„Titkokat súgott minden szívdobbanása." (Éjmélyi mesék – Angyal)

Nem tudom, hogy szokás elkezdeni egy naplót. Vajon van erre valami szabály? Esetleg bevett szokás? Persze, a „Kedves Naplóm", de ez olyan... nem is tudom – talán csak egyszerűen nem illik hozzám. Ez a sima kockás füzet ebben a pillanatban se nem kedves számomra, se nem a naplóm még. Csak egy füzet, amibe írok. És igazából nem is tudom, van-e értelme. Vajon tényleg jobb lesz ettől?

Igazából sosem értettem, miért írnak az emberek naplót. A magam részéről soha nem éreztem rá késztetést, legalábbis egészen mostanáig nem. De most már tudom, hogy vannak olyan dolgok, amiket egyszerűen senkinek sem lehet elmondani. Titkok, amelyek lüktetnek az ember szíve mélyén, követelik a maguk jussát, a csend helyett a hangokat, és harcolni kell ellenük, állandó, gyötrő küzdelem, és igazából nem az a kérdés, hogy az ember nyerhet-e, hanem az, hogy mikor fog végül elbukni.

Tulajdonképpen fogalmam sincs, honnan jött az ötlet, hogy naplót írjak. Talán Abigél meséi miatt – csodálatra méltóan tudja kifejezni az érzéseket, és már valahogy csak attól is könnyebb, ha a történeteit olvashatom. Valahogy olyankor azt érzem, hogy mindazzal, amit érzek, nem vagyok egyedül. Bár hogy ebből hogy jött az, hogy én is írjak, azt nem tudom. Talán azért, mert arra gondoltam, ha leírom én is azt, ami bennem van, könnyebb lesz. Vagy nem. Ebben a pillanatban nem érzem, hogy most éppen könnyebb lenne. Igazából elég idiótának érzem magam, hogy ülök itt és magamról írok – magamnak. Vagyis hát pont, hogy nem, mert amiről írhatnék, arról nem akarok írni, mert igazából nem is akarom, hogy nyoma legyen.

Oké, ennek nincs semmi értelme.

Megint itt. Fura dolog ez. Attól, hogy írok, nem lesz könnyebb, de rosszabb sem, és igazából telik vele az idő, ezt tennem pedig még mindig értelmesebb, mintha magam elé meredek, vagy ha ülök lent Lénával és Krisszel, és próbálok úgy tenni, mintha nem lennék magam alatt (ami ráadásul egyre nehezebben megy, tele vagyok félelemmel és feszültséggel, izgulok és aggódom, elég... vacak érzések ezek).

Tulajdonképpen jobb, ha kerülöm a többieket. Talán csak paranoiás vagyok, de néha mégis úgy érzem, hogy tudják – vagyis nem, azt azért nem, de sejtik. Fanni olyan átható, bölcs tekintettel tud fürkészni, hogy az ember rögtön azt érzi, nincs és nem is lehet előtte semmilyen titka... István pedig megérzi, ha rosszkedvem van, és bár nem faggat, de attól, hogy apró kedvességekkel próbál felvidítani, talán csak még nehezebb, mert lelkiismeret-furdalásom lesz, hogy képtelen vagyok felvidulni, pedig ő annyira igyekszik...

A naplóírás ebben a pillanatban nem más, mint időhúzás számomra. Hogy kibírjam hangok nélkül. Hogy kibírjam addig, míg Ricsi végre megérkezik. Holnap vasárnap, és Fanni azt mondta, jönni fog. Bár arról fogalmam sincs, hogy miként érem majd el, hogy négyszemközt beszélhessek vele. Tekintve, hogy az utóbbi hetekben mindent megtett, hogy még csak hozzám szólnia se kelljen, ez egészen biztosan nem lesz egyszerű. De akkor is muszáj vele beszélnem, még ezen a hétvégén, nem húzhatom-halaszthatom ezt tovább. Igazából már múlt héten rászántam magam, de Ricsi nem jött. Azt hiszem, miattam. Még szerencse, hogy mindenki Abigéllel és Ivánnal volt elfoglalva, így senkinek se tűnt fel, hogy mennyire csapnivaló hangulatban vagyok.

Most se sokkal jobb a kedvem. Azt hiszem, ha már beszéltem Ricsivel, kicsit könnyebb lesz. Persze nem várok csodát... Tudom, milyen Ricsi. Nem mintha ez bármin is változtatna.

Különös dolog ez. Mikor megismertem őt, érdekesnek találtam, az első pillanattól fogva, a maga rejtélyes sötétségével, a különcségével és a gúnyos megjegyzéseivel, de azért az nem jutott eszembe, hogy végül közelebb kerül hozzám, mint korábban bárki. Mégiscsak Adrián mostohatestvére, tehát, ha úgy vesszük, nekem a mostoha nagybátyám. Ráadásul tizenöt évvel idősebb nálam. De ahogy közelebb kerültünk egymáshoz... mégis teljesen elvesztem, nincs is erre jobb szó. Elvesztem. Ezért történt minden. Ezért kerül most. Ha erre gondolok, kicsit mindig reménykedem, hogy talán én sem vagyok közömbös számára, bár persze lehet, hogy ez ostoba, buta, hiú remény. De akkor is remény, és erre most nagy szükségem van.

Jó lenne, ha képes lennék valamivel elterelni a figyelmemet, de az utóbbi időben semmi sem köt le. Egyfolytában az jár a fejemben, hogy mit is fogok mondani Ricsinek, újra át- és átfogalmazom a szavaim, keresve a tökéleteseket, de persze egyik sem az soha. Bármit is mondok majd, attól tartok, az suta és esetlen lesz. (Legalább annyira, ha ugyan nem jobban, mint amennyire néha magamat annak érzem.)

Azt pedig végképp nem tudom, ő hogyan fog reagálni, pedig legalább ezernyi lehetséges verziót lejátszottam már magamban, a legabszurdabbtól kezdve a talán lehetségesig. Persze egészen biztos, hogy semmi sem úgy fog történni, ahogy elképzeltem. Sosem úgy történik. Nem is értem, miért fárasztom magam azzal, hogy mégis újra és újra elképzelem, mert se nem jobb, se nem könnyebb általa, szóval igazából semmi haszna sincsen.

Olyan ez, mint amikor azt terveztem magamban, hogy hogyan mondom majd el Adriánnak, hogy a lánya vagyok. Akkor is előre elképzeltem mindent, begyakoroltam mondatokat, és a végén mégsem egészen úgy sikerült, ahogy terveztem. De persze akkor minden jól alakult, még azzal együtt is, hogy olyan esetlennek éreztem magam. Igazság szerint az legalább annyira nehéz és félelmetes volt, mint ami előtt most állok. Mondjuk, azt is túléltem, szóval talán ebbe se fogok belehalni.

Képes leszek rá, meg tudom csinálni. Igaz, ha nem, akkor is muszáj...

Azt hiszem, ez a naplóírás mégsem olyan jó dolog, most eléggé szomorú és kétségbeesett lettem.

Ricsi itt van. Láttam a konyha utcára néző ablakából, ahogy megérkezett. Olyan különös érzés, ahogy gyorsabban dobog a szívem, ha látom őt. Ahogy érzem azt az egészen furcsa, zavarba ejtő bizsergést a gyomromban.

Talán ezért éreztem azt, hogy vissza kell menekülnöm ide, a szobám magányába. Mert ilyen kavargó érzések közepette mégis hogy mondhatnám el neki, amit el kell mondanom? Még leírni sem tudom, még így se tudom szavakba önteni, pedig muszáj megtennem, vagy legalábbis meg kellene próbálnom. Ha már leírtam, talán kimondani is könnyebb lesz. Bár lehet, hogy nem, hiszen minden, amit megterveztem, amit elképzeltem, most, hogy látom őt, olyan képtelenségnek tűnik. Bizonytalan vagyok, és félek.

Mert mégis hogy mondjam meg neki, hogy úgy nyolc hónap múlva, ha tetszik neki, ha nem, világra hozom a gyermekét?

***

Képek a szereplőkről:

https://papirsziv.wordpress.com/galeria/

(Valamint a történeteim között megtalálható Szívdobbanások című kötetben akad még egy-két szösszenet Abigél és Iván életéről. :))

Köszönöm, hogy olvastál! :)

***

A sorozat hatodik része Szívszédült címmel megtalálható a történeteim között.