Múlt és jelen, valamint a kettő közti kibékíthetetlennek tűnő ellentét

Vivien tizenhárom évesen csak azért, mert tudta, hogy helytelen (és a helytelen dolgok határozottan segítettek abban, hogy azt érezze, él), rászokott a dohányzásra, már amennyiben heti néhány szál aktív dohányzásnak számít (elég nehezen tudott cigihez jutni, így aztán mindig beosztotta, ha éppen volt). Mikor megismerte Eriket, és már kicsit több időt töltöttek egymással, mindig megpróbált a férfitól cigit lejmolni, pedig tudta, hogy ezt a szokását Erik nem támogatja, de a férfi akárhányszor igyekezett a lelkére beszélni, Vivien mindig visszavágott, hogy ne oktassa ki, mikor ő is dohányzik. Erik hiába magyarázta, hogy jóval idősebb Viviennél, a lányt ez nem hatotta meg. Erik ezért aztán leszokott a dohányzásról, mert így már volt joga kioktatni Vivient, és ezt a lány sem vonhatta kétségbe. Végül Vivien is leszokott.

Tizenöt éves korában történt, hogy nem tudott aludni, mert annyira fájt a foga, hogy úgy érezte, lüktet az egész feje. Valamikor éjfél körül írt egy sms-t Eriknek, feltételezve, hogy nem alszik (Erik éjszakai bagoly típus), nem írta meg, hogy fáj a foga, csak rettenetesen szenvedett, és így próbálta meg elterelni a figyelmét. Erik felhívta, és rögtön megérezte a hangján, hogy valami nem stimmel, aztán mikor kiszedte belőle, hogy mi a baj, felpattant a motorjára, eljött Vivienért, és kerített neki egy fogorvost. Míg kezelték, Erik fogta a kezét (Vivien azóta retteg a fogorvosoktól, amióta egy tejfogát apró darabokban sikerült csak kiszedni a szájából), és idióta vicceket mesélt neki, és röhögött azon, hogy Viv nem nevethet. Ettől a lány olyan bosszús lett, hogy tökéletesen megfeledkezett arról, hogy egy nagyon szőrös kezű fickó épp a szájában matat, miközben a fehér maszkja alól gyanúsan kuncogásra emlékeztető hangok szűrődnek ki (kész szerencse, hogy ennek ellenére a keze egyszer sem remegett meg).

Amikor meggyűlt a baja a történelemmel (gyűlölt tanulni a II. világháborúról, mert elképzelhetetlennek tartotta, hogy az emberek annyi szörnyűségre tényleg képesek, rendszerint rémálmai voltak, így egy idő után egyszerűen megmakacsolta magát, és töri órák helyett inkább az autószerelő műhelyben töltötte az időt, ahol Erik évek óta dolgozik), Erik leültette, és végignézette vele a Schindler listáját, a Hazudós Jakabot és Az élet szép című filmeket. Vivien ugyan nem egyszer sírva nézte őket, nem egyszer elfordította a fejét (egy-egy jelenetnél Erik egyszerűen a mellkasára húzta a fejét, és nem engedte, hogy nézze, ami történik), és gyakorlatilag végig Erik kezét szorongatta, de a férfi kedvéért mindhárom filmet legyűrte. Mikor befejezték, Erik csak annyit mondott, hogy elmondhatatlanul borzalmas, ami a II. világháborúban történt, de voltak akkor is jó emberek, és ezt nem szabad elfelejteni. Mindig vannak jó emberek, és ez reményt ad arra, hogy az, amit az emberiség egyszer hagyott megtörténni, nem történik meg újra, de fontos, hogy Vivien ne zárja ki ezt a tudást, mert ez a tudás ad lehetőséget arra, hogy jobb ember legyen. Vivien ugyan ezután sem tanult szívesen a II. világháborúról, de megértette, amit Erik a tudtára akart adni, és összeszorított szájjal, de végigülte a töri órákat és megtanult mindent, amit a tanára elvárt.

Erik mellette állt minden őrült ötletében. Támogatta, amikor a fejébe vette, hogy festeni fog, elolvasta az elvont, érthetetlen verseit, és végighallgatta a gitározásra irányuló összes próbálkozását (mialatt ő maga rekordgyorsasággal megtanult gitározni). Együtt vettek részt egy vadvízi evezésen, együtt másztak hegyet, sőt, még búvárkodni is voltak egy nyáron – bár ez utóbbi igazából Erik ötlete volt, ahogy persze sok más is, amit az elmúlt hét évben együtt megéltek. Sose volt olyan, hogy ne érezzék magukat jól együtt, hogy ne nevessenek rengeteget, hogy ne tudjanak egymással valamit megbeszélni – az ég szerelmére, hiszen Vivien még az első csókját is Eriknek mesélte el először!

Vivien soha, tényleg soha nem feltételezte, hogy eljöhet az a pillanat, amikor olyasmivel szembesül, amivel nem fordulhat Erikhez. És tessék, most céltalanul kószál a szitáló esőben, és az egyetlen ember, akihez – egy dolog kivételével – mindenben őszinte volt, az az ember, akihez most nem rohanhat, pedig Vivien érzi, hogy a szavak elmérgesedve gyűlnek benne, kaparják a torkát és kitörni vágynak. Ha így folytatja, végül megfullad a benne rekedt szavaktól, bár az legalább igazán különleges módja lenne az elhalálozásnak. Erre a gondolatra önkéntelenül rándul az ajka fanyar mosolyra.

A lány azon gondolkodik, hogy hova mehetne. Finoman fogalmazva is érzi a szél hideg csípését, és bár az eső épp csak szemerkél, de nem kizárt, hogy hamarosan úgy istenigazán rákezd, nála pedig nincs esernyő, a bőrkabátján nincs kapucni, tehát jó eséllyel bőrig ázna, és az a legkevésbé sem hiányzik, hogy begyűjtsön egy megfázást. Előszedi a rövidnadrágja zsebéből a mobilját, hogy megnézze mennyi az idő, de rögtön lelombozódik. A nővérei még nem végeztek a munkahelyükön, tehát Evelinhez nem mehet, és Jázminra sem csöröghet rá, hogy hazafelé menet szedje fel. Bár igaz, Jázmin talán egyébként sem lenne jó választás, mert akkor előbb-utóbb hazamennének, Erik pedig nyilván otthon fogja keresni először.

Megfordul a fejében, hogy beülhetne egy kávézóba vagy egy kocsmába, de aztán úgy dönt, annak semmi értelme nem lenne. Nem arra van most szüksége, hogy csak üldögéljen és kávézgasson, hanem arra, hogy valakinek elmondhassa, mi történt. Muszáj beszélnie, kiöntenie magából azt a sok léleknyomorító szemetet, ami minden egyes gondolattal egyre halmozódik benne. Ha megteszi, talán tisztábban tud majd gondolkodni, talán talál logikus magyarázatot a történtekre, és nem érzi majd úgy, hogy Erik elárulta. Mert meg akar bocsátani neki, nem akar rá haragudni, ugyanis ez szörnyen pocsék érzés.

Jól jönne, ha lenne egy-két barátnője, de Eriken kívül csak felszínes haverjai vannak. Vagyis nem, ott vannak a nővérei is, akkor is, ha mindketten nagyon mások, mint Vivien. Jázmin két lábbal a földön áll, mindig gyakorlatiasan szemléli a dolgokat, Evelin meg álomvilágban él – vagyis, mióta együtt van Leóval, már kevésbé, azóta nem olyan formában elvarázsolt, mint korábban... Leó! – gyúl fény hirtelen Vivien agyában, és egy éles kanyarral céltalan bóklászás helyett célirányosan megindul. Nem Leóhoz, hanem Leó húgaihoz. Lilla és Irina tényleg olyasformák, mintha a barátnői lennének, annyira ugyan nem állnak közel hozzá, mint Erik, de mióta megismerte őket, sokat lógnak együtt, és Vivien tudja, hogy számíthat rájuk. Nem is érti, miért csak most jut eszébe, hogy hozzájuk is mehetne. Úgy tűnik, túlságosan is összezavarodott mindattól, ami történt.

Szaporábban lépked, mint eddig, hátzsákja ütemesen csapódik újra és újra a fenekének. Nem törődik a pocsolyákkal, bakancsa újra és újra felveri a vizet. Egy-két csepp a harisnyájára is jut, de ez most a legkevésbé sem érdekli a lányt – minél hamarabb szeretne Lillánál és Irinánál lenni.

A két lány pár hónappal ezelőtt, még nyáron költözött ide. Vivien úgy tudja, Leó szerette volna, ha nem élnek tőle olyan messze (miután az édesanyjuk elhunyt, csak hárman maradtak), őt színészként ideköti a munkája, Lilla és Irina viszont különleges, egyedi ékszereket forgalmazó netes áruházat működtetnek, így ők szabadabban költözhettek. A belváros közelében, egy eldugott utcában laknak egy új építésű sorház egyik szélső lakásában. A lakás nagy és tágas, de szükség is van rá, mert a lányok otthonról dolgoznak. Az emeleten például a három szobából egyet kifejezetten raktárnak használnak, és a nappaliban is többnyire egymás hegyén-hátán hevernek a dobozokba zsúfolt ékszerek, illetve mindaz, amiből az ékszerek készülnek. Vivien imád náluk lenni, szereti figyelni, ahogy dolgoznak, és a lakás hangulata is mindig megnyugtatóan hat rá. Talán a szétszórt otthonosság teszi, de az is lehet, hogy a meleg színek, vagy épp a kissé kaotikus zsúfoltság, de Lillánál és Irinánál mindig meghitt és barátságos légkör uralkodik.

Vivien úgy tíz perc múlva már a bejárati ajtó előtt áll, és toporogva arra vár, hogy valamelyik lány ajtót nyisson. A sötétítőfüggöny szélei mellett kiszűrődő fényből ítélve itthon vannak.

– Jövök! – hallja tompán Lilla mindig vidám hangját, a következő pillanatban pedig kulcs zörgése simul a város zajai közé.

– Helló! – köszön Vivien kicsit félszegen, ahogy feltárul az ajtó. Lilla egy lilás árnyalatokkal büszkélkedő, batikolt pólót visel, és egy fekete melegítőnadrágot. Fekete haja kuszán összefogva meredezik a feje búbján, és látszik rajta, hogy mára nem igazán várt már vendéget. Vivien elszégyelli magát, amiért bejelentés nélkül érkezett, egy telefont igazán megereszthetett volna, míg úton volt.

– Hű, király a hajad! – lelkendezik Lilla, ahogy megpillantja.

Vivien zavartan a zöldre festett tincseihez nyúl. Mindannak fényében, ami történt, már el is feledkezett arról, hogy elöl befestette a haját. Szüksége volt erre a változásra, mert a nővére pasija és annak lánya hozzájuk költöztek, amivel nincs semmi baj, Vivien bírja őket, csak hát, ha valami változás történik az életében, szükségét érzi, hogy ennek a változásnak valamiképp formát adjon saját magán is. Érthetetlen késztetés ez, de eddig még nem sikerült legyőznie. Most már feleslegesnek tűnik, hogy néhány tincset zöldre festetett, hiszen jelenleg az sem lenne elég, ha az egész haja zöldben pompázna, sőt, akár a szivárvány színeivel is telepingálhatná a haját, akkor sem érezné magát jobban. Az, ami Erikkel történt, túl sok ahhoz, hogy ennyi változtatás magán elég legyen. Bár talán csináltathatna egy tetkót, úgyis régóta vágyik rá. Vagy lehetne orrpiercingje, az is régóta tervbe van véve, csak eddig még nem sikerült magát rászánnia, most azonban tökéletesnek tűnik az alkalom.

– Köszi – feleli Vivien zavartan.

– Jaj, bocsi, gyere beljebb! – tárja szélesebbre az ajtót Lilla.

– Ne haragudj, hogy így rátok török – mentegetőzik Vivien, miközben belép a parányi előszobába.

– Semmi baj, mindig örömmel látunk – legyint Lilla. – Erik?

Vivien tekintete elsötétül, a száját önkéntelenül préseli pengevékonnyá. Tudja, hogy semmi oka arra, hogy haragot érezzen a kérdés miatt, hiszen Erik és ő többnyire tényleg mindenhová együtt mennek, de most újra megrohanja mindaz, ami történt, és ettől egyszerűen képtelen megfékezni a reakcióit.

– Oké, vedd úgy, hogy nem kérdeztem semmit – mondja gyorsan Lilla. Nyilván nem kerülte el a figyelmét, hogy érzékeny témát érintett.

Vivien ledobja a táskáját a sarokba, aztán lehámozza magáról a bőrdzsekijét. Lilla elveszi, és a fogasra dobja. Egyikük sem szólal meg, míg Vivien kibújik a bakancsából, bár a csend nem kifejezetten feszélyező, hála a nappaliból kiszűrődő zenének. Vivien elmosolyodik (és őszintén örül, hogy képes még mosolyogni), amikor felismeri, hogy odabent a Hair szól. Tudja, hogy Lilla imádja azt a filmet, igazából a barátságuk valahol ott kezdődött, amikor kiderült Lilla számára, hogy a Hair Vivien szerint is kultuszfilmnek számít.

– Gyere! – lép beljebb Lilla a nappaliba. – Irinával ne foglalkozz, mindig ez van, ha Harry Pottert olvas, teljesen begubózik tőle – közli Irina felé intve. A lány az egyik fotelbe kucorodva olvas. Irina Lillához képest többnyire rendezetten fest, mármint Lilla mindig laza és hippis, Irina pedig inkább visszafogott és szolid, most azonban ő is csak egy melegítőt és egy kinyúlt, kissé fakó pólót visel, barna haját pedig ugyanúgy fogta össze, mint ahogyan Lilla.

– Nem zavar, hogy hallak? – kérdi Irina, de nem pillant fel a könyvből.

– Nem, nem igazán – vigyorodik el Lilla.

Irina lesújtó pillantást vet a húgára, aztán azonban észreveszi Vivient.

– Helló! – mosolyodik el, és azzal a lendülettel becsukja a könyvet.

– Miattam igazán ne tedd félre – jegyzi meg Vivien.

– A könyv megvár – mosolyog továbbra is Irina.

Vivien leül a kanapéra, hátradől, és nagyot sóhajt. Elveszett, magányt suttogó sóhaj ez. Nem kerüli el a figyelmét, hogy Irina és Lilla lopva összenéz, de ebben a pillanatban még nem egészen tudja, hogyan is önthetné szavakba, ami történt, így hát inkább hallgat.

– Teát, kávét, valamit? – kérdi Lilla pörgős üzemmódra kapcsolva. Bár többnyire Vivienben is túlteng az energia, de még ő is meglepődik néha azon, hogy Lilla sosem fárad el. Tényleg, soha nem látta még fáradtnak vagy kedvtelennek. Jázmin szerint Lilla egy tornádóba oltott szivárvány, és mi tagadás, ez találó kifejezés rá, ezzel még Lilla is egyetértett.

– Hát... valami tömény jólesne – húzza el a száját Vivien. Talán rossz ötlet, hogy alkohollal akarja oldani a benne összecsomósodott, súlyos feszültséget, de nem érdekli.

– Pálinka talán van itthon, megnézem – siet el Lilla a konyha felé.

– Jól vagy? – kérdi szelíden Irina.

– Nem, nem igazán – rázza meg a fejét Vivien, aztán a kanapé háttámlájának dönti a fejét, és a plafont fixírozza, remélve, hogy így legyűrheti a torkában érzett egyre nagyobb, sírásra ingerlő gombócot. Miután ezzel nem éri el a kívánt eredményt, inkább a tévé felé fordul, és Bergerre koncentrál. Irina nem szólal meg újra, amiért Vivien nagyon hálás.

Lilla poharakkal, egy már megbontott üveggel, valamint egy doboz narancslével tér vissza, és mindet leteszi a dohányzóasztalra.

– Jóféle házi pálinka, ettől még egy halott is feléledne – közli, miközben tölt kettejüknek. Irina nem szokott inni, gyakorlatilag soha, úgyhogy ő kiszolgálja magát narancslével.

Lilla és Vivien egymáshoz koccintja a poharát, aztán egy húzásra felhajtják az italt. Vivien élvezi, ahogyan a pálinka végigperzseli a torkát, nem is nyúl rögtön a narancslé felé, amit közben Irina neki is töltött. A pálinka íze szétbomlik a szájában, a torka ég, sőt, mintha a nyelőcsöve is lángokban állna, a gyomra pedig kellemesen bizsereg.

– Hű – közli kissé rekedtesen –, ez tényleg jó.

Leteszi a poharat az asztalra, aztán belekortyol a narancslébe.

– Oké, akkor most ki vele – mondja kertelés nélkül Lilla, kék tekintete kérlelhetetlenséget sugall, és az arcán is határozottság keményíti meg egyébként is erős, hangsúlyos vonásait.

Vivien egyáltalán nem bánja, hogy Lilla a lényegre tér, végül is azért jött ide, hogy végre beszélhessen, Lilla pedig valószínűleg ezzel pontosan tisztában van.

Vivien nagyot sóhajt, aztán bólint egy egészen aprót, mintegy biztatásként saját magának.

– Erik nem Erik.

– Ugye tudod, hogy most nem egészen tudunk követni? – kérdi óvatosan Irina.

Vivien mélyről jövőn újra felsóhajt. Még mindig annyira felfoghatatlan a számára mindaz, ami történt. Pedig olyan jó napja volt, ráadásul Erik majdnem randizni hívta – oké, végül is nem derült ki, hogy csak azért, mert egy fickó rányomult, és azt szerette volna megakadályozni, hogy vele menjen el, vagy azért, mert tényleg akarta, de már az is haladás, hogy egyáltalán szóba került az, hogy akár egymással is randizhatnának.

Vivien nem áltatja magát. Tudja, hogy Erik szemében ő még mindig kislány, tudja, hogy csak barátként, vagy talán még inkább kishúgként tekint rá, és tisztában van azzal is, hogy Erik nem az a fajta férfi, aki hagyományos értelemben véve randizna. Mióta ismerik egymást, Eriknek egyetlen barátnője sem volt, pedig jelentkező lett volna bőven, de Erik az egyéjszakás kalandokra utazik. Vivien egyszer megkérdezte tőle, hogy miért nincs barátnője, mire Erik játékosan azt felelte, hogy ugyan mihez is kezdene egy barátnővel, mikor itt van neki Vivien. Vivien gátlástalanul rámutatott, hogy ők nem szexelnek, mire Erik felröhögött, és közölte, hogy erre jók az egyéjszakás kalandok. Vivien akkor még nem tudta, hogy szerelmes Erikbe, igazából ez a beszélgetés vezetett ahhoz, hogy nem sokkal később megrendülve rádöbbenjen, mit is érez valójában. Azóta abban reménykedik, hogy Erik egyszer majd nőként is észreveszi, de idáig ez még nem történt meg. Arról pedig, hogy most mi lesz, fogalma sincs.

– Beugrottam hozzá a műhelybe – magyarázza Vivien, mikor végre megtalálja, honnan is kellene kezdenie –, hogy majd együtt menjünk haza, filmnézést terveztünk estére, még reggel beszéltük meg... – Vivien megrázza a fejét, ma már aligha fognak közösen filmezni. – Mindegy, szóval beállított egy férfi, akiről kiderült, hogy... szóval, hogy ő Erik testvére. Van neki egy testvére, értitek? – fakad ki hevesen Vivien. – Igazából lehet, hogy több is. Amennyit tudok róla, akár ezer testvére is lehet. És a testvére meglepődött, amikor Eriknek szólítottam, mert... mert az igazi neve nem Erik – fejezi be keserűségtől elcsukló hangon.

– Akkor mi?

– Odáig nem jutottunk el, én... hát, szóval elrohantam.

Vivien nagyon szeretné nem felidézni, hogy hogyan is történt az egész, de az emlékek erősebbnek bizonyulnak nála, és látja maga előtt, ahogyan az a férfi belépett a műhelybe. A lány akkor még csak türelmetlen bosszúságot érzett, amiért megzavarják őket, mikor végre randizásról beszélnek, még akkor is, ha csak feltételes alapon. Aztán észrevette, hogy Erik egészen különösen megdermed, ahogyan vele szemben az idegen férfi is. Már nem tudja pontosan felidézni, hogy miket mondtak, de hirtelen egymás hátát lapogatták, és Vivien számára egyértelművé vált, hogy ismerik egymást.

Erik soha nem beszélt a múltjáról, ha Vivien erről kérdezett vagy csak úgy felmerült, akkor elkomorodott. Vivien egy idő után szándékosan kerülte, hogy szóba hozza a témát, mert nem akarta, hogy Erik szomorú legyen. Egy darabig még érdekelte, hogy honnan jött a férfi, hogy hogyan élt korábban, de ahogy egyre inkább megismerte, mindez egyre kevésbé tűnt fontosnak. De azt elég nehezen tudja elfogadni, hogy Erik soha nem mesélt az öccséről, akit ráadásul láthatóan nagyon szeret. Amikor az idegen azt mondta, hogy „Hiányoztál, tesó", Vivien fájó szorítást érzett a mellkasában. Hogy titkolhatott el előle Erik ilyesmit? Aztán pedig kiderült, hogy nem is Eriknek hívják, és ez már túl sok volt ahhoz, hogy képes legyen Erik – vagy akárhogy is hívják – szemébe nézni, így hát fogta a táskáját, és az utána kiáltott szavakkal mit sem törődve, egyszerűen elrohant.

– Esélyt sem adtál neki, hogy megmagyarázza? – kérdi finoman Irina.

– Hazudott nekem – morogja Vivien, és igyekszik nem tudomást venni arról, hogy a lelkiismerete lázadozik.

– Hát, ez relatív – állapítja meg Lilla. – Nem mondott el bizonyos dolgokat, ami nem egyenlő azzal, hogy szándékosan hazudott. Talán jó oka volt rá.

– De nem Eriknek hívják! – csattan fel Vivien. Ez fáj a legjobban. Hogy hazudhatott Erik a nevéről? Nem beszélt a múltjáról, jó, rendben, tényleg lehet, hogy érthető okból tette, de miért nem mondta meg az igazi nevét? Miért nem beszélt soha arról, hogy nevet változtatott? Hét éve ismerik egymást, Erik nem egyszer mondta, hogy ő a legjobb barátja, de akkor mégis hogy volt képes egy ilyen lényeges dolgot nem megosztani vele? Mit hitt? Hogy akkor nem szeretné? Hogy akkor nem akarna vele lenni? A fenébe is, hiszen most se vágyik másra, minthogy vele lehessen!

– „Mi is a név? Mit rózsának hivunk mi, Bárhogy nevezzük, éppoly illatos" – idézi lágyan Irina.

Vivien kérdőn megemelt szemöldökkel ránéz.

– Shakespeare – vonja meg a vállát leheletnyit Irina.

– Rómeó és Júlia, tudom – bólint Vivien –, de hogy jön ez ide?

Irina ajkára halvány mosoly szökken.

– Csak attól, mert az igazi neve nem Erik, ő még ugyanaz, akit ismersz, ettől nem változott meg, nem lett más ember.

Igen, Vivien tudja ezt, de odabent mégis egészen apróra húzza magát össze a lelke.

– Hazudott. Hazudott, és még csak utánam sem jött – súgja Vivien, és ebben a pillanatban nem tudja eldönteni, hogy a kettő közül igazából melyik is fáj jobban.

***

Erik a szőnyeg szélén futó kacskaringós, szabálytalan fekete mintát követi a tekintetével. Nem túl gyakran fordul elő, hogy ebben a szobában legyen, pedig segített kifesteni és átrendezni. Az átalakítás előtt a szoba egy vidám hangulatú, hívogatóan barátságos hálószoba volt, most inkább afféle „férfiszentély". Sötét, karakteres bútorok jellemzik, az ágy mellett könyvespolc csupa vaskos kötettel, egy méretes íróasztal számítógéppel, a szoba másik felében egy ruhásszekrény, mellette pedig egy kényelmes, mélybordó fotel kis asztalkával és egy állólámpával. Ez Vivien édesapjának a birodalma, így Erik tényleg nem gyakran fordul elő itt, de most négyszemközt akart beszélni Péterrel, lehetőség szerint anélkül, hogy bárki is megzavarná őket.

Erik nem mer felnézni Péterre. Sose érezte még magát annyira gyereknek, mint ebben a pillanatban, pedig harminckét éves. De Vivien édesapja a fiaként szereti, holott ő, amióta csak ismerik egymást, hazudott saját magáról. Nem tudja, hogy Péter mit fog ehhez szólni, de retteg, hogy felnézve csak elítélést és megvetést látna a tekintetében.

Mikor Vivien elrohant a műhelyből, az első ösztönös gondolata az volt, hogy utána kell mennie. De ott állt mellette a testvére, akit hét éve nem látott, és ugyanúgy magyarázatot érdemelt, ahogyan Vivien is. Ráadásul ismeri Vivient, tudja, hogy kell neki egy kis idő, hogy kidühöngje magát, utána remélhetőleg tiszta fejjel tudja majd végighallgatni mindazt, amit el kell mondania. Mindazt, amit most elmesélt Viv édesapjának. Mert Erik nemcsak Viviennek hazudott, hanem az egész családjának. Nem akarta, hogy Péter ne tőle tudja meg az igazat.

– Köszönöm, hogy elmondtad, nem lehetett könnyű – mondja Péter bátorítón, és Erik így végre a szemébe mer nézni. Péter mosolyog, a szeme sarkába pókhálószerű ráncok gyűlnek, és a tekintetében nincs más, csak megértés és szeretet.

– Hazudni nem volt könnyű – sóhajtja Erik –, és Viv nem fog nekem megbocsátani.

– Dehogynem. Bár azt hiszem, kicsit teperned kell majd érte – fut még szélesebb mosolyra Péter ajka.

Erik leheletnyit megkönnyebbül, de azért nem tudja elhessegetni a bénítóan nyomasztó érzéseket, amelyek azóta telepedtek a szívére, mióta Vivien olyan megsebzett tekintettel nézett rá.

– Nem haragszol rám? – kérdi halkan, Péter arcát fürkészve.

Az idős férfi megrázza a fejét, és továbbra is mosolyog.

– Nem, Erik, nem. Vagy jobb szeretnéd, ha most már Olivérnek hívnálak? – húzza fel az egyik szemöldökét játékosan Péter.

– Nem, semmiképp – neveti el magát cseppnyi keserűséggel Erik. – De... tényleg nem haragszol?

– Nem, tényleg nem. Sajnálom, hogy mindezen keresztül kellett menned, de örülök, hogy így végül is megismerhettünk, hogy része lettél az életünknek. Sokat tettél értünk, Erik, értem, Vivienért, a lányokért, és ezt soha nem fogom neked elfelejteni – jelenti ki mélyen a szemébe nézve Péter, aztán aggodalom és féltés költözik a tekintetébe. – Erik, szeretnék kérdezni valamit, de attól tartok, ez túl személyes lesz, szóval...

– Igen, szerelmes vagyok a lányodba – mondja Erik, mert tudja, hogy Péter erre kíváncsi, és nem érzi helyesnek, hogy most, amikor végre őszinte lehet, újra hazudjon, de azért a fejét lehajtja, mert megint túl gyáva ahhoz, hogy a férfi szemébe nézzen. Végül is szerelmes a lányába, nem lenne túl meglepő, ha Péter ezért dühös lenne rá, hiszen ő maga is épp elég dühös saját magára, amiért így érez.

Erik pontosan tudja, hogy melyik volt az a pillanat, amikor rádöbbent, hogy szereti Vivient, nem hiszi, hogy valaha is elfelejthetné. Vivien szalagavatóján történt. Megvolt a szalagtűzés, sikeresen lement a műsor (pedig Vivien utálta, mert valami bugyuta, nagyon mai popzenére kellett táncot lejtenie), és Erik hazahozta, hogy kicsíphesse magát a vacsorára és a bulira. Mindenki vihetett magával egy kísérőt, Vivien pedig gondolkodás nélkül Eriket hívta el, így kivételesen ő is elegánsabban öltözött fel, mint általában (bár öltönyt nem volt hajlandó felvenni, de szerencsére Viv ehhez nem is ragaszkodott, pedig igazság szerint az ő kedvéért Erik még erre is rászánta volna magát).

Péterrel együtt várták, hogy Vivien elkészüljön, a konyhában ültek, talán éppen kávéztak, amikor Vivien szólt, hogy sorakozzanak fel szépen az előszobában, mert úgy akar csinálni, mint a filmekben, amikor a tökéletesen festő főhősnő megjelenik a lépcsőn. Péter és Erik szófogadóan megálltak az előszobában Vivien nővérei mellett, és akkor megjelent Vivien.

Tökéletes volt. Bámulatosan gyönyörű. A haját kiengedte, természetesen laza hullámokban omlott hófehér és édesen gömbölyű vállára. Épp csak leheletnyit sminkelte ki magát, csak annyira, hogy kihangsúlyozza az eleve lélegzetelállítóan szép szemét és csókolni valóan csodás ajkát. Fekete ruhát viselt, nem olyan habos, fűzős ruhakölteményt, amilyenbe Vivien szerint az osztálytársai préselték magukat, hanem egyszerű szabású, földig érő estélyit, ami csábítóan simult törékeny és karcsú alakjára. A dekoltázsa nem volt mély, rafináltan mégis kiemelte a mellét. A keze a lépcsőkorláton pihent – Erik még arra is emlékszik, hogy feketére lakkozta a körmeit –, és átszellemült mosollyal lépkedett lefelé, de mielőtt leért volna, megállt, pózba vágta magát, majd visszafojtott nevetéssel megkérdezte, hogy „Na, úgy nézek ki, mint egy nyavalyás hercegnő?", és abban a pillanatban, amikor mellette Péter és a lányok felnevettek, ő csak arra tudott gondolni, hogy „igen, pont úgy". Nem nevetett, csak csupa illetlen gondolattal a fejében bámulta Vivient, mire a lány szája lebiggyedt, és félve kérdezte, hogy tetszik-e neki. Erik azt felelte, hogy sosem látott még olyan szépet, mint Vivien, és igazat mondott. Ráadásul kívánta őt, akkor először megkívánta a legjobb barátját. Komolyan bármit megtett volna azért, hogy megcsókolhassa.

Akkor jött rá, hogy szereti őt. Fogalma sincs, mióta szerette, de szerette, csupán ahhoz, hogy erre rájöjjön, az kellett, hogy a teste is vágyjon rá. Megrendítő, letaglózó felfedezés volt ez. Egész este úgy kellett tennie, mintha semmi nem változott volna, és ez őrült nehéz volt, főleg, hogy a gondolatai rendszerint igen illetlen irányba kalandoztak. Vivien akkor még a tizennyolcat sem töltötte be, Erik viszont már a harmincat taposta. Komoly vitát folytatott magával, de hiába, nem tehetett az érzései ellen, akkor sem, ha szégyellte magát, ha úgy vélte, egyáltalán nem helyénvaló, hogy Vivienre vágyik. Vivienre, aki hozzá képest gyerek, és hiába tölti be a tizennyolcat, akkor is gyerek lesz.

Azóta nem változott semmi. Igen, megszámlálhatatlanul sok nővel volt együtt, de csak így tudta elviselni, hogy ugyanúgy legyen Vivien mellett, mint korábban. Talán ezt sokan tisztességtelennek tartanák, de Erik úgy gondolja, hogy minden nőnek, akivel csak együtt volt, elég gyönyört adott ahhoz, hogy ne vethessék a szemére, hogy kihasználta őket. Mert ezt tette, ezen nincs mit szépíteni, mindegyikükkel csak azért volt együtt, hogy segítsenek elfelejteni azt, hogy mennyire kívánja Vivient. És az, hogy Vivien most már húszéves, semmin sem változtat, mert a korkülönbség köztük pontosan ugyanannyi, mint volt, és Viv még csak kislány volt, amikor megismerte, és látta őt felnőni, és mindez sosem fog megváltozni.

– Mit fogsz most tenni?

Péter kérdése kirángatja Eriket a lehangoló gondolatok közül. Fogalma sincs, mennyi ideig hallgathatott, de Péter megértőn figyeli. Bár Eriket meglepi, de hálás azért, hogy Péter nem ítéli el, mert beleszeretett Vivienbe. Nem tudja, hogyan birkózna meg azzal, ha az idős férfi megvetné vagy haragudna rá.

– Neki is elmondom, amit neked, és közben sűrűn imádkozom, hogy ne haragudjon rám túl sokáig.

– Nem mondod el neki, hogy szereted? – kérdi puhatolózón Péter, és Erik mintha valamiféle néma biztatást vagy reményt látna a tekintetében, de talán csak képzeli, mert annyira szeretné, ha így lenne, ha lenne értelme, hogy tényleg randizni hívja Vivient, ha nem tartaná ezt olyan elviselhetetlenül helytelennek.

– Mi értelme lenne? – teszi fel a kérdést Erik, de nem vár választ. – Köszönöm, hogy végighallgattál, és köszönöm, hogy... nem haragszol – mondja sután, miközben feláll.

Péter is feláll, majd természetes könnyedséggel átöleli Eriket.

– Nincs mit, fiam, nincs mit – dünnyögi Péter, aztán szelíden megveregeti Erik hátát, és elengedi. Erik összeszorult torokkal bólint, aztán kisiet a szobából.

Amint kilép a házból, a hideg levegő segít, hogy kicsit rendezze a gondolatait. Bezárja maga után a kaput (Péter pár évvel ezelőtt adott neki kulcsot, mondván, hogy akkor jön és megy, amikor szeretne, mert ez a ház az ő otthona is), majd beül az autóba. Elindul, közben pedig ösztönösen kapcsolja be az mp3 lejátszót, aztán amint elkezdődik a zene, mégis inkább kikapcsolja. Vivien megint rákattant az Alvin és a mókusokra, így Erik kiválogatta a lány kedvenc számait, de Viv nélkül hallgatni nem ugyanolyan. Ahogy Tankcsapdát, úgy Alvint is mindig együtt hallgattak, néha csak az érzés kedvéért, máskor, hogy együtt üvöltsék a számokat. Mikor Vivien kisebb volt, Erik a csúnya szavaknál mindig igyekezett befogni a lány fülét, aminek többnyire az lett a vége, hogy párnacsatába bonyolódtak, miközben Vivien csak azért is válogatott káromkodásokkal bombázta őt (a párnák mellett), amin aztán kifulladásig röhögtek.

Miközben átvág a délutáni csúcsforgalomban fuldokló városon, Erik arra gondol, hogy az öccsével is le kell ülnie beszélgetni, de előbb szeretné rendbe hozni a dolgokat Viviennel.

Erik örül a testvére felbukkanásának, bár tény, hogy ezzel az élet rendesen megszívatta. Ha nem így, véletlenül derül ki az igazság, hanem ő maga mondja el Viviennek, a lány sokkal könnyebben fogadta volna. De ezzel remélhetőleg sikerül megbirkózniuk, és aztán Viv talán majd szeretné megismerni az öccsét. Erik örülne, ha kedvelnék egymást, mert ők ketten a legfontosabbak az életében, akkor is, ha az öccsével az utóbbi hét évben csak telefonon és e-maileken keresztül tartotta a kapcsolatot.

Örs igazából csak a féltestvére, az édesanyjuk közös, az apjuk nem, de ezt egyikük sem vette soha igazán figyelembe, hiszen egymáson kívül senkire sem számíthattak. Eriket boldoggá teszi, hogy Örs megtalálta a nemzőapja többi gyerekét, az pedig még boldogabbá, hogy ezáltal végre olyan családot kapott, amilyet mindig is érdemelt volna. Ha belegondol, hogy Örs már nyáron is járt itt, hogy az egyik féltestvérét Erik évek óta ismeri, nevetni támad kedve. Hónapokkal ezelőtt is találkozhattak volna, mégis le kellett robbannia Örs autójának, hogy egymáshoz sodorja őket az élet. Ó, az élet nyamvadt egy cafka, kibaszottul elcseszett humorral.

Erik megrázza a fejét, és leparkol a csendes utcában, ahol Lilla és Irina lakik. Kiszáll az autóból, mélyet lélegzik, aztán a bejárati ajtóhoz lép, és tétovázás nélkül megnyomja a csengőt. Türelmetlenül várja, hogy valaki végre ajtót nyisson, és közben felkészül a csatára, ami minden bizonnyal vár rá.

– Szia, Lilla! – köszön Erik, amint feltárul az ajtó, és megpillantja a lányt.

– Szia, Erik! – Lilla túlságosan is semlegesnek igyekszik mutatni magát, így Erik megbizonyosodik arról, hogy nem tévedett, mikor azt feltételezte, hogy Vivien végül itt kötött ki, és ami azt illeti, abban sem tévedett, hogy meg kell vele küzdenie, ha azt akarja, hogy beszéljenek, mert Lilla testtartása egyértelművé teszi, hogy nem akarja beljebb invitálni.

– Be se hívsz? – húzódik gúnyos félmosolyra Erik szája.

– Ööö... elég elfoglaltak vagyunk – motyogja zavartan Lilla, és leheletnyit elpirul.

– Beszélnem kell Viviennel – jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon Erik.

– Nincs itt.

– Lilla, tudom, hogy itt van.

– Jó, oké, itt van, de nem igazán akar veled találkozni – adja meg magát tehetetlenül Lilla.

– Erre magamtól is rájöttem – morogja Erik.

– Adj neki egy kis időt.

– Eszemben sincs – vágja rá Erik. Vivnek épp elég ideje volt, most már beszélniük kell, és ha tetszik a lánynak, ha nem, végig fogja hallgatni, már csak azért is, mert Erik tudja, hogy Vivien vágyik arra, hogy beszéljenek, akármennyire is büntetni akarja most őt, vagy akármennyire is fél attól, amit hallani fog.

Lehet valami a tekintetében, mert Lilla hátrébb lép, és utat enged. Erik csak a nappali küszöbéig lép beljebb. Nagyot dobban a szíve, amikor észreveszi Vivient. A lány a kanapén ül törökülésben, előtte az asztalon mindenféle mütyür, amikből láthatóan valami nyakláncfélét készít. Eriket megnyugtatja, hogy nem duzzadt és vörös Viv szeme, mint olyankor, ha nagy ritkán sír. Legalább nem ríkatta meg, ez azért jó jel. Bár azért bármilyen gyengébb idegzetű férfi kereket oldana, ha olyan mérges tekintettel merednének rá, mint ahogyan most Viv teszi, de Erik még ezt is imádja. Szereti Viv acélos határozottságát és makacsságát, szereti, hogy nem adja meg magát, hogy a végsőkig küzd.

– Viv, vagy jössz magadtól, vagy a vállamon cipellek el, választhatsz! – közli Erik hidegvérrel.

Vivien szeme résnyire szűkül.

– Honnan tudtad, hogy itt vagyok?

– Ismerlek, Viv.

– Én is azt hittem, hogy ismerlek – vág vissza duzzogósan a lány, miközben önkéntelenül felpattan.

– Ismersz is – bólint Erik. – Na, jössz, vagy kapjalak a vállamra?

– Nem mernéd megtenni – húzza össze a szemét fenyegetően Vivien.

– Akarsz fogadni? – mosolyodik el szemtelenül Erik.

A tekintetük egymásnak feszül, a levegő mintha vad szikrákat hányna közöttük, és Erik attól tart, valóban kénytelen lesz a vállára kapni Vivient, ha értelmes, felnőtt emberek módjára akar vele beszélni. Persze felmerül a kérdés, hogy jelen pillanatban mennyire tekinthetők ők ketten értelmes, felnőtt embernek, hiszen mikor Viv dacosan összefonja a mellkasa előtt a karját, Erik lendületes léptekkel megindul felé, és a derekánál megragadva játszi könnyedséggel a vállára kapja őt.