„... ott állt, közvetlenül előtte, és mégis, soha máskor nem volt annyira elérhetetlen, mint akkor..." (Éjmélyi mesék – Megkésett találkozás)

Abigél szorongással telve bújik ki a kabátjából. Felakasztja a fogasra, aztán lehúzza a cipőjét. Közben lopva a férfit figyeli. Abigél úgy érzi, hogy a másodpercek elhulló tetemei falat emelnek kettejük közé – egyre magasabbat és egyre tömörebbet. Áthatolhatatlan, legyőzhetetlen távolság. Iván tekintete hűvös és kimért. Hogy képes a férfi így váltani? Hogy képes megzabolázni azt a szenvedélyt, amit a lány a csókjukban érzett? Hogy képes elrejteni azt a vágyat, ami még az imént mélykékre festette a tekintetét?

Abigélt valami különös érzés környékezi meg, és akárhogy igyekszik, sem elhessegetni, sem megfejteni nem tudja. Mintha egyszer már mindez megtörtént volna – ami persze lehetetlen, hiszen sosem lépték át a tanár-diák kapcsolat határait. Miért érzi most mégis úgy, mintha ismerősként köszöntené ezt az érzést?

A nappaliból zene és furcsa zajok tompa moraja szűrődik ki. Vajon hallották az ajtónyitódást? Vajon tudják, hogy itt vannak? Vagy csak Ivánt várják vissza? Mi lesz, ha meglátják? Mire fognak gondolni? Egyáltalán érdekli ez őt?

Abigél fanyar mosollyal az ajkán arra gondol, hogy igazából a legkevésbé sem. Tizenkét évvel ezelőtt ez a komor, mogorva, zárkózott férfi teljesen megmagyarázhatatlanul belopta magát a szívébe, és a lány hiába akarta, nem tudta onnan kiűzni. Tizenkét év alatt sem. Bármi is jöjjön, bárhogy is legyen, akarja, hogy végre a férfié legyen. Ha csak egyszer is, ha nem több ez, mint puszta, nyers és ösztönös vágy, ha nem vezet sehová, ha nincs jövője, akkor is akarja. Akarja, mert nem tudja nem akarni – és ezen kívül minden mindegy már.

– Abigél, jól van? – kérdi halkan, hangsúlytalanul Iván.

– Igen – mosolyog a férfira a lány, és elhessegeti a sötét gondolatokat. Mindez most nem számít. Csak pár órát kell várnia – mi ez a tizenkét évhez képest?

A férfi fürkésző, átható tekintete makacsul rátapad.

– Biztos?

– Tudná, ha hazudok, nem? – A lány szemében derűs huncutság és talán egy árnyalatnyi gúny csillan, Iván arca azonban komor marad.

– Olyan... zaklatottnak tűnik.

– Jól vagyok.

– Akkor jó – mondja Iván, és közelebb lép hozzá.

A férfi hirtelen közelségétől mintha forróság puha fodrokat vető izzásával telne meg a levegő. Abigél elgyengülve néz Iván szemébe.

Egyikük sem mozdul. Úgy állnak egymással szemben, mintha a végítéletre várnának. Mintha már nem lenne semmi, ami még számíthat.

Abigél szíve túl gyorsan dobog, és a levegő sehogy sem elég...

Iván még közelebb lép, és bár az arca meg se rezzen, a tekintete mélyén felkavaró sötétséggel örvénylik a vágy. Abigél úgy érzi, remeg az egész teste – remeg a néma sóvárgástól.

Iván nem szakítja el a tekintetét, ahogy közelebb hajol hozzá. Az ajka leheletfinoman érinti a lány ajkát – a puha, alig-alig érintés mégis forróságot ébreszt Abigél egész testében. A lába mintha képtelen lenne megtartani, a gyomra összeszorul a várakozástól és emésztő lüktetést érez a lába között – szinte már elviselhetetlen lüktetést. Felfoghatatlan, hogy ennyire vágyik a férfira, és felfoghatatlan, hogy a férfi így vágyik rá. Abigélben a hitetlenség elvesztegetett időt suttogva ver visszhangot.

Iván a lány füléhez hajol. Egészen közel.

– Bármi is történjen a következő egy-két órában, utána az enyém lesz. Ezt ne felejtse el.

Pihekönnyű reszketés a férfi minden szava.

Iván elhúzódik, és Abigél szemébe néz.

– Nem fogom – suttogja a lány, és a hangja olyan most, mint amilyen a valóra vált álmoké lehet csillagfényes, puha-fekete éjszakákon...

Iván elmosolyodik, féloldalasan, kicsit talán feszülten, mégis szelíden meglebbenő reménnyel. Talán ő is alig képes felfogni, hogy ez most valóság.

Mikor a férfi ellép mellőle, Abigél hideget érez. Üres hideget. Mint egy tükör, ami képtelen megmutatni a valóságot, ami képtelen bármit is megmutatni, mert túl sokat látott már ahhoz, hogy bárminek is értelme legyen még.

Abigél mély levegőt vesz, aztán Iván mögött belép a nappaliba. Senki sem veszi észre, hogy ott állnak. A lányok nincsenek bent, a fiúk – mindhárom unokatestvére, Kornél és István – tekintete pedig a tévé képernyőjére tapad. Abigél is odanéz, majd mosoly kunkorodik az ajkára – szereti ezt a sorozatot, talán a vadsága és a nyers őszintesége miatt, és hát persze az sem elhanyagolható, hogy kalózokról szól.

Egyszer írt egy éjmélyi mesét, amiben Iván könyörtelen kalózkapitány volt, aki elrabolta a lány szívét. A szó legszorosabb értelmében – a kalózkapitány ugyanis szíveket gyűjtött, és akinek a szívét a magáénak tudhatta, az csak akkor élhetett igazán, ha a kalózkapitány közelében lehetett. A férfi, miután megunta a lányt, egy lakatlan szigeten hagyta őt, és a lány minden áldott nap egyre csak várta – természetesen hiába –, hogy meglátja a horizonton a fekete lobogót. Kétségtelen, hogy ez az egyik legsötétebb és legkegyetlenebb éjmélyi meséje – amikor írta, nagyon haragudott Ivánra. Persze nem volt igazán jogos a haragja, de talán éppen ezért csakis az íráson keresztül tudta feldolgozni ezt az érzést.

Abigél tekintetét mozgás ragadja meg – mikor a számítógépasztal felé fordul, még épp látja, ahogy Kifli leugrik a földre, aztán könnyed, puha léptekkel hozzászalad. A cica dorombolva dörgölődzik a lábához. Abigél sose tudta, miért szeretik az állatok – kivéve a kutyákat, de ők talán csak azért nem rajonganak érte, mert érzik, hogy fél tőlük. Gyerekkorában biciklizés közben egyszer megkergette egy kutya, azóta tartja a lépésnyi távolságot, akár kicsi, akár nagyobb kutyáról legyen szó.

A macskákat viszont mindig is nagyon szerette – a papája nem győzött szörnyülködni rajta, hogy a házuk körül mennyi cica lebzsel folyton, arra várva, hogy Abigél végre felbukkanjon. És nem is csak a cicák, hanem a rengeteg hazahordott sérült állat – legtöbbször madarakat vitt haza, de előfordult, hogy sérült nyuszira, sőt, egyszer még egy mókusra is bukkant. Abigél szíve mindig megesett az ártatlan állatokon, nem tudta nem megmenteni őket, nem tudta őket az út szélén vagy az erdőben hagyni, ha egyszer segítségre volt szükségük.

A lány lehajol, és szelíden felkapja Kiflit. A cica Abigél állához dugja a buksiját, és még hangosabban dorombol, mint eddig.

– Tudja, ebben a pillanatban határozottan irigylem Kiflit – hallja maga mellől Iván sötéten kavargó hangját. Abigél tarkóján borzongva remegnek meg a pihék. A férfira pillant, de ő Kiflit figyeli, és mintha... Abigél szeme elkerekedik és az ajkára játékos mosoly kúszik. Iván tényleg féltékeny egy macska miatt? Abigél szíve újra gyorsabban kezd dobogni, pedig már valamelyest kezdett megnyugodni. Iván tekintete Kifliről Abigél ajkára siklik. A várakozó boldogság édes-gyötrő hullámokat vet a lány testében. Ha a férfi így néz rá, ennyi parázsló sóvárgással, ő nem fogja kibírni ezt az egy-két órát, lehetetlen...

Abigél nem veszi észre, mikor állítják meg a fiúk a filmet, nem veszi észre a szobára nehezedő, érdeklődő csendet, csak kicsit jobban megemelve Kiflit, a puha bundához simítja az arcát.

– Egészen úgy tűnik, hogy vannak még csodák – jegyzi meg kajánul Krisz.

– Tündérmesék – suttogja Abigél kicsit talán ábrándosan, és tudja, hogy a hangja csak Ivánig ér el.

A férfi rápillant, és cinkos félmosolyt vet rá. A mosolyából a lány tudja, hogy ő is emlékszik.

– Talán tényleg vannak – jegyzi meg Iván, és úgy néz most a lányra, ahogy soha korábban – vagy ha mégis, hát Abigél egyszer sem vette észre ezt a tekintetet. Tisztelet és csodálat remeg benne, valami hitetlen, tétova odaadás.

Abigél egészen elámulva figyeli a férfit. Csak most ébred rá – és ez zavarba ejtően különös érzéseket ébreszt benne, már-már sokkolja –, hogy ugyan tizenkét éve vágyik Ivánra, mégsem ismeri őt igazán. Amit tud, azt mind a múltból tudja, de hogy milyen a férfi most, hogy az évek alatt mennyit változott, arról fogalma sincs. Nem ismerik egymást – de ahogy arra gondol, hogy talán mindez megváltozik, bolondos boldogság lopja magát a szívébe.

Abigél még szélesebben mosolyog, és Kifli őszinte, lelkes örömére továbbra is szorosan bújik a macskához, bár Kifli bundája felett Iván felé kukucskál. Kíváncsi rá, hogy a férfi tényleg csúnyán néz-e a családtagjaikra. Iván azonban megadóan békés mosollyal az ajkán figyeli a többieket. A tekintetében erőtlen, épp csak ébredező hajnalok színei. Iván egyesével néz a fiúk szemébe – Abigél úgy érzi, mintha némán kérne a tekintetével. Nem megalázkodva, nem könyörögve, inkább méltósággal és tekintéllyel.

A lány érti ezt a kérést, de hogy az unokatestvérei meg fogják-e érteni, abban egyáltalán nem biztos. Pedig jó lenne, ha békén hagynák most őket – annyira ingatag még minden, mintha egy magasban kifeszített drótkötél két végén állnának és imbolyogva, bizonytalanul lépnének egymás felé, tudva, hogy egyetlen rossz mozdulat, és zuhannak abba az érzéketlen ürességbe, ami magába öli a meg nem történt pillanatokat. És Abigél ezúttal nem szeretné, ha bármi is félrecsúszna. Nem tudja, hogy képes lenne-e elviselni még egyszer, hogy hogyan élne aztán, ha másodszor is elveszítené a férfit. Persze menne minden tovább, a világ nem állna meg, hogy ő összekaparhassa magát, ezért aztán úgy tenne, mint régen: mintha semmi sem történt volna. Mert néha az ember nem tehet mást, minthogy él tovább, túllépve azon, ami történt – vagyis hát esetükben nem történt.

Nyilván Iván is élte a maga életét, nyilván voltak szeretői – bár erre Abigél nem szívesen gondol, a fantáziája mindig is túl élénk volt, és nem akarja maga előtt látni, ahogy Iván arctalan nőket érint, csókol, nem, ez túl erős fájdalom, túl sajgó tehetetlenség... – és egyébként pedig neki is voltak kapcsolatai, nem kellene, nem lenne szabad, hogy mégis fájjon, hogy Ivánnak is. Hiszen egyikük sem tudhatta, hogy fognak-e még valaha is találkozni, ahogy azt sem, hogy valójában akarják egymást...

Iván mindenkiről csak akkor néz tovább, ha már tudja, hogy az üzenet célba ért. A vonásai lassan enyhülnek meg. Mikor a tekintete végre újra Abigélre siklik, mindketten megkönnyebbülten mosolyodnak el, és abban a pillanatban Abigél úgy érzi, hogy Iván mégis az a sötét, titokzatos lovag, akinek olyan gyakran írta meg őt. Akire igazából vakon rábízhatja magát, mert mindig vigyázni fog rá. Vajon tényleg ilyen lenne a férfi? Lehetséges lenne, hogy a meséiben több a valóság, mint azt sejtette? Hogy ösztönösen tapintott rá a férfi lényének legmélyére?

– Örülünk, hogy itt vagy, Abigél – szólal meg végül István gyengéden.

– Köszönöm – sóhajtja Abigél, és érzi, hogy mindenki tudja a szobában, hogy nem egyszerűen a nagybátyja szavait köszöni most meg. Mindennek ellenére természetesen a kutató tekintetekből bőven kijár, de nincs egyetlen kérdés és megjegyzés sem. Abigél úgy véli, hogy ebben a családban ez felér egy kisebb csodával.

A lány számára a következő egy óra különös bódulatban telik – jelen van, beszélget, nevetgél, még valamennyit eszik is, bár nem sokat, de közben egészen máshol jár. A képzelete csapongva játszik mindazzal, ami meg fog történni.

Milyen szerető lesz vajon Iván? Érzéki és szenvedélyes? Durva és kíméletlen? Esetleg szelíd? Milyen lesz a bőrén érezni a kezét? Milyen lesz, ha az ajka felborzolja majd a testében a vágyat? Zavarban lesznek? Vagy a vágy elmos majd minden gátlást?

Kusza képek villannak fel a lányban, bár igyekszik őket elnyomni. Lizi miatt veszélyes bármit is túl élénken elképzelnie, bár ahogy a lány kutatón néz rá, Abigél sejti, hogy Lizi már mindent tud. Ahogy összefut a tekintetük, némán kéri a lányt, hogy ne árulja el őt és Ivánt. Lizi egy egészen aprót biccent, amit Abigél hálás mosollyal köszön meg.

Abigél nem tudja megállni, többször is Iván felé pillant. A férfi nem ült közel hozzá – ami nyilván nem véletlen. Az az igazság, hogy a lány sem állna most jót magáért, ha Iván a közvetlen közelében lenne... Ahogy lopva felé néz, a tekintetük mindannyiszor összeakad, és ilyenkor iszonyatosan nehéz elfojtani a kikívánkozó álmodozós mosolyt, egy-egy forróságtól zilált sóhajt...

Nem meglepő módon Abigél végez leghamarabb az ebéddel, és hogy egy kicsit egyedül lehessen, hogy ne kellejen tettetnie, a konyhába menekül. A mosogatógépbe pakolja a kiürült tálakat, tányérokat, a főzéshez használt edényeket. Lebegős, könnyű mosoly dereng az ajkán. Ezúttal senki sem láthatja, úgyhogy nem kell megzaboláznia a kéretlen rebbenést.

Már nem kell olyan sokat várni, hamarosan indulhatnak...

Hamarosan a férfi érinteni fogja...

És ő is megérintheti végre a férfit...

– Segíthetek?

Iván hangja érdesen mar a levegőbe. Abigél hátrapillant a válla felett – nem kerüli el a figyelmét, hogy Iván a fenekét nézi, és ezen akaratlanul elmosolyodik, mielőtt bólintana a férfi kérdésére. Iván közelebb lép, a pultra teszi az összegyűjtött tányérokat, aztán leemeli a legfelsőt és Abigél felé nyújtja.

Ahogy Iván adogatja a tányérokat, pillanatokra összeérnek az ujjaik. Abigél testében minden egyes érintés nyomán őrült szikrák táncolnak.

Mikor az utolsó tányér is a mosogatógépbe kerül, Abigél kiegyenesedik, és Ivánra pillant. A férfi úgy néz most rá, ahogyan a sötétség nézhet a fényre – akarva őt, mégis félve, hiszen nélküle semmit sem ér, mégis ő az egyetlen, aki megsemmisítheti.

– Nem tudok tovább várni, Abigél – suttogja érzékien mély hangon a férfi.

– Én sem – feleli a lány, és olyan nehéz most mozdulatlanságot kényszeríteni magára, olyan nehéz nem érinteni a férfit, mikor végre már szabad. Alig hiszi, még mindig alig. Talán csak álmodik. Talán nemsokára verejtékező testtel fog felriadni ágya rideg magányában és fájni fog mindaz, ami sosem volt valóság, de nem érdekli, ha így is lesz. Nem érdekli, mert sosem volt olyan boldog, mint most, amikor Iván így néz rá, ilyen tűzzel, ilyen végtelen lángolással, felkavaró ígéretekkel telten... A lány úgy érzi, meg kellene kapaszkodnia, hogy ne ragadja magával a feneketlen mélység, hogy ne sodorja el a háborgó, viharokat suttogó kék...

Látta ő már ezt a tekintetet, lehet, hogy csak pár törékeny másodpercre, de látta, és ez a felismerés Abigélt a lelke legmélyéig megrázza. Miért nem értette már akkor? Miért kellett, hogy annyira ártatlan legyen? Miért nem ismerte fel ösztönösen a vágyat?

Abigél tudja, hogy csak azért, mert hallgatnak, a családtagjaiknak még igenis vannak kérdéseik. Mindenkit érdekel, hogy mi történt és történik kettejük között, hogy milyen most a kapcsolatuk. Tudja azt is, hogy bármikor bárki beléphet. De ettől csak még részegítőbb Iván elé lépni, ettől csak még mámorítóbb, ahogy ugyanolyan finoman és lágyan, ahogyan Iván tette, lábujjhegyre állva ajkával végigsúrolja a férfi ajkát.

Ivánból halk, vágyakozástól elkínzott sóhaj szakad fel és gördül kettejük közé. Abigél beleborzong az önkéntelen hangba. Kábultan dobogó szívvel ébred rá, hogy milyen hatalma van a férfi felett, és ahogy hátrébb lépve Iván szemébe néz, ahogy a férfi tekintetében éhesen követelődző lángok lobbannak a vágytól, érzi, hogy ezt a hatalmat a férfi szabadon adja a kezébe. Érzi a bizalmat, és ezúttal nem a vágytól, hanem az örömtől szédül meg.

– Megőrjít... – súgja Iván ködös, tompa hangon, aztán halvány félmosollyal hozzáteszi: – És én mégis akarom magát.

***

Tizenkét évvel ezelőtt...

Iván majdnem elejti a monitort, amikor nyílik az ajtó és Abigél lép be a szűk helyiségbe. A lány, ahogy szelíden beszitál a késő őszi bágyadt napfény az ablakon, még szebbnek tűnik, mint bármikor korábban. Bár igazából Iván minden egyes alkalommal, amikor találkoznak, egyre szebbnek látja őt. Mindig felfedez valami apróságot, valamit, amit addig nem vett észre. Abigél úgy bűvöli el őt, ahogyan egészen idáig egyetlen nő sem volt képes. És ez valahol mélyen, a csodálaton túl, megijeszti Ivánt.

– Jó napot, tanár úr! Ugye nem zavarom? – kérdi vidáman a lány.

Iván próbál úgy tenni, mintha Abigél váratlan felbukkanása nem kuszálná össze a lelkét.

– Nem.

Sosem zavarsz, akarlak. Mindig. Mindenhol. Ez elviselhetetlen...

– Jó ötlet ez a számítógépes terem – jegyzi meg a lány mosolyogva. – Tanár úr találta ki?

– Igen – bólint Iván, és még mindig a kezében tartja a monitort. Tudja, hogy nem látszik rajta, de ettől függetlenül döbbenten figyeli a lányt. Mit akar tőle?

– Ez igazán figyelmes ötlet, nagyon kedves tanár úrtól.

Iván zavartan néz a lányra.

Nem mondanád ezt, ha tudnád, mi mindent akarok veled tenni. Nem vagyok kedves, sosem voltam az.

– Minek köszönhetem a jelenlétét? – kérdi a férfi elfojtva a legkevésbé sem ide illő gondolatait.

– Igaz is, bocsánat – szabadkozik a lány, majd leteszi a radiátorra a kezében szorongatott kabátját, rá a táskáját, és előhúz belőle néhány összehajtott lapot. – Kicsit összegyűrődött, remélem, nem baj.

– Nem egészen tudom követni – jegyzi meg szárazon Iván.

– A választható házi dolgozat, azt mondta, bármikor leadhatjuk.

– Úgy gondoltam, bármelyik órán.

Abigél megvonja a vállát – bájosan édes mozdulat.

– Hát, ha már itt vagyok és tanár úr is itt van, akár oda is adhatom, nem?

Itt vagyok, te is itt vagy, és a tanárod vagyok...

Iván nem látja értelmét, hogy vitába szálljon a lánnyal – azzal talán csak elárulná magát. Leteszi az asztalra a monitort, és az összetűzött lapok után nyúl.

– Amint lesz időm, elolvasom.

– Köszönöm – mosolyodik el a lány.

Abigél zavartan egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát. Olyan, mintha nem akarna menni, és Iván ezt egyáltalán nem érti. Miért akarna a társaságában maradni? Tényleg nincs jobb dolga?

– Esetleg tudok valamiben segíteni? – kérdi Abigél kicsit bizonytalanul.

– Nem – vágja rá Iván túl nyersen.

Az kellene még csak, hogy közelebb gyere, akkor elvesznék...

A lány arcán mintha végigfutna valami halvány fájdalom, de olyan gyorsan tűnik el, hogy Iván egyáltalán nem biztos benne, hogy tényleg látta. Ugyanakkor durvább volt, mint a lány megérdemelte volna, hiszen ő csak kedvesen segíteni akart.

– Köszönöm, de boldogulok egyedül.

Ezzel boldogulok... veled nem...

Abigél zavart mosollyal az ajkán összefonja a háta mögött a kezét. A mozdulattól elődomborodik a mellkasa, és Iván nem tudja nem nézni a lány formásan gömbölyödő mellét. Mit meg nem adna érte, ha érinthetné...

Elképzeli, ahogy elképzelte már ezerszer álmatlanul forgolódó éjjeleken, sötétségtől lucskos magányban, hogy a lány elé lép, hogy megragadva a derekát magához rántja őt. A testük összepréselődne, érezné Abigél törékenységét, érezné, hogy a vágya ereje összeroppanthatja őt, és mégis úgy csókolná meg a lányt, hogy mindketten beleszédülnének. Elvesznének a kéjben, nem lenne semmi, csak csillapíthatatlan, lüktető forróság.

Iván tudja, hogy képtelen lenne megállni, hogy egyetlen csók nem lenne elég, hogy nem lenne ereje küzdeni, ha mégis, hát eleve elveszett küzdelem lenne az. De a bűn sosem lenne olyan édes, mint a lány ajkán. Tudja, hogy ha csak egyszer is megtenné, nem tudna vele betelni.

Először képtelen lenne arra, hogy lassan csinálja. Vadul és kapkodva vetkőztetné meztelenre a lányt, úgy simogatná mindenhol, hogy a keze nyomán vöröslene a szenvedélytől a lány bőre, aztán könnyedén megemelné és az asztalra ültetné őt, csak azért, hogy aztán térdre hullva előtte széttárhassa a lány lábát, és megízlelhesse a titkoktól édes puhaságot... Addig csókolná, addig izgatná, míg már a lány a nevét sikoltaná a gyönyörtől...

Aztán felállva remegő ujjakkal gombolná ki az akkorra minden bizonnyal kényelmetlenül szorító farmert, a cipzár hangja szétzilált lélegzetvételeik hangjával ölelkezne, és ő egyetlen őrült mozdulattal hatolna a lányba, egészen mélyre, és az a pillanat olyan lenne – ezt egészen biztosan tudja – mintha hazaérkezett volna...

„Így kellene. De nem lesz semmi sem.

A poklokban is meglazult hitem.

Vigasztalást a játék sem szerez,

az éjszakának legmélyebbje ez."

Hogy honnan bukkannak fel a sorok az elméjében, Iván nem tudja, de nem is számít, mert ebben a pillanatban ez az egyetlen, ami képes magához téríteni annyira, hogy hirtelen elforduljon Abigéltől. Minden erejére szüksége van, hogy ne lépjen hozzá közelebb, hogy ne kapja a karjába. Nem létező erőkbe kapaszkodik... pokol ez, gyötrő kárhozat, a bűn feneketlenül sötét bugyrai...

Szeretne a hajába túrni, szeretné valahogy kiengedni a testéből a tomboló feszültséget, de nem teheti meg, amíg a lány itt van. Miért nem megy már el? Miért kínozza? Hát nem látja, hogy megőrjíti?

Majdnem megcsókolta őt... csak egy pillanat, egyetlen pillanat, a döntés, hogy elfordul, holott közelebb lépni akar, csak ennyi mentette meg, egyetlen kettejük közé függesztett pillanat...

Hogy jut eszébe egyáltalán ilyesmi? Abigél egy ártatlan, kedves diáklány, ő meg legszívesebben leteperné... Pedig a lány más tanárokkal is ugyanennyire közvetlen – látta néha, ahogy a tanári előtt beszélget, mindig mosolygós, mindig vidám... És egyébként is ott volt vele a múltkor az a férfi... De Iván nem tehet róla, mégis akarja, annyira akarja...

Elég. Ennek véget kell vetnie. Nem engedheti magához közel a lányt, mert akkor képtelen lesz visszafogni magát. Holnaptól... holnaptól nem fogja engedni, hogy a lány keresse a társaságát, holnaptól úgy fog vele viselkedni, mintha nem jelentene a számára semmit, mintha nem kívánná őt őrülten... Holnaptól véget vet ennek az egésznek.