„Ez a mindennapi éj egy veszélyes éj..." (Kulka János – Mindennapi éj)

– Hát, itt volnánk – motyogja Zoé, ahogy kinyitja a lakása ajtaját, mert mégiscsak zavarban van, hiszen egyetlen férfi sem járt még itt az otthonában, Ricsi az első. Persze ő a nagybátyja, tehát mégse úgy számít, de... nos, ezeket az érzéseket Zoé nem egészen érti magában, úgyhogy félreseperve őket belép a parányi előszobába, villanyt kapcsol, majd eloldalazva Ricsi mellett kulcsra zárja az ajtót.

Ricsi borzosan, a sapkát a kezében szorongatva áll az előszobában, és egészen úgy tűnik, hogy ő is zavarban van. Hogy Zoé honnan tudja ezt, azt persze nem egészen érti, mert a férfi arcán nyoma sincs érzelemnek, ugyanakkor talán a tartásában mégis van valami, ami elárulja. Mindketten kibújnak a kabátjukból és a cipőjükből, aztán Zoé Ricsi előtt belép a szobába, itt is felkapcsolja a villanyt, majd Ricsi felé fordul. A lánynak fogalma sincs, miért, de fontos neki, hogy a férfi mit szól az otthonához.

Ricsi körbenéz az egyszerű minigarzonban. Zoé tudja, hogy az egész nem túl nagy szám, de ő szeret itt lakni. Az édesanyja még élt, amikor mindent elrendezett, még ezt a lakást is együtt választották – ami persze fájdalmas volt, hiszen azzal, hogy eladták mindenüket, már arra készültek, hogy Zoé egyedül marad, de a lány édesanyja úgy gondolta, elég lesz Zoénak a veszteséget feldolgozni, nem hiányzik hozzá, hogy még azzal is kínlódnia kelljen, hogy eladja a házukat és egyéb ingóságaikat. Főleg, hogy pontosan tudta, a lánya mennyire visszahúzódó természet – pedig Zoé akkoriban igyekezett nyitottabban és bátrabban viselkedni, hogy az anyukája ne aggódjon még amiatt is, hogy mi lesz majd vele...

A lakás nagyon pici, de egy embernek bőven elég. A falakat mindenhol napsárgára festették, Zoé szerint ez vidám szín, és amikor választania kellett, úgy gondolta, ha már ő maga egészen biztos, hogy nem lesz vidám, amikor beköltözik, legalább a környezete tűnjön annak.

A lakásban konyha nincs külön, csak belépve a szobába rögtön bal kéz felől egy kisebb pultrész – a szekrények, csempék és a pult világos- és sötétbarna színei miatt meleg és otthonos az aprócska konyharész hangulata, úgyhogy Zoé egyáltalán nem bánja ezt a kialakítást, bár azt nem igazán szereti, hogy ha főz, akkor utána mindig szellőztetni kell, hogy az ételszag ne egye bele magát mindenbe – különösen hagymapirításnál és télen rossz ez, de már egészen megszokta.

Az előszobában a beépített szekrények tökéletesen elégnek bizonyultak a lány nem túl nagy ruhatárának, így a szobában bőven elfért egy nagyobb, krém és barna színű kanapé, amelynek az egyik részét Zoé állandóan kihajtva tartja, ugyanis egy külön ágy már nem férne be a lakásba. A kanapé előtt van egy kis dohányzóasztal, a vele szembeni falon könyvespolcok és egy tévé kapott helyet, a kanapé mellett pedig egy kis kuckós sarokban Zoé az íróasztalát helyezte el. Emellett van a csak elől nyitott erkély, a lány tart kint ugyan egy széket egy kis asztallal, de nagyon ritkán szokott kiülni, leginkább – jobb időben – a ruháit teríti ki kintre, hogy bent ne foglalja a helyet a szárító.

A szobában most egész szép rend van, a kanapé ágyként használt részét letakarta egy pléddel, megigazította a díszpárnákat, összeszedett mindent – ruhákat, könyveket, tételeket –, amiket korábban széthagyott, készülve arra, hogy Ricsi nála alszik. Igazából a kanapéra már a plusz ágyneműt is kikészítette.

– Otthonos – jelenti ki Ricsi, miután alaposan körbenéz. Zoénak tetszik, hogy nemcsak úgy rávágja, hanem csak akkor mondja, amikor már tényleg mindent szemügyre vett, így igaznak hangzik.

– Köszönöm – mosolyodik el boldogan Zoé. – A fürdő az előszobából nyílik, átöltözöm, aztán ha gondolod, lezuhanyozhatsz vagy fürödhetsz.

– Zuhanyoztam, mielőtt az étterembe mentem, de majd én is átöltöznék.

– Oké, akkor mindjárt jövök, addig pakolj le nyugodtan.

Zoé felhajtja a plédet a kanapén és előhalássza alóla a pizsamaként használt pólót és rövidnadrágot, majd vidáman kisiet a fürdőbe. Gyorsan átöltözik, kusza kontyba fogja a haját, aztán siet is vissza a szobába.

Ricsi már letette a hátitáskáját a kanapéra, de ő maga nem ült le. Igazából úgy áll a szoba közepén, mintha valamin nagyon törné a fejét.

– Minden rendben? – kérdi halkan a lány, attól tartva, hogy Ricsi talán időközben meggondolta magát. Maga sem tudja, miért, de ennek egyáltalán nem örülne. Ugyan érti a férfi érveit, végül is tényleg csak két hete rokonok, de előtte is találkoztak már, és Zoé bízik Ricsiben, érzi, hogy őket kettejüket összeköti valami, és mindattól, amit az elmúlt két hétben megtudott róla, csak még közelebb érzi őt magához. Szeretne vele sokkal több időt tölteni, és ugyan miért ne tehetné? Hiszen rokonok...

– Zoé, hogy gondoltad, hol fogok aludni? – fordul Ricsi a lány felé. Zoét meglepi, hogy a férfi összevont szemöldökkel néz rá.

– A kanapénak a másik része is kihajtható...

– Jó lesz a földön – szól közbe hirtelen Ricsi. Furcsa a hangja, mintha valami a torkán akadt volna.

– Szó sem lehet róla – rázza meg a fejét Zoé. – Nem fogsz a kemény padlón aludni, mikor a kanapé elég nagy kettőnknek is.

– Zoé, apád kinyír, ha egy ágyban alszom veled.

– Nem ágy, kanapé.

– Nem hiszem, hogy ennek a részletnek Adrián túl sok figyelmet szentelne.

– Ricsi, ha mi nem mondjuk el, akkor erről soha nem is fognak tudni – fonja keresztbe a karját a mellkasa előtt Zoé. Igazán nem érti, hogy Ricsit ez miért aggasztja, hiszen rokonok, nincs abban semmi, ha egymás mellett alszanak.

– Egy ilyen családban?

– Jó, és mi van akkor, ha kiderül?

– Mint említettem, apád kinyír.

– Ezt te sem gondolod komolyan – mosolyodik el a lány.

– Dehogynem.

Zoé ugyanúgy összevonja a szemöldökét, ahogyan Ricsi is, majd hosszú pillanatokig így merednek egymásra.

– Jó, akkor alszom én a földön – jelenti ki Zoé csupa eltökélt makacssággal a hangjában.

– Kizárt.

– Akkor aludhatunk mindketten a földön, mert ha te ott alszol, én biztos, hogy nem alszom a kanapén. – Zoé mímelt töprengéssel és ártatlansággal a plafon felé néz. – Bár nem tudom, mennyivel másabb az, ha a földön alszunk egymás mellett, mintha a kanapén.

Ricsi döbbenten – tényleg döbbenten – mered Zoéra. A lánynak nehéz visszafognia a kikívánkozó nevetést. A férfi végül lemondóan megingatja a fejét.

– Oké, nyertél, marad a kanapé – morogja, majd felkapja a táskáját, és lendületesen a fürdőbe siet.

Zoé kicsit aggódva néz utána – lehet, hogy túlzásba esett? Végül is Ricsi régebb óta, tehát valószínűleg jobban is ismeri a családjukat. Lehet, hogy tényleg elleneznék, hogy Ricsi itt van és együtt alszanak?

Zoé leül a kanapéra, és várja, hogy Ricsi visszajöjjön. A feszültség lassan és sötéten veszi birtokba a testét, akár az alattomban érkező viharfelhők az égboltot. Mire a férfi újra a szobába lép, Zoé már tele van éjszín szomorúsággal.

– Tényleg zavarná őket, ha tudnák, hogy itt vagy? – kérdi halkan.

Ricsi megtorpan. Egy fekete melegítőalsó és egy kopottas fekete póló van rajta, a farmerét és a fekete inget feltehetően a táskájába tette – Zoénak eszébe jut, hogy össze fog gyűrődni, fel kellene ajánlania egy vállfát.

– Azt hiszem – feleli a férfi.

– De miért?

Ricsi közelebb lép, leteszi a táskáját a kanapé mellé a földre, majd leül Zoé mellé, és szembefordul vele.

– Zoé... az... szóval... te... én... vagyis... – Ricsi megrázza a fejét, a szavai értetlenségbe fulladva hullnak kettejük közé. – Hagyjuk.

Zoé egy pillanatig még fürkészve nézi Ricsi arcát, próbálná elkapni a férfi tekintetét, de ő mintha szándékosan nem nézne felé, így aztán inkább annyiban hagyja az egészet, bár ez nem könnyű, mert nagyon is kíváncsi, hogy mi az, amit Ricsi képtelen vele megosztani.

Aztán ahogy feláll, hogy palacsintát hozzon (ha már egyszer ezzel csábította fel a férfit), épp elkapja, hogy Ricsi tekintete a meztelen lábára siklik, lehet, hogy csak véletlen, sőt, biztosan az, de ez elég ahhoz, hogy Zoé hirtelen ráébredjen, hogy mi az, amit a férfi nem tudott kimondani az előbb.

– Ó, istenem! – kapja a szája elé a kezét Zoé. Érzi, hogy elvörösödik. – Azt hinnék, hogy... te... hogy én... mi... szóval... – Most már érti, hogy Ricsi miért volt olyan zavart, hogy miért nem találta a szavakat. Ez nem olyasmi, ami csak úgy ki lehetne mondani, amikor semmi ilyesmiről szó sincs kettejük között – Ricsi biztosan ezért volt zavarban, vagy talán azért, mert nem akarta, hogy ez a gondolat zavarba hozza Zoét. Zoé pedig azért van zavarban, mert... hát, ez egy olyan téma, amiről gyakorlatilag semmit sem tud, éppen ezért feszélyezi, ha szóba kerül.

Zoé és Ricsi tekintete összekapaszkodik. A levegő mintha felizzana kettejük között. Mintha lenne valami a férfi tekintetében, valami megfoghatatlan mélység és sötétség, valami...

– Igen – mondja Ricsi. – Azt hinnék.

– De hát ez... – suttogja Zoé, de nem fejezi be, mert elbizonytalanodik, ugyanis Ricsi és ő nem vérrokonok, és hát Ricsi jóképű és jó kiállású férfi, és bár egészen idáig eszébe sem jutott rá úgy gondolni, egyszerűen csak élvezte a társaságát, de most... most hirtelen egészen fura képek tolakodnak a fejébe, és mindenféle furcsa érzés kering benne, amitől a teste mintha megtelne szédítő kis örvényekkel, amik magukkal akarják rántani...

– Zoé, jól vagy?

– Igen... – Zoé megköszörüli a torkát. – Csak én... nem hinném, hogy... szóval te biztosan nem... és hát ezt nyilván tudnák ők is... én meg... szóval nem hiszem, hogy tényleg ezt gondolnák... vagy igen?

– Zoé, te gyönyörű lány vagy, én meg férfiból vagyok, hidd el, azt gondolnák – jegyzi meg Ricsi, és bár nem gúnyos a hangja, a lány mégis úgy érzi, mintha az lenne, ugyanakkor tudja, hogy ez nem ellene vagy neki szól, de hogy mégis kinek vagy minek, arról fogalma sincs.

Zoé egy pillanatig még Ricsi szemébe néz, aztán jobbnak látja elfordulni.

Ricsi szerint tényleg gyönyörű?

A lány a hűtőhöz lép, kiveszi a palacsintát, leteszi a pultra, leemeli róla a tányért, amit azért tett rá, hogy ne száradjon ki, majd nagy levegőt vesz, és visszafordul Ricsi felé.

Vajon komolyan gondolja a férfi, hogy gyönyörű?

Ricsi őt figyeli, és ahogy Zoé most a férfira néz, megrándul a gyomrában valami. Sose érzett még ilyesmit, még csak hasonlót se. Nem mer belegondolni, hogy mit jelent ez az érzés...

– Hidegen is jó lesz a palacsinta?

– Igen.

– És mivel kéred? Van itthon kakaó, fahéj, nutella és baracklekvár.

– Te mivel eszed?

– Én magában szeretem a legjobban. Elég édesre csinálom a tésztát, vaníliás cukrot is szoktam beletenni.

– Nekem is jó lesz magában.

– Biztos?

– Igen.

– De nyugodtan mondhatod, ha szeretnél hozzá valamit, nem gond, szívesen...

– Zoé, jó lesz magában. Anya palacsintája is édes, mi is magában szeretjük a legjobban enni.

Zoé megemeli a tányért, és lassan visszalépdel a kanapéhoz. Leül, kettejük közé teszi a tányért, és int Ricsinek, hogy vegyen nyugodtan. Zavarja, hogy távolságot érez kettejük között – ezt eddig még nem érezte, akkor sem, amikor először találkoztak. Valami összekötötte őket, és az a valami most mintha eltűnt volna.

Felgöngyöl egy palacsintát, majd tétován enni kezdi, de nem is igazán érzi az ízét, csak megrágja, lenyeli, aztán újra harap...

Lopva Ricsire pillant. A férfi arca most sem árul el semmit. Zoé észre se veszi, de félrebillentett fejjel tanulmányozza a férfit. Ricsi jóképű. Komoran megrajzoltak a vonásai, erős és határozott ívű a szemöldöke, reggel nem borotválkozhatott, mert most elég borostás, de jól áll neki. És aztán ott van a szeme... Zoénak nagyon tetszik Ricsi szeme, pedig tudja, hogy nincs benne semmi különleges – végül is nagyon sok embernek van sötét szeme, de Ricsié mégis más, talán azért, mert neki csak a tekintete az, ami igazán élő.

A lány Ricsi szájára pillant. Sose nézte meg még igazán egyetlen férfi száját sem, és sosem jutott eszébe, hogy milyen lehet, ha... Úristen, erre nem gondolhat! Ricsivel kapcsolatban nem! Mit gondolna a férfi, ha tudná, min jár az esze? Nem számít, csak azért gondol ilyesmire, mert mostanában eleve többet gondol a szerelemre és... minden egyébre. Zoé fanyarul elmosolyodik: végül is jobb későn, mint soha, nem? Ez van, úgy tűnik, ő ilyen későn érő típus. Persze azt tudja, hogy fizikailag mi történik nő és férfi között, ennyire azért még ő se ártatlan, de arról fogalma sincs, hogy ehhez milyen érzések társulnak, ezek mind idegenek és ijesztőek a számára.

Kicsit szégyelli magát, hogy ennyire tudatlan, de úgy gondolja, nem igazán tehet erről. Mikor abba a korba ért, amikor a lányok érdeklődni kezdenek a fiúk iránt, ő az édesapját gyászolta, aztán megbetegedett az édesanyja, és bár persze néha eszébe jutott, hogy milyen lehet szerelmesnek lenni, hogy milyen lehet a szex, de mindig félretolta ezeket a gondolatokat, mert az anyukája fontosabb volt – hogy vele legyen, hogy segítse, amiben csak tudja. Aztán mikor az édesanyja meghalt, meg kellett szoknia egy egészen új életet, jött az egyetem is, és azon is gyötrődött, hogy merje-e megkeresni Adriánt... Egyszerűen nem volt ideje arra, hogy ábrándokat szövögessen, és... talán nem is akart kötődni senkihez, meg persze az sem könnyítette meg a dolgot, hogy olyan zárkózott.

Pedig jó lenne, ha tudná, milyen csókolózni, tényleg kíváncsi rá. Bár amilyen szerencsétlen, talán sose tudja meg. Végül is nem szeret ismerkedni – így pedig ugyan hogy is jutna el bárkivel odáig, hogy csókolózzon? Miért nem lehet ez egyszerűbb? Csak egy csók, az ég szerelmére, olyan nagy kérés, hogy valaki megcsókolja? Jó, persze nem akárki, az első csókot mégiscsak olyasvalakitől illik kapni, akit legalább kedvel az ember, nem? Egy idegennel biztos nem lenne igazán jó... Ha pedig már eddig várt, akkor nem szeretné csak úgy akárkinek adni az első csókját. Szeretné, ha valaki olyan csókolná meg, akit igazán kedvel és akiben bízik is... Például Ricsi...

Basszuskulcs...

Zoét annyira meglepik és megijesztik a saját gondolatai, hogy oda se figyel, és hirtelen félrenyel, aztán könnybe lábadt szemmel köhögni kezd. Előregörnyed, kapkodja a levegőt, vadul, szinte már öklendezve köhög – egyre rosszabb.

Szelíd érintést érez a hátán, és ez megnyugtatja.

– Zoé...

Ricsi egy pohár vizet nyújt felé – mikor hozta?

Zoé hálásan elveszi, és óvatosan belekortyol, meggyötört torkának jólesik a hűs érintés. Ricsi gyengéden simogatja a hátát, Zoé pedig igyekszik nyugodtabban lélegezni.

Nem mer most Ricsire nézni, fél, hogy valamivel elárulná magát, hogy a férfi rájönne, mire gondolt az imént. Ricsi nem mozdul mellőle, továbbra is simogatja a hátát, ami nagyon is jólesik Zoénak. A férfi forró tenyere nyomán a bőre mintha izzani kezdene, és a gyomrában újra érzi a remegést, a szíve gyorsabban dobog... Ezúttal már nem tudja megtenni, hogy ne vegyen tudomást ezekről a fura reakciókról, és bár tudja, hogy szánalmasan tapasztalatlan, de azért annyira nem ostoba, hogy ne jöjjön rá, mit jelent, amit érez... De mióta érzi ezt? Hogy jöhetett ilyen hirtelen? Vagy korábban is érezte, csak nem vette észre? De hát lehet ilyesmit nem észrevenni? Ennyire nem lehet szerencsétlen... Ha ezt tudja, akkor nem hívta volna fel magához Ricsit, akkor nem kérte volna, hogy aludjon itt... Miért kell, hogy ilyesmit érezzen?

Zoé újra belekortyol a vízbe, aztán tétován felköhög, pedig már nem kapar a torka, egyszerűen csak nem akarja, hogy Ricsi elmenjen mellőle, nem akarja, hogy már ne érezze a hátán a kezét...

Ez is olyan zavarba ejtő. Ricsi igazából a rokona, és ő mégis olyasmit érez, amit még soha, olyasmire vágyik, amire még soha – és nem tud ellene tenni...

– Jobb? – kérdi halkan Ricsi. Már nem mozog a keze, de Zoé örül, hogy nem vette el, hogy még mindig ott van a hátán...

– Igen, köszönöm – motyogja kicsit reszelős hangon a lány. Leteszi a poharat a dohányzóasztalra, aztán tétován Ricsi felé fordul, a férfi persze rögtön visszahúzza a kezét.

Ricsi tekintetében aggodalom, és ezúttal mintha az arca is feszültebb lenne. Zoé halványan elmosolyodik, aztán lesüti a tekintetét. A szíve úgy kalapál a mellkasában, mintha fogságba ejtett, riadt kismadár lenne. Nem tud úgy Ricsire nézni, hogy ne azon töprengjen, hogy milyen lenne, ha a férfi megcsókolná őt... De hát végül is... csak egy csók... nem jelentene semmit... ő meg végre túl lenne rajta... akkor már nem kellene azon gondolkodnia, hogy milyen is lenne...

Zoé elpirul, de azért határozottan és eltökélten néz fel Ricsire.

– Szeretném, ha megcsókolnál – jelenti ki.

Ricsi egész teste megfeszül, nem pislog, és Zoénak úgy tűnik, hogy levegőt se vesz.

– Tessék? – A férfi hangjában a tél fakó színei vernek visszhangot.

– Szeretném, ha megcsókolnál – ismétli meg Zoé, és bár tudja, hogy zavarban kellene lennie, de leginkább csak izgatottságot érez.

Ricsi értetlenül és hitetlenül néz rá. Biztos azt hiszi, meghibbant, hogy ilyesmit kér tőle, talán nem ártana, ha megmagyarázná...

– Engem még sose csókolt meg senki.

Ez így nem lesz jó, Ricsi most még hitetlenebbül néz. De mégis mit mondhatna? Hogy hirtelen ráébredt, vonzódik hozzá, és ha már így van, akkor tőle akarja az első csókját, és nem akar tovább várni, most azonnal akarja? Ha Ricsi most hitetlen, ettől talán kész sokkot kapna. Lehet, hogy mégse volt ez olyan jó ötlet...

– De... miért én? – nyögi ki zavartan a férfi.

Zoé megvonja a vállát, és igyekszik higgadtnak és józannak tűnni.

– Bízom benned. És... unom már, hogy nem tudom, milyen. Te pedig azt mondtad, gyönyörű vagyok, és akkor arra gondoltam, hogy... hogy ha te csókolnál meg először, azt nem bánnám, mert kedvellek. Csak egy csók, Ricsi, nem kell, hogy bármit is jelentsen. Senkinek se mondom el, ígérem. De szeretném tudni, milyen érzés. Kérlek.

Zoé a végére kifulladva lehajtja a fejét. Mennyire szánalmas már – gyakorlatilag könyörög egy csókért, mikor lehet, hogy a férfi egyáltalán nem vonzódik hozzá... De hát csak egy csókról van szó, semmi többről. Ricsi biztos rengeteg nőt megcsókolt már, ez semmivel se lenne másabb vagy több, nem?

Ricsi keze finoman és óvatosan érinti meg az állát. Zoé félve néz fel rá, és önkéntelenül beharapja az ajkát. Ricsi tekintete a lány szájára téved, a tenyere az arcára simul, és a hüvelykujjával gyengéden végigsimít az ajkán.

Zoé alig mer levegőt venni. Az érzések villámként cikáznak szét a testében, talán túl is futnak rajta, mert mintha sisteregne a levegő, mintha feszültség illataitól lenne nehéz...

Összefonódik a tekintetük. Zoé megremeg, a szíve pedig olyan szédülten dobog, mintha nem találná többé a helyét a mellkasában, mintha máshova vágyna...

Ricsi közelebb hajol, és még mindig a lány szemébe néz, és Zoé úgy érzi, hogy zuhan, zuhan bele a férfi tekintetébe... Behunyja a szemét, aztán megérzi Ricsi puha ajkát az ajkán. Szelíd érintés, tétova és bizonytalan, a lány testén mégis heves forróság szalad végig, és úgy érzi, hogy kifut belőle az erő, hogy most akkor se tudna megmozdulni, ha összedőlne körülöttük a világ...

Aztán Ricsi megmozdítja az ajkát, és ettől Zoé megint megremeg. A keze önkéntelenül mozdul, önkéntelenül ragadja meg Ricsi pólóját a mellkasán, mert most kapaszkodni kell valamibe, hogy ne hulljon szét teljesen.

A férfi ajka ingerlőn játszik az övével, csábítja, incselkedik vele, és aztán Zoé tétován és bizonytalanul viszonozza az érintést, az ő ajka is mozdul, de amikor megérzi, hogy Ricsi nyelve végigsimít az ajkán, megdermed, mert ez megint csupa olyan érzést csal a testébe, ami érthetetlen és feldolgozhatatlan. Ez már nem is csak egyszerűen forróság, ez már színtiszta lobogás, magasra csapó lángok és... Zoé önkéntelenül nyitja ki a száját és engedi közelebb magához Ricsit. A férfi nyelve lassan hatol beljebb, óvatosan érinti Zoé nyelvét, mintha attól félne, a lány különben elmenekül, pedig hát Zoénak ilyesmi eszében sincs – többet és még többet szeretne, egészen elveszni Ricsiben és ebben a szédítő mámorban. Zoé bátortalanul viszonozza az érintéseket, aztán azonban elfelejt mindent, elfelejti a saját tapasztalatlanságát, nem foglalkozik azzal, hogy vajon ügyetlen-e, csak átadja magát ezeknek az új érzéseknek, és csókolja Ricsit, a nyelvük összegabalyodik, egymásnak feszül és simogat, játszik...

Ricsi hirtelen belenyög a csókba, és elhúzódik. Zoé pihegve kapkodja a levegőt, a keze rebben, az ujjai az ajkára tapadnak, és úgy érintik, mintha ők se hinnék el, ami az imént történt. A lány kábán nyitja ki a szemét. Csodálkozva néz Ricsire. A férfi tekintete mély és sötét, a mellkasa szaporán emelkedik és süllyed...

– Köszönöm – suttogja Zoé bágyadt, zilált hangon.

Nem hitte, hogy csókolózni ilyen csodálatos, nem hitte, hogy ilyen érzéseket ébreszt majd benne, hogy tele lesz ezzel a parázsló szédüléssel, hogy olyan lesz, mintha a nyári alkonyok színeiben fürdene, hogy a teste megtelik emésztő forrósággal, hogy... El lehet ezt egyáltalán viselni? Ennyi mindent egyszerre?

– Mindjárt jövök – morogja rekedtes hangon Ricsi, majd felpattan a kanapéról, és hátat fordítva Zoénak szinte kirohan a szobából.

Zoé megilletődve néz utána, el nem tudja képzelni, hogy mi üthetett hirtelen a férfiba. Vajon megbánta, hogy megcsókolta? Vagy... esetleg rá is hatással volt, és... Zoé elpirul. Talán Ricsi azért rohant ki, mert le kell higgadnia. Ez a gondolat újabb remegést csal a gyomrába, és be kell hunynia a szemét, mert annyira meg van zavarodva, hogy sok most még az is, hogy lássa maga körül a szobáját, ami ugyanaz, mint pár perccel ezelőtt, de most mégis más minden, hiszen Ricsi megcsókolta, és csodálatos volt, és Zoé úgy érzi, hogy nem fér el a testében, hogy túl sok az érzés, szeretne táncra perdülni, pedig nem is szeret táncolni, de most mégis forogni kellene, kitárt karral pörögni, aztán szédülve összerogyni...

Zoé nehezen ugyan, de összeszedi magát. Muszáj lekötnie magát valamivel, úgyhogy visszateszi a hűtőbe a maradék palacsintát, aztán megágyaz Ricsinek. Igazából sajnálja, hogy ennyire nagy a kanapéja, ha kisebb lenne, sokkal közelebb aludhatna a férfihoz... Te jó ég, mi jut eszébe? Megígérte Ricsinek, hogy az a csók nem fog többet jelenteni... de persze többet jelent. Most, hogy belekóstolt, milyen szeretni valakit, Zoé a folytatásra is vágyik, a többit is szeretné tudni. Persze fél is tőle, de a kíváncsisága erősebb. Milyen lenne, ha Ricsi nemcsak csókolná, hanem érintené is? Milyen lenne, ha ő is megérinthetné Ricsit? Vajon akkor is érezné ezt a szédüléshez hasonló, különös érzést? Vajon akkor is ennyire őrülten dobogna a szíve?

Nem gondolhat erre. Megígérte. És egy csókot még kérhetett Ricsitől, de többet nem kérhet. Egy csók csak egy csók, semmiség, de minden más már nem lenne az. A férfi ezt megtette érte, talán megsajnálta, és azért, igazából ez egyáltalán nem érdekli a lányt, mert annyira fantasztikus volt, hogy nem is akarja tudni, mi vette rá Ricsit, a lényeg, hogy megtette, de többet nem fog tenni. Ricsi becsületes és tisztességes, sose élne vissza azzal, hogy a lány felhívta, hogy nála aludjon, hiszen ezt se akarta, ha nem győzködi, akkor biztosan nem ment volna bele. Pedig... pedig biztosan az is szép lenne...

Zoé felsóhajt és megrázza a fejét. Nem vágyhat erre, nem akarhatja. De miért nem, amikor végre életében először tetszik neki egy férfi? Amikor életében először érez valamit? Kit érdekel, hogy rokonok? Kit érdekel, ha Ricsi nem szerelmes belé, csak vágyik rá? Ő se szereti, vagyis hát nem hiszi, hogy ez szerelem lenne... Honnan tudja az ember, hogy szerelmes?

Zoé kizökken a gondolataiból, amint Ricsi belép a szobába. A férfi lekapcsolja az előszobában a villanyt, behúzza az ajtót, majd tétován megáll.

– Zoé, ami történt...

– Elfelejtjük, tudom.

– Jó.

Ricsi nem mozdul, csak nézi Zoét, de a lány képtelen megfejteni, hogy mire gondolhat.

– Megágyaztam. Van kedved nézni valami sorozatot vagy filmet? – ugrik fel a kanapéról Zoé, és a tévé elé lép. Muszáj valamit csinálnia, mert ha Ricsi így nézi, akkor nem tud másra gondolni, csak arra, hogy újra érezni akarja az ajkát az ajkán...

– Attól függ, milyen sorozat.

– Igazából nem hiszem, hogy szeretnéd, amit én szeretek.

– Miért, miket szeretsz? – kérdi a férfi, ahogy bebújik az ágyba.

– A farm, ahol élünk, Váratlan utazás, Everwood... Anyu ezeket nézte mindig, én meg néztem vele, és hát megszerettem őket. Próbálkoztam néhány mai sorozattal is, például azzal a zombissal...

– The Walking Dead?

– Igen – bólint Zoé megborzongva az emléktől. – Annyit beszéltek róla az egyetemen, hogy gondoltam, megpróbálom, két részt néztem meg, aztán egész éjszaka zombikról álmodtam. Rettenetes volt, szóval inkább nem kísérletezem, ezeket a mai sorozatokat nem nekem találták ki. Inkább filmeket szoktam nézni.

– Akkor válassz valami filmet, rád bízom – mondja Ricsi, miközben feljebb tolja a párnát, és neki dől.

– Nem, te vagy a vendég, nem akarok mellényúlni, hogy aztán halálra und magad – tiltakozik Zoé, de erőtlenül, mert közben arra gondol, hogy mennyivel jobb lenne Ricsihez bújva aludni, hogy ha a férfi átölelné, biztonságban érezné magát...

– Bízom benned, Zoé, szerintem nem fogsz olyat választani, amit unnék.

– Hát jó, ha biztos vagy benne...

– Biztos vagyok.

Zoénak jólesnek a férfi szavai, nem akar csalódást okozni, úgyhogy hosszasan nézegeti a dvd-it – bár a választást az sem könnyíti meg, hogy minduntalan kísértést érez, hogy Ricsire nézzen, hogy lássa a férfit, és bár nem lenne szabad, tudja, de annyira szeretné megkérdezni, hogy Ricsinek is különleges volt-e a csókjuk, hogy ő is érezte-e azt a sok mindent, amit ő... Vagy neki talán nem volt benne semmi eget rengető? Talán mással is átélte már ezt? Vagy lehet, nem is érzett igazán semmit? De akkor miért rohant volna ki a fürdőbe?

Zoé végül egy elgondolkodtató, nehéz filmet választ, bízva abban, hogy ez majd valamelyest lehiggasztja, illetve úgy gondolja, hogy Ricsinek tetszene. Elindítja, lekapcsolja a villanyt, aztán ő is bemászik az ágyba. Igazából közte és Ricsi között akkora a távolság, hogy még egy harmadik ember is beférne közéjük.

Vajon Ricsi is vágyik rá? Honnan lehet ezt tudni? És ha... ha vágyna, akkor vajon ő maga készen állna, hogy ne csupán egyetlen csókról legyen szó? Nem korai még ezen gondolkodnia?

Korai, persze – fortyan fel magában gúnyosan Zoé. Húszéves, mi lenne itt korai? Igazából késésben van – épp ideje volt már, hogy a teste végre felébredjen, és titkos, bűnösen csábító dolgokra kezdjen vágyni... De azért ijesztő ez egy kicsit, főleg, hogy annyira tudatlan ezeket a dolgokat illetően, és azért is, mert nem számított rá, hogy ilyen érzések és gondolatok támadjanak benne, olyan váratlan ez, olyan hirtelen... de azért mégis csodálatos.

Zoé próbál a filmre koncentrálni, de pár perc után feladja. Valószínűleg őt most semmilyen film se tudná lekötni. Az érzések visszhangos emlékei még a testében keringenek, zavarba ejtik és csábítják, úgyhogy inkább az oldalára fordul, és behunyja a szemét.

Mielőtt elnyelné az álom, felmerül benne, hogy talán mégse véletlen, hogy azok a Kamilla által összeválogatott könyvek őt akarták. Talán itt az ideje, hogy kicsit kiművelje magát romantikából...

***

Hol hagyta az eszét, amikor azt gondolta, hogy jó ötlet megcsókolni Zoét? Ricsi képzeletben nagyot sóhajt. Komolyan, hát egy cseppnyi józanság nem szorult belé? De mikor a lány olyan elveszettnek tűnt... És túl csábító volt a kérés, sötéten, ígéretekkel telten csábító... Hogy megízlelheti Zoét, csak most az egyszer – képtelen volt visszautasítani őt, képtelen volt eltaszítani magától ezt a lehetőséget. És hát csak egy csók, semmi több, ez még talán nem bűn – bár persze azért azt a legkevésbé sem szeretné, hogy Adrián rájöjjön, az kellene még csak...

Viszont ezek után mégis hogy fogja magát vissza? Itt fekszik mellette a lány, ha kinyújtaná a karját, elérné, de jelen pillanatban még csak ránézni se mer. Nézi a filmet, valamennyit fel is fog belőle, mert még mindig jobb egy idegen történetre figyelni, mint olyasmiken agyalni, amiken nem kellene.

Például azon, hogy ha Zoé még sosem csókolózott, akkor nyilván egyebet sem csinált, tehát akkor még szűz – de mi köze neki ehhez? Miért örül ennek úgy, hogy legszívesebben vigyorogna? És igen, kivételesen nem az esik nehezére, hogy kimutasson egy érzelmet, hanem az, hogy ne mutasson ki...

Ricsi őszintén reméli, hogy a lánynak nem fog olyan ötlete támadni, hogy ha már megcsókolta, akár a szüzességét is elvehetné. Persze nem tenné meg, nem, kizárt. Igen, és ami azt illeti, a csókról is pont ugyanezt gondolta, míg meg nem tette... Adja az ég, hogy a lánynak ne legyen több ilyen őrült ötlete!

A filmre kell figyelnie, érdekes film, izgalmas, nem gondolkodhat Zoén. Ez több-kevesebb sikerrel be is válik, viszont aztán a film véget ér, és bár a lány már édesen szuszog mellette, Ricsinek mégsem jön álom a szemére, és most már nincs semmi, ami elterelné a figyelmét. Mit meg nem adna érte, ha zenélhetne most! A táskájában van ugyan egy szájharmonika, a biztonság kedvéért mindig magánál hordja, de Zoé aligha díjazná, ha most rákezdene...

Nem beszélve arról, hogy a lány most már tudja, hogy a zene, amit játszik, az ő maga, így óvatosabbnak kell lennie előtte, nehogy a belőle kiszökő hangok által árulja el magát. Az étteremben is nagyon figyelt, hogy ne magát játssza, a körülöttük lévő emberekre próbált figyelni, és őket vitte bele a zenébe – legalábbis javarészt. Igazából most pont emiatt ennyire elgyötört és álmatlan. Túl sok benne az érzés, és sehogy sem tud utat engedni nekik kifelé.

Ez az este kétségbeejtően nem úgy alakult, ahogyan tervezte. Nem mintha bánná, de azért tudja, hogy nagyon is bánnia kellene. Nem kellene, hogy boldog legyen, amiért megcsókolhatta Zoét, amiért most itt lehet az ágyában – a francba is, tényleg nem kellene ennek örülnie...

De Zoét megcsókolni egészen különleges élmény volt. Ricsi alig hiszi el, hogy tényleg megtörtént, azt pedig még nehezebb elfogadnia, hogy soha senkit nem volt még ilyen érzés csókolnia. És ahogy a lány a csókot viszonozta – félénken, mégis lelkesen, aztán pedig mindent elfeledve, szenvedéllyel... Ricsi szeretné tudni, hogy vajon Zoénak mit jelentett ez a csók, hogy jó volt-e, hogy... Bár igazából mindegy, hiszen úgysem lehet folytatás. Nincs értelme. Nemcsak a család miatt, hanem azért is, mert ő maga az, aki. Ennyi az egész.

Ricsi az oldalára fordul, Zoé felé. Nagyon fáradt és nagyon szeretne aludni, egy kicsit kizuhanni önmagából, elfeledni mindazt, ami gyötri. Ehelyett azonban csak nézi Zoét, és arra gondol, hogy mi lenne, ha a lány nem Adrián lánya lenne, és mi lenne, ha ő normális lenne – akkor szerethetné Zoét, akarhatná.

Hogy lehet ennyire gyönyörű ez a lány? Ricsi nem tud vele betelni. Akár egész éjszaka tudná nézni – bár ahogy most érzi magát, ez talán így is lesz. De nem baj, így legalább nem haszontalan forgolódással telnek a percek, az órák, így legalább mégiscsak van értelme annak, hogy ébren van...

Ricsi kissé bódultan, kásás, szétfoszló képekkel és gondolatokkal a fejében tér magához. Az álom még magának követelné, de valami csiklandozza a nyakát, és... mi ez a hozzátapadó kellemes melegség? Egy pillanat alatt teljesen magához tér, de amikor megérti, hogy mi is történik, azt hiszi, hogy talán mégis álmodik, mert az aligha lehet valóság, hogy Zoét öleli magához.

A férfi nem mer megrezdülni, levegőt is csak alig-alig vesz.

Ez képtelenség... mégis hogy történhetett?

Ricsi a hátán fekszik, Zoé pedig az oldalán, szorosan hozzábújva. A lány feje a férfi vállán nyugszik, és a haja valóban csiklandozza Ricsi nyakát. Zoé karja a férfi mellkasán, a lába átvetve a combján, veszélyes közelségben Ricsi azon testrészéhez, amivel a lány soha, semmilyen körülmények között nem lenne szabad, hogy ismeretségbe kerüljön...

Most mit csináljon? Nem ébresztheti fel Zoét, a lány biztosan nagyon kellemetlenül érezné magát, és egyébként is, valószínűleg az, hogy most félig rajta fekszik, leginkább Ricsi hibája. Álmában biztosan közelebb húzta magához vagy ilyesmi... Te jó ég, tudta, hogy nem jó ötlet itt aludnia, a fene vigye el Zoé élénk logikáját és azt, hogy ő meg képtelen tisztán gondolkodni a közelében...

Még szerencse, hogy magán hagyta a melegítő alatt a bokszeralsóját, otthon persze nélküle alszik, de mikor tegnap este átöltözött, eszébe jutott, hogy mostanában milyen állapotban ébred reggelenként, és okosabbnak látta, ha ezúttal magán hagyja. Ha szerencséje lett volna, Zoé az egészből semmit sem vett volna észre. Annyira, hogy ne legyen feltűnő, leszorította volna a bokszer, és ha nem lett volna muszáj, ki sem mászott volna az ágyból addig, míg elfogadható állapotba nem kerül, de így... mi legyen? Muszáj valamit tennie, mielőtt Zoé felébredne.

De mit? Az ég szerelmére, mégis mit? Ha megmozdul, talán felébreszti Zoét, de így sem maradhat...

Ricsi hosszú percekig fekszik teljesen mozdulatlanul, képtelenül arra, hogy valamiféle elhatározásra jusson. Végül úgy dönt, hogy megpróbál óvatosan elhúzódni Zoétól, és már épp mozdulna, amikor a lány felsóhajt, aztán pedig mocorogni kezd.

Nem, nem, nem...

Ricsi a lány felé fordítja a fejét, óvatosan néz le rá, hátha mégse ébredt fel...

Nagyot dobban a szíve, ahogy az álmosan pislogó, gyönyörű szempárba néz. Zoé kicsit felé fordítja a fejét.

– Jó reggelt! – mosolyog rá bágyadtan a lány. Még nem fogta fel, hogy a karjában fekszik, még nem vette észre...

– Szia! – suttogja Ricsi, és nagyon igyekszik, hogy ne rezdüljön...

Zoé kábán pislog, aztán megmozdul, és elkerekedik a szeme.

Ez az a pillanat, amikor rájön, hogy félig a férfin fekszik.

Ricsi aggódva figyeli a lány arcát, amin értetlenség és zavar fut végig.

Aztán Zoé megmozdítja picit a lábát, és Ricsi önkéntelenül, tehetetlenül felnyög, ahogy a lány combja a merevedéséhez simul...

Zoé egy pillanatig meglepetten néz rá, aztán elvörösödik, és úgy húzódik el tőle, mintha megégette volna magát.

– Jézusom, ne haragudj, én... bocsánat... – hadarja a lány. Egészen a kanapé másik sarkába menekül, felhúzza a lábát, átöleli, majd a térdének támasztja a homlokát.

– Zoé, nincs semmi baj – szólal meg halkan Ricsi. A hangjából feszültség szökik kettejük közé, sűrű, nehéz illatokkal teli feszültség...

A lány a fejét rázza, de nem néz fel, így Ricsi alig érti az elmotyogott választ:

– De... én rád másztam álmomban... mármint... úristen...

Ricsi magában mosolyog – szeretné ő, ha Zoé valóban rámászna... De attól tart, hogy ez a helyzet nem a lány hibája, hanem az övé, vagy talán mindketten kellettek hozzá, ki tudja? Talán Zoé is vágyik rá, még ha ezt nem is tudja – és Ricsi reméli, nem is fog soha rájönni. Mert az, hogy csókot kért tőle, még semmit nem jelent. Viszont, ha Zoé is vágyik rá, és fel is ismeri magában a vágyat, akkor ki tudja, mi történhet legközelebb... Talán nem kellene rá esélyt adni, hogy legyen legközelebb.

– Zoé, ugye tudod, hogy nem te tehetsz róla? – kérdi Ricsi. Felül, de hiába, Zoé még mindig nem néz rá. Ricsi nagyon szeretné enyhíteni a lány zavarát, nagyon szeretné, hogy ne érezze magát kényelmetlenül, de mégis mit mondhatna, amitől nem lenne csak még rosszabb ez a helyzet?

– Zoé?

A lány megint megrázza a fejét, és még szorosabban öleli magát. Vajon mit érez most? Mire gondol? Miért nem mond semmit?

Ricsi lerúgja magáról a takarót (végül is már mindegy, ha Zoé meg is látja, hiszen érezte...), közelebb araszol a lányhoz, aztán a sarkára ül. Nem mer most a lányhoz érni, de igyekszik nagyon gyengéden és megnyugtatóan megszólalni:

– Zoé, nézz rám! – A lány meg se rezzen. – Zoé, kérlek! Figyelj, akkor is így állna, ha... nem így ébredünk, ez... természetes, hogy reggel... ebben az állapotban van...

– Tudom, de... de... – hebegi a lány.

– Zoé, nincs semmi baj.

– De rád másztam...

– Bárhogy is volt, én is kellettem hozzá, nem gondolod? Nem tudom, feltűnt-e, de öleltelek...

Zoé picit megmozdítja a fejét, és bátortalanul felpislog rá.

– Nem haragszol?

– Miért haragudnék? – kérdi Ricsi, és bár különös, de érzi, hogy halványan mosolyog.

– Az egészért...

– Nem – mondja Ricsi, aztán hirtelen indíttatástól vezérelve közelebb hajol Zoéhoz, és egy apró puszit lehel a lány homlokára. Meglepi, hogy ezt teszi, mert nem igazán szeret bárkit is megölelni, megpuszilni, talán azért, mert ezek a gesztusok is ugyanúgy érzelmek kifejezésére szolgálnak, éppen ezért nála ezek sem jönnek természetesen (kivéve persze, amikor egyéjszakás kalandokba bonyolódik, de az teljesen más ügy).

Zoé felnéz rá, beharapja az ajkát (ami természetesen Ricsi tekintetét a lány szájára vonzza, és a gondolatok, amelyek a nyomában járnak, a legkevésbé sem könnyítik meg, hogy lehiggadjon), aztán szégyenlősen felnevet.

– Azt hiszem, ezt is besorolhatjuk az elfelejtendő dolgok közé, nem?

– Hálás lennék érte – nyögi ki Ricsi.

A lány bólint, és bár még mindig eléggé rózsaszín az arca, de azért már mosolyog.

– Most... azt hiszem, jólesne egy zuhany – jelenti ki halkan Ricsi, aztán anélkül, hogy Zoéra nézne, feltápászkodik a kanapéról, és a fürdőbe siet. Reméli, hogy a lány tényleg nem fogja szóba hozni ezt az egészet...

Ledobálja magáról a ruháit, belép a kádba, behúzza a zuhanyfüggönyt, aztán megnyitja a csapot. A meleg vízzel nem bajlódik, csak hideget enged magára, és még így is kell pár perc, hogy szalonképes állapotba hozza magát.

Dideregve zárja el a csapot, alaposan megtörölközik, aztán visszaöltözik a melegítőbe és a pólóba. A farmer jobb lenne, de persze annyi esze nem volt, hogy behozza magával a táskáját, egy szál bokszeralsóban az előbbiek után pedig mégse sasszézhat Zoé elé...

Ricsi úgy lép be a szobába, mintha mi sem történt volna. A lány már beágyazott, most épp a konyhapultnál áll.

– Kérsz kávét? – fordul felé vidáman mosolyogva. Cseppet sem tűnik erőltetettnek sem a hangja, sem a mosolya, úgyhogy talán túltette magát a történteken. Ricsi kifejezetten hálás ezért, ha Zoé még mindig kényelmetlenül érezné magát, fogalma sincs, mivel nyugtatná meg.

– Jólesne.

– Csak ilyen három az egyben löttyöm van, nem baj? – emel meg Zoé egy tasakot.

– Nem.

– Remek.

Zoé elfordul, és hozzálát, hogy kávét csináljon. Bár Ricsit a lány minden apró mozdulata magával ragadja, és igazság szerint naphosszat képes lenne elnézni őt a legegyszerűbb tevékenységek közben is, kényszeríti magát, hogy a kanapéhoz sétáljon és leüljön.

A lány már kikészítette a tegnap meghagyott palacsintát a dohányzóasztalra, úgyhogy – csak azért, hogy ne bámulja Zoét – előre hajolva összehajtogat egyet, és enni kezd. Mire Zoé leteszi elé a kávét, már legalább három palacsintát eltüntetett – hihetetlenül finom, ahogy a lány elkészítette, igazság szerint jobb, mint Fannié, és ez nagy szó, mert Ricsi számára egészen idáig főzésben-sütésben senki sem tudta lekörözni az anyját...

– Végignézted tegnap a filmet? – kérdi Zoé, ahogy egy bögrével a kezében leül mellé, és felhúzva az egyik lábát felé fordul.

– Igen.

– És tetszett?

– Igen.

Amennyit látott és felfogott belőle, az biztosan, bár azért reméli, Zoé nem akar mélyebben belemenni a témába... (El ne felejtse megnézni a filmet valamikor, sose lehet tudni, Zoé később nem hozza-e szóba...)

– Tanulni fogsz ma? – kérdi Ricsi, mielőtt Zoé megszólalhatna, remélve, hogy ezzel elterelheti a lány figyelmét.

– Nem hiszem, nincs semmi sürgős – vonja meg a vállát a lány.

– Azt hittem, azért jöttél vissza, mert vizsgád lesz.

– Lesz is, de nem ezen a héten.

– Akkor most... csak miattam jöttél vissza?

– Beszélnünk kellett – mondja Zoé egyszerűen, és fogalma sincs arról, hogy Ricsi szíve a szavakra hevesebben kezd dobogni.

– És meddig maradsz?

– Holnap estig. Muszáj volt hazudnom egy holnapi vizsgát, hogy ne kérdezősködjenek arról, miért is akarok hazajönni, szóval hamarabb nem mehetek.

– Hazudtál miattam?

– Igen, de ne aggódj, Iván nem volt a közelben – mosolyodik el huncutul a lány. Ricsi most lát először ilyen mosolyt a lány ajkán, és teljesen elbűvöli. Az összeesküvők mosolya ez, azt súgja, hogy közös titkuk van, olyan titkuk, ami fontos a lány számára. És igen, Ricsinek is fontos. Semmiért nem adná ezeket a pillanatokat Zoéval, még akkor sem, ha tudja, hogy nem lehet folytatás...

– Nem sietek haza, mit szólnál, ha ezt a mai napot együtt töltenénk? – veti fel Ricsi. Tudja, hogy nem ez élete legjobb ötlete, de mégsem akaródzik magára hagynia a lányt. Zoé miatta jött vissza, miatta lenne egyedül, mikor akár otthon is lehetne az apjával, szóval az a minimum, hogy vele marad. Ki fogja bírni, hogy ne teperje le. Filmet néznek, együtt főznek vagy ilyesmi – ez elviselhető program. Csak arra kell ügyelnie, hogy ne kerüljön hozzá fizikailag túl közel, akkor nem lesz baj.

– Nagyon örülnék neki – feleli őszinte boldogsággal a hangjában a lány.

Ricsi félszegen elmosolyodik, és meglepő módon ez nem is esik olyan nehezére. Válaszul Zoé arcán is felragyog egy igen széles mosoly, és a férfi ebben a pillanatban úgy érzi, hogy ezért a mosolyért a világon bármit megtenne...