„Ringass még, ringass még! A tegnap messze már, a holnap messze még. Ringass el, ennyi kell, ez most elég." (Presser Gábor – Ringass még)

Zoé olvasással próbálja elterelni a figyelmét. Nehezen választott könyvet, de végül az egyik kedvence mellett döntött, ami mindig képes elterelni a figyelmét, aminek annyira érdekes és magával ragadó a világa, hogy egyszerűen lehetetlen nem belemerülni. Kivéve persze most, amikor a legnagyobb szüksége lenne rá...

Mióta hazaért, a lány mást se csinál, csak gondolkodik, és igazság szerint most már unja saját magát. Semmi használhatóra nem jutott Ricsivel kapcsolatban, bár legalább annyit eldöntött, hogy ha legközelebb beszél vele, megpróbál józanabb és összeszedettebb lenni, nem pedig elrohanni, amint olyasmi merül fel, amivel nem tud mit kezdeni. De hogy ezenkívül mi és hogy lesz, arról fogalma sincs – hiszen a szíve mélyén nagyon is szeretne Ricsi felesége lenni, nagyon is szeretné, ha együtt nevelnék fel a gyermeküket...

Bár legalább most, hogy Ricsi is tud a babáról, már képes volt annál tovább is gondolkodni, hogy hogyan ossza meg vele hírt. Többek között eldöntötte, hogy ezt a félévet még befejezi, de a baba születése után nem fog visszajönni az egyetemre. Egyébként sem szereti igazán, szóval inkább keres majd egy OKJ-s képzést vagy valamilyen tanfolyamot, még az is lehet, hogy Ivánt kéri meg, hogy tanítsa, akkor nem kellene amiatt izgulnia, hogy idegenekkel kell ismerkednie.

Az egyetemet nem bánja, igazából eleve az édesanyja miatt kezdte el, de tekintve, hogy a helyzet megváltozott, nem hiszi, hogy az anyukája haragudna rá, amiért végül is nem fogja befejezni. Persze így az egész pénzkidobás volt, de ezen már kár bánkódni – igazából Zoé még meg is nyugszik, hogy annak idején úgy döntött, költségtérítésesre jelentkezik. Felvették volna állami finanszírozásra is, de lelkiismeret-furdalása volt, hogy esetleg valaki olyantól venné el a helyet, aki nem teheti meg, hogy fizessen a továbbtanulásért, így inkább költségtérítésesre jelentkezett. Ezt eddig nem sok mindenkivel osztotta meg, igazából csak Fanninak mondta el, aki aztán könnybe lábadt szemmel nézett rá, és közölte, hogy ő még annyira jószívű emberrel nem találkozott, mint Zoé – bár a lány ezt egyáltalán nem értette, számára teljesen logikus, hogy így döntött, hiszen például most mennyire haragudna magára, ha elvette volna valakitől a helyet, mikor ő végül félbehagyja az egészet.

A lány úgy gondolja, hogy a vizsgái után Fanniékhoz költözik majd. Istvánt szeretné megkérni, hogy segítsen a lakása eladásában, hiszen most már felesleges megtartania. Majd ha már nagyobb lesz a kisbaba, vagy úgy érzi, hogy Fanniék terhére van, keres hozzájuk közel egy kis házat.

Aztán persze nőgyógyászt is keresnie kell, nem járhat át minden vizsgálatra, semmi értelme nem lenne. Úgy gondolja, Fanni biztosan segít, illetve arra is szeretné majd megkérni őt, hogy az első vizsgálatra kísérje el – Zoé nagyon fél attól, hogy egyedül menjen, végül is nem fogja ismerni sem az orvost, sem a helyet, úgyhogy előre tudja, hogy elég feszült lesz, Fanni viszont mindig nyugodt, így talán jó hatással lesz rá. Szeretné, ha mihamarabb túlesnének ezen az első vizsgálaton, már csak azért is, hogy tudja, a kicsivel minden rendben van.

Utána persze beszélnie kell majd Adriánnal is – Zoé szeretne dolgozni, ha a baba nagyobb lesz, így jó lenne, ha sikerülne meggyőznie az apját a webáruházas ötletéről. Bár ahhoz, hogy ezt egyáltalán szóba hozza, előbb közölnie kell vele, hogy nagyapa lesz. Zoénak elképzelése sincs, hogy ez a beszélgetés hogyan fog megtörténni. Lejátszott magában néhány lehetséges verziót, de végül mindig oda lyukadt ki, hogy mikor közli, hogy Ricsi az apa, Adrián vérben forgó szemmel elrohan... és ezt Zoé nem szeretné. Talán segítene, ha vinné magával Fannit és Istvánt is. Egy biztos: Ricsi abban a pillanatban nem lehet a közelben.

Tessék – már megint Ricsinél tart, pedig szándékosan igyekszik nem folyton rá gondolni, ezért töpreng azon, hogy mennyi tennivalója van, hogy mit hogyan kell majd elintéznie. Ha Ricsire gondol, máris gyorsabban ver a szíve, máris szaporábban lélegzik, és nem, ez egyáltalán nem jó...

A lány kezében megremeg a könyv, mikor megszólal a kaputelefon. Értetlenül összevonja a szemöldökét, aztán arra jut, hogy valaki biztosan véletlenül csenget hozzá. Először nem akar felállni, nem szereti ezeket a téves hívásokat, mindig olyan kellemetlenek, de megsajnálja azt, aki lent áll – ki tudja, talán az illető a szerelméhez érkezett és most nem érti, mi történik –, szóval erőt vesz magán, leteszi a könyvet, és az előszobába megy. Elnyom egy bosszús sóhajt, ahogy felveszi a kaputelefont.

– Tessék? – szól bele feszült, bátortalan hangon.

– Szia, Zoé, Adrián vagyok.

Zoé megdermed. Adrián pár héttel ezelőtt járt már itt. Kíváncsi volt rá, hol lakik Zoé, Zoé pedig örült, hogy megmutathatja, úgyhogy egyik vasárnap nem vonattal jött haza, hanem Kamilla és Adrián hozta el.

De most mit keres itt? Hiszen úgy váltak el, hogy legközelebb majd szerdán találkoznak. Ugye nem történt baj? Ugye mindenki jól van?

– Nyitom – suttogja a lány, és már nyomja is a gombot, aztán remegő kézzel elfordítja a kulcsot, kinyitja az ajtót, és megfeszülve várja, hogy Adrián felérjen.

Ahogy meglátja Adriánt, még inkább görcsbe ugrik a gyomra, bár az apja arcáról semmit sem tud leolvasni, olyan, mint máskor, talán picit komorabbak a ráncok a homlokán, de egyébként...

– Zoé, minden rendben van – szólal meg gyorsan Adrián, és szelíden néz a teljesen elsápadt lányra.

Zoé kifújja a levegőt – észre se vette, hogy eddig visszatartotta. A szíve még mindig túl gyorsan kalapál a mellkasában, de azért valamelyest mégis megnyugszik.

– Ne haragudj, hogy megijesztettelek, nem akartam – mondja Adrián, és mintha kicsit zavarban lenne, ami egyáltalán nem jellemző rá. Miért jött vajon? Csak történt valami...

– Mit keresel itt? – kérdi Zoé kicsit nyersen, de még nem múlt el belőle minden aggodalom, így aztán nem tudja visszafogni magát.

– Téged, bár azt hittem, ez nyilvánvaló – jegyzi meg Adrián gúnyosan elmosolyodva, és ahogy a lány meglátja ezt a mosolyt, most már tényleg megnyugszik. Ha Adrián így mosolyog, akkor nagy baj tényleg nem lehet, bár valami csak van, viszont Zoéban most már a kíváncsiság munkál az ijedtség helyett.

– De miért? – ráncolja össze a homlokát a lány.

– Be se hívod jó apádat? – emeli meg a szemöldökét kérdőn Adrián, és az ajkán még mindig meglapul a rá olyannyira jellemző mosoly.

– Jaj, bocsánat, ne haragudj, persze, gyere be – hadarja Zoé elpirulva, ahogy hátrébb lép.

Adrián beljebb jön, bezárja maga mögött az ajtót, kibújik a cipőből, aztán int Zoénak, hogy menjenek a szobába. Adrián megvárja, míg Zoé leül a kanapé ágyként használt részére, csak aztán ül le ő is. A lány várakozón az apjára néz, de még mindig nem tud semmit leolvasni az arcáról.

– Beszéltem Ricsivel – jelenti ki minden bevezetés és kertelés nélkül a férfi.

Zoé úgy érzi, mintha a szíve hirtelen elfelejtene dobogni.

– Tessék? – elhaló nyöszörgésként szakad fel belőle a kérdés.

Adrián elmosolyodik.

– Mondhatni, megkérte a kezed.

Zoé szeme elkerekedik, a testét elönti a meleg, érzi, hogy ég az arca.

Mégis miért csinálta ezt Ricsi? Teljesen megőrült? És Adrián... miért néz ki úgy, mint aki éppen jól szórakozik? Hát ma mindenki elvesztette az eszét?

– És... mondta, hogy miért? – kérdi elveszőn suttogva a lány.

Adrián megfejthetetlen kifejezéssel az arcán néz rá, a tekintetében azonban csillog valami különös... talán... büszkeség? De... mégis miért?

– Tudok a babáról, Zoé.

Zoé torka összeszorul, és hirtelen egy kép ugrik az agyába: Ricsi betört, megdagadt orral, monoklival a szeme alatt, vértől összemaszatolva...

– De ugye... nem verted meg? – nyögi ki a lány elsápadva.

– Miért hiszi ezt mindenki? – morog Adrián. – Hát úgy nézek én ki, mint aki úton-útfélen mindenkit összever?

– Nem – mondja gondolkodás nélkül Zoé, majd félrebiccentett fejjel hozzáteszi: –, de úgy nézel ki, mint aki mindenkit megver, akiről azt gondolja, hogy bántott engem.

– Miért? Ricsi bántott? – villan meg sötéten Adrián tekintete, ahogy feszülten kihúzza magát.

– Nem – mondja gyorsan és kissé ijedten Zoé.

– Én is így gondoltam – biccent Adrián kimérten, ellazulva.

– Akkor... jól van? – kérdi óvatosan a lány.

– Igen – somolyog Adrián.

Zoé gyanakodva nézi az apját, és próbál rájönni, hogy mégis hogyan történhetett pontosan ez a beszélgetés. Nem érti, Adrián miért nem dühös, miért tűnik olyan nyugodtnak, sőt, derűsnek.

– És mit mondtál neki?

– Hogy beszélek veled.

– Nem megyek hozzá – jelenti ki Zoé makacsságtól sötétlő hangon.

– Miért nem?

Zoé magában felnyög. Ezt most tényleg az apjával muszáj kitárgyalnia?

– Mert... szeretem – mondja ki végül kelletlenül fészkelődve, lesütött szemmel a lány.

– Kicsit nehéz követni a logikádat – jegyzi meg Adrián.

Zoé felsóhajt, és szomorúan az apjára néz.

– Ő nem szeret.

– Dehogynem – vágja rá Adrián. A hangjában nyoma sincs kételynek, és Zoé annyira szeretne hinni neki...

– Ezt mégis miből gondolod?

– Tekintve, hogy eljött hozzám, szerintem ez elég egyértelmű – feleli gúnyosan Adrián.

– Nem szeret – tart ki az álláspontja mellett Zoé. Szerinte Ricsit csak a kötelességtudat vezérelte, nem több. Mert annyira tisztességes és becsületes. Biztos úgy érzi, hogy ennyivel tartozik Zoénak, pedig... pedig nem. Semmivel sem tartozik. Végül is Ricsi mindent megtett, hogy ne történjen köztük semmi...

Zoé szemét elfutják a könnyek. Nem akar Adrián előtt sírni, de nem tud megálljt parancsolni az érzéseinek, amelyek egyre inkább beborítják és birtokba veszik az elméjét, a lelkét...

A lány elfordul, lehajtja a fejét, és próbálná magát összeszedni, de akárhogy igyekszik, a könnyei egyre csak peregnek. Aztán érzi, hogy besüpped mellette a kanapé, és a következő pillanatban az apja szelíden az ölébe emeli, átöleli, és hagyja, hogy kisírja magát. Zoénak nagyon jólesik az ölelés, hogy hozzábújhat valakihez, hogy azt érezheti, biztonságban van, hogy minden rendben lesz... Az egész teste rázkódik a zokogástól, és közben valahol szégyelli magát, hogy ennyire feldúlja ez az egész, hogy ennyire érzékeny...

– Oké, add csak ki – motyogja Adrián, és közben finoman simogatja Zoé hátát.

A lány lassan nyugszik meg, de végül csak elcsitulnak a könnyei. Zsebkendő megint nincs nála, úgyhogy szipogva kimászik az apja öléből, és a számítógépasztalhoz lép, majd felmarkolva néhány zsebkendőt visszaül a kanapéra.

– Ne haragudj... – motyogja Zoé, miután kifújja az orrát és megtörli az arcát.

– Semmi baj – mondja szelíden Adrián. – Most már jobb?

– Kicsit – bólint Zoé halvány mosollyal az ajkán. – Köszönöm, apa...

Adrián megdermed, a tekintetében viharosan kavarognak az érzelmek.

– Apának szólítottál.

– Zavar? – kérdi félénken a lány.

– Nem – feleli határozottan Adrián, aztán aggódva és kicsit talán zavartan néz Zoéra. – De... neked nem rossz? Úgy értem...

– Apu apu volt, te lehetsz apa, így... ő megmarad nekem apunak – mondja Zoé, majd évődőn elmosolyodik. – Az hozzád úgyse illene.

Adrián hosszú másodpercekig nézi a lányt. A tekintetében gyengédség és valami megfoghatatlanul mély szeretet.

– Köszönöm, Zoé – mondja Adrián halkan. Érezni a hangján, hogy ez sokat jelent neki, és Zoé ettől lebegős, álomszerű boldogságot érez. Mintha Adrián mostantól lenne igazán az apja – ami butaság, hiszen eddig is az volt, sosem volt ez kérdés, mindig érezte, hogy Adrián szereti, de most... most valami más, valami mélyebb és erősebb köti őket össze.

A lány ajkára huncut mosoly szökik.

– Úgyis szoknod kell, hamarosan lesz egy csöppség, aki nagyapának hív majd.

Adrián elvigyorodik, és a tekintetében újra büszkeség csillan.

– Ugye... nem haragszol? – kérdi óvatosan, picit félve a választól Zoé.

– Nem, bár nem bántam volna, ha ez évekkel később történik, de attól még örülök a gyermekednek.

– Tényleg?

– Persze, hiszen az unokámról van szó.

Zoé megkönnyebbülten, felszabadultan mosolyog. Bár csak most tudatosul benne, de igazából nagyon félt attól, hogy mit fog szólni Adrián – lehet, hogy csak pár hónapja tekint rá úgy, mint az apjára, de ennyi idő bőven elég volt ahhoz, hogy a férfi nagyon fontossá váljon a számára.

– Nem... furcsa? Csak nemrég tudsz rólam, most meg...

– A lányom vagy, Zoé – szól közbe Adrián gyengéden –, lehet, hogy nem tudtam rólad húszéves korodig, de a lányom vagy és szeretlek. Ahogy az unokámat is szeretni fogom.

– Köszönöm – suttogja Zoé könnybe lábadt szemmel. – Én is szeretlek.

– Ugye nem fogsz megint sírni? – kérdi Adrián, és a szemében mintha őszinte riadalom játszana.

– Igyekszem – neveti el magát Zoé, de azért egy áruló kis könnycseppet le kell törölnie az arcáról. Tudja, hogy Adrián számára ez a beszélgetés valószínűleg kicsit kényelmetlen, tudja, hogy az apja ritkán beszél az érzéseiről, és talán ezért jelent különösen sokat, hogy most megtette, hogy az ő kedvéért kimozdult a megszokott határai közül. Zoé számára ez felbecsülhetetlenül sokat jelent.

Adrián mosolyogva nézi a lányt. Nem a gúnyos mosolyával, hanem azzal a gyengéd, kedves mosollyal, amit nagyon ritkán látni az arcán.

– Zoé, Ricsi vigyázna rád, és hidd el, tényleg szeret – szólal meg halkan, győzködőn Adrián.

– Nem kell rám vigyázni – tiltakozik Zoé, és a hangjába újra visszatér a dac.

– Dehogynem.

– Miért kezeltek mindig úgy, mintha még gyerek lennék?

– Mert például ilyenkor, amikor így lebiggyeszted a szádat, határozottan egy durcás gyerekre emlékeztetsz.

– Ugye tudod, hogy a te szádból hallani a „biggyeszteni" szót egészen fura élmény?

– Remélem, az unokám nem örökli a mi kedves humorunkat...

– Bízzunk benne – neveti el magát Zoé, és ez jó érzés. Jó érzés nevetni, csipkelődni, és igazából azt reméli, hogy akár fia, akár lánya születik, nagyon is örökli majd az ő humorukat. Vicces gondolat, hogy egy apró gyermek ül Adrián ölében, és áhítattal, csillogó szemmel hallgatja, amint a nagyapja szájáról gúnyos sziporkák pattannak le, majd egyszer csak ő is megszólal valami hasonló elmésséggel, ami nyilvánvalóan édesen ártatlan lenne egy gyermek szájából...

– Nem foglak tudni meggyőzni, ugye? – zökkenti ki az ábrándozásból Zoét Adrián beletörődő hangja.

– Nem, de köszönöm, hogy megpróbáltad – mondja Zoé az apjára nézve.

Adrián somolyogva néz rá, aztán feláll a kanapéról.

– Hát tudod, nem irigylem Ricsit.

– Miért?

– Mert kevés nálad makacsabb nőszemélyt ismerek.

Zoé úgy dönt, jobb, ha erre nem reagál. Tisztában van vele, hogy Ricsi nem fogja feladni, és fogalma sincs, hogyan vagy meddig fog tudni neki ellenállni, de akármiben bízik, akármit gondol is Fanni vagy Adrián, Zoé akkor is úgy érzi, hogy tévednek – pedig szeretne ennek az ellenkezőjében hinni. De ugyanúgy, ahogy Fannival, most Adriánnal sem akar minderről beszélgetni. Nem akarja őket elszomorítani, mert láthatóan mindketten reménykednek...

– Rendben leszel? – kérdi Adrián.

– Persze – bólint Zoé, majd feláll, és szinte ösztönösen lép az apjához, hogy átölelje. Adrián viszonozza a gyengéd szorítást, aztán a torkát köszörülve elköszön.

Mikor Zoé bezárja utána az ajtót, kicsit fájó hiányérzet szorítja össze a mellkasát. Visszamegy a szobába, leül, majd egyszerűen csak mered maga elé és próbálja feldolgozni az őt ért hihetetlennek tűnő eseményeket. Nemcsak Fanni, Adrián is elfogadta mindazt, ami történt, nem volt egyetlen hangos szó sem, egy cseppnyi neheztelés sem, csak színtiszta szeretet és törődés, és ez elképesztően jólesik a lánynak. Nagyon büszke rá, hogy ehhez a családhoz tartozhat.

Zoé fáradtan felsóhajt. Minden tökéletes lehetne, ha Ricsi tényleg szeretné...

Erőteljes kopogás akasztja meg az újra kiszökni készülődő könnyeket. Zoé zavartan néz az előszoba felé, aztán feláll és arra gondolva lép az ajtóhoz, hogy biztos Adrián jött vissza, mert valamit itt hagyott vagy esetleg elfelejtett mondani. Végül is ki más kopogna be hozzá?

Anélkül, hogy kinézne a kukucskálón, elfordítja a kulcsot és kinyitja az ajtót. Aztán mintha megfagyna az egész teste, mintha elfelejtené, hogyan kell működni, a következő pillanatban viszont meglódul a szíve...

Ricsi áll az ajtó előtt.

Zoé nagyot nyel, és képtelen bármit is mondani.

***

Ricsinek az első, ami feltűnik, Zoé kipirosodott szeme, és rögtön a lelkébe hasít a bűntudat.

– Sírtál?

– Nem – vágja rá Zoé túl gyorsan, aztán elpirulva zavartan lehajtja a fejét, azonban egy pillanat múlva a szemében dühös szikrákkal mégis visszanéz. – Miért van nálad táska? És ki engedett be? Apa?

Ricsi magában elmosolyodik – feltűnik neki, hogy Zoé apának szólítja Adriánt, így legalább Zoé szempontjából hasznos volt, hogy Adrián eljött a lányhoz, és ennek őszintén örül. Még akkor is, ha neki nem lett könnyebb a helyzete.

Adrián odalent egyszerűen csak hátba veregette, aztán félig derűs, félig gúnyos mosollyal közölte, hogy „sok sikert". Ricsinek rengeteg kérdése lett volna, de aztán arra jutott, hogy ha Adrián bármit is el akart volna árulni, akkor megtette volna, tehát felesleges faggatóznia. A férfi legalább az ajtót megtartotta neki, így ha Zoé nem akarja beengedni, így nem odalent, hanem itt, a folyosón éjszakázhat – bár tisztában vele, hogy ettől függetlenül bármelyik lakó ugyanúgy ráhívhatja a rendőrséget, de ezzel a kockázattal együtt is megéri, ha közelebb lehet Zoéhoz...

Ricsi annyi mindent szeretne mondani, hogy összetorlódnak benne a szavak és értelmetlenül keringenek a helyüket keresve, így végül egyszerűen nem szólal meg. Elhatározta, hogy ezúttal nem szúrja el, hogy nem ront ajtóstul a házba, hogy óvatosabb lesz. Csak éppen nem tudja, hogy tegye ezt, mikor az egyetlen (félig-meddig) józan gondolata az, hogy meg akarja csókolni a lányt. Nem a szavak embere, nem tudja az érzéseit úgy elmondani, ahogy el kellene, de ha megcsókolná Zoét, akkor a lány talán érezné... De mégse rohanhatja le. Vagy igen?

Zoé összevont szemöldökkel, egyre türelmetlenebbül és értetlenebbül néz rá. A szeme még most is fátyolosan csillog, a haja össze-vissza áll, a pólója gyűrött (és nem visel melltartót), a melegítője kicsit lecsúszott a derekán, így egy vékony sáv kilátszik a még teljesen lapos hasából.

Ricsi most néz úgy először Zoéra, mint a gyermeke anyjára. Mikor Zoé bevallotta, hogy terhes, túl nagy volt a sokk, túl sok minden kavargott benne, most azonban megérti, igazán megérti, hogy Zoé testében növekszik a gyermekük, az övék, a kettejüké, belőlük van, és ettől úgy érzi, Zoé hozzátartozik, hogy ők ketten összetartoznak, hogy egyek, mert a születendő gyermekükben tényleg egyek lettek, és ez igazi csoda, ami lebegősen könnyű érzéseket csal a lelkébe.

Ricsi nem gondolkodik tovább. Egyszerűen leejti a táskáját a földre, átlépi a küszöböt, Zoé derekára csúsztatja az egyik kezét, a másikat finoman a nyakára, tarkójára, aztán a tekintete Zoé lassan elnyíló szájára siklik, majd a lány szemébe néz, és amikor az elutasításnak halvány, erőtlen szikráját sem fedezi fel, Zoé ajkához hajol, és finoman, puhán hozzáérinti az ajkát.

A férfi nem tud betelni Zoé ízével. Még épp csak érinti, de máris érzi azt az édes kábulatot, azt a megfoghatatlan, semmihez sem hasonlítható ízt, ami csak Zoé. Ricsi testét egyetlen szédült hullámban önti el a vágy.

Zoé nyelve puhán rebbenve érinti meg a férfi ajkát, válaszul Ricsi magához húzza a lányt, egymáshoz simul a testük, pont úgy, ahogy a nyelvük is érinti egymást. Mohón, vágytól megrészegülve. Ricsi keze Zoé derekáról lassan a hátára csúszik, önkéntelen mozdulat, hogy még közelebb érezhesse magához a lányt. Zoé remeg az ölelésben, remeg, ahogy Ricsi zihálva megszakítja a csókot, ahogy a férfi ajka a nyakára siklik, és ott folytatja őrjítő játékát...

– Nem hagylak egyedül, Zoé – motyogja Ricsi, ahogy a nyelvével Zoé forró bőrét érinti.

– Nem foglak beengedni – súgja válaszul Zoé.

– Már bent vagyok.

– Kiküldelek.

Ricsi visszatér a lány ajkához, közben a keze Zoé fenekére simul, és lágyan megmarkolja a csábító, édes kis félgömböt.

– Akkor marad a folyosó – mondja Ricsi, mielőtt újra elmélyítené a csókot.

Zoé karja a nyaka körül, Ricsi nem is tudja, mikor került oda, de most érzi, amint a lány a hajába túr, amint még közelebb húzza magához a fejét. A nyelvük kíméletlenül feszül egymásnak. Szenvedély vörös ízei robbannak a csókban, és Ricsi úgy érzi, mámor örvénylik a testében. Ezúttal Zoé húzódik el kicsit, de Ricsi nem engedve el őt apró puszikat lehel a lány szája szegletére.

– Ezt most nem gondolod komolyan, ugye? – kérdi Zoé ködös, sötéten megremegő hangon, behunyt szemmel.

– Dehogynem – morran fel Ricsi, majd nem adva lehetőséget újabb kérdésre vagy ellenkezésre, lecsap a lány ajkára.

Ricsi mohón és gondolatok nélkül csókolja a lányt. Csak az érzés létezik, a vágy, a szenvedély – birtokolni a másikat és mégis feladni önmagát, Zoénak adni, mindenestül.

Talán percek telnek el, talán csak másodpercek, Ricsi nem tudja, de amikor Zoé elszakítja a száját a szájától, úgy érzi, még a legkevésbé sem volt elég, ezért aztán ezúttal sem húzódik el, a nyelvével forró ösvényt rajzol Zoé bőrére, a nyakára, a póló kivágásából előszökő kulcscsontja ívére...

– Apa engedett be? – nyögi ki elveszetten Zoé.

– Igen – mormolja a férfi a lány bőrébe. Édes az íze, édes és forró, akár a nyár, amikor már a szertelen boldogságtól kimerülten az éjszakába bámul.

– Mivel győzted meg?

– Nem kellett meggyőznöm, látta rajtam, mit érzek irántad.

Ricsi finoman megkarcolja a fogaival Zoé nyakát, aztán ahogy a lány kicsit elfordítja a fejét, a füle alatt csókolja a bőrét. Zoé reszket a karjában.

– Mondott valamit?

– Azt, hogy „sok sikert" – dünnyögi Ricsi.

– Mihez? – kérdi Zoé szinte nyöszörögve. Ricsi büszke rá, hogy ilyen elveszett, vágytól remegő hangot tud belőle kicsalni.

– Gondolom, hogy meghódítsalak.

Zoé felsóhajt, és bár a levegőbe keserűség szomorkás illatai szöknek, a sóhaj mégis inkább vágytól zilált.

– Ricsi, te nem meghódítani akarsz, hanem feleségül venni, nem ugyanaz.

– Dehogynem. Szeretlek, Zoé.

A lány megdermed a szavakra, aztán Ricsi mellkasára csúsztatva a kezét eltolja őt magától. Ricsi kelletlenül, fájón megsajduló szívvel engedi el.

– Nem hiszek neked – jelenti ki Zoé, de Ricsi most először olyasmit fedez fel a lány tekintetében, ami reményre ad okot – és ez a remény szédült iramban dobogtatja meg a szívét. Mert Zoé úgy néz, mint aki nagyon is szeretne hinni...

– Attól még így van – mondja Ricsi határozottan, és felmerül benne, hogy talán Adrián látogatása mégsem volt teljesen hatástalan...

Zoé lehajtja a fejét és hátrébb lép.

– Szeretném, ha elmennél – súgja a lány, de nem néz a férfi szemébe.

– Nem tehetem.

Ricsi közelebb lép Zoéhoz, szelíden magához húzza. Az érintésre Zoé megremeg, és ez elégedettséggel tölti el a férfit. Ricsi ezúttal gyengéden csókolja meg a lányt. Gyengéden és szinte reszketve az érzésektől, amelyeket nem tud elmondani, mert nincsenek hozzá szavai, de most mégis mindet megpróbálja belesűríteni a csókba, ahogy az ajka a lány ajkához simul, ahogy a nyelve lágyan érinti, becézi a lány nyelvét.

– Nem tehetem – ismétli meg Ricsi picit elhúzódva és mélyen Zoé szemébe nézve.

Zoé tekintetében tisztán látszik, hogy küzd magával, hogy küzd a vágyai ellen, ebben a pillanatban azonban az észérveket legyőzi a teste, a keze mozdul, megmarkolja Ricsi pólóját, és magához húzza a férfit. Aztán ahogy egymásnak esnek, Zoé keze a póló alá siklik, és Ricsi megborzong az érintéstől. Kívánja Zoét, annyira kívánja, hogy úgy érzi, ha nem kaphatja meg, abba egészen egyszerűen belehal, és ezt az érzést még csak túlzónak sem találja, mert Zoé nélkül nincs értelme az életének. Sok dologban bizonytalan, de ebben az egyben nem.

– Ezt nem csinálhatjuk, nem helyes – motyogja Zoé, de az ajka tovább játszik Ricsi ajkával. A férfi válaszul szorosabban húzza magához a lányt.

– Nagyon is az. Semmi sem helyesebb ennél.

– Nem leszek a feleséged, Ricsi.

– Jó, oké, de azt legalább megengeded, hogy maradjak?

Zoé hirtelen elengedi Ricsit, és ellép tőle. Felnéz rá, a homloka ráncokba fut.

– Nem sok választási lehetőséget hagysz nekem.

– Éjszakázhatok az ajtód előtt.

– Tudod, hogy azt nem engedném.

– Tudom – mosolyodik el halványan Ricsi. Talán nem szép dolog, hogy visszaél a lány kedvességével, hogy lényegében kihasználja, de kettejükért teszi – és ha Kamillának igaza van, és Zoé tényleg szereti, akkor igenis meg kell tennie. A kisbaba adott nekik egy második lehetőséget, egy lehetőséget arra, hogy mindent tisztázzanak, és Ricsi ezt nem akarja elszalasztani. Ezúttal nem.

Zoé komor tekintettel bólint, aztán elfordul és Ricsire egyetlen további pillantást sem vetve belép a szobába. Ricsi vágytól elködösült elmével, kissé értetlenül néz utána. Sajog a teste, sajog, hogy elmerülhessen a lányban, úgy érzi, csoda, hogy a nadrág még nem repedt szét rajta, és Zoé egyszerűen ellép tőle és itt hagyja, pedig ő is akarja, ő is kívánja – honnan van ennek a törékeny, cseppnyi lánynak ennyi ereje?

Ricsi elnyomva egy keserű, lemondó sóhajt visszalép a folyosóra, felemeli a táskáját, aztán bezárja maga után az ajtót. Lelöki a cipőjét, kibújik a dzsekijéből, majd a táskát fogva belép Zoé után a szobába.

A lány a kanapén ül, kezében könyv, bár a keze remeg, a tekintete pedig üres – egyértelmű, hogy nem tud most olvasni, hogy a gondolatai máshol járnak. A bőre piros még, az ajka duzzadt a csókoktól, a póló vékony anyaga nem tudja elrejteni merev mellbimbóját, a szemében még ott a vágy...

A férfi leteszi a táskáját a kanapé mellé, aztán leül – bár igazából így talán kényelmetlenebb, mintha állva maradna –, és ugyan nehezére esik, azért tisztes távolságot tart a lánytól. Hidegnek érzi a levegőt, ami elválasztja egymástól őket, hidegnek és undoknak.

– Zoé, beszélnünk kell.

– Nem akarok beszélni veled, Ricsi – mondja Zoé nem nézve a férfira, amitől Ricsibe kíméletlenül mar a tehetetlenség. – Nincs értelme. Nem megyek hozzád – folytatja szárazon a lány. – A baba a tiéd, igen, de ez nem jelenti azt, hogy össze kell házasodnunk.

– Rendben, ezt elfogadom, nem ragaszkodom a házassághoz, de veled akarok élni.

– Fanniékhoz fogok költözni.

– Akkor én is.

Zoé félig fáradt, félig dühös mozdulattal összecsapja a könyvet, majd a férfira néz.

– Ricsi...

– Nem tudsz lebeszélni. Megyek, ahová te. Egészen addig, míg... – Ricsi tétován elhallgat, a szavak benne rekednek.

– Míg? – húzza össze a szemét Zoé.

– Míg bele nem szeretsz valakibe – sóhajt fel megadón a férfi. – Akkor természetesen félreállok. Azt szeretném, ha boldog lennél.

– Boldog lennék, ha elmennél – mondja Zoé kimerülten, erőtlenül.

– Szeretnék veled maradni, veled és a gyermekünkkel.

– Ez nem ilyen egyszerű – rázza meg a fejét szomorúan a lány.

– Miért?

Ricsi, míg idefelé tartott, nagyon sokat gondolkodott ezen, és két lehetséges válasz merült fel benne. Az egyik, hogy Zoé nem szereti, és hiába kedveli, hiába érezték jól magukat együtt, hiába vonzódik hozzá, meg akarja várni az igazit. A másik, hogy szereti, és csak azért nem akarja a házasságot, mert úgy hiszi, Ricsi nem szereti viszont, és így együtt élni, tudni, hogy a másik csak kötelességből cselekszik, nyilván túl fájdalmas lenne a lánynak. Ricsi nagyon szeretné, ha Zoét ez az utóbbi motiválná, mert akkor van még esélye...

A férfi várakozón néz a lányra. Zoé elfordul tőle, a mellkasa szaporán emelkedik és süllyed.

– Miért, Zoé? – ismétli meg halkan, de nyomatékosan Ricsi, egyértelművé téve, hogy nem fogja beérni válasz nélkül.

Zoé ránéz, a tekintetében újra dühös szikrák, elveszett, dacos kis szikrák.

– Mert... – kezdi Zoé, és a szája megremeg a kiszökni kész szavaktól –... a franc essen belé! – csattan fel a lány hirtelen felpattanva. Ledobja a könyvet a kanapéra, aztán megindul.

– Most hova mész? – kérdi értetlenül nézve Ricsi.

– Fürdeni – kiált hátra a válla felett Zoé.

– Miért?

– Mert akkor legalább elválaszt tőled egy ajtó – vágja hozzá a dühtől nehéz szavakat a lány, majd kifordul a szobából, és Ricsi a következő pillanatban hallja, ahogy döngve becsapódik utána a fürdőszoba ajtaja.

Ricsi tágra nyílt szemmel néz az előszoba felé. Egyik fele arra sarkallja, hogy menjen a lány után, most, mert láthatóan Zoé kezd elgyengülni, kezdi megadni magát, viszont a másik fele úgy véli, hogy jobb most egy kicsit hagyni a lányt, hogy összeszedje magát, hogy egyedül lehessen. A néma küzdelem mozdulatlanságba dermeszti a férfi testét. Tehetetlenség, értetlenség kavarog benne, egyre sötétebben, egyre több kétségbeeséssel. Úgy érzi, mintha mélybe zuhanna, fekete, mindent elnyelő és magába olvasztó mélységbe...

Ricsi hosszú percekig marad ülve. Hallja, hogy Zoé engedni kezdi a vizet a kádba, kiszűrődik a csobogás. Aztán hallja, hogy a lány elzárja a csapot.

Még mindig nem tudja, mit tegyen. Talán mégsem kellene maradnia. Talán az anyjának volt igaza, és időt kellene adnia Zoénak. De ahogy erre gondol, félelem gyengíti el a testét. Nem hagyhatja egyedül Zoét, nem lehet. Nemcsak a baba miatt, hanem... hanem mert most már szeretheti, és most, hogy lehet, nem akar és talán nem is tud nélküle létezni. Ricsi önzőnek érzi magát. Zoéra kellene figyelnie, csak és kizárólag rá. És ha ő azt akarja, hogy elmenjen, akkor talán tényleg így kellene tennie. Aludhat az autóban, ha bármi történik, itt lenne a közelben, mégse zavarná a jelenlétével Zoét... De helyesen dönt-e, ha most elmegy? És ha marad? Mivel árt többet?

Ricsi feláll a kanapéról. Lassan, folyamatosan önmagával küzdve az előszobába megy. A bezárt fürdőszobaajtóra mered. Mintha ez a bezárt ajtó maga lenne az elutasítás. De feladhatja-e ennyire könnyen és egyszerűen? Egyáltalán feladás az, ha most elmegy? Hiszen csak időt ad Zoénak, csak... Miért nem akar hinni neki a lány? Miért nem akarja, hogy együtt legyenek? Miért érzi azt, hogy Zoé erőszakkal tartja magát vissza tőle?

A férfi a fürdőszoba felé lép, a keze a kilincsen, és mielőtt egyáltalán átgondolhatná, már le is nyomja, belép, bezárja maga után az ajtót, aztán megáll a párától sűrű levegőben.

– Ricsi, mit csinálsz? – kérdi vékonyka hangon a lány, lejjebb merülve a vízben.

– Zoé, láttalak már meztelenül – jelenti ki Ricsi, és a tekintete rebbenve simítana végig Zoé testén, de a víz tetején lebegő habfürdő elrejti előle.

– Igen, de akkor nem voltam rád dühös, most az vagyok – közli Zoé.

– Mert megkértem a kezed? – emeli meg a szemöldökét a férfi.

– Hát azért azt nem nevezném lánykérésnek – fortyan fel a lány mérgesen.

– Ez a baj? – kerekedik el Ricsi szeme. – Oké – mondja, majd hirtelen letérdel a kád előtt, és mélyen a lány szemébe néz. – Szeretlek, Zoé, leszel a feleségem?

– Nem – jelenti ki egy pillanatnyi tétovázás nélkül a lány.

– Miért?

– Mert nem.

– Miért?

– A pokolba is, azért, mert szeretlek, te ostoba férfi! – A lány riadtan elkerekedő szemmel a szája elé kapja a kezét. – A francba... – suttogja, majd nagy levegőt vesz, befogja az orrát és lebukik a víz alá.

Ricsi először csak döbbenten pislog, aztán elvigyorodik, és csak azért nem nevet fel, mert attól tart, Zoé a víz alatt is meghallaná, és nem akarja, hogy a lány még kényelmetlenebbül érezze magát.

A férfi testében szétomlik a megkönnyebbülés és a boldogság – hiszen Zoé szereti őt. Úgy érzi, mintha a teste örömtől szédülten lebegő buborékokkal lenne tele.

Zoé szereti.

Ricsi tudja, hogy most már minden rendben lesz.

Szeretne közelebb hajolni a kádhoz, de nem akarja megijeszteni Zoét, amikor végre feljön a víz alól. Vajon meddig bírja odalent a lány levegő nélkül? Ricsi türelmetlenül várja, hogy múljanak a másodpercek.

Zoé hangos csobbanás kíséretében hirtelen kiemelkedik a vízből, rögtön nagy levegőt vesz, aztán letörli az arcáról a vizet, és riadtan Ricsire néz.

– Abban a pillanatban jó ötletnek tűnt... – motyogja elvörösödve Zoé.

Ricsi térdelve közelebb megy a kádhoz, a karját a peremére támasztja, aztán mosolyogva a lányra néz.

– Zoé, legyél a feleségem – kéri halkan, szelíden, Zoé azonban lekonyuló szájjal megrázza a fejét.

– Nem fogok hozzád menni csak azért, mert jön a baba és kötelességednek érzed, hogy elvegyél. Hát nem érted, hogy pokoli lenne? Én szeretlek, te nem...

– Szeretlek.

– Attól, mert ismételgeted, még nem lesz igaz – morogja dacosan a lány.

– Nem ismételgetném, ha elhinnéd – vágja rá Ricsi, aztán töprengve félrebiccenti a fejét. – Nem, ez nem igaz. Akkor is ismételgetném.

Zoé összevonja a szemöldökét.

– Érdekes, hogy csak most jutott eszedbe szeretni, amikor történetesen kiderült, hogy várandós vagyok.

– Zoé, már akkor is szerettelek, amikor lefeküdtünk, sőt, hamarabb is. Mit gondolsz, miért igyekeztem magam távol tartani tőled?

Ricsi látja a lány tekintetén, hogy elbizonytalanodik, és tudja, hogy ez az a pillanat, amikor őszintének kell lennie – most vagy soha.

– Féltem, hogy nem tudok neked ellenállni. Féltem, hogy te nem akarsz engem, mert... képtelenségnek tűnt, hogy akarj. Én... hát, valljuk be, nem éppen olyan férfi vagyok, akiről minden lány álmodik, főleg nem egy ilyen gyönyörű és csodálatos lány, mint te. De... azon, hogy szeretlek, ez nem változtatott.

Zoé szemében könnyek csillannak, aztán tehetetlenül lecsordulnak az arcán. Ricsi nagyon szeretné lesimítani őket a lány arcáról, de még nem meri. Még nem.

– De akkor miért engedtél el? Miért nem akartad, hogy folytassuk? Miért mondtad azt, hogy nem vagy hozzám való? – kérdi Zoé remegő hangon.

Ricsi tartott attól, hogy előbb-utóbb ezek a kérdések is felmerülnek, mert van valami, amit nem mondhat el Zoénak. Nem akarja, hogy a lány ugyanúgy féljen, mint ő. Azt akarja, hogy boldog legyen – kételyek nélkül. Így aztán ezúttal csak az igazság felét oszthatja meg Zoéval...

– Mert... mert nem hittem, hogy szerethetsz, és nem akartalak bántani. Ha... elmondtam volna, hogy szeretlek, te rosszul érezted volna magad, és... ezt nem akartam. Nem bírnám elviselni, ha fájdalmat okoznék neked, Zoé.

– Ó, istenem... – sóhajtja a lány megbánástól sűrű hangon, elkerekedett szemmel.

– Zoé, mi a baj?

– Én... én ugyanezért nem mondtam semmit... ezért hallgattam...

– Hát már akkor is szerettél? – kérdi Ricsi, és a boldogság mintha szárnyakat bontana a testében.

– Nem feküdtem volna le veled, ha nem szeretlek, Ricsi...

Ricsi nem gondolkodik. Feláll, aztán lehajol, a lány lába és hóna alá csúsztatja a karját, majd könnyedén kiemeli a kádból.

– Ricsi, csurom víz vagyok! – tiltakozik nevetve Zoé.

– Igen – feleli szórakozottan, oda sem figyelve Ricsi, aztán ügyetlenül kinyitja az ajtót, majd továbbra is a karjában tartva, szorosan magához ölelve a lányt a szobába robog, óvatosan leteszi őt a kanapé kihajtott részére, aztán visszasiet a fürdőbe egy törülközőért.

A férfi egész testében remegve térdel le Zoé mellé. A lány tekintetében szédülten lobog a vágy. Ricsi ajkára apró mosoly fészkelődik.

– Ricsi...

– Maradj csendben, Zoé!

Ricsi a lány lábujjait veszi először célba, Zoé kuncogva, ficánkolva fogadja a törölköző érdes érintését. Ricsi gondosan megtörölgeti a lány mindkét lábfejét, aztán minden egyes lábujjára apró csókot lehel. Zoé még mindig kuncog, meg-megrándul a lába a csiklandozós érzéstől. A férfi végigdörzsöli a törölközővel a lány mindkét lábát, gyengéden, finoman, közben puha csókokkal kényeztetve Zoé szárazra dörzsölt bőrét.

A lány öléhez érve lassít a mozdulatain, aztán félrecsúsztatja a törölközőt, és az ujjaival érinti Zoét. Zoé már nem kuncog, az ajkát most halk, pihegős sóhajok hagyják el. Ricsi a lány arcára néz. Zoé behunyt szemmel, elnyílt szájjal fekszik, az arca kicsit kipirosodott, és egyszerűen tökéletes – minden apró porcikájában. A lány lába tétován megremeg, ahogy elöntik az érzések, majd kicsit jobban széttárja őket, szabad utat engedve Ricsi ujjainak.

A férfi a mutatóujjával óvatosan a lányba hatol, közben hüvelykjével az apró kis dudort dörzsöli. Zoé nyögdécsel és sóhajtozik, a testén önkéntelen, puha remegések futnak végig.

A szobát betölti a vágy illata – sűrű, buja, lángok érintésétől megperzselődött illatok, és már Ricsi is zihálva képes csak levegőt venni...

Mikor a férfi kihúzza az ujját, és újra a törölközőért nyúl, Zoé ajkát egy apró, csalódott nyögés hagyja el. Ricsi mosolyogva törölgeti tovább a lányt, előbb a hasát, aztán a mellét, lassan és komótosan, nem sietve. Élvezi, hogy érintheti Zoét, hogy láthatja őt így, meztelenül, hogy most már nem kell bűntudatot éreznie, amiért olyan emésztően kívánja őt.

Aztán a lány arcán is végigsimít, pedig már megszáradt Zoé bőre. A hajából azonban még az ágytakaróra csöpög a víz, úgyhogy Ricsi azt is óvatosan, nehogy meghúzza a szálakat, átdörzsöli. Tudja, hogy nem tökéletes, de amikor Zoé oldalra fordítva a fejét ránéz, ahogy a tekintetéből sóvárgón kiszökik a vágy, Ricsi nem tudja tovább folytatni.

– Tényleg akarsz, ugye? – kérdi halkan Zoé.

Ricsi a lány szemébe néz. A tekintetük vágytól elsötétülve, elnehezült pillákkal kapaszkodik egymásba.

– Igen, Zoé – mondja Ricsi megcirógatva a lány arcát. – Hidd el, nem mondanám, ha nem lenne igaz, de ha kell, elcipellek Ivánhoz, és előtte is megismétlem.

– Tényleg megtennéd?

– Igen, ha még mindig kételkedsz – mosolyodik el lágyan Ricsi.

– Csupa víz vagy – súgja Zoé a férfi pólójára pillantva.

Ricsi félredobja a törölközőt, aztán lekapja magáról a pólóját. Zoé keze önkéntelenül rebben, telhetetlenül simít végig a férfi mellkasán. Ricsi úgy érzi, mintha bizsergető áramütések cikáznának szét a testében az érintés nyomán.

– Akarlak – mondja Zoé beharapva az ajkát és picit elpirulva.

Ricsi elmosolyodik.

– Én is akarlak.

A férfi feláll, kigombolja és kicipzározza a farmere sliccét, aztán kapkodva, gyorsan lehúzza magáról a bokszerével és a zoknijával együtt. Ricsi Zoét figyeli, a lány vágytól fátyolos tekintetét, ahogy lassan végigsimítja a testét, és ha ugyan lehetséges, még jobban megkeményedik a férfiassága.

Ricsi bemászik Zoé széttárt lába közé, gyengéden végigsimít a lány ölén, de nincs rá szükség, Zoé már nagyon is készen áll arra, hogy befogadja őt. Ricsi mindvégig Zoé szemébe néz, ahogy lassan belehatol. Mikor egészen belemerül, egy pillanatra megdermed. Nem tud betelni ezzel az érzéssel, sosem fog tudni betelni. Érezni, ahogy a lány köré simul, ahogy szorítja, elveszni a lágy, puha forróságban, egészen elveszni...

Ricsi először csak óvatosan mozdul meg, kihúzza magát, majd finoman visszacsúszik. Az ujjait Zoé öléhez érinti, és finom, körkörös mozdulatokkal dörzsöli. Addig folytatja, míg meg nem érzi, hogy Zoé ellazul, csak ekkor veszi el a kezét és vált gyorsabb tempóra. A lány fölé hajol, Zoé a férfi dereka köré fonja a lábát, a testük szorosan összesimul, a verejtéküktől összetapad a bőrük, és ahogy Ricsi egyre gyorsabban és vadabbul mozog, sóhajtva, nyögve csókolják egymást.

A gyönyör szinte pillanatokon belül beteríti őket. Zoé teste megfeszül Ricsi alatt, a gerince ívbe hajlik, és Ricsi érzi a férfiasságán a lüktető szorítást, aztán a testén végigfut a mámor. Reszketve kapaszkodnak egymásba, míg el nem csitul a testükben a remegő forróság.

Ricsi elengedi magát, bár még most is figyel arra, hogy a testsúlyát a könyökére helyezze. Zoé mellkasa az övének feszül, érzi a pici halmokat, amint a bőrébe nyomódnak, és ez újabb szédült hullámot indít el a testében.

A férfi érzi Zoé szívdobogását, és egészen olyan, mintha a szívük egy ütemre verne. Szédült, megrészegült ütemre. Ricsi ebben a pillanatban arra gondol, hogy ez a boldogság, hogy ez a pillanat, Zoé és ő, ez egyszerűen tökéletes. Minden, amire vágyik, amit akar. Soha nem kell ennél több.

Ricsi eltolva magát kicsúszik Zoéból, majd kicsit kábán feláll, gyengéden kihúzza a lány elbágyadt teste alól az ágytakarót, a földre ejti, aztán felhajtja a paplant. Megemeli Zoét, majd lefekteti a lepedőre, aztán mellé fekszik, és betakarja magukat.

Ricsi hátulról átöleli Zoét és magához húzza őt. A kezét a lány hasára csúsztatja, Zoé keze pedig rögtön az övére simul. Ricsi apró csókokat hint a lány vállára, mire Zoé még közelebb nyomja magát hozzá. A testük egymáshoz tapad, a forróság kettejük közé szorul.

– Jól vagy, Zoé?

– Csodálatosan – sóhajtja a lány –, csak kicsit fáradt vagyok. Nagyon hosszú volt ez a nap.

Ricsi nem mond semmit, pedig ő is így érzi. Igen, hosszú volt ez a nap, pillanatokra elviselhetetlenül hosszú, hiszen azt hitte, hogy most, amikor végre szeretheti Zoét, elveszíti őt. Nem akart erre gondolni, nem akart ezzel szembenézni, de a rettegés mindvégig kísértette. Bár nem akarja beismerni, de még most sem múlt el teljesen, ott kering még az ereiben, alattomosan meghúzódva, várva arra, hogy egy nap majd előtörjön – Ricsi tudja, hogy nem fog tudni tőle megszabadulni. Zoé most az övé – de vajon meddig?

Szorosabban magához húzza a lányt, fejét a lány nyakához érinti, ajka a bőrét súrolja.

– Szeretlek, Zoé – suttogja.

– Én is szeretlek, Ricsi – mondja Zoé álomittas hangon.

Ricsi behunyja a szemét.

Most Zoé az övé, csak ez számít. Most csak ennyi kell.