„Nem élt, amíg a férfi egy borús, esőbe áztatott napon rá nem emelte a tekintetét." (Éjmélyi mesék – Aki csak miatta élt...)

Tizenkét évvel ezelőtt...

Abigél az iskola könyvtárában ül, és erősen próbál az előtte heverő tankönyv soraira összpontosítani – nem sok sikerrel. Rajta kívül csak a könyvtáros van a helyiségben – amit egyáltalán nem bán, nagyon szereti a könyvtár nyugalmát, a csendet, és persze a rengeteg könyv közelségét. Van ebben valami, ami elcsitítja a gondolatait, ami békét csempész a lelkébe, és erre most nagy szüksége van.

Az, hogy tegnap Ivánnal beszélgethetett a tanteremben, még mindig felkavarja. Nem tartott sokáig, mert a férfi aztán lekísérte a könyvtárba, hogy vidám könyveket válogasson neki, utána pedig magára hagyta, de... de ez már akkor is valami volt. Bár, hogy mi, azt Abigél nem tudja pontosan. Iván a tanára, talán csak kötelességének érezte felvidítani, hogy ezzel segítsen neki, de mégis... Vajon butaság, hogy reménykedik?

Az egyik könyvet éjszaka elolvasta – egyrészt érdekelte, hogy mit tart a férfi vidámnak, másrészt úgy vélte, ez alapot biztosíthat arra, hogy felkeresse, és újra beszélgessen vele. Egyébként pedig jól szórakozott a történeten, valóban kellemesen humoros olvasmány volt.

Felkapja a fejét, mikor hallja nyílni a könyvtár ajtaját. Onnan, ahol ül, nem lát rá az ajtóra – reméli, hogy nem diákok érkeztek, az jó eséllyel véget vetne az ábrándozós nyugalomnak.

– Iván, de jó, hogy jön! – fordul az idős könyvtárosnő az ajtó felé.

Abigél szíve nagyot dobban. Iván az...

– Szóltak, hogy az egyik géppel van valami? – kérdi Zsuzsa néni.

– Igen, Zsuzsika. Megnézem – feleli a férfi azon a simogató, mély hangján. Abigél egész teste libabőrös lesz.

– Nagyon köszönöm – biccent Zsuzsa néni, és visszafordul a könyve felé.

– Ugyan, nincs mit.

Iván befordul a polcok mellett. Az arca komor, de amikor észreveszi Abigélt, mintha leheletnyit megenyhülne a tekintete, mintha valami édes melegség lebbenne a mélyére – nyári alkonyatok bágyadt, tücsökmuzsikától telt színei... vagy csak képzelődik?

– Jó napot, tanár úr! – köszön halkan Abigél, és szédülten mosolyog. Tudja, hogy ez talán árulkodó, de képtelen visszafogni magát. Örül, hogy láthatja a férfit. Talán beszélgetni is tud majd vele...

– Jó napot, Abigél! – feleli csendesen Iván.

A férfi nem kapja el rögtön a tekintetét a lányról, és Abigél úgy érzi, mintha tavasz éledne a lelkében, napfénnyel és édes, rózsaszín és krémfehér ízekkel teli tavasz.

Aztán mikor Iván elhalad mellette és már nem fonódik össze a tekintetük, hirtelen minden megfakul, mint egy régi fénykép – elmosódott arcok, alig odavetett vonások. Semmi sem igazi, csak akkor, ha Iván is a része. Hogy lehet az, hogy a valósága most már a férfitól függ?

Abigél beharapja az ajkát, félretolja a könyvet, és előhúzza a földön heverő táskájából az írós füzetét. Felcsapja, átlapozza a már teleírt oldalakat, majd tollat ragad a kezébe. Jóleső izgalom önti el a testét, mint mindig, amikor valami újba kezd. Az ismeretlen csábítása ez, a felfedezés gyermeki, tiszta öröme.

Egy pillanatra behunyja a szemét, aztán mélyen beszívja a levegőt, és írni kezd.

Nem élt, amíg a férfi egy borús, esőbe áztatott napon rá nem emelte a tekintetét. Kőből faragott emlék volt, lélektelen szobor, élettelen másolat.

Abigél tolla lendületesen siklik a papíron – nem tud olyan gyorsan írni, ahogy a szavak születnek benne, úgyhogy kapkodósak, csúnyák a betűi. A szíve izgatottan dobog, az ajkára mosoly kunkorodik, ahogy egyre rója a sorokat. Nem mintha kifejezetten vidám történetet írna éppen, de maga az írás mindig boldogsággal tölti el. Ezekben a pillanatokban érzi igazán, hogy él, ami talán furcsa, hiszen ilyenkor nem létezik a valóság, ilyenkor az éppen születő történet az egyetlen, ami igaz. Mégis: mintha jobban élne a történeteiben, mint a valóságban. Számára a valóság mindig álomszerű kicsit – kivéve, ha Iván is benne van. Olyankor színekkel teli, lüktető és varázslatos.

Ahogy egyik szót írja a másik után, Abigél már nem önmaga többé. Az érzései elfoszlanak, már a történetben létezik. Ő a lány, aki kőből lett élővé, pusztán azért, mert a férfi észrevette őt. Ő a lázas, remegő félelem, amiért a férfi nem néz vissza rá, és ő az eső is, ami ezüstös szikrákat szórva egyre csak zuhog és zuhog, akár temetéseken a kifakult, könnyekkel teli csend, amikor a földrögök lassan beterítik a koporsót...

– Iván, megtenné, hogy figyel pár percig a könyvtárra?

Abigél kizuhan a történetből – túl hirtelen és fájón. A szavak úgy vesznek el belőle, ahogy az esőcseppek veszhetnek el a háborgó tengerbe hullva, és ahogy az esőcsepp, úgy ő sem találja hirtelen a helyét a világban.

– Persze, Zsuzsika, menjen csak.

– Köszönöm.

Abigél Iván felé pillant, és a teste görcsösen megfeszül. Tompán hallja, hogy Zsuzsa néni után kattan a könyvtár ajtaja.

Kettesben vannak most, a férfi és ő. Mi lenne, ha átülne vele szembe? Tehetne úgy, mintha számítógépezni akarna, akkor talán nem tűnne tolakodónak, és aztán csak úgy, mellesleg mondhatna néhány szót a könyvről. Vajon zavarná Ivánt?

Abigél érzi, hogy a levegő várakozó, sistergő feszültséggel telik meg. Mintha beborult volna odakint, és most a vihar fenyegető, komor ízeivel lenne tele a könyvtár. Ha sokáig maradnak így, talán zuhogni kezd az eső idebent, hogy elmossa ezt az emésztő, kínnal telt bizonytalanságot.

Iván nem néz rá, de a lány nem hallja a billentyűzet tompa kopogását sem. Iván olyan most, mint Abigél imént elkezdett meséjében a szobor. A lány lehajtott fejjel, csak lopva nézi őt. A férfi arca márványsima mozdulatlanság.

Keresztre feszített csend és zuhanó másodpercek.

Mikor a férfi felnéz, a tekintetük úgy kapaszkodik egymásba, mintha soha többet nem akarnák elengedni a másikat.

Ez a pillanat olyan, mintha végtelen lenne. Álomízű zuhanás és csillagok mosolyának csendje és szél suttogta mesék és a hajnal színeinek reménye...

Nyílik a könyvtárajtó, léptek dobbannak, és Iván elkapja a tekintetét.

Abigél bosszúsan néz a polcok felé, de ahogy meglátja, ki jött, minden borús, elkeseredett gondolat elszáll a fejéből, és csak színtiszta boldogság marad.

– Ákos! – pattan fel a székből, és lendületesen az unokatestvére kitárt karjába veti magát. – Mit keresel te itt?

– Gondoltam, megleplek – szorítja magához a férfi.

Mikor elengedi, Abigél csak egy picit lép hátrébb.

– Honnan tudtad, hogy itt vagyok?

– Hol máshol lennél, ha nem a könyvtárban? – somolyog rá kedvesen Ákos.

– És beengedett a portás az épületbe?

– Nagyon meggyőző tudok lenni, ha akarok valamit.

Abigél csilingelve felnevet. A vidám, édes nevetés hangjai egymással incselkedve ragyognak fel a levegőben, és csillogóvá varázsolják a tekintetét.

– Dolgoznék – zilálja szét Iván komor, feszültségtől sötét hangja a pillanatot.

Abigél megpördül a tengelye körül, és szégyenlős mosollyal néz a férfira.

– Bocsánat, tanár úr!

Iván nem mond semmit, még csak rá se néz. A szája keskeny, dühös vonal.

– Gyere, elviszlek enni, gondolom, ma sem ettél túl sokat – mondja halkan Ákos, és Abigélnek kényszerítenie kell magát, hogy visszaforduljon felé.

– Túl jól ismersz.

– Ez így van – mosolyodik el szelíden Ákos. – Gyerünk, szedd össze a cuccod!

Abigél sietősen visszalép a székéhez, összerámolja a könyvét, a füzetét és a tolltartóját, felkapja a kabátját, a vállára veti a táskáját, majd Iván felé fordul. A férfi őt figyeli. A tekintete elszáradt, kifakult falevelek élettelen színeit idézi.

– Viszontlátásra, tanár úr! – köszön el Abigél lágy hangon.

– Viszlát! – morogja Iván, és Abigél szíve kicsit megsajdul, mikor a férfi nem teszi hozzá a nevét. Abigél szereti, ahogy a férfi a nevét mondja, szereti, ahogy a hangok búsan elomló árnyalatokkal telnek meg, amikor Iván ejti ki őket. Mintha a neve nemcsak egy név lenne, hanem valami több, valami fontos...

Sóhajtva fordul el a férfitól, de amikor Ákosra néz, már mosolyog – nem akarja, hogy Ákos észrevegye a szomorúságát, hiszen az unokatestvérének fogalma sem lehet róla, hogy mit zavart meg, és talán ez így is van jól. És egyébként is: tulajdonképpen semmi sem történt... Miért érzi mégis ennek az ellenkezőjét?

Ahogy belépne a polcok takarásába, még egy utolsó pillantást vet Ivánra. A férfi őt figyeli – hidegen szikrázó jégcsap-tekintet. Abigél testén remegve fut végig a fagyos dermedtség, és tehetetlenül, ösztönösen dörzsöli meg a karját. Úgy érzi, mintha az a tekintet egészen a szívéig érne, és a nyomában odabent hirtelen mindent jégvirágok borítanának be.

Aztán a polcok eltakarják előle a férfit.

***

Iván szórakozottan figyeli a családját, de gondolatban egészen máshol jár. Látja Krisztiánt és Kornélt, amint Lizit és Lénát húzzák valami véres és durva sorozat következő részével, de nem igazán fogja fel. Olyanok most a gondolatai, mint a téli, kifakult eget beborító varjak sötét szárnycsapásai.

Kínzó lassúsággal telt a hét. Múlt vasárnap óta másra sem tud gondolni, csak arra, hogy ma végre újra láthatja Abigélt. Ugyanúgy, ha nem jobban várta ezt a vasárnapot, mint annak idején a szerdákat. De akkor tele volt sötétséggel és fájdalommal, most azonban inkább reményteljes izgatottságot érez. Fogalma sincs, hogyan kellene közelednie a lányhoz, de elhatározta, hogy megpróbálja. Igazából a héten többször is azon gondolkodott, hogy milyen kitalált indokkal látogathatná meg őt vagy akár Ákost, de semmi sem jutott eszébe, ami elég hihető lett volna, így végül inkább nem tett semmit.

Tudja, hogy türelmesnek kell lennie, de ez borzasztó nehéz, mikor a gondolatai folyamatosan Abigél felé kalandoznak, mikor egyfolytában a lányt látja maga előtt – hol diákkorából, hol olyannak, amilyen most. Tizenkét éven keresztül igyekezett őt elfelejteni, tizenkét éven keresztül merült fel minduntalan az emlékei közül, és mindannyiszor ugyanolyan fájó kétségbeesést érzett az elszalasztott lehetőség miatt, nem csoda, ha most egyfolytában csak rá képes gondolni.

És ha eszébe jut, amit múlt héten Abigél megosztott vele – hogy nem is volt barátja, hogy húszéves koráig senkivel sem volt együtt –, akkor úgy érzi, a feszültség lángba borítja a testét és elhamvasztja. Tizenkét év – tizenkét évet pazaroltak el, mikor talán máshogy is lehetett volna... De erre nem szabad gondolnia, mert belebolondul. Nem akar úgy járni, mint valamelyik este, amikor csak járkált fel-alá a lakásban, és ketrecbe zárt, megszelídíthetetlen vadállatnak érezte magát. Majdnem egész éjszaka fent volt, képtelenül arra, hogy bármi értelmesbe fogjon.

Iván érzi a szíve mélyén, hogy ezúttal minden máshogy lesz. Nem tudja, miért ez a meggyőződés, de mégis érzi. Vagy talán csak érezni akarja? Végül is nem számít, a kudarcot mint lehetőséget nem hajlandó számításba venni.

Most már csak a lányt kell erről meggyőzni, ami talán nem lenne olyan bonyolult, ha olyan könnyedén tudna flörtölni és csábítani, mint Krisztián vagy Kornél. Ő azonban egyszerűen túlzottan zárkózott ehhez, nem beszélve arról, hogy akármilyen erős határozottságot érez is, ha ott áll Abigél előtt, nem létezik más, csak a vágy, a benne tomboló érzések, és elfelejt mindent, amit korábban eltervezett, elfelejti a szavakat, és csak annyit szeretne, hogy ölelhesse, érinthesse a lányt, mert úgy talán képes lenne kifejezni mindazt, amit érez.

Iván egyébként sem boldogul túl jól a szavakkal – a tanítás más, ott tényekről és adatokról van szó, de ha magáról vagy az érzéseiről kell beszélni, akkor egyszerűen belefagynak a szavak. Ez mindig így volt, de sose zavarta – talán csak tizenkét évvel ezelőtt, amikor olyan sok mindent szeretett volna mondani, amit nem lehetett... De most, most már lehet, még ha lassan is – Iván talán egyik legnagyobb félelme, hogy rosszul fog hozzá a dolgokhoz, és elriasztja magától Abigélt, nem biztos, hogy ezt még egyszer elviselné.

– Tudod, bátyus, egészen úgy festesz, mint aki türelmetlen – jegyzi meg félrebillentett fejjel Kornél.

Iván komoran néz az öccsére, hátha ezzel rábírhatja, hogy ne feszegesse ezt a témát. Kornél vigyorogva állja a tekintetét.

– Abigélre gondol – mondja somolygósan Lizi.

Iván éles tekintetet vet a lányra, de válaszul Lizi csak kajánul megemeli a szemöldökét. Léna képessége is érthetetlen Iván számára, de amit Lizi tud, az ráadásul még kényelmetlenül is érinti. Mert mégis hogyan lehetséges, hogy azokat a képeket, amik benne felmerülnek, látja a lány is? Bár valószínűleg másokat az ő képessége hoz ugyanilyen zavarba.

– Azért engem határozottan érdekel, hogy mi is történt köztetek régen – szólal meg Krisztián is.

Iván már nem veszi a fáradtságot, hogy rá is dühösen nézzen. Tudja, hogy úgysem érne vele célt. Ehelyett makacsul összeszorítja a száját, nem mond semmit, és közben nagyon igyekszik nem felidézni egyetlen pillanatot sem a múltból.

Egyedül a húga néz rá megértően, de Iván nem tudja hibáztatni a többieket. Éppen elég száraz, gúnyos megjegyzést kaptak tőle, illetve olyan kérdéseket is, amelyekre nem akartak válaszolni – most csak visszakapja, amit ő adott, és hát tudja, hogy nem a rosszindulat vezérli őket. Ahogy most ránéznek, inkább valamiféle bátortalan biztatást lát előlopakodni a tekintetükből, valami olyasmit, hogy izgulnak érte és Abigélért, hogy szeretnék, ha minden jól alakulna.

Iván is mindennél jobban szeretné ezt.

Zajok szűrődnek be az előszobából, így a többiek ejtik a témát, amiért Iván kifejezetten hálás. Azt nem bánja, ha őt piszkálják, de ha Abigélt is elkezdenék nyaggatni, akkor nem valószínű, hogy képes lenne magát türtőztetni.

Ahogy közeledő léptek tompa dobbanását hallja, Iván egész testébe csupa remegő várakozás kúszik. A szíve mintha minden dobbanással Abigél nevét suttogná.

A nappaliba egymás kezét fogva lép be Dina és Ákos, azonban mögöttük nem érkezik senki. Iván összevonja a szemöldökét. Hol van Abigél?

– Csúzli? – kérdi Krisztián, és amikor Iván rápillant, a férfi egészen halvány mosollyal figyeli őt. Iván egy szinte észrevehetetlenül aprót biccent köszönetképp Krisztián felé.

– Azt hittük, már itt lesz – mondja zavartan, értetlenül Ákos.

– Miért nem veletek jött? – faggatózik tovább Krisztián.

– A héten befejeztük a könyvét. Úgy döntött, hazaköltözik. Nem mondta?

– Nem beszéltünk vele a héten – rázza meg a fejét Léna. – Akkor azt se tudjátok, hogy egyáltalán fog-e jönni?

Ákos megvonja a vállát, Dinára néz, de az ő tekintete is tanácstalan.

Iván lehajtja a fejét, és nem néz senkire, de érzi, hogy tekintetek érintik. Kérdésekkel teli, kíváncsi tekintetek.

Abigél miatta nem jött el. Megint. Pedig a múltkor... A férfi azt hitte, az a beszélgetés megtörte a jeget, azt hitte, hogy a lány most már nem fogja annyira kényelmetlenül érezni magát a közelében, hogy továbbra is kerülje. Hiszen lehet, hogy röviden, de mégiscsak beszélgettek egymással, és úgy tűnt...

Bassza meg, elege van már ebből! Elege van, hogy hibásnak és felelősnek érzi magát Abigél távolmaradása miatt, hogy a lány még mindig tart tőle, elege van a kétségekből és elege van a család kimondatlan kérdéseiből is.

Megfeszül az álla, ahogy összepréseli a száját.

Nem volt ő mindig ilyen, régen nem félt kimondani, amit gondolt – persze akkor sem mondott ki mindent válogatás nélkül, de nem is volt ennyire szófukar. Azonban az az egy év, amikor nem mondhatta ki, amit gondolt, annak az egy embernek, akinek igazán ki akarta mondani, gyökeresen megváltoztatta. Azóta még kevesebbet beszél, azóta hallgat az érzéseiről – bár az elmúlt tizenkét évben nem kellett sok mindenről hallgatnia, hiszen akkor érzett utoljára igazán, amikor Abigélt tanította. És persze most, hogy újra felbukkant az életében a lány.

Iván hirtelen feláll, kihúzza magát, a tekintete csupa határozott, makacs eltökéltség. Így nézhetnek szembe az idő marta, bölcsen hallgató sziklák a fenyegetéstől mélykékre festett viharral.

– Hol lakik Abigél?

Mindenki egyszerre fordul felé meglepett tekintettel, de ő nem vesz erről tudomást. Abból is elege van, hogy nem cselekszik – tanárként nem tehette azt, amit akart, nem mondhatta azt, amit akart, de Abigél most már nem a diákja, és épp itt az ideje, hogy végre kilépjenek a múlt árnyékából.

Ákos somolyogva adja meg a címet. Iván gondolatai annyira szédült iramban kavarognak, hogy elfelejti megköszönni. Egyszerűen csak kisétál a nappaliból – nem törődik azzal, hogy megjegyzések szegődnek a nyomába, egyikre sem reagál, nem is hallja őket igazán. Felhúzza a cipőjét és belebújik a kabátjába, kilép a fásultan zuhogó esőbe, majd céltudatos tekintettel elindul.