„... hogy mi legyen, majd dönteni kell... Vigyázz rám!" (Dés László – Vigyázz rám)

Zoé nagyon szeretné megnyugtatni Ricsit, hogy tényleg nincs semmi baj, de egyszerűen nem elég erősek benne a szavak ahhoz, hogy hangokba öltözhessenek. A lány úgy érzi magát, mintha víz alatt lenne, minden elmosódott, zavaros – kopott, álomízű valóság.

– Mindjárt jövök – hallja Ricsi hangját, és bár Zoé próbálná mondani, hogy jobban örülne, ha a férfi mellette maradna, de csak valami tétova nyöszörgésre futja az erejéből, amivel talán csak még inkább megijeszti a férfit. Pedig Ricsi így is épp eléggé ideges, érezni a hangja feszült remegésében.

A lány lépteket hall, aztán megint Ricsi hangját, bár ezúttal halk és visszafogott.

– Nem, jól vagyok. Ne haragudj, hogy az éjszaka közepén hívlak, de... segítened kell. Én... szóval van nálam valaki, és azt hiszem, lázas, fogalmam sincs, hogy mit kellene... Igen... Nem... Nem, semmi nincs... Köszönöm. Siess, jó?

Újra léptek. Zoé küszködik, hogy kinyissa a szemét, hogy megmozduljon, de minden tagját ólomsúllyal húzza le a fáradtság. Érzi, hogy Ricsi újra megérinti a homlokát, és a férfi tenyere kellemesen hűvös, ami nagyon jóleső és megnyugtató érzés.

– Ne aggódj, minden rendben lesz – suttogja Ricsi.

Ha képes lenne rá, Zoé azt felelné, hogy ő egyáltalán nem aggódik. Máskor is gyűrte már le így a hirtelen érkező láz, tudja, hogy most ugyan valószínűleg elég pocsékul fest, és az is tény, hogy nem érzi magát valami jól, de egy kiadós alvás ezt mind rendbe hozza, legfeljebb holnap egy kicsit gyengébb és bágyadtabb lesz. Jó lenne, ha ezt Ricsivel is meg tudná osztani, ha lenne benne annyi erő, de akárhogy küzd, újra csak fakóra mosott, érthetetlen szavak szakadnak fel az ajkáról.

– Kérsz valamit? – kérdi Ricsi színtelenre sápadt hangon. – Hozzak vizet? Vagy takarót? Fázol?

Zoét meghatja, hogy a férfi ennyire aggódik, de nagyon rosszul érzi magát attól, hogy így ráijeszt, holott ez egyáltalán nem áll szándékában. Úgy dönt, okosabb, ha nem próbálkozik a beszéddel, amíg valamennyire össze nem szedi magát, míg legalább egy kicsit nem múlik el belőle ez a fáradt kábaság.

A lány tehetetlenül hagyja, hogy elsodorja a láztól zavaros, szakadozott álom. A valóság hangjai úgy érkeznek el hozzá, mintha rosszul hangolt rádiót hallgatna, és minden, amit érzékel, tompa és ködös. Aztán dermedt hideg kúszik a csontjaiba, ösztönösen kucorodik össze – mintha ugyan azzal, hogy olyan kicsire húzza magát, amennyire csak képes, megőrizhetné a testében rekedt alig parázsló meleget.

Ricsi betakarja, aztán gyengéden az ölébe veszi és magához szorítja. Zoénak jólesik az ölelés, és még ebben a félálomtól kótyagos állapotban is közelebb bújik a férfihoz. Aztán Ricsit látja a zongoránál, a férfi mosolyog rá, pedig ez lehetetlen, hiszen a férfi most az ölében tartja őt – vagy az nem is most van?

A lány próbálná kinyitni a szemét, próbálna kapaszkodni a valóságba, de zuhan, egyre csak zuhan, csillagok között talán, apró fénypontok és sötétség, aztán bevizezett szivárvány vagy vízfesték összefolyt színei és úgy ragyognak, mint a hangok, mint Ricsi zenéje, de halkul, egyre csak halkul, és Zoé futni akar, futni a zene felé, de nem tudja, honnan szól, és hiába mozdulna, fekete kúszik a testébe a színek helyett...

A csengő éles hangjára Zoé megremeg. Pislogva nyitja ki a szemét, de szinte rögtön újra be is hunyja, mert bántja a lámpa élénk fénye. Izzadtnak, nyirkosnak érzi az egész testét, és nem tudja eldönteni, hogy fázik vagy melege van. Sötétségtől maszatos, ijesztő álomfoszlányok peregnek körülötte, de a valóság már tisztában nyer utat hozzá.

– Zoé, le kell, hogy tegyelek, jó?

Zoénak kell pár másodperc, hogy felfogja, hol is van, miért is van itt és mi is történt. A szívébe gyengéd melegség rebben. De miért szólt az előbb a csengő?

– Ricsi...

A férfi szelíden a kanapéra fekteti a lányt, majd megigazítja rajta a plédet.

– Mindjárt visszajövök, rendben? – súgja Ricsi, és könnyű puszit lehel Zoé homlokára.

Ahogy a férfi ellép a kanapé mellől, a lányba máris könyörtelenül belemar a hiánya.

Zoé hallja, hogy nyitódik és csukódik az ajtó, aztán csend, majd megint az ajtó nyitódása és záródása. Aztán léptek. Ki jött? És miért?

– Köszönöm, anya – szűrődik be az előszobából Ricsi hangja, mire Zoé testébe alattomos feszültség kúszik. Mit keres itt Fanni? Persze, Ricsi telefonált valakinek... De miért? Hát teljesen megőrült? Arról volt szó, hogy titok, hogy ő itt van, most meg önként leplezi le az anyja előtt a kapcsolatukat?

Zoé megpróbálna mozdulni, felülni, valahogy kicsit rendezettebb formába kényszeríteni magát, de képtelen rá. Gyámoltalanul fekszik tovább.

– Örülök, hogy engem hívtál – hallja Zoé Fanni gyengéd, puha hangját, és arra gondol, hogy lehet, ezt a mondatot Fanni pillanatokon belül megbánja majd.

Ricsi nem mond semmit. Zoé újra lépteket hall.

– Hogy hívják a... – Fanni elakad, a hangok keresztre feszítve függnek a levegőben. – Zoé? – Értetlen, hitetlen kérdés.

– Anya, én...

– Visszatérünk majd rá – vág közbe Fanni szilárdan, de a hangja nem tűnik mérgesnek vagy elítélőnek, ugyanolyan kedves, mint mindig.

Zoé érzi, amint hűs tenyér simul a homlokára.

– Szia, Zoé! – suttogja Fanni.

A lány elesetten pislog. Nehezen tisztul ki a tekintete előtt a kép. Fanni aggódón nézi. Olyan, mint egy angyal – állapítja meg magában Zoé. – Hogy nézhet ki valaki hatvanévesen úgy, mint egy kortalan, gyönyörű angyal?

Zoé behunyja a szemét, kicsit megrázza a fejét, de ettől nem igazán tisztulnak ki a gondolatai. Pedig akart valamit mondani, megmagyarázni...

– Fanni... Ricsi nem... nem ő...

– Csitt, most ne beszélj, nincsen semmi baj, rendben?

A lány újra felnéz, ezúttal már éberebb egy kicsit, nem sokkal, de legalább nem olyan furcsán összemosott és homályos, amit lát.

Fanni ezúttal a csuklóját érinti a lány homlokához.

– Nem olyan vészes – állapítja meg.

Ricsi megkönnyebbült sóhaja halvány mosolyt csal Zoé arcára – bár igazából az is lehet, csak képzeli, hogy mosolyog. Jelenleg annyira elveszettnek érzi magát, hogy semmiben sem biztos.

– Zoé, fel tudsz ülni egy kicsit?

Zoé bólint, vagy csak bólintani akar, nem tudja egészen, mindenesetre megpróbál felkönyökölni, azonban szinte rögtön ki is szalad a karjából az erő. Hogy lehet ennyire szánalmas és gyenge? Hiszen csak egy kis eső volt...

Behunyja a szemét, de azt nem tudja megakadályozni, hogy kiszökjenek a könnyek lezárt pillái alól. Szégyelli magát. Szégyelli, amiért megijesztette Ricsit, amiért Ricsi kénytelen volt az anyjához fordulni, amiért most Fanni számára nyilván már minden egyértelmű – de azt nem szégyelli, hogy itt van, nem szégyellheti, hiszen akkor azt is szégyellnie kellene, hogy lefeküdt Ricsivel, márpedig ez olyasmi, amire igenis büszke, és amiért hálás. Sosem fogja megbánni, ami Ricsi és közte történt. Soha.

Érzi, hogy Ricsi súlya alatt besüpped a kanapé, aztán már a férfi ölében van. Ricsi magához húzza Zoét, gyengéden tartja, de a lány mégis érzi az erejét, és ez valamennyire megnyugtatja, bár a torkát még így is feszültség és tehetetlenség szorítja össze...

– Nincsen semmi baj, hallasz, Zoé? Semmi baj – suttogja Ricsi, és a hangja szinte könyörgő. – Ne sírj, kérlek.

Zoé úgy érzi, mintha láthatatlan erő préselné össze a mellkasát. Igazán nem akar sírni, de annyira nem jó most semmi, ami van, nem így kellett volna történnie, hiszen úgy volt, hogy ez az éjszaka a Ricsié és az övé, és Zoé akarta ezt, annyira akarta, mert lehet, hogy csak ennyi jut, és erre ő mindent elront a gyengeségével...

Ricsi letörli a lány arcáról a megszökött, suta könnyeket.

– Zoé, nézz rám – kéri Ricsi, és Zoé bágyadtan szót fogad. Amikor a férfi szemébe néz, a szíve nagyot dobban. Ricsi tekintetében nincs megbánás vagy félelem, nincs harag, csak szelídség, aggodalom és talán szeretet – vagy legalábbis valamiféle kötődés, bátortalan ragaszkodás.

– Minden rendben – mondja Ricsi nyomatékosan, és halványan, de biztatón elmosolyodik.

Zoé erőtlenül bólint, aztán behunyja a szemét, és a férfi mellkasának dönti a fejét. Szeretne most eltűnni, vagy valahogy visszarepülni az időben, vagy nem is tudja igazán...

– Hoztál lázcsillapítót? – kérdi halkan Ricsi.

– Igen, egy pillanat.

Zoé nem akar tudomást venni a világról. Itt akar maradni Ricsi karjában örökre. Nem akar semmi mást, csak Ricsit, Hogy ölelje, hogy szeresse, hogy akarja őt...

– Zoé, ébredj – szólongatja Ricsi gyengéden. – Csak egy picit, utána aludhatsz, jó? Zoé...

A lány nehezen és lassan, de végül újra kinyitja a szemét.

– Ezt most be kell venned – emel meg Ricsi egy parányi tablettát.

Zoé bólint, de nincs ereje elvenni a lázcsillapítót, így egyszerűen csak hagyja, hogy Ricsi a szájába adja, aztán engedelmesen kortyol az elé tartott pohárból, lenyeli a tablettát, majd visszahajtja a fejét a férfi mellkasára.

Ricsi szelíden megsimogatja a hátát.

– Oké, akkor most leteszlek, hogy nyugodtan...

– Ne... – nyöszörgi Zoé, ahogy érzi, hogy Ricsi karja megfeszül körülötte. Nem akarja, hogy a férfi itt hagyja, az ölében akar maradni, így sokkal jobban alszik, nyugodtabban, mert tudja, hogy Ricsi őrzi az álmát, hogy a férfi vigyáz rá...

– Rendben, akkor így maradunk – suttogja lágyan Ricsi, és ellazulva kicsit közelebb húzza magához Zoét.

A lány megnyugodva elengedi magát, és hagyja, hogy a sötétség lassan megkörnyékezze...

– Mit keres itt Zoé? – kérdi csendesen Fanni. Nem számon kérő a hangja, és ez még ebben a kábult, ködös állapotban is jólesik Zoénak.

– Hát nem zongoraleckéket vesz tőlem... – morogja fanyarul Ricsi.

– Igen, ezt sejtettem – jelenti ki Fanni, és bár Zoé neheztelést várna, mégis csak derűt érez ki a nő hangjából.

– Hosszú történet, anya.

– Nem hiszem, hogy aludnál ma éjszaka, és amíg Zoé láza le nem megy, én sem megyek sehová. Van időnk.

Ricsi felsóhajt, aztán megadón válaszol:

– December elején találkoztunk.

– Hol? – kérdi Fanni értetlenül, de kíváncsian.

– Az étteremben, ahova zenélni járok – mondja beletörődve az elkerülhetetlenbe Ricsi.

Zoé nagyon szeretné látni Fanni arcát, nagyon szeretné tudni, hogy fáj-e neki Ricsi titka, de képtelen megmozdítani a fejét és a szemét sem bírja kinyitni.

– Tehát te hamarabb ismerted meg őt, mint mi mindannyian – állapítja meg Fanni szelíden. Zoé magában mosolyog. Fanni nem haragszik Ricsire, talán nem is esik neki rosszul, hogy a fia titkolózott, Fanni bölcs, talán megérti Ricsit...

– Igen.

Csak képzeli, vagy Ricsi hangjában tényleg büszkeség rezzen?

– És Zoé mit keresett ott?

– Randija volt valami fiúval.

Miért érzi úgy Zoé, hogy féltékenységtől komorak a szavak? Bár egészen elveszőn, de a fáradtságon és a gyengeségen túl ez mégis elégedettséggel és boldogsággal tölti el a lányt.

– És? – nógatja Fanni érezhetően egyre kíváncsibban és türelmetlenebbül Ricsit. – Kisfiam, úgyis kihúzok belőled mindent, mi lenne, ha inkább rendesen elmesélnéd?

Zoé magában mosolyog a határozott szavakon.

Ricsi nagyot sóhajt, Zoé feje a férfi mellkasával együtt megemelkedik kicsit.

– Zoénak tetszett, amit játszottam, ezért visszajött hozzám, és beszélgettünk. Aztán a következő héten megint eljött...

Zoé érzi, ahogy egyre jobban húzza maga felé az álom. Ahogy Ricsi mély hangja simogatón végiggördül a testén, ahogy hallja az egyenletes, erős szívdobogást, egyre inkább nehezére esik figyelni. A szavak összemosódnak, az értelmük szétfoszlik, míg végül már csak Ricsi hangja marad. Szereti hallgatni Ricsit. Szereti a hangját, ahogyan beszél, a hangsúlytalanság mögött megbújó színeket, és bár szeretné hallani, hogy mit mond a férfi, hogy mit mesél el Fanninak, de hiába próbál kapaszkodni az ébrenlétbe, az álom csitító nyugalma magával ragadja.

Hogy mi ébreszti fel, Zoé nem tudja pontosan, de kábán zúgó fejjel, kimerülten magához tér. Sajog a teste, és nagyon üresnek, gyengének érzi magát.

– Zoé... köszönöm. Nem tudom, hallasz-e most, de köszönöm. Megajándékoztál azzal, hogy láthassam a fiamat igazán érezni.

Fanni hangja lágyan öleli körbe Zoét, és a lány érzi a keze szelíd érintését a homlokán. A lány nagyon szeretne kapaszkodni ezekbe a szavakba, nagyon szeretné őket az emlékezetébe vésni, de hiába, már most tudja, hogy amikor holnap reggel magához tér, homályos, küszködő emlékekkel kell majd szembenéznie, Fanni szavai pedig derengő, halvány visszhangként sem fognak benne megmaradni...

***

Ricsi megkönnyebbülten lép vissza a nappaliba. Tényleg muszáj volt már kimennie a mosdóba, de ha az anyja nem néz rá olyan szigorúan, miután rájött, hogy Ricsi arca miért is rándul meg mindannyiszor, ha Zoé álmában önkéntelenül megrezzen, egész biztos, hogy nem mozdult volna, míg a lány fel nem ébred. Viszont, ha már Zoé arra nem tért magához, hogy letette, most nem fogja pont azzal felkelteni, hogy újra az ölébe veszi. Fontos, hogy a lány alaposan kipihenje magát, hogy nyugodtan aludhasson.

A férfi leül a kanapé mellé a földre, az egyik karját felteszi a karfára, de úgy, hogy elérje Zoét és simogathassa a homlokát. A másik kezét Zoé takarón pihenő keze köré kulcsolja. Zoé álmában picit felé fordítja a fejét, és ettől Ricsi szíve gyorsabban kezd dobogni.

Ricsi nem néz Fannira. Pontosan tudja, hogy az anyja érdeklődőn, csodálkozón figyeli, és azt is tudja, hogy miért. A férfi teljes mértékben tisztában van vele, hogy egész életében nem mutatott annyi érzelmet, mint amennyit az elmúlt pár órában. Talán visszafoghatta volna magát, talán eljátszhatta volna, hogy Zoé nincs rá hatással, de nem akarta. Igazság szerint nem is biztos benne, hogy képes lett volna rá.

– Szereted őt, Ricsi? – kérdi Fanni gyengéden.

Ricsi Zoét nézi, de a lány édesen elnyílt szájjal, halkan szuszogva alszik. Nem fogja hallani a válaszát.

– Igen.

– Ő tudja?

– Nem, és szeretném, ha ez így is maradna – mondja nyomatékosan a férfi.

– Miért?

– Nem akarom, hogy fájjon neki – pillant az anyjára Ricsi.

– De micsoda? – ráncolja össze Fanni értetlenül a homlokát.

– Az, hogy nem szeret viszont.

Miért fáj ennyire ezt kimondani? Miért sajog ilyen üresen a mellkasa?

– És ha viszontszeret? – kérdi óvatosan, gyengéden Fanni.

– Akkor sincs értelme – sóhajtja Ricsi fáradtan. Nem akar erről beszélni, nem akarja megmagyarázni, nem akar ezzel a ténnyel újra és újra szembenézni, de az anyja várakozón néz rá.

– Léna... – súgja Ricsi, és nem hajlandó többet mondani.

Fanni szemöldöke összefut, a tekintetében hitetlenség.

– Ugye tudod, hogy...

– Ne kezdd te is, anya, kérlek...

Fanni dacosan néz a fiára. Ricsi látja küzdeni a tekintetében a kimondatlanság súlya alatt nyögő szavakat. Eltökélt elutasítással néz vissza az anyjára. Végül Fanni sóhajtva megadja magát, és nem mond semmit, de azért látszik rajta az elégedetlenség, Ricsi viszont úgy dönt, hogy nem foglalkozik ezzel.

– Azt hiszem, már nem lázas – jegyzi meg a férfi, ahogy az ujjaival gyengéden simogatja Zoé homlokát.

– Ezzel finoman arra akarsz utalni, hogy ideje mennem? – somolyog rá Fanni.

– Nem – felei Ricsi, bár mi tagadás, és tudja, hogy ez nem éppen szép dolog tőle, de valóban szeretne kettesben lenni Zoéval – még akkor is, ha a lány éppen alszik.

Egy ideig mindketten hallgatnak. Ricsi Zoét nézi, az anyja valószínűleg pedig őt, de erről igyekszik nem tudomást venni. A férfi elraktározza magában Zoé minden vonását, minden rezdülését, hogy amikor már majd egyedül lesz, lejátszhasson magának mindent. Ha zenél majd a lányról, kicsit olyan lesz, mintha még mindig itt lenne vele.

Ricsi mosolyog magán. Tudja, hogy valahol szánalmas, mennyire gyáván szereti a lányt. Igazából Zoé jobbat érdemel nála. Valaki olyat, aki tényleg ki tudja mutatni az érzéseit, aki úgy tudja őt szeretni, ahogy azt a lány megérdemli.

– Mindjárt elalszol, Ricsi, nem akarsz felmenni lefeküdni? Vigyázok addig Zoéra.

– Nem.

– Rendben. – Ricsi nem néz anyjára, de kihallja a hangjából a mosolyt. – Akkor megyek, lassan ébredezik a család, nem hiányzik, hogy mindenki megtudja, itt voltam.

– Ugye nem árulsz el minket? – fordul a férfi Fanni felé. Fakóbb a hangja, mint eddig, bár talán csak a fáradtság teszi. Ricsi ugyan nem reméli, hogy teljesen megváltozott, de úgy gondolja, hogy amíg Zoé mellette van, addig az érzései valamennyire mégis utat találnak kifelé.

– Istvánnak nem fogok hazudni, és Lénával is beszélnem kell, mert nagyon rosszul érezheti magát, de a többieknek nem mondok semmit.

– Köszönöm – mondja Ricsi, és reméli, hogy az anyja tudja, nemcsak a hallgatást köszöni meg, hanem azt is, hogy vele ellentétben – és ezért nagyon szégyelli magát – ő Lénára is gondol. Ricsinek eszébe sem jutott, hogy a húga talán magát hibáztatja, pedig amilyen érzékeny természetű, biztosan így van. De Fanni majd megnyugtatja, az pedig, hogy az anyja Istvánnak nem akar hazudni, természetes, ennek az ellenkezője fel sem merült a férfiban.

Az anyja kicsit elnyúzottan feláll a kanapéról, de mielőtt elindulna, határozottan Ricsire néz, de Ricsi későn kapcsol – bár ha hamarabb eszmélne, akkor sem tehetne semmit. Elég gyerekesen festene, ha befogná a fülét...

– Kisfiam, azért gondold át, hogy tévedhetsz is.

– Jó – bólint Ricsi megadón, bár tudja, hogy ez az, amit mindenképpen el kellene kerülnie, hiszen nincs értelme ostoba, hiú reménybe kapaszkodni, ugyanakkor most, ahogy az anyjára néz, keserűen megállapítja, hogy nem fogja tudni nem végiggondolni...

Vált még pár szót az anyjával az előszobában, megköszöni, hogy eljött, aztán kikíséri. Kissé elnyúzottan tér vissza a nappaliba. Nem is annyira az alvás hiánya viseli meg, mint inkább az, hogy annyira aggódott a lányért. Illetve talán az is, hogy olyan sokat beszélt, hogy bevallott mindent, amit korábban annyira félt elmondani. Most kicsit felszabadultabbnak érzi magát. Furcsa, hogy olyan sokáig tartott attól, hogy kiderül a titka, és most, hogy mégis megtörtént, nem dőlt össze a világ és senki sem ítélkezik felette – sőt, Fanni igazából sokkal elfogadóbb és megértőbb volt, mint azt Ricsi várta volna.

„– Nem haragszol rám, anya?

– Miért haragudnék, kisfiam?

– A zenélés...

– Szükséged van rá, Ricsi, ezzel nincs semmi baj. Szeretem hallgatni, ha játszol, mindig ajándék, de megértem, hogy ritkán teszed.

– Tényleg?

– Persze, miért, mit hittél?

– És Zoé?

– Felnőttek vagytok, ez a ti dolgotok, nem az enyém."

Ricsi sóhajtva újra leül a földre, a fejét fáradtan a karfának dönti, és álmosan pislogva nézi Zoét.

„– Kisfiam, azért gondold át, hogy tévedhetsz is."

Ricsi ezt a legkevésbé sem akarja végiggondolni, de az anyja szavai mindig elérik az általa kívánt hatást. Nem véletlen, hogy Fanni ezt mondta, Ricsi tudja – az anyja kétségtelenül igazi boszorkány, már a szó legkevésbé sem bántó értelmében véve, bár ennek ellenére Ricsi most nem tudja eldönteni, hogy haragszik-e rá ezért, mert a gondolatai máris arra az ösvényre lépnek, amelyet Fanni jelölt ki a számukra.

Be kell látnia, hogy talán tényleg téved, de az is lehet, hogy Léna és Fanni téved, és Ricsi szerint ez a valószínűbb, hiszen mindketten szeretik Zoét, mindketten szeretik őt is, így nyilván örülnének, ha ők ketten egymásra találnának, éppen ezért még mindig úgy gondolja, hogy nem kockáztathat. Ha megtenné, Zoé boldogságát kockáztatná, és erre nem képes. Addig nem, amíg Zoé valami jelét nem adja, hogy többre vágyik, bár igaz, talán akkor sem tenné.

Ezt ebben a pillanatban nem tudja eldönteni, mert a lány most nyilván kötődik hozzá, nyilván érez is valamit, de ez lehet csak fellángolás, az is lehet, hogy Ricsi furcsasága teszi, igazából bármi lehet az oka. Talán idővel, ha Zoé akarná, de most még semmiképp. Nem teheti, bármennyire is szeretné, bár valahol a lelke mélyén most már attól fél, hogy ezzel a döntésével épp úgy kockára teszi Zoé boldogságát, mintha máshogyan döntene.

Ricsi felsóhajt. Mégis mit kellene tennie? Létezik egyáltalán helyes döntés ebben a helyzetben? Miért nem tud egyszerűen beleugrani a dologba? Miért nem tudja elmondani Zoénak, hogy szereti?

Ezért, pontosan ezért – morogja magában a férfi. – Túl sok a kérdés, túl sok a kétely.

Nem akarja bántani Zoét, véletlenül sem, és most még semmiben sem biztos, kivéve persze a saját érzéseit és vágyait. De minden más olyan bizonytalan...

Ezért kell várni, várni maga sem tudja, mire, de ha mégis összetartoznak, annak előbb-utóbb ki kell derülnie, nem? Miért bízik még mindig ebben? Miért nem tudja elfogadni az igazságot?

Talán – véli Ricsi –, mert van esély arra, még ha nagyon halvány is, hogy téved, és szeretné, ha így lenne, kapaszkodnia kell ebbe, muszáj, különben talán beleőrülne a ténybe, hogy Zoé valaki mással lesz boldog.

Ricsi tudja, hogy a lelke mélyén eddig is reménykedett, csupán képtelen volt ezt beismerni. Ha nem reménykedne, sosem feküdt volna le Zoéval. (Nem, ez nem igaz, lefeküdt volna – mert mégis hogyan állhatna ellen a lánynak?) Egyszerűen csak próbált nem tudomást venni erről a reményről.

Fáradt, beletörődő sóhaj szakad fel a tüdejéből. Behunyja a szemét. Nem akar már tovább gondolkodni. Nem akar küzdeni sem. Nem akar semmit, csak Zoét.

– Szia! – hallja az erőtlen, gyenge suttogást.

Zoéra pillant. A lány épp nagyot nyel és megnedvesíti az ajkát. Ricsi nem tehet róla, de az apró rezzenés, a lány ajka, a csak pillanatra előtűnő nyelve benne máris kéjes képeket idéz...

– Jó reggelt! – mondja Ricsi rekedtes hangon, és kicsit szégyelli magát ezért. A lány beteg, épp csak magához tért egy lázas éjszakából, ő meg máris szeretné ágyba cipelni és hosszan, nagyon hosszan szeretni...

– Jól vagy, Ricsi?

– Ezt nekem kellene kérdeznem tőled, nem fordítva.

Zoé elmosolyodik.

– Kicsit szomjas vagyok.

– Anya főzött neked teát, jó lesz? – kérdi Ricsi, és már tápászkodik is fel a földről.

– Jó lesz.

Ricsi a konyhába siet, tölt a teából egy bögrébe, aztán már megy is vissza Zoéhoz. A lány felül, hátradől, majd hálás tekintettel elveszi a bögrét. Az első korty után lehunyja a szemét. A férfi elbűvölten bámulja.

– Imádom anyukád teáit – mondja halkan Zoé, aztán újra kortyol, majd felnéz Ricsire. – Nem ülsz le?

Ricsi kicsit zavarodottan leül Zoé mellé a kanapéra.

Hogy lehet, hogy még az is felizgatja, hogy Zoé iszik? Most komolyan: ez normális dolog? El kell terelnie a figyelmét...

– Mire emlékszel a tegnap éjszakából, Zoé? – kérdi halkan Ricsi.

A lány a férfi felé fordul, de csak akkor válaszol, mikor egy hajtásra az összes teát megissza és leteszi a bögrét az asztalra.

– Hát, arra, hogy szeretkeztünk, igen élénken – válaszol játékosan a lány, bár valószínűleg nem egészen gondolja át, mit mond, mert aztán édesen elpirul, majd kihúzva magát ijedten körbenéz.

– Már hazament, nem akarta, hogy zavarban érezd magad – feleli meg Ricsi a ki nem mondott kérdést.

Zoé megkönnyebbülten dől hátra, aztán Ricsi felé fordítja a fejét.

– Miért hívtad fel, Ricsi?

– Megijesztettél.

– Sajnálom.

– Nem tehetsz róla, kicsit... azt hiszem, túlreagáltam.

– Meséltél rólunk Fanninak, igaz? – kérdi Zoé halvány hangon.

– Emlékszel rá?

– Homályosan – vonja meg a vállát a lány.

– Igen.

– Mindent elmondtál?

– Igen.

– És... mit szólt? – Zoé tétován, idegesen beharapva az ajkát várja a választ.

Ricsi megnyugtatóan elmosolyodik, bár a lány önkéntelen rezdülése nagyon is hatással van rá. Vajon tudna Zoé olyasmit tenni, amit ő nem találna őrülten vonzónak?

– Semmit.

– Tényleg?

– Azt mondta, a mi dolgunk.

A lány töprengve néz Ricsire.

– Ugye tudod, hogy lehet, a többiek is így gondolnák?

– Ne legyenek illúzióid, Zoé, apád kinyírna – morogja a férfi, és egy picit talán megtört a hangja. Adrián valószínűleg még akkor sem lenne túlzottan boldog, ha tudná, hogy Ricsi szereti Zoét. Istvánt még meggyőzi majd Fanni, hogy így egészen máshogyan fest ez a dolog, de Adrián... nem, Ricsi ebbe inkább nem gondol bele.

– Akkor most mi lesz, Ricsi? – kérdi óvatosan Zoé.

A férfi nagyon szeretné, ha ebben a pillanatban hallhatná Zoé gondolatait. Akkor talán okosabb lenne azt illetően, hogy mit is kellene válaszolnia.

– Anya azt mondta, szívesen látnak a hétvége maradék részére, de ha szeretnél... ha szeretnél, maradhatsz – pillant Ricsi bizonytalanul a lányra. Tudja, hogy most nem az igazi kérdésre válaszolt, tudja, hogy már megint gyáva.

– Veled szeretnék maradni – mosolyodik el Zoé.

Ricsi ajkára bátortalanul boldog mosoly rebben. Pár pillanatig így nézik egymást, valami furcsa, szédülős örömmel, aztán azonban Zoé tekintete elfelhősödik.

– És mi lesz holnap?

– Holnap... hazaviszlek. De csak akkor, ha biztosan jól leszel.

Ricsi nagyon szeretné, ha Zoé nem tenne fel újabb kérdést, de a lány szemébe nézve tudja, hogy ez esélytelen...

– És utána?

– Utána...

Mit mondjon? Mit?

Ricsi rezzenéstelenül nézi Zoét, próbálná kitalálni, hogy milyen választ vár a lány, hogy mit érez, hogy mit szeretne... De a lány arcán ugyanúgy nincs semmi érzelem, mint ahogy jelen pillanatban az ő arcán sincs.

Idő, időre van szükség...

A férfi megrázza a fejét.

– Nem hiszem, hogy ezt... folytatnunk kellene. Nem vagyok hozzád való, Zoé.

Ricsi nem tudja, miért pont ezt mondja. Ez durva és hideg és... igaz. De attól még mondhatott volna mást, hát tényleg megtagad magától minden reményt? Miért nem volt képes azt mondani, hogy „adjunk magunknak időt"? Hát azért, mert azzal gyakorlatilag bevallotta volna, hogy ő akarja, és ezt nem teheti, most nem. De miért nem valami mást mondott? Valamit, ami nem ennyire végleges? Miért pont ezt mondta, miért? És miért várja, miért kívánja már-már kétségbeesetten, hogy Zoé tiltakozzon?

A lány tekintetében nincs semmi. Abszolút semmi. Egy kurta bólintás csak a válasz, és ebben a töredékmásodpercben Ricsi szívében mintha meghasadna valami. Most már biztos benne, hogy jól döntött, de sose fájt még ennyire egyetlen jó döntés sem. De legalább Zoét nem fogja megbántani, sem most, sem később.

Zoé behunyja a szemét és hátradönti a fejét. A mellkasa egyenletesen emelkedik és süllyed, kimérten, szinte már túl szabályosan. Nyugodtnak látszik.

Ricsi elfordítja a fejét. Sötét, keserű öröm kavarog benne, aztán eltűnik az is, és mintha egyszerűen már csak üresség csörgedezne az ereiben. Aztán arra gondol, hogy nem számít, Zoé erre a hétvégére még az övé, és ezt a lány akarta így. Ezen a hétvégén boldog lesz. Lehet, hogy hazugság, hogy önáltatás, de akkor is úgy fog tenni, mintha mindez akár örökké is tarthatna. Hogy mi lesz utána, hogy hogyan fogja ezt túlélni... az majd kiderül utána.

– Szeretnél még aludni? – szólal meg gyengéden Ricsi visszafordulva Zoé felé.

Zoé bágyadtan nyitja ki a szemét. A tekintete erőtlen és furcsán fakó.

– Biztos, hogy már jobban vagy? – kérdi aggódva Ricsi.

– Igen – mondja halkan Zoé, de a hangja mégis egészen másról árulkodik.

A férfi közelebb csúszik a lányhoz, aztán szelíden a homlokához érinti a csuklóját. Nem tűnik úgy, hogy Zoé lázas, az arca sem pirult ki, inkább talán sápadt. Lehet, hogy tényleg nem pihente ki magát rendesen.

Ricsi feláll, szó nélkül az ölébe kapja Zoét, aztán szorosan tartva őt öles léptekkel az emeletre indul.

– Ugye tudod, hogy képes vagyok járni? – suttogja Zoé a férfi mellkasához bújva.

– Tudom – motyogja Ricsi, de azért eszébe sem jut letenni a lányt. Nagyon is szereti, ha az ölében van, és most még lehet...

Ricsi a hálószobába érve finoman teszi le az ágyra Zoét, aztán átmegy a másik oldalra, felhajtja a takarót, int a lánynak, hogy bújjon alá, majd ő maga is bemászik. Zoé tétovázás nélkül szorosan a férfihoz kucorodik.

Ricsi csak most, hogy a feje párnát ér, hogy kinyújtózik a takaró alatt, érzi meg igazán, hogy mennyire fáradt.

– Ha felébredtünk, szeretkezel velem, Ricsi? – kérdi suttogva a lány.

– Akár most is, Zoé – mosolyodik el a férfi.

– De hát szinte már alszol.

– Álmomban is szeretkezem veled – jelenti ki Ricsi, bár arról nincs egészen meggyőződve, hogy ennek a mondatnak értelme is van, de annyira kába, hogy ezt most nem látja tisztán.

Zoé bájosan kuncog, és még közelebb bújik hozzá.

– Szeretném, ha inkább kipihennéd magad. Majd utána. Hiszen mindketten itt leszünk.

Még – teszi hozzá magában Ricsi, aztán nem küzd tovább, lehunyva a szemét tehetetlenül hagyja, hogy elragadja az öntudatlanság.