha holnap sem, hát holnapután – egy biztos: nem megy sehová, míg Erik meg nem találja.

Vivien elmélázva lépked a tömegben. Az emberek körülötte nevetnek és élénken beszélgetnek, mások csak nézelődnek, vásárolnak, és persze akadnak olyanok is, akik a kacagva kergetőző gyerekeiket próbálják kordában tartani.

Váratlanul éri a gerincén végigfutó édes borzongás. Megélénkülve megtorpan, felkapja a fejét, és a körülötte sétálók arcát fürkészi, de nem lát ismerős vonásokat. Körbefordul, a tekintetve egyik kipirult arcról rebben a másikra, keresve, kutatva a lelkét simogató tekintet melegét. A szíve helyén a remény dobog erősen és gyorsan.

Hol vagy, Erik?

Viv érzi, tudja, hogy a férfi itt van valahol. Itt kell lennie, nem lehet, hogy csak képzelődött az előbb. A tarkóján feszengő viszketés figyelmezteti rá, hogy valaki figyeli. Újra megpördül, de csak idegeneket lát.

Erik – sóhajtja minden egyes idegszála, megfeszülve a várakozástól.

A torkában kétségbeesés gyűlik, és a remény tétován eloldalog, hogy összekucorodva elátkozza magát, amiért tévedett.

– Elnézést, kisasszony! Ezt elhagyta.

Vivien egész teste megremeg az ismerős hang hallatán. Mélysötét, édes, szívdobogtatós hang, a béke és az otthon hangja.

Csitító lélegzetet vesz, aztán lassan, mintha attól félne, csak álmodik, megfordul.

Erik a maga sötét és komor jóképűségével előtte áll. A kabátja ráncaiba hópelyhek gyűlnek, borzas haja nedvesen meg-megcsillan. Komolyan, fürkészőn néz rá, árnyalatnyi hitetlenséggel, de az éjsötét szempárban nyoma sincs annak a bolyongó szomorúságnak, ami korábban még a legvidámabb pillanatokban is ott volt benne.

Vivien szíve meglódul, a testét perzselő forróság önti el, a szemébe könnyek tolulnak.

Erik itt van, megtalálta. Eljött hozzá, és ő megtalálta.

A lányban születni vágyó szavak torlódnak össze. Annyi mindent kellene most mondani, mégis képtelen megszólalni. Szeretne mozdulni, a férfi nyakába ugrani, átölelni és megcsókolni, de egyetlen tagja sem hajlandó engedni a vágynak.

Erik sem mond semmit, nem is mozdul, csak áll felé nyújtott kézzel, és nézi.

Viv tekintete lejjebb siklik, és összevonja a szemöldökét, mikor észreveszi a férfi kezében a karkötőjét. Hát ezt meg mégis hogy csinálta? Erik szemébe néz, és ezúttal halvány derűt lát a tekintetében.

– Mondja, maga mindig így ismerkedik? – kérdi a lány huncut mosollyal, miközben elveszi a karkötőt. Az ujjai súrolják Erik tenyerét, és a férfi pillantása csokoládé-sűrű vágytól nehezedik el.

– Hogyan? – kérdi Erik, és az ajkán már ott is pihen a félmosoly, amit Viv annyira imád. Most, hogy végre újra láthatja, a térde megremeg, és igen, attól tart, mindjárt a férfi karjába alél, pedig nem hitte volna, hogy ez valóban lehetséges.

– Ellopja ismeretlen lányok ékszereit, és aztán úgy tesz, mintha elhagyták volna – súgja Viv, és maga se tudja eldönteni, hogy kérdésnek szánta-e a szavait, vagy inkább kijelentésnek.

– De nem ám bármilyen ismeretlen lányokét.

– Igazán?

– Igazán. Csak a különösen gyönyörűekét.

– Nos, velem nincs szerencséje, csak átutazóban vagyok itt – mondja Viv, bár remegős hangon. A csontjai mintha puha viasszá olvadnának Erik gyengéden simogató tekintetétől.

– Amennyiben nem foglalt, ez nem akadály – súgja Erik, és most először bizonytalanság surran a szavak közé.

– Igazság szerint foglalt vagyok – bólint Vivien, de a tekintete incselkedő pajkosság. – Tudja, egy férfi miatt érkeztem ebbe a városba. Azt mondtam neki, hogy megvárom, de hazudtam. – Viv könnyed ártatlansággal megvonja a vállát. – Sose voltam igazán türelmes típus, szóval inkább eljöttem hozzá.

Erik elmosolyodik, és már lép is felé. Ahogy a két keze közé fogja az arcát, Vivien egész testét várakozó forróság borzongatja végig, és amikor az ajkuk végre összeér, úgy érzi, darabjaira hullik, csak azért, hogy Erik csókja nyomán újjászülethessen. Vad mohóság és vörösen lobbanó tűz és az elmúlt tizenhárom nap minden hiánya és vágyakozása benne van ebben a csókban. Nem finomkodnak, keményen, szinte már durván feszül egymásnak a szájuk. Mintha el akarnának veszni a másikban, vagy mintha azt akarnák, hogy a másik örökre a részükké váljon.

Erik hirtelen húzódik el, de csak annyira, hogy csodálkozón és szerelemmel Viv szemébe nézzen. Mindent elmond a tekintete, és amikor újra a lányhoz hajol, amikor a szájuk újra összeforr, Viv már tudja, hogy a meséje valóra vált.

***

Erik nem tud betelni azzal, hogy Vivient csókolja. Tizenhárom napja nem tehette, úgyhogy van mit bepótolnia.

Basszus, hogy mennyire hiányzott!

Viv ajka bizsergetően forró, az íze szétomlik benne, és sebes áramlásra készteti a vérét. Lehetetlen abbahagyni, lehetetlen elszakadni tőle.

Erik még mindig alig hiszi, hogy nem álmodik. Viv itt van, eljött érte. Erik nem tudja, mi vezérelte, de bármi volt is az, hálát ad érte. Pár perccel ezelőtt még azt hitte, megőrül, amiért annyit kell vezetnie, hogy végre újra vele lehessen, most pedig itt van – ha ezek után bárki azt mondja neki, hogy nincsenek csodák, egészen biztos, hogy az illető képébe fog röhögni. Mert csodák igenis léteznek.

Már elindult hazafelé, és ha most belegondol, hogy akár el is kerülhette volna Vivient, belesajdul a szíve, és még hevesebben csókolja a lányt. Úgy csókolja, mintha nélküle semmi sem lenne valós – igazából nem is az, Viv nélkül minden csak halvány visszhang, vele ragyogás és élet és minden, amire csak vágyik.

Ha nem tartja fel a tömeg, ha hirtelen nem lesznek olyan bosszantóan sokan körülötte, már rég valami eldugott utcán sétálna, messze Vivientől. Talán már kapkodva és hadarva magyarázná a nagyszüleinek és Örsnek, hogy miért is kell azonnal indulnia. De egy kisgyerek a lábának szaladt, és az anyukája hosszasan szabadkozott, és bármennyire is sietett volna, Erik nem akart durva és udvariatlan lenni, így csak hajtogatta, hogy nincs semmi baj, közben pedig azt fürkészte, hol tudna a leggyorsabban átvágni az emberek sűrűjén, és akkor a tömeg egyenes vonalban hirtelen megfogyatkozott, és ott állt Vivien. Karcsú alakját lámpafénybe ragadt hóesés ölelte körbe, és olyan volt az egész, mint valami mesébe illő varázslat.

Erik csak pislogott, és azt hitte, képzelődik. Hiszen Viv nem lehet itt.

A tömeg újra összezárult, és elrejtette előle a lányt. Erik zavartan motyogott valamit az anyukának, aztán a tekintetét le nem véve arról a pontról, ahol Vivient látta, megindult. Tolakodott, még lökdösődni sem szégyellt, és akkor végre megint megpillantotta őt. Nem álom volt, nem képzelgés, hanem színtiszta valóság.

Vivien.

A férfi legszívesebben nem húzódna most el, de muszáj megtennie, bár arra képtelen, hogy egészen elengedje a lányt. A kezét a kezébe fogja, közelebb húzza magához, és a dereka köré fonja a karját.

– Mit csinálsz itt, Viv? – kérdi gyengéden.

– Már mondtam – vigyorog a lány. – Sose voltam türelmes típus.

– Haragszol? – Erik lelkét konok súllyal húzza le az aggodalom.

– Mert így megvárattál? Nem, megértelek – rázza meg a fejét Viv, aztán szigorúan ránéz. – Mert nem kerestél? Azért egy kicsit igen – jelenti ki, aztán viszont megbocsátón elmosolyodik. – De sose tudtam rád sokáig haragudni.

Erik szíve nagyot dobban – imádja ezt a lányt, mindenestül, örökké.

– Sajnálom, Viv.

– Semmi baj, túléltem – húzódik még szélesebb mosolyra Viv ajka. – És itt vagyok.

– Itt vagy – súgja Erik, és puszit lehel a lány homlokára.

– Rendben vagy? – néz rá kutatón, aggódással a tekintetében Viv.

– Ma hazaindultam volna – feleli Erik, és tudja, hogy ennyi elég, hogy nem kell körbemagyaráznia, mert a lány tökéletesen érti őt.

Vivien arcán megkönnyebbülés suhan át, aztán pajkosan csillan a szeme.

– Szóval azt mondod, feleslegesen utaztam ennyit érted?

– Órákat spóroltál meg nekünk – rázza meg a fejét Erik, aztán töprengve félrebillenti a fejét. – És még az is lehet, hogy egy közúti balesetet.

Vivien édesen elvigyorodik, a tekintetében boldog szikrák ropnak önfeledt táncot.

– És legalább a nagyszüleimnek is bemutathatlak – fűzi hozzá Erik, és büszkeség önti el. Büszke arra, hogy Vivien hozzá tartozik.

– Biztos, hogy...

– Persze, hogy biztos – mosolyog Erik. – Rengeteget meséltem rólad, szóval Nagyi alig várja, hogy találkozhasson veled, megállás nélkül rólad kérdezget.

– Meséltél rólam? – kérdi párás szemmel Vivien.

– Ki másról meséltem volna, Viv? – Erik finoman végigsimít a lány arcán. – Mióta találkoztunk, minden túlzás nélkül te vagy az életem értelme.

Viv feszengve elhúzza a száját.

– Ugye tudod, hogy nem ér, ha megríkatsz?

– Ígérem, nem mondom el senkinek – súgja Erik, és férfiasság ide vagy oda, az ő torka is összeszorul picit, ahogy letörli Viv arcáról a megszökött könnycseppeket.

Képtelen megszólalni, ezért aztán a lányhoz hajol, és mélyen megcsókolja. Ez a csók most az összetartozás meghitt békessége – benne van minden, amit jelenleg nem tudnak szavakba önteni, ami túl sok ahhoz, hogy hangokba kényszeríthessék.

Ha Vivien mobilja valahol a kabátja mélyén nem csipogna fel, valószínűleg sosem hagynák abba, így azonban kénytelenek kibontakozni az ölelésből.

– Irina és Lilla – jelenti ki Viv, amint megnyitja az sms-t.

– Ők hoztak el?

– Aha – bólint a lány –, valahol itt vannak, de nem akarnak zavarni, azt írják, meglesznek, menjünk nyugodtan.

– Lenne hely Nagyiéknál nekik is – tiltakozik Erik, bár tény és való, csak udvariasságból. Jobb szeretne most mindenkiről megfeledkezve kettesben lenni Viviennel. Egész éjszaka szeretni akarja, megcsókolni mindenhol, megérinteni mindenhol, és olyan boldoggá tenni, hogy úgy érezze, a mennybe került.

– Ha gondolod, nyugodtan próbáld őket meggyőzni, de szerintem esélytelen – mosolyodik el Viv, felé nyújtva a mobilt.

Erik elveszi, átfutja a lányok sms-ét, aztán már indítaná a hívást, amikor a telefon új üzenetet jelez. Ösztönösen visszaadja Vivnek, de a lány megnyitva az smst-t rögtön felolvassa hangosan.

– „Mondd meg Eriknek, hogy nyugi. Semmi szükségetek most ránk, szóval turbékoljatok csak, galambocskák, és éljétek a meséteket, minket meg felejtsetek el, nagylányok vagyunk már. Otthon találkozunk!" Ennyi – kuncog Viv.

– Lilla megint hibbant kicsit – jegyzi meg Erik derűsen.

– Vagy még mindig – vigyorog Viv.

– Ezt a mese dolgot értenem kellene? – húzza fel a szemöldökét a férfi.

– Este, ha csak ketten leszünk, elmondom majd – hajol hozzá közelebb Viv, és puszit lehel a szájára.

Az este említésére Erik testében mintha mélyvörös lángok lobbannának – ó, igen, alig várja, hogy végre este legyen, és szédültre csókolhassa Vivient, most azonban csak nevetve megrázza a fejét.

– Oké, akkor menjünk, és turbékoljunk – jelenti ki bőszen vigyorogva.

Vivien csilingelőn felkacag, és Erik nem bírja ki, újra meg kell csókolnia őt. Ígéretként gabalyodik egymásba a nyelvük, és ahogy Viv a heves ostromra felel, egyértelmű, hogy ő is többre vágyik. Erik kétli, hogy ma éjszaka akár csak egy pillanatra is alvásra használnák majd az ágyat.

– Viv – súgja a férfi –, soha többet nem akarok ennyi időt nélküled tölteni, igazából egyetlen napot sem akarok többé nélküled tölteni.

– Én se nélküled – lábad újra könnybe a lány szeme. Zavartan felnéz az égre, nagyokat nyel. – Istenem, nem lehet, hogy alig öt perc alatt kétszer is bőgni kezdek! – neveti el magát.

Erik leheletfinoman végigsimít az arcán, és nem talál szavakat. Itt vannak, együtt vannak, szeretik egymást, és olyan természetes egyszerűséggel találnak vissza a régi kerékvágásba, mintha az elmúlt tizenhárom nap nélkülözése csak egy gyorsan feledésbe merülő, nyomasztó álom lett volna.

Bár nagyon szeretné, de nem csókolja meg újra Vivient – ezúttal talán valóban képtelen lenne abbahagyni –, hanem inkább kézen fogja. Ahogy elindulnak, Erik újra tudatába kerül a karácsonyi vásár színes és vidám forgatagának. A lépteik alatt finoman ropog a hó, a zene halk és édes morajlással körbeöleli őket, és igen, ez a pillanat most pontosan olyan, mintha színtiszta varázslat lenne. Erik szilárdan hiszi, hogy Viviennel együtt lenni mindig ilyen lesz.

– Kérsz kürtőskalácsot? – sandít Erik Vivienre, ahogy megcsapja az orrát az olvadós-édes illat.

– Csak akkor, ha nem hagyod, hogy elegyem előled – feleli huncutul a lány.

– Sosem eszed el előlem – vágja rá gyengéden a férfi.

– Mindig eleszem előled – böki oldalba Viv játékosan, majd vidáman elvigyorodik. – Szerintem vegyünk rögtön kettőt.

Erik halkan, érdesen felnevet, és megszorítja a lány kezét. Ahogy Viv viszonozza a szorítást, és boldogan fénylő szemmel rápillant, Erik a lelke minden rezdülésével tudja, hogy igen, ezúttal tényleg, végleg és örökre hazaért.