„... és én megátkozom most őket..."

Fanni soha nem hitt a véletlenekben, így nem hiszi most sem, hogy mindaz, ami történt, véletlen lenne. Egyszerűen túl sok az összefonódás, a kapcsolódás, túl sok ahhoz, hogy mindez ne keltsen benne gyanút. Érzi, hogy valami van a háttérben, valami meghúzódik szelíden, és érteni akarja ezt az érzést, érteni akarja a „miérteket".

Ezért ül most a mécsesek pislákoló fényében az asztal előtt, ezért van a kezében az édesanyja kártyapaklija. Különleges kártyák ezek, ilyet nem lehet boltban kapni. Fanni egy dobozban sok más paklit is őriz – a hagyományos marseille-i tarot és a Rider-Waite-féle változat ugyanúgy a dobozkában pihen, mint a modernebb köntösbe bujtatott kártyapaklik. Az édesanyja által ráhagyott megkopott, fakó lapokból álló csomagot azonban külön őrzi egy selyemkendőbe csomagolva, és csak akkor veszi elő, amikor igazán fontos kérdésekre szeretne választ kapni. Mint ahogyan most.

Kibújik a papucsából, törökülésbe húzza a lábát a kanapén, az asztalra teszi a csomagot, majd lassú, finom mozdulatokkal széthajtja a fekete selyemkendőt. A lapok fellélegezve bukkannak elő – rég nem használta már őket, és most mintha türelmetlenül suttognának, mintha annyi mondanivalójuk lenne, amit már alig-alig képesek magukban tartani.

Fanni szíve gyorsabban dobog, ahogy tekintete megsimogatja a legfelső lapot. A nagyanyja keze munkája – olyan finom és árnyalt színek, olyan puha, lágy ecsetkezelés, ami egyetlen más paklinak sem lehet a sajátja. Fanni már-már áhítatosan nyúl a lapok felé. Kezébe veszi a csomagot, és óvatos, könnyű mozdulatokkal megkeveri. Visszateszi az asztalra a lapokat. Mélyeket lélegzik, hogy lecsendesítse vadul háborgó elméjét. Most nincs helye az ezernyi kérdésnek, mely szüntelenül kísérti. Most a válaszoknak van helye, és a válaszokat csak akkor kaphatja meg, ha már elcsitultak benne a kérdések.

Tekintete tétován rebben a nappali ablaka felé. Megint havazik. Lusta, kövér hópelyhek szállingóznak alá az égből. Fanni elmosolyodik – lehet, hogy ő tegnap nem öltött magára fehér menyasszonyi ruhát, de a természet mégis fehérbe öltözik ma éjjel. Most már annak a férfinak a felesége, akit negyven éven keresztül szeretett szűnhetetlenül. Volt, hogy mélyre rejtette az érzéseit, de soha nem tagadta meg őket. Bár olyan pillanatok is voltak, amikor úgy hitte, a boldogság már sosem jön el. Sötét, éjféli harangütések, amikor felriadva bámult maga elé a fájón hűvös és egy embernek túl nagy ágyban, és lopva törölte le a szeméből csalárdul megszökött könnyeket. De ennek vége. Vége. Már nem számít, hogy mi volt. Az számít, ami van, és ami még lehet.

Nagyot sóhajtva emeli és osztja háromfelé a paklit, aztán felemeli az asztalra készített, puhán gőzölgő teát, belekortyol – a lágy, fűszeres íz szétomlik a szájában –, majd mély levegőt vesz.

– Lássuk! – suttogja elvesző hangon, és Lizire gondol, akinek a felbukkanása olyan érthetetlen és hihetetlen. Felcsapja az első lapot, hosszasan nézi, de egyáltalán nem érti, hogy ez a kártya miként kapcsolódhat Lizihez.

Szegény lány, egészen összezavarodott tegnap. Fanni kihívta a konyhába teát főzni, ami persze csak indok volt arra, hogy a lány – ha akarja – feltehesse az őt gyötrő kérdéseket. Lizi nem is tétovázott sokáig, csak azt várta meg, hogy Fanni odategye a vizet és kikészítse a teafüvet, aztán mikor felé fordult, rögtön, tétovázás nélkül a lényegre tért. Fanni tiszteletre méltónak tartja a lány keresetlen nyíltságát.

„– Honnan tudtad? Ennyire hasonlítok rá?"

A félelem a szavakban olyan volt, mint a fekete, sűrű olaj.

„– Nem, csak a szemed, de nem ez árult el, hanem a szavak.

– A szavak?

– Nehéz ezt elmagyarázni. Amikor valaki beszél hozzám, nem csak azt hallom, amit kimond, hanem azt is, amit nem. Nem vagyok gondolatolvasó, félre ne érts, csak a szavak árulkodó természetűek, megsúgják azt is, ami mögöttük van. Nem ismerem fel a hazugságot, mint Iván, de ha valaki hazudik, hallom mögötte az igazságot is, vagy éppen ezernyi másik hazugságot, amelyik mind igaz lehetne, így aztán nem tudom, valójában melyik az igaz. De amikor kimondtad édesapád nevét, ott volt mögötte egy másik név is, nem értettem tisztán, de...

– Értem – vágott közbe Lizi, majd halk, nehéz hangon hozzátette: – Nem túl... képtelenség ez? Hogy csak így..." – Zavartan intett a kezével, csak úgy, a levegőbe, és nem fejezte be a mondatot, de Fanni így is értette, mire gondol a lány.

„– Nem hiszem. Inkább azt gondolom, így kellett lennie.

– Miért?"

Fanni szelíden nézett a lányra, és bízott benne, hogy a szavaival sem megbántani, sem megijeszteni nem fogja. A lány eleve sebzett, de tele van szeretettel, csak éppen nem tudja, kinek adhatná. Talán csupán ezért sodorta őt hozzájuk az élet, bár Fanni ezt csak féligazságnak érzi.

„– Mert elveszett vagy. Az élet pedig lehetőséget adott nekünk, és mi megtaláltunk.

– Sok ez nekem.

– Tudom."

Lizi rövid hallgatás után keserűen felnevetett.

„– De ami jó hír, hogy tekintve, hogy az a seggfej... bocsánat, szóval az a... mennyit utazgatott, talán akad még az országban néhány öcsikém és hugicám. Egyszer talán felkutatom őket. Olyan lesz, mint abban a filmben, amiben Vince Vaughn van, nem jut eszembe a címe... mindegy..." – Lizi zavartan felkapott egy süteményt az asztalról, és hogy elhallgattassa magát, kapkodva beleharapott.

És persze a lánynak nemcsak azt kell elfogadnia, hogy lett egy új testvére, hanem azt is, hogy ezáltal egy olyan családba csöppent, ahol valamilyen módon mindenki különleges. Fanni megszokta már ezt, számára az lenne furcsa, ha nem vennék körül olyan emberek, akikben rejtett erők munkálkodnak, de egy olyan fiatal lány számára, aki eddigi huszonhárom évét úgy élte le, hogy titkolnia kellett, mire képes, mindezt nem lehet könnyű feldolgozni.

Fanni most is elszomorodik, ahogy eszébe jut, miként mesélt Dina és Lizi arról, hogy gyerekkorukban csak „az elcseszett és a szörnyeteg" néven emlegették magukat. Nevetve beszéltek erről, mint akik már elfogadták önmagukat, de azért szomorú, hogy senki sem volt mellettük, aki megértette volna velük, hogy attól, mert különböznek, még nem rosszabbak másoknál, hogy bár néha terhes az, amire képesek, azért mégis csodálatos, hogy lehetőségük adatik belesni az élet színei mögé, meglesni azt, ahogy a láthatatlan ecset, mely türelmesen és odaadással festi tele a világot sorsokkal, miként mozdul.

De még a néha szomorúan megcsendülő hangokkal együtt is igazi varázslat volt a tegnap este. Lehet-e bármi csodálatosabb, mint együtt lenni azokkal, akiket szeretünk? Fanni mosolyogva idézi fel, ahogy a gyerekek nevetve fejtegették, hogy ki kinek a kije, bár mikor eljutottak odáig, hogy Dina tulajdonképpen Ákos mostohatestvérének – vagyis Lénának – a féltestvérének – vagyis Lizinek – a féltestvére, tehát gyakorlatilag (még ha nem is vér szerint) rokonságban állnak egymással, Fanni feladta, hogy követni tudja őket. Kamilla erre elbiggyesztett szájjal megjegyezte, hogy kívülállónak érzi magát, mert ő senkinek sem a rokona, még csak félig sem. Amikor azonban Adrián ránézett, és közölte, hogy „te hozzám tartozol, tehát a családhoz is", Kamilla boldog mosolya az egész szobát beragyogta. Fanni pedig lopva megtörölte a szemét – nem tehet róla, mindig meghatja, ha nem érez mást a szavak mögött, csak színtiszta szeretetet.

Fanni megrázza a fejét, és újabb lapot fordít fel, majd még egyet, aztán csak nézi a képek finom árnyalatait, a színeket és formákat, ezernyi lehetséges jelentés szalad benne végig, de nem tudja, melyik az, amit most meg kellene ragadnia. Nem érti, és ez bosszantja. Máskor a kártyák olyan könnyen és egyszerűen beszélnek hozzá – most miért nem?

Sóhajtva nyúl a következő kupac felé – úgy tűnik, Lizi felbukkanásának igazi okai rejtve maradnak előle, de hátha segít, ha teljesebb képet lát az eseményekről. Ahogy kiterít újabb három lapot, Abigélre gondol. Abigélre, aki az elmúlt egy hónapban akárhányszor látogatta meg őket, olyan kedves és beszédes volt, tele mesékkel, történetekkel, mosolyokkal és nevetéssel – olyan az a lány, mint egy vidáman ívelő szivárvány –, ami tegnap mind úgy eltűnt, mintha soha nem is lett volna. Mintha egy másik fiatal nő ült volna a kanapén tegnap, nem az, aki eddig. És azok a lopott pillantások, azok a félrekapott tekintetek... Iván is szótlan volt, még ahhoz képest is, hogy eleve nem beszél sokat. De tegnap szinte meg se szólalt. Csak hallgatott, meredt maga elé mogorván, és mintha szeretett volna eltűnni.

Iván azt mondta, az első évében tanította Abigélt. Fanni kutat az emlékei között, próbálja megtalálni azt az évet a már összemosódott évek sokaságában. Milyen különös, hogy az, ami elmúlt, sokszor mintha csak tegnap lett volna, máskor viszont elérhetetlenül messzinek tűnik – és milyen furcsa, hogy az ember fejében az emlékek összezavarodnak, és idővel az, hogy mi mikor történt, már nem is tűnik olyan fontosnak, csak az, hogy egyáltalán megtörtént.

Iván abban az évben költözött el véglegesen itthonról, ez biztos – az egyetem alatt még ide jött haza, de akkor elkezdte az igazi felnőtt életét. Bár akkoriban sem volt túlzottan beszédes természetű, de a viselkedése még nem volt olyan fegyelmezett, kimért és komor. Az az első év változtatta meg, amit Fanni annak idején a rá nehezedő felelősség számlájára írt – Iván legidősebb gyerekként mindig is túl komolyan vette a felelősséget –, de úgy érzi, hogy ezt a nézetet talán ideje lenne felülbírálni. Talán tévedett, és igazából mindez Abigél hatása volt.

Fanni izgatottan és kíváncsian szemléli a kártyákat, és bár az egyértelmű, hogy a múlt valóban fontos, de hogy miért vagy hogyan, azt nem árulják el a lapok.

Ezúttal nem időz olyan sokat a kártyák felett, egész képet szeretne látni, ezért az utolsó kupacról is leemel három kártyát, hogy kiderítse, miért pont most bukkant fel Zoé.

Zoé egyelőre rejtély számára – a lány visszahúzódó és bizonytalan, bár láthatóan nagyon boldoggá tette, hogy a család rögtön, mindenféle kétely nélkül befogadta, és Lizivel ellentétben őt nem rémítette halálra a sok furcsaság, inkább elbűvöltnek tűnt. Mint egy kislány, aki épp felfedezi, hogy a tündérmesék igazak.

Fanni szívét melegség tölti el, ahogy eszébe jut az a pillanat, amikor Adrián bemutatta Zoét Istvánnak. Az esküvő után Adrián még elrejthette Zoét, mind Fanni, mind István túl boldog volt ahhoz, hogy egymáson kívül mást is meglássanak, de amikor mindannyian hazaértek, Adrián nem titkolhatta tovább a lánya felbukkanását. Krisz és Ákos izgatottan figyelték, hogy mi fog történni, Adrián pedig egyszerűen csak az apja elé tolta Zoét.

„– Apa, bemutatom neked az unokádat, Zoét.

– Tessék?" – kérdezte István értetlenül összevont szemöldökkel.

Valahol mögöttük Krisz kuncogott, de Ákos lepisszegte.

Adrián nagyot sóhajtott, és mélyen az apja szemébe nézett.

„– Bár egészen a mai napig nem tudtam róla, de ő a lányom. Szóval... van egy unokád."

István csak nézte, nézte Zoét, aki láthatóan egyre jobban feszengett, egyre kényelmetlenebbül érezte magát, ahogy minden tekintet rászegeződött.

„– A szemed..." – suttogta István aztán egészen halkan.

„– És a humorom" – fűzte hozzá Adrián, de gúny helyett inkább valamiféle büszkeség játszott a hangjában. Fanni őszintén kíváncsi lenne rá, hogy vajon Adrián kételkedett-e abban, hogy ő a lány apja – végül is valószínűleg bárki kétkedéssel fogadott volna egy ilyen bejelentést. Mi győzte meg vajon a férfit arról, hogy ilyen hamar elfogadja Zoét a lányának? Azon Fanni nem lepődött meg, hogy mindenki más rögtön befogadta – ha Adrián azt mondja, hogy Zoé a lánya, akkor az úgy van, ez ennyire egyszerű. De azért Fanni örökké kíváncsi természete azt tényleg szeretné tudni, hogy a férfit mi győzte meg, bár ez talán a legkevésbé sem tartozik rá.

„– Szabad?" – tárta szét a karját István, és tétován Zoé felé lépett. A lány bizonytalanul bólintott, és hagyta, hogy István átölelje.

„– Ígérem, hogy nagyon jó nagyapád leszek" – súgta István Zoé fülébe, és bár Fanni hallotta ezeket a szavakat, rajta kívül talán csak Adriánig értek el. Mikor István elengedte Zoét, a lány és a férfi szeme is könnyes volt kicsit.

Fanni feltámasztja a térdére a könyökét, és összekulcsolt ujjaival szórakozottan, apró mozdulatokkal ütögeti az állát. Mi köze van a lányoknak az esküvőjéhez? Miért most derült ki mindez? Mik az összefüggések? Mert abban biztos, hogy vannak, csak egyelőre ő nem találja őket – és ezúttal a kártyák sem segítenek. Hiába nézi őket, hiába kutatja a kapcsolódásokat, a jelentések összefonódását, nem találja.

Nagyot sóhajtva dől hátra. Talán karácsony után okosabb lesz. Talán, ha jobban megismeri Zoét és Lizit – alkalom lesz rá, hiszen mindkét lányt sikerült rábeszélni, hogy költözzenek ide az ünnepekre. Bár Zoé januárban visszamegy az egyetemre, de szerencsére nem túl messze, így hétvégenként hazajöhet, Lizi pedig talán meggyőzhető, hogy akár itt is lakhatna, amíg munkát, majd albérletet talál. Zoé már holnap érkezik, Lizi csak huszonnegyedikén, de talán Léna meghívhatná a holnapi mézeskalács- és bejglisütésre – ami ugyan korábban mindig Lénával volt közös program, de Fanni nem hiszi, hogy a lánya bánná, ha bevonnák Lizit és Zoét is.

– Fanni? – hallja a háta mögül.

Fanni hátrafordul, és a boltív felé pillant. Nagyot dobban a szíve, ahogy a tekintete Istvánéba fonódik. Már egy hónapja élnek együtt – István attól a naptól kezdve, hogy felbukkant, gyakorlatilag hozzá is költözött, persze voltak a férfinál, aludtak is ott pár éjszakát, de István érezte, hogy amíg Léna itthon él, addig Fanni nem szívesen van távol tőle. Anélkül, hogy beszéltek volna róla, István holmijának nagy részét már áthozták, de a kis házat azért megtartják, nyáron nagyon kellemes lesz a tó mellett.

Fanni számára pillanatokra még most is olyan hihetetlen, hogy ez a csodálatos, különleges férfi itt van, mellette, annyi év után... Akarja őt, várt rá. És most minden olyan, mintha mese lenne – újratanulják egymást, és Fanni pillanatokra úgy érzi, hogy hiába élt már annyi évet, most mégis tizennyolc éves újra, őrülten szerelmes, és az élet előtte tele van édes álmokkal.

– Szia! – mosolyodik el Fanni lágyan.

– Szia! – feleli István, és ahogy közelebb lép a kanapéhoz, tekintete az asztalra rebben. – Jósolsz? – kérdi könnyed mosollyal.

– Csak válaszokat keresek.

– Régen is mindig ezt mondtad – szalad szélesebbre a férfi mosolya.

– Mert nem a jövőt fürkészem, hanem a jelent szeretném megérteni – magyarázza Fanni, ahogy István leül mellé. – A jövő változik, a legapróbb cselekedetünk is hatással lehet rá, ami most valószínűnek tűnik, azt holnap egyetlen szó semmissé teheti.

István töprengve bólint, aztán tekintete újra az asztalon heverő kártyákra siklik.

– És kaptál választ a kérdéseidre?

– Nem. Csak zavarosabb lett minden. – Fanni nagyot sóhajt, majd közelebb húzódik a férfihoz. István hátradől, és a nő derekára fonja a karját. Fanni a férfi vállára hajtja a fejét. Mélyet lélegzik – Istvánnak olyan kedves, bágyadt illata van, nyári délutánok napfényes illata.

– Mit szeretnél annyira tudni? – kérdi halkan, elmélázós hangon István.

– A véletleneket.

– Mint például?

– Lizi felbukkanását, ami önmagában nem lenne meglepő, de hogy Léna testvére... Abigélt és Ivánt, Zoét... – sorolja Fanni. – Azt, hogy mi köze az egésznek a fiaidhoz, hozzánk... hogy miért pont az esküvőnk napján...

– Nem sok ez egy kicsit egyszerre? – Fanni hallja a mosolyt István hangjában.

– De, lehet – motyogja kicsit lemondóan.

– És mi lenne, ha csak kivárnád, mi történik? – veti fel a férfi. – Egyszer azt mondtad, mindennek oka van, csupán az okokat néha utóbb értjük meg.

– Emlékszel? – pillant fel a férfira Fanni.

– Minden egyes szavadra – bólint István, és gyengéden megsimogatja Fanni hátát.

– Régen volt...

– Régen...

És az elmúlt idő közéjük zuhan, mint a távolság, mint mindaz, ami megtörténhetett volna, de már soha nem fog megtörténni. Fanni szorosabban bújik Istvánhoz, a férfi karja szorosabban fonódik a derekára. Néha még kapaszkodni kell egymásba, néha még fáj az idő, ami egymás nélkül telt.

– Tudod – szólal meg halkan István –, azt gondolom, hogy az átkod tulajdonképpen sok mindentől megkímélte a fiaimat. Nem törték össze a szívüket, ők sem okoztak másoknak igazi fájdalmat, és most biztosan a mellett a nő mellett vannak, akivel boldogan leélhetik az életüket.

– Attól még nem volt szép dolog tőlem.

István felsóhajt.

– Mikor bocsátod meg végre magadnak? Hiszen már mindenki megbocsátott.

– Magunknak mindig nehezebb megbocsátani, mint másoknak – feleli halkan Fanni, és behunyja a szemét. Megbocsátani – nemcsak azt kell megbocsátani, amit tett, hanem azt is, amit ezzel elvett Istvántól, magától, az időt, a távolságot... Eljön majd a pillanat, amikor a boldogságból kikopnak a múlt árnyai, amikor tisztán átadja magát neki, de egyszerűen még nem megy – maga sem tudja, miért.

– Valamit azért én sem értek – jegyzi meg István.

Fanni kicsit elhúzódik, szembefordul a férfival, és kíváncsian ránéz.

– Igen?

– Furcsa, hogy ilyen gyorsan történt, hogy elkezdődött Adriánnal, aztán jött Ákos és Krisz. Születésük sorrendjében és túl rövid idő alatt. Van ennek valami oka?

Fanni lágyan elmosolyodik.

– Persze, hogy van – feleli, majd felemeli a teát, belekortyol, aztán kérdő tekintettel István felé nyújtja. A férfi elveszi tőle, ő is belekortyol, és visszateszi az asztalra.

– Az átok egy – mondja halkan, elgondolkodva Fanni, mikor István ránéz. – Hármukról szólt, külön-külön, de attól még egy. Törvényszerű volt, hogy először Adriánnál kell megtörnie, mert az övé volt az átok első része, ez láncreakciót indított be: az átkot nem lehet csak félig, helyesebben csak a harmadát megtörni, az egészet kell. Így aztán jött Ákos, és végül Krisz. És szerintem még így is meglepően sokáig húzódott – mikor Adriánnál megtört, azt hittem, sokkal hamarabb következik Ákos, aztán Krisz.

István bólint, majd hamiskás mosolyra húzódik az ajka.

– És annak van oka, hogy mindegyik fiam párja különleges tehetséggel bír?

– Van – mosolyodik el Fanni.

– És meg is osztod velem? – kérdi István vigyorogva.

– Az átok – vonja meg a vállát Fanni. – Az, ami különleges, vonzza azt, ami szintén különleges. Az átkot nem törhette volna meg bárki. Bár nem tudom biztosan, de gyanítom, hogy mind Adriánnál, mind Ákosnál fontos szerepet játszott a lányok képessége; Lénánál tudom, hogy így volt – ha ő nem tudja, hogy Krisz és ő összetartozik, akkor feladta volna, bármilyen értelmes lány ezt tette volna, de mert tudta, kitartott és bízott, Krisznek pedig igazából csak ennyi kellett.

– Tehát mindennek az átok az oka – állapítja meg István, de nem szemrehányó vagy elítélő a hangja, pusztán csak tárgyilagos.

– Az átok és én – bólint Fanni szomorkásan elhúzott szájjal. – Tudod, néha úgy érzem, az átok... nemcsak a te fiaidra volt hatással, hanem az enyémekre is. Mintha az átok öröklődhetne...

– Ezt hogy érted? – szalad ráncokba István homloka.

– Bár mindegyiküknek volt már barátnője, volt, hogy be is mutatták őket nekem, de... mintha mindegyik kapcsolatukból hiányzott volna az igazi mélység. Mintha azzal, hogy én vártam, őket is várakozásra ítéltem volna.

– De te már nem várakozol, szóval talán most már nekik is szabad az út.

Fanni szereti, hogy István mindent őszinte optimizmussal lát, soha nem a rosszat nézi, csak a jót, csak azt, hogy minek lehet örülni. István mindig is küzdő szellemű volt, és bár az élete épp elég okot adott arra, hogy megadja magát a búskomorságnak, a keserűségnek, ő azonban nem a könnyebb utat választotta, hanem a nehezebbet, és küzdött azért, hogy boldog legyen – boldog úgy, hogy tudta, az igazi boldogsága máshol van. De megtanult örülni az apró dolgoknak – egy mosolynak, egy szép reggelnek, a napsugaraknak vagy éppen az esőnek, megtanult örülni annak, aminek éppen lehet –, így tudott szembenézni azzal, hogy nem élhette azt az életet, amit magának választott volna. De közben bízott, hitt és remélt – hogy az, ami volt, lehet majd még. Fanni úgy érzi, István jobban birkózott meg mindazzal, ami történt, mint ő. Persze nem adta fel ő sem, de nem is tudta ennyi szeretettel élni az életét.

– Lehet – suttogja, és bízik benne, hogy tényleg így van, hogy a fiai most már valóban esélyt kapnak arra, hogy igazán boldogok legyenek.

– Gyere, menjünk aludni! – mondja halkan István. – Túl sokat gondolkodsz.

– Mindig túl sokat gondolkodom.

– Igen, tudom. És ezt is nagyon szeretem benned.

– És mit még? – kérdi Fanni incselkedő tekintettel.

István csibészes mosollyal Fannira néz.

– Hát egész éjszaka nem akarsz aludni?