„Hogy mondj nemet, ha nem lehet?" (Kimnowak – Egy pillanatra)

Furcsa érzés Zoé számára, hogy amikor legutóbb megtette ezt az utat – két héttel ezelőtt – még nem volt családja, még egyedül volt az egész világban, most pedig... nos, most tizenhárom (kész őrület, Zoé akárhányszor erre gondol, elvigyorodik) rokonnal gazdagabb, és köztük ott van Ricsi is, aki legutóbb, mikor az étterem felé igyekezett, még csak a titokzatos, név nélküli zongorista volt. Fordulhat-e ekkorát az ember élete ilyen rövid idő alatt? Tényleg nem csak álom ez az egész?

Zoé néha tényleg úgy érzi, hogy álmodik, mert az, ami vele történt, túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Ugyanakkor mégis megtörtént, ott volt, átélte, mondhatja-e, hogy csak álom?

Pedig mennyire félt – a félelem nem is jó szó, a rettegés talán jobb, bár még az is épp csak meglegyinti az igazságot. Benyitni az apja könyvesboltjába, elé állni és mindent elmondani, élete egyik legnehezebb pillanata volt. Olyannyira izgult, hogy most már az egészből szinte semmit sem képes felidézni, csak a zavart és hogy beszélt össze-vissza, tulajdonképpen csoda, hogy Adrián ki tudta belőle hámozni a lényeget.

És valami csoda folytán a férfi hitt neki. Nem kételkedett. Mikor aznap éjszaka Zoé rákérdezett, hogy miért fogadta el fenntartás nélkül a szavait, Adrián azt mondta, hogy azért, mert nemcsak a lány, hanem a saját édesanyját is látja Zoéban. Az az éjszaka... Reggelig beszélgettek Adrián lakásán (a férfi mindenre kíváncsi volt Zoéval kapcsolatban, és persze mesélt magáról is, bár néha pillanatokra csak hitetlenül és csodálkozva nézték egymást) – pedig Zoé eredetileg nem így tervezte, haza akart jönni, esetleg szállodába, de az apja barátnője ragaszkodott hozzá, hogy náluk aludjon, amiből persze alvás aztán nem sok lett. Mármint a részükről, Kamilla Adrián ölében valamivel éjfél után elaludt.

Zoé elmosolyodik, ahogy eszébe jut, hogy amikor pár óra múlva Adrián fel akart állni, hogy kimenjen a mosdóba, Kamilla nyöszörögni kezdett, ezért aztán Adrián inkább nem mozdult, úgy maradt egész éjszaka, míg aztán valamikor reggel hat körül Kamilla fel nem ébredt, és Adrián csak akkor ment ki a vécére (eléggé sietősen). Zoé számára lenyűgöző, hogy két ember ennyire szereti egymást, hogy ennyire összetartoznak – és lenyűgöző az is, hogy nemcsak Adrián, hanem Kamilla is elfogadta őt. És persze az egész család...

Zoénak azon az első napon, amikor mindannyiukkal egyszerre találkozott, nem volt egyszerű dolga... mély víz volt a javából. Furcsa véletlen, hogy pont aznapra időzítette a látogatását, amikor a nagyapja megnősült, és bár ő nem akart zavarni ezen az esküvőn – aggódott, hogy hogyan fogadnák, hogy mit szólnának –, de Adrián szerette volna, ha velük tart, és minthogy a lány annyira boldog és hálás volt, hogy a férfi hitt neki, hogy végül beadta a derekát.

És aztán egészen elképesztő és hihetetlen módon senki sem botránkozott meg a jelenlétén, senki sem kezelte idegenként, sőt, a nagyapja új felesége még arról is meggyőzte, hogy lakjon náluk az ünnepek alatt. Zoé semmiképp sem akart volna az apja egyterű lakásában maradni, biztos benne, hogy ha más nem is, de éjszakánként zavarta volna a jelenléte Kamillát és Adriánt, és ezt mindenképpen el akarta kerülni. Éppen ezért tökéletes megoldás volt, hogy a nagyapjához és a – lényegében – nagymamájához költözzön. Ráadásul így az egész családot jobban megismerhette.

Zoé, mikor felkereste az apját, nem számított rá, hogy ilyen nagy és őrült családba csöppen. Sőt, ha már az esküvő előtt tudja, hogy ilyen sokan vannak (mert Adrián csak annyit mondott, hogy a szűk család lesz jelen, szóval nem kell aggódnia), talán mégis megfutamodik, és inkább egy másik nap tér vissza, de most, utólag már egyáltalán nem bánja, hogy így alakult. Talán könnyebb is volt, hiszen nem kellett mindent mindenkinek egyesével elismételni, mert kérdések aztán voltak bőven – és különös módon Zoénak nem esett annyira nehezére előttük beszélni. Pedig hát akkor még mind idegenek voltak. Talán azért nem volt annyira zavarban, mert érezte, hogy rögtön befogadják, hogy bár ez egészen furcsa és különös, de szeretik, pusztán azért, mert Adrián lánya, szeretik és meg akarják ismerni, hogy aztán azért is szerethessék, aki ő maga.

Kivéve Ricsit. Ricsi, aki most már a mostoha nagybátyja, aki közvetlenül az esküvő után beszélt vele utoljára, és aki aztán a karácsonyt leszámítva fel sem nagyon bukkant. Bár a családból többen is megjegyezték, hogy ez nem szokatlan, hogy Ricsinek vannak időszakai, amikor így eltűnik és csak a zenének él, de ez akkor sem nyugtatta meg Zoét.

Úgy érzi, hogy az elmúlt két hétben Ricsi miatta kerülte el a családját, és ennek egyáltalán nem örül. Ezért döntött úgy, hogy ezen a hétvégén hazajön – pedig még maradhatott volna, ráadásul hazudnia kellett egy hétfői vizsgát, amire tanulnia kell, de akkor is úgy érzi, hogy muszáj találkoznia és beszélnie Ricsivel, és minthogy tudja, hol találja ma este, és tudja azt is, hogy a férfi így nem kerülheti el, ez tűnt a legokosabb megoldásnak.

Mire az étteremhez ér, a feszültség az egész testét átjárja. Tart attól, hogy Ricsi nem fog neki örülni, márpedig a férfi nemcsak a család miatt fontos neki, hanem azért is, mert ő Ricsi – a zongorista, aki beszélget vele. Zoé úgy hitte, hogy az, hogy családtagok lettek, közelebb hozza majd kettejüket egymáshoz, ehhez képest ennek pont az ellenkezője történt, és a lány ezt egyáltalán nem érti. Ricsi talán haragszik rá valamiért?

Remegő kézzel nyit be az étterembe. Tekintete rögtön Ricsit keresi, és önkéntelenül elmosolyodik, ahogy megtalálja. A férfi ugyanúgy ül a zongoránál, mint a legutóbb, fekete ruháiban mintha a zongora része lenne, sőt, igazából mintha a zenéhez tartozna – ő is megfoghatatlan.

Míg Zoé a hirtelen melegtől kipirulva az asztalok között a zongora mellé sétál, leveszi a sapkáját és a kesztyűjét, és a sálat is meglazítja kicsit a nyaka körül.

– Szia, idegen! – köszön a lány halkan.

„Idegen, akit lépésenként engedsz közelebb" – merül fel benne, és elmosolyodik. Az édesanyja nagyon szeretett zenét hallgatni, ez a mondat is egy általa kedvelt számból van, és bár Zoé nem kifejezetten az a zenehallgató típus, néha mégis felmerül benne egy-egy sor, és aztán bennragad a fejében, míg aztán meg nem hallgatja az adott számot. Ez csak olyankor bosszantó, ha nem tud számítógéphez jutni, mert akkor aztán akár egész nap keringhet a fejében az az egy sor, és így a nap végére teljesen kikészül az állandó ismétlődéstől és attól, hogy képtelen másra gondolni.

– Szia! – feleli halkan Ricsi, de nem néz a lányra, Zoé számára azonban már az is megkönnyebbülés, hogy egyáltalán válaszol.

– Leülhetek?

– Igen.

– Köszönöm.

Zoé kicsomagolja magát a rengeteg a ruhából, amit a hideg miatt felvett – a kabáton túl két pulóvert is magára húzott (így aztán a kabátban olyan, mint egy Michelin-baba, de minthogy sosem adott igazán a divatra, ez nem zavarja – inkább nézzen ki nevetségesen, minthogy megfagyjon). Most az egyik kötött pulóvert azért még magán hagyja, mert úgy érzi, nem engedett ki teljesen. Pedig nem hosszú az út a lakásától idáig, most mégis szinte didereg.

Ricsi tovább játszik, a dallam szomorkás, de mégis gyönyörű. A hangok mintha álmok és vágyak széttört, elveszett szilánkjai lennének.

Zoé nézi Ricsi kezét – bár tudja, hogy nevetséges gondolat, de akkor is úgy véli, hogy szép keze van a férfinak. Hosszúak az ujjai, és nem olyan vaskosak, mint a férfiaknak általában, és bár nem is nőiesek, de mégis van bennük valami törékenység, valami könnyedség. Egészen zavarba ejtő a gondolat, Zoé bele is pirul, de mégsem tudja nem elképzelni, hogy milyen lenne, ha ezek az ujjak összefonódnának az ő ujjaival – azóta nem tud szabadulni ettől a képtől, mióta kezet fogtak akkor, amikor másodszor is bemutatkoztak egymásnak. Ahogy Ricsi megérintette, Zoé gyomrában felkavarodott valami – igazság szerint elég furcsa érzés volt, ijesztő és mégis, Zoé vágyja újra érezni...

Szerencsére a pincér érkezése elűzi a zavarba ejtő gondolatokat. A lány ezúttal is desszertet rendel, de most nem palacsintát, hanem sütit – csokis marlenkát, ami az egyik kedvenc édessége. Az édesanyja isteni finoman tudta elkészíteni, és bár valamikor ősszel Zoé is próbálkozott, nem sikerült olyan különlegesen, mint amilyen az anyukájáé volt mindig.

Míg a pincér meg nem érkezik a süteménnyel, Zoé zavartan és némán ül. Ricsi nem fordul felé és nem is szól hozzá. A lány mindvégig azon gondolkodik, hogy mit kellene mondani, hogy hogyan törhetné meg a jeget... Még akkor sem tudja, amikor hozzálát a marlenkához, ami hiába nagyon finom, most mégsem esik olyan jól a lánynak. Nem ezért van itt, igazából egyáltalán nem érdekli a süti, ő csak Ricsivel szeretne beszélgetni, ahogyan a múltkor is...

Igen, más most köztük a kapcsolat, mint legutóbb, ez tény, de ettől függetlenül, tekintve, hogy a két hét alatt alig találkoztak, akár ugyanolyan is lehetne. Ők ketten még mindig idegenek...

– Képzeld, találkoztam az apámmal – szólal meg hirtelen Zoé. Ha Ricsi még mindig csak a zongorista lenne az étteremből, ezt mondaná most.

A férfi nem reagál, úgyhogy Zoé megemeli a vállát, mint akinek éppen minden mindegy, és csak azért is folytatja.

– Bár elsőre ijesztő volt, sokkal magasabb nálam, és... hát, jóképű férfi, de van benne valami félelmetes, nem is tudom, talán, mert olyan hidegnek tűnik először, pedig igazából nagyon kedves ember. – Zoé szélesen elmosolyodik. – A barátnője is majdnem olyan alacsony, mint én. Kicsit mókásan festenek egymás mellett, de nagyon szeretik egymást. És képzeld, Kamillához beszélnek a könyvek, tudom, furán hangzik, de igazából Adrián egész családja nagyon fura.

Zoé eleinte komolyan azt hitte, hogy álmodik vagy megőrült, más logikus magyarázatot el sem tudott képzelni. Márpedig Zoé szereti a logikus magyarázatokat, a logika biztonságos és kiszámítható. De meg kellett tanulnia mindezt félretenni, ha meg akarta érteni a családot, amibe csöppent, és hát igazából nem is nagyon volt választása, hiszen például Kamilla, mikor Zoé vele és Adriánnal együtt töltötte a napot a könyvesboltban, mint valami félőrült rohangált a polcok között, újabb és újabb könyveket pakolva az asztalra.

„– Te jó ég, ezek mind téged akarnak, egészen hihetetlen.

– Engem akarnak? De miért?

– Nem tudom, azt nem mondják. Csak tudatják velem, hogy hozzád akarnak tartozni."

Zoé kételkedve nézte az egyre gyűlő kupacot.

„– Ezek gyanúsan romantikus könyveknek tűnnek...

– Nem szereted a romantikus könyveket?

– Nem igazán az én műfajom...

– Az én lányom.

– Le se tagadhatnád."

Zoé elvigyorodik, ahogy eszébe jut, hogy milyen büszkén és szeretettel nézett rá Adrián, aki ugyan makacsul visszautasítja a feltételezést, hogy lennének romantikus hajlamai, ennek ellenére Kamillát a tenyerén hordozza, és Zoé úgy érzi, hogy nincs a világon olyan, amit meg ne tenne érte.

A könyveket elhozta magával, de még egyikbe se nézett bele – többnyire fantasy vagy történelmi regényeket olvas, mert azok egyike sem erről a világról szól. Bár ez manapság már nem olyan fontos számára, de régebben, főleg a középiskola alatt, csak így tudott kiszakadni a valóságból, és erre akkoriban nagy szüksége volt. Kétli, hogy a romantikus könyvek le tudnák kötni, de Kamilla annyira aranyosan halmozta elé az újabb és újabb regényeket, hogy nem volt szíve visszautasítani, meg hát egyébként sem akarta megbántani az apja barátnőjét.

– És egy csomó művész is van a családban – folytatja Zoé, mikor Ricsi nem mond semmit és a dallam sem változik, amit játszik. Lemondástól nehezek a hangok az ujjai nyomán, Zoét az őszi avar színeire emlékeztetik. – Adrián unokatestvére író, most épp egy mesekönyvön dolgozik. Abigél megígérte, hogy kiválogatja majd a szerinte legjobb meséit, és átküldi nekem, hogy elolvashassam őket. Kamilla mindet imádja, szóval kíváncsi vagyok, milyenek.

Kicsit fura úgy beszélni a családról, hogy Ricsi pontosan ismeri őket, ennek ellenére Zoénak mégis jólesik. Ez a két hét viharos gyorsasággal telt a számára, nem volt ideje feldolgozni a rengeteg élményt, és azzal, hogy most beszélhet róla, valahogy valóságosabbnak tűnik az egész.

– Az egyik nagybátyám pedig festő, és ő illusztrálja Abigél mesekönyvét. Ákos egy kis tó mellett lakik a barátnőjével, voltunk kint náluk. Dina meg akart tanítani korcsolyázni, de féltem, hogy elesnék, úgyhogy igazából még a jégre is alig mertem kimenni. Ők viszont nem zavartatták magukat – kuncog Zoé, ahogy eszébe jut, hogy Ákos szánkón húzta Dinát, aztán próbálták fordítva is, de Dina nem tudta olyan gyorsan húzni Ákost, mint a férfi őt, viszont az látszott rajtuk, hogy nagyon szeretnek szánkózni, folyton egymásra néztek és nevettek, ami nagyon tetszett Zoénak.

– Aztán a másik nagybátyám zenész, nem úgy, mint te, neki rockegyüttese van – mondja Zoé. – Koponyák, elég ijesztő név, nem? Mikor Krisz először mesélt róla, még a hideg is kirázott. Viszont Krisz cseppet sem ijesztő.

Bár a zene, amit játszanak, Zoéhoz nem került közel, de azért a szilveszteri koncertjüket sose fogja elfelejteni, pedig Zoé eléggé kényelmetlenül érezte magát abban a zsúfolt, szűk, pincéből átalakított szórakozóhelyen. Az ilyesmi nem az ő világa, de minthogy majdnem az egész család készült erre a koncertre, nem akarta kihagyni.

„– Szóval ez a dal a családomnak szól, akik ott ülnek, ott, annál az asztalnál, igen, ahol kettő, nem, bocsánat, három vénség is üldögél – ugye, kedves apuka? –, szóval ezt csak most, csak nektek, és... nem hiszem el, hogy kimondom, köszönjétek Lénának, ő a barátnőm, és imádom – bocs, csajok, ez van –, szóval szeretlek titeket. Téged is, Zoé."

Zoé nem kifejezetten az a meghatódós típus, de amikor Krisz ezt mondta, könnybe lábadt a szeme. Olyan jó érzés, hogy az egész család elfogadta és szereti, hogy tényleg szeretik, olyannak, amilyen, a maga hallgatagságával, a félszegségével...

„– Ugye nem akarod ma is elrabolni a kedvenc unokahúgomat, bátyuskám?

– Krisz, ő az egyetlen unokahúgod.

– Attól még lehet a kedvencem.

– Krisznek igaza van, fiam, hagyhatnád, hogy több időt tölthessek a kedvenc unokámmal.

– Apa, ő az egyetlen unokád.

– Attól még lehet a kedvencem.

– Ha vele akartok lenni, akkor kénytelenek lesztek velünk tartani, mert nem engedem el magam mellől."

Zoé számára hihetetlen, hogy mindenki ennyire akarja őt. Úgy kezelik, mintha gyerek lenne, ami akár zavaró is lehetne, de Zoé mégis élvezi. Olyan régóta nem volt már igazán gyerek, igazából nem is tudja, volt-e az valaha – nem engedhette meg magának...

– És persze ott van a nagyapám, akit ugyan még Istvánnak hívok, de azt hiszem, nem fogja bánni, ha egyszer majd nagyapának szólítom. Nem lesz nehéz, mert nekem ő az első nagyapám, mármint, szóval a nagyszüleimet soha nem ismertem, csak őt. És a felesége is nagyon kedves nő, úgy bánt velem, mintha tényleg az unokája lennék, és képzeld, neki is van három fia, úgyhogy igazából nem is csak két, hanem öt nagybátyám lett hirtelen. És egy nagynéném is, bár amúgy ő fiatalabb nálam két évvel.

Zoé kicsit elbizonytalanodik, ugyanis Ricsi még mindig maga elé meredve hallgat. Ugyanakkor a lány úgy érzi, hogy a férfi nagyon is figyel rá – talán azért gondolja ezt, mert a zene már nem olyan mélabús. Igazából a lopva belecsempészett rövid, magas hangok miatt egészen olyan, mintha Ricsi tudatlanul azt játszaná el, ahogy a maga köré vont páncél – jégből talán – lassan-lassan megrepedezik, ezért hát Zoé nagy levegőt vesz, és bár kicsit zavarban van, hogy ennyit beszél, de azért folytatja:

– A legidősebb mostoha nagybátyám tanár. Nagyon szigorúan fest, igazából kicsit tartottam is tőle, de aztán egy délelőtt nagyon jót beszélgettünk. Te nem tudhatod, mert még nem mondtam, de informatikát tanulok az egyetemen, bár mondjuk ezen mindenki csodálkozott, valahogy nehezen hitték el, hogy engem ez érdekel, de... mindegy. Iván infó szakos tanár, szóval... megértettük egymást.

Igazság szerint Zoé szívesen gondol vissza arra a beszélgetésre, mert bár tényleg tartott Ivántól, de a férfi nagyon kedves és érdeklődő volt, olyannyira, hogy végül a számítógép előtt kötöttek ki, és Iván elmagyarázott egy-két dolgot, amit Zoé nehezebben értett meg az óráin – ráadásul a férfi felajánlotta, hogy ha bármelyik vizsgája előtt szeretné valakivel átvenni a tananyagot, ő mindig szívesen áll rendelkezésére. Nem úgy mondta ezt, mint aki csak udvarias akar lenni, látszott rajta, hogy tényleg komolyan gondolja, és ez nagyon jólesett a lánynak.

Később azt is megtapasztalta, hogy Ivánnak humora is van, majdnem olyan gúnyos, mint amilyen Adriáné vagy az övé is, bár Iván ezt leginkább Krisznek tartogatja. Zoé szerint a két férfi – annak ellenére is, hogy folyton marakodnak – azért kedveli egymást, csupán Iván elég nehezen fogadta, hogy egyetlen húgocskája felnőtt és szerelmes lett...

– Elfelejtettem mondani az előbb, de a nagynéném egyébként a nagybátyám barátnője, kész őrület, nem? Nagyon aranyosak együtt. Mondjuk, azért az elég fura, hogy Krisz Léna tanára volt, bár hogy őszinte legyek, azt is elég nehéz elképzelni, hogy Krisz tanított. Tudod, ő leginkább olyan, mint egy nagyra nőtt gyerek...

Zoé arra gondol, hogy egyik este a szobájában beszélgettek Lénával és Krisszel, de Krisz végül megunta a „csajos csevegést" (nem mintha bármi „csajosról" beszélgettek volna – Zoé azt se nagyon tudja, mi számít „csajosnak", általános iskola óta nincs igazán barátnője), és közölte, hogy inkább elteszi magát holnapra, aztán alig fél óra múlva visszajött, mondván, hogy Léna nélkül képtelen elaludni...

– Ebből a szempontból Krisz nagyon hasonlít az egyik mostoha nagybátyámra, ő színész, és folyton viccelődik. Ráadásul meg van áldva azzal, hogy nevetésre bírjon, pedig szoktam én nevetni, csak... visszafogottan. Kornél azt mondja, hogy olyan vagyok, mint az egyik bátyja, állítólag ő sose nevet, bár őt sajnos nem igazán sikerült megismernem – pirul el Zoé, hiszen most Ricsiről beszél, erre azonban még nem áll készen, úgyhogy gyorsan másfelé tereli a gondolatait: – És van még egy... hát, nem is tudom, minek nevezzem, mert ez elég bonyolult. Lizi Léna és Dina féltestvére, egyiküknek apai, másikuknak anyai oldal felől, és igazából Lizi nem is tudta, hogy Léna a testvére, csak azt, hogy Dinának... Belefájdul az ember feje, nem?

Zoénak tényleg belefájdult, mire magában összerakta a teljes családfát – tulajdonképpen, ha mindezt filmen látja vagy könyvben olvassa, nemes egyszerűséggel hihetetlennek bélyegzi az egészet, és valószínűleg félre is rakja, így azonban... hát, kénytelen volt belátni, hogy ez a valóság, bármilyen képtelennek is tűnik.

Igazából Zoé és Lizi egy délután családfát is rajzoltak – Lizinek legalább olyan nehéz volt elfogadnia, hogy egy ilyen nagy család tagja lett, mint Zoénak, és ez az érzés rögtön közel hozta őket egymáshoz, még ha egyébként nagyon különbözőek is ők ketten. Elég sokat beszélgettek, és bár Lizi elég nyers és szókimondó típus, Zoé mégis szeret vele lenni, sőt, tőle olyasmit is megkérdezett, amit senki más előtt nem mert volna soha szóba hozni...

„– Lizi... én, szóval...

– Ki vele, Zoé!

– Milyen érzés... csókolózni?"

Lizi akkor épp arról beszélt, hogy egy időre elege van a pasikból, mert mind hülye – Zoé nem nagyon tudott hozzászólni a témához, tekintve, hogy soha nem járt még senkivel. Igazából egészen mostanáig ez a kérdés nem is nagyon foglalkoztatta, de látni azt, hogy az új családjában a párok mennyire mélyen szeretik egymást, valamit elindított benne. Húszéves, szóval úgy gondolja, hogy igazából az a furcsa, hogy eddig nem nagyon gondolt szerelemre és... hát, egyebekre.

„– Te még sose csókolóztál?

– Nem.

– Komolyan?

– Aha...

– Hát... csodálatos érzés... már persze, ha akivel csókolózol, jól csókol. Bizsereg mindened, elönt a forróság, olyan, mintha szédülnél, és ez felkavaró és emésztő, de mégis... csodálatos.

– Ez egészen úgy hangzik, mint a hányinger, már ha eltekintünk a csodálatostól."

Zoé fanyar megjegyzésén Lizi legalább fél órán keresztül nevetett, aztán pedig közölte, hogy Zoé imádni valóan ártatlan. Zoé inkább ostobán ártatlannak látja magát, de ezen nem most akar töprengeni, amikor épp Ricsit próbálja megpuhítani.

– Szóval lett egy hatalmas családom két hét alatt, kicsit olyan mesebeli ez az egész, nehéz elhinnem, hogy tényleg megtörtént. Bár azért nem minden alakult tökéletesen...

Nem, valóban nem, mert Ricsit alig látta. Persze róla is sokat megtudott, Fanni szívesen mesélt róla, talán azért, mert megérezte, hogy a lányt zavarja, hogy a titokzatos nagybácsi alig bukkan fel, szóval biztosan meg akarta nyugtatni, hogy a fiánál ez egyáltalán nem szokatlan. Zoé pedig mindent örömmel hallgatott, ami a férfiról szólt, mert szerette volna őt jobban megismerni.

Ricsi édesanyja nagyon érdekesen tud mesélni, ahogy ő beszél, a szavak valahogy életre kelnek, képeket idéznek fel, olyan az egész, mintha varázslat lenne. Tulajdonképpen az is, hiszen Fanni valami egészen különös kapcsolatban áll a szavakkal, bár ezt Zoénak nem igazán sikerült megértenie. Kamilla képessége valamivel tisztább ügy – bár tulajdonképpen Iváné a legérthetőbb, mert az, hogy a nagybátyja felismeri a hazugságot, egyszerű és felfogható (még ha elsőre teljesen valótlan is, ugyanakkor Zoé letesztelte Ivánt, és a férfi minden egyes hazugságát felismerte).

Zoé tréfásan magában többször megjegyezte, hogy ez a család olyan, mintha az X-Menből pottyant volna a valóságba. Beleértve Ricsit is, hiszen Ricsi tényleg nem tudja kifejezni az érzéseit, csak a zenén keresztül. Fanni azt mesélte, hogy kisbabaként ez ijesztő volt, Ricsi ugyanis szinte soha nem sírt, nem mosolygott és nem nevetett. De amikor úgy háromévesen először hangszer közelébe került – az is zongora volt –, Fanni megértette, hogy Ricsinek olyan képesség adatott, ami egyszerre áldás és átok.

A férfi egyébként nemcsak zongorán tud játszani, bármilyen hangszer is kerül a kezébe, még ha előtte soha nem is látott olyat, akkor is megtalálja, hogyan csalhatja elő belőle a hangokat. Ricsi egyedül így tudja kifejezni az érzéseit, és talán Zoé ezt sem értette volna meg, ha nem hallja előtte Ricsit játszani. Így azonban ezt nem volt nehéz elfogadnia, sőt, úgy érzi, hogy most már sokkal jobban megérti a férfit. Kivéve ebben a pillanatban...

„– Szerintem csípni fogjátok egymást, jókat hallgathattok majd egymás mellett."

Krisz megjegyzése nehezen megy ki Zoé fejéből, főleg, hogy azt szeretné, ha Ricsi nem hallgatna tovább... Nagy levegőt vesz, mielőtt újra megszólalna.

– Van még egy mostoha nagybátyám... de azt hiszem, ő nem igazán kedvel, ugyanis kerül engem...

A lány félve pillant Ricsire. A férfi arca kifejezéstelen, és ezúttal Zoé a zenéből sem tud kiolvasni semmit. Egyszerűen nem tudja, hogy mit gondol Ricsi, és ettől úgy érzi, hogy a lelke mélyén egészen picire zsugorodik, előre félve attól, hogy a fájdalom elkerülhetetlen, de így, hogy eltűnik magában, hogy összekucorodik, így talán nem lesz olyan elviselhetetlenül szörnyű...

***

Ricsi tudja, hogy Zoé igazából most megkönnyíti a helyzetét – beszélhetne magáról úgy, mintha kívülálló lenne. Mondhatná, hogy a lány nagybátyja talán csak tényleg ilyen típus, hogy biztos kedveli Zoét, hogy talán csak magányra volt szüksége, de... de erre nem képes. Ricsi nem szeret hazudni, talán azért, mert Iván mellett felnőve a legtöbb hazugsága eleve értelmét vesztette, hiszen a bátyja mindig tudta, ha nem mondott igazat, így aztán egy idő után már nem is vette a fáradtságot, hogy egyáltalán hazudni próbáljon. Ugyanakkor ezúttal a teljes igazságot sem mondhatja el – ki tudja, az milyen hatással lenne Zoéra...

– Ne haragudj – mondja végül Ricsi Zoéra pillantva. A lány szeme elkerekedik, a tekintete megsebzett...

– Szóval tényleg kerülsz?

– Igen.

– Miért?

Vajon, ha most bevallaná, hogy azért, mert kétségbeejtően kívánja, mit mondana Zoé? Hogyan reagálna? Egyáltalán tudja ez a kislány, hogy mit jelent, amikor egy férfi kíván egy nőt?

Igen, Ricsi ezen már rengeteget gondolkodott. Nem kellene, tudja, de attól még újra és újra befurakodik a fejébe a kérdés, hogy vajon Zoé volt-e már együtt valaha férfival. Húszéves, elég meglepő lenne, ha még nem lett volna, ugyanakkor annyira végtelenül ártatlannak tűnik... Persze a látszat nem minden, Ricsi ne tudná ezt? De belegondolni, hogy valaki érintette, csókolta... az a düh, amit az ilyen pillanatokban érez, egészen biztos, hogy nem vall éppen józan gondolkodásra – végül is mi köze van neki ehhez? Nem mintha ahhoz lenne bármi köze, ha a lány még szűz lenne. Zoé az unokahúga és pont. Nem nézhet rá más szemmel. Adrián megölné. Aztán István is. Utána pedig jó eséllyel, csak úgy ráadásként Krisz is, és persze azt se zárhatja ki, hogy még Iván is, mert a bátyja teljesen belehabarodott Zoéba – lehet, hogy Ricsi nem járt otthon karácsony óta, de hogy őszinte legyen, az is épp elég volt, hogy leszűrje, Zoé pár nap alatt mindenkit az ujja köré csavart.

Aztán ott volt az a beszélgetés is...

Miután kibontották az ajándékokat és túl voltak rengeteg nevetésen (a többiek, Ricsi nem) és játékon, Fanni elindította az egyik kedvenc karácsonyi filmjét, amit persze a család fele ezerszer látott már, szóval Kornél igen hamar megunta.

Ricsi kapva kapott az alkalmon, hogy kicsit eltávolodhat Zoétól, úgyhogy Kornél után somfordált a konyhába. Nem lepődött meg nagyon, mikor alig tíz perc után azt vette észre, hogy a család minden férfitagja a konyhaasztalnál üldögél és falatozik.

„– Szerintetek van barátja?"

A kérdés persze Adriántól érkezett, és a férfi olyan komoran nézett, hogy senkinek se kellett afelől érdeklődnie, hogy mégis kire gondol.

„– Nincs."

Krisz vígan vágta rá, nem kis büszkeséggel a hangjában, ami elárulta, hogy mennyire elégedett magával, amiért ő ezt is tudja Zoéról.

Ricsi nem rezzent, egy leheletnyit sem, de azért nagyon is figyelt a beszélgetésre...

„– Azt te honnan tudod?

– Léna mondta.

– Jó. Helyes.

– Miért?

– Friss apuka vagyok, nem állok még készen arra, hogy elhajtsam a lányom mellől az udvarlókat.

– Miért kellene elhajtanod őket?

– Ugyan már, Kornél! Ebben a korban a fiúk csak szexet akarnak a lányoktól, kihasználják őket, tudom, ennyi idősen én se akartam mást."

Krisz vigyorogva nézett a bátyjára, majd egy csirkecombbal a kezében felé bökött – ha Ricsi tudna nevetni, ezen a jeleneten biztosan nevetett volna.

„– Te Kamilla felbukkanásáig nem akartál mást, sőt, igazából tőle se akartál mást.

– Mondod ezt te?"

Ezt akár Adrián is kérdezhette volna, de Iván megelőzte. Iván és Krisz folyamatosan piszkálják egymást, valahogy úgy, ahogy Kornél és Ricsi is, szóval Ricsi tudja, hogy a bátyja igazából egészen kedveli a mostohatestvérüket – annak ellenére is, hogy elrabolta a húguk szívét.

Krisz visszavágását István közbeszólása körözte le:

„– Előbb-utóbb szerelmes lesz..."

Ricsi nem igazán tud Istvánra mostohaapjaként tekinteni, de ettől függetlenül nagyon kedveli a férfit, már csak azért is, mert az anyját boldoggá teszi, ez már önmagában is elég lenne, hogy kedvelje őt, de István közvetlen és jó a humora, úgyhogy Ricsi jól kijön vele, bár ez a megjegyzése abban a pillanatban szíven ütötte. Bár nemcsak őt, Adriánt is...

„– Inkább utóbb, ha lehet. Nézzetek rá, olyan, mint egy gyerek. Túlzottan törékeny és sebezhető. Komolyan nem tudom, mit tennék azzal, aki kihasználja."

És a család férfitagjai nagy egyetértésben bólogattak Adrián szavaira – ezek után csoda, ha Ricsi úgy érzi, hogy távol kellene tartania magát a lánytól? Hiszen amint meglátja, nagyon is elítélendő gondolatai támadnak – vagy legalábbis, ha Adrián tudna a gondolatairól, minden bizonnyal elítélendőnek tartaná őket...

Igazából abban a pillanatban se úgy gondolt Zoéra, mintha az unokahúga lenne...

„– Azért nem irigylem szegény srácot, aki majd beleszeret Zoéba, gondoljatok bele, mit élhet majd át szerencsétlen, ha Zoé elhozza őt bemutatni nekünk..."

Kornél megjegyzése egészen új irányt adott Ricsi gondolatainak. Addig csak azon emésztette magát, hogy vajon Zoét érintette-e már férfi, de ezek a szavak eszébe juttatták, hogy a lány előbb-utóbb tényleg szerelmes lesz, akkor pedig neki végig kell majd néznie, hogy egy fiú szabadon megérintheti és megcsókolhatja a lányt...

Mert hát az ő családjukban a párok nem fogják vissza magukat, ha arról van szó, hogy kinyilvánítsák az érzelmeiket – persze soha senki nem tolakodóan teszi ezt, egy-egy érintés, puszi, semmi több, de ha Zoé tenné ezt egy fiúval... ez egy olyan gondolat, amitől Ricsiben a düh és a tehetetlenség vadul forrongani kezd.

Ricsi lopva Zoéra pillant. A lány várakozón és feszültséggel telten néz rá, szinte nem is pislog, úgy várja a választ, de a férfi nem tudja, mit mondjon.

Miért? Miért is kerüli őt?

Miért olyan nehéz erre válaszolni?

Ricsi valamilyen lehetetlen, képtelen ötlet folytán nagyon szeretné neki elmondani az igazat. Ha megtenné, Zoé minden bizonnyal kerülni kezdené őt, már csak azért is, hogy ne gyötörje a jelenlétével, mert igen, Zoé ennyire kedves és jószívű, de most, hogy itt van, hogy megint kettesben vannak... nem, Ricsi ezt nem tudja megtenni. Legalább ilyenkor szabadon élvezheti a lány társaságát, és itt az étteremben teljesen kizárt, hogy őrültséget kövessen el (nem mintha igazán látna bárkit is Zoén kívül, de azért mégiscsak emberek vannak körülöttük, ő pedig alkalmazott itt, és ez így együtt eléggé hasznos), szóval... miért ne maradhatna minden így? Hiszen ebben az esetben nem kell megbántania Zoét, és még ő is egészen jól jár – már a lehetőségekhez képest...

– Léna, Lizi és Iván – mondja végül Ricsi. – Meg talán anya is – teszi még hozzá, de teljesen feleslegesen, mert Zoé értetlenül néz rá.

Ricsi képzeletben nagyot sóhajt, de igazából nem, mert semmi szükségét nem érzi, és egyébként is erőltetett lenne – helyette a zene telik meg feszült, rövid hangokkal.

– Nem akarom, hogy megtudják az éttermet. Márpedig megtudnák – jelenti ki, bár ez nem a teljes igazság, de azt mégse mondhatja, hogy attól tart, előbb-utóbb valakinek feltűnne, hogy mennyire vágyik Zoéra, még annak ellenére is, hogy annyira zárkózott. Jobb, ha a lány azt hiszi, hogy pusztán csak arról van szó, hogy Ricsi azt nem szeretné, ha az étterem kiderülne, ami igaz is, tényleg nem szeretné, ha a család ezt megtudná...

– És ez miért lenne baj?

Zoé hangja leheletnyit megremeg, nem nagyon, de Ricsinek azért feltűnik, és rögtön megérti, hogy miért néz most szomorúan a lány, hogy mi az a halványan derengő fájdalom a szemében...

– Nem miattad, Zoé. Az egyáltalán nem zavarna, ha azt tudnák meg, hogy mi már korábban is találkoztunk.

– Tényleg?

Miért néz rá ennyire reménykedően a lány? Miért olyan fontos ez neki? Ő nem érez úgy, ahogyan Ricsi, ezt a férfi egészen biztosan tudja, akkor miért számít neki annyira, hogy ő mit gondol? Csak azért, mert a nagybátyja lett? Nem, igazából nem, Ricsi tudja ezt. Zoé egyszerűen csak kedves, senkit sem akar megbántani...

– Tényleg – mondja Ricsi, és őszintén is gondolja. Amíg a család arra nem jön rá, hogy ő mennyire kívánja Zoét, addig felőle aztán tudhatnák, hogy ő hamarabb ismerte meg a lányt, tulajdonképpen még büszke is lenne erre.

A válasz hallatán Zoé arcán megkönnyebbülés ömlik szét, és már a tartása sem olyan feszült. Ricsinek lelkiismeret-furdalása támad. Vajon Zoé két hete gyötri magát azon, hogy ő miért kerüli? Vajon tényleg azt hitte, hogy azt nem akarja, hogy a család megtudja, ismerik egymást? De hát annak mi értelme lenne? Végül is mit számít, hogy ők már ismerték egymást, amikor a lány felbukkant a család életében? Nem gondolhatta azt, hogy Ricsi esetleg szégyelli, ugye nem? Hiszen miért szégyellné?

– De miért vagy benne biztos, hogy rájönnének? – kérdi Zoé, és most már könnyedebb a hangja. Nincs benne az a riadt kis zönge, ami eddig sötétre színezte.

– A húgom sok mindent tud, amit nem lenne szabad tudnia.

– Igen, tudom, például tudta, hogy Krisszel összetartoznak. Meg azt is, hogy nincs barátom, pedig nem mondtam neki.

Zoé elgondolkodva félrebillenti a fejét, közben a villát szórakozottan az ajkához ütögeti, ami Ricsi gondolatait ismét nem éppen illő irányba tereli...

– De Léna nem jött volna már rá eddig? Végül is karácsonykor...

– A húgom velem kapcsolatban nehezebben vesz észre bármit is – szól közbe Ricsi –, de ez nem jelenti azt, hogy idővel nem érezne rá.

– De nem is valószínű, ezért kár kerülnöd, ráadásul előbb-utóbb talán ez lesz túl feltűnő, nem gondolod? – kérdi Zoé gúnyosan megemelt szemöldökkel, ami döbbenetesen emlékeztet Adrián hasonló rezdülésére. Tulajdonképpen, ha Ricsi csak egy kicsit is jobban figyel, ha nem bűvöli el annyira Zoé, hogy eszét veszti tőle, akkor akár rá is jöhetett volna, hogy amikor korábban a lány az apjáról beszélt, akkor Adriánról beszélt... Bár számított volna? Akkor most nem lennének ugyanitt? Vagy akkor nem kívánná ugyanennyire a lányt?

– Egyelőre nem gyanakodnak, és ez elég – jegyzi meg Ricsi. – Nem akarok kockáztatni, ott van Lizi is...

Mikor Ricsi megtudta, hogy a húga újdonsült féltestvére látja mindazt, amit mások elképzelnek, egy pillanatra egészen ledermedt. Mert persze Zoé is jelen volt, és ha Ricsi látja a lányt, akkor máris bűnösen csábító képek szöknek az agyába... Ricsit azonban Lizivel szemben is óvja a saját képessége. Az, hogy látszólag érzéketlen, mintha valamelyest blokkolná mind Léna, mind Lizi képességét, ami ezúttal kifejezetten hasznos a férfi számára. Bár ettől függetlenül, ahogy Lénával, úgy Lizivel kapcsolatban sem szeretne kockáztatni – nem hiányzik, hogy a lány pont egy olyan pillanatban lásson tisztábban, amikor ő éppen Zoéról fantáziál, márpedig ezt nem tudja megállni, bárhogy igyekszik is. Igazából észre se veszi, és máris azt képzeli, hogy milyen lenne megcsókolni Zoét, hogy milyen lenne, ha lassan és komótosan kihámozná a ruháiból, hogy milyen lenne, ha a melle a tenyerébe simulna, ha...

– Ha nem miattam nem akarod, hogy tudják, hogy már találkoztunk, akkor a zenélés miatt, igaz?

– Igaz – adja meg magát Ricsi, egy pillanatra elcsodálkozva azon, hogy mennyire ügyesen kikövetkeztette ezt a lány.

– És azzal mi lenne a baj?

– Zoé, amikor játszom, akkor kiadom magam – magyarázza Ricsi. – Sokszor azt se tudom befolyásolni, hogy mit játszom éppen. Minden ott van a zenében, és ők ezt tudnák, és értenék is, amit játszom. Ezek az emberek itt idegenek, csak annyit tudnak, hogy különleges a zeném, más, mint amit máshol hallhatnak, de nem tudják az okát, nem is sejtik. A család tudná, de... ez túl sok lenne, érted? Végül is ki szeretné, hogy a családtagjai minden érzelméről tudjanak?

– Ha elmondanád ezt nekik, megértenék, hogy nem akarod, hogy itt legyenek, és nem jönnének el.

– Lehet, de attól még nem esne nekik jól, hogy előlük elzárkózom, idegenek előtt pedig mégis hajlandó vagyok zenélni, sőt, önként teszem. Sose mondanák, de... tudom, hogy így lenne. Nem akarom megbántani őket, így aztán jobb, ha erről nem tudnak. Mit gondolsz, miért jöttem egészen egy másik városig, hogy zenélhessek?

Zoé töprengve figyeli Ricsit, aztán hirtelen, minden átmenet nélkül elsápad.

– És az zavar, hogy én...

– Nem – vág közbe Ricsi. Nem akarja, hogy a lány megint magában keresse a hibát, hiszen ő aztán semmiről sem tehet. Épp elég, hogy két héten keresztül valami fura tévhitben élt – ki tudja, miket gondolhatott?

– Biztos?

– Igen.

– Köszönöm.

Zoé eddig csak ímmel-ámmal ette a süteményt, Ricsinek feltűnt, de most felvidulva lát neki, ami megnyugtatja a férfit, hiszen ezek szerint Zoéban most már nincs semmilyen rossz érzés, amit ő okozott volna.

– Zoé... miért hitted azt, hogy azt akarom, hogy rólad ne tudjanak?

– Nem tudom, igazából csak... szóval éreztem, hogy engem kerülsz, és nem értettem, miért. Egyszerűen csak nem értettem, akárhogy gondolkodtam. Azt hittem, haragszol rám valamiért, hogy megbántottalak vagy nem is tudom... Igazából nem is voltam benne biztos, míg most be nem vallottad. Sajnálom, hogy így megbonyolítottam az életed.

Ha a lány tudná, hogy mennyire... – gondolja fanyarul Ricsi.

– Erről nem tehetsz.

– Hát... tényleg nem, de azért sajnálom. Igyekszem majd, hogy véletlenül se áruljalak el.

– Köszönöm.

– Zárásig szoktál maradni? – kérdi hirtelen a lány.

– Néha rá is húzok. Sokan csak a zene miatt vannak itt, legalábbis a tulaj szerint.

Ricsi ezt erősen kétli, de nem száll vitába a tulajjal – miért tenné, amikor itt szabadon zenélhet?

– És hazamész vagy...

– Szálloda.

– És ez így megéri? – faggatózik tovább Zoé, és Ricsinek olyan érzése támad, hogy a lány ezzel a sok kérdéssel valahová ki akar lyukadni, de hogy hová, azt elképzelni sem tudja...

– A tulaj jól fizet, szerinte sokan csak miattam járnak ide.

Zoé eltünteti a tányérról a süti utolsó morzsáit is, leteszi a villáját, aztán eltökélten Ricsi szemébe néz.

– Tudod, arra gondoltam, hogy amikor én is a városban vagyok, akár nálam is aludhatnál.

Nem. Kizárt. Lehetetlen.

Ricsi nem hiszi el, hogy ezúttal semmi sem látszik az arcán. Annak az ijedtségnek és döbbenetnek, ami most benne kering, kell, hogy legyen nyoma...

– Nem.

– Ugyan már, Ricsi, gyakorlatilag a nagybátyám vagy – győzködi szelíden Zoé.

– Nem hiszem, hogy ezt apád is így látná.

És igazság szerint Ricsi sem látja így. El kell kerülnie Zoét, legalábbis kettesben semmiképp sem maradhatnak... egy lakásban... egy teljes éjszakára... nem, nem lehet...

– Adrián csak két hete tudja, hogy a lánya vagyok, szóval...

– Ugye tudod, hogy amennyiben így nézed, én meg csak két hete vagyok a „gyakorlatilag" nagybátyád? Akár idegen is lehetnék.

Egy idegen, aki nem mellesleg őrülten vágyik erre a teljesen szédült kislányra...

– De nem vagy az.

Ricsi nem mond semmit. Hogy beszélhetné le a lányt erről a teljesen őrült ötletről, amikor annyira lelkes? Hogy győzhetné meg anélkül, hogy megbántaná?

– Sütöttem neked palacsintát. Eheted reggelire is.

Ó, egek, hogy mondhatna nemet, és mégis hogyan magyarázhatná meg, amikor Zoé ennyire kedvesen és ártatlanul néz rá?

Ricsi értetlenül bámul a mosolygó lányra, és egészen biztos benne, hogy azért, amit mondani fog, előbb vagy utóbb, de száz százalék, hogy a pokolra fog jutni.

– Jó, legyen.

Miért érzi úgy, hogy most valami hatalmas baklövést követ el? Tényleg hiányzik ez neki? Ha nincs Zoé közelében, akkor is nehéz nem gondolnia rá, ha vele tölt egy éjszakát... mégis hogy tudja majd magát visszafogni?

– Helyes – mosolyodik el boldogan Zoé.

Ricsit őszintén megdöbbenti ez a nyíltság – bár lehet, csak azért, mert ő maga képtelen normálisan kifejezni az érzéseit. Ami talán sosem volt annyira hasznára, mint most – végül is túl kell élnie ezt az éjszakát, Zoéval egy lakásban, lehetőleg anélkül, hogy elárulná magát...