„Szilánkok mindenütt. Úgy lebegtek a levegőben, mintha az idő visszatartott lélegzettel figyelte volna a tragédiát. Megdermedt szilánkok. Vértől és könnytől csillogók. De a férfi átvágott közöttük. Sebezhetetlen volt." (Éjmélyi mesék – Üvegbe zárva)

Tizenkét évvel ezelőtt...

Abigél a tantermükben, a széles ablakpárkányon üldögél. Félig a belső, félig a külső párkányon – ha nem lefelé néz, így egészen olyan, mintha lebegne. Kinyitotta az ablakot, mert érezni akarta az eső keserédes illatát. Imádja az őszi esőket, imádja az átázott földillatot, a falevelek elmosódott színeinek az illatát. Imádja a halk, bágyadt surrogást és a pocsolyákban fodrozódó, álomszerű világot. És a hangulatához most különösen jól illik ez az idő – mintha ebben a pillanatban minden az ő érzéseit tükrözné.

Szipog, aztán kifújja az orrát. Nagyon utál sírni, de vannak pillanatok, amikor nem tud gátat vetni a könnyeinek. Olyan ez, mint valami átok, bár igazából jó történetcím is lenne belőle: „A lány, aki mindig sírt". Sután elmosolyodik a gondolaton, aztán újra szipogva orrot fúj. Annyira szánalmas, hogy csak a könnyek képesek feloldani benne a feszültséget és az idegességet. Miért nem tudja úgy kezelni ezeket az érzéseket, mint más, normális emberek?

Felpillant az égre, a szürke, bágyadtan vonuló felhőtengerre – megfáradt, fásult tekintetű katonák véres csata után, végtelenül hosszú menet, egyik lépés a másik után, és soha nincs vége, de erre nem szabad gondolni... Abigél elmosolyodik. Néha meglepődik azon, hogy milyen furcsa gondolatok képesek megrebbenni benne. Talán csak a kimerültség teszi...

A lány hetek óta rosszul alszik. Majdnem minden éjjel Ivánnal álmodik, bár zavaros, foszlott álmok ezek. Ő mégis minden reggel kísértésbe ejtett testtel ébred, és ez az érzés idegen számára. Nem is ismeri a férfit. Semmit sem tud róla. Vagyis ez így nem igaz, hiszen az már elterjedt a diákok között, hogy huszonöt éves – egyáltalán nincs köztük sok év. Ha nem a diákja lenne, ha csak pár évvel később találkoztak volna, akkor nem is számítana. Így azonban olyan, mint egy fal. Fal olyan évekből, amikor a férfi még úgy élt a világban, hogy ő nem volt benne jelen.

Bár igazából az egész nem is számít semmit. Iván szemében ő minden bizonnyal csak egy idegesítő fruska. Nem kellett volna a múltkor utána szaladnia, és követelnie a választ, hogy miért is kapott négyest – de annyira bosszantotta az igazságtalanság. Rengeteget tanult, még külön is olvasott a témában, mert minden érdekli, ami Ivánt is érdekli, és a filozófia nyilván érdekes számára, ha már egyszer ezt választotta az egyik tárgyának. És akkor kiderül, hogy a férfi még csak nem is figyelt rá, hogy annyira sem tartja érdekesnek, hogy felelés közben rákoncentráljon... De aztán a férfi kedves volt, és őszinte, ami mégis melegséget csempészett Abigél szívébe. Azóta viszont... semmi sem történt. És Abigél nem tudja, mit tehetne, csak annyit tud, hogy szörnyen összezavarják a saját érzései, a benne felbukkanó képek, és a vágy, hogy közelebb kerüljön a férfihoz...

A tanterem ajtaja halkan nyílik ki, szomorkás nyikorgás mar a levegőbe. Abigél arra fordul, és összevonja a szemöldökét, amikor Ivánt látja belépni, bár a szíve rögtön meglódul. Mégis mit keres itt a férfi?

Iván tekintete a lány felé rebben, majd mikor meglátja őt, megvillan valami a tekintetében, valami erős és féktelen, valami remegő sötétség – a lány nem tudja mire vélni.

– Abigél – szólal meg óvatosan Iván.

– Jó napot, tanár úr! – mosolyodik el Abigél.

Iván feszült, egyenes tartással lassan közelebb lép felé, és felemeli a kezét.

– Abigél, megtenné a kedvemért, hogy lemászik a párkányról? – kérdi a férfi egészen gyengéden. Abigél beleborzong a hangjába – igazából bármit megtenne Iván kedvéért, főleg, ha ezen a hangon kéri. Ez nem a tanáros hangja, ez valami egészen más...

– Én... – mozdul meg a lány kicsit tétován, de esélye sincs befejezni a mondatot.

– Kérem! – mondja a férfi nyomatékosan, és mélyen Abigél szemébe néz. Abigél igazán nem érti, hogy mi ütött a férfiba.

– Persze – vonja meg a vállát a lány, és egy könnyed mozdulattal leugrik a parkettára.

– És legyen kedves, zárja be az ablakot!

Abigél újra megvonja a vállát, aztán szót fogad, majd még mindig értetlen kifejezéssel az arcán visszafordul a férfi felé.

Iván tekintetében megkönnyebbülés halvány árnya fut át, aztán megfordul, és kidugja a fejét az ajtón.

– Minden rendben.

Rövid hallgatás, elmosódott motyogás, Abigél nem tudja kivenni a szavakat.

– Nem, majd én beszélek vele.

Megint csend, a folyosón mintha valaki fojtottan mondana valamit...

– Rendben lesz.

Iván visszafordul a lány felé, behúzza a tanterem ajtaját, aztán a mellkasa előtt összefont karral megáll. Abigélnek kezd derengeni, hogy miről is szólt igazából az iménti jelenet.

– Azt hitték, ki akarok ugrani? – kérdi magasra emelkedő szemöldökkel. Mosolyogna is, de a férfi olyan szigorúan néz rá, hogy inkább visszafogja magát.

– Az igazgatóhelyettes felesége látott egy diákot az ablakban, és halálra rémült – mondja halkan Iván. Már nem gyengéd a hangja, inkább megrovás van benne, és még valami... aggodalom talán?

– Ha öngyilkos akarnék lenni, nem ilyen magasságból vetném ki magam. – A lány ezúttal nem tudja megállni, elmosolyodik, de csak azért, mert arra gondol, hogy Iván lovagként sietett a megmentésére. Persze akkor még nem tudta, hogy ő ül itt, de akkor is. A férfi mint hős lovag, aki legyőzi a sárkányt, és megmenti a kastélyba száműzött királylányt...

– Nem kockáztathattunk.

Abigél megrázza a fejét, aztán felül az ablak melletti padra, felhúzza a lábát, és egészen a falig csúszik, hogy nekivethesse a hátát.

Iván leengedi a karját, átsétál a termen, majd az Abigéllel szemben lévő padnak támaszkodik. Töprengve, kutatón fürkészi a lány arcát. Abigél zavarban van az átható tekintetben visszafogva remegő erőtől.

– Abigél, jól van? – kérdi halkan Iván.

– Igen – mondja rögtön a lány. Nem szeret másokat terhelni a problémáival, és tekintve, hogy most éppen az őt figyelő férfi a problémája, nem lenne bölcs bevallani, hogy valójában mennyire pocsékul érzi magát.

– Sírt?

– Nem.

Iván ajkára apró, gúnyos mosoly feszül.

– Látszik az arcán és a szemén – jegyzi meg halkan. – Ugye tényleg nem akart kiugrani?

Abigél megrázza a fejét, aztán kicsit talán játékos tekintettel néz a férfira.

– Nem mondom, hogy nem jut eszembe néha, hogy milyen lehet meghalni, de azért nem érdekel annyira, hogy ezért szétcsattanjak az aszfalton. Szeretek élni.

Iván hosszan nézi a lányt. Abigél gerincén borzongás fut végig – fülledt, bűnös borzongás.

– De valami bántja – állapítja meg csendesen Iván.

Hogy tud így nézni ez a férfi? Abigél úgy érzi, mintha meztelenre vetkőztetett lélekkel állna előtte, mintha nem lenne semmi titka, mintha a férfi mindent tudna... Mit tenne Iván, ha tudná? Sajnálná?

– Ingyenes lelkisegély-szolgálatot tart? – kérdi a lány fanyarul, mert megijed attól, hogy mennyire erős a késztetés, hogy mindent bevalljon.

– Szeretnék segíteni.

– Jól vagyok, nincsen semmi bajom.

– Ezért sírt – állapítja meg Iván, és felvonja az egyik szemöldökét. Abigél szeretne a férfi arcához érni, és végigsimítani azon a hanyagul ívelő szemöldökön, szeretné gyengéd érintéssel eltörölni a ráncokat a férfi homlokán...

– Igen, a túláradó boldogságtól – mondja kicsit talán túl nyersen, és elkapja a tekintetét. Veszélyes Ivánt néznie. Azok a gondolatok... könnyű pír kúszik alattomosan az arcára. Szánni valóan ostobának érzi magát.

– Ez a magáé? – kérdi halkan, érdeklődéssel a hangjában Iván.

Abigél visszanéz rá, a férfi a padon felejtett könyv felé biccent. A lány korábban olvasta, remélve, hogy talán így nem gondol majd Ivánra – elég hiábavaló próbálkozás volt.

– Igen.

– Akkor nem csoda, ha komor gondolatai vannak.

– Olvasta?

– Persze. Az egyik kedvenc könyvem.

Abigél a fellegekben érzi magát ettől az apró információmorzsától. Most már valami olyat tud a férfiról, amit feltehetően senki sem tud róla itt az iskolában. Olyan ez, mintha közös titkuk lenne.

– Tényleg?

– Igen – bólint halvány mosollyal az ajkán a férfi.

– Nekem is. Tavaly olvastam először.

– Most pedig...

– Harmadszor.

– Akkor tényleg szeretheti. – A férfi mosolya szélesebbre szalad. Máskor mindig szigorú, komor arca egészen máshogy fest így. Nyíltabb – mintha repedeznének az álarca erősen megrajzolt vonalai.

– Hát igen. Van a hangulatában valami borongósan magával ragadó.

Ahogy Abigél kimondja, újra elpirul. Véleménye szerint Iván is borongósan magával ragadó, és csak egy hajszál választja el attól, hogy ezt hozzá is fűzze a szavaihoz.

– Vidámabb könyveket kellene olvasnia – jegyzi meg a férfi töprengve.

– Szeretem a szép, szomorú történeteket – vonja meg a vállát Abigél. – Igazából nem is nagyon ismerek vidám könyveket.

– Ezen segíthetünk – mosolyodik el a férfi, és Abigél örömmel viszonozza a mosolyt. Lehet, hogy a férfi csak gyereknek tartja, de ha szépen lassan közelebb engedi magához, akkor talán idővel... talán lehet máshogy is...

***

Iván feszítő kényszert érez, hogy megmozduljon és kimenjen a teraszra – nagyon nehezen fogja magát vissza. Többnyire nehezen jut elhatározásra, nyugodt, csendes természetű, nem kapkodós, de ha valamit eldöntött, akkor azt mindig azonnal akarja. Nem éppen egy előnyös tulajdonság ez, de nem tud rajta változtatni, legfeljebb csak mérsékelni képes.

Abigél éppen elhúzódik Leótól. Ivánt zavarja, hogy nem látja a lány arcát, mert a férfi kitakarja.

– Vidd ki neki! – zavarja meg hirtelen a húga.

– Tessék? – pillant értetlenül Iván Lénára.

– Meg fog fázni – mondja a lány, és felé tart egy kockás plédet.

Iván összevonja a szemöldökét.

– Miért nem viszed te? – kérdi gyanakvón. Bár tagadhatatlanul csábító az ajánlat, végül is akkor lenne oka kimenni – de talán túl átlátszó lenne...

– Mert neked kell kivinned – mosolyodik el Léna.

– Miért?

Ivánt titkon mindig feszélyezi kicsit a húga képessége. Mert az, hogy ő felismeri a hazugságot, számára természetes, és mégiscsak egy behatárolható dolog, de az, hogy Léna néha csak úgy tud dolgokat, olyan mértékben elrugaszkodott a valóságtól, hogy az teljesen felfoghatatlan. Mert mégis hogy működik? Miből tudja, amit tud? Honnan?

– Nem tudom, de ezt akkor is neked kell megtenned – jelenti ki a húga.

Iván tartózkodón, zárkózott arccal néz Lénára.

– Hát már te is kezded?

– Mit? – kérdi kíváncsian, és igazából túl ártatlan tekintettel a lány.

Iván felsóhajt, mert tulajdonképpen már meg is kapta a választ.

– Össze akarsz vele boronálni? – biccent finoman a terasz felé, és bár kérdésnek szánja, mégis inkább kijelentésnek hat a mondat.

– Csak féltem, hogy megfázik – állítja Léna, de az arcára túl széles mosoly rebben.

– Ez kitérő válasz volt – morogja Iván, mikor nem érzi, hogy Léna hazudna.

– Ezzel kell beérned.

Iván elveszi a plédet a húga kezéből, de mielőtt elindulna, az elégedetten mosolygó lányra pillant.

– Léna? – kérdi Iván bizonytalanul.

– Igen? – néz rá a lány bátorítón.

Iván tudja, hogy a húga tudja, hogy mit akar kérdezni, és tudja azt is, hogy míg fel nem teszi a kérdést, Léna semmit sem fog mondani. A húga mindig is tisztában volt vele, hogy Iván számára a családjuk furcsaságai nehezen emészthetőek, és ezt kérés nélkül is ösztönösen tiszteletben tartotta.

– Ő... – kezdi Iván, de rögtön el is akad. Ha most felteszi ezt a kérdést, többet nem tagadhatja, hogy érez valamit Abigél iránt. Léna ugyan nem élne vissza a bizalmával, de... ha Iván most kimondja ezt a kérdést, akkor visszavonhatatlan lesz mindaz, amit érez.

És nem az egyébként is? Nem az már tizenkét éve?

– Szóval... – Iván megint megakad.

Miért olyan nehéz megkérdezni, hogy Abigéllel összetartoznak-e? Tudja, hogy a húga tudja a választ, akkor mégis miért nem képes kimondani? Mitől fél?

Fél?

Iván tekintete elsötétül, ahogy erre ráébred.

Fél a választól. Mert mi van, ha Léna olyasmit mond, amit nem akar hallani? Mit tenne akkor? Mi van, ha kiderül, hogy a lány, akit tizenkét év alatt sem volt képes kiverni a fejéből, valójában nem is hozzátartozik? Talán jobb nem tudni. Végül is azt se szeretné tudni, hogy mikor fog meghalni. Ha tudná, az mindent megváltoztatna, és nem feltétlenül tenné ez a tudás boldoggá. Néha talán jobb a bizonytalanság. Mert a bizonytalanság az, ami reményt tud adni, és a reményre szükség van. Remélni akarja, hogy Abigél és ő egyszer még együtt lehetnek. És nem érdekli, hogy összetartoznak-e, mert ha igen, ha nem, az érzésein akkor sem változtathat – akarja a lányt.

– Mindegy, nem számít – rázza meg a fejét a férfi, és mielőtt Léna bármit mondhatna, határozottan a terasz felé indul.

Ahogy kilép, ketten fordulnak egyszerre felé, és két leheletnyit elkerekedő szempár feszül neki. Az egyik gúnyosan érdeklődő, a másik viszont mintha tele lenne félelemmel...

Miért félsz tőlem, Abigél? Miért?

A lány régen is sokszor nézett így rá, és azok a pillanatok most ugyanolyan értetlen kínnal marnak a férfi szívébe, mint akkor.

– Megfázik – morogja Iván, és közelebb lépve a lány felé nyújtja a plédet.

– Köszönöm, ez... ez igazán figyelmes – néz rá Abigél zavartan, majd átveszi tőle a plédet, és széthajtva beleburkolózik. Iván elbűvölten figyeli őt. A halvány rózsaszín árnyalatot az arcán, a szájára lebbenő finom, halvány mosolyt... De miért néz ki úgy a szeme, mintha sírt volna? Iván tudja, milyen a lány, ha sír, nem felejtette el, és ahogy tizenkét évvel ezelőtt, most is ugyanúgy érzi azt a szúró fájdalmat a szívében és a késztetést, hogy magához ölelje, megvigasztalja, és aztán ne engedje el soha többé, csak védje, mindentől és mindenkitől, aki csak bántani akarja őt.

– Még nem mutatkoztam be mindenkinek, ugye nem baj, ha itt hagylak? Nagyszerű – vigyorog a lányra Leó, pedig Abigél semmit sem válaszol, egyszerűen csak elsápad.

Ivánban megfordul, hogy ha ilyen hatással van a lányra az, hogy kettesben maradjanak, akkor talán meg kellene kímélnie őt magától, de aztán elhessegeti a gondolatot. Nem, beszélniük kell, és ez most remek alkalom, nem fog megfutamodni.

Iván megvárja, míg Leó behúzza maga után az ajtót, de közben nem kapja el a tekintetét a lányról. Abigél a pléd szélét babrálja, lehajtott fejjel áll, nem néz rá.

– Abigél, jól van? – kérdi óvatosan, puhatolózón.

– Igen. – A lány szinte csak leheli a választ.

– Sírt?

– Nem.

Iván halványan elmosolyodik. Ez a párbeszéd kísértetiesen emlékeztet egy régebbire...

– Látszik az arcán és a szemén – mondja Iván, és Abigél ekkor végre felnéz.

A tekintete elárulja, hogy ő is emlékszik. Talán akkor és ott, az a beszélgetés neki is jelentett valamit?

– Bántotta magát? – int picit a fejével a konyha felé Iván.

– Nem – mondja a lány.

Iván szinte várja, hogy a hazugság keserűsége a levegőbe mar, de nem érez semmit.

– Most miért néz így? – kérdi a lány beharapva az ajkát.

– Tényleg nem bántotta.

– Nem, tényleg nem – erősíti meg Abigél. – Most... miért néz már megint ilyen furán?

Ivánnak fogalma sincs, hogyan nézhet – talán csalódottan? Vagy megkönnyebbülten? Vagy a kettő zavarba ejtő keverékével?

– Igazából szívesen megvertem volna – morogja a férfi, és szégyelli magát ezért az érzésért. Soha nem vert meg senkit, késztetést is csak igen ritka pillanatokban érzett ilyesmire – bár fogalma sincs, hogy egyáltalán képes lenne-e bárkinek is ártani. Talán nem.

– Maga? – szökken a magasba Abigél szemöldöke, a hangja csupa derűs hitetlenség.

– Nem nézi ki belőlem? – mosolyodik el fanyarul Iván. Nem lenne meglepve, ha így lenne, bár nem lehet rá azt mondani, hogy kis termetű, de az biztos, hogy nem erőszakos. Lehet, hogy mogorva és visszahúzódó, hogy sokszor fanyar, olykor talán keserű is, de mindemellett szelíd és általában elég nyugodt – bár emiatt gyakran közönyösnek hiszik.

– Nem erről van szó, csak... – Abigél elbizonytalanodik, és újra beharapja az ajkát. Ivánt megbabonázza ez a mozdulat, kényszerítenie kell magát, hogy ne a lány száját bámulja.

– Igen? – kérdi biztatón.

Abigél megvonja a vállát.

– Maga mindig olyan visszafogott, nem hittem volna, hogy...

– Képes vagyok érezni?

– Hát, nem ennyire sarkosan...

– De lényegében igen.

Abigél kicsit lehajtja a fejét, és feszengve pislog fel rá.

– Bocsánat.

– Semmi baj. Végül is sose adtam rá okot, hogy máshogy vélekedjen rólam.

Pedig bár adtam volna rá, hidd el, azt kívánom...

Kimondatlanságtól nehéz csend feszül közéjük. Iván nem tudja, mit mondjon, keresi a szavakat, de azok makacsul ellenállnak neki. Pedig valamit mondania kell, mielőtt a lány úgy döntene, hogy akár be is mehetnek.

– Tényleg megverte volna? – töri meg pajkos mosollyal az ajkán a csendet Abigél.

– Nem látta, hogy nézett Zoéra? – kérdi Iván, leplezve, hogy nem ez az egyetlen indok, amiért továbbra is igen szívesen bemosna egyet Leónak.

– Zoé felnőtt nő, nem kell őt félteni – jelenti ki Abigél határozottan.

– Csak húszéves, szinte még gyerek – vágja rá mogorván Iván, közben pedig örül, hogy Abigél most újra olyan, mint régen volt olykor, hogy nem fél vele vitába szállni, hogy nem úgy néz rá, mintha csak egy mogorva tanár lenne...

– Húszévesen vesztettem el a szüzességem – csattan fel Abigél, majd a szája elé kapva a kezét elvörösödik. – A franc! – motyogja megilletődve. – Ez... nem olyan információ volt, amit meg akartam osztani magával... mindegy... szóval... – Abigél láthatóan küszködik, hogy elterelje a témát, mintha azzal semmissé tehetné az iménti kijelentését. – Leó nem rossz ember.

– Honnan tudja ezt biztosan? – kérdi gúnyosan Iván, de közben hevesen dobog a szíve. Húszévesen? Akkor, amíg tanította... pedig ő mindvégig azt hitte, hogy... fájón tép bele a gondolat, hogy ha máshogy alakultak volna a dolgok, akár ő is lehetett volna az, akinek a lány először adja oda magát...

– Vannak férfiak, akiket egészen jól megértek – jelenti ki komoran Abigél, és bár nem mondja ki, de Iván mégis érzi, hogy ezzel arra akar utalni, hogy őt bizony a legkevésbé sem érti. Vajon ez azt jelenti, hogy akárhogy igyekszik, sosem tudja majd áthidalni kettejük között a távolságot?

– Igen, emlékszem – jegyzi meg szárazon, és mint már annyiszor Abigéllel szemben, rögtön meg is bánja, hogy gonoszul lepattantak az ajkáról a szavak, ezúttal azonban behunyva a szemét mély levegőt vesz, és nem hagyja, hogy az ostobasága újabb éket verjen kettejük közé.

– Bocsánat, nem akartam már megint felhozni a múltat – pillant feszélyezetten a lányra. – Egyébként sem tartozik rám.

Pedig bár tartozna...

Abigél tekintete megsebzett.

– Hát ezt gondolta rólam? – suttogja a lány. – Hogy... ribanc vagyok?

– Istenem, dehogy! – Iván maga is meglepődik, hogy mennyi erővel és mennyire hirtelen szöknek ki a száján a szavak, de hát ez az igazság – soha nem gondolta ezt, de még csak hasonlót sem a lányról.

– Akkor?

– Hogy össze van zavarodva és keresi a helyét – mondja ki egy pillanatnyi gondolkodás nélkül a férfi.

És hogy azok a kölykök csak kihasználnak, és te nem látod, mert szükséged van arra, hogy szeressenek...

– Nem volt egyetlen barátom se húszéves koromig – motyogja Abigél, és különösen megbántottan csengenek a szavai. Iván kényelmetlenül érzi magát tőlük, és fogalma sincs, miért.

– De...

– Igen, tudom – sóhajt fel keserűen a lány, nem hagyva, hogy Iván befejezze a mondatot –, de maga mindig rosszkor bukkant fel, pedig higgye el... mindegy, ez már aligha számít.

De, számít, nekem számít. Tudni akarom.

Abigél azonban csak a fejét rázza, és a kert felé néz. Iván nem tudja, hogy kérdezzen rá, hogy kérje, hogy magyarázza meg. Aztán észreveszi, hogy a lány ajkán kedves mosoly ragyog fel. Igazi napsütéses mosoly – vidám színeket csal a levegőbe.

– Min mosolyog? – kérdi halkan Iván.

Abigél visszafordul felé.

– Eszembe jutott az a délután, amikor legutóbb sírni látott.

– Ugye tudja, hogy akkor nagyon aggódtam magáért? – Iván hangja komor, de elmosolyodik, hogy a lány érezze, bár komolyan gondolja, amit mondott, ugyanakkor nem számon kérni vagy megróni akarja miatta.

– Tényleg? Nem látszott magán. Olyan... higgadt volt. Mint mindig.

– Nem akartam megijeszteni. Összetörtnek látszott.

– Még mindig emlékszik rá?

– Jó memóriám van.

De csak akkor, ha rólad van szó. Mindenre emlékszem. Mindenre. Minden egyes szóra és pillanatra...

– Sajnálom, hogy a frászt hoztam magára. Azt hiszem, sose kértem ezért bocsánatot – mosolyodik el a lány, és szelíden néz rá.

– Semmi baj, Abigél – mondja Iván halkan.

Életem legszebb percei voltak azok ott, veled, a tanteremben, pedig hát semmi se történt...

Valóban semmi – csupán akkor nem tanárként és diákként álltak egymással szemben, akkor Iván elhitte, hogy bármi lehet...

Abigél félrebillentett fejjel tanulmányozza őt, és ahogy megfeszül a nyaka, Iván szinte legyőzhetetlen kísértést érez arra, hogy a nyelvével végigsimítsa a törékeny ívet.

– Köszönöm, tanár úr.

– Mit? – kérdi Iván ködös, nehéz hangon.

– Hogy... most nem úgy viselkedett, mintha még mindig a tanárom lenne – feleli Abigél kissé bátortalanul.

– Hiszen már nem vagyok az – dünnyögi Iván, és bár semlegesnek, talán közönyösnek is tűnik, de csak azért, mert alig képes visszafogni magát – közelebb akar lépni a lányhoz, át akarja ölelni, és meg akarja csókolni... De tart attól, hogy ha egyszer megízleli, többet akar majd, hogy képtelen lesz leállni, és ez most nem a megfelelő idő és nem a megfelelő hely, hogy kísérletet tegyen...

El kell távolodnia a lánytól, mielőtt lerohanja. Elég egyelőre ennyi. Nem szúrhatja el, mikor most végre sikerült normálisan beszélgetniük egymással. Erre igazából nem volt példa, mióta tizenkét év után újra találkoztak. Talán lehetett volna, de Abigél kerülte őt, ő pedig... ő pedig alig tudta felfogni, hogy újra láthatja, összezavarodott, és hát talán fájt is, hogy Abigél nem akar róla tudni. De erről valószínűleg ő tehet, hiszen meg sem próbált közelebb kerülni a lányhoz azon ritka alkalmakkor, amikor mégis találkoztak. Nem tudta, hogy tegye. Nem tudta, mit mondhatna annyi év után, és fogalma sem volt – sajnos még most sincs –, hogy mit is gondol róla a lány.

Mindenesetre most óvatosnak kell lennie, nem ijesztheti el magától őt. Ezért hát csak biccent egy aprót, és félmosollyal az ajkán hátat fordít. Ahogy belép a konyhába, Abigél elmormogott válasza épp csak eljut hozzá:

– Nem, valóban nem.

A férfi valami különöset érez Abigél hangjában, de nem tudja megfejteni, hogy mit, túl halkan és bizonytalanul érik utol a lány szavai. De bárhogy is legyen, Iván tudja, érzi, hogy most valami elkezdődött, valami, ami talán oda vezet majd, ahová tizenkét éve szűnhetetlenül vágyik...