„Ugye csak játék ez, s ahogyan volt, úgy lesz..." (Zorán – Csak játék)

Zoé vidáman lépdel az étterem felé. Nem igazán érti, hogy mitől ennyire jókedvű, de olyan régen érzett már hasonló felszabadultságot, hogy nem is nagyon kutatja az okát, egyszerűen csak elfogadja, hogy most éppen ezt érzi, és örül ennek.

Reméli, hogy tényleg nem fogja zavarni a férfit – különös, hogy nem tudja a nevét, egész héten annyit gondolt rá, de mindig csak „a férfiként", és ez most már nagyon zavarja, szóval egészen biztos, hogy meg fogja kérdezni. A férfi talán elárulja, bár azért Zoé erre nem merne fogadni.

Sose találkozott még annyira különös emberrel, mint az étterem zongoristája. Van benne valami, amitől furán kiismerhetetlen – talán az arca kifejezéstelensége, amitől egészen olyan, mintha csak félig lenne jelen. Igen, valahogy így. A férfi másik fele mintha a zenében élne. És a zene... arra Zoénak nincsenek szavai, de boldog, hogy nemsokára újra hallhatja a férfit játszani. Úgy hiszi, hogy részben ezért várta annyira, hogy elteljen ez a hét és végre péntek legyen. És hát persze azért is, mert olyan jó volt beszélgetni a férfival. Igaz ugyan, hogy nem tartott sokáig, és talán nevetséges is, hogy egész héten annyit gondolt rá, de... igazság szerint sose találkozott még senkivel, akivel ennyire könnyedén tudott volna szóba elegyedni. Ami meglepő és zavarba ejtő, de azért tagadhatatlanul izgalmas is.

Zoé úgy gondolja, azért tudott megnyílni a férfi előtt, mert a férfi az első pillanattól fogva nem kertelt, nem udvariaskodott, nem bájolgott, nem próbált más lenni, így aztán mindennek ő sem érezte szükségét. Igazából egészen olyan, mintha lenne köztük valamiféle kötődés, megértés. Zoé úgy képzeli, hogy a családtagok közt létezhet ilyesmi, mondjuk, testvérek között. Igen, igazából egészen olyan, mintha a férfi a bátyja lenne, bár persze lehet, hogy ahhoz túl idős. Akkor talán a nagybátyja, az biztosan belefér.

Az elmúlt hét alatt Zoé néha elgondolkodott azon, hogy vajon hány éves a férfi, de megközelítőleg sem tudja megsaccolni. Jelen pillanatban úgy látja, hogy éppúgy lehet huszonéves, harmincéves vagy akár még negyven is. De igazából ez mindegy, ahogy az is, hogy a bátyjának vagy a nagybátyjának tekinti-e, mindenképpen szokatlan, hogy valakivel ennyire szabadon beszélt. Kíváncsi rá, hogy ez csak egyszeri alkalom volt-e, vagy most is így lesz.

Mielőtt belépne az étterembe, toporogva leveri a cipőjéről a havat. Annyira elgondolkodott, hogy észre se vette, hogy megint esni kezdett, pedig nagyon szereti a havazást. Valójában a télből ez az egyetlen, ami értékelhető számára – a hideget ugyanis elég rosszul bírja, és a szürke, nyomasztó kopárság is mindig megviseli.

Zoé felnéz az égre, egy pillanatra behunyja a szemét, és élvezi, ahogy az apró hópihék a bőrére hullva hideg kis csípéssel olvadnak el. Zoé elmosolyodik. Olyan négy- vagy ötéves lehetett, amikor kint játszott az udvaron a papájával, majd ugyanígy megállt, mint most, és miután több hópehely is szétolvadt az arcán, értetlenül az apjára nézett.

„Hova tűnnek a hópihék?" – kérdezte, és aztán akárhogy magyarázták neki, hogy nem tűnnek el, csak elolvadnak, kislányként Zoé ezt képtelen volt megérteni.

Ahogy most erre gondol, a lány nem érez fájdalmat, vagy legalábbis nem azt az elsöprő erejű, letaglózó fájdalmat. Most először fordul vele elő, hogy úgy gondol a szüleire, hogy nem a veszteség az első, ami belemar.

Néhány másodpercig dédelgeti még magában az emléket, aztán sóhajtva belép az étterembe. Korábban érkezett, mint ahogyan múlt héten – bár próbálkozott, de hiába, képtelen volt tovább várni az indulással, úgy érezte, jönnie kell. Aggódva néz a zongora felé, de megnyugszik, mert a férfi már ott ül. Zoé elmosolyodik, majd szét se nézve indul a férfi felé. Szerencsére az asztal, ahova a múltkor ült, most is szabad.

Miközben átvág az asztalok között, arra gondol, hogy mennyire különös, hogy egyáltalán nem érdekli, hogy hányan vannak az étteremben, hogy ki nézi őt vagy bármi hasonló, holott máskor, amint emberek közé lép, rögtön feszélyezve érzi magát. Most azonban csak a zongoristára figyel.

A férfi még nem vette észre őt. Elmélyülten játszik, ezúttal a billentyűket figyeli. Könnyed, ábrándos dallam tölti be a levegőt – Zoé úgy érzi, hogy ilyen lehetne felhőkön lebegni. Vagy talán ilyen az, amikor az ember reménykedve várakozik...

A lány nem ül le az asztalhoz, megáll a zongora mellett. A férfi a szeme sarkából észreveszi, és felnéz rá. Ahogy összekapcsolódik a tekintetük, Zoét különös boldogság önti el, és egy picit talán zavarba is jön. A férfi átható, sötét tekintetében meglepetés és öröm játszik, bár az arca olyan közönyös, hogy Zoé igazából egyáltalán nem biztos benne, hogy a férfi tényleg örömmel fogadja.

– Szia! – szólal meg halkan a lány.

– Szia! – feleli a férfi színtelenül. Az ujjai a mélyebb billentyűk felé kalandoznak, az előbbi könnyed dallam füstössé és fülledté sötétedik. Zoé gerincén borzongás fut végig.

– Leülhetek?

– Igen.

Zoé kicsit meglepődik, azt hitte, a férfi ezúttal is valami csípős megjegyzéssel fog válaszolni. Talán zavarja, hogy megint itt van?

– Köszönöm.

A lány leveszi a sapkát, a sálat és a kabátot, az egyik székre teszi, majd arra ül le, ami a legközelebb van a zongoristához. Érzi magán a férfi tekintetét, de ő maga nem mer felnézni. Most valami más, mint legutóbb, nem tudja, hogy pontosan, mi, de kuszábbak az érzései. Mint az a pillanat, amikor először látta meg a férfit.

Egy pincér lép az asztalhoz, üdvözli Zoét, aztán afelől érdeklődik, hogy mit hozhat. A lány múlt héten alaposan áttanulmányozta az étlapot (hiszen addig sem kellett Ádámmal beszélgetnie), úgyhogy most rögtön tudja, mire vágyik – átugorva a főételeket (nem igazán éhes, túl izgatott ahhoz) csokis palacsintát rendel.

Mikor a pincér elhagyja az asztalt, Zoé végre a férfira mer nézni. A zongora hangjai már nem olyan mélyek, most inkább játékosságot sugallnak – Zoénak egy édes kiscica jut eszébe...

– Rögtön a desszerttel kezdesz? – kérdi a férfi, és bár a hangja és az arca még mindig közömbös, de a tekintetében mintha derű csillogna.

– Bármilyen étkezésnek az az igazán értékelhető része, nem? – vonja meg a vállát Zoé. Tényleg így gondolja, bár sok mindent szeret, de azért az édességet, főként a palacsintát szerinte igen kevés dolog tudja felülmúlni.

– Egyetértek. Ha tehetném, palacsintát reggeliznék.

A lány először nem tudja eldönteni, hogy a férfi ezt csak viccnek szánja-e, vagy komolyan gondolja. Önkéntelenül félrebillenti a fejét, ahogy fürkészőn kutatja a férfi arcát, nem mintha bármit is leolvashatna róla. Végül úgy dönt, komolyan veszi a zongorista szavait.

– Miért ne tehetnéd? Ki tiltja meg?

– Nem tudok palacsintát sütni – jelenti ki a férfi.

– Úgy valóban nehéz – kacag fel vidáman a lány.

A férfi, ahogy a tekintete Zoé ajkára siklik, most egészen máshogy néz rá, mint eddig. Zoé nem érti a változást – talán rosszat mondott? Vagy a férfi mégiscsak viccelt? Esetleg túl hangosan nevet? Vagy van valami a fogai között? Nem, biztosan nem, mosott fogat, mielőtt elindult...

– Mi a baj? – kérdi Zoé zavartan.

– Hogy érted? – kérdez vissza a férfi, és bár nyilvánvalóan kérdez, de még így is olyan furcsán súlytalan a hangja.

– Összevontad a szemöldököd – motyogja Zoé. Kicsit kényelmetlenül érzi magát, ilyesmit az ember mégsem szokott közölni azzal, akivel beszélget, valószínűleg ez nem éppen udvarias vagy illő dolog.

– Tényleg?

– Igen.

A férfi szeme leheletnyit elkerekedik.

– Ez miért lep meg?

– Honnan tudod, hogy meglepődtem?

– Picit elkerekedett a szemed.

A férfi ujjai megdermednek a billentyűkön, a hangok félbeszakadva remegnek meg a levegőben. Most, hogy nem szól a zongora, Zoé elveszettnek érzi magát. A zene megnyugtatta, ezt érezte, de csak most ébred rá, hogy talán azért tudott a férfival olyan jól beszélgetni, mert amíg a férfi játszik, nem fordul teljes figyelmével felé, ami segít, hogy a lány ne érezze magát feszélyezve.

– Most pedig úgy nézel, mint aki semmit nem ért. És a zongorázást is abbahagytad – közli Zoé, és ezúttal az ő hangja is érzelemmentesen cseng. Mindig ez van, ha nagyon zavarba jön, ilyenkor szeretne eltűnni, láthatatlanná válni, és ettől valamiért a hangja színtelenné válik.

A férfi óráknak tűnő másodpercekig még Zoét nézi, aztán hirtelen elfordul, és újra játszani kezd. A dallam zaklatott, a lány mégis fellélegzik. Nem tudja, miért van rá ennyire erős hatással a férfi zenéje – talán mert olyan, mintha nem is zenét, hanem érzéseket játszana... Hogy lehet így zongorázni? Honnan jön elő mindez a férfiból? Hogy születhetnek valakiben hangok, hogy születhet dallam?

Zoé átadja magát a zenének, és bár ezernyi kérdés kering benne, egyiket sem teszi fel. A férfi arcvonásai a dallam áradásának lelassulásával együtt újra kifejezéstelenné válnak. Zoé úgy érzi, mintha a férfi mindent, ami benne van, kijátszana magából. Vajon lehetséges ilyesmi? Zoé az asztalra könyökölve a tenyerébe támasztja az állát. Eltöprengve figyeli, ahogy a férfi ujjai egyre szelídebben érintik a billentyűket.

– Kérdezhetek valamit? – Zoé át se gondolja, a szavak csak úgy kiszöknek a száján.

– Már meg is tetted – feleli a férfi, de nem néz újra Zoéra.

– Jó, akkor kérdezhetek még egyet? – mosolyodik el Zoé. Tetszik neki a férfi fanyar humora, bár szinte biztos benne, hogy a legtöbb embert ez a fajta gúny idegesítené, ő azonban üdítőnek találja. Nem szereti, hogy az emberek olyan sokszor nem mondják ki, amit gondolnak, vagyis helyesebben nem azt mondják, amit igazán gondolnak – legalábbis tapasztalata szerint, ami azért nem túl sok, ezt még ő is belátja, úgyhogy azért megpróbál nem általánosítani, de mégis többször kell csalódnia, mint ahányszor nem.

– Ezt is megetted – pillant rá a férfi, és ugyan megint teljesen közönyös az arca, de a tekintetében mintha játékosság derengene. Zoé úgy érzi, a férfi most próbára teszi, teszteli a türelmét – bár persze az is lehet, hogy téved, és pusztán csak fárasztja a jelenléte. Mondjuk, ha így lenne, biztos megmondaná kertelés nélkül. Zoé elbizonytalanodik. Mi van, ha csak azért nem mondja, mert mint az étterem egy vendégét, nem akarja elüldözni?

– Rendben, akkor kettőt?

– Nem is tudom, az már a negyedik lesz... – mondja a férfi, de az ajka egészen apró mosolyra rándul, és ez elcsitítja Zoé kételyeit.

– Mindig ennyire kifejezéstelen az arcod és a hangod? Hogy lehet, hogy csak a szemedben vannak igazán érzések? És miért olyan, mintha azt játszanád, ami benned van?

A férfi hallgat. Zoé elbizonytalanodik – lehet, hogy túl durván fogalmazott? Megbántotta volna a férfit?

– Ugye tudod, hogy ez egyszerre három kérdés volt? – pillant rá a férfi.

Zoé érzi, hogy picit elpirul.

– Tudom. De mind ugyanarra vonatkozik – mondja a lány határozottan. Nagyon szeretne választ kapni, mert vágyik rá, hogy megérthesse ezt a különös idegent, hogy egy kicsit jobban belelásson. Bár azt nem érti, hogy miért is akarja ezt ennyire, hogy miért érzi olyan fontosnak.

A férfi nem kapja el a tekintetét, csak nézi mereven, szinte pislogás nélkül a lányt. Az ujjai közben lelassulnak, olyan most a dallam, mintha maga lenne a töprengés...

– Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy amit érzek, azt nem tudom kifejezni, csak a zene által? – kérdi lassan a férfi.

– Miért ne hinném?

– Mert képtelenség. Ugyan melyik ember ne tudná kifejezni az érzéseit?

– Az alexitímiás – vágja rá Zoé gondolkodás nélkül, majd elhúzza a száját és félrebillenti a fejét. – Nem, igazából az nem stimmel, aki alexitímiás, annak vannak testi reakciói, csak éppen nem tudja összekötni az érzelmeivel, vagyis hát ennél azért összetettebb, de mindegy, mert nálad nem erről van szó, ugye?

Bár a férfi arckifejezése nem változik, Zoé mégis úgy érzi, hogy most úgy néz rá, mintha valami „csodabogár" lenne. Pedig a lány véletlenül olvasott az alexitímiáról, mikor azt kutatta, hogy vajon mennyire normális az, hogy ő maga annyira zárkózott és annyira képtelen normális emberi kapcsolatokra. Persze tudja, hogy az internet nem válasz mindenre, de azért amikor az introvertált személyiségtípusról olvasott, az mégis megnyugtatta.

Aztán a férfi tekintete hirtelen elkomorodik, és ettől Zoé úgy érzi, hogy valahol a lelke mélyén fájón összerándul.

– Ugye nem azért vagy itt, mert valami pszichológiai esetnek találsz vagy ilyesmi? – kérdi a férfi, a szemében halványan mintha fájdalom és... szomorúság lenne. – Csak jelzem, teljesen normális vagyok. Vagyis nem teljesen, de...

– Nem, istenem, dehogy! – kiált fel Zoé riadtan. – Mármint persze, hogy normális vagy, úgy értem... szóval nem azért jöttem... jaj, én...

– Kislány, nyugi – szól közbe a férfi.

Zoé ijedten nézi, de a férfi arca semmit sem árul el. A lány nagy levegőt vesz, aztán megállíthatatlanul ömleni kezdenek belőle a szavak, át se gondolja, mit mond, csak hagyja, hadd jöjjenek.

– Nem tartalak pszichológiai esetnek, de úgy gondolom, érdekes vagy. Nem azért, amire most gondolsz, hanem... a zenéd miatt és... azért is, mert beszélgetsz velem. Velem... hát, szóval nem igazán szokott senki se beszélgetni. Persze lehet, hogy te sem akarsz, csak ezt félsz megmondani vagy nem is tudom... Mindegy. Igazából én csak... szerettem volna megköszönni, hogy múlt héten beszélgettél velem, és... hát, el akartam mondani, hogy úgy döntöttem, jövő héten meglátogatom az apámat. Persze lehet, hogy ez téged egyáltalán nem érdekel, csak... nem is tudom...

– Érdekel.

– Tényleg? – kérdi Zoé kicsit megszeppenve, hevesen kalapáló szívvel. Az előbbi után nem biztos benne, hogy most akkor minden rendben van-e kettejük között, hogy a férfi tényleg nem akarja elküldeni, hogy tényleg nem bántotta-e meg...

– Igen – mondja a férfi mélyen a lány szemébe nézve.

Zoénak fogalma sincs, hogy honnan tudja, de biztos benne, hogy a férfi igazat mond, ettől pedig boldog mosoly szökken az arcára. A férfi ugyan nem mosolyog vissza, de Zoé úgy érzi, ha tudna mosolyogni, akkor megtenné, és ez örömmel tölti el.

– Egyébként... hogy hívnak? – kérdi óvatosan.

– Fekete Richárd, de Ricsinek szoktak szólítani.

– Ricsi... – ismétli meg Zoé, és ahogy kimondja a férfi nevét, valami zavarosan megmoccan benne, valami nagyon furcsa érzés, amit képtelen azonosítani.

– És téged hogy hívnak?

– Vincze Zoé.

– Zoé... – mondja ki a férfi, és ez talán még különösebb érzés, mint ahogy az előbb ő mondta ki a férfi nevét. A férfi nem hangsúlyozza sehogy, egyszerűen csak kimondja, érzések nélkül, minden nélkül, csak hangok, és valahogy mégis más, mégis több...

Zoé zavartan mocorog a széken. Mi ez, amit érez? Ez a bágyadt, szédüléshez hasonlatos valami?

A lányt a pincér érkezése menti meg attól, hogy egészen maga alá temessék a kóvályogva rebbenő érzései. A pincér megterít előtte, leteszi a palacsintával teli tányért, majd mikor Zoé kedvesen megköszöni, mosolyogva bólint és már fordul is el, azonban a lánynak ez a rövid – de abszolút hétköznapi és normális – közjáték épp elég ahhoz, hogy elillanjanak belőle az össze-vissza érzések.

Ahogy Zoé a tányérján terpeszkedő hatalmas adag palacsintára pillant, kételkedik benne, hogy meg fogja-e tudni enni mindet, amikor azonban a szájába veszi az első falatot, elolvad a nyelvén szétomló édes ízektől. Talán még fel is nyög, bár ebben nem biztos, lehet az is, csak képzeli, mert ez a csokoládés palacsinta annyira hihetetlenül finom...

– Nagyon értenek itt a palacsintához – jegyzi meg Ricsi.

Zoénak feltűnik, hogy a zene megint megváltozik, most sűrű és sötét lesz, akár a csokoládé a tányérján, és édes, akár a nyelvén örömmámorban úszó ízek. Bűnösen csábító ez a dallam, tele elmondhatatlan sóvárgással...

– Igen, valóban – bólint a lány. – Kérsz belőle? Szívesen adok.

A férfi megint furán néz, de Zoé nem tudná megmondani, hogy pontosan mit is érez „fura" alatt. Csak abban biztos, hogy ez a férfi bár zavarba hozza, mégis jó vele lenni. Vajon ennek így van értelme?

– Nem, köszönöm – mondja a férfi, de Zoé úgy érzi, csak azért, mert elég hülyén festene, ha az étterem egy vendégének az ételét kezdené enni, ugyanis Ricsi hangja a szavai ellenére is mintha vágytól lenne mély. Persze lehet, hogy rosszul érzi – végül is elég nehéz kiigazodni a férfin.

– Csak itt zenélsz? – kérdi Zoé, remélve, hogy míg ő eszik, a férfi kicsit mesél magáról.

– Igen.

– Miért?

– Máshol aligha foglalkoztatnának, bár... a leendő mostohatestvérem próbál megfűzni, hogy zenéljek az együttesével.

– És te nem akarod?

– Nem lenne értelme.

– Miért? – pillant összevont szemöldökkel a férfira Zoé. Hiszen Ricsi csodálatosan játszik, érthetetlen, hogy csak itt, eldugva a világ elől, holott igazi tehetség.

– Nem tudom kétszer ugyanazt lejátszani. Kottából se.

– Különös.

– Igen, az – hagyja rá a férfi.

Zoénak feltűnik, hogy a dallam csendessé szelídül, és ebből arra következtet, hogy Ricsi már beletörődött abba, hogy mindez így van, és nem is akar rajta változtatni. Hogy csak zenél, mert szüksége van rá, de nem vágyik ennél többre. Nagyon érdekes, hogy a zongora hangjai által a férfi mennyi mindent elmond magáról – vajon tisztában van ezzel?

– És... nem gondoltál még arra, hogy amit játszol, azt leírd?

– Nem megy. A hangok csak jönnek és mennek, nem tudom őket megragadni. Megszületnek, aztán ahogy elhangzanak, véget is érnek. Kicsit olyan ez, mint Ezerkilencszáznál.

– Megnézted? – csillan fel lelkesen Zoé tekintete. A lányt boldogság önti el. Átsuhan a fején a gondolat, hogy vajon miért is örül annyira, hogy a férfi megnézte a filmet, amit ő ajánlott, de nincs ideje ezen töprengeni...

– Igen.

– És tetszett?

– Igen.

– Szerintem zseniális film. Annyira... különleges és egyedi.

Mint te – mondja ki majdnem Zoé, de még épp idejében visszanyeli a szavakat. Nem akarja, hogy a férfi megint kényelmetlenül érezze magát amiatt, hogy valami olyasmit mond, ami esetleg bántónak tűnhet.

– Furcsa lehet, hogy az embernek felnőttként egyszer csak mostohatestvére lesz – jegyzi meg Zoé, de igazából csak azért, hogy elterelje a témát, mielőtt kicsúszna a száján valami ostobaság.

– Három is – mondja a férfi.

– Egyébként vannak testvéreid? – faggatózik tovább fáradhatatlanul Zoé. Tudja, hogy talán kicsit túl személyesek ezek a kérdések, de közben annyira normális ilyesmiről beszélgetni, és ez jó érzés.

– Három.

– Izgalmas lehet, ha az embernek ilyen nagy családja van. – A lány maga is érzi, hogy mennyire vágyakozón, álmodozón cseng a hangja.

– Hát lehetne róla mesélni...

– Például?

Zoé többször is felnevet, ahogy a férfi beszámol arról, hogy az édesanyja és a férfi, akivel össze fog házasodni, negyven év után csak azért találkozhatott újra, mert Ricsi húga összejött a tanárával, aki történetesen az édesanyja régi szerelmének a fia. Annyira képtelen a történet, Zoé hitetlenkedve hallgatja, de közben azért szívet melengetően szépnek találja. Olyan sorsszerű és kedves, és arra gondol, hogy az életben igenis vannak csodák, van, amikor minden jól alakul – abban bízik, hogy talán neki is ilyen szerencséje lesz az apjával...

Zoé csak akkor veszi észre, hogy megette az összes palacsintát, amikor Ricsi a történet végére ér. A lány szomorkásan int a pincérnek, de bármennyire is szeretne, nem mer tovább maradni. Ha bírna még enni, biztosan rendelne valamit csak azért, hogy tovább beszélgethessen Ricsivel. De úgy nem maradhat, hogy nem fogyaszt semmit, azt talán az étterem dolgozói és fenntartói nem néznék jó szemmel, esetleg Ricsit hibáztatnák, ezt pedig végképp nem szeretné. Bár talán jobb is így – nem szeretne a férfi terhére lenni. Valamikor csak szokott szünetet tartani, lehet, hogy most csak azért nem teszi, mert ő itt van.

– Eljöhetek hozzád jövő héten? – kérdi Zoé, ahogy feláll az asztaltól, miután rendezte a számláját.

– Jövő héten karácsony van, zárva lesz az étterem.

– Ó. Akkor utána való héten?

– Elsején még zárva vagyunk, de másodikán már itt leszek.

– Remek. Akkor másodikán. Elmesélem majd, hogy ment a találkozás az apámmal.

– Várni foglak – mondja a férfi.

Válaszul Zoé szélesen rámosolyog. Lehet, hogy Ricsi nem boldogul az érzelmei kifejezésével, lehet, hogy a hangja is legtöbbször színtelen, de a zongora most szomorkásan és mégis reménnyel telten szól, ami elárulja Zoénak, hogy a férfi egyrészt sajnálja, hogy mennie kell, másrészt pedig, hogy tényleg örülni fog, ha újra láthatja.

Különös, de amikor Zoé elindul, arra gondol, hogy hiányozni fog neki Ricsi a következő két hétben...

***

Nem. Nem. Nem.

Nem, nem, nem, nem, nem, nem...

Nem.

Ricsi képtelen bármi másra gondolni. Már legalább félórája.

Nem lehet, egyszerűen nem.

Mikor meglátta Zoét besétálni a házasságkötő terem előterébe, egy pillanatig egészen egyszerűen nem hitt a szemének. Mégis mit keresne Zoé az anyja esküvőjén? Csak nézte a lányt, aki meghúzódott a férfi leendő mostohatestvérei mögött, és nem hitte el, hogy tényleg ott van.

„– Láttál már valaha ilyen gyönyörű lányt?" – kérdezte Kornél, mire Ricsi elfordult Zoétól, és az öccsére nézett. Mi tagadás, abban a pillanatban a szíve hevesen kezdett dobogni, és valamiféle keserű, tehetetlen düh öntötte el – csak utóbb értette meg, hogy féltékenységet érzett, és... maró fájdalmat, mert abban a pillanatban arra gondolt, hogy ha Kornél megkörnyékezi Zoét, akkor neki esélye sincs. Ki választana egy zárkózott, érzéketlen, mindig feketébe öltözött férfit egy fiatalabb, jóképű, „szőke herceg" típusú srác helyett?

De Kornél nem Zoét nézte, hanem egy másik lányt, aki épp az édesanyjuk előtt állt – biztos valami eddig ismeretlen rokon valamelyik mostohatestvére felől, tudta le Ricsi, és ennél több figyelmet nem is fordított rá, mert vissza kellett néznie Zoéra, hogy lássa, még mindig ott van-e, hogy nem csak a képzelete játszott-e vele.

A tekintete a lányéba kapaszkodott. Zoé legalább olyan meglepetten és hitetlenül nézett rá, mint amit ő érzett akkor. Aztán Ricsi leheletnyit megrázta a fejét, és bár szörnyen nehezére esett, de elfordult, és kényszerítette magát, hogy kizárja a tudatából a lányt, aki majd' másfél hete szüntelenül kísért a gondolatai között.

Mert ezt tette Zoé. Kísértette őt – nem is csak nappal, az utóbbi pár napban már éjjelente is. Bár Ricsi nehezen ismerte be magának, de úgy érezte, a következő két hét sose fog eltelni. Vágyott rá, hogy lássa a lányt, hogy hallja a hangját, hogy újra beszélgethessen vele. Szerette volna megint megnevettetni, mint akkor, amikor a családjáról mesélt.

Pedig az először nagyon is furcsa volt – Ricsi nem szokott hozzá, hogy magáról vagy a hozzá közel állókról bárkinek is beszéljen. Valahogy mindig úgy érezte, hogy senkire sem tartozik, illetve, hogy talán nem is érdekel senkit. Meg az is igaz, hogy nincsenek barátai, szóval mégis kinek mesélhetett volna? Az egyéjszakás partnereinek?

De Zoénak elmondani jó érzés volt. Jó volt, hogy valaki kíváncsi rá, hogy valaki örömmel hallgatja, hogy Ricsi nem érzi azt, hogy jobb, ha meg se szólal, mert ugyan mégis mit mondhatna? Ilyet eddig csak és kizárólag akkor érzett, amikor a családjával van együtt. Aztán megjelent ez a kicsi lány az étteremben, és olyan észrevétlen került hozzá közelebb, hogy Ricsinek felfogni sem volt ideje.

Igazából Ricsi meglepődött, mikor múlt pénteken Zoé ismét eljött. Vágyott rá, persze, remélte is, de valahogy nem hitt benne, hogy egy olyan fiatal, kedves lány, mint amilyen Zoé, tényleg megfelelő társaságnak találhat egy olyan mogorva alakot, mint ő. A lány mégis eljött, és Ricsi örült ennek, hiszen szinte egész héten rágondolt. Próbálta őt kiűzni a gondolatai közül, de hiába – soha, egyetlen nő sem ragadta meg még annyira, mint Zoé. Nem csak azért, mert a lány gyönyörű, hanem azért is, mert az első beszélgetésük különleges volt a férfi számára. Érezte, hogy ők ketten megértik egymást, hogy minden látszat ellenére igenis hasonlóak, és ez összeköti őket. És ugyanezt érezte múlt pénteken is. Sajnálta, mikor aztán szombaton a lány már nem bukkant fel újra – a férfi zenéje egész este várakozástól remegett, de hiába. Akkor arra gondolt, hogy Zoé talán már elutazott az apjához...

Persze Ricsi továbbra sem áltatja magát – Zoé nem vonzódik hozzá. Vagyis ez így ebben a formában nem teljesen igaz – a lány pillanatokra, főleg, amikor elpirult, egészen máshogy nézett rá, vagy akár akkor, amikor megkérdezte a nevét és aztán kimondta, amiből Ricsi azt szűrte le, hogy talán mégis lehetne köztük több is. De erre csak titkon gondolt, mert valahol a szíve mélyén folyamatosan úgy érezte, hogy ilyesmit nem lenne szabad akarnia.

Arról persze nem tehet, hogy az utóbbi pár éjszakán Zoéval álmodott. Aztán pedig zihálva, sóvárgó testtel ébredt... Álmában Zoé meztelen volt, és ahogy ölelte, pontosan olyan elhaló kis nyögések rebbentek le az ajkáról, mint amilyet akkor hallatott, amikor az első falat palacsintát a szájába vette...

Ma reggel is izzadtan és kielégítetlenül ébredt. Egész délelőtt szerencsétlen zongoráját és hegedűjét nyuvasztotta, hogy valamiképp kijátssza magából a vágyat, amit egy olyan lány iránt érez, akit alig ismer, közben pedig mérhetetlenül sajnálta, hogy szabadságot vett ki erre a napra, hogy ott lehessen az anyja esküvőjén. Mert hát a fatelepen a megerőltető fizikai munkával lehet, hogy egyszerűbben elűzhette volna magától a sóvárgást, mint így, a lakásában, ahol a zene minduntalan Zoét idézte...

Talán nem is csoda, hogy amikor alig fél órával ezelőtt meglátta Zoét besétálni a házasságkötő terembe, azt hitte, csak képzelődik...

Aztán minden olyan gyorsan történt – az esküvő ahogy elkezdődött, véget is ért (Ricsi édesanyja nem akart nagy esküvőt, neki csak az a fontos, hogy negyven év után minden lehetséges módon ahhoz a férfihoz tartozhasson, akit szeret). Ricsi szinte semmit sem fogott fel a szertartásból, mert mindvégig arra kellett figyelnie, hogy ne bámulja mereven Zoét, majd már otthon voltak, és akkor kiderült az, amit a férfi valahol a szíve mélyén addigra már tudott.

Zoé nem más, mint Ricsi újdonsült, legidősebb mostohatestvérének a hirtelen felbukkant lánya.

Hogy Ricsi mit érzett abban a pillanatban, amikor Adrián az apja elé tolta a lányt és közölte, hogy az unokája, azt talán még eljátszani sem tudná – pedig egészen idáig soha nem érzett olyasmit, amit ne tudott volna hangokkal kifejezni. De arra a pillanatra minden létező hang kevés lenne, mindegy, milyen hangszerből próbálná előcsalni...

Most pedig itt áll előtte – itt, a nappalijukban, a házban, ahol Ricsi felnőtt, az édesanyja esküvőjének a napján, csak a közvetlen családtagok vannak jelen, mert ahogy maga az esküvő sem volt nagy, úgy az ünneplés is kimerül abban, hogy együtt van az egész család és egyszerűen csak együtt örülnek, és a férfi még mindig alig hiszi el, hogy Zoé – itt és most – valóság.

– Fekete Richárd – nyújtja a kezét Ricsi, és magában azért imádkozik, hogy Zoé ne árulja el. A lány szemöldöke picikét összeszalad, aztán azonban ő is előre nyújtja a kezét.

– Vincze Zoé.

Valami történik. Ricsi, ahogy Zoé szemébe néz, tudja, hogy a lány is érzi. Látja, ahogy elmélyülnek a színek a lány tekintetében, és a keze leheletfinoman megremeg az övében. Most érnek először egymáshoz...

– Tudod még követni, hogy kik vagyunk? – kotyog közbe vidám hangon Kornél.

Ricsi visszahúzza a kezét. A pillanat elillan. A férfi ökölbe szorítja a kezét – mintha érezné még Zoé apró tenyerének a forróságát, mintha érezné még az érintését... mintha megőrizhetné...

Zoé zavartan fordul Ricsi öccse felé, aztán elmosolyodik.

– Igyekszem. Bár nem könnyű.

– Ne aggódj, jelenleg nekünk sem az – vigyorog Kornél. – Te mim is vagy? Mostoha unokahúgom, igaz?

– Azt hiszem – mondja kedvesen Zoé.

Mikor mindannyian helyet találnak maguknak a nappaliban, Ricsi eltöpreng azon, hogy vajon mennyire lehet ez furcsa a lánynak. Végül is csak az apját akarta megismerni, most mégis itt ül egy halom ismeretlen között, akik így vagy úgy, de mind a rokonai. Mit érez most vajon Zoé? Ahogy Ricsi elnézi a lány finoman kipirult arcát, úgy véli, hogy leginkább örömöt és izgatottságot. Látszik a lányon, hogy szeretne mindenkit megismerni, azt se tudja, ki felé forduljon, kihez beszéljen, kinek válaszoljon. Biztosan boldog, hogy minden félelme és aggodalma ellenére az apja rögtön elhitte, hogy a lánya, és hogy még az apja éppen ma kibővült családja is kérdés és kétely nélkül befogadta őt.

Mondjuk, Ricsi szerint nem nehéz megkedvelni a lányt. Zoé különleges, ennyi az egész. Ő ezt már az első pillanatban, ahogy meglátta ott az étteremben, tudta.

Zoé tekintete felé rebben, de szinte rögtön tovább is siklik. Vajon fél ránézni? Fél, hogy véletlenül és akaratlanul ugyan, de mégis elárulná a közös kis titkukat? Vajon mit gondol most róla? Ricsi úgy érzi, beszélnie kellene vele, négyszemközt természetesen, de hogy érje ezt el, mikor jelen pillanatban mindenki körülötte zsong? Persze ez érthető: az ember életében általában nem bukkan fel váratlanul egy olyan rokon, akinek egészen odáig a létezéséről mit sem sejtett...

De miért pont Zoé?

Miért, miért, miért?

Miért nem tartozhatott ez a lány Ricsi titkos életéhez?

Pedig Ricsinek voltak ötletei – mondjuk, most már nyugodtan elfelejtheti mindet. De miért olyan nehéz ez? Miért érez szorítást a mellkasában, ha arra gondol, hogy végérvényesen le kell mondania a lányról? Pedig már elképzelte... elképzelte, hogy milyen lehetne. Hogy hétvégenként együtt lehetnének, és bár tudta, hogy a szívét kockáztatná, de még ezt se bánta volna, ha Zoé az övé lehet, mert ilyen emésztően vágyni, akarni valakit egészen egyszerűen leküzdhetetlen. Talán Zoé elfogadta volna őt, talán idővel összejöhettek volna, megérte volna kivárni, és talán Ricsi még az aggályait is legyőzte volna magában, és nem érezte volna úgy, hogy megrontja a lányt...

Persze aztán Zoé nyilván szakított volna vele, Ricsi nem áltatja magát. Hosszú távon egy ilyen kedves lány nem viselhet el egy olyan érzéketlen embert, mint amilyen ő. Amikor megkopott volna az újdonság varázsa, már feleannyira se találta volna Ricsit olyan érdekesnek. De Ricsi még ezt se bánta volna, ha akár csak egyszer is ölelhette volna a lányt... még akkor se, ha ő maga beleszeretett volna, mert Ricsi tisztában van vele, hogy amit máris érez, az több mint egyszerű vágy, elég, ha csak azt nézi, hogy Zoé mellett az érzelmei életre kelnek az arcán, amit egyébként szinte soha nem tapasztalt még...

De mit ér ez a sok „volna"? Mit számít most már?

A fenébe is, miért kell egyáltalán ilyesmire gondolnia?

Ricsi testében sötéten árad szét a feszültség. Tudja, hogy senki nem vesz észre rajta semmit, és hálás ezért. Ugyan hallgatagabb, mint egyébként, de talán ezt annak a számlájára írják, hogy most túl sokan vannak együtt, ilyenkor Ricsi máskor is kevesebbet beszél, persze legalább olykor megszólal, nem úgy, mint most, de... most akkor sincs semmi, amit mondhatna.

Most csak Zoét látja. Csak Zoét hallja. És érzi, hogy ebbe bele fog őrülni.

A lány az életéről mesél, kicsit akadozva, félszegen. Nem szokott hozzá, hogy magáról beszéljen, pont úgy, ahogy Ricsi sem. De látszik rajta, hogy hálás az érdeklődésért és a figyelemért. Mindenki szabályszerűen csüng Zoé szavain, különösen Adrián és István – ami persze nem meglepő, hiszen apaként és nagyapaként hozzájuk áll a legközelebb a lány. Ricsihez igazából köze sincs... miért olyan rettenetes gondolat ez?

Zoé húszéves. Húsz. Fiatalabbnak tűnik – állapítja meg magában Ricsi, és közben arra gondol, hogy ezek szerint tizenöt év van kettejük között, ami nem is olyan sok. Végül is a húga és a – mai naptól fogva – legfiatalabb mostohatestvére között nagyobb a korkülönbség, mégis együtt vannak, és ezt a családból senki sem találja furcsának vagy megbotránkoztatónak. Krisz és Ricsi egyidősek, szóval azzal, hogy Zoé húsz, ő még előnyben is van a húgához és hozzá képest. Ráadásul Zoé apja és a barátnője között is elég nagy a korkülönbség. Ha jól tudja, Kamilla huszonnégy éves, Adrián pedig negyven, tehát ha Ricsi össze is jönne Zoéval, senki sem hánytorgathatná fel neki pont azt, hogy mennyivel idősebb nála...

Mégis miért gondol már megint erre? – hűti le magát fortyogó dühvel. Sürgősen ki kell vernie a fejéből Zoét...

A beszélgetés idővel elkanyarodik, és Zoé mintha kicsit fellélegezne, hogy már nem ő van a középpontban. Ricsi megérti őt.

– Megmutatnád, hol van a mosdó? – kérdi Zoé Kamilla felé fordulva. Ricsi elgondolkodik: Kamilla most tulajdonképpen Zoé mostohaanyja? Persze Kamilla és Adrián nem házasok, de ettől eltekintve igazán ironikus, hogy pusztán négy év van a két lány között, igazából ez egészen abszurd. Vajon létezik az övéknél őrültebb család?

– Hagyd csak, majd én – szól közbe Ricsi, mert ez kitűnő alkalom arra, hogy pár pillanatig kettesben maradhasson a lánnyal.

– Maradj csak, nem gond – mondja Kamilla, de Adrián megszorítja a kezét, és biccent Ricsi felé. Ricsi úgy gondolja, talán csak azért, mert úgy véli, hogy Ricsi részéről ez pusztán egy kedves gesztus Zoé felé – végül is, szegény lány csak annyit lát most belőle, hogy mennyire hallgatag, Adrián talán szeretné, ha Zoé azt érezhetné, hogy az egész család elfogadta őt, pedig atyaég, ha Adrián tudná...

Ricsi feláll a földről, Zoé is a kanapéról, aztán a lány kicsit zavartan Ricsire pillant.

– Köszönöm – mosolyodik el Zoé, és a férfi szíve máris gyorsabban kezd dobogni, mert ez a mosoly csak neki szól, ez más, mint amit a lány a többieknek ad, ebben több a mélység és a szín... vagy csak képzelődik? Csak szeretné, ha így lenne?

Ricsi nem felel, csak elindul, hogy mutassa az utat. Ahogy kilépnek a nappaliból, a válla felett Zoéra pillant. A lány tekintete kíváncsi – ezek szerint tudja, hogy beszélni akar vele. Talán ő is csak az alkalomra várt?

A keskeny folyosón, ahogy a lány mögötte jön, Ricsi egészen valószerűtlenül tudatában van Zoé közelségének. Mintha érezné a lány testének melegét, mintha érezné az illatát – édes virágillat, nem erős és nem túlzó, egyszerűen csak jóleső. Ricsi tudja, hogy ha most megfordulna, szembenézhetne a lánnyal. Senki sem látná őket. Senki sem látná, ha közelebb lépne hozzá, ha átölelné, ha a testük egymáshoz préselődne, és ha az ajkát a lány ingerlőn hívogató ajkára tapasztaná...

Nem, nem lehet igaz, hogy már megint ilyesmin gondolkodik – hát teljesen meghibbant?

A férfi a fürdőszobához vezeti Zoét, aztán tétován félreáll. Zoé rápillant, a tekintetében várakozás, de mikor Ricsi nem szólal meg, talán kicsit csalódottan benyit a fürdőszobába, és már át is lépi a küszöböt, amikor Ricsi végre összeszedi magát.

– Zoé?

– Igen? – fordul vissza rögtön a lány. Talán tényleg csak arra várt, hogy Ricsi megszólaljon...

– Szeretném, ha... nem beszélnél az étteremről.

– Igen, ez leesett, mikor úgy mutatkoztál be, mintha nem is ismernénk egymást – húzódik gúnyos mosolyra a lány szája.

– Ne haragudj miatta – mondja Ricsi, és bár színtelen a hangja, de nagyon szeretné, ha a lány valamiképp mégis érezné, hogy ez tényleg fontos neki, hogy nem akarta őt megbántani, hogy nem miatta...

– Nem haragszom. Miért nem akarod, hogy tudják?

– Ezt hosszú lenne most elmondani.

– De valamikor elmondod majd?

Ricsi tétovázik. Elmondja? Igazság szerint az lenne a legjobb, ha soha többet nem lennének négyszemközt, ha ez lenne az utolsó alkalom...

– Megérdemlem a hallgatásért cserébe – győzködi finoman a lány.

– Jó. – Ricsi hamarabb kimondja, mint ahogy átgondolhatná, mert meglepi, hogy a lány ennyire átlát rajta, hogy annak ellenére, hogy egészen biztosan tudja, hogy ezúttal nem rezdült az arca, Zoé mégis megérezte a kételyeit – de vajon mennyi mindent érez még? Talán tudja, hogy vonzódik hozzá? Lehet, hogy azt is észrevette? És ha igen, akkor ő hogy van vele?

Zoé arcára mosoly rebben, elfordul, aztán mégis visszanéz a férfira.

– Ricsi? Én... szóval köszönöm.

– Mit?

– Ha nem beszélgetsz velem az étteremben, most nem lehetnék itt, és... egyedül lennék, így viszont... boldog vagyok, és ezt neked köszönhetem.

Ricsi magát átkozva néz a fürdőszoba bezáródó ajtajára. Szóval a lány neki köszöni, hogy itt van? Pont neki? Ebben az esetben ő viszont kénytelen magát gyűlölni azért, mert ez a lány most már soha nem lehet az övé, ha lett is volna rá esély, ha lett volna remény, bármilyen csekély is, most már mindegy, hiszen Zoé családtag lett, lényegében az unokahúga, így már nem vágyhat rá, nem lehet... Persze, és mi lenne, ha ezt valaki a testével is közölné?