„Ahogy eggyé váltak, mindketten tudták már, hogy soha többé nem létezhetnek a másik nélkül." (Éjmélyi mesék – Árnyék)

Tizenkét évvel ezelőtt...

Abigél nem hiszi el, hogy ez most tényleg komoly. Lehetetlen, hogy csak ennyi legyen. Értetlenül bámulja a férfi szálkás kézírását. Most először látja az írását, és ha a szavak nem bántanák, akkor őszinte öröm töltené el, hogy ismét megtudott valamit a férfiról. Iván betűiben van valami visszafojtott erő és lendület – a lány úgy véli, hogy a férfi írása pontosan olyan, mint ő maga, mintha mindig, folyamatosan féken kellene tartania magát, mintha állandóan azért küzdene, hogy nyugodt és visszafogott maradjon. Abigél úgy érzi, Iván igazából se nem mogorva, se nem zárkózott, csupán túl sok minden van benne ahhoz, hogy másmilyen lehessen. Ha nem tartaná magát vissza állandóan, talán olyan erők szabadulnának fel belőle, melyek megrengetnék az egész világot.

A lány megrázza a fejét – már megint butaságokon gondolkodik. Iván is csak egy ember, nem valami természetfeletti szuperhős, még akkor sem, ha a lányt minden egyes pillanatban lenyűgözi. Ahogy beszél, ahogy mozog, ahogy néz – minden mögött valami több van, és Abigél nagyon szeretné, ha megismerhetné ezt a rejtélyes, magával ragadó többet.

Ahogy azt is nagyon szeretné, ha értené, miért írt a férfi csak ennyit a házi dolgozata aljára. Abigél újra és újra elolvassa azt az egyetlen, hűvös mondatot, és fogalma sincs, hogy mit érez ebben a pillanatban. Haragot? Szomorúságot? Csalódottságot? Talán mindet egyszerre.

Tegnap... azt hitte, hogy tegnap történt valami. Persze nem gondolja, hogy a férfi beleszeretett vagy egyáltalán, hogy vonzódna hozzá, de mégis közelebb engedte magához. Nem úgy beszélt vele, mintha egyszerűen csak egy diák lenne, hanem inkább egyenrangú felnőttként, és ez varázslatos érzés volt. Pedig mennyire félve maradt abban a szűk kis teremben. Iván közelsége, az, hogy folyamatosan csak néhány lépés választja el őket egymástól, megrészegítette.

Mikor a férfi hirtelen elfordult tőle, aztán pedig a számítógéppel kezdett foglalkozni, anélkül, hogy akár csak ránézett volna, Abigél úgy gondolta, hogy mennie kellene, hogy nyilván a férfi nem vágyik a társaságára, ennek ellenére mégis maradt. Hogy miért, fogalma sincs. Csak nem tudta otthagyni a férfit, egyszerűen vele akart lenni.

Felült az asztalra, lóbázta a lábát, és egy darabig nem is szólalt meg. Iván csak egyszer nézett rá, és akkor is olyan különös, zavart volt a tekintete, bár Abigél ezt nem értette. Aztán beszélgetni kezdtek, vagyis eleinte csak Abigél beszélt, szóba hozta a könyveket, amiket Iván ajánlott neki. A férfi kurta-furcsa válaszai nem tántorították el, és aztán szépen lassan Iván is feloldódott. Egy idő után már nem is foglalkozott a számítógépekkel, csak leült az egyik székre, és mindenestül Abigélre figyelt.

Abigél akkor úgy érezte, hogy nincs nagyobb boldogság az egész világon annál, minthogy Ivánnal lehet. Már sötét volt odakint és az iskola visszhangosan kihalt volt, amikor végül rávette magát arra, hogy hazainduljon. Amikor elköszönt a férfitól, úgy tűnt, hogy ő is jól érezte magát a társaságában, és... mintha nem akarta volna, hogy kilépjen az ajtón. Persze lehet, hogy Abigél ezt csak képzelte, vagy ezt akarta látni, de attól még biztos, hogy volt valami különös Iván tekintetében. Valami gyengédség talán, ami a lány egész testét könnyű bizsergésbe vonta.

Erre most itt van ez a néhány szó, ami – akárhányszor is olvassa – mintha újra és újra a szívébe tépne.

Nem ez volt a feladat, a dolgozata így értékelhetetlen.

Abigél nem várta, hogy Iván kivételezni fog vele, ez meg se fordult a fejében – sőt, ha a férfi így tenne, az igazából hatalmas csalódást jelentene a számára, hiszen többek között az is lenyűgözi Ivánban, hogy olyan szilárd és határozott, hogy igazságos, még ha néha talán kíméletlenül is –, és tudja, hogy a férfinak igaza van: tényleg eltért a tárgytól, de azt gondolta, hogy eredeti más irányból megközelíteni a témát. Rengeteget dolgozott ezzel az átkozott fogalmazással, olyan sok mindennek olvasott utána, és egyébként is: tudja, hogy nem lett rossz. Lehet, hogy nem a száraz tényekre koncentrált, hogy teljesen másfelől fogta meg a dolgokat, mint kellett volna, de még ha így nem is kap rá jegyet, legalább az erőfeszítést és az igyekezetet értékelhette volna a férfi. Abigél szerette volna, ha tetszik Ivánnak, amit írt, ha... igazából nem is tudja, egyszerűen csak nem ezt várta, és ez tompa fájdalommal tölti el a testét.

Képtelen most az órára figyelni. Újra és újra az jár a fejében, ahogyan Iván belépett, ahogy a tekintete egy pillanatra rárebbent, majd tovább is ugrott – olyan hidegen és közönyösen nézett rá, mintha tegnap nem is történt volna semmi. Jó, hát igazából nem is történt, de mégiscsak órákon keresztül beszélgettek, ennek csak nem lenne szabad nyomtalanul eltűnnie. Abigél azt hitte, hogy ha más nem is, legalább Iván tekintetében látni fogja azt a valamit, amit nem tud nevén nevezni, de attól még érzi, hogy elkezdődött kettejük között. De nem, a férfi olyan, mint egy kőszikla. Vagy talán még inkább, mint egy jégtömb, ami még csak a napsugarakat sem hajlandó visszaverni, így ahelyett, hogy csillogna, olyan elveszetten fénytelen, mint amilyen a tél üres magánya, ha komorszürke felhők takarják az eget. Aztán meg egyszerűen csak fogta, és bármilyen szó nélkül az asztalára tette a dolgozatát. Még csak felé se nézett, közben az osztálynak magyarázott.

Abigél, ahogy újra Iván szavait nézi, tudja, hogy megint ostobaságot fog tenni. Alig várja, hogy véget érjen az óra, hogy végre a férfi elé állhasson. Nem akar semmit, elfogadja, hogy nem kap jegyet, igazából érti is, pusztán csak tudni szeretné, hogy mindettől függetlenül mit gondol a férfi a dolgozatáról. A csengő hangja olyan, mint a felszabadulás. Abigél egész teste megfeszül, ahogy várakozón Ivánra pillant.

A férfi a kezébe veszi a naplót és a tollát, aztán szigorú arckifejezéssel elfordul a már zsivajgó osztálytól. Abigél felpattan a helyéről, és a férfi után siet. A tanterem előtt éri utol.

– Elnézést, tanár úr... válthatnánk pár szót? – kérdi kissé félénken, bátortalanul.

Iván kelletlenül fordul szembe vele. Nincs semmi a tekintetében, csak rideg távolságtartás. Az, ahogy tegnap nézett rá, mintha soha nem is lett volna valóság. Lehetséges lenne, hogy csak álom volt az egész?

– Sietek – veti felé színtelenül a férfi.

– Én... bocsánat... – dadogja megilletődötten Abigél – csak... szóval azt szeretném tudni...

– Még ma a lényegre tér? – kérdez közbe kíméletlenül élesen Iván. A türelmetlen hangok felsértik a levegőt.

– Miért értékelhetetlen a dolgozatom? – nyögi ki Abigél, közel sem annyi erővel, mint szeretné, és közel sem azt a kérdést, amit egész órán próbálgatott magában.

– Azt hiszem, elég egyértelműen fogalmaztam – húzza el a száját a férfi. – Eddig nem vettem észre, hogy probléma lenne a felfogóképességével.

– De...

– Abigél – vág közbe hidegen Iván –, a dolgozata érdekes, de megközelítőleg sem arról szól, amiről kellett volna. Szokja meg, hogy nem facsarhatja a témákat kedve szerint, ezt sehol nem fogják elnézni magának. Az élet nem tündérmese.

A férfi nem mond többet, egyszerűen csak elfordul, és otthagyja a döbbenten álló lányt. Abigél tudja, hogy milyen Iván. Tudja, hogy sokszor fogalmaz kíméletlenül és nyersen, nem véletlen, hogy nem kellett hozzá egy hónap, és máris ráragadt a „Rettegett Iván" gúnynév, de ő még sosem volt céltáblája a férfi tűpontos, éles megjegyzéseinek. De ettől függetlenül a férfinak mindig igaza volt, és lehet, hogy nem csomagolta díszes szavakba a mondandóját, mint sok más tanár, de a módszere hatásos volt – senki sem sumákolta el nála a tanulást, és a fegyelem sem volt kérdés az óráin. Ahogy pedig beszélt, az a szigora ellenére is megfogott mindenkit, Ivánra soha nem volt nehéz figyelni, mert érdekesen, izgalmasan, sokszor mulatságosan mesélt. Abigél pedig a gúnyos megjegyzések miatt sem tudott rá neheztelni, és nem is értette igazán, hogy miért aggattak a férfira gúnynevet.

Mindennek ellenére most mégis úgy érzi magát, mintha vér helyett jég gördülne tova az ereiben. Minden hideg lesz, és élettelenül sivár. Mintha a színek fakóbbak lennének, a hangok tompábbak, és összeszorul a torka, könnyek tolulnak a szemébe, és fogalma sincs arról, hogy miként doboghat még a szíve, mikor tisztán hallotta a hangot, amint darabokra hasad – nem azért, amit a férfi mondott, hanem azért, ahogyan nézett. Mintha... nem értené őt, pedig Abigél tudja, hogy érti, mintha semmit sem számítana, pedig Abigél igenis tudja, hogy számít, és fáj, hogy a férfi mégis máshogyan viselkedik, hogy úgy tesz, mintha semmi sem történt volna tegnap. Vagy tényleg mégis ő lenne ennyire bolond? Bolond, mert elhitte, lehet máshogy?

***

Bár tudja, hogy képtelenség, Iván mégis mintha hallani vélné az autót betöltő feszültség szikrákat vető pattogását. Most, hogy már csak percek választják el őket egymástól, mindketten érezhetően nyugtalanabbak és türelmetlenebbek.

Iván nem hitte, őszintén nem gondolt arra az elmúlt tizenkét évben, hogy ez valaha megtörténhet. Most mégis itt ülnek egymással az autóban, az eső fékezhetetlenül zuhog odakint, és bár nem néznek egymásra, mégis tapintható a közöttük lüktető vágy. Tulajdonképpen talán az is csoda, hogy még nem estek egymásnak – legalábbis a maga részéről biztosan az. Mikor a konyhában a lány olyan kacér, édes puhasággal megérintette a száját, mintha minden önuralma elpárolgott volna. Hogy azóta mi tartja vissza, képtelen felfogni. Talán csak a megszokás, a berögzült figyelmeztetés, hogy ez a lány nem lehet az övé...

– Nem szokott zenét hallgatni vezetés közben? – kérdi halkan Abigél.

Iván lopva rápillant, épp csak a szeme sarkából. A lány hátravetett fejjel ül – összefogott, kusza kontya mellett a nyaka íve csodálatosan kívánatos –, és az ablaküvegen csordogáló esőcseppeket figyeli.

– De, szoktam – feleli Iván az igazságnak megfelelően.

– Most...

– Most így is őrülten nehéz a vezetésre koncentrálnom – mosolyodik el Iván –, nem hiszem, hogy a zene segítene. Miért? – pillant érdeklődőn a lányra. Van valami Abigél tartásában és hangjában, ami nyugtalanítja a férfit, de nem tud rájönni, mi.

– Semmi – rázza meg a fejét Abigél –, csak... semmi.

Iván rögtön érzi a keserűséget a levegőben. A hazugság úgy feszül kettejük közé, ahogy a faágba kapaszkodhat elkeseredett remegéssel egy szél cibálta, megfakult falevél.

– Abigél, miért hazudik nekem újra és újra? – kérdi Iván gyengéden. Sejti, hogy tényleg bosszantó lehet a lány számára, hogy mindig tudja, ha hazudik, de pont ezért nem érti, hogy Abigél miért teszi meg mégis. Vajon elfelejti, hogy úgyis tudni fogja? Vagy valójában igazat szeretne mondani, csak nem mer? Vagy csak ösztönösen teszi? Esetleg menekülésből?

Rettenetes, hogy mennyi kérdése lenne, és az is, hogy mennyire nem ismeri a lányt. Pedig szeretné, azon túl, hogy végre érinthesse, Iván semmire sem vágyik ennél jobban. Annak idején, mikor a lány a diákja volt, többnyire jól olvasott az arcáról. Tudta, ha dühös, ha szomorú, ha csalódott, tudta, mikor érez fájdalmat vagy félelmet – bár tény, hogy nem mindig értette, mit miért érez, sőt, legtöbbször olyan kiszámíthatatlannak és szeszélyesnek látta, mint amilyen a vihar ízétől megrészegült szél lehet. De még ez is elbűvölte, és csak annyit érzett, hogy szeretné érteni Abigélt, szeretné tudni, mikor mi játszódik le benne, hogy... hát, igen, hogy mellette állhasson, hogy a támasza lehessen, hogy védelmezhesse. Még akkor is, ha ezek is csak azok közé a dolgok közé tartoztak, amiket nem akarhatott volna.

Most azonban már nem olyan könnyű kiigazodnia a lányon. Legtöbbször fogalma sincs, hogy mit érez. Az elmúlt tizenkét év alatt Abigél megtanulta fegyelmezni az arcvonásait – most már csak a tekintete árulkodó olykor, de Iván bizonytalan, sosem tudja, hogy amit látni vél, azt jól látja-e. Abigél legalább olyan zárkózott személyiség lett, mint amilyen ő maga – csupán a lány megőrizte a természetes kedvességét, míg ő maga maradt olyan mogorva és rideg, amilyen mindig is volt.

– Megnyugtatna a zene – sóhajtja rövid töprengés után megadóan a lány.

– Ideges? – kérdi Iván nyugtalanul.

– Talán kicsit feszült – vonja meg a vállát Abigél.

– Miért?

A lány hallgatása mintha falat emelne kettejük közé, pedig Iván nagyon szeretné, ha Abigél megbízna benne, ha nem tartana tőle, ha nem félne. De hogyan érhetné ezt el? Mivel nyugtathatná meg? Szeretné, ha az, ami történni fog, tökéletes lenne, nem akarja, hogy a múltból itt ragadt szomorú érzések árnyékolják be...

– Nem tudom – mondja végül a lány, és Iván rögtön érzi, hogy nem mond igazat.

– Abigél... – kezdi figyelmeztetőn, de a lány közbevág:

– Jó, oké, csak... nem olyan egyszerű ezt megmagyarázni.

Iván mellkasa összeszorul. Mi van, ha Abigél meggondolta magát, és ezt nem meri neki elmondani?

– Mégsem akarja?

Könyörgöm, ne mondd, hogy nem, kérlek... Azzal most megölnél, én megtenném, de belehalnék...

A férfi keze görcsösen feszül a kormánykerékre, az ujjai elfehérednek a visszafojtott erőtől.

– De, akarom – jelenti ki a lány magabiztosan.

Iván megkönnyebbülten fújja ki a levegőt.

– Akkor?

Abigél nagyot sóhajt, és Iván felé fordul.

– Magának ez nem furcsa? Nem is csak az, hogy a tanárom volt, hanem, hogy... nem is tudom. Máskor is csinált már ilyet?

– Milyet? – vonja össze értetlenül a szemöldökét a férfi.

– Hát hogy... megkívánt egy nőt és... szóval tudja – harapja el a szavakat zavartan a lány.

Úgy, mint téged, soha senkit nem kívántam...

Iván magában elmosolyodik, nemcsak a lány zavart visszafogottságán, hanem azért is, mert Abigélnek fogalma sincs arról, hogy mennyire mélyről fakad az, hogy akarja őt.

– Igen – feleli Iván. Talán ez bántja a lányt? Hogy azt hiszi, egy a sok közül? Hogy mondja el neki, hogy téved?

– Gyakran? – Abigél hangjában mintha árnyalatnyi szomorúság játszana.

– Nem – rázza meg a fejét Iván.

– És... sosem érezte magát kényelmetlenül, hogy...

– Mit szeretne igazából tudni, Abigél? – kérdi Iván, mert most ébred rá, hogy a lány nem azért ilyen tétova, mert zavarba hozzák a kérdések, hanem azért, mert nem meri azt kérdezni, amit igazán szeretne.

– Én... nem fontos.

– Megint hazudik – jelenti ki a férfi, aztán úgy dönt, hogy megpróbál válaszolni arra, amit a lány meg sem kérdezett – nem hiszi, hogy ezzel árthatna, legalább eggyel kevesebb dolog lesz, ami tisztázásra vár.

– Nézze, Abigél, nem fogom azt mondani, hogy nem csináltam már ilyet, de ne higgye, hogy bármikor bárkit az ágyamba viszek. A kapcsolataim, bár csak a szexről szóltak, de egy-két kivételtől eltekintve mindig hosszabb ideig tartottak.

– Akkor... ez most köztünk nem csak egyetlen alkalom lesz?

Iván érzi magán Abigél tekintetét. A lányra sandít, és csodálkozva fedezi fel, hogy Abigél szemében mintha remény csillanna meg félősen és bizonytalanul. Hát ezért ez a sok kérdés? Ezért faggatózik ennyire félszegen? Mert azt hiszi, hogy csak egyszer kell neki?

Iván majdnem felnevet a testét elöntő megkönnyebbüléstől.

– Tizenkét évvel ezelőtt őrülten kívántam magát. Ha ugyan lehetséges, most még őrültebben kívánom. Őszintén kétlem, hogy egyetlen alkalommal be tudnám érni.

– Ó... akkor jó. – Iván érzi a lány hangjában a felszabadult mosolyt.

– Hát ettől félt? – kérdi gyengéden.

– Igen.

– Nem egészen értem magát.

– Miért?

Iván tudja, hogy kényes terepre tévedtek, de nem csak a lánynak vannak kérdései és félelmei...

– Mikor Leóval ment el...

– Az más volt – szól közbe Abigél.

– Miben volt más?

– Őt nem ismertem, úgy... egyszerű. De maga meg én... szóval ez nem olyan egyszerű. Ez hirtelen és váratlanul jött, és én nem tudtam, hogy maga mit gondol, mit szeretne... ezért aztán izgultam. Leóval... az tiszta ügy volt, egy alkalom, pont. Mindketten tudtuk, megbeszéltük. Persze nem történt meg, de...

– Miért nem? – kérdi kíváncsian közbevetve Iván. Őrült az a fickó, hogy hagyta kicsúszni a keze közül Abigélt, hogy nem élt a lehetőséggel, mikor megtehette volna... Igazából Ivánt azóta érdekli, hogy miként történhetett ez, mióta megtudta, hogy nem feküdtek le egymással. Nem mintha ezt akár egy szemernyit is bánná...

– Én... nem voltam rá képes – feleli sután Abigél.

– És velem képes lesz rá? – pillant aggódón a lányra Iván.

Ugye nem fogod magad meggondolni?

– Igen – mosolyodik el a lány, és ez a mosoly csupa tűz és várakozás.

– És ha azt mondtam volna, hogy csak egyszer akarom magát?

– De nem mondta.

– Nem, de ha mégis, akkor nem feküdt volna le velem? – Iván nem hagyja magát, pedig Abigél láthatóan feszeng. De egyszerűen tudnia kell ezt, tudnia kell, mennyire akarja őt a lány, hogy ez miért is olyan fontos, azt nem tudja, de ettől még hallania kell a választ.

– Lefeküdtem volna magával – suttogja Abigél.

– Akkor Leóval miért nem?

– Mert... tisztességtelen lett volna – feleli kelletlenül a lány, és Iván érzi, hogy titkol valamit, valami lényegeset...

– Miért?

– Mert közben mindvégig magára gondoltam volna.

Iván önkéntelen rezzenéssel tapos rá a gázra, majd mikor a motor felbőg és az autó hirtelen felgyorsul, kényszerítenie kell magát arra, hogy az imént elhangzott szavak helyett az útra koncentráljon.

A fenébe is, kikészít...

Szaporán dübörgő szívvel próbál megnyugodni. Bár elég nagy a kísértés, hogy újra kérdezzen, mégsem teszi. Ez most nem a kérdések ideje. Ki tudja, mi történne, ha Abigél tenne még néhány hasonló megjegyzést? Iván nem szeretné a lány lakása helyett a sürgősségin tölteni a délutánt.

– Ha egy mód van rá, ilyen kijelentéseket ne akkor tegyen, amikor épp vezetek – jelenti ki szárazon. Megszokta már, hogy érzelemmentesen beszéljen, és talán sose örült még ennek annyira, mint most. Ha a lány tudná, hogy milyen hatással van rá, hogy az az egyetlen mondat mi mindent kavart fel benne... Iván szinte biztos benne, hogy halálra rémülne.

– Igenis, tanár úr – jegyzi meg kuncogva Abigél.

Iván épp csak a lányra pillant, de ez is elég ahhoz, hogy észrevegye az arcán az elégedettséget. Úgy tűnik, Abigélnek tetszik, hogy ilyen hatást gyakorolt rá. Pedig ha tudná, hogy ez még mindig csak a felszín...

– Nehéz magán kiigazodni – mondja Iván, és ő is mosolyog. Örül, hogy sikerült mindezt tisztázni, örül, hogy a lány is vágyik rá, talán ugyanannyira, mint ő a lányra...

– Kötve hiszem, hogy nehezebb, mint magán – vág vissza Abigél huncutul, majd pár pillanatnyi csend után óvatosan megszólal: – Azt hiszem, tekintve, hogy mire készülünk, elég nagy őrültség, hogy még mindig magázódunk, nem?

– Igazad van – somolyog a lányra Iván.

– Furcsa, hogy tegezhetlek – mosolyog vissza Abigél.

– Furcsa, hogy tegezel – feleli halkan a férfi, és ez a pillanat most nem vágytól tomboló, hanem édesen meghitt. Mintha... közelebb kerültek volna egymáshoz, mintha ez a néhány szó ledöntött volna egy falat a sok közül, ami még mindig közöttük magasodik. Iván feltett szándéka, hogy mindegyiket ledöntse, lassan, de célratörően haladva, egyesével, ha kell, de el akar érni Abigél lelke legmélyéig.

Az út pár perces maradéka alatt szótlanul, a saját gondolataikba mélyedve ülnek. A remegő feszültség lopva tér vissza az autóba, és ahogy néha puhatolózón egymásra pillantanak, a várakozó mosoly az ajkukra kövül.

Mire beáll a parkolóba, leállítja az autót és felérnek a harmadikra, Iván már úgy érzi, hogy az egész teste remeg a kirobbanni kész vágyakozástól. Óráknak tűnik, mire Abigél végre kinyitja az ajtót, és újabb óráknak, mire végre becsukják maguk mögött. Sietős mozdulatokkal veszik le a kabátjukat és bújnak ki a cipőjükből.

Iván előhúzza a farzsebéből a tárcáját, kinyitja, majd egy cipzáros kis hátsó zsebből óvszert vesz elő. A tárcát összezárva az előszobai tükrös szekrénykére teszi, aztán visszafordul Abigél felé.

– Ha... nem bánod és akarod, akkor arra nem lesz szükség – szólal meg zavartan a lány, és kicsit suta mozdulattal Iván keze felé int.

Iván ajka féloldalas mosolyra görbül, és gondolkodás nélkül leteszi az óvszert a tárcája mellé. Az, hogy a lány ezt felajánlja, sokkal többet jelent Iván számára, mint azt Abigél valószínűleg gondolja, bár hogy pontosan miért, azt a férfi sem igazán érti – talán a bizalomhoz van köze, vagy lehet, csak annyi az egész, hogy így Abigél minden akadály nélkül lehet az övé, tisztán és teljességgel...

Állnak egymással szemben, egyikük sem mozdul. A pillanat kifüggesztve dermed bele a pár lépésnyi távolságba, és felizzik az eleven forróságtól.

Lehetetlen most megmozdulni. Túl sok a vágy. Ha most megmozdulnának, ha most egymás felé lépnének, akaratlanul törnék össze egymást.

A várakozás, a remegő, izgatott, beteljesülést suttogó várakozás ezt az egy pillanatot még magának követeli. Aztán sóhajtva, erőtlenül lebben el...

Iván mozdul meg először, de ahogy lép, már Abigél is lép felé. A lány a férfi nyaka köré fonja a karját, Iván pedig Abigél derekát ragadja meg.

– Ha megcsókollak, képtelen leszek leállni, szóval ha...

Abigél nem várja meg, hogy Iván befejezze a mondatot, mohón a szájára tapasztja a száját. Iván durván magához rántja a lányt, a testük összepréselődik, de ez még nem az igazi, a ruhák útban vannak, és Iván majd' megőrül ettől. Azt akarja, hogy meztelenül simuljanak egymáshoz, bőr a bőrhöz, összetapadó forróság és verejték...

Éhes, követelődző vággyal csókolják egymást, a nyelvük kíméletlenül ostromolja a másikat, képtelenek egymással betelni.

Ivánt elszédíti a lány édes-könnyű íze, semmihez sem tudja hasonlítani, különleges és egyedi – olyan, mint maga Abigél.

Tébolyult tánc ez, kusza érintések, zilált sóhajok...

Iván érzi, hogy muszáj lassítania, muszáj összeszednie magát, különben olyan őrült vadsággal teszi magáévá a lányt, hogy talán nem tudná elkerülni, és fájdalmat okozna neki, márpedig azt nem élné túl. Azt akarja, hogy Abigél a mennyben érezze magát, hogy rajta kívül elfelejtsen minden mást, hogy elfelejtse, nem most szeretkezik először. Azt akarja, hogy a lány számára tökéletes legyen. Hogy soha többet ne akarjon mást, csak őt, hogy úgy vágyjon rá, ahogyan ő vágyik rá már tizenkét éve. Azt akarja, hogy az övé legyen és az övé is maradjon.

Iván levegőt kapkodva szakítja el a száját a lány szájától, de nem húzódik el. Csókolja az arcát, aztán a nyaka ívét, és Abigél felemeli a fejét, és egészen aprón, elhalón felnyög, ami a férfi vérét a végletekig korbácsolja.

Abigél keze a férfi nyakáról a nadrágja övéhez rebben, pont akkor, amikor Iván keze a lány garbós pulcsija alá siklik. Érinteni a lány bőrét, érezni a forróságát olyan, mintha zuhanna, és ez a zuhanás színtiszta, tömény szédület.

Abigél kicsatolja és meglazítja a nadrág övét, majd kihúzva az inget alácsúsztatja a kezét. Iván megremeg, ahogy a lány törékeny kis keze végigsimít a derekán, a hasán. Úgy érzi, a lány pusztán az érintéseivel képes lenne semmivé égetni őt.

Mikor Abigél keze az ing gombjaira rebben, Iván kicsit elhúzódik, de csak azért, hogy jobb hozzáférést biztosítson a lánynak. Mikor Abigél széthúzza az ingét, és izgatottságtól forró mozdulatokkal lesimítja róla, Iván testében sóvárgó hullámokat vet a vágy. A lány szinte éhesen nézi a férfi széles mellkasát, a feszülő hasizmokat. A szemében a lenyűgözöttség őszintén és ártatlanul mutatja meg magát.

Iván türelmetlenül húzza le Abigélről a pulóvert, és ahogy feltárul a lány meztelen bőre, hirtelen szívja be a levegőt. A hitetlenség, hogy végre láthatja és érintheti Abigélt, borzongató reszketést csal elő a testéből. Nem húzódik el nagyon, csak annyira, hogy jól láthassa a lányt. Abigél kicsit szégyenlős mosollyal néz fel rá, és Iván szeretne mondani valamit, de a csodálat a torkán akasztja a szavakat. A lány szemébe néz, majd végigsimít Abigél derekán, aztán a melltartó vonala alatt a hátára csúsztatja a kezét. Abigél beleremeg az érintésbe.

Iván várakozástól feszülő ujjakkal, ügyetlenül kapcsolja ki a lány melltartóját, aztán finoman lesimogatja a melltartó pántját a lány válláról és karjáról. Mikor Abigél libabőrös lesz, elégedett mosoly terül szét a férfi ajkán.

A melltartó engedelmes megadással hullik a földre.

Iván felsóhajt, amikor a lány puhán telt melle megfeszült, kemény mellbimbóval felkínálja magát neki. Gyengéd odaadással veszi a kezébe Abigél mellét, és bizsergő ujjakkal érinti a mellbimbóját. Abigél testén erőtlen, kába reszketés fut végig és szakad ki egy kéjes sóhajjal az ajkán.

Iván elveszett. Ez az a pillanat, amikor minden tartás, minden önuralom elillan, és nem marad más, csak a nyers ösztön, hogy birtokolja Abigélt.

Mohón csap le a lány ajkára, és a lány ugyanakkora mohósággal viszonozza a csókot.

Iván csak annyira néz szét, hogy megtalálja az ágyat, aztán egy pillanatra sem elszakadva Abigél ajkától arra irányítja a lányt. Gyengéden fekteti le az ágyra, és mielőtt lehúzná róla a nadrágot, a bugyit és a zoknit, végigsimít a mellén, a hasán – lenyűgözve figyeli, ahogy a lány mellkasa megemelkedik, ahogy az ő túl nagy, széles keze beteríti a törékeny, karcsú testet.

Az enyém vagy...

Abigél meztelenül, kitárulkozva fekszik előtte.

– Gyönyörű vagy – suttogja áhítatosan Iván. A hangja rekedt és mélységekkel teli.

Gyönyörűbb, mint amilyennek képzeltelek... A testet öltött szépség... Tökéletes vagy...

Abigél felmosolyog rá – káprázatos mosoly ez, tele szenvedéllyel és nyughatatlan vágyakozással. Iván kigombolja a nadrágját, és csak addig húzódik el Abigéltől, hogy kapkodva lehúzza magáról, majd utána dobja a bokszeralsóját és a zokniját.

Abigél lábfejétől a térdéig végigsimítja a lány bőrét, aztán gyengéden széttolja a lábát, és közelebb húzódva hozzá feltérdel.

A keze a lány öle felé siklik, és amikor az ujjai forró nedvességet érnek, egyszerre nyög fel Abigéllel. Nem hitte volna, hogy a lány máris készen áll, hogy ennyire hevesen akarja ő is, hogy végre egymáséi legyenek. Iván hosszan akarta kényeztetni Abigélt, csókolni és érinteni akarta mindenhol, de amikor a mutatóujját finoman a lány hüvelyébe csúsztatja, és Abigél gerince ívbe feszül, ahogy ölét a kezének nyomja, már tudja, hogy képtelen lesz várni. Akarja őt, most és mindenestül. Legközelebb majd lassabb lesz, de most képtelen tovább várni.

Lassan hatol a lányba. Őrizni akarja ezt a pillanatot, hogy örökre emlékezhessen rá. Mert most teheti először – mostantól a lány az övé, ez az a pillanat, amikor visszavonhatatlanul az övé lesz, és ez a pillanat egyetlen egyszer történik meg az életükben.

Ahogy egészen mélyen a lányba merül, végig a szemébe néz. A tekintetük izzó láz, tűz és jég megsemmisítő elegye, egyszerre láng és lobogás és egyszerre minden, ami eddig nem történhetett meg, ami eddig a pillanatig elválasztotta őket egymástól.

Amikor Abigél egészen befogadja a merev férfiasságot, egyszerre sóhajtanak fel. Mindketten dermedtek, az érzés, hogy egymáséi lettek, túl sok, túl erős, kell ez a lélegzetvételnyi szünet, kell az, hogy egymás szemébe nézve megértsék és felfogják, hogy ezentúl minden más lesz, hogy most már semmi sem lehet ugyanaz, hogy... tökéletesek együtt.

Iván a lány feneke alá csúsztatja a kezét, és picit megemeli, hogy még mélyebben kitölthesse. Könyörtelen, erős lökésekkel hatol a lányba, Abigél a takaróba kapaszkodik, és minden lökésnél a férfi felé tolva megfeszíti a testét.

Iván nem kapja el a tekintetét Abigél szeméről. A lány elnyílt szájjal nézi őt. Az ajkáról minden lökésnél apró, artikulálatlan sikolyok, nyögések szakadnak fel, a szemében a szenvedély olyan hévvel tombol, amit Iván eddig egyedül a saját testében érzett valósnak.

A férfi érzi, hogy mindkettejükben lüktetve gyűlik a feszültség. Abigél felhúzza magát, a férfi dereka köré kulcsolja a lábát, és a nyaka köré fonja a karját. Úgy kapaszkodik a férfiba, mintha soha többet nem akarná elengedni. Körmei Iván hátába mélyednek, de a férfi ezt egyáltalán nem bánja. Érezni akarja a lányt, érezni, ahogy elragadja a mámor...

Abigél felsikolt, amikor remegve kirobban a testében a gyönyör – ahogy Iván megérzi a feszítő szorítást, ő sem képes magát tovább tartani. Egymásba kapaszkodnak, ahogy végigömlik a testükön a megkönnyebbülés.

Iván addig öleli a lányt magához, addig tartja szorosan, míg mindkettejük testében el nem csitulnak a kielégülés hullámai, aztán szelíd mozdulattal lefekteti őt az ágyra, majd ő is a hátára fekszik. Abigél az oldalára fordul, és a férfi vállára hajtja a fejét. Iván átöleli, és közel húzza őt magához.

Hosszú percekig fekszenek így. Csak a pihegésük hangja töri meg a csendet – a mámor sóhajaitól még mindig meg-megremegő, boldog csendet.

Mikor Iván nedvességet érez a mellkasán, először nem érti, aztán picit elhúzódva riadtan Abigélre néz.

– Te sírsz?

– Én... bocsánat, ne haragudj – húzódik el Abigél, és Ivánnak máris hiányzik a bőre érintése.

A lány a falig tolja magát, nekiveti a hátán és felhúzza a lábát. Ivánnak a legkevésbé sem tetszik ez az elzárkózás.

– Mi a baj, Abigél? – kérdi a férfi felülve. – Én... fájdalmat okoztam? – A félelem Iván hangjában olyan, mint a sötétség vészjósló, varjak riadt károgásában fürdő éjszakákon. Tudja, hogy nem volt finom a lánnyal, hogy ösztönösen és vadul tette a magáévá és adta magát neki, de ha azt érezte volna, hogy Abigélnek bármi nem jó, abban a pillanatban leállt volna, végig figyelt rá, nem lehet, hogy nem vette észre...

– Istenem, dehogy... – pillant a férfira Abigél a könnyein át, az ajkán halvány mosoly dereng –... tökéletes volt... még soha... Nincs semmi baj – rázza meg a fejét a lány, de az arcán továbbra is peregnek a könnyek.

– Akkor miért sírsz?

– Én... nem tudom... most csak... valahogy... muszáj... – magyarázza értetlenséggel a hangjában Abigél, és félszeg mosollyal, zavartan néz a férfira. Iván elmosolyodik, mert megérti, hogy Abigélben most túl sok érzés kavarog ahhoz, hogy képes legyen bármelyiket is szavakba önteni. Megérti, mert ő is ezt érzi.

Iván felül, aztán könnyed mozdulattal az ölébe húzza a lányt. Abigél összekucorodik, és a férfi mellkasára hajtja a fejét. Iván nem mond semmit – igazából fogalma sincs arról, hogyan kell vigasztalni valakit, nem az a fajta ember, aki képes lenne értelmetlen, bár kétségkívül megnyugtató semmiségeket mondogatni –, csak öleli a lányt, és hagyja, hogy kiadja magából mindazt, ami belülről feszíti. Mert néha egyszerűen muszáj kiadni. És Iván boldog, hogy a lány szégyenkezés és feszengés nélkül bújik hozzá, boldog, hogy ölelheti, hogy egyszerűen csak itt lehet neki. Mert igazából mindig csak ennyit akart: hogy Abigél az övé legyen, ő pedig Abigélé. Nincs semmi más, ami ennél boldogabbá tehetné.