Az ígéret

Viv hevesen kalapáló szívvel riad fel, és először fogalma sincs, mi történt. Nyomasztó és nehéz érzés telepszik rá, mintha valami nem lenne rendben. Mélyeket lélegzik, kinyitja a szemét, de annyira fáradt, hogy rögtön újra be is hunyja. Biztos valami rosszat álmodott, de ha így van, akkor nem aludhat vissza, mert az álmai mindig legalább olyan csökönyösek, mint olykor ő maga. Muszáj nyitva tartania a szemét, csak egy picit, hogy igazán felébredjen, aztán már aludhat is vissza.

A lány az oldalára fordul, furcsállja, hogy nem érzi maga mellett Eriket. Arrébb furakszik a takaró alatt, de a lepedő magányos hidege érinti csak a férfi teste helyett. Hol van Erik?

Vivien ekkor jön rá, hogy nem egy rossz álom, hanem a férfi hiánya ébresztette fel – hogy nem érzi, ahogyan összeér a testük, hogy nem érzi a takaró alatt halkan szuszogó forróságot, amely átöleli őket. Még mindig küzd azzal, hogy nyitva tudja tartani a szemét, pedig már ébren van, már a legkevésbé sem álmos, a szeme mégis mintha le akarna ragadni. Talán menekülne a valóság elől, vissza oda, ahol minden felhőpuha és olyan könnyű, akár a csillagok derengő fénye.

Nagy nehezen feltápászkodik az ágyról. Nem kapcsol villanyt, érzi, hogy Erik nincs a szobában, de talán csak a fürdőbe kellett kimennie. Csoszogva, mezítláb megindul. Hideg a padló, szeretne visszabújni az ágyba, szeretné a lábát összefonni Erik lábával, szeretné érezni, ahogy a férfi a lábfejével a talpát próbálja simogatni, ő pedig halkan sikongatva, nevetve húzza el újra és újra a lábát, mert nagyon csiklandós.

A keze rátalál a kilincsre, kibotorkál az előszobába. Az éjszaka értetlenül pislog rá, és Viv is pislog, de így sem lát semmit, mert a szeme a legkevésbé sem akar engedelmeskedni az akaratának. A falat tapogatva elvergődik a fürdőszobáig, de nem hall semmit, és a küszöb felett sem szivárog ki fény. Erik nincs a fürdőben.

Vivien könnyek csípését érzi, és a lelkében egyre hidegebben tátong az elveszettség. Visszaindul a szobája felé, de most már igazán zavarja, hogy nem lát semmit, mert hiába erőlködik, a szeme nem marad nyitva. Kitapogatja a lépcső korlátját, és megindul lefelé, miközben küzd azért, hogy normálisan tudjon levegőt venni. Sose volt még pánikrohama, de most úgy érzi, az se lehet ennél rosszabb.

Ki kell nyitnia a szemét, muszáj végre normálisan látnia. Nem is érzi magát fáradtnak, nem érez semmit az ijedtségen kívül, akkor mégis miért nem tud felnézni? Egyre akaratosabban pislog, félhomály kapaszkodik a pilláiba, és valami visszakövetelné magának, a sötétség talán, de a lány nem hagyja magát.

Szaporán kapkodva a levegőt kinyitja a szemét, és a plafonra mered.

Álmodott, az egész csak egy rossz álom volt. Nem kell oldalra fordulnia, érzi maga mellett Eriket.

Viv kitöröl a szeméből néhány könnycseppet, miközben azon morgolódik magában, hogy micsoda egy ostoba álom, ő pedig micsoda nyavalygós liba. Reggel majd elmeséli Eriknek, és jót mosolyognak az egészen, most azonban a magány hidege még összeszorítja a szívét.

Az oldalára fordul, kicsit felhúzza a lábát a takaró alatt, és jó érzés, hogy a térde Erik combjához ér. A férfi szőrszálai szelíden csiklandozzák, épp annyira, hogy kellemes legyen. A laptopból áradó derengő fény elég ahhoz, hogy kivehesse Erik arcvonásait – nem mintha nem tudná bármikor tisztán maga elé képzelni, de azért látni mégis jobb. Az ajka ívét, a szemöldöke komor, fekete vonalát, a szempillái remegését, az orra határozott ívét, a borostás arc megkapó férfiasságát. Vivien tekintete lejjebb siklik Erik vállára és karjára. Imádja érezni, ahogy Erik öleli, imádja, amikor megfeszülnek és kidudorodnak az izmai. Szereti, hogy Erik ennyire erős – ha vele van, mindig biztonságban érzi magát, talán azért is, mert a férfihoz képest ő elég pici és törékeny.

A halk zene álmosan szövi magát köréjük, és így feküdni, a sötétben meglesni a férfit, akit szeret, elcsitítja a lány szorongását. Annyira hihetetlen, hogy Erik és ő együtt vannak. Néha, pillanatokra, egyszerűen csak kimondja ezt magában, és rácsodálkozik arra, hogy mennyi jóleső melegség árad szét ilyenkor a testében.

Pár perccel később Vivien már arra is képes, hogy mosolyogjon. Ahogy Eriket nézi, a szíve picit gyorsabban kezd dobogni, a lába között pedig vágyakozó sajgás támad. Pedig délután szeretkeztek, de hát úgy tűnik, Erikből sosem lehet elég. Viv nem hiszi, hogy valaha is megunhatná, ahogy a férfi szája a testén játszik, a borostái finom dörzsölését, az ujjai könnyű becézését, vagy akár azt a pillanatot, amikor a testük egybeforr. És azt sem fogja soha megunni, hogy Eriket érintése, hogy a bőre a bőréhez tapadjon, hogy hallja a sóhajait vagy a mély, reszketeg nyögéseket, amelyek olykor leszakadnak az ajkáról.

Mint például ma délután, amikor komótosan levetkőztette, lenyomta a kanapéra, és elé térdelt. Szombaton már félénken a szájába vette a férfit, de akkor még bizonytalan volt, és nagyon aggódott, hogy jól csinálja-e. Ma már jobban elengedte magát, magabiztosabb volt, és ahogy újra és újra majdhogynem a torkáig engedte Erik lüktető, forró férfiasságát, a vágy olyan kíméletlenül és letaglózó erővel szorított odabent össze mindent, mintha nem is ő kényeztetné a férfit, hanem a férfi őt. Aztán Erik megkérdezte, akar-e felül lenni – ezt is próbálták már szombaton, és furcsa, hogy egészen más érzés, ha ő ereszkedik a férfira, mintha a férfi hatol belé. Viv nem is érti, hogy lehet ennyire sokféle a szeretkezés, hogy csalhat elő belőle mindig kicsit másféle, de ugyanolyan jó érzéseket.

Ma délután is egészen más volt, mint eddig bármikor. Erik a kanapén ült, és ő fölé térdelt, majd lassan ráereszkedett, és közben a férfi a szájába vette a mellbimbóját. Egek, hogy az is milyen csodálatos érzés – már a gondolat is elég hozzá, hogy Viv mellbimbója most fájón megkeményedjen.

Sejtette ő, hogy szeretkezni csodálatos (különben mégis miért csinálná mindenki?), de azt őszintén nem hitte, hogy ennyire – már-már földöntúlian – gyönyörű lehet. Bár talán csak azért van így, mert szeretik egymást.

Mi lenne, ha most felébresztené Eriket? Vajon bánná?

A lány elszégyelli magát – nem lehet ennyire telhetetlen. De ahogy nézi tovább a férfit, a sajgás egyre erősebben és legyőzhetetlenül könyörög a testében. Feloldozást akar, megkönnyebbülést.

Viv tétován Erik felé hajol, leheletkönnyen érinti a száját a szájával. Meglepődik, mikor Erik azonnal reagál. Megérzi a férfi kezét a derekán, és az ajka máris mozdul, hogy mohón átadja magát a csóknak. Erik magához húzza a lányt, az erekciója Viv hasának nyomódik.

– Rólad álmodtam – morogja Erik kásás hangon. – Ugyanazt csináltad, amit délután, és még álmomban is eszméletlenül dögös voltál, én pedig épp csak nem élveztem el, ahogy a szádba vettél.

Vivien gerincén borzongás szalad végig.

– Kívánlak – súgja reszketegen. – Ne haragudj, hogy felébresztettelek.

Erik ajka mosolyba görbül.

– Viv, hidd el, sose fogok azért haragudni, ha felébresztesz, mert szeretkezni akarsz – motyogja valamivel éberebb hangon, mint ahogyan az előbb beszélt, és mielőtt a lány bármit is válaszolhatna, újra megcsókolja. A nyelve a nyelvét simítja, még tovább szítva Vivienben a minden porcikáját égető vágyat.

A lány szorosan Erikhez simul, melle a férfi meztelen mellkasának nyomódik. Erik keze a fenekére csúszik, megmarkolja, aztán az ujjait a bugyi vékony pántjába akasztja.

– Azt hiszem, ez felesleges rajtad – dörmögi a szájába, majd húzni kezdi az anyagot.

Viv a hátára gördül, lelökdösi magáról a bugyit, közben pedig lekapja a pólóját is. Épp csak áthúzza a fején és félredobja, amikor már érzi Erik ajkát a mellén. A férfi türelmetlenül a szájába veszi a mellbimbóját, körbesimogatja a nyelvével, majd finoman megharapja, hogy aztán újra borzongatóan édesen becézze. Viv Erik hajába túr, és még szorosabban nyomja a fejét a melléhez. A kósza, borzos tincsek szelíden csiklandozzák a bőrét. Erik végigsimít a hasán, aztán az ujjai már a legérzékenyebb pontját dörzsölik. Vivienben mézédes érzések bomlanak szét, nyomukban bíborvörös szikrák és fülledt, nyárízű forróság marad.

– Fordulj nekem háttal – leheli Erik a bőrébe apró puszik között.

Vivien szófogadóan az oldalára fordul, a fenekét izgatóan és érzékien Erik ágyékához dörgöli. A férfin még rajta van a bokszer, de Viv így is érzi, hogy mennyire kívánja, és ettől, ha lehet, még tovább fokozódik benne az ürességtől súlyos várakozás.

– Tudod, Viv – súgja Erik szakadék-mély hangon, miközben elfordul, hogy lehúzza magáról a bokszert –, volt, hogy éjszaka felriadtam, és pontosan ezt képzeltem el. – Vivien hallja az éjjeliszekrény fiókjának tompa súrlódását, ahogy Erik kihúzza. – Hogy mellettem fekszel, a nyakadba csókolok, álmosan sóhajtozva felébredsz, és aztán hátulról a magamévá teszlek. – Vivien hallja az óvszeres tasak szakadásának hangját. – Hogy miközben beléd hatolok, a kezembe veszem a melled. – Az ágy matraca kicsit megsüllyed, ahogy Erik visszafordul felé. – Aztán a kezem lejjebb siklik, és az ujjaimra a vágyad illata tapad – súgja a fülébe, és a szavak zuhannak Vivienben, véget nem érőn, egyre sebesebben, egyre több kéjt sóhajtva magukból.

– Én is elképzeltem – leheli Viv, miközben hátranyúl, és Erik hajába túr. Érzi, hogy a férfi testén remegés fut végig, és elégedettség önti el.

Erik keze végigsiklik rajta, egészen az öléig. Finoman belenyomja egy ujját, de Viv türelmetlenül és telhetetlenül felsóhajt – nem Erik ujjaira vágyik most, és már nagyon is készen áll arra, hogy magába fogadja őt. A háta mögé csúsztatja a kezét, megragadja a merev férfiasságot, és oda irányítja, ahol annyira vágyik rá. Erik felnyög, ahogy lassan és óvatosan mélyre hatol a testében.

Az éjszaka zihálva, reszketve adja át magát a szenvedélynek – égbolt végtelennyi szenvedély, nincs eleje, nincs vége, olyan, mintha örökké tartana. Vivien mindig ezt érzi, ha a teste összeforr Erik testével.

A férfi lassan kezd mozogni, hogy véletlenül se okozzon fájdalmat Vivnek. Közben a keze előbb a lány mellére, majd egyre lejjebb vándorol, érzékien, bizsergetően lassú és idegtépő mozdulatokkal. Vivien a párnába fúrja a fejét, amikor Erik végre eléri azt a pontot, ahonnan – úgy tűnik – mintha minden gyönyör eredne. Lágyan dörzsöli, majd egyre erősebben, ahogy a mozdulatai is egyre gyorsabbá válnak. A mellkasa Vivien hátához simul, a csípője újra és újra keményen neki csapódik.

A világ mintha csillámló szilánkokra hasadna, és a gyönyör lüktetve, vibrálva teríti be őket. Erik finoman épp csak kihúzódik a lányból, aztán gyengéden addig hatol bele újra és újra, míg el nem csitul a remegésük.

A szobát betölti a zihálásuk és a vágy foszlányokra szakadozott, tűzvörös illatai. Vivien gyengéden simogatja Erik fejét. A férfi lehelete a nyakát és fülét birizgálja. Erik keze még mindig az ölén pihen, és ez apró, elnyújtott remegéseket csal a lány testébe.

Nem, ezt tényleg sosem fogja megunni. Viv ilyenkor mindig azt érzi, hogy soha többé semmi baj nem történhet, hogy mindig ennyire kerek és teljes lesz a világ, mint most, ezekben a végtelenül meghitt és gyengéd pillanatokban.

– Mindjárt jövök – súgja Erik a fülébe, miközben kihúzódik belőle.

Vivien összegömbölyödik, és félig már alszik, amikor Erik visszatér, de azért annyi ereje még van, hogy minél közelebb tolja magát a férfihoz. Erik szorosan magához húzza és átöleli, a teste forrósága beburkolja és elringatja a lányt.

Mielőtt végleg elnyelné az öntudatlanság, Viv még arra gondol, hogy Erik egészen úgy öleli, mintha kapaszkodna belé, mintha attól félne, eltűnik. Megjegyzi magában, hogy holnap beszélni kell erről vele. Nem lehet, hogy hagyja Eriket állandóan aggódni, és még ha a szavak nem is elegek ahhoz, hogy eloszlassák a férfi minden félelmét, talán enyhíthetik őket. Igen, holnap beszélni fog vele, és ha kell, ezerszer is elmondja, hogy szereti, hátha akkor Erik nem kérdőjelezi majd meg magában, hogy elég jó-e hozzá, hogy megérdemli-e. Mert Vivien tudja, hogy ezt teszi, nem kell, hogy a férfi elmondja, akkor is tudja. Látja a szemében, amikor megrohamozzák a kételyek, látja, amikor elbizonytalanodik és vívódik – és nagyon szeretne valahogy segíteni, mert számára vitathatatlanul egyértelmű, hogy egymáshoz tartoznak.

Amikor Vivien újra felébred, Erik nincs mellette, de nem ijed meg, mint korábban az álmában. A férfi valószínűleg már elindult dolgozni, és bár jó lenne, ha mindig mellette ébredhetne, de hát az élet nem áll meg csak azért, mert ők őrülten szerelmesek egymásba. Álmosan nyújtózkodik – meg se lepődik azon, hogy itt-ott sajognak az izmai –, és ahogy Erik helyén papír érdes zizzenését hallja, az ajkára bolondos mosoly szökik. Szereti, hogy a férfi mindig gondol arra, hogy írjon pár sort, ettől egy egészen picit olyan, mintha mégis itt lenne, mintha együtt ébrednének.

Viv maga mögé tolja a párnáját, és kényelmesen neki dől. Mielőtt kihajtogatná a lapot, ránéz a mobiljára. Összevonja a szemöldökét. Meglepően korán ébredt, igazából még Erik akár mellette is lehetne. Megrázza a fejét, és széthajtja a lapot, de már az első sorok után gyűlöli a rideg-fehér papíron ívelő mélykék tintát.

Viv,

kérlek, ne haragudj rám. Nem túl biztató, hogy így kezdem, de mielőtt kétségbeesnél, olvasd végig, jó? Tudom, hogy ez túl hirtelen és váratlan, és attól tartok, dühös leszel rám, de el kell utaznom. Nem maradhatok melletted, nem lehetek veled, addig nem, míg szembe nem néztem azzal, aki voltam. Mikor hét évvel ezelőtt eljöttem otthonról, menekültem, leginkább önmagam elől. Ahhoz, hogy elhiggyem, már nem vagyok ugyanaz, hogy megváltoztam, haza kell mennem. Muszáj, mert csak akkor lehetek érdemes arra, hogy szeress. Mindig megértettél engem, Viv, sokszor szavak nélkül is, bízom benne, hogy ez most sem lesz máshogy. Bízom benne, nem érzed úgy, hogy elárultalak. Azt hiszem, ettől félek most igazán, és ezért olyan átkozottul nehéz abbahagynom az írást. Ha megteszem, már végleges az, hogy mennem kell.

Nézlek téged. Édes vagy, amikor alszol, ahogy szelíden mosolyogsz álmodban. Imádom a mosolyod. Igazából mindent imádok, ami te vagy. Legszívesebben visszabújnék melléd, összetépném ezt a rohadt papírt, és úgy tennék, mintha meg se történt volna, hogy felkeltem és írtam. De ha ezt megtenném, akkor árulnálak el, Viv.

Képtelen vagyok elköszönni, ha most felébresztenélek, elég lenne a szemedbe néznem, és egyszerűen maradnék, pedig el kell indulnom, hogy aztán hazatérhessek – hozzád. Tudom, hogy ez most rosszulesik, és nem akarok neked fájdalmat okozni, de úgy érzem, nincs más választásom. Attól tartok, ha maradok, előbb-utóbb tönkreteszek mindent, ami most a miénk, pedig számomra te vagy a világon a legfontosabb, Viv. Visszajövök hozzád. Nem tudom, mikor, nem tudom, mennyire időre van szükségem, de vissza fogok jönni, megígérem. Szeretlek.

Erik

Nem – tiltakozik ösztönösen Vivien. Ez csak valami tévedés lehet, talán megint álmodik. Mindjárt felébred.

Behunyja a szemét, vár pár másodpercet, majd újra kinyitja, de még mindig az ágyon fekszik, és a kezében még mindig ott van az átkozott levél.

Könnybe lábadt szemmel olvassa el újra, de nem is igazán fogja fel Erik szavait, mert közben egyre csak azt ismételgeti magában, hogy ez nem történhet meg.

Miért nem ébresztette fel Erik? Miért nem vitte magával? Miért gondolja, hogy nem állt volna mellette, hogy nem ment volna vele? És mégis miért kell egyáltalán azt hinnie, hogy nem elég jó?

Igen, dühös, de nem Erikre, hanem leginkább a világra, amiért vannak olyan gyerekek, akik sosem tapasztalhatják meg, hogy mi az igazi otthon. Hogy aztán ezek a gyerekek felnőnek, és azt hiszik, nem elég jók, hogy nem érdemesek a szeretetre.

Pedig Viv csak ennyit akar. Szeretni Eriket. Mellette állni, amikor nehéz, és lecsókolni a ráncokat a homlokáról. A fülébe súgni, hogy jó ember, hogy mindig is az volt. Azt szeretné, ha Erik boldog lenne, ha nem nyomasztaná a múlt.

Viv összegyűri a levelet, és a szoba másik végébe hajítja. Nem akarja látni, nem akar tudni róla. Azt akarja, hogy felébredjen. Most.

Semmi sem történik. Viv, mint egy makacs kislány, lejjebb csúszik az ágyon, magzatpózba gömbölyödik, és teljesen magára húzza a takarót. El akar tűnni.

Nem fog sírni. Nem. Akkor sem. Kizárt.

Viv szipogva visszanyeli a könnyeit.

Felhajtja a takarót, kiszáll az ágyból, átmasírozik a szobán, és felkapja a levelet. Visszamászik az ágyba, gondosan kisimítgatja a papírt, és újra elolvassa, amit Erik írt, de még mindig nem hiszi el. Ennek nem így kellene történnie – de ahogy erre gondol, valami szomorú sejtés összeszorítja a szívét. Feszengve újra elolvassa a sorokat.

Miért olyan furcsán ismerős ez?

Behunyja a szemét, próbál megnyugodni. Hogy honnan, elméje milyen elrejtett és elfeledett zugából szöknek meg a szavak, nem tudja, de ahogy meghallja az édesanyja hangját, a lelkében békét sóhajtva elszenderedik minden fájdalom.

„És akkor a tündér elindult, mert még utoljára haza kellett térnie ahhoz, hogy visszaadja az éjszakának puha holdfényből szőtt szárnyát, és aztán emberként térhessen vissza, hogy szabadon szerethessen egy másik embert."

Anya... – sóhajtja magában Vivien, és most már nem tudja megállni, könnyek peregnek az arcán. Azt hitte, már nem emlékszik az anyukája hangjára. A mosolyát vagy a nevetését is nehéz felidézni, de a hangját már évek óta képtelen megragadni. És most, amikor a legnagyobb szüksége van rá, olyan könnyen és természetesen hallja, mintha sosem felejtette volna el, és most már tudja, hogy mindvégig erről szólt a mese, hogy folyamatosan félreértette az egészet.

Azzal, hogy Erik elmesélte a múltját, csak felszakította a sebeket, és egyiket sem gyógyította be, ahogy Viv eddig hitte. Tényleg haza kell mennie ahhoz, hogy aztán igazán itt lehessen, és bármennyire is szeretné, ő nem kísérheti el, ezt neki, egyedül, kell megtennie. De a tündér visszatér, és végül újra együtt lesz az emberrel. Lehet, hogy nehéz, de most akkor sem tehet mást, minthogy egyszerűen vár.

– Köszönöm, anya – súgja lehelet-halkan Vivien, és letörli a könnyeit.

Megint elolvassa a levelet, és ezúttal csak azért fáj a szíve, mert tudja, hogy Erik még most is aggódik azért, amiért elment. Aggódik miatta.

Vivien hirtelen ötlettől vezérelve megragadja a telefonját. A mesében az ember félúton a tündér elébe megy, de minthogy ezt a valóságban elég nehéz lenne kivitelezni, talán megteszi, ha ír egy sms-t, ha tudatja Erikkel, hogy minden rendben van, hogy megérti és várja. Hogy bármeddig kell is várnia, akkor is megvárja. Eriknek ezt tudnia kell.

Ahogy elküldi az üzenetet, a levelet szorongatva visszafekszik az ágyba. Keserédes ízekkel a szájában újra és újra elolvassa Erik szavait, egészen addig, míg már kívülről tudja mindet, míg odabent a szavak a férfi hangján nem szólnak – csak ekkor nyugszik meg igazán.

***

Erik fáradt sóhajjal állítja le az autót és kapcsolja ki a biztonsági övet. Már sötétedik, de nem azért, mert ennyire hosszú volt az út, hanem, mert Budapesten megállt, hogy ajándékot vegyen Vivnek. Felkeresett egy csokoládéboltot, ahol mindenféle különleges édességet lehet vásárolni, majd hosszas válogatás után egy alaposan megtömött szatyorral távozott. Utána végiglátogatott több antikváriumot is, és könyvre vadászott. Végül hármat is vett, bár az egyiket csak azért, mert Viv olyannyira imádja, hogy a fejébe vette, minden létező kiadását összegyűjti, még az idegen nyelvűeket is. Mikor végzett, beült egy étterembe, és komótosan megkávézott – enni képtelen lett volna bármit is.

Viszont ezek után sem tudta rávenni magát, hogy folytassa az utat, úgyhogy csak bóklászott tovább. Betért valami fura, füstölő édeskés illatával átitatott boltba, ahol Evelinnek, Jázminnak és Vandának is vett karácsonyra egy kis apróságot, majd – ha már így belelendült – addig folytatta a csavargást, míg nem talált Péternek, Örsnek, Ádámnak, Leónak, valamint Lillának és Irinának is ajándékot. Szó mi szó, nem sietett, nem kapkodta el – leginkább talán azért, mert félt megérkezni, még akkor is, ha erről egész nap igyekezett tudomást se venni.

Most azonban itt van. Mereven bámulja a levendulaszín alkonyt, az eget beborító éjsötétbe mosódó felhőtakarót, és azon gondolkodik, vajon lesz-e fehér karácsony idén. Tavaly gyönyörű idő volt, Vivient pedig boldoggá tette a rengeteg hó. Erik szeretné, ha az első, egy párként töltött karácsonyuk is legalább olyan szép lenne, mint a tavalyi. Félmosoly ível az ajkára, mikor eszébe jut, hogy mennyire szétfagytak az udvaron, mikor Viv kitalálta, hogy építsenek hóembert – aminek persze rengeteg röhögés és egy hatalmas hócsata lett a vége. Mikor nyakig havasan bementek az udvarról, és Jázmin meglátta őket, tőle oly ritka, őszinte nevetés gördült le az ajkáról, szóval valószínűleg tényleg elég nevetségesen festettek ahhoz képest, hogy – elvileg – mindketten felnőttek.

Erik megint felsóhajt, és a kormánykerékre hajtja a fejét. Tudja, miért csinálja ezt, mégsem tudja nem csinálni. Emlékekbe menekül, karácsonyi ajándékokat vásárol, úgy tesz, mintha ez most csak egy rövid kiruccanás lenne, semmi több. Pedig fogalma sincs, mikor fog visszamenni – és fogalma sincs arról, Viv hogyan fogadja majd. Végül is, akárhogy szépíti, megszökött. Késő már azon töprengeni, hiba volt-e vagy sem, megtette. Itt áll a ház előtt, ahol életében először olyan otthona volt, ahol nem mindenről neki kellett gondoskodni, ahol törődtek vele, szerették, és amit ő azzal viszonzott, hogy sokáig kimaradt, nem egyszer részegen és dohányszagot árasztva jött haza, ahol a saját kedvéért és a szórakozásért folytatta azt, amit korábban a megélhetésükért tett. Szégyelli magát azért, aki itt volt. Ahogy végighajtott a városon, egyre nyomasztóbb és sötétebb érzések telepedtek rá, most sem tud tőlük szabadulni.

Hátranyúl a kabátjáért, és előveszi belőle a mobilját. A kijelző fekete és néma. A mutatóujja a bekapcsoló gomb felett tétovázik, de végül nem nyomja meg. Reggel óta ki van kapcsolva, és most nem meri megnézni, írt-e Viv. Mert lehet, hogy nem írt, és nem tudja, azt hogyan viselné el.

Erik oldalra pillant. A nappaliból lágy és hívogató fény szűrődik ki a sötétítő függöny szélei mellett. A nagyszülei itthon vannak, talán Örs is. Eriknek van kulcsa a házhoz – kivéve, ha a hét év alatt valamikor lecserélték a zárat, sose jutott eszébe ezt megkérdezni –, de nem fog váratlanul beállítani. Becsenget és vár, így lesz a legjobb. Ha ugyan még ma összeszedi magát, és kiszáll az autóból, ami, tekintve, hogy még mindig a mobilját szorongatja, nem tűnik túl esélyesnek.

Lelkiismeret-furdalása van, hogy csak úgy egyszerűen lelépett, Viv ennél többet érdemelt volna. De miután szeretkeztek, nem jött álom a szemére. Tele volt boldogsággal és elégedettséggel, valami viszont a lelke mélyéről azt súgta, hogy nem érdemli meg ezt, hogy nem lenne szabad így éreznie. Annyira szeretett volna elaludni, csak ölelni Vivient, és szépen csendesen álomba szenderülni, de tébolyodottan, dühödten és a maga igazát követelve kaparta, marta a lelkét a kétely, hogy ez az egész túl tökéletes ahhoz, hogy igaz legyen. Végül már képtelen volt tovább Viv mellett feküdni.

Persze megírta azt a nyamvadt levelet, de el tudja képzelni, hogyan reagált rá a lány – ahogy őt ismeri, valószínűleg első olvasás után hirtelen felindulásból egyszerűen összegyűrte és a sarokba vágta. Erik reméli, hogy aztán viszont újra kézbe vette, és végül megbocsátott neki. De ezt csak akkor tudhatja meg, ha bekapcsolja a mobilt.

Nagy levegőt vesz, és megnyomja a gombot. Baromi hosszú időnek tűnik, mire végre beírhatja a PIN-kódját. A szíve hatalmasat dobban, mikor látja, hogy kapott egy sms-t. Egy töredékmásodpercre még tétovázik, de aztán visszatartott lélegzettel megnyitja.

Várlak haza. Szeretlek.

A férfi tüdejéből megkönnyebbülten szakad ki a levegő. Ez a három szó most az egész világot jelenti számára. Viv nem haragszik, megértette, miért kell ezt tennie, és várja. Várja – haza. Az, hogy így fogalmazott, mindent elmond, amit tudni akart.

Erik zsebre vágja a mobilt, bebújik a kabátjába, és kiszáll az autóból. A hideg rögtön megrohamozza, a telet suttogó szél a hajába tép. Lezserül a zsebébe csúsztatja a kezét, és belekapaszkodik a telefonba. Badarság, de ettől olyan, mintha Viv vele lenne – hihetetlen, hogy még az ország másik végéből is ennyi erőt tud neki adni.

A kapuhoz lép, és egyszerűen becsenget. Ahogy arra vár, hogy nyíljon az ajtó, magában azért imádkozik, hogy semmi olyan ne történjen, ami arra késztetné, hogy életében először megszegje azt, amit Vivnek ígért. Haza kell hozzá térnie.