„Egyetlen pillanatba zárva minden, ami megtörténhetne. Mint egy ígéret." (Éjmélyi mesék – Ami nem történt meg...)

Abigél tudja, hogy gyáva. Egész héten úgy érezte, hogy képes lesz ma szembenézni Ivánnal, de amikor reggel felébredt, megingott az elhatározása. Felkelt, lezuhanyozott, kávét készített magának, aztán csak ült a kanapéjára kucorodva, bámulta az ablakon csordogáló esőcseppeket, a szürkére ázott, összemosott világot, és akkor már tudta, hogy képtelen lesz kilépni a lakásajtón.

Nem tudja újra elviselni, nem tudja még egyszer végigcsinálni. Mert igen, Iván kedves volt hozzá múlt vasárnap, de így talán csak rosszabb az egész. Nem akarja, hogy a férfi kedves legyen, így is elég szörnyű ez a helyzet, de ha még kedves is, akkor lehetetlen, hogy valaha is kiverje őt a fejéből. Nem tud tettetni, ma nem. Ma nem tud úgy tenni, mintha Iván semmit sem jelentene a számára, mintha csak egy volt tanára lenne, akihez nem feltétlenül fűzik kellemes emlékek.

Ráadásul a legrosszabb az egészben, hogy a férfi nyilvánvalóan csak a család miatt csinálja az egészet. Abigél megfigyelte már, apró gesztusokból, szavakból, hogy Ivánnak nagyon fontos a család. Lehet, hogy a férfi többnyire hallgatag, hogy inkább csak figyel, és nem vesz részt aktívan a beszélgetésekben, legfeljebb csak egy-egy elmormogott, csípős megjegyzése van, de ahogy a testvéreire néz, ahogy Fannit és Istvánt figyeli, ahogy olykor halványan elmosolyodik – mindez annyi mindent elárul róla. Annyi mindent, amit Abigél jobb szeretne nem tudni, mert így csak még jobban belehabarodik a férfiba, holott ennek pont az ellenkezőjét szeretné. És hát annak, hogy Iván kedves volt vele, hogy igyekszik nem diákként kezelni, éppen ezért egyértelműen csak annyi az oka, hogy szeretné valamiképp rendezni a viszonyukat, mert a lány fontos a családnak és hiányolják a vasárnapi ebédekről. De Abigél nem akarja, hogy Iván csak ezért legyen vele kedves...

A lány nagyot sóhajtva kortyol a kávéba – ez már a harmadik ma –, és az íróasztala feletti órára rebben a tekintete. Valószínűleg már mindenki megérkezett Istvánékhoz, tehát talán már rájöttek, hogy nem fog ma megjelenni náluk. A hazaköltözése óta senkivel sem beszélt, nem szándékosan, egyszerűen ez most így alakult. De talán jobb is – legalább nem tett felelőtlenül ígéreteket. Arra számít, hogy valaki fel fogja hívni, de már egész beszédet gyártott arra, hogy miért is nem tud most menni: kifárasztotta a költözés, rendezi a könyvhöz Ákos illusztrációit, mert le kell adnia – bár ez utóbbi nem teljesen igaz. Így, hogy Ákosékhoz költözött arra az időre, míg a férfi a meséivel foglalkozott, sokkal gyorsabban tudtak haladni, szóval jelenleg egyáltalán nem sürgeti semmilyen határidő – pedig Abigél eleinte nem volt benne biztos, hogy nem lesz Dina és Ákos terhére, de mikor sokadszor ajánlották fel a vendégszobát, végül beadta a derekát. Itt úgysem érezte magát igazán itthon, ez az új építésű, egyterű lakás egyelőre még nagyon idegen számára. Bár persze próbálta otthonossá tenni a saját bútoraival, de ennek ellenére is furcsa itt lennie.

A lakás nem a sajátja, csak bérli. Elég nagy döntés volt az, hogy tizenkét év után hazaköltözik, nem mert egy lakást is vásárolni – az valami véglegeset és biztosat jelentett volna, ő pedig egyáltalán nem tudta még, hogy meddig fog itt maradni. Igazából most se tudja. Bár persze a budapesti lakását eladta, egyszerűbb volt így, mint bérbe adni – nem igazán szeret ilyesmivel foglalkozni, fárasztják a hivatalos dolgok, a mindenféle papírmunka.

Annak idején, amikor a papája meghalt, a telkek és a ház eladását István intézte helyette – igazából mindent István intézett el. Ő maga hetekig használhatatlan volt. Gubbasztott a kollégiumban, az óráira is csak olyankor járt be, ha nagyon muszáj volt. Igazából még az is felmerült benne, hogy halasztania kellene, de akkor el kellett volna hagynia a kollégiumot, viszont a papája nélkül nem tudott a régi, öreg házban maradni – a temetés után könnyebb volt visszamenni az egyetemre.

István naponta többször is felhívta, beszámolt arról, mi hogyan halad, ő pedig eljátszotta, hogy egészen rendben van, telefonon keresztül ez viszonylag könnyű volt. Vagy legalábbis azt hitte, hogy könnyű, míg aztán fel nem bukkant a szobájában a teljes Hajnal család. A mai napig nem tudja, hogyan sikerült kivitelezniük, mikor mindannyian dolgoztak, de két hetet töltöttek vele, és nem hagyták, hogy magába forduljon.

Mindig szoros volt közöttük a kapcsolat, de a fiúknak akkor már nem egyszerűen csak a náluk fiatalabb, imádni való unokatestvérük volt, hanem inkább a fogadott húguk. Utána sosem telt el úgy egyetlen nap sem, hogy valamelyikük ne hívta volna fel. Később, amikor dolgozni kezdett az újság szerkesztőségénél, ahol aztán pár évvel ezelőtt a meséi elkezdtek megjelenni, már ugyan ritkábban hívták, de a kapocs közöttük akkor is szoros maradt. István évente többször is meglátogatta, néha a fiúk is felugrottak hozzá pár napra. Sokat kérték, hogy költözzön végre haza, ő azonban mindig nemet mondott. Mikor azonban egy kiadó felkereste a meséi miatt, és illusztrált kötetet javasolt, Abigél tudta, hogy csakis Ákos lehet az, aki a meséit képekben is életre kelti. Valahogy jelnek érezte ezt, hogy most már ideje hazajönni, hogy ideje váltani.

De Ivánra nem számított. Iván mindent összezavar – már megint.

Abigél nagyot sóhajt, és kirángatja magát az emlékei közül. Próbál az elindított sorozatra koncentrálni, próbál elmerülni az általa nagyon szeretett sötét, misztikummal teli világban, de hiába, most még ez sem képes megragadni a figyelmét. Magányosnak és üresnek érzi magát. Ez nem újdonság számára – ha valami nagyobb lélegzetvételű dolognak ér a végére, többnyire érzi ezt a különös kiégettséget, ezt a sajgó ürességet, de talán sose nyomasztotta még ennyire. Mindig tudta, hogy ez csak átmeneti, csak a kimerültség tehet róla, az, hogy valami véget ért, most azonban még ez a gondolat sem tudja felvidítani. A lelkében ugyanúgy zuhog az eső, mint odakint, és ugyanolyan szürke most minden, mint amilyen szürke ebben a pillanatban a világ.

A legszörnyűbb ebben a helyzetben, hogy nagyon vágyik a családja után, hogy legszívesebben most azonnal átöltözne, beülne az autóba, és Istvánékhoz hajtana. De amint Ivánra gondol, rögtön elhessegeti magától a késztetést, hogy induljon. Jövő héten talán, addigra összeszedi magát...

Majdnem kilöttyenti a kezében szorongatott bögréből a kávét, amikor éles hangon megszólal a kapucsengő. Kétli, hogy bárki is áll odalent, valóban hozzá akart becsengetni. Leállítja a filmet (bár, hogy miért, mikor nem is igen nézi, nem tudja), leteszi a bögrét a kanapé előtti kis asztalra, majd kicsit mogorván feláll. A kapucsengő nem hallgat el – olyan, mintha egyre türelmetlenebbül és követelődzőbben szólna.

– Jól van, jövök már – dünnyögi Abigél, ahogy átvág a lakáson.

Felveszi az ajtó mellől a telefont, és kicsit mogorván szól bele:

– Igen?

– Iván vagyok, beszélnem kell magával.

A lány kezéből majdnem kiesik a kaputelefon. A lába megremeg, és úgy érzi, hogy átkerült egy alternatív univerzumba, mert az, ami most történik, egészen egyszerűen nem lehetséges.

– Abigél? Ott van még? – hallja Iván feszült hangját.

Mégis mit keres itt a férfi? Mit akarhat?

És tényleg nem csak álmodik?

Abigél képtelen megszólalni. Remegő ujjal ér az ajtónyitó gombhoz, aztán elkerekedett szemmel hallgatja a berregést. Még akkor is a kezében tartja a kaputelefont, amikor már nincs más, csak a csend. A csend és a szíve riadt verdesése. Képtelen felfogni azt, ami történik.

Álmatagon teszi vissza a kagylót – a mozdulatai tétovák, darabosak.

Végignéz magán – csak egy feszülős topot és egy vékony anyagú melegítőnadrágot visel, ami puhán simul a combjára. Fel kellene öltöznie, nem várhatja így Ivánt. Legalább valami pólót vagy pulóvert...

Az erőteljes kopogás hangjára Abigél riadtan megugrik. Lehetetlen, hogy Iván ilyen gyorsan felért. Kettesével szedte a lépcsőfokokat? Máshogy fizikailag képtelenség, hogy ennyi idő alatt a harmadikra érjen...

A lány remegő kézzel fordítja el a kulcsot a zárban. Ahogy feltárul az ajtó, érzi, hogy minden vér kiszalad az arcából.

Ez nem álom, ez tényleg valóság. A férfi kicsit szaporábban kapkodva a levegőt magasodik fölé. Az arca komor és feszült, a tekintetében eltökéltség.

Hogy honnan van ereje, Abigél képtelen rájönni, de miután mély levegőt vesz, bágyadt mosolyt kényszerít az arcára.

– Jó napot, tanár úr! Jöjjön beljebb! – lép félre az ajtóból.

Iván nem mond semmit, de beljebb lép, aztán bezárja maga után az ajtót. Abigél épp csak rá mer nézni, de szinte rögtön el is kapja a tekintetét. Valahogy más most a férfi, valahogy... mintha... nem lenne olyan visszafogott, olyan merev...

– Esetleg... kér kávét vagy valamit? – kérdi bizonytalanul a lány, kerülve a férfi tekintetét.

– Miért nem jött ma el, Abigél? – szólal meg Iván komor, nehéz hangon.

Hát ezért van itt? Haragszik, mert nem ment el a vasárnapi ebédre? Biztos mindenki csalódott volt, és Iván úgy gondolta, majd ő helyrehoz mindent. Mert a férfi ilyen, Abigél ezt érzi. Mindent rendbe kell hoznia... de hogy hozhatna rendbe valamit, ami tizenkét évvel ezelőtt romlott el?

– Én... fáradt vagyok. Kimerített ez a hét – feleli sután a lány, és még mindig nem mer Ivánra nézni. A mellkasát bámulja, a szürke ing alól elődomborodó izmokat...

– Hazudik – vágja rá rögtön a férfi. A hangja éles és van benne valami rideg kíméletlenség.

– Ugye tudja, hogy ez egy roppant bosszantó dolog? – fortyan fel Abigél felemelve a fejét. A tekintetük akaratosan, dacosan feszül egymásnak.

– Hogy tudom, mikor hazudik? – mosolyodik el féloldalasan Iván.

– Igen.

– Diákkorában is sokat hazudott – jegyzi meg elmélázva Iván, majd rögtön megrázza a fejét, és bátortalanul a lányra pillant. – Bocsánat, ezt nem kellett volna felemlegetnem.

Abigél nem felel. A férfinak igaza van – tényleg sokat hazudott, de mégis mit tehetett volna? Mondta volna el, hogy szereti? Hogy miatta képtelen tanulni? Hogy csak őt akarja? Hogy összezavarodik a jelenlétében? Hogy néha fájnak a szavai? Hogy megsebzi a tekintete? Hogy...

– Nézze, Abigél, tudom, hogy miattam kerüli a családot, és ez... ez nincs így jól.

Abigél fürkészve figyeli a férfi arcát. Iván zavart. Csak egyetlen egyszer látta ilyennek... de az olyan régen volt már...

– Sajnálom, hogy... kemény és durva voltam magához – fejezi be a férfi, és úgy néz Abigélre, mintha megváltásban reménykedne. Olyan őszinte és tiszta most az a kék tekintet, nem jeges, nem távolságtartó, hanem... milyen is?

– Nem volt keményebb, mint másokhoz – rázza meg a fejét Abigél. Ez igaz, tényleg nem volt keményebb. Csak neki jobban fájt, mint másoknak, de erről nem Iván tehet.

– De, keményebb voltam – ellenkezik a férfi –, és tudtam, hogy ezzel bántom magát, mégsem tudtam másmilyen lenni.

Csak képzelődik, vagy a férfi tekintetében tényleg fájdalom lenne? Megkeseredett, szomorú fájdalom...

Abigél lehunyja a szemét.

Nem tehet róla, de... tudni akarja. Most vagy soha.

– Miért? – néz a férfi szemébe.

Iván leheletnyit félrebillenti a fejét. A szája sarkába keserűség bújik.

– Tudja, Abigél – szólal meg lassan, megfontoltan a férfi, mintha nem is lenne biztos abban, hogy amit mondani készül, azt valóban ki akarja mondani –, az egyetemen sok mindent megtanítottak nekem, de azt nem, hogy mihez kezdjek azzal a helyzettel, ha vonzódom egy diákomhoz.

Abigél pislog. Egyszer, kétszer, aztán megint.

Tessék?

Meg kellene szólalni, valamit mondani kellene, de... mit?

Mit, amikor Iván most tette semmissé tizenkét év minden elnyomott fájdalmát, mit, amikor ezek a szavak átírták a múltat – mégis mit lehetne mondani?

– Maga... vonzódott hozzám? – kérdi Abigél színtelenül. Nem szándékosan ilyen, egyszerűen csak nem tud másmilyen lenni. Túl sok most az érzés, a gondolat, annyira sok, hogy ahhoz már nincs ereje, hogy a hangjába bármilyen színt vigyen.

– Huszonöt éves voltam, maga pedig gyönyörű, én... nos, igen. Sajnálom.

Abigél testét apró hullámokban önti el a remegés, de csak belül, kívülről tartja magát, nem reagál, pedig legszívesebben sikítva kérdezné, hogy „És most?", azonban képtelen bármilyen hangot is kipréselni a torkán. Iván nézi őt, áthatóan és kutatón.

– Most megdöbbentettem – állapítja meg borúsan a férfi.

Abigél zavartan megköszörüli a torkát, egy pillanatra félrenéz, de aztán visszakényszeríti a tekintetét Ivánra.

– Azt hittem... mindvégig azt hittem, hogy idegesítem magát.

– Szerettem magával beszélgetni, csak... túl sok volt.

– Ezért aztán úgy döntött, undok lesz velem, hogy... távol tartson magától – mondja ki Abigél a rádöbbenés erejétől megremegő hangon.

Miért nem vette észre? Miért nem látta meg?

Tizenkét év...

– Igen – suttogja Iván, és a hangjában megbánás és fájdalom... – De igaza volt, amikor azt mondta, hogy ami volt, az volt – mondja a férfi ezúttal határozottan. – Nem változtathatok rajta. Én... szeretném, ha megpróbálnánk lezárni a múltat, nem várom, hogy megbocsásson vagy ne haragudjon rám, megérdemlem, de jót tenne a családnak és úgy hiszem, nekünk is, ha tiszta lappal indulnánk. Mit gondol, ez megoldható lenne?

Nem, Abigél egyáltalán nem akarja lezárni a múltat. Azt akarja, hogy újra a múlt legyen, hogy újra ott álljon előtte, azon az utolsó napon, és hogy legyen ereje megszólalni, legyen ereje kimondani azt, amit egy éven keresztül hurcolt a szívében – nem, nem akarja, hogy elfelejtsék, hogy lezárják azt, ami volt. Azt akarja, hogy mindaz most legyen.

– Azt hiszem, megpróbálhatjuk – feleli bizonytalanul.

– Köszönöm. – Iván hangján érezni a megkönnyebbülést. – Akkor... hazajön most velem?

Olyan most a férfi, mintha hátrébb lépett volna, pedig nem mozdult meg. Abigél mégis érzi a távolság keserűségét...

– Igen, de nem kell megvárnia. Átöltözöm, és megyek a saját autómmal.

– Szívesen elviszem – mosolyodik el Iván.

Abigél tétován nézi a férfit. „És most?" – dübörögnek benne újra a szavak, de nem meri őket kimondani. Mi van, ha a férfi már nem vonzódik hozzá? Mi van, ha csak azért jött, hogy tisztázza a múltat és bocsánatot kérjen? Mi van, ha már minden remény elveszett? Ha nincs több esély? Tizenkét év hosszú idő, tizenkét év elmoshatta a vonzalmat...

– Én... hát jó. Akkor... mindjárt jövök. Addig, ha gondolja, nyugodtan jöjjön beljebb – int tétován a kanapé felé Abigél, és kerüli a férfi tekintetét. Fél, hogy elárulná magát.

– Köszönöm.

– Nincs mit, tanár úr – motyogja félszegen a lány.

– Abigél... – mondja lágyan Iván, és ez megint olyan, mint régen, olyan, ahogyan akkor mondta... – Kezdetnek talán itt lenne az ideje, hogy a nevemen szólítson.

Nem, az lehetetlen, abszolút kizárt. Abigél azóta fél attól, hogy a férfi erre kéri, hogy újra találkoztak...

– Én... nem hiszem, hogy erre képes vagyok.

– Biztos vagyok benne, hogy képes rá.

De ha kimondja... ha csak egyszer is a nevén szólítja a férfit, akkor... akkor tudja, hogy képtelen elrejteni mindazt, amit érez. Kiejteni a férfi nevét olyan, mintha szerelmet vallana neki, mintha mindent elárulna, mintha kitárná a lelkét...

Abigél kába félelemmel a férfira pillant.

Iván szelíden néz rá. A szemében mintha valamiféle különös várakozás remegne.

Abigél nagyot nyel, és újra lesüti a tekintetét.

– Rendben... – sóhajtja, majd a férfi szemébe néz. – Iván.

Mintha megkönnyebbülten megremegne a levegő.

Mintha a férfi neve tizenkét év minden elfojtott, ki nem mondott, még csak hangtalanul sem suttogott hangját őrizné most magában. Tizenkét évnyi el sem suttogott hang. Sűrű lesz tőlük a levegő, nehéz és ködös. Mint a férfi tekintete, ahogy a lányt nézi. Abigél nem mer pislogni. Nem mer levegőt venni. Talán a szíve sem mer most dobogni...

Amikor Iván megmozdul, amikor felé lép, Abigél tehetetlenül megremeg. Mikor a férfi keze a derekára simul, és közelebb rántja magához, a testében lángoló forróság már elviselhetetlen. A lány felemeli a fejét, és Iván ajka máris az ajkát ízleli. A férfi mohó, éhes vággyal csókolja, és amikor a nyelve végigsimít a lány ajkán, Abigél szája önkéntelenül elnyílik, hogy beengedje a férfit. Ahogy a nyelvük találkozik, mintha mindketten reszketni kezdenének. Abigél a férfi tarkójára csúsztatja a kezét. Iván közelebb húzza őt magához. Kapaszkodnak egymásba. Mintha csak a másik lenne valóság, mintha kapaszkodni kellene azért, hogy élhessenek, mintha különben az egyre vadabb és szédültebb csók elemi erővel semmisítené meg őket...

Iván keze mohón siklik feljebb a lány derekán, majd mikor a mellére simul, Abigél tehetetlenül, kínzó vágytól maszatos hangon belenyög a csókba.

Iván, mintha révületből térne magához, hirtelen elhúzódik Abigéltől.

– Én... – Iván hangja rekedt. A tekintetében hitetlenség.

Abigél tudja, hogy félve néz most fel a férfira. Érzi a félelem sötét-keserű illatait a bőrén. Magában azért könyörög, hogy ne mondja a férfi azt, hogy ez most hiba volt, hogy ne akarja semmissé tenni, hogy ne akarja eltemetni a pillanatot néhány kegyetlen, hideg szóval... Akár a mélyről kiásott, nedves föld, olyan feketék lennének azok a szavak... mélybe hulló szavak, dobogás... dobogás... a szíve talán már nem is ver...

– Én... – Iván megrázza a fejét, majd hirtelen az ajtóhoz lép, feltépi, és űzött vadként siet el. A léptek dobogása visszhangot ver a csendben. Szenvedélytől vöröslő csend...

Abigél nem zárja be az ajtót. Egyszerűen csak a falnak veti a hátát és erőtlenül a földre csúszik. Hitetlen, zilált tekintettel mered maga elé.

Iván megcsókolta... megérintette...

Megcsókolta és megérintette, és Abigél érezte a vágyat, a szenvedélyt, érezte ugyanazt, ami benne tombol, ami elmondhatatlan, leírhatatlan, ami több, hogy szavakba lehessen zárni, több bármi megnevezhetőnél... és Iván is érzi.

Még mindig vonzódik hozzá. Vonzódnak egymáshoz.

Vajon mennyi időbe fog telni, míg a férfi észreveszi, hogy ő egyáltalán nem tiltakozott? Vajon mikor fog rájönni, hogy viszonozta a csókot? Hogy akarta? És amikor majd minderre ráébred, vajon mit fog tenni?

Abigél lélegzetvételei lassan egyenletessé válnak, de megmozdulni még mindig képtelen. Forrónak érzi a testét, ha megmozdulna, talán lángok élednének a bőrén, és elhamvadna, nem maradna belőle más, csak por és hamu... Emlékei egy csóknak, amely tizenkét évet váratott magára...

Léptek dobbanása rázza fel. Zavartan feltápászkodik a földről, és a lépcsőház felé kukucskál.

Iván tűnik fel a lépcsőfordulóban. Csuromvizes a haja, az arcán patakokban folyik a víz. Abigél ajkára mosoly kúszik – hát, talán nem hideg zuhany, de majdnem...

– Hozok egy törölközőt – motyogja Abigél, mikor a férfi belép. Nem néz Iván szemébe, most képtelen rá. Gyorsan elfordul, kitárja a fürdőszoba ajtaját, lekap egy tiszta törölközőt a polcról, aztán újra a férfi elé áll, és zavartan felé nyújtja. Ahogy Iván elveszi tőle, összeérnek az ujjaik, és Abigél testében újra megsemmisítő örvényeket vet a vágy.

– Köszönöm – mondja Iván halkan.

– Nincs mit.

Abigél pár pillanatig tétován áll a férfi előtt, aztán anélkül, hogy ránézne, elfordul.

– Átöltözöm.

– Megvárom.

A lány a szekrényéhez siet, előrángat egy farmert, egy melltartót és egy garbós pulcsit, aztán besiet a fürdőbe, de közben továbbra sem néz Ivánra. Nem tudja, miért – talán csak fél, hogy megbánást látna a férfi szemében. Azt nem biztos, hogy elviselné. Mert mi van, ha a férfi vágyik rá, de... de ez nem több fizikai vágynál? Mi van, ha... ha a család miatt úgy érzi, nem feküdhet le vele? Mi van, ha azért érzi így, mert úgy gondolja, több nem lehet köztük? Nem, ezzel nem akar szembesülni, most nem, még nem...

Abigél kapkodva öltözködik fel. Mikor kilép a fürdőből, Iván a lány felé nyújtja a törölközőt. Abigél elveszi, kapkodva a kád oldalára teríti, aztán besiet a szobába, felkapja a telefonját, majd visszalépve az előszobai fogasról leakasztja a kabátját és belebújik.

– Mehetünk – motyogja esetlenül.

Iván cipőjét figyeli. A férfi mintha sóhajtana, ahogy kilép a lakásból, de Abigél nem biztos benne. A lány bezárja az ajtót, aztán szótlanul lesietnek a lépcsőn.

Iván az autójához vezeti a lányt, kinyitja neki az ajtót, majd be is zárja utána. Abigél annyira zavarban van, hogy még megköszönni is elfelejti a férfi udvariasságát.

Mikor Iván is beszáll az autóba, a csend feszülten közéjük ül.

Amikor feldübörög a motor, amikor megremeg az autó, Abigél leheletnyit összerándul. Mikor kifordulnak az útra, Iván megköszörüli a torkát.

Ugye most nem azt készül mondani, hogy felejtsék el, ami történt? Nem mondhatja ezt, nem lehet...

– Ne haragudjon, hogy... megcsókoltam.

– Nem tiltakoztam – suttogja Abigél. A hangja megremeg az elfojtott, kitörni vágyó érzések tömkelegétől. Végre van bátorsága a férfira nézni, de nem tud semmit leolvasni az arcáról, pedig annyira szeretné tudni, hogy mire gondol most. A lány érzi, hogy lehetne határozottabb és bátrabb, hiszen Iván kívánja őt, és – egek! – ő is a férfit, és talán most bármi lehetne, és nem is érdekli már, ha ez nem szól másról, csak a vágyról, nem érdekli, ha Iván nem érez iránta semmit, akkor is akarja, tizenkét éve akarja, nem fog most nemet mondani, ha a férfi is akarja őt.

***

Iván nagyot nyel. Nem mer most a lányra nézni. Ha ránéz, talán képtelen lesz újra az út felé fordulni, és nem kockáztathat egy balesetet. Ugyanakkor így is képtelen a vezetésre koncentrálni. Látnia kell a lányt. Tudni akarja, hogy mi van a tekintetében, érteni akarja, hogy mitől fátyolos a hangja, hogy mitől ez a fázós remegés... Vajon teljesen kikészült, amiért letámadta? Vajon még rosszabbul érzi most magát a társaságában, mint korábban? Vajon jobban fél tőle?

De... de Abigél visszacsókolt. Iván érezte, hogy ő is vágyik rá, a csókjuk íze forró volt, és sűrű az elnyomott vágytól. Ha Abigél is vágyik rá... De miért nézett rá utána olyan félve?

Istenem, muszáj tudnom...

Ahogy észrevesz egy szabad helyet az út mentén, lelassít és indexel. Amint befordul és megállítja az autót, Abigélre néz. A lány őt figyeli. A tekintetük egymásnak feszül. Túlcsordulnak a kimondatlan kérdések. Túlcsordul a vágy. Az autó ablaküvegei bepárásodnak, pedig semmi sem történik. Lehet-e ilyen heves a vágy? Létezhet-e ennyi forróság?

– Abigél...

– Igen?

Iván mély levegőt vesz.

– Akarlak.

Abigél szeme elkerekedik, aztán azonban mosoly kúszik az ajkára. Ígéreteket suttogó, titokzatos mosoly.

– Valakinek haza is kell majd vinnie – mondja halkan a lány, és a tekintetében ott remeg minden, amire Iván vágyik. Amit akar. Tizenkét éve várja ezt a pillanatot, és most, amikor végre megtörténik, amikor végre nemcsak álom, hanem valóság, csak annyira képes, hogy hitetlen tekintettel megemelje a kezét és óvatosan, lágyan végigsimítson hüvelykujjával a lány telt, érzékien puha ajkán. Alig hiszi el, hogy csókolhatta őt... Alig hiszi el, hogy ez most tényleg megtörténik...

Iván súlyosnak érzi a karját, ahogy elhúzza a lánytól.

– Ugye tudja, hogy nehezemre esik most nem visszafordulni?

– Ugye tudja, hogy nehezemre esik most azt mondani, hogy ne forduljon vissza?

Egymásra mosolyognak. Bizonytalan boldogság az ajkukon, a hitetlenség tétova rezzenése.

Iván érzi, hogy ugyanarra gondolnak. Hogy bár tömény kín az, hogy várniuk kell, de ez most mégis édesebbé teszi azt, ami meg fog történni. Ami végre meg fog történni... És talán szükségük is van erre a pár órára, hogy képesek legyenek felfogni, hogy ez nem pusztán álom, ez az idő most kell, kell, különben talán megőrülnének. Egymásba őrülnének...

Iván elfordul, nagyot sóhajt, aztán visszairányítja az autót az útra.

Érzi magán a lány tekintetét, de ő nem mer felé pillantani.

Nem beszélnek. Ebben a pillanatban nincs semmi, ami elmondható lenne.

Túl gyorsan érnek haza, a férfi még egyáltalán nem érzi késznek magát arra, hogy körbevegyék a családtagjai. Most csak Abigélre vágyik – emésztő, gyötrő vágyakozás. Muszáj lehiggadnia.

Iván leparkol és leállítja a motort.

– Mit fogunk nekik mondani? – kérdi halkan Abigél.

Iván most már megengedi magának, hogy a lányra nézzen. Abigél merev tekintettel, pislogás nélkül figyeli a házat.

– Semmit sem kell mondanunk.

– De kérdezősködni fognak – pillant Abigél kicsit félve Ivánra.

– Majd csúnyán nézek rájuk – somolyog rá a férfi.

– És az használni fog? – mosolyodik el Abigél.

– Nem, de én jobban fogom magam érezni tőle.

– Iván, ez így... – Abigél elhallgat, amikor Iván tekintete a szájára rebben. A férfi nem tehet róla. Ahogy a lány a nevét mondja, ahogy legördülnek az ajkáról a hangok, az minden, amire tizenkét éve vágyik.

– Most újra meg akar csókolni – jegyzi meg huncut mosollyal a lány.

– Sok minden mást is akarok – morogja mély, rekedtes hangon Iván. – De nem itt. Időt akarok. És egy ágyat.

– Iván... – sóhajtja Abigél, és nevetve megrázza a fejét. Iván mosolyog a lányra. Mosolyog, mert ezúttal miatta nevet, mert ő nevettette meg, mert ezek az édesen csilingelő hangok csak neki szólnak.

– Nem tudom, honnan gondoltam, hogy képes leszek órákat várni... – morogja sötéten örvénylő szenvedéllyel a hangjában a férfi.

Abigél nem felel, csak nézi őt, ábrándos, kedves mosollyal az ajkán és sötéten izzó tekintettel.

– Abigél?

– Tessék? – rezzen össze a lány.

– Hol jár most?

– Valahol az ágyamnál... – somolyog a lány.

Hitetlenül nézik egymást. Még mindig alig képesek felfogni, hogy így nézhetnek egymásra, hogy lehet, hogy a másik is akarja...

– Be kellene mennünk – szólal meg Iván.

– Tudom – sóhajtja Abigél, de nem mozdul meg.

Az eső ütemesen kopog a szélvédőn és a tetőn.

– Akkor...

– Igen, menjünk.

Ahogy kiszállnak az autóból és elindulnak a kapu felé, Iván szelíden megfogja Abigél kezét. Nem szorítja meg, esélyt ad a lánynak arra, hogy elhúzza, ha akarja. De Abigél pici, törékeny keze kényelmes otthonossággal simul az övébe.

Csak akkor szakítják meg a kapcsolatot, amikor belépnek az előszobába. Ahogy Iván becsukja a bejárati ajtót, mintha kizárná a vágyat – és a vágy csalódottságában fékevesztett tombolásba kezd a kertben, tavaszízt és sóvárgó ígéretektől fülledt illatokat hozva magával...