„Könyörtelen-kék szemében nem voltak érzések." (Éjmélyi mesék – Aki megölte a sárkányt...)

Abigél a csengő éles hangjára riad fel. Egy pillanatig nem tudja, hol van, aztán kótyagosan, álomtól elnehezült szemhéjjal pislogva feldereng emlékezetében a tegnap éjszaka, és ráébred, hogy Leó ágyában fekszik. Bár erősködött, hogy alszik a kanapén, Leó ragaszkodott hozzá, hogy elég nagy az ágya ahhoz, hogy kényelmesen elférjenek egymás mellett.

A csengő hangja újra feltépi a csend kellemesen bágyadt szövetét. Leó dörmögve káromkodik, a karját a szemére szorítja, és nem úgy tűnik, mint aki hajlandó felkelni.

– Nem akarsz ajtót nyitni? – suttogja Abigél kicsit kásás hangon.

– Nem akarom a reggelt azzal kezdeni, hogy megölök valakit – emeli el a karját a szeme elől Leó. A tekintetében megremegnek az álmok.

Abigél kuncogva nézi a férfit. Van valami elbűvölő az álmos Leóban. Fiatalabbnak tűnik így, bár igaz, egyébként sem mondaná meg róla, hogy negyvenéves. Mikor tegnap hosszas könyörgés után Leó ezt beismerte, Abigél először azt hitte, hogy át akarja verni, végül azonban kénytelen volt belátni, hogy a férfi nem hazudik.

Mikor pár másodperc után a csengő nem szólal meg újra, Leó lustán elmosolyodik, az oldalára fordul, felkönyökölve megtámasztja a fejét, és Abigélt nézi.

– Ugye tudod, hogy varázslatos módon te még éppen csak felébredve is igen szexi vagy? – kérdi halk, érzékien sötét hangon a férfi.

– Leó... – forgatja meg a szemét Abigél.

– Miért? Csak azért, mert nem szexelünk, még van szemem! – Újra felharsan a csengő, türelmetlenül és követelődzőn. – Istenem, komolyan megölöm! – morogja Leó, és lemászik az ágyról.

– Kit? – kérdi érdeklődve Abigél, mert Leó hanghordozásában van valami, ami azt sejteti, hogy a férfi pontosan tudja, ki áll az ajtó előtt.

– Feltehetően egy roppant ütődött kollégámat, akinek volt mersze ahhoz, hogy felébresszen. – Leó töprengve néz Abigélre. – Igazból már mikor először tette ezt, meg kellett volna ölnöm – morogja.

Leó lemászik az ágyról, és öles léptekkel eltűnik az előszobában. Abigél hallja a kulcszörgést, és az ajtó tétova, halk nyikordulását.

– Mit akarsz, Kornél? Vendégem van.

Abigél gyomra görcsbe rándul. Nem lehet, hogy... Arról nem volt szó, hogy Leó és Kornél barátok! Te jó ég, mibe keverte magát? És mégis mit akar most itt Kornél?

Abigél feszülten figyelve hallgatózik.

– Igen, tudom.

A lány hallja Kornél hangjában a széles vigyort, és bár legszívesebben elbújna a takaró alá, és úgy tenne, mint aki itt sincs, ehelyett mégis felül, és várakozón néz az előszoba felé.

– Csúzli, van rajtad ruha? – kiabál be Kornél.

Abigél elnyom egy bosszús sóhajt.

– Van, gyere nyugodtan! – kiált vissza, bár még ő maga is érzi a hangján, hogy enyhén szólva is morcosnak tűnik. Nem bújik ki az ágyból, csak egymásra teszi a saját és a Leó párnáját a háta mögött, a falhoz tolja, majd felülve hátradől. Gyorsan megigazgatja magán Leó pólóját, ami rajta igencsak bő, de minthogy képtelen lett volna melltartóban aludni, igazából ez határozottan jól jön most.

Kornél vigyorogva lép be a szobába, majd nem zavartatva magát a kanapéhoz megy, és leül.

– Ti ismeritek egymást? – áll meg döbbent arccal a küszöbön Leó.

Abigél arra gondol, hogy szerencse, hogy éjjel sikerült rávennie Leót, hogy ne egy szál bokszeralsóban akarjon aludni. A férfi, bár igencsak morgolódva, de a kedvéért legalább egy melegítőt hajlandó volt felvenni.

– A mostoha unokatestvérem – vágja rá Kornél vidáman.

– Tényleg? – pillant Leó Abigélre.

– Aha – bólint a lány. – De nem tudtam, hogy ti... ennyire jóban vagytok.

– Ez megnyugtató – morogja Leó, majd elgondolkodóvá sötétül a tekintete. – És tudta, hogy hozzám jössz és hagyta?

– Tudta, hogy tudom, miért jövök.

– És hagyta? – kérdi újra hitetlenül Leó.

Abigél megilletődve néz Leóra. Létezik, hogy a férfi ennyire rossz véleménnyel van magáról? Vagy csak az lepi meg, hogy Kornél bízik benne? Miért gondolja azt Leó magáról, hogy nem jó ember? Ezt Abigél pontosan látja, végül is majdhogynem az egész éjszakát átbeszélgették. Nem is emlékszik, hogy mikor beszélgetett utoljára egy huzamban valakivel ennyit. Leó szellemes, kedves, és bár néha gúnyos, de ha az ember jobban megismeri őt, ezt is aranyosnak találja benne, és mégis, az egyértelmű, hogy ő nem becsüli valami sokra magát. Abigélben kíváncsi természete mocorogva életre kel – nagyon szeretné érteni, hogy a férfi miért lett ilyen, biztosan kell, hogy legyen valami oka.

– Felnőtt nő vagyok – mondja végül, mert Leó még mindig értetlenül néz rá, jobb válasz pedig nem jut eszébe.

– Ez igaz, bár sajnos nem tapasztalhattam meg – morogja Leó, majd kicsit még mindig zavartan a konyhapulthoz megy.

– Nem szexeltetek? – hökken meg Kornél.

– Nem – sóhajtja Abigél, és érzi, hogy elpirul.

– Leó, ez komoly? – pillant teljesen döbbenten Kornél Leóra.

A férfi megvonja a vállát, de nem felel semmit. Abigél elmondhatatlanul hálás ezért.

– Emlékszel, mikor egyszer azt emlegetted nekem, hogy inognak a hírnevem tartóoszlopai? – vigyorog sokatmondóan Kornél. Abigél bármibe lefogadná, hogy ez a mondat Lizivel kapcsolatban hangzott el – kételkedik benne, hogy Kornélt bármilyen más nő képes lett volna annyira elbűvölni, mint amennyire Lizi tette, nem véletlen, hogy már az esküvőt tervezgetik.

Leó nem felel Kornélnak, még csak felé se fordul, sőt, ahogyan bekapcsolja a kávéfőzőt, egészen olyan, mintha nem is hallotta volna a megjegyzést. Abigél szerint szándékosan csinálja ezt, de őt egyáltalán nem zavarja, hogy nem mennek bele mélyebben a témába.

– Mit csinálsz itt, Kornél? – kérdi Abigél Kornél felé fordulva. Ahogy a férfi ránéz, a lány máris fél a választól.

– Szóltam Ivánnak, hogy ne forduljon értünk, tekintve, hogy te is hazavihetsz minket, és arra gondoltam, Leó velünk tarthatna. – Kornél vigyora törhetetlenül ragyog az arcán. – Korábban már invitáltam, de talán a te becses jelenléted ráveszi, hogy jöjjön.

Abigél egész teste megfeszül.

Nem, nem és nem! Ez egy nagyon rossz ötlet. Rettenetes, borzalmas, szörnyű ötlet.

Leó és Iván nem találkozhatnak...

– Mit gondoltok?

– Nem érek rá – vágja rá Abigél, mielőtt Leó bármit is mondhatna.

– Miért is nem? – néz rá kérdőn felvont szemöldökkel Kornél.

– Dolgoznom kell.

– Ugye tudod, hogy ezt most nem veszem be? – vigyorodik el Kornél, majd feláll. – Oké, akkor mit szólnátok hozzá, ha húsz perc múlva becsöngetnénk? Összekészültök ennyi idő alatt?

Abigél könyörgő tekintettel fordul Leó felé, de a férfi már bólint is Kornélnak, így nem marad sem kifogása, sem választása. Visszanéz Kornélra, és megadón biccent egyet.

– Helyes – közli elégedetten Kornél. – Kikísérem magam – teszi hozzá, aztán vidáman fütyörészve elhagyja a lakást. Abigél dermedten bámul utána.

Hallja, hogy Leó a konyhában tesz-vesz, de nem fordul felé. Mit mondhatna? Egyáltalán mondjon bármit is?

A kávéfőző sziszegve tölti be a szobát keserédes illatokkal.

– Cukor? – kérdi Leó.

– Két kiskanállal – feleli Abigél, de még mindig képtelen Leó szemébe nézni.

– Tej?

– Csak egy kevés.

Pár pillanat múlva Leó az ágy mellé lép, és egy bögrét nyom Abigél kezébe. A lány hálásan néz rá, aztán belekortyol a forró italba.

Leó a kanapéhoz megy, és leül. Néhány percig csendesen iszogatják a kávét. Abigél lopva a férfira pillant, de Leó most távolinak tűnik. Abigél attól tart, hogy esetleg megbántotta a férfit, hogy Leó magára vette azt, hogy ő nem akarja ezt a családi ebédet. Talán azt hiszi, miatta. Talán el kellene mondania az igazat...

– Miért pont Csúzli? – kérdi a férfi érdeklődőn Abigélre nézve.

Abigél örül, hogy Leó eltereli a figyelmét – így legalább nyer egy kis időt, hogy összeszedje magát.

– Gyerekkoromban apukám csinált nekem egy csúzlit, és... hát, szóval azzal szórakoztam, hogy cseresznyemagokkal lövöldöztem az unokatestvéreimet, akkor ragasztották rám ezt a nevet.

– Eleven gyerek lehettél – mosolyodik el Leó. Abigél megkönnyebbülten néz rá – a férfi ezek szerint nem haragszik rá.

– Igen, és rettenetesen elkényeztetett – nevet fel Abigél. Egyedüli lánygyerekként az egész rokonságban ez talán nem is csoda, ráadásul egyke is – az édesanyja meghalt, amikor ő született, így az édesapja óvta-védte, dédelgette. Aztán mikor a papája is elhunyt, István és a fiúk vették a szárnyaik alá. Abigél sosem szenvedett hiányt szeretetben.

– Biztosan jönni akarsz? – kérdi félve és óvatosan a lány.

– Kíváncsi vagyok erre a ti fura családotokra – feleli Leó, és a szemében őszinte érdeklődés látszik.

– De sokan vagyunk. Zoé is itthon van, szóval mindenki jelen lesz. Összesen tizennégyen vagyunk, ez se ijeszt el?

– Ki az a Zoé, és miért olyan különleges?

– A legidősebb unokatesómnak a lánya, akiről egészen karácsonyig nem is tudtunk. Mindenki imádja őt, így ha itthon van, akkor vasárnaponként az egész család összegyűlik.

– Máskor nem? – faggatózik tovább Leó.

– Nem mindig – vonja meg a vállát Abigél.

– És te?

– Én... nem nagyon szoktam jelen lenni ezeken a vasárnapi ebédeken – mondja zavartan a lány. Érzi, hogy megint pír kúszik az arcára. Nem lesz ez így jó...

– Miért?

– Sokat dolgozom...

– Vasárnap?

Abigél összeszorítja a száját és nem felel.

– Szépség, te át akarsz engem verni – somolyog Leó. – Valamiért úgy érzem, nem akarod, hogy menjek, és ehhez nem az én személyemnek van köze. Szóval?

– Kornél bátyja...

– A lovagod – esik le Leónak. Abigél nem árulta el, hogy Iván és ő most már rokonok, csak annyit mondott, hogy a férfi újra felbukkant az életében, és ő még mindig nem tud túllépni azon, hogy mennyire vonzódik hozzá.

– Igen – bólint megtörten a lány.

Leó biztatóan elmosolyodik.

– Ugye tudod, hogy most már képtelenség, hogy lebeszélj arról, hogy menjek? Látni akarom, ki ejtette rabul a szíved. Sőt, talán féltékennyé is tehetnénk, hátha kibújik a szög a zsákból...

– Leó, én őt egyáltalán nem érdeklem, nincs itt semmilyen szög – motyogja Abigél, és nem néz a férfira. Zavartan babrálja a bögre fülét.

– Nem tudhatod.

– Dehogynem.

Abigél hangjában a keserűség az ősz fáradt, kifakult színeit idézi.

– Oké, szépség, akkor szedjük össze magunkat, aztán majd meglátjuk – mosolyodik el bátorítón a férfi. Felhörpinti a kávéja maradékát, felkapja a tegnap ledobott farmert és a fürdőbe megy.

Abigél kelletlenül mászik ki az ágyból. Leteszi a bögrét, aztán gyorsan felhúzza a harisnyát és a szoknyát, a pólót azonban nem meri levenni magáról. Nem hiányzik, hogy Leó félmeztelenül lássa, inkább megvárja, míg a férfi végez a fürdőben.

Leónak csak pár percre van szüksége, aztán átadja a terepet Abigélnek. A lány igyekszik gyorsan összekészülni, bár még nem végez, amikor újra felharsan a csengő. Létezik, hogy már lejárt a húsz perc? Abigél érzi, ahogy a testében riadtan szétárad a feszültség. Nem akarja ezt az egészet...

Hallja, hogy Leó ajtót nyit, úgyhogy kilép a fürdőből, köszön Lizinek, aki titokzatos félmosollyal figyeli őt – ezt Abigél nem igazán tudja mire vélni, de ebben a pillanatban nincs is rá ereje, hogy foglalkozzon vele –, aztán visszamegy a szobába a táskájáért. Gyorsan magára kapja a cipőjét és a kabátját, majd zavartan és feszélyezetten hagyja, hogy elinduljanak.

Az út alatt folyamatosan különböző kifogások pörögnek a fejében, de egyik sem tűnik használhatónak. Lizi, Kornél és Leó beszélgetésbe mélyülnek, de Abigél semmit sem fog fel a szavaikból. Egyre azon jár az esze, hogy hogyan úszhatná meg ezt az ebédet, de hiába, végül ott találja magát Istvánék nappalijában, és fogalma sincs róla, hova tűnt a köztes idő.

– Helló! – köszön először Kornél.

Abigél feszülten néz körbe – és amilyen szerencséje van, rögtön összeakad a tekintete Ivánéval. A férfi az egyik fotelben ül, és semleges, közömbös arckifejezéssel figyeli, amint sorra belépnek a nappaliba. Abigél csak pár pillanatig hagyja, hogy összefonódjon a tekintetük, de aztán nem bírja tovább a hideg-kék érzések nélküli érintését magán. A kanapén Krisz és Léna ül, a többiek a zajokból ítélve a konyhában vannak.

Krisz felemeli a kezét, csendre intve őket, majd a tévé képernyőjén életre kel a megállított film. Abigél elmosolyodik – szereti ezt a filmet.

„– Én színész vagyok, nekem szöveg kell, én anélkül szart se érek!

– Szöveggel se...

– Ne félj, hallottam!"

Az utolsó mondatot Kornél és Leó egyszerre mondja a film főszereplőjével, aztán összemosolyognak. Krisz megállítja a lejátszást, majd megfordul, és rávigyorog Kornélra.

– Ezt direkt nekem? – kérdi Kornél jót derülve.

– Látsz itt rajtad kívül másik színészt?

– Ami azt illeti, igen – neveti el magát Kornél.

Léna is hátrafordul.

– Ne haragudjatok Kriszre, tegnap látta először a filmet és teljesen rákattant. Ma reggel újra megnéztük, a csintalan nácikra háromszor lépett vissza, ezzel a résszel meg külön téged várt.

– Megtisztelő – vigyorog Kornél.

– Kedves családod van – jegyzi meg kicsit gúnyosan Leó.

– Ugye? – kacsint rá Kornél, aztán a húgára és Kriszre néz. – Bemutatom nektek Leót.

– Leó mint... – kezdi Krisz, de Kornél közbeszól:

– Igen.

– Nem – vágja rá Abigél ugyanabban a pillanatban. Nem tudja megállni, Ivánra pillant, de a férfi tekintete teljesen közönyös. Az arca merev maszk, mint mindig, nincs rajta semmi érzelem. Abigél megrója magát. Mégis mit várt? Hogy Iván majd féltékenységi jelenetet rendez?

– Most mi van? – vonja össze a szemöldökét értetlenül Krisz. – Nem hozzá mentél tegnap? – pillant Abigélre.

– De, igen – adja meg magát a lány, és már hozzáfűzné, hogy semmi sem történt köztük, amikor lelkes kiáltás tereli el a figyelmét.

– Csúzli! De jó, hogy itt vagy! – Zoé rohan elő a konyhából, és bájos mosollyal az ajkán átöleli Abigélt. – Elolvastam az összes mesédet, amit átküldtél, mindet imádtam! Annyira... szépek. Van még?

Abigél érzi, hogy könnyű pír kúszik az arcára. Sose tudja, hogy fogadja az elismerést, mindig zavarba ejti, ha dicsérik. Igazából még azt is nehéz elhinnie, hogy a meséit érdemesnek találták arra, hogy kiadják – ez olyan felfoghatatlan. Ha majd a kezében tartja a könyvét, talán elhiszi, hogy tényleg valóság, addig azonban... olyan, mintha csak egy mese lenne.

– Ó, bocsánat – húzódik el Zoé –, udvariatlan vagyok, nem tudtam, hogy vendéget is hoztok.

Abigél Leóra pillant, aki elbűvölten bámulja Zoét. Abigél igyekszik visszafojtani a mosolyát. Zoé gyönyörű lány, olyan igazi természetes szépség. Bájos arc, kifejező, nagy szempár, hosszú haj és törékeny, vékony alkat – a legtöbb férfiban valószínűleg rögtön védelmező ösztönöket ébreszt, de legalábbis a családtagokban biztosan. Ráadásul mindehhez magával ragadó, ártatlan kedvesség társul – egy kissé csípős humorral, bár hogy ez utóbbit is megtapasztalhassa az ember, jobban kell őt ismerni.

– Nagy Leonárd vagyok, de szólíts csak Leónak – lép Zoé felé Leó.

Zoé a férfi felé nyújtja a kezét.

– Vincze Zoé, nagyon örülök.

– Részemről az öröm – mondja Leó mély, bársonyos hangon, és ahelyett, hogy megrázná Zoé kezét, finoman csókot lehel a kézfejére.

– Bármire is gondolsz, most azonnal felejtsd el.

Abigél a konyha felé kapja a fejét. Az unokatestvére összevont szemöldökkel, veszélyesen szikrázó tekintettel figyeli Leót. Abigél számára nem ismeretlen ez a tekintet – Adrián minden egyes alkalommal így nézett, ha úgy érezte, egyetlen és kedvenc unokahúga védelemre szorul. És mi tagadás, az átható tekintet, a széles váll és a magas termet valóban elriasztott mindenkit.

Leó elengedi Zoé kezét, majd szemtelen mosollyal az ajkán Adrián felé fordul, de mielőtt bármit mondhatna, Adrián rezzenéstelen arccal újra megszólal:

– Nem érdekel, csak felejtsd el – mondja keményen.

– A barátnőd? – kérdi Leó hanyagul, egyértelművé téve, hogy ha ez is a helyzet, az túlzottan nem aggasztja őt.

– Nem, az én vagyok – lép Adrián mellé Kamilla, majd szelíden átöleli a férfit. – Zoé a lánya.

Adrián továbbra is éles tekintettel mered Leóra. A férfi pár másodpercig állja, aztán felemelve a kezét úgy dönt, okosabb, ha nem feszíti tovább a húrt.

– Oké, értettem. Tabu. Világos.

Adrián szúrósan nézi Leót, amire Leó ártatlan, barátságos arckifejezéssel válaszol. Adrián végül bólint, és a feszültség egy pillanat alatt elillan.

Zoé könnyed, kecses léptekkel az apja elé áll.

– Meg tudom védeni magam, de édes vagy – mondja kedvesen a lány, majd lábujjhegyre állva könnyedén arcon puszilja Adriánt, aztán a férfi megilletődött arcán jót derülve visszamegy a konyhába.

– Édes vagy, és ezúttal ezt nem én mondtam, hanem a lányod – puszilja Kamilla is arcon a férfit, majd Zoé után fordul a konyhába.

Krisz majdnem legurul a kanapéról a röhögéstől, Kornél pedig összegörnyed, és a hasát fogja, úgy nevet. Adrián morcosan néz rájuk, majd mikor rájön, hogy a két öccsénél ezzel semmire se megy, tudomást sem véve róluk Leó felé fordul.

– Amúgy ki vagy te?

– A kollégám – nyögi Kornél a szemét törölgetve.

– És Csúzli szeretője – böki ki Krisz a nevetés közepette.

Adrián tekintete erre elsötétül. Közelebb lép hozzájuk, és újra olyan fenyegetően néz Leóra, mint az imént.

– Nem a szeretőm – jelenti ki nyomatékosan Abigél.

– Oké, akkor egyéjszakás kalandod – vágja rá Krisz.

– Csak... a barátom.

– Ez azt jelenti, hogy nem feküdtetek le? – kérdi Krisz.

– Igen, Krisz, azt jelenti – morogja Abigél, majd Kornél felé fordul. – Ugye tudod, hogy meg foglak ölni? – sziszegi.

– Ugyan már, Csúzli! – vigyorog rá a férfi, majd közelebb hajolva a fülébe súgja: – Ha ránéznél a szőke hercegre, akire már unod, hogy várj, akkor látnád, hogy ez nagyon is megérte.

Abigél szeme egy pillanatra elkerekedik, de aztán gyorsan rendezi az arcvonásait.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz – közli távolságtartó, hűvös hangon, majd jobbnak látja távozni. Ahogy a konyhába siet, nem néz Ivánra, és ezért egészen büszke magára.

Sorra köszön mindenkinek, és bár örülnie kellene, hogy mennyire boldogan fogadják, ő csak kényelmetlenül érzi magát tőle, és lelkiismeret-furdalása támad. Szándékosan hagyja ki mindig ezeket az ebédeket, pedig Ivánnak igaza volt tegnap, mindig szeretettel várják őt. Ebben a pillanatban úgy érzi, hogy muszáj egy kis friss levegőt szívnia, úgyhogy bocsánatot kérve kilép a teraszra. Nem ül le, ahhoz azért hűvös van, egyszerűen csak a korláthoz sétál, és tekintetét a kopár kert felé dobja.

Hallja a háta mögött, hogy nyílik az ajtó.

– Jól vagy, Abigél? – kérdi Fanni csendesen, miközben a lány mellé lép.

Abigél Fanni felé fordul.

– Mindenkinek egyértelmű? – kérdi kétségbeeséstől árnyalt hangon. Mert hiszen, ha mindenkinek egyértelmű, akkor talán Ivánnak is és... nem, azt nem élné túl. Akkor a világ nem lenne elég nagy ahhoz, hogy ő elbújhasson...

Fanni egy pillanatig értetlenül néz rá, aztán azonban lágyan elmosolyodik. Abigélt pedig szíven üti, hogy ez a mosoly mennyire emlékeztet Iván ritkán látott mosolyára. Igazából Fanni és a fia nagyon hasonlítanak egymásra, és ettől tompán, fájón sajog Abigél mellkasa.

– Nem, nem mindenkinek – feleli Fanni elgondolkodva. – De ahogy tegnap egymásra néztetek... nos, az elég árulkodó volt. Nem tudom, mi történt köztetek...

– Tizenkét éve volt, nem számít – rázza meg a fejét Abigél.

Fanni félrebillentett fejjel néz a lányra, látszik rajta, hogy nem tudja, merje-e mondani, ami a fejében jár, végül azonban tétován elmosolyodik.

– Szerintem... Iván vonzódik hozzád.

– Rosszul hiszed, Fanni – súgja Abigél, és a hangja tele van szomorúsággal és lemondással.

Fanni töprengve figyeli Abigélt, de mielőtt bármit is felelhetne, újra nyílik a teraszra vezető ajtó.

– Minden rendben, szépség? – kérdi Leó közelebb lépve.

Fanni egy megértő mosollyal magukra hagyja őket.

Abigél Leóra néz, és önkéntelenül megrázza a fejét.

Nem, semmi sincs rendben. Miért nem érdekli Ivánt? Ha rá ilyen elemésztő hatással van a férfi, hogy lehet, hogy ő semmit sem érez?

– Szeretnéd, hogy közöljem vele, hogy vadbarom? – kérdi kedvesen Leó, és bár Abigél nevetni szeretne a megjegyzésen, mégis csendesen sírni kezd. A könnyek lassan folynak végig az arcán, és ő nem tehet mást, minthogy tehetetlenül tűri.

Ez annyira megalázó – nem Leó előtt sírni, hanem Iván miatt sírni. Mikor fogja már végre elfelejteni? Mikor nem fogja többé megérinteni, hogy annyira közönyösen és hidegen néz rá? Mikor fogadja el, hogy Iván sosem fogja őt szeretni? Miért olyan nehéz ezt felfognia? Miért reménykedik titkon még mindig?

Abigél a könnyeit törölgetve elmosolyodik, aztán szomorúan megingatja a fejét. Leó közelebb lép hozzá, és minden további nélkül egyszerűen átöleli. Abigélnek olyan jólesik az érintés, az, hogy Leó törődik vele, hogy gondolkodás nélkül viszonozza az ölelést.

***

Ennél a pokol sem lehet rosszabb.

Iván rezzenéstelen arccal áll a konyha közepén, és meredten bámulja Abigélt és Leót. A férfi épp átöleli a lányt, amitől a düh máris újra lázongani kezd benne, a keze ökölbe szorul, és legszívesebben kimasírozna a teraszra, és megismertetné Leonárd képét a csempékkel...

Iván egész éjszaka rosszul aludt. Eleve nehezen jött álom a szemére, mert egyfolytában arra gondolt, hogy mit is csinálhat éppen Abigél, hogy nincs-e baja, hogy bárki is legyen a férfi, akit választott, rendes-e, jól bánik-e vele... Aztán mikor nagy nehezen mégis elaludt, képek gyötörték, amint egy arctalan férfi a lányt öleli, csókolja, aztán Abigélt látta diákként, ketten voltak csak a kis számítógépes teremben, és ő nem volt gyáva, és a lány mosolygott, de aztán szétfoszlott ez is, hogy újra visszatérjen az arctalan férfi... Rettenetes volt.

Hajnal óta fent van, nem tudott és nem is igazán akart visszaaludni. Nem remélte és nem is várta, hogy Abigél felbukkan ma, így amikor Kornél felhívta, hogy a lány fogja őket hozni, kicsit felderült. Még az is megfordult a fejében, hogy Abigél esetleg mégis máshogy döntött, és Lizinél és Kornélnál töltötte az éjszakát, nem is az idegen férfival. Ez megmagyarázhatatlan és túl erős boldogságot lopott Iván szívébe, ami abban a pillanatban tört szilánkosra és karcolta össze a lelkét, amikor Abigél, nyomában egy idegen férfival belépett a nappaliba.

Iván rögtön tudta, hogy ő Leó, bár hogy mit keres itt, arról fogalma sem volt, hiszen az ember az egyéjszakás kalandját másnap nem viszi haza a családi ebédre. Eleinte arra gondolt, hogy talán a férfi és Abigél mégis közelebb kerültek egymáshoz, de ez a gondolat olyan fájdalmas volt, hogy egyszerűen nem vett róla tudomást. Eltekintve persze attól, hogy úgy érezte, mintha mázsás súlyok préselnék össze a mellkasát...

Aztán mikor Leó gyakorlatilag kikezdett Zoéval, csak egy hajszál választotta el attól, hogy a férfira ne vesse magát és össze ne verje. Igazából szerencse, hogy megjelent Adrián, megmentette attól, hogy nevetségessé tegye magát, bár a haragja ettől cseppet sem enyhült. Mégis hogy képzeli ez a Leó, hogy ott áll mellette a nő, akivel az éjszakát töltötte, és mindeközben kikezd egy másikkal? Semmi tisztesség nincs benne? És mégis hogy választhatott Abigél egy ilyen férfit?

Ivánt egészen addig gyötörték ezek a kérdések, míg ki nem derült, hogy Abigél és Leó nem feküdtek le egymással. Az a megkönnyebbülés, amit akkor érzett, olyan volt, mintha hirtelen csupa felhőszín lebegés lenne az egész teste. Nem érezte a düh feszítését, sem azt, hogy ha nem is Leót, de valamit akkor is sürgősen szét kellene vernie.

– Ugye tudod – zökkenti ki Ivánt a gondolataiból az édesanyja –, hogy Kornél valószínűleg azért rángatta ma ide Abigélt és Leót, hogy féltékennyé tegyen téged?

– Ne kezdd te is, anya – dünnyögi Iván komoran.

– Miért? Ki kezdte még? – kérdi kíváncsian Fanni.

– Krisztián.

– Tudod, fiam, ahogy tegnap ti ketten egymásra néztetek...

– Anya, kérlek! – morogja a férfi, és szúrósan Fannira pillant.

– Beszélgettem Abigéllel – jegyzi meg Fanni.

– És mit mondott? – Iván tudja, hogy nem kellene ezt megkérdeznie, de képtelen megállni. Az anyja sosem mond semmit „csak úgy", nála szinte mindennek oka van. Szóval ezzel a megjegyzéssel is biztosan valamit a tudtára akar adni, csak éppen Ivánnak fogalma sincs, hogy mit.

– Érdekes módon ugyanannyit, mint te, amikor erről kérdeztelek. Hogy tizenkét éve volt, nem számít, és aligha vonzódsz hozzá.

– Azt mondtad neki, hogy vonzódom hozzá? – Iván maga is meglepődik, de ez egyáltalán nem zavarja. Egyedül azt sajnálja, hogy nem láthatta, hogyan reagált erre Abigél. Akkor talán okosabb lenne...

– Ez az igazság, nem?

– Anya... – sóhajtja megingatva a fejét Iván.

– Kisfiam, ha akarod ezt a lányt, akkor küzdj érte – jelenti ki határozottan Fanni. – Nem tudom, mi történt – Iván éles pillantást vet Fannira, aki erre védekezőn felemeli a kezét –, vagy nem történt köztetek tizenkét éve, de mindkettőtöket feszélyez a helyzet, talán ideje lenne, ha tisztáznátok, nem gondolod?

Iván borús tekintettel néz az anyjára – a diákok ettől a tekintetétől mindig remegve fordulnak másfelé, de Fanni csak elmosolyodik, és megpaskolja a karját, aztán visszatér a főzéshez.

Iván újra Abigélre és Leóra pillant. Mégis mit ölelkeznek odakint? Most mégis van köztük valami?

És Iván ráébred, hogy ezt ő nem tudja elviselni. Képtelen rá. Mással látni Abigélt – ez egyszerűen gyötrelmes. Igaza van az anyjának, talán küzdenie kellene. Végül is Abigél nem gyűlöli őt... Iván tegnap óta rágja magát ezen a gondolaton, ahogy a lány ezt mondta, ahogy akkor ránézett, mintha... de talán csak képzelte. De ez nem változtat azon, hogy ha nem gyűlöli, akkor talán idővel akár meg is szeretheti. Vagy ez ostobaság? Hiába reménykedik? De ha nem tesz próbát, akkor soha sem derítheti ki, hogy mi lehetett volna, akkor egész életében gyötrődhet ezen...

Beszélnie kell a lánnyal. Lassan fog haladni, óvatosan. Csak a megfelelő alkalmat kell megtalálnia, és talán rendbe lehet még hozni mindazt, amit évekkel ezelőtt olyan végtelenül ostobán és felelőtlenül elrontott...