„Ha most majd hazamész és nagy utcákon mész, nem kell, hogy hátranézz, mégis érezni fogod... Az emlékem vagy..." (Férfi és Nő – Emlékem vagy)

Zoé nem gondol bele, hogyan történhetett. Egyedül az számít, hogy Ricsi ölében ül, és hogy az ajkuk újra összetapad. Azok az érzések, amelyek az első csókjukkor átjárták a testét, most mintha százszor erősebbek és letaglózóbbak lennének. Ricsi keze a lány derekán, az érintése még a lány pólóján keresztül is perzselő. Ahogy a nyelvük féktelen keringőt jár egymással, Zoé ölét forróság önti el és sajgó, ismeretlenül nehéz hiány. Fészkelődve Ricsihez simul, aztán a keze lecsúszik a férfi mellkasáról, és tétován a fekete póló alá kúszik. Zoé tudta, hogy Ricsi izmos, de nem számított arra, hogy ilyen lesz érinteni, hogy mindenhol olyan szikár és kemény. Ricsi keze közben a lány combjára siklik. Zoé úgy érzi, madarak egész raja röppen fel egyszerre a gyomrában, és a szíve tébolyultan kalapál, a vér a fülében szédült iramban dübörög...

– Nagyon elgondolkodtál.

Zoé kiszakad a fantáziálásból, riadtan Adriánra kapja a tekintetét, aztán elpirul.

„Nyitott szemmel álmodom, de nem vagyok magam..." – merül fel benne a Képzelt riport... egy sora, és halványan elmosolyodik. Egyrészt, mert tökéletesen illik a helyzetére, másrészt, mert ez is az anyukája kedvencei közé tartozott. Jó érzés, hogy ha mostanában eszébe jut az anyukája, már nem szorul össze olyan görcsösen a torka és már nem gyűlnek rögtön könnyek a szemébe. Persze hiányzik, Zoé nem is hiszi, hogy eljöhet az az idő, amikor ne hiányozna, de mostanában már képes csak bágyadt fájdalommal emlékezni rá a szúró, éles fájdalom helyett. A lány úgy hiszi, hogy talán már feldolgozta a veszteséget – és ezt igazából az új családjának köszönheti. Mert figyelnek rá, mert szeretik, és mert nem hagyják, hogy magába forduljon.

– Kamilla teljesen megrontott – morogja Adrián.

– Nem csak engem, ugye tudod? – pillant a lány hamiskásan az apjára, miközben erősen próbálja kiverni a fejéből az iménti képeket, remélve, hogy ezzel a bizsergető érzések is megszűnnek...

– Fogalmam sincs, mire célzol.

– Nekem sincs fogalmam arról, hogy ki főz éppen vacsorát a barátnőjének. Mondd csak, Adrián, gyertyákkal is készültél? – somolyog Zoé.

– Ilyen képtelen ötletek mellett kijelenthetem, hogy megártott neked az a sok romantikus maszlag, amit mostanában olvasol, adnom kellene neked valami normális könyvet – jegyzi meg Adrián a konyhapult mellől. – Fogadjunk, hogy valami szőke hercegről ábrándozol.

– Azt azért nem mondanám – motyogja Zoé megilletődötten fészkelődve a konyhaszéken. Az apja fürkészőn figyeli. Zoé alig hiszi el, hogy újra megtörtént. Sosem volt kifejezetten az az álmodozós típus, mostanában mégis elég gyakran azon kapja magát, hogy percek óta mozdulatlanul ül, és olyasmire gondol, amire talán egyáltalán nem kellene. A képzelete néha veszélyes irányokba kalandozik, és ahelyett, hogy a jelenben lenne, olyan jövőről álmodozik, aminek vajmi kevés esélye van. És mindez sajnos nem csak olyankor történik, amikor egyedül van...

– Akkor barna? – vonja össze a szemöldökét az apja, és szúrós tekintettel néz rá.

– Adrián... – morogja Zoé lehajtott fejjel.

– Ugye tudod, hogy nem érdemes gyötörnöd magad valami huszonéves fiú miatt?

– Miért is?

– Abban a korban a fiúk... – Adrián tétován elhallgat.

– Csak szexet akarnak? – fejezi be Zoé kajánul az apjára nézve, és bár érzi, hogy elpirul, de az Adrián arcán végigfutó meglepettségért mégis megéri olyasmiről beszélnie, amitől egyébként ő maga is zavarba jön.

Adrián bizonytalan torokköszörülést hallatva visszafordul a tűzhely felé.

– Akkor, ha nem huszonéves, gyötörhetem magam miatta?

– Akkor túl idős hozzád – feleli rögtön Adrián, majd Zoéra nézve gúnyosan elmosolyodik. – Vagy túl fiatal.

– Értem – bólint Zoé, majd az ajkára az apjáéhoz nagyon hasonló mosoly kúszik. – Egyébként hány év is van közted és Kamilla között?

Adrián lemondóan megingatja a fejét.

– Angyalbőrbe bújt kis szörnyeteg vagy, tudsz róla? – sandít a lányra, de a tekintetében ott az elismerés a frappáns visszavágásért.

Zoé csilingelőn felnevet, és közben büszkeség árad szét a testében. Szeret az apjával lenni, és még jobban szereti, hogy olyan könnyen és jól megértik egymást. Adrián mellett nem kell visszafognia magát, és örül annak, hogy Adrián sem érez kényszert arra, hogy csak azért finomkodjon vele, mert történetesen a lánya.

Szombat délután van, és bár valahol a szíve mélyén Zoé vágyik arra, hogy most ne itt, a könyvesbolt feletti kis lakásban legyen, hanem a sajátjában Ricsivel, ugyanakkor hálás minden percért, amit az apjával tölthet. Ez a kettősség néha egészen megviseli, és maga sem tudja, mit kezdjen a benne kavargó zavaros érzésekkel. Főleg, hogy jövő héten kezdődik a második félév, akkor már nem lesznek szabadok a hétköznapjai, tehát csak a hétvégék maradnak arra, hogy hazajöjjön, de ha hétvégenként hazajön, akkor mikor láthatja Ricsit?

Tessék, már megint Ricsire gondol... Észre se veszi, hogy ábrándos sóhaj lebben az ajkáról a levegőbe.

Ricsi...

Zoé tudja, hogy amit a férfi iránt érez, az nemcsak egyszerűen vágy, hanem valami több, bár azt azért nem merné kijelenteni, hogy szerelmes. Igaz, néha megfordul a fejében, hogy talán csak azért, mert őrültség lenne beleszeretnie Ricsibe. Csak hát az érzései ezt nem igazán hajlandóak tudomásul venni – minél több időt tölt Ricsivel, annál többet akar, valahogy sosem elég. Az az első vasárnap, amit együtt töltöttek, mintha megpecsételte volna a sorsát – pedig hát nem is történt semmi különös (és sajnos azóta se, bár Zoé ezt elég kelletlenül ismeri csak be).

Ricsi felvetette, hogy lenne egy sorozat, ami ugyan mai, de szerinte tetszene a lánynak, úgyhogy azt nézték – és Zoénak nagyon is tetszett, szóval kénytelen volt felülbírálni azon véleményét, hogy a mai sorozatok nem neki valók. Ricsi, bár nem igazán látszott rajta, de Zoé úgy érezte, örül annak, hogy sikerült eltalálnia a lány ízlését. Aztán két rész között közösen főztek ebédet – mint kiderült, Ricsi nem igazán konyhatündér, bár az ügyetlenkedése kifejezetten vicces és aranyos volt. Zoé végig nagyon jól érezte magát, és röpke pillanatokra Ricsi is elmosolyodott, igaz, csak halványan, de azért mégis, és ez boldoggá tette Zoét.

Ugyanakkor ott volt az a furcsa feszélyezettség, ami egész nap kísértette. Nem tehetett róla, néha Ricsi ajkára tévedt a tekintete, és olyankor összeszorult a gyomra, és szédült a világ és szédült bele ő is, és nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy milyen érzés volt, amikor a férfi ajka az ő ajkára tapadt, hogy milyen volt az íze, hogy milyen volt, ahogy Ricsi tenyere az arcára simult... Talán ezért volt Ricsi annyira távolságtartó, talán észrevette, hogy Zoé képtelen elfelejteni a csókjukat, és ez persze csak még inkább zavarba hozta a lányt. Ugyanakkor bántotta, hogy a férfi mintha végig kényesen ügyelt volna arra, hogy véletlenül se érjenek egymáshoz. Nevetséges ugyan, de Zoénak egy-egy tétova érintés is örömöt jelentett volna – igazából vágyott rá, hogy Ricsi hozzáérjen, hogy ne csak a tekintetük fusson össze olykor kutatón, puhatolózón. Mert igen, Zoénak feltűnt, hogy néha Ricsi is egészen máshogy néz rá – mondjuk, azt nem tudta megfejteni, hogy ez a nézés pontosan mit is takar.

Aztán eltelt a vasárnap, és valamikor estefelé Ricsi hazaindult, Zoé pedig szörnyen egyedül érezte magát. Fájó, érthetetlen üresség kínozta. Ült a kanapén, Ricsire gondolt, a benne kavargó érzéseket elemezgette, míg végül annyira belefáradt abba, hogy nem tud magán kiigazodni, hogy olvasásba menekült.

Azóta gyakorlatilag majdnem az összes romantikus könyvet végigolvasta, amit Kamilla adott neki. Körülbelül a harmadiknál belátta, hogy ezek a történetek igazából – már úgy a maguk módján – szórakoztatóak, igaz, néha idegtépők, de azért mégiscsak szórakoztatóak. Nem mellesleg pedig Zoé úgy érezte, hogy rengeteget tanul belőlük – amit ugyan nem ismerne be senkinek, mert talán nevetséges, hogy húszéves létére romantikus könyvekből próbál információt szerezni arról, hogy milyen is a szerelem. De hát mégis kit kérdezhetne anélkül, hogy ne kapjon cserébe ő is kérdéseket? Márpedig Ricsiről senkinek sem beszélhet.

Nem beszélhet arról, hogy mennyire csodálatos volt az az első vasárnap, majd két hét múlva a hétvége, amit együtt töltöttek. Még úgy is, hogy amikor Zoé felbukkant az étteremben, nem úgy tűnt, mintha Ricsi örülne neki – vagyis ez nem igaz, hiszen a férfi arca semmit sem árult el arról, hogy mit gondol, de a zene valahogy feszültebb lett, amiből Zoé ezt a következtetést vonta le.

Aztán pedig Ricsi kijelentette, hogy nem fog a lánynál aludni. Abban a pillanatban Zoé valami egészen ismeretlen, nehéz fájdalmat érzett, valami sötétet és félelmeteset. Pedig az ő fejében is megfordult, hogy igazából nem is jó ötlet, hogy megint együtt töltsék az éjszakát (ráadásul kettőt), de mégis akarta, hogy Ricsi mellett aludhasson, hogy vele legyen. Még akkor is, ha az egész nem vezethet sehová – amit Zoé azóta is elég gyakran ismételget magának, de mindig egyre kevesebb hittel és meggyőződéssel, mert a szíve mélyén nagyon is vágyik arra, hogy ő és Ricsi még közelebb kerüljenek egymáshoz... Mondjuk, akkor ebben még nem volt biztos. Akkor csak azt tudta, hogy Ricsivel akar lenni, mert ki kell derítenie, hogy amit érez, csak azért érzi, mert a férfi megcsókolta, felébresztve ezzel a régóta szunnyadó, várakozó vágyat a testében, és igazából bárki csókolta volna meg, ugyanezt érezné, vagy Ricsi lénye az, ami magával ragadja. Így hát mindent bevetett, hogy meggyőzze a férfit...

„– Nem, Zoé.

– A csók miatt?

– Megígérted, hogy elfelejtjük.

– Ne haragudj...

– Nem amiatt, egyszerűen csak nem helyes.

– De hát a nagybátyám vagy, és én szeretek veled lenni.

– Zoé... ne nézz rám így.

– Hogy?

– Ilyen... kedvesen.

– Miért ne?

– Tényleg nem érted, hogy nem helyénvaló nálad aludnom, ugye?

– Mert tévedsz, nincs abban semmi, ha nálam alszol.

– Zoé, nem lehetsz ennyire naiv, gyakorlatilag még mindig idegen vagyok számodra, és csak azért, mert hivatalosan a nagybátyád vagyok, még nem jelenti azt, hogy meg kellene bíznod bennem.

– Miért, talán aggódnom kellene valami miatt?"

Zoé feszülten, izgulva várta a választ. Persze ostobaság volt, végül is miben reménykedett? Mégis annyira szerette volna, ha Ricsi azt mondja, hogy „igen, aggódnod kellene"...

„– Nem, de akkor sem lehetsz ennyire felelőtlen. Már először is őrültség volt. Nem is értem, hogy juthatott eszedbe, azt meg még úgy se, hogy én miért is mentem bele...

– Mert nekem lehetetlen ellenállni."

A férfi sötét pillantást vetett rá, a zene megtelt bizonytalansággal...

„– Ugyan már, Ricsi, akiről annyi szeretettel beszélnek, mint ahogyan rólad beszélt az egész család, nem lehet rossz ember. És amikor idegen voltam, akkor is kedves voltál hozzám. Nem bíznék meg akárkiben, és nem hívnék fel magamhoz akárkit. Az ég szerelmére, hiszen te vagy az első férfi, aki abba a lakásba tette a lábát!

– Tényleg?

– Tényleg. Szóval alszol nálam?

– Miért, Zoé? Miért olyan fontos ez neked?

– Szeretek veled lenni.

– Zoé... ne haragudj, de meg kell kérdeznem... ugye... szóval..."

Ricsi küszködve kereste a szavakat, bár erről megint csak a zene árulkodott. A megrebbenő hangok, a magas és mély különös disszonanciája, amely mégis valami csodálatos egészet alkotott.

Aztán Ricsi Zoéra nézett, egyenesen a szemébe, amitől a lány szíve hevesebben kezdett dobogni, és a férfi közben játszott tovább, egyre sötétebb, felkavaróbb dallamot, felszakadozó felhőket és barlangok sötét mélyéből a fénybe törő kristálytiszta forrásokat és szivárványt, aztán pedig óceánok ismeretlen mélyét és zuhanó csillagokat – és mindez együtt felkavaró volt, mégis túlzottan csábító. Zoé csak nézett Ricsi szemébe, és bár nem értette, de érezte a zenét – érezte a lelke mélyén, visszhangot vert benne, végigperzselte szenvedéllyel és vággyal...

És Zoé hirtelen megértette. Ricsi attól tartott, hogy a lány számára az a csók mégis többet jelentett – Zoé ekkor már biztos volt benne, hogy két héttel korábban feltűnt Ricsinek, hogy mennyit nézi a száját, és átkozta magát azért, mert képtelen volt kordában tartani a vágyait. Elhatározta, hogy ezúttal óvatosabb lesz.

„– Nem, Ricsi, nem. A nagybátyám vagy, ennyi.

– Helyes."

És Zoé egész hétvégén nem adott rá okot, hogy Ricsi kételkedjen. Ezúttal nem ébredt akaratlan a férfi karjában (pedig mennyire szerette volna, ha megint így történik – ezerszer is elképzelte, sőt, megtervezte, hogy úgy tesz majd, mint aki alszik, csak azért, hogy tovább érezhesse, ahogy Ricsi öleli, ahogy a testük olyan izgalmasan közel van egymáshoz), nem kért tőle csókot (bár elmélete szerint Ricsi másodszor már úgysem csókolta volna meg – végül is csak egy kellemetlen, zavarba ejtő helyzet lehetett volna az egészből), és nagyon igyekezett, hogy tulajdonképpen barátként kezelje a férfit. Ez volt a látszat, amit Zoé szerint Ricsi el is hitt, legalábbis nem árulkodott semmi arról, hogy a férfi aggódna amiatt, hogy Zoé számára a hétvége többet is jelenthet, minthogy egyszerűen csak rokonként jól érzik magukat együtt.

Pedig Zoé vasárnap reggelre már biztos volt benne, hogy amit érez, az több egyszerű vágynál. Amit érez, az Ricsinek szól. Annak, aki ő maga. A megfoghatatlan zárkózottságával, a cinikus humorával, a kifejezéstelen arcvonásaival, a távolságtartásával együtt. Zoénak mindennel együtt tetszik Ricsi, ennyi az egész, és ezt akkor maga előtt már nem tagadhatta le. Ezért is volt szomorú, mikor vasárnap reggel arra ébredtek, hogy mindkettejük telefonja szól. A két egymásba kapaszkodó csengőhang betört közéjük, és emlékeztette Zoét a valóságra, amelyről titkon olyannyira igyekezett nem tudomást venni.

Ricsit Fanni hívta, a lányt pedig Adrián. Mikor laposakat pislogva tudatosult bennük, hogy ha felveszik a telefont, lebukhatnak, Ricsi a fürdőbe rohant, Zoé pedig a szobában maradt. Aztán Zoé kelletlenül tudomásul vette, hogy az a vasárnap kettejük számára nem tarthat estig... Várták őket haza.

Ricsi hitetlenül jött elő a fürdőből – Zoét annyira nem lepte meg, hogy Kornél összejött Lizivel, tulajdonképpen előző hétvégén, mikor otthon volt, ő sejtette már ezt, de minthogy Ricsi még mindig félt úgy hazamenni, hogy a lány is ott van, őt teljesen váratlanul érte, hogy a testvére meghódította Lizi szívét. Míg megreggeliztek és összeszedték magukat, Zoé többször is azt vette észre, hogy Ricsi csodálkozva mered maga elé – bár volt a tekintetében valami más is, valami halvány és derengő, valami, ami sötét, végtelennek tűnő éjszaka után a hajnal lassan éledező színeire emlékeztette Zoét...

Azóta nem találkozott Ricsivel. Az elmúlt három hét alatt letudta a vizsgáit, a hétvégéket pedig itthon töltötte. Ami jó volt abból a szempontból, hogy most már igazán a család részének érezte magát, ugyanakkor rossz is, hiszen nem találkozhatott Ricsivel. Talán ezért olvasott még több romantikus könyvet, bár ezek tagadhatatlanul nem tettek túl jót újabban egyébként is álmodozós természetének. Zoé fantáziája nagyon megélénkült, pedig ez tényleg soha nem volt rá jellemző.

– Szóval ki a fiú? – rángatja ki Adrián nyílt kérdése a lányt az emlékek közül.

Zoé kicsit megremeg.

– Milyen fiú? – kérdi elvékonyodott, ijedt hangon.

– Akire egyfolytában gondolsz – emeli meg a szemöldökét Adrián, ami egyértelművé teszi, hogy kitérő választ nem fogad el, mert úgyis tudja az igazat. Ennek ellenére Zoé picit összehúzva magát mégis hazugsággal próbálkozik, még ha tudja is, hogy ostobaság...

– Nem gondolok senkire.

– Hihető – közli gúnyosan az apja. – Mikor akarod bemutatni?

Zoé teljesen megdermed. Ezt ugye nem gondolja komolyan Adrián? Muszáj figyelnie, hogy ne látszódjanak rajta ennyire az érzései – ha Ricsi előtt és Ricsi közelében képes színlelni, akkor menni fog Adrián előtt is. Muszáj, különben keríthet egy kamufiút... Mert nem hozhatja Ricsit olyan helyzetbe, hogy elárulja – túl kellemetlen lenne ez a férfinak, hiszen egyfelől semmit sem érez iránta, másfelől pedig semmi rosszat nem tett, de ha a család megtudná, hogy Zoé veszélyesen közel áll ahhoz, hogy menthetetlenül szerelmes legyen belé, valószínűleg ezt egyáltalán nem így gondolnák...

– Kit akar Zoé bemutatni? – érkezik a kérdés a bejárati ajtó felől.

Zoé Kamilla felé fordul, aki kibújik a kabátjából és a cipőjéből, majd vidáman Adriánhoz lépdel, és átölelve a férfi derekát, hozzábújik.

– Szia, kislány! – öleli át az egyik karjával Adrián Kamillát – a másikra szüksége van, hogy ne égjen le a már kifőzött tésztához a mártás.

– Szia, vénember! – feleli Kamilla felnézve a férfira. Olyan édes, vágytól túlcsorduló pillantással méregetik egymást, amilyennel általában szokták. Zoé eleinte zavarba jött, most már azonban megszokta, hogy az apja és Kamilla gyakorlatilag képtelenek úgy egymásra nézni, hogy az ne legyen árulkodó.

– Zavarok? – kérdi Zoé fanyarul, mire Kamilla kibontakozik az ölelésből, és ragyogó mosolyt vet rá.

– Te sosem zavarsz – mondja, majd kihúzza a Zoéval szembeni széket, és ő is leül. – Szóval kit akarsz bemutatni?

– Senkit – morogja Zoé. Remélte, hogy ez a téma feledésbe merül...

– Oké.

– Tényleg ennyiben hagyod? – pillant Adrián csodálkozva Kamillára.

– Igen, Zoé felnőtt nő, nem fogok a magánéletében vájkálni.

– De a lányom.

– Attól még neked se kellene a magánéletében vájkálnod, majd ha elérkezettnek látja az időt, beavat minket, addig pedig... – Kamilla megvonja a vállát. – A türelem nagy erény.

– Sose voltam az a türelmes típus... – dörmögi Adrián.

– Azt hiszem, ezzel pontosan tisztában vagyok – somolyog rá sokat sejtetően Kamilla, majd Zoéra néz. – Egyébként apádnak csak akkor mutass be bármilyen fiút, ha biztos vagy benne, hogy nem akarod elveszíteni.

– Miért? – ráncolja össze a homlokát értetlenül Zoé.

– Mert úgy hiszem, könyörtelen kikérdezésnek fogja alávetni, és ez valószínűleg bárkit elijesztene.

Zoé gyanakodva az apjára pillant, akinek az ajkán ijesztően sokat ígérő mosoly bujkál – szinte mintha már most azt tervezné, miket is kérdezne Zoé nem is létező fiújától, ha lehetősége lenne rá...

– Kit akar Adrián elijeszteni? – lép be a lakásba Dina, mögötte pedig Ákos. Zoé feléjük fordul, és újfent megállapítja magában, hogy ők ketten úgy festenek egymás mellett, mint valami tökéletesen összeillő címlappár. Dina szinte lehetetlenül szép, Ákos pedig jóképű, nem úgy, mint Adrián, bár az is lehet, a lány csak azért érzi így, mert Ákos szőke, míg az apja sötét hajú és szinte mindig borostás, amitől kicsit „rosszfiús" a külseje, vele ellentétben Ákos viszont még a szakállával együtt is mindig békésnek és szelídnek látszik – vagy lehet, hogy pont a szakáll tehet róla? Vajon Ricsinek hogyan állna a szakáll? Ha borostás, nagyon helyes, de Zoé szerint ő is inkább a „rosszfiús" kategóriába esik...

– Zoé udvarlóját – feleli Kamilla.

– Nincs udvarlóm – pirul el Zoé, ami érthetetlen, hiszen nem hazudik, mégis miért kell akkor elpirulnia? Most mindenki azt fogja hinni, hogy mégis van valami fiú, ami persze igaz, de nem úgy, ahogy ők gondolják...

– Mikor mutatod be nekünk? – vigyorodik el Dina, miközben Ákos lesegíti róla a kabátot.

– Ha nekem nem akarod bemutatni a fiút – szólal meg Adrián, mielőtt Zoé bármit mondhatna –, akkor aztán Dinának még véletlenül se.

– Még mindig nem bocsátottál meg nekem? – kérdi Dina közelebb lépve hozzájuk.

– Miért is? – kérdi meglepetten Zoé. Nem tudta, hogy Dina és az apja között volt valaha is bármilyen nézeteltérés, bár igazából most se úgy néznek egymásra, mint akik között lenne. Tulajdonképpen mindketten elég derűsen mosolyognak, Kamilla viszont elpirul és lehajtja a fejét.

– Az első találkozásunk alkalmával Dina kikérdezett – feleli Adrián.

– Miről? – pillant az apjára értetlenül Zoé, majd mikor Adrián nem válaszol, Dina felé fordul, de közben még elkapja Ákos somolygását.

– Arról, hogy mennyire tapasztalt és hogy egészséges-e, már szexuális értelemben véve – vigyorodik el Dina, miközben leül az egyik konyhaszékre.

– Komolyan? – hüledezik Zoé. Neki ilyesmihez biztosan nem lenne bátorsága – egyáltalán van Dinán kívül bárki, aki merne ilyesmit tenni? Dina határozottan fura lány – állapítja meg magában Zoé.

– Szükséges volt. Ugye, Zoé, téged nem kell felvilágosítani arról, hogy ha idegennel támadna kedved szexelni, mindenképpen használj óvszert?

– Hogy jön ez ide? – fortyan fel Kamilla. – Ilyesmiről nem kellett engem felvilágosítani.

– De lehet, hogy Zoét nem árt – mondja Dina szenvtelenül.

– Nem hiszem, hogy bármikor is kedvem támadna idegennel szexelni – motyogja megilletődve Zoé. Ami azt illeti, az sem valószínű, hogy a közeljövőben bárkivel is lehetősége lenne efféle kalandba bonyolódni, azzal pedig, akivel szeretne, biztosan nem...

– Helyes.

– Oké, ez a téma sok nekem – szól közbe Adrián, majd az öccse felé fordul. – Dinára számítottam, de rád nem.

Kamilla és Dina a délután egy részét vásárlással töltötték, hívták Zoét is, de a lány inkább az apjával maradt (amivel láthatóan igen boldoggá és büszkévé tette Adriánt), és tudták, hogy utána Dina még beugrik majd, de Ákost nem várták.

– Elkísértem a lányokat vásárolni.

– Bátor ember vagy – közli Adrián –, de örülök, hogy téged is látlak itt. Elég ritkán tolod ide a képed.

– Mondod ezt te, aki olyan vagy, mint egy barlangi medve – feleli szelíd, elnéző mosollyal az öccse.

– Itthon mindenem megvan, amire vágyom – mondja Adrián, és megint olyan átható pillantást vet Kamillára, ami pontosan kifejezi, hogy mit is ért „minden" alatt.

– Látod, ezzel én is pontosan így vagyok – mosolyog Ákos Dinára.

Zoét kicsit minden alkalommal meglepi, hogy a családtagjai mennyire őszintén fejezik ki az érzéseiket – bár megfigyelte, hogy mindegyikük máshogy. Kamillánál és Adriánnál a tekintetük árulkodó, Dinánál és Ákosnál az, ahogy egymásra mosolyognak, illetve ők sosem fogják vissza magukat, ha épp eszükbe jut közölni a másikkal, hogy szeretik, aztán Léna és Krisz olyanok, mintha össze lennének nőve, folyton egymás közelében vannak és folyton megérintik egymást. Fanni és István pedig leginkább bolygóra és a holdjára emlékeztetnek (bár, hogy melyikük a hold és melyikük a bolygó, azt Zoé nem tudná megmondani), valahogy folyamatosan együtt mozognak, még akkor is, ha a szoba két végében vannak. Ami viszont mindannyiukban közös, hogy érezni rajtuk, hogy összetartoznak. Az ember rájuk néz, és a szíve megtelik szeretettel és örömmel. Mert ilyen mély és őszinte boldogságot látva senki sem maradhat érzéketlen – legalábbis Zoé így véli.

Most is, ahogy ezek négyen mosolyognak...

– És még hogy én vagyok elrontva... – dünnyögi az orra alatt Zoé alig hallhatóan, de azért örül, hogy most éppen mind a négyen annyira elmerülnek egymásban, hogy róla és az iménti témáról megfeledkeznek. Mert bár az utóbbi időben igen sokat fejlődött a fantáziája, de azt nem tudja elképzelni, hogy mit szólnának ahhoz, ha elmondaná, mit érez Ricsi iránt, azt pedig végképp nem, hogy mi lenne, ha közte és Ricsi között mégis történne valami, és aztán úgy mutatná be őt, mint a barátját... Bár igazából mindegy, hiszen ez olyasmi, ami abszolút lehetetlen, szóval ezen még töprengeni is kár.

***

Ricsi másodszor hajt tovább ahelyett, hogy bekanyarodna az utcájukba és leparkolna a házuk előtt. Megfogadja, hogy a következő kör után tényleg befordul – ha nem teszi, talán egész nap a környéken fog autókázni, egészen addig, míg aztán el nem fogy a benzin, lerobban valahol, és aztán kulloghat a házig gyalog, hogy aztán ne tudja megindokolni, hogy miért is volt képtelen hazajönni. Végül is nem közölhetné a családdal, hogy retteg attól, hogy elárulja, mennyire odavan Zoéért...

Mert ez a roppant kényelmetlen és borzalmas igazság. Bár legalább már odáig eljutott, hogy képes megkockáztatni egy vasárnapi ebédet.

Igen, ezért hajt újra és újra tovább – szánalmas, hogy mennyire gyáva. Ennyi erővel a maga részéről akár le is fújhatná az ebédet. Ugyanakkor, ha ezt tenné, még egy hétvége telne el úgy, hogy nem láthatja Zoét, és ezt egyszerűen nem bírja ki. Látnia kell a lányt, muszáj.

Ahogy erre gondol, valami részegséghez hasonlatos mámor járja át a testét. Nem tehet róla, akarja Zoét. Nem kellene, tudja, és egyébként is, a lány számára ő csak egy zárkózott, csípős humorú nagybácsi, ezt a lány egyértelműen a tudtára adta, de hiába mondja el ezt magának naponta ezerszer is, attól még az érzései nem hajlandóak megváltozni.

Múlt hétvégén lement a szálloda bárjába. Ritkán iszik – az alkohol eltompítja ugyan, de nem oldja fel az érzéketlenségét és nem segít kiadni magából az érzelmeket. Akkor mégis szükségét érezte – nem akart ő sokat inni, csak annyit, hogy ne gondolkodjon egyfolytában, hogy egy kicsit kizuhanjon önmagából, a valóságból.

A bárban volt egy csinos nő, aki kiszúrta magának. Nem zavarta Ricsi kifejezéstelensége, csak egy éjszakát akart, hogy felejthessen. Ricsi majdnem felhívta magához, csak egy hajszál választotta el attól, hogy megtegye. De akkor Zoéra gondolt, és úgy érezte, elárulná az érzéseit, elárulná Zoét, ami persze nagy ökörség, de attól még így volt, ezért aztán nem mozdult és nem is mondott semmit. (Csak fanyarul megállapította magában, hogy ez ám a szívderítő hozzáállás, hiszen ennyi erővel hátralevő életére akár szüzességi fogadalmat is tehetne, mert nem hiszi, hogy akarna valaha is mást annyira, mint Zoét...)

A nő végül elment, ő meg ott maradt egy üres pohárral, ami persze nem sokáig maradt üres. Addig ivott, míg az érzései mind belefulladtak az alkoholba, míg minden belefulladt valami delejes bódulatba, míg már nem maradtak gondolatok sem, csak alkoholba áztatott, kába pillanatok. Igazából ettől egyáltalán nem volt jobb vagy éppen könnyebb.

Ricsi újra az utcájukig ér, és ezúttal mélyet lélegezve valóban befordul. Leáll a ház előtt, aztán csak ül mozdulatlanul. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha Zoé közelében nem szöknének ki belőle akaratlanul az érzések. Ricsi nem is érti, hogyan lehetséges, de attól még megtörténik – mosolyog, összeráncolja a homlokát, elkerekedik a szeme, fintorog... Zoé teszi ezt vele, de Ricsi nem érti, hogyan. Mert igen, vágyik a lányra, akarja őt, emésztően, felkavarón, megsemmisítő erővel, de ez még nem ok arra, hogy ami harmincöt éven keresztül mindig ugyanolyan volt, most egyszerre csak megváltozzon.

Persze az is igaz, hogy ahogyan Zoé iránt érez, az valami új, valami más. Soha, senki iránt nem érzett még csak megközelítőleg hasonlót se. Mi van Zoéban, ami ennyire megragadja? Igazság szerint a férfi már nem tudja eldönteni, hogy amit érez, az egyszerűen csak vágy, vagy talán több annál, bár erre igyekszik nem gondolni, hiszen a vágy még mindig biztonságosabb, mint az a másik, amit jobb még csak gondolatban sem kimondani.

Olykor azonban mégse tudja megállni – eszébe jut, hogy Zoé milyen szenvedéllyel viszonozta a csókot, eszébe jut, hogy akkor vasárnap hányszor nézett rá fürkészőn, vágyakozón, hogy milyen volt, amikor pár röpke pillanatra a karjában tarthatta reggel, amikor a testük összesimult, és ilyenkor úgy érzi, hogy talán... De ennél tovább sosem jut. Mert nincs talán. Hogy miért kérte Zoé a csókot, hogy miért ébredt a karjában, hogy miért nézte vágyakozón, igazából nem számít, és bármi is volt az oka, már egyébként sincs így. A lány tényleg csak rokonként, esetleg barátként kezeli Ricsit – persze ez is szokatlan, hiszen a férfinak nincsenek barátai, a családján és a munkatársain kívül pedig gyakorlatilag senkivel sem érintkezik semmilyen formában. Zoé kivételes, minden szempontból.

Ricsi elmosolyodik, ahogy bámul kifelé a szélvédőn. Zoé a zenéjét is érti, úgy, ahogyan senki. Három héttel ezelőtt szombaton a lány ragaszkodott hozzá, hogy vele tartson az étterembe, pedig Ricsi péntek este nagyon figyelt, hogy merre mennek, hogy aztán majd egyedül is eltaláljon a lányhoz. Nem feltételezte, igazából meg sem fordult a fejében, hogy Zoé egy teljes estét végig akar mellette ülni.

„– Biztos vagy benne?

– Igen.

– Nem fogsz unatkozni?

– Szeretem a zenéd.

– Mert megnyugtat?

– Igen, azért is. Meg... mert annyi mindent ad. Érzéseket, képeket, hangulatokat. Pedig engem ritkán érint meg bármilyen zene, de amit te csinálsz, az valahogy elér hozzám."

Ricsi az étteremben maga mellé húzott egy széket, és arra ültette Zoét – nem akarta, hogy bárki megszólja a lányt, amiért elfoglal egy asztalt egész estére, szóval egyszerűbb volt így. Aztán játszani kezdett, és egészen elképesztő módon a lány tényleg értette a zenéjét. Ricsi azzal szórakoztatta Zoét, hogy az étterem dolgozóit és vendégeit játszotta el, aztán Zoé kitalálta, hogy ne árulja el előre, hogy kit fog játszani, hadd találgathasson, és a lány csak egyszer hibázta el. Egyetlen egyszer. Ricsi nem érti, hogy érezheti ennyire a lány a zenéjét, főleg, hogy egyébként ritkán hallgat bármit is, inkább filmeket szokott nézni.

Ricsinek tetszik Zoé elvont filmes ízlése. Nem a mai sikerfilmeket nézi, de még csak nem is igazán a régi klasszikusokat (bár azok közül van kedvence, odavan például Walter Matthau és Jack Lemmon filmjeiért), hanem olyan filmeket, amelyek kevéssé ismertek. Mikor az egyik végére értek (Ricsinek tetszett, amitől Zoé ajkán olyan széles mosoly ragyogott, hogy az egészen fura dolgokat művelt Ricsi testével), Zoé kifejtette a mellőzött filmekkel kapcsolatos álláspontját.

„– Sajnálom ezeket a filmeket. Nagyon jók, mégse nézi őket senki, vagy legalábbis alig valaki. Ezért aztán szándékosan keresem őket, hogy... hát, szóval hogy a filmek boldogok lehessenek, hogy valaki megnézi őket.

– Tehát te még a filmek lelkivilágára is odafigyelsz.

– Honnan tudod, hogy nincs nekik? Talán zokogva leborulnak valahol, mikor valaki azt mondja, hogy „na, ezt minek néztük meg, jó szar volt".

– Fura, mikor csúnyán beszélsz.

– Miért? Pedig szoktam.

– Tudom, de olyan ártatlannak látszol, hogy nehéz elhinni, mikor ilyen szavak jönnek ki belőled.

– Te viszont szinte sosem beszélsz csúnyán.

– Én szinte sose beszélek, nagy különbség.

– Ez nem igaz. Ha velem vagy, egész sokat beszélsz.

– Érezd magad megtisztelve."

És Zoé nevetett, miközben finoman, játékosan oldalba bökte Ricsit. Ricsit az őrületbe kergették ezek a lopott, óvatlan érintések. Zoénak természetesnek tűntek, ő azonban belül összerándult tőlük, és olyan gondolatai támadtak, amelyek nemcsak, hogy a helyzethez nem illettek, de egyébként sem voltak éppen illendők. Bár ehhez néha még érintés se kellett...

Szombaton délután, mielőtt elindultak volna az étterembe, Zoé elment fürdeni, aztán utána Ricsi is. Forró vizet engedett a kádba, hogy ellazulhasson, hogy kicsit kiűzhesse a testéből a feszültséget, aztán ahogy beleereszkedett a kádba és hátradőlt, az jutott eszébe, hogy alig öt-tíz perccel ezelőtt még Zoé feküdt itt... Aztán elképzelte, hogy a lány feláll, csillog a teste a vízcseppektől, tusfürdőt nyom a kezébe, és alaposan megmossa magát. Mikor gondolatban odáig ért, hogy Zoé a mellét mossa, már elég őrült ötletnek tűnt a forró víz – a jéghideg hasznosabb lett volna...

Ricsi egész hétvégén állandóan küzdött a vágyaival, harcolt a teste ellen, de hiába. Kész szerencse, hogy Zoé olyan imádni valóan ártatlan, különben talán észrevette volna, hogy Ricsit néha nagyon is erősen elárulja a teste...

A legrosszabb persze az egészben az, hogy Ricsi nem tud nem reménykedni. Zoé szeret vele lenni, ez már önmagában is meglepő, érti a zenéjét, olyan pontossággal, ahogyan senki, és tőle kérte az első csókját – az talán csak számít valamit. Talán idővel, ha elég sokat vannak együtt, nemcsak egyszerűen kedvelné, hanem... Nem, erre nem gondolhat. Miért gondol akkor mégis? És akkor még ott van az öccse és Lizi is – a család egy pillanatig sem akadt ki azon, hogy ők ketten összejöttek, persze Lizi nem is egy olyan törékeny kislány, mint Zoé, de... talán ez mégis jelent valamit, talán ha Zoé és ő... Elég, elég ebből...

Ricsi keserű érzésekkel telten kiszáll az autóból, lezárja, aztán elindul a kapu felé. A hűs, bár már tavaszi illatokkal teli szél összeborzolja a haját. Ricsinek semmi baja sincs a téllel és az állandó szürkeséggel – igazából talán jobban is szereti, mert a fakó világban valahogy még az érzelmek is fakóbbnak, fásultabbnak tűnnek. Tavasszal és nyáron nemcsak a világ bolydul fel, hanem mintha minden érzés intenzívebb lenne. Amit ő él át és amit lát, az is – tavasszal és nyáron sokkal többször érzi szükségét, hogy zenéljen. Bár mióta megismerte Zoét, gyakorlatilag állandóan csak játszana, szóval idén ez tulajdonképpen mindegy is.

Belép a házba, leveszi a bőrdzsekijét, kibújik a cipőjéből, közben pedig a nappali felé fülel. Beszélgetés moraja jut el tompán hozzá, ami önmagában nem lenne meglepő, hiszen a családtagjai imádnak beszélni, de hall egy idegen hangot is, ami különös – a vasárnapi ebédeken csak ők szoktak jelen lenni, idegenek sosem.

Ricsi elindul a nappali felé, és már majdnem belép, amikor Zoé hangja kapaszkodik a levegőbe, és ettől akaratlanul megremegve megtorpan.

– Csúzli! De jó, hogy itt vagy! Elolvastam az összes mesédet, amit átküldtél, mindet imádtam! Annyira... szépek. Van még?

Ricsi már érzi is a szédülést, ami egyre árad szét a testében – hihetetlen, hogy ehhez már pusztán a lány hangja is elég...

– Ó, bocsánat, udvariatlan vagyok, nem tudtam, hogy vendéget is hoztok.

Zoé és az udvariatlanság? Komolyan, néha elég nagy badarságokat képes mondani ez a lány...

Ricsi nem örül, hogy vendég van a háznál, nem szereti az idegeneket, a feszélyezett csendeket, azt, hogy ilyenkor mindig értetlenül, bár legalább nem nyíltan, bámulják. Mindegy, bárki is a vendég és bárki is hozta magával, biztosan oka van rá...

Ricsi kicsit közelebb lép a nappalihoz, és igyekszik úgy belesni, hogy őt ne nagyon lehessen észrevenni.

– Nagy Leonárd vagyok, de szólíts csak Leónak.

Ricsi csak oldalról látja az idegen férfit, de a legkevésbé sem tetszik neki, ahogy ez a Leó Zoét méregeti. Van valami ragadozószerű a tekintetében, valami lusta sötétség...

– Vincze Zoé, nagyon örülök.

– Részemről az öröm.

A férfi most komolyan kezet csókol Zoénak? A szája Zoé bőrét érinti, otthagyja rajta a nyomát... Ricsi keze ökölbe szorul, a gyomra pedig görcsbe rándul.

Sosem volt az a típus, aki verekedést kezdeményezne, meg tudja magát védeni, ha szükséges, de azért nem az erőszak híve, most mégis vissza kell fognia magát, hogy ne masírozzon öles léptekkel a férfi felé, mert nagyon szeretné, ha az ökle és a férfi arca közelebbi ismeretségbe kerülnének egymással...

– Bármire is gondolsz, most azonnal felejtsd el.

Ricsi tekintete a konyha felé rebben. Adrián összevont szemöldökkel méregeti Leót. Ricsi úgy érzi, hogy nagyon nem szeretné, ha ezt a veszélyesen csillogó tekintetet valaha is kiérdemelné...

Leó elengedi Zoé kezét, és Adrián felé fordul, azonban bármit is akar mondani, Adrián barátságtalanul, ellentmondást nem tűrőn letromfolja:

– Nem érdekel, csak felejtsd el.

– A barátnőd? – kérdi a férfi, mire Ricsi dühösen összeszorítja a száját. Meg akarja verni ezt a fickót, nagyon, nagyon szeretné megverni...

– Nem, az én vagyok – szól közbe Kamilla átölelve Adriánt. – Zoé a lánya.

Adrián hátborzongatóan, szinte már kegyetlen tekintettel mered Leóra. A férfi pár pillanatig még állja, aztán felemeli a kezét és picit hátrébb lép.

– Oké, értettem. Tabu. Világos.

Adrián nem enyhül meg, és ami azt illeti, Ricsi sem. Vad tekintettel figyeli Leót, de mikor Zoé az apja elé lép, elvonja a figyelmét.

– Meg tudom védeni magam, de édes vagy – közli kedvesen a lány, majd lábujjhegyre állva könnyedén arcon puszilja Adriánt, aztán eltűnik a konyhában.

– Édes vagy, és ezúttal ezt nem én mondtam, hanem a lányod – puszilja Kamilla is arcon a férfit, majd Zoé után fordul.

Adrián megilletődött arcát látva a nappaliban vidám nevetés tör ki, és Ricsi igazából csak ekkor veszi észre a többieket, de ahogy a tekintete a húgára siklik, újra elfelejt mindent, egyetlen gondolat marad csak, féktelenül dübörögve a fejében: Léna tudja.

A húga elkerekedett szemmel, megdermedve figyeli Ricsit. A férfi úgy érzi, mintha az ereiben vér helyett jég csörgedezne, és ezúttal a félelemtől szorul össze a gyomra. A fejét oldalra biccentve Léna szobája felé int, aztán nem törődve tovább azzal, hogy mi történik a nappaliban, elindul. Tudja, hogy Léna utána fog jönni.

Ricsi hevesen dobogó szívvel lép be a húga szobájába. Bár megfordul a fejében, hogy leül, de ehhez most túl feszült, úgyhogy helyette fel-alá járkál. Mintha ketrecbe zárt vadállat lenne, aki tudja, hogy hamarosan kidobják egy arénában, ahol életre-halálra kell küzdenie...

Léna halkan lép be a szobába, aztán bezárva az ajtót nekiveti a hátát.

Ricsi a húgát nézi, és erősen próbál olyan kérdést találni, amellyel nem árul el többet annál, mint amennyit Léna tudhat.

– Ki vele – mondja végül szárazon.

Léna óvatosan, puhatolózón néz rá.

– Te és Zoé... ismeritek egymást. Régebbről, mint ahogy mi megismertük volna – mondja a lány csupa értetlenséggel a hangjában.

Ricsi megkönnyebbül, bár ez aligha látszik rajta.

– Találkoztunk már.

– De... hogy? Hol? – kérdi hitetlenül Léna, és Ricsinek fogalma sincs, mit válaszolhatna, ezért aztán elfordul a húgától, és csak bámul kifelé az ablakon.

Hallja a háta mögül Léna lépteit. A húga közelebb jön hozzá, de nem érinti meg. Léna tudja, hogy Ricsi nem igazán szereti, ha hozzáérnek... Tényleg nem, Zoé érintései mégsem zavarják. Azokat az érintéseket akarja, még akkor is, ha kényelmetlen helyzetbe sodorják...

– Tetszik neked Zoé – súgja Léna bizonyosságtól szilárd hangon, és a megkönnyebbülés, amit a férfi az imént érzett, elillan. Ricsi tudja, hogy nincs értelme tagadni. Lehet, hogy a húga erre egyszerűen csak ráérzett, de igaza van, és ezt mindketten tudják. Viszont ha Léna ezt már úgyis tudja, akkor mindegy, ha megkérdezi, hogy Zoé és ő... hogy összetartoznak-e... hiszen Lénának ezt tudnia kell, mindig tudja... és ha összetartoznak, akkor szabad akarnia Zoét, akkor elfeledheti a lelkiismeret-furdalást, amiért vágyik rá, akkor szabad küzdenie érte, akkor senki sem ítélné el vagy hibáztatná, akkor bármi megtörténhetne, akkor előbb vagy utóbb, de Zoé számára sem csak egy nagybácsi lenne...

Ricsi megfordul, és komoran Lénára néz. A húga aggódón, féltéssel a tekintetében néz rá vissza, és Ricsi érzései közé dermesztően hideg sötétség szivárog lassan, könyörtelenül...

– Tudnom kell, Léna – mondja halkan Ricsi, mire a húga szeme riadtan elkerekedik és rázni kezdi a fejét. – Mondd ki.

Miért akarja hallani? Nem elég válasz Léna reakciója?

Ricsi úgy érzi, megfagy a lelke. Szétárad a testében a hideg, kíméletlenül, letaglózón, legyőzhetetlenül. Ilyen lehet tudni, hogy minden elveszett – minden, ami számít...

– Nem tudom, Ricsi – motyogja Léna feszengve.

– Tehát nem.

– Nem, Ricsi, tévedsz, egyszerűen csak nem tudom, van ilyen.

– Ezt mindig tudod. Mindig. Ha nem tudod, az azt jelenti, hogy nem.

– De veled kapcsolatban minden más, Ricsi, és ezt te is tudod – győzködi Léna egyre több ijedtséggel és kétségbeeséssel a hangjában. – Veled kapcsolatban szinte sose tudok semmit.

– Nem számít, Léna – mondja Ricsi, és nem érti, hogy lehet ennyire közömbös a hangja. Ellép a húga mellett, de Léna a karjába csimpaszkodik.

– Ricsi, kérlek, ez semmit sem jelent!

Ricsi nem válaszol, csak szelíden lefejti a karjáról Léna kezét.

– Vedd úgy, hogy ez a beszélgetés nem történt meg – közli a férfi hidegen.

– Ricsi, ne csináld!

A férfi azonban már nem figyel Lénára. Kilép a szobából, aztán elindul a többiekhez, elindul Zoé felé, a lány felé, akit nincs értelme szeretnie. Hiszen szereti. Kit akar becsapni? Miért tagadná még mindig? Mi értelme? Beleszeretett egy lányba, akivel még csak össze sem tartozik. Jobb lesz, ha ezt elfogadja. Minél hamarabb, hiszen nincs itt semmi remény, nincs idő, ami ezt megváltoztathatná, nincs semmi... És Ricsi pontosan ezt érzi – olyan üres, mintha semmi, az ég egy adta világon semmi sem lenne benne.

Életében talán először nemcsak azért rideg az arca, mert nem tudja kifejezni az érzéseit, hanem azért, mert ebben a pillanatban nincsenek is érzései, nincs, amit egyáltalán ki lehetne fejezni...

Fekete csend.

Nincs már mit játszani.

Meghaltak benne a hangok.