„Holnap hajnalig ébren őrizzük álmunk..." (Neoton Família – Holnap hajnalig)

Az ajkuk még épp csak összeér – felfedezés ez, bátortalan érintés. Bizonytalanság és tétovaság – tényleg szabad? Tényleg akarják mindketten? Hitetlenségtől mámoros ízek.

Ricsi karja Zoé hátához simul, a másik a combját éri, és olyan forró a tenyere, a lány még a póló és a nadrág anyagán keresztül is érzi. Zoé keze rebbenve érinti Ricsi mellkasát. A férfi pont olyan izmos, mint amilyennek képzelte – és a lány érzi a szívdobogását, erőteljes, szédült dobogás...

Ricsi akarja őt, vágyik rá, ha csak a testére is, de vágyik...

„Zoé, ez nem helyes... Nincs jövőnk, nem lehet..."

A lányban megsajdulva vernek visszhangot a szavak.

Akarja ezt az éjszakát, mindennél jobban, ezért hagyott rá mindent Ricsire, ezért nem tiltakozott – érezte, hogy Ricsi komolyan gondolja a szavait, és félt, hogy ha ellenkezik, akkor a férfi visszavonulót fúj, mert úgy érezné, kihasználja őt, az érzéseit. Így, hogy azt hiszi, ez csak puszta vágy és nem több, így egymáséi lehetnek, és Zoé ebben a pillanatban nem akar ennél többet. Hogy mi lesz utána, azon pedig nem most fog gondolkodni, ahogy azon sem, hogy Ricsi mit érezhet iránta, érez-e egyáltalán bármit is a vonzalmon túl, mert most mindegy, jelenleg csak ez számít, és ha tényleg csak ez az egy éjszaka jut nekik együtt, akkor Zoé hálás, hogy egyáltalán ennyi juthatott – hiszen így az a férfi veszi el a szüzességét, akit szeret, akiben kételyek nélkül megbízik...

A férfi nyelve puhatolózón súrolja Zoé ajkát, a lány gerincén édes bizsergés fut végig, ahogy utat enged, és amikor a nyelvük egymáshoz ér, Zoé testében nyárízű forróság támad és sajgó, türelmetlen várakozás. A szenvedély lassan, de megállíthatatlanul veszi birtokba a testüket. Mohón, hónapok minden elnyomott, megtagadott vágyával csókolják egymást. Zoé úgy érzi, színek robbannak a lelke mélyén, kavargó színörvények, egyre mélyebbre rántják, egyre mélyebbre a kéj és az érzékiség ismeretlen birodalmába.

Mikor Ricsi zihálva elhúzódik, Zoé várakozó mosollyal az ajkán néz fel rá. Ricsi tekintetében már nincs nyoma tétovázásnak és bizonytalanságnak, csak mindent elsöpörni kész vágy lángol benne letaglózó erővel.

Zoé izgul ugyan, de nem fél. A félelmet kimosták belőle a zongora hangjai. Mindaz, ami történni fog, megtörtént már az imént – megtörtént a zenében. És hihetetlenül gyönyörű volt. Zoé át akarja élni, akarja érezni, amit a hangok ígértek, akarja mindazt, amit Ricsi eljátszott.

Kapkodó lélegzetvételeik zilált hangja a kintről halkan beszűrődő esődobogással ölelkezik.

Ricsi úgy nézi a lányt, mintha ezt a pillanatot örökre meg akarná jegyezni, mintha az emlékei közé akarná vésni, és Zoéban halványan pislákolva megrebben a remény: ha a férfinak mindez ennyit jelent, akkor nem gondolhatja komolyan, hogy nincs jövőjük...

Ricsi könnyedén csúsztatja a karját a lány lába alá, és aztán úgy emelkedik fel a székről az ölében tartva őt, hogy Zoé szinte észre sem veszi. Kábán pislogva bámul fel Ricsire. A férfi ajka szegletébe apró mosoly kunkorodik. Mennyire más így az arca – Zoé nem tudná pontosan megfogalmazni, hogy miben, de mégis nagyon szereti, amikor Ricsi mosolyog.

A férfi minden erőlködés nélkül tartja a lányt, aztán sürgetéstől gyors, türelmetlen léptekkel viszi fel az emeletre. Zoé Ricsi vállának támasztja a fejét, a keze még mindig a férfi izmos mellkasán. A hálószobába érve Ricsi szelíden az ágyra fekteti Zoét, aztán felkattintja az éjjeliszekrényen álló kislámpát, derengős, melegsárga fénnyel árasztva el a szobát.

A lány megremeg, ahogy Ricsi felmászik az ágyra és mellé térdelve a sarkára ül. Most minden új és ismeretlen, nem tudja, mit kellene tennie, és lehet, hogy az imént még nagyon bátor volt, de az erejéből ennyire futotta. Igazából érthetetlen, hogy mert kezdeményezni – nem tudja, hogy mégis honnan volt ennyi őrült merészsége, hogy miként lehetséges, hogy Ricsi mellett mintha varázsütésre szétfoszlanának azok a gátak, amelyek másokkal szemben visszatartják, hogy miért és egyáltalán hogyan tudja így elengedni magát a férfi mellett, hogy miért nem érez most se zavart vagy feszélyezettséget...

– Vigyázni fogok rád, Zoé – suttogja Ricsi, mintha csak megérezné a lányban megrezzenő bizonytalanságot.

– Tudom – mosolyodik el Zoé, és felemelve a kezét gyengéden végigsimít Ricsi borostától sötétlő arcán. Hihetetlen, hogy ezt megteheti, hogy megérintheti a férfit, hogy nem kell attól félnie, olyasmire vágyik, ami sosem lehet valóság.

Ricsi behunyja a szemét, hagyja, hogy Zoé ujjaival az arcán játsszon, nem rezzen. Zoé Ricsi arcának minden ívét, szögletét bebarangolja. Élvezi, ahogy ujjbegyeit csiklandozón dörzsöli a borosta, élvezi, ahogy a bőrük összeér, ahogy végigsimít Ricsi szemöldökén, ahogy a puhán, halványan ráncos homlokot érinti.

A férfi hirtelen nyitja ki a szemét, és Zoé keze megdermed mozdulat közben. Valami baj van, valami nem stimmel, látja Ricsi tekintetén.

– Ricsi? – kérdi Zoé óvatosan.

A férfi elképedten rázza meg a fejét. Zoé keze lehanyatlik.

– A francba...

– Ricsi?

Nem lehet, hogy meggondolta magát, ne megint...

– Én... nincs nálam óvszer – jelenti ki a férfi, de nem néz Zoé szemébe. Olyan, mintha zavarban lenne, és Zoé ezt nem érti. Talán kötelező, hogy minden férfi hordjon magánál óvszert? Ez valami férfidolog vagy mi?

– Igen? – puhatolózón rebben a kérdés.

– Kidobtam őket.

– Miért?

– A múltkor... volt egy nő a szállodában... – Zoé gyomra fájó görcsbe rándul –... én... szóval majdnem... de akkor eszembe jutottál, és képtelen voltam rá... dühömben az összes óvszeremet kidobtam... ez... nem volt éppen logikus vagy átgondolt döntés...

Zoé szeretne nevetni, felszabadultan, önfeledten... Hogy sodorhatják pusztán szavak ilyen gyötrő érzelmi hullámvasútra? Hogy lehet az, hogy az egyik pillanatban úgy érzi, szilánkokra hasad a szíve, a másikban meg euforikus boldogság önti el? Ricsi miatta nem feküdt le egy nővel, miatta nem tette, mert őt akarja, nem mást, csak őt...

– Szedek fogamzásgátlót – suttogja Zoé elfúló hangon, mert egyszerűen túl sok most az, ami benne háborog, nem tudja kordában tartani ezeket az érzéseket.

– Tényleg?

– Anyu ragaszkodott hozzá – mondja Zoé, de nem fűz hozzá többet. Nem lenne most képes kifejteni, hogy az édesanyja egy kevésbé rossz időszakában meggyőzte Zoét, hogy menjenek el nőgyógyászhoz, mert sosem lehet tudni és jobb a biztonság. Zoé nagyon ódzkodott az egésztől, tiszteli az orvosokat, de nem tehet róla, nem rajong értük, ahhoz túl szégyenlős és szemérmes. Igazából az édesanyja pont ezért akarta, hogy együtt menjenek, valószínűleg tudta, hogy ha ő nem kíséri el a lányát, akkor Zoé később sosem szed össze annyi bátorságot, hogy megtegye.

– Istenem, köszönöm... – sóhajtja Ricsi megkönnyebbülten, és úgy csókolja meg Zoét, mintha soha semmi mást nem akarna már életében tenni.

Zoé nem tudja megállni, belemosolyog a csókba. Az elmúlt pár pillanatban Ricsi arcán érzelmek játszottak, igazi, őszinte érzelmek, és ez miatta van így...

A férfi vadul és féktelenül csókolja. Zoé hagyja, hogy elragadják az érzések, hogy betöltse a vágy. Sajog az egész teste, lüktet és várakozik...

Ricsi elszakad a szájától, ajkával végigsimít a lány arcélén, aztán a nyaka ívét veszi birtokba lázas, részeg mámorral. Zoé megremeg, ahogy a testén újabb és újabb édesen kínzó érzések cikáznak végig. Amikor Ricsi keze a derekáról feljebb siklik, és lágyan megmarkolja a mellét, a lány gerince ívbe feszül, az ajkáról pedig szinte könyörgő nyögés szakad fel.

A férfi kicsit elhúzódik. Parázsló, kéjsötét tekintettel nézik egymást. A szoba levegője megtelik izzó forrósággal. Zoé felül, megragadja a póló alját, és egyetlen gyors mozdulattal leveszi magáról. Nem visel melltartót, a felsőteste teljesen meztelen. Ricsi mohó, éhes tekintetétől a lány elgyengülve megremeg. Ha már attól így érzi magát, hogy a férfi csak nézi, mi lesz később? El tudja majd egyáltalán viselni, vagy egyszerűen széthullik?

Zoé visszahanyatlik az ágyra, aztán – amíg van még ereje – kibontja a melegítő madzagját, és megemelve a csípőjét, lehúzza magáról a nadrágot. Hogy már megint honnan van ennyi bátorsága, nem tudja. Talán csak türelmetlen, talán nem akar már tovább várni – mindenhol érezni akarja Ricsit...

A lány élénken csillogó tekintettel figyeli Ricsit. A férfi hitetlenül, dermedten bámulja Zoé meztelen testét.

– A bugyim is vizes lett, nem vettem vissza – suttogja a lány, és csak alig-alig tudja elnyomni az ajkára kívánkozó huncut mosolyt.

– Meg fogsz engem ölni, ez már egészen biztos – dörmögi Ricsi, aztán már rebben is a keze, és a lány hasát érinti. Ujjai körberajzolják a köldökét, aztán feljebb futnak, hogy íveket rajzoljanak a mellére, majd újra le, végig a combján, és Zoé ekkor úgy érzi, hogy Ricsi játszik rajta, játszik, akár a zongorán, csak belőle nem hangokat, hanem érzéseket csal elő. Tomboló, kín-édes érzéseket, amelyek mintha átitatnák a szobát, mintha megtöltenék mélyvörös színekkel és bódító illatokkal.

Ricsi tekintetében ámulat, és ahogy az ujjai újabb és újabb köröket futnak, gyorsabban, lassabban, lágyan simogatva és pillanatokra a körmével leheletfinoman karcolva, Zoé teste libabőrös lesz, majd tehetetlenül reszketni kezd.

Annyira akarja... érezni... mindenhol... de leginkább ott, ahol a legjobban sajog, ahol a legjobban vár rá, ahol olyan emésztő üresség lüktet, egyre csak lüktet...

Ricsi közelebb hajol a lányhoz, és ujjai helyett a szájával veszi birtokba a testét. A köldökébe csókol, aztán apró, finom érintésekkel feljebb halad, és amikor a szájába veszi a lány mellbimbóját, Zoé úgy érzi, ezt már tényleg képtelen elviselni. A sajgás már nem sajgás, hanem tébolyba sodró hiány és vágy... A férfi nyelve körberajzolja a mellbimbóját, aztán a fogaival játékosan megkarcolja, majd megint a nyelvével és az ajkával játszik vele, miközben a borostája dörzsöli, csiklandozza a lány érzékeny bőrét.

Zoé maga mellett az ágytakaróba markol, megfeszül az egész teste, megemeli az ölét, felkínálja magát, és nem foglalkozik azzal, hogy mennyire szemérmetlen, hogy mennyire buja, ha megtenné, talán zavarba jönne, és akkor elvesztené ezeket az őrült-csoda érzéseket...

Ricsi keze a lány combjára rajzol pici köröket, egyre közelebb és közelebb haladva az öléhez, és amikor végre, végre eléri, Zoé aprót, elhalót sikkant. A férfi ujjai először gyengéden érintik, épp csak súrolják, kín ez is, de gyönyörű, mindent feledtető, józan részegség, és amikor azok az ujjak szorosan hozzátapadnak, amikor körkörösen dörzsölni kezdik a csiklóját, Zoé számára megszűnik a világ. Csak a lebegés marad, időtlenül könnyű lebegés és talán nincs is már teste, talán elolvadt Ricsi értő érintései, csókjai nyomán, talán már csak érzések vannak, megfejthetetlenül és megnevezhetetlenül...

Zoé csak akkor veszi észre, hogy szorosan behunyta a szemét, amikor pihegve újra kinyitja. Ricsire néz, ahogy a mellét csókolja, ahogy a keze eltűnik a lába között, és ez a látvány végletekig felkorbácsolja a vágyát – ő is érinteni akarja Ricsit, látni akarja, és nem csak az ujjait akarja érezni odalent, hanem mást is...

Nagyon nehéz megmozdulni, súlyosnak érzi minden tagját, és közben ott vannak az érzések, a szédület, az áramütésszerűen megvillanó gyönyör, apró hullámok, jönnek és jönnek, elárasztják a testét, de nem akarja egyedül, nem akarja Ricsi nélkül, most először nem, most azt akarja, hogy együtt éljék át. Gyengéden simít végig a férfi homlokán, Ricsi felemeli a fejét, és ránéz, de az ujjai közben nem lassítanak, és Zoé remeg és alig képes megszólalni, a hangja fátyolos, felismerhetetlenül mély, mintha nem is az övé lenne...

– Látni akarlak, Ricsi, kérlek – súgja. – Én... veled akarom. Veled. Először... együtt...

Ricsi lassít az ujjai mozgásán, bár nem veszi el a kezét.

– Zoé... te még... magadat sem érintetted soha? – kérdi, és Zoé érzi, hogy picit elpirul, de azért megrázza a fejét. Nem állítja, hogy soha nem érzett rá kísértést, azt se, hogy olykor nem érintette meg magát kíváncsian, tapogatózón, de soha nem élt át orgazmust, mert mindig zavarba jött a saját érzéseitől, a teste reakciójától és elkapta a kezét. Nem volt bátorsága egyedül végigmenni ezen az úton, egyszerűen nem merte. De most itt van Ricsi, most vigyáz rá, most minden tökéletes...

– Te lány... – sóhajtja Ricsi visszafojtott érzelmektől remegő hangon, a tekintetében lenyűgözöttség, csodálat és valami még, valami más, valami megfoghatatlanul mély és örök...

Ahogy a férfi elveszi a kezét, Zoé megremeg.

Ricsi lekapja magáról a pólóját, aztán a nadrág korca felé nyúl, de Zoé mellkasára simuló keze megakasztja a mozdulatait.

Zoé elnyílt szájjal, őszinte bámulattal nézi Ricsit, ujjai puhán érintik a mellkasát, a hasát... Sejtette, hogy a férfi izmos, hiszen érezte is, de hogy ennyire... hogy ennyire tökéletes... a lány törékeny játék babának érzi magát mellette, alaktalannak és puhának, mert Ricsi egyszerűen... gyönyörű, bár talán nem éppen helyénvaló egy férfit ezzel a jelzővel illetni, de Zoé akkor is úgy érzi, hogy ez az egyetlen, ami igazán kifejezi a lényeget. És milyen forró a bőre, mennyire sima... mennyire tökéletes...

Zoé felül, maga alá húzza a lábát, aztán közelebb hajolva csókot lehel Ricsi mellkasára. Először csak az ajkával érinti, aztán megízleli a nyelvével is. Kicsit sós a férfi bőre, de mögötte van valami mélysötét csábítás, valami alkonyathoz hasonlatos elveszettség, ígéretek és álmok...

Ricsi felsóhajt, ahogy Zoé egyre telhetetlenebbül bebarangolja a mellkasát. A lány ujjai a hasát simogatják, le a melegítő korcáig és feljebb, végig a kőkemény izmokon, beleveszve a köldökétől induló sötét árnyékba...

– Zoé... – szólal meg halkan Ricsi, és a lány kicsit elhúzódik. A férfi homloka verejtéktől csillog. – Ha ezt sokáig folytatod, idő előtt elmegyek.

A lány arcára könnyű pír fut, de a lelke mélyén büszkeség ujjong fel. Hatással van a férfira, az érintései, a csókjai...

Ricsi lemászik az ágyról, de csak akkor tolja le magáról a nadrágot és a bokszert, mikor Zoé mélyen a szemébe nézve bólint. Ahogy feltárul a férfi merevedése, Zoé hirtelen beszívja a levegőt és a szeme kerekre tágul. Eddig ugyan nem félt, de most mégis feszítő görcsbe ugrik a gyomra.

Behunyja a szemét, nagy levegőt vesz, aztán arra gondol, hogy a romantikus könyvekben is mindig megilletődtek a lányok a látványtól, de aztán mégsem volt semmi baj... Vajon létezik olyan, hogy egy férfi meg egy nő egyszerűen nem illik össze? Már úgy méretileg... mert hát egészen elképzelhetetlen, hogy...

– Zoé – szólítja Ricsi gyengéd hangon, bár a mélyén mintha derű sejlene fel.

Zoé bátortalanul kinyitja a szemét. Ricsi visszamászott mellé az ágyra, észre se vette...

– Bízol bennem, igaz?

A lány bólint, bár ebben a mozdulatban most mintha kicsit több lenne a tétovaság, pedig nem arról van szó, hogy nem bízik Ricsiben, csak éppen elég nehéz elhinni, hogy...

– Mondd ki, Zoé.

– Bízom benned, Ricsi.

– Akkor elhiszed, ha azt mondom, minden rendben lesz, ugye?

– Igen – mondja ki Zoé habozás nélkül, és ahogy kissé zavarban Ricsi szemébe néz, már valóban nem érez félelmet.

Zoé visszafekszik az ágyra, Ricsi fölé mászik, finoman széttolja a lány lábát, és közé helyezkedik, de aztán nem mozdul, csak a keze, amely újra a lány öléhez siklik, újra becézi, kényezteti, míg Zoé megint remegni nem kezd. Akkor Ricsi elveszi a kezét, szelíden megfogja a lány csípőjét, és közelebb csúszik Zoéhoz.

– Biztos vagy benne? – kérdi Ricsi halkan, mélyen a lány szemébe nézve.

Zoé ajkára önkéntelenül kúszik a gúnyos mosoly.

– Ebben a pillanatban ez elég hülye kérdés.

– Zoé...

– Igen, Ricsi, biztos vagyok.

A férfi nagyon lassan és óvatosan hatol a lányba. Zoé először megilletődve elhúzódna, de Ricsi keze csak egy picit engedi, egyébként szilárdan, erősen tartja. Mindvégig egymás szemébe néznek. Zoé érzi, hogy Ricsi minden rezdülését figyeli, hogy kész lenne bármelyik pillanatban elhúzódni, ha azt érezné, Zoé meggondolta magát. De a lány egyáltalán nem bizonytalan. Szokatlan érzés, ahogy a férfi belehatol, ahogy egyre mélyebbre csúszik benne, picit feszíti, de nem fáj, bár azért Zoé egyelőre kellemesnek sem mondaná.

A lány beharapja az ajkát és félrebillenti a fejét. Ricsi megdermed.

– Fáj?

– Nem. Csak... furcsa...

– Akkor csináljunk a furcsából gyönyörűt – mondja Ricsi mosolyogva. Olyan mosoly ez, amilyet Zoé még sosem látott az ajkán, széles és kedves és... szeretettel teli.

A férfi egyetlen mozdulattal egészen mélyre hatol, és Zoé nem érez fájdalmat. Nem tudja, melyik az a pont, ahol átszakad a szűzhártyája, mert nem érzi, csak a feszítés marad, semmi más.

– Jól vagy?

– Igen. Én... most már nem vagyok szűz, ugye? – kérdi a lány bátortalan mosollyal.

– Nem hinném – nevet fel halkan Ricsi, de kedves és édes ez a nevetés, és Zoé is kuncog, boldogan, hitetlenül, de aztán elhalnak a hangok az ajkán, mert ahogy mindketten visszafogottan rázkódnak, a testében egészen különös, bizsergető érzések szaladnak szét. Ricsi rögtön észreveszi a változást. Közelebb hajol Zoéhoz, ajka az ajkát súrolja.

– Csodálatos vagy, Zoé, csodálatos és tökéletes.

Ricsi lassan kezd mozogni, óvatosan, hogy Zoé egészen megszokhassa az új érzéseket, és a feszítés elmúlik, már csak a teljesség marad meg, az eggyé válás felfoghatatlan gyönyörűsége.

A lány testében mámor örvénylik, tűzforró reszketés és önfeledt gyönyör. Nincsenek gondolatok, csak érzések. És Ricsi. Ricsi, ahogy megfeszülnek az izmai, ahogy egyre hevesebben és egyre féktelenebbül merül el benne újra és újra, ahogy a tekintetében visszhangot ver mindaz, ami kimondhatatlan.

A pillanat, amikor Zoé testében végigömlik a megkönnyebbülés, olyan, mint a repülés, szabad és végtelen, és akkor már csak Ricsi tekintete létezik, amint az övébe kapaszkodik, és nem engedik el egymást akkor sem, amikor kifulladva, pihegve visszatérnek a jelenbe...

***

Ricsi erőtlenül, kábán fekszik Zoé mellett. A kezük összekulcsolva, a hüvelykujjával újra és újra végigsimít Zoé bőrén. Érintenie kell a lányt, hiszen most megteheti. Ma éjszaka szabad.

A férfi alig hiszi el, hogy tényleg szeretkeztek. Álomszerű az egész, túlságosan szép, túlságosan gyönyörű... Soha mással nem volt még ilyen, és kételkedik abban, hogy ennél jobb valaha is lehetne. De ha így van, akkor hogy lehet, hogy Zoé nem hozzátartozik? Hogy lehet, hogy van valahol egy férfi, aki bármikor felbukkanhat a lány életében és teljes természetességgel elvehetné őt tőle? Persze ez ostobaság, ő és Zoé sosem lesznek igazán együtt. Nincs értelme, ha nem is most, de később mindkettejüknek fájna. Zoé túl jószívű, talán mellette maradna még akkor is, ha beleszeret abba a férfiba, akihez igazán tartozik, és akkor ő lenne a felelős azért, hogy a lány szenved és nem boldog. Ezt nem tudná elviselni. Ahogy a szakítást sem. De vajon, ha lehetne, Zoé akarná? Akarná, hogy együtt legyenek?

Ricsi tudja, hogy ezen felesleges töprengenie, hogy ez nem szabadna, hogy számítson, de mégis számít. Szeretné tudni, hogy mit érez Zoé, hogy mire gondol. Végül is neki adta magát, a lányok számára ez nem olyan egyszerű – vagy csak Ricsi túl régimódi? Manapság lehet, hogy ez már nem olyan nagy dolog? De ha így is van, Zoénak biztosan számít, hiszen annyira ártatlan, ő nem adta volna magát akárkinek. De talán csak a vágy tehet az egészről, Zoé talán most érzett először ilyesmit.

Ricsi számára felfoghatatlan, hogy egészen a mai napig Zoénak fogalma sem volt arról, hogy milyen érzések lapulnak meg a testében, hogy mi a gyönyör. Egészen elképzelhetetlen, hogy itt van egy lány húszévesen, szűz és még soha nem volt orgazmusa. Vagyis hát mindezt most már nem lehet róla elmondani... Ricsi elmosolyodik. Büszke, óvatos kis mosoly ez, de jólesik, hogy ott van az arcán.

– Mosolyogsz – sóhajtja ábrándos hangon Zoé.

Ricsi oldalra fordítja a fejét, a lány felé. Zoé arca kipirult és olyan, mintha ragyogna a boldogságtól. Ricsi mosolya szélesebbre fut. Ő adta ezt a lánynak, csakis ő.

– Néha előfordul – feleli a férfi, mire Zoé összevonja a szemöldökét, elhúzza a kezét, majd egészen egyszerűen a férfira mászik, egész testében kinyújtózkodik rajta, a karját a mellkasára teszi, és rátámasztja az állát, aztán pedig a szemébe néz. Ricsi a feje mögé húz egy kispárnát, hogy rendesen láthassa a lányt, majd átöleli.

– Nem vagyok nehéz? Nem nyomlak?

– Ugye ez költői kérdés volt?

– Annyira azért nem vagyok könnyű.

– Dehogynem. Fél kézzel is elbírnálak.

– Mert te csupa izom vagy – neveti el magát Zoé, de azért kiérezni a játékosan csendülő szavakból a csodálatot is, és ez jólesik Ricsinek, könnyű, lebegős melegségbe vonja a szívét. Pedig sose volt neki fontos, hogy néz ki, nem nagyon érdekli, mit gondolnak róla az emberek, az arca úgyis annyira zavarba ejtően kifejezéstelen, hogy mást nagyon észre se vesznek rajta – vagy éppen meg se mernek nézni, mert inkább elfordulnak –, az, hogy izmos, egyedül annak köszönhető, hogy szinte egész életében nehéz, fizikai munkát végzett. Máskor más nők is csodálták már meg a testét, de Ricsinek ez soha nem jelentett semmit, talán ezért olyan különös, hogy Zoé szavai most mégis olyan sokat jelentenek a számára.

– Mióta vonzódsz hozzám? – kérdi halkan a lány.

– Amióta megláttalak.

– Tényleg?

– Igen.

– Jól titkoltad – biggyeszti le a száját Zoé, a következő pillanatban azonban huncutul elmosolyodik. – Tehát amikor megcsókoltál... azért menekültél ki a szobából, mert... izé... – Zoé elpirul, és ahelyett, hogy befejezné a mondatot, finoman megmozgatja a csípőjét, mire Ricsi testében persze újra feléled a vágy, és ahogy megrándul a férfiassága, ez Zoé számára is rögtön nyilvánvalóvá válik.

– Ó... te... bocsánat...

Ricsi dörmögősen kuncogva nézi a lányt. Egészen különös, hogy az érzések szabadon kifejezésre juttatják magukat, hogy nincs benne az a gátló erő, ami mindig visszafogja. Vajon miért van ez?

– Semmi baj, Zoé. Ez gyakran megtörténik, ha veled vagyok.

– Tényleg? Ezt is jól titkoltad.

– Igyekeztem. Nem akartam rád hozni a frászt.

– Nem hoztad volna – somolyog a lány.

– Ezt még csak nem is sejtettem – közli Ricsi, majd töprengőn Zoéra néz. – Te... mióta... – Hogy is kérdezte az előbb a lány?

– Vágyom rád? – segíti ki Zoé.

Ricsi bólint.

– A csók óta. Vagyis nem, azt hiszem, már korábban is, csak nem tudtam, hogy amit érzek, az... vágy. – A lány édesen elpirul és lesüti a tekintetét.

– Hihetetlen, hogy mennyire ártatlan vagy – jegyzi meg Ricsi.

– Most már azért ezt nem mondanám – mosolyodik el gúnyosan Zoé.

– Nem vagy fáradt? – kérdi Ricsi aggódva. Végül is Zoé testének minden egészen új volt ma, előtte végigbolyongta a fél utcát szakadó esőben, érthető lenne, ha teljesen kimerült lenne.

– Kicsit.

– Aludhatunk, ha akarod.

– Annyira azért nem – mondja a lány dacosan, de azért most, hogy Ricsi alaposabban, a fáradtság jeleit keresve figyeli, felfedezi, hogy Zoé tekintete egészen bágyadt.

– Szerintem most hazudsz – jelenti ki a férfi. – Miért?

– Nem akarom, hogy holnap legyen.

– Ha alszol, ha nem, a holnap eljön.

– De ha nem alszom, akkor tovább vagy az enyém.

Ricsi úgy érzi, minden levegő kiszalad a tüdejéből. A szavak szédülten kongva vernek benne visszhangot, a füle zúg és a vére száguldva dübörög az ereiben...

– Zoé... – kezdi Ricsi, de rögtön el is hallgat, mert nem tudja, mit mondhatna. Ha tudná, hogy mit érez Zoé, hogy érez-e bármit is a vágyon kívül, akkor talán elmondaná neki, hogy bár ő nagyon is szeretné, de nem tartoznak össze, így azonban, hogy fogalma sincs, mi rejtőzik Zoé szíve mélyén, nem meri ezt tenni. Mert ha a lány részéről ez csak fizikai vonzalom, akkor rosszul érezné magát, ha rájönne, Ricsi számára többet jelent az, hogy most együtt lehetnek. És Ricsi bármit megtenne azért, hogy Zoé ne érezze magát rosszul. Így hát hallgat.

Zoé kutatón nézi, de a férfi hallgatásától lassan sötétre árnyalódik a tekintete.

– Tudom, Ricsi – mondja megadón, szomorkásan a lány. – Csak ma éjszaka, emlékszem. Ne aggódj, reggel majd ezt is hozzácsaphatjuk azokhoz a dolgokhoz, amiket elfelejtünk... – Zoé egy pillanatra elhallgat, aztán picit félrebillenti a fejét. – Bár... azért nem hiszem, hogy ezt valaha is el tudom majd felejteni...

– Azért ebben bíztam...

Zoé csilingelőn felnevet, az előbbi komorság nyom nélkül szétfoszlik, most újra könnyed és évődő köztük a hangulat. Ricsi úgy gondolja, talán jobb is így. Talán vannak dolgok, amikről nekik kettejüknek nem szabad beszélni. Hiszen nem lenne jobb, ha kiderülne, hogy Zoé érez iránta valamit, mert akkor ő is bevallaná, nem lenne képes letagadni, és ugyan mi lenne akkor? Ugyanúgy nem lehetnének együtt, ugyanúgy nem lenne értelme... Ha Zoé érez is iránta valamit a vágyon kívül, talán könnyebb úgy neki, ha nem tudja, ő is így van ezzel, könnyebb, hiszen így a ma éjszaka után talán fájni fog egy kicsit, de nem kell annyira gyötrődnie, mint ahogyan ő gyötrődik állandóan...

– Ha már aludni nem akarsz, mit szólnál hozzá, ha megfürdenénk? – tereli el Ricsi a gondolatait. A ma éjszaka az övék, és ezt igenis ki akarja használni. Úgy akar tenni, mintha ez az éjszaka sosem érne véget, mintha az, ami most az övék, örökre az övék lehetne...

– Együtt?

– Elég nagy a kádam, nem? Bár te úgyis olyan pici vagy – mosolyog Ricsi.

– Vagy te nőttél túl nagyra – vág vissza Zoé nevetve.

Ricsi szorosan magához öleli a lányt. Érzi a mellkasán Zoé szívdobogását, érzi, ahogy összepréselődik a testük, ahogy egymáshoz tapad a bőrük, és nagyot sóhajt. Zoé és ő... ez egyszerűen tökéletes...

Alaposan kiáztatják magukat a kádban. Ricsi nem tud betelni azzal, hogy Zoét nézze. Annyira édesen törékeny teste van a lánynak, annyira kecsesek és könnyűek a vonalai. Olyan, mintha tündér lenne, álmokból és mesékből gondos kézzel megformált légies tündér. Ricsi szerint nincs olyan nő a világon, aki szebb lehetne nála, és hihetetlen szerencsésnek érzi magát, hogy Zoé megengedte neki, hogy ő legyen az első, aki megcsókolhatja, megérintheti, aki felfedezheti a testét.

Ricsi ragaszkodik hozzá, hogy ő mossa meg Zoét, aztán ahhoz is ragaszkodik, hogy a lány mossa meg magát, hogy végignézhesse, és Zoé nevetve, folyamatosan incselkedve meg is teszi a kedvéért, majd kijelenti, hogy most Ricsin a sor. Ricsi számára egészen zavarba ejtő, ahogy Zoé aprólékosan felfedezi a testét, de mi tagadás, azért élvezi a lány olykor tapogatózó, bátortalan mozdulatait.

– Látom, tetszik neked – suttogja Ricsi zihálva, amikor Zoé tusfürdőtől habos keze fel-le csúszik a merevedésén. Bár a férfi igyekezne, de ezt képtelen visszafogni. Zoé tekintetében ott a vágy, ugyanakkor Ricsi tudja, hogy ma éjszaka nem szeretkezhetnek újra – Zoé bevallotta, hogy kicsit érzékenyebb odalent, és Ricsi nem akar neki véletlenül sem fájdalmat okozni. A lánynak muszáj pihennie, de talán reggel, mielőtt Zoé hazamenne, szerethetik egymást még egyszer...

– Elbűvöl – jelenti ki Zoé. – Már anatómiai értelembe véve, végül is csodálatosan... változékony egy testrész, nem? – kuncog fel a lány erősen elpirulva, Ricsi pedig nem tud ellenállni, magához húzza őt, majd mélyen és hosszan megcsókolja.

Mire kimásznak a kádból, Zoé egészen elbágyad – valószínűleg a forró víz tehet róla. Miután felöltöznek, Ricsi újra felveti, hogy aludjanak, bár ő a legkevésbé sem érzi magát álmosnak, de legfeljebb majd nézi a lányt, ahogy alszik, ő aztán azt sem bánná, Zoé azonban még mindig határozottan visszautasítja az ajánlatot.

– Megígérted, hogy körbevezetsz, és egy kicsit éhes is vagyok.

– Igazából már minden lényegeset láttál, csak a zeneszobát nem.

– Zeneszoba?

– Gyere! – fogja meg a férfi Zoé kezét, majd maga után húzza a folyosó végére.

Ricsi izgatottan vezeti be a szobába Zoét, aztán ahogy felkattintja a villanykapcsolót, rögtön a lány arcára néz. Zoé szeme elkerekedik, a szája meglepetten elnyílik.

– Azt a... hát ezeknek a háromnegyedét se tudnám megnevezni.

A szobában polcokon, állványokon, a falnak támasztva mindenféle hangszer kapott helyett, amit csak Ricsi be tudott szerezni. Nem mindegyiket szereti igazán, de érdekes és izgalmas volt felfedezni, hogy melyikből hogyan tud hangokat előcsalni.

– Mindegyiken tudsz játszani?

– Igen.

– Egyszer megmutatod... – A lány sután félbehagyja a mondatot, majd Ricsi felé fordul. – Azért barátok lehetünk, nem? Végül is rokonok vagyunk, nem tehetünk majd úgy örökké, mintha nem is ismernénk egymást.

Ricsi töprengve nézi Zoét. Most mégis mit mondhatna, mit kellene mondania? Ő nem tud egyszerűen csak a lány barátja lenni, ő annál sokkal több akarna lenni, de azt nem lehet. Hogy ezek után hogy fogja Zoé közelségét elviselni, arról fogalma sincs, és nem is most akar rajta gondolkodni.

– Egyszer játszom majd neked mindegyiken – mondja konkrét válasz helyett a férfi, és úgy tűnik, Zoénak egyelőre elég ennyi. Ricsi nem hazudik, végül is játszhat ezeken a hangszereken a lánynak a családjuk körében is, nem kell, hogy kettesben legyenek hozzá...

Miután Zoé úgy dönt, eleget nézegette a hangszereket, visszamennek a nappaliba. A férfi hálás az anyjának, hogy mindig gondol rá, amikor ebédet főz, mert így most van mivel megkínálnia a lányt. Miután Ricsi kiszedi az ételt és megmelegíti, mindketten a kanapéra ülnek. A férfi nem eszik, egyáltalán nem éhes, de örömmel figyeli Zoét. Igazából bármit is tesz Zoé, azt ő örömmel figyeli.

Ricsi korábban, mikor együtt töltötték a hétvégét a lány lakásán, megállapította, hogy Zoé sosem fogja vissza magát, ha éhes, hogy nem tesz úgy, mintha csak csipegetne, hogy akkor eszik, amikor kedve van, és nem igazán igazodik a szokásokhoz. Ráadásul közös vonásuk, hogy édesszájúak – mindketten szeretnek nassolni filmnézés közben, és még az örök átok édesre sós, sósra édes problémában is teljesen egyetértettek. Talán éppen ezért olyan feltűnő, hogy Zoé most alig-alig eszik, épp csak egy-két falatot, és azt is kicsit kedvetlenül, pedig odafent azt mondta, hogy éhes.

– Nem ízlik?

– Nagyon finom.

Ricsi összevonja a szemöldökét.

– Minden rendben, Zoé?

– Igen, miért?

– Nem tudom, olyan... nem tudom.

– Kicsit fáradt vagyok, nincs semmi baj.

– Biztos?

– Igen.

Ricsi nézi Zoét, aztán a lelkébe kúszik valami baljós, dermesztő sötétség.

– Ugye nem bántad meg? – szakad ki belőle önkéntelenül a kérdés.

A lány csodálkozva néz rá, aztán puhán elmosolyodik.

– Nem, dehogy. Életem talán legszebb pillanatai voltak... – Zoé hangja egészen elhalkul a mondat végére. A lány lehajtja a fejét, aztán hirtelen mégis Ricsi szemébe néz. – Játszol nekem? – kérdi már-már kétségbeesetten.

Ricsi nem tudja megfejteni, hogy mi zajlik most Zoé lelkében, de bármi is legyen, attól aggodalom és feszültség járja át a férfi testét.

– Mit szeretnél, mit játsszak?

– Játszd el nekem... játszd el... hogy milyen volt, amikor először megláttál.

Ricsi feláll a kanapéról és átül a zongorához. Ezúttal már nem kell keresnie a hangokat, hiszen korábban Zoé visszaadta neki a zenét.

Felidézi magában a pillanatot, amikor véletlenül felnézett és meglátta Zoét, amint belép az étterembe. A zongora hangjai puhán gördülnek a levegőbe, mélyről jövő, hosszan remegő hangok, pont, mint amilyen az érzés volt, ami akkor elöntötte Ricsit.

A férfi mosolyogva fordul Zoé felé. A lány félretette a tányért, és végigfeküdt a kanapén. A fejét kicsit oldalra fordítja a párnán, hogy láthassa Ricsit. Összeölelkezik a tekintetük, és valami édes melegség árad szét a szobában a zenével együtt.

Zoé mosolyog. Kedves, merengős mosoly. Aztán nagyot sóhajtva behunyja a szemét. Ricsi már nem a találkozásukat játssza, hanem Zoét. A lány ártatlanságát, a kedvességét, a gúnyos mosolyát, a nevetését, a sóhajait, a törékenységét... A hangok telhetetlenül és mámorosan rebbenek, ölelkeznek egymással...

Ricsi rögtön észreveszi, mikor Zoé arcáról eltűnik a leheletnyi mosoly. Pár pillanatig még játszik tovább, de aztán abbahagyja.

– Zoé? – kérdi halkan, óvatosan.

A lány nem rezzen. Lehet, hogy csak elaludt, de Ricsit megkörnyékezi valami különös, rossz érzés, úgyhogy feláll, a kanapéhoz megy és letérdel. Csak most veszi észre, hogy a lány arca mennyire kipirult, eddig úgy estek rá a fények, hogy ez nem tűnt fel.

– Zoé, jól vagy? – suttogja Ricsi, de a lány nem reagál a kérdésre.

A férfi finoman Zoé homlokához érinti a tenyerét, aztán a szeme ijedten elkerekedik. A lány homloka tűzforró és elveszetten nyirkos.

– Zoé, ébredj fel, Zoé!

A lány szempillái megremegnek, erőtlenül, laposakat pislogva nyitja ki a szemét.

– Mi? Én... egy kicsit... fáradt vagyok... – A lány szavai kásásak és összemosottak.

– Zoé, nem aludhatsz, Zoé...

– Azt hiszem, nem tett jót az eső... – motyogja a lány, és máris újra lecsukódik a szeme.

– Zoé...

Ricsi teljes pánikban térdel a kanapé mellett. A szíve őrülten kalapál, a levegő minden lélegzetvételnél túl kevés, túl gyorsan szökik ki a tüdejéből...

Mi a fenét csináljon?

Le kell vinni a lány lázát... Sok folyadékot kell vele itatnia, hogy ne száradjon ki... Mi még?

Ricsi szinte sosem beteg, gyerekkorában sem volt az. A családban Kornél volt az, aki folyton összeszedett valamit, nem ő. Mit csinált ilyenkor az anyja? Miért nem emlékszik? És miért nincs itthon lázmérője és lázcsillapítója? Vajon mennyire lehet lázas a lány? Kórházba kellene vinnie? Lázcsillapító kellene, de hogy mehetne most el itthonról? Nem hagyhatja itt Zoét, nem, arra képtelen, ki tudja, mi történne, míg odavan...

És Ricsi anélkül, hogy átgondolná vagy mérlegelné, mennyire jó ötlet is ez, azt teszi, amit olyankor tesz, ha nem tudja, mit is kellene tennie...