„Valahol mindig együtt leszünk, örökre – nem igazi búcsú ez, hiszen sosem találkoztunk, és mert sosem találkoztunk, nem is válhatunk el." (Éjmélyi mesék – Hol nem volt...)

Tizenkét évvel ezelőtt...

Abigél az iskola udvarán ül. Délután van, kihalt az udvar. A legtöbben már hazamentek, ha mégsem, akkor odalent vannak a pincében, készülve az esti bulira. Abigél igazából csak azért van még itt, mert tudja, hogy a tanárok részéről Iván vállalta a délutáni ügyeletet. Azt nem tudja eldönteni, hogy az esti koncertekre maradjon-e, lehet, hogy nem, hiszen igazából egy cseppnyi kedve sincs ünnepelni. Egyáltalán nem örül annak, hogy hamarosan véget ér a tanév. Fél az érettségitől, és fél attól is, hogy itt kell hagynia az iskolát.

Nem mintha ennek lenne értelme. Nem mintha bármiben is reménykedhetne.

Nagyot sóhajt, felhúzza a lábát a padra, és átöleli. Teljesen nevetséges, hogy itt ül kint, mikor Iván miatt maradt, aki viszont lent van a pincében. Le is mehetne. Ha más nem is, legalább láthatná őt. Beszélgetni nem fognak – a férfi szinte sosem szól hozzá, ha mégis, ugyanúgy bánik vele, mint bármelyik másik diákkal. Hidegen, közönyösen, kimérten. De Abigél ezt már elfogadta.

Négyszemközt ősszel beszéltek utoljára, akkor, amikor gyerekes és ostoba módon kirohant a teremből, és utána bocsánatot kért. Élénken emlékszik a szavakra, előfordult az is, hogy újraálmodta a jelenetet – ilyenkor mindig izzadtan riadt fel, és sosem tudta visszatartani a könnyeit. Néha már nem fáj, ami akkor történt. Néha már úgy érzi, talán jobb így.

„– Tanár úr, én... elnézést kérek a viselkedésemért, nem tudom, mi ütött belém, nagyon sajnálom."

A férfi hosszan nézte, mintha csak azt vizsgálta volna, mennyire gondolja komolyan, amit mond.

„– Abigél... miért csinálta?

– Elvesztettem a fejem."

A férfi akkor egészen megértőn nézett rá, és mintha küzdött volna magával – legalábbis a tekintetében különös színek lobbantak fel, majd hunytak ki. Mintha egyszerre győzött volna és egyszerre adta volna meg magát.

„– Mitől?

– Én... mert... – Nem mondhatta azt, hogy mert szereti és fájtak a szavai meg az, ahogy nézett, de akkor mégis mit mondhatott volna? –... nem is tudom.

– Adnom kellene magának órai munkára egy elégtelent, de tisztelem, hogy elém állt és vállalta a felelősséget, így nem teszem. Viszont remélem, hasonló többet nem fordul elő.

– Nem, tanár úr.

– Maga értelmes lány, Abigél. Nyilván fel tudja mérni, hogy a tanórákat nem a magunk szórakoztatására tartjuk. Ne legyen felelőtlen, bármilyen izgalmas is egy könyv, az megvárja. Az órán viszont minden csak egyszer hangzik el. Tudom, hogy nem az én órám a legfontosabb, de ha nálam ezt megteszi, megteszi máshol is. Pedig nem tudhatja, hogy amit akkor elmulaszt, mikor válhatna hasznára."

A férfi nem kioktatóan beszélt, hanem inkább győzködőn. Abigél akkor úgy érezte, hogy minden, amit mond, egyfajta burkolt bocsánatkérés a durvaságért, ahogy korábban szólt hozzá. Pedig a lánynak nem lehetett panasza, Iván sokkal keményebben is oktatta már ki néhány osztálytársát, akik csapnivaló dolgozatot írtak vagy éppen készületlenül mentek ki felelni.

„– Igen, tanár úr, tudom. Nagyon sajnálom, hogy... szóval sajnálom."

Egy tartózkodó biccentést kapott válaszul, aztán a férfi elfordult. Abigél akkor úgy érezte, nem egyszerűen csak a pillanattól, hanem tőle fordul el – az egész lényével, mindenestül, és örökre, végleg.

Ezek után minden egyszerűbbé és mégis rosszabbá vált. A lány felfogta, hogy mennyire éretlenül állt a helyzethez, hogy mennyire naiv volt. Olyasmiben reménykedett és olyasmit akart, ami csak az ő képzeletében létezhetett. Iván egyszer sem tett semmi olyat, amivel arra utalt volna, hogy számára ő nem csak egy diák. Hogy miért hitte akkor mégis, hogy lehet máshogy? Talán, mert túl élénk a fantáziája. De ez már nem számít.

Iván korrekten, igazságosan bánt vele, néha keményen, de alapjában véve teljesen ugyanúgy, mint másokkal. Talán ez fájt a lánynak a legjobban az elmúlt hónapokban. Hogy a férfi számára nem jelentett semmilyen tekintetben sem mást, mint a többiek. Ezt volt a legnehezebb feldolgozni. És nem tehet róla, mindennek ellenére még mindig vonzódik hozzá. Mindennek ellenére is egyre jobban tiszteli, csodálja – és mi tagadás: egyre inkább, egyre mélyebben és őszintébben szereti.

Most pedig, ha arra gondol, hogy már csak hetek választják el az érettségitől, minduntalan összeszorul a szíve. Tudja, hogy a férfinál semmi esélye, de a tény, hogy hamarosan még csak nem is láthatja, mérhetetlen, keserű fájdalmat csöpögtet a szívébe.

És tessék: most mégis itt ül, ahelyett, hogy lemenne a pincébe. Most délután van, nem iskolaidő, talán oldottabb a férfi, talán máshogy szólna hozzá, talán...

Már megint ostobaságokban reménykedik – miért nem tud erről leszokni? Ha Iván hónapokon keresztül ugyanolyan volt vele, mint másokkal, hirtelen nem fog másként viselkedni. Abigél néha úgy érzi, hogy év elején csak képzelte azokat a pillanatokat, amelyek mintha jelentettek volna valamit. Talán így is volt. Az a beszélgetés a számítógépes teremben is talán csak azért történt, mert ő nem volt hajlandó elmenni, a férfi pedig mint a tanára, nem akarta megbántani. Ugyanez történhetett a tanteremben, amikor azt hitték, hogy ki akar ugrani. Mindaz semmit sem jelentett – most már tudja.

Olyan nehéz ez – miért is szeretett bele?

Abigél tekintete az iskola udvarán álló nyírfa törzséről az élénkzöld levelek felé rebben, majd elvész a fény-árnyéksusogás között. A madarak lelkes csivitelése betölti az udvart – élettel teli lesz a falakkal szegélyezett, kikövezett, többnyire magányosnak tetsző nem túl tágas tér.

– Szia!

Abigél zavartan kapja a fejét a vékonyka, csilingelően kedves hang felé. Összevonja a szemöldökét. Nem érti, mit keres az iskolában egy olyan kislány, aki a lépcsőházba vezető ajtó előtt áll. A lányka egészen aprócska, olyan kis törékenynek látszik, mégis van a kiállásában valami határozottság és öntudat. Két copfba font haj keretezi a bájos arcot, és a nagy szempár érdeklődőn méregeti Abigélt.

– Szia! – feleli Abigél kedvesen.

– Miért ülsz itt kint egyedül? – kérdi a kislány valamiféle szigorú kíváncsisággal. Mintha nem tetszene neki, hogy valaki ilyen magányosnak és elveszettnek tűnjön.

Abigél megvonja a vállát.

– Jólesik a friss levegő. – Ez igaz. Szép ez az idei április, tele van illattal és színekkel. Abigél szereti a tavaszt, szereti, hogy a sok komor szürkeség után most minden tele van erőteljes színekkel – mintha a világ a hosszúra nyúlt, esős, latyakos tél miatt akarná kárpótolni az embereket.

A kislány félrebiccenti a fejét – Abigélt emlékezteti valakire ez a mozdulat, de hirtelen nem tudja, kire, csak valami fura, homályos érzés...

– Szomorú vagy – állapítja meg a kislány, és egy gyerekhez képest valahogy túl komoly, túl felnőttes a hangja. Hány éves lehet vajon? Biztos nincs még tíz, vagy ha mégis, akkor nagyon kis növésű.

– Egy kicsit – feleli Abigél őszintén. Nem hiszi, hogy lenne értelme letagadni, a kislány bölcsen és megértőn néz rá, ami nagyon furcsa érzés, Abigél mégsem feszeng tőle.

– Miért?

– Bonyolult lenne elmagyarázni – húzza el a száját Abigél. Ugyan hogy mondhatná el ennek az édes, tündéri kislánynak, hogy reménytelen szerelem gyötri? Hogy értethetné meg vele, hogy mit jelent ez?

A kislány elmosolyodik, majd hirtelen könnyed léptekkel a pad elé lép, és leül Abigél mellé.

– Szeretem, amikor valaki nem kezel dedósként, köszönöm, hogy nem hazudtál.

Abigél meghökkenve bámul le a csillogó szemű gyerekre. Úgy érzi, sose találkozott még ilyen különös kis teremtéssel.

– Hogy hívnak? – néz fel rá érdeklődőn a lány.

– Hajnal Abigél.

– Szép neved van – mosolyodik el a kislány.

– És téged? – kérdi Abigél kíváncsian. Egyre inkább érdekli, hogy ki lehet ez a gyerek, hogy hogyan került az iskolába – talán valamelyik tanár gyereke? De mit keres itt az udvaron?

– Dobos Léna.

– A tied is szép – mosolyog Abigél vissza a kislányra, aki erre boldogan kihúzza magát.

– Köszönöm, én is szeretem – feleli, aztán picit lekonyul a szája. – A Lénát, a Dobost annyira nem, mert dobostortának szoktak csúfolni miatta. Igazából nem értem, miért. Te érted?

– Nem – rázza meg a fejét Abigél. Elbűvöli ez a gyerek, ez az édes, keresetlen őszinteség és nyíltság. Végül is idegenek egymás számára, a lány mégis úgy beszél vele, mintha nagyon jó barátnők lennének – és milyen furcsán felnőttes...

– Anya azt mondja, ne foglalkozzak vele, de hát ezt csak mondani könnyű mindig, nem? Mert ha az embert valami bántja, akkor akárhogy szeretné, nem tudja megtenni, hogy ne foglalkozzon vele.

– Ezt én is így gondolom – bólint Abigél, és magában fanyarul megállapítja, hogy ő már csak tudja, hiszen egyfolytában Ivánra gondol, mikor talán könnyebb lenne, ha legalább pillanatokra elfeledhetné őt, ha meg tudná tenni, hogy ne vegyen tudomást az érzéseiről...

A kislány az egyetértés örömével mosolyog rá.

– Bár anya elárulta, hogy őt dombosnak csúfolták az iskolában – jegyzi meg fintorogva Léna. – Hamarabb nőtt melle, mint a többi lánynak. Tulajdonképpen örülök, hogy nekem még nem nőtt meg a mellem. Rosszabb lenne, ha dombosnak csúfolnának. Végül is egy lány nem tehet róla, ha megnő a melle, nem? – kérdi, de látszik rajta, hogy nem vár választ, épp csak levegőt vesz, és még a mondandójához toldja: – Azért jobb lenne, ha nekem is Fekete lenne a vezetéknevem.

Abigél teste megfeszül, megilletődve néz a kislányra.

– Fekete? – kérdez vissza egészen elhalón.

– Mint a bátyáimnak – mondja Léna, és érezni a hangján a büszkeséget. A szeme is egészen máshogy csillog most, mély szeretettel és örömmel – láthatóan nagyon kötődik a bátyjaihoz. Akik közül az egyik...

– Te... – Abigél nem tudja kimondani, hogy „Iván", képtelen rá. Magában ugyan talán év eleje óta így gondol a férfira (igazából fogalma sincs, mióta hívja magában Ivánnak, nem tudja, gondolt-e rá valaha tanár úrként), de kimondani egészen más lenne – valami bűnös és végzetes...

– Iván a bátyám – segíti ki a kislány. – Tanít téged?

– Igen – motyogja még mindig megilletődve Abigél. Nem is tudta, hogy a férfinak van egy kishúga... és mennyi mindent nem tud még róla... Ez némán, elveszetten kóválygó, keserű fájdalommal tölti el.

– És jó tanár? – faggatózik lelkesen Léna.

– Igen, nagyon jó tanár – feleli halkan Abigél.

A kislány meglepetten elkerekedő szemmel néz rá.

– Te szereted őt – jelenti ki hirtelen. – Ó... – húzza össze Léna a szemét, és az arca egészen komorrá válik. – Miatta vagy szomorú – állapítja meg tétován, aztán azonban valami különös derültség csillan a tekintetében. – Pedig...

– Léna! – dörren Iván hangja az ajtó felől.

Mindkét lány úgy remeg meg, mintha valami olyasmin kapta volna őket rajta a férfi, amit nem lenne szabad tenniük. Abigél titkon mégis hálás azért, hogy Iván pont most jelent meg. Fogalma sincs, hogyan fejezte volna be a kislány a mondatot, de annak ő aligha örült volna. Talán közölte volna, hogy a bátyja utálja őt. Vagy, hogy minden diákját utálja. Vagy talán, hogy van barátnője, akit őrülten szeret... Ki tudja? Jobb így, bármennyire is fáj.

Iván fenyegető kifejezéssel az arcán lép valamivel közelebb hozzájuk, és szúrósan néz a kislányra.

– Megijesztettél.

– Ne haragudj, Iván – mondja kicsit megszeppenve Léna.

– Megígérted, hogy nem kódorogsz el – teszi hozzá megenyhülve a férfi, majd a kezét nyújtja. – Gyere!

Léna felpattan a padról, és vidáman szökdécselve a bátyjához szalad. Megfogja a felé nyújtott kezet, majd belecsimpaszkodva a férfihoz bújik.

– Haragszol? – pislog fel a férfira a kislány. Ártatlanul édes a tekintete – Abigél szerint nincs ember, aki egy ilyen tekintetnek ellen tudna állni. A lány kíváncsian pillant Ivánra. A férfi arcán halvány mosoly dereng, de a tekintete egészen szigorú.

– Nem – morogja Iván.

Léna lebiggyesztett szájjal, elégedetlenül néz rá.

– Morcos vagy.

Abigél majdnem felnevet a kislány határozott kijelentésén, mert úgy érzi, Léna akarva-akaratlan most éppen megdorgálta a bátyját, ami tekintve, hogy ki ez a báty, igazából nagyon mókás. Iván, aki olyan, mint egy kőfal és ez az aranyos, cserfes kislány, aki leginkább egy vidáman ívelő szivárványra emlékezteti Abigélt, és mégis, most olyan, mintha Léna lenne a felnőtt, nem pedig Iván.

– Nem – ismétli meg Iván megfeszülő szájjal.

– De igen – méltatlankodik a kislány.

– Léna! – Iván egy árnyalatnyit sem emeli meg a hangját, mégis érezni belőle, hogy kezdi megelégelni, hogy a húga az ő rovására szórakozik.

A kislány kuncogva lehajtja a fejét, Iván pedig somolyogva megingatja a fejét.

Abigél egészen elgyengül attól, hogy ilyennek látja a férfit. Nem tudná megfogalmazni, hogy pontosan miben más most, de érzi. Az, ahogy Lénára néz, ahogy somolyog... Ha egyszer rá is így nézne...

– Jól van, Abigél?

Abigél megköszörüli a torkát, és kicsit zavartan néz a férfira. Iván szinte már gyengéden kérdi – így talán még sosem szólt hozzá, és ettől Abigél gyomrában mindenféle remegő bizsergés támad, amivel nem nagyon tud mit kezdeni...

– Igen.

– Vegyen fel valamit, nincs még annyira jó idő, hogy így üldögéljen itt. Gondolom, nem akar összeszedni egy megfázást az érettségi előtt – jegyzi meg a férfi, és ez már újra a szigorú hangja, de ezúttal mégsem olyan közönyös. Abigél szíve gyorsabban dobog, ahogy a férfi szemébe néz.

– Az valóban nem lenne jó, tanár úr – mondja csendesen.

Iván biccent, aztán elfordul tőle. A kislány még vet Abigélre egy kedves, huncut pillantást, rámosolyog, és int felé, aztán kéz a kézben eltűnnek az ajtó mögött. Abigél nagyot sóhajtva néz utánuk. Miért, hogy még szerelmesebbnek érzi magát, mint eddig? Hova lehet ezt még fokozni? És vajon eljöhet az a pillanat, amikor a férfi már nem tudja többé meglepni?

***

– Iván... – sóhajtja Abigél egyszerre figyelmeztetően és mégis megadóan elgyengülve, ahogy a férfi szelíden magához húzza és belecsókol a nyakába. Iván nem felel, csak hümmög, aztán az orrával megdörzsöli a lány bőrét. Abigél félrehajtja a fejét, Iván pedig félresöpri a lány hosszú haját az útból, aztán végigsimít a karján, épp csak érintve őt. Miközben a fogaival finoman megkarcolja a lány nyakát, keze előrekúszik a lapos hasra, majd fel a telt, érzékien gömbölyödő mellre.

– Hát reggel nem volt elég? – kérdi Abigél nevetős hangon, mire Iván felmordul.

– Belőled sosem elég – dörmögi egészen közel hajolva a lány füléhez. Most, ahogy felidézi, amint a lány végigcsókolta a testét és egészen addig kényeztette a szájával, míg a férfi már úgy érezte, szétrobban, és a lány, amikor aztán fölé mászott és ráült, ezt még tudta fokozni, máris elemi erővel csap végig a testén a vágy. Lágyan beleharap Abigél nyakába, mire a lány elveszetten felnyög.

– Mit szeretnél, Abigél? – kérdi mély, rekedtes hangon Iván.

– Mennünk kellene...

– Nem fognak elrohanni – motyogja Iván, ahogy újabb csókokat lehel a lány nyakára. Abigél térdre megroggyan, kezét az ajtónak támasztja.

Iván azt hitte, a reggeli szeretkezésük után képes lesz úgy elindulni az anyjáékhoz, hogy már nem rohanja le Abigélt, de most, amikor már majdnem kiléptek az ajtón, vissza kellett húznia a lányt. Valami baljós, nyomasztó előérzet kerítette a hatalmába, egyszerűen érezni akarja még egyszer Abigélt, mielőtt elindulnának.

A csípőjénél fogva megfordítja a lányt, majd hátrébb lép.

– Szóval: mire vágysz?

Abigél elpirul, beharapja az ajkát, aztán a keze a hasára rebben, majd érzéki mozdulattal lejjebb csúszik.

– Azt szeretném, ha megcsókolnál... – a lány keze a farmer alá siklik – itt.

Iván elmosolyodik, és közelebb lép Abigélhez. A szájához hajol, és mélyen, lassan megcsókolja, aztán letérdel elé. Kigombolja a lány nadrágját, és a bugyijával egyszerre húzza le róla. Abigél Iván vállára támaszkodva lép ki a ruhákból, aztán hagyja, hogy a férfi hátrébb tolja, egészen addig, míg az ajtónak nem vetheti a hátát. Mindketten tudják, hogy Abigél hamarosan képtelen lesz magát megtartani...

Iván felnéz Abigélre és újra elmosolyodik. A lány várakozón és vágytól forró tekintettel néz rá vissza. Nincs semmi gátlás a tekintetében, nincs semmi félelem vagy szégyenlősség, csak színtiszta bizalom.

Iván nehezen értette meg Abigéllel, hogy ha együtt vannak, nincs semmi, amit ne kérhetne tőle, amit ne oszthatna meg vele. Hogy nincsenek tabuk. Eleinte talán azért, mert minduntalan elvesztette a fejét, ha érinthette a lányt, aztán pedig várt a megfelelő alkalomra, ami sosem érkezett el. Rengeteget szeretkeztek, szépen lassan felfedezték egymást testét, nem tudtak egymással betelni, és Iván mégis úgy érezte, hogy ahogyan nem beszélnek sok mindenről, amiről kellene, úgy szeretkezés közben sem osztanak meg egymással mindent. Márpedig ő ezzel nem érte be, ha Abigélről van szó, mindent akar. És míg azt nem merte elmondani a lánynak, hogy szereti, addig a vágyát és a szenvedélyét képes volt előtte feltárni.

Iván sosem fogja elfelejteni azt az estét. Ő a kanapén ült, dolgozatot szerkesztett a tizenkettedikes osztályainak, a lány pedig a hasára fordulva feküdt az ágyon. Előtte könyv, elmélyülten olvasott, miközben a sarkával ütemesen – és valószínűleg teljesen öntudatlanul – ütögette a fenekét. Iván nézte a lányt, nézte, ahogy megfeszül a lába, ahogy a sarka a fenekéhez ér, és hirtelen egyáltalán nem érdekelte már a dolgozat.

„– Szeretném, ha magadhoz érnél. Vágyom rá, hogy lássam."

Mikor megszólalt, a lány rákapta a tekintetét, aztán ahogy a szavai értelmét is felfogta, látszott rajta, hogy zavarba jön.

„– Tessék?

– Jól hallottad.

– Azt akarod, hogy... előtted... én...

– Igen. De nem kell megtenned, ha nem akarod."

Abigél hosszan nézte Ivánt, aztán a sarkára ült, bátortalanul lehúzta magáról a pólóját (ahogy előbukkant az anyag alól a lány melle, Iván élesen szívta be a levegőt – imádja, hogy Abigél otthon soha nem visel melltartót, imádja, hogy bármikor megérintheti, megsimogathatja a lány mellét, és talán még jobban imádja, hogy az érintésére a lány teste mindig mindent elfeledve reagál). Aztán a lány hátradőlt a párnákra, megemelve a csípőjét lehúzta magáról a nadrágját és a bugyiját, majd ott feküdt meztelenül Iván előtt. A férfit már ez a látvány is felizgatta, de amikor a lány keze félénken végigsimított a mellén, majd tovább a hasán és elveszett a lába között, akkor a nadrágja máris szűkössé vált.

Abigél Iván szemébe nézve érintette meg magát, a mozdulatai görcsösek, félszegek voltak. Iván vágytól elsötétült tekintettel figyelte.

„– Szeretném, ha te is megtennéd."

A lány félősen mondta ezt, mintha saját maga is megijedt volna attól, amit kért, Ivánt mégis boldoggá tette, hogy volt mersze kimondani.

Lehúzta magáról a nadrágját, és akkor már kőkemény merevedésére kulcsolta az ujjait. Ahogy mozgatni kezdte a kezét, Abigél tekintete csillogva, sóvár vággyal tapadt rá. A lány talán észre sem vette, hogy könnyedebbé és természetesebbé válnak a mozdulatai, hogy mindenről megfeledkezve simogatja magát. Mikor nyögve megemelkedett a csípője és megvonaglott a teste, a szemében hitetlenkedés és valami elszörnyedt értetlenség derengett.

Abigél zihálva behunyta a szemét, elhúzta a kezét az ölétől, a másik kezét pedig a szemére szorította – Iván számára felzaklató volt látni, hogy a lány ennyire megijedt, hogy el akar bújni...

Gondolkodás nélkül sietett az ágyhoz, széthúzta Abigél lábát, és egészen közel térdelt a lányhoz.

„– Abigél...

– Tessék?

– Most szégyelled magad?

– Nem."

Iván tudta, hogy a lány hazudik. Abigél képtelen volt ránézni, még mindig eltakarta magát. A férfi akkor a lány csípőjéhez ért, majd kicsit megemelve a lányt, lassan és lágyan belehatolt.

„– Abigél, nézz rám. – A lány piros arccal, elmosódott tekintettel nézett fel rá. – Felizgattál. – Iván kijjebb húzódott, majd még mélyebbre hatolt a lányba, miközben megszorította a csípőjét. – Úgy, ahogy még soha senki. Érzed? Csodálatos vagy. Azt akarom, hogy ezt tudd. Csodálatos... – Minden egyes szót egy-egy lökéssel nyomatékosított. Abigél remegett alatta. – És előttem sosem kell semmit szégyellned. Sem a vágyaidat, sem mást. Soha, semmit... előttem nem.

– Jó."

A lány szinte csak lehelte a beleegyezést, akkor már elragadta a kéj. Egymásba hullva, elveszve szerették egymást, féktelenül, gyengéden és keményen, elfeledve mindent – időt, szavakat, félelmeket.

Úgy, mint ahogy most is, itt, az ajtó előtt állva. Iván Abigél fenekét markolva tartja őt, a lány egész teste reszket, ahogy a férfi a nyelvével köröz, érint, és az ajkával dörzsöli a legérzékenyebb pontját, zihál és aprókat nyög, majd tehetetlenül felsikít, amikor eléri az orgazmus, és belemarkol Iván hajába.

A férfi felemelkedik, kigombolja a nadrágját, kicsit lejjebb tolja, de odáig már nem jut el, hogy le is vegye magáról. Megemeli Abigélt, a lány a dereka köré kulcsolja a lábát. Iván egyetlen kemény lökéssel hatol a forróságba – pillanatokon belül mindketten levegőt kapkodva kapaszkodnak egymásba, aztán pedig reszketve hullnak a gyönyör megsemmisítő teljességébe.

Iván úgy szorítja Abigélt, mintha utoljára tehetné. Érzi, ahogy a testébe konok feszültség kúszik.

– Pisilnem kell – suttogja Abigél, tudatlanul oldva Ivánban a néma feszültséget. – És talán nem ártana, ha újra lezuhanyoznánk.

– Nekem tetszik a gondolat, hogy úgy menjünk haza, hogy az illatod a bőrömön van, és te még magadon viseled a szeretkezésünk nyomait.

– Néha olyan vagy, mint egy ősember – nevet fel a lány.

– Arra készülünk, hogy mindenkinek elmondjuk, hogy együtt vagyunk. Hogy az enyém vagy. Igenis büszke vagyok erre.

A szavai hatására Abigél még jobban kapaszkodik a férfiba – és Iván örül ennek. Ezekben a pillanatokban elhiszi, hogy nem lesz semmi baj, hogy nem történhet semmi, ami szétszakíthatná Abigélt és őt. Máskor azonban bizonytalan – még mindig fogalma sincs arról, hogy Abigél mit érez, hogy egyszerűen csak szeret vele lenni, vagy... Iván reménykedik, hogy amikor eljön a pillanat, hogy bevallja a lánynak, amit érez, Abigél nem fog előle elfutni. Mert ő már elhatározta magát, meg fogja tenni. Igazság szerint most már visszafordíthatatlanul tartanak a pillanat felé, amikor nem lesz több titka Abigél előtt...

Már régóta tervezi, hogy megteszi, mert az elmúlt hetek alatt semmire sem ment se az óvatos puhatolózással, se a nyíltabb megjegyzésekkel. Abigél csak mosolygott, titokzatosan, félszegen, de soha nem mondott semmit, amiből Iván kikövetkeztethette volna, hogy mit érez iránta a lány. A péntek este történtek aztán végre átlendítették önmaga határain, és elhatározta magát.

Pénteken volt Kornél új bemutatójának a nyilvános főpróbája. A család mindig ilyenkor nézte meg az előadásokat – a bemutatókra többnyire nehezen lehetett jegyet kapni, és Kornél egyébként is jobb szerette, ha nem a protokoll és sznob közönséggel nézik meg az előadásait.

Abigél és Iván nem együtt érkezett, bár Iván úgy gondolta, hogy a család már tudja, hogy van köztük valami, de minthogy Abigéllel nem beszéltek erről, így maradt a titkolózás – úgy viselkedtek, mintha még mindig semmi közük nem lenne egymáshoz, már azon túl, hogy egyre könnyebben viselik el egymás társaságát. Iván számára ez őrülten nehéz volt, főleg, amikor szünetben megjelent Leó, és megérintette Abigél meztelen vállát. A lány pánt nélküli felsőt viselt, ami kihangsúlyozta karcsú derekát, a melle teltségét, és a válla csodálatos ívét. Mikor Leó keze a lányt érintette, Ivánban rögtön feltámadt a féltékenység. Ő érinthette, míg Ivánnak tartania kellett magát.

„– Szia, szépség! Elrabolhatlak?"

És Abigél elment Leóval, míg ő nem tehetett mást, minthogy végignézi ezt. Persze szünet végére a lány visszaért, csak kikísérte Leót dohányozni, de Ivánnak ez akkor is elég volt. Akarja, hogy az egész világ tudja, hogy Abigél hozzátartozik, elege van már abból, hogy úgy tesznek, mintha nem így lenne.

Így hát aznap este egy kimerítő, vad szeretkezés után, a karjában tartva a lányt óvatosan felvetette, hogy mi lenne, ha felvállalnák a kapcsolatukat.

„– Tényleg ezt akarod?"

Abigél hangja hitetlenül csengett, de a mélyén mintha boldogság nevetett volna.

Megegyeztek, hogy vasárnap együtt mennek a családi ebédre, és Iván ezzel együtt mást is elhatározott – hiszen ezek után mi értelme lenne még várni?

Miután kicsit mindketten rendbe szedik magukat (végül nem zuhanyoznak), ezúttal valóban elindulnak. Odakint könnyű, puha-meleg levegő fogadja őket, tele a tavasz színektől túlcsorduló illataival.

Iván mosolyogva száll be az autóba. Mostanában többet mosolyog, és tudja, hogy ez Abigél hatása. Boldog a lány mellett, minden pillanatban. Őszintén reméli, hogy Abigél is így érez, bár sokszor a lány még mindig tartózkodó vele szemben, ugyanakkor néha mintha ő is nyitna a férfi felé...

„– Az volt az első csókom.

– Hogy?

– Amit láttál.

– A lépcsőfordulónál?

– Igen.

– Az első csókodba gyalogoltam bele, és aláztalak meg?

– Nem ez volt a legrosszabb, hanem az, hogy... egészen odáig abban reménykedtem, hogy valami csoda folytán tőled kapom az első csókom. Ezerszer is elképzeltem. De akkor megbotlottam, és az osztálytársam elkapott, és nem is tudtam, mi történik, míg meg nem csókolt, az pedig olyan különös volt, olyan zavaros, hogy nem löktem el. Ekkor jöttél te.

– Sajnálom.

– Ezen már nem változtathatunk.

– Egyszer majdnem elhívtalak randizni.

– Tessék?

– Az érettségi után, mikor az iskola előtt találkoztunk. Mikor... köszönetet mondtál nekem az elmúlt évért és a tudásért. Akkor úgy éreztem, talán nem utasítanál vissza.

– Akkor miért nem kérdeztél meg?

– Mert végül elindultál. Utánad akartam szólni, de... nem ment. Arra vártam, hogy hátha visszafordulsz, hogy hátha adsz valami jelet...

– Azért nem hívtál el, mert nem fordultam vissza?

– Igen.

– Istenem, Iván, ez... egész végig küzdenem kellett, hogy ne tegyem, és csak azért nem fordultam vissza, mert tudtam, hogy fájna látni, ahogy közönyösen elsétálsz, és nem ezt a képet akartam rólad őrizni, nem így akartalak utoljára látni. Ezért nem fordultam meg, csak ezért."

A múlt néha még okoz kellemetlen pillanatokat, de az eltelt hetekben egyre több dolgot tisztáztak, egyre inkább megértették egymást, és végül Iván is eljutott odáig, hogy már ne legyen dühös magára mindazért, ami történt, bár ez nem volt egyszerű – kellett hozzá Abigél megértése és kedvessége. Kellett hozzá, hogy a lány ne hagyja, hogy magába fojtsa a szavakat úgy, ahogyan azt régen is tette. De Abigél varázslatos módon megérzi, ha valamit el akar hallgatni, és ahogy a férfi szembesíti őt a hazugságokkal, úgy Abigél is számon kéri rajta mindazt, amit egyébként elhallgatna. Iván már bátrabban tudja kimondani a gondolatait, bár néha még önkéntelenül visszanyel kikívánkozó szavakat...

– Izgulsz? – kérdi Iván, amikor kifordulnak a társasház előtti parkolóból.

– Nem.

– Abigél... – jegyzi meg Iván lemondó hangsúllyal, de a szája szegletében halvány mosoly bujkál. És ahogy Abigél huncutul visszamosolyog, Iván szíve rögtön gyorsabban kezd dobogni, és érzi, ahogy vágytól remegő szikrák lobbannak fel köztük a levegőben.

„– Szeretem ezt a mosolyodat.

– Melyiket?

– Ezt a halvány féloldalasat. Olyan... nem is tudom...

– Olyan nem is tudod?

– Igen."

Abigél kuncogva mondta ezt a múlt héten, aztán finoman puszit lehelt Iván szája szegletébe, majd a könnyed évődésnek pár perc múlva egészen más lett a vége...

– Igazán nem értem, miért csinálod még mindig ezt – jegyzi meg Iván továbbra is mosolyogva. Tulajdonképpen ez már játékká vált köztük: Abigél mindig hazudik, ha Iván olyasmit kérdez, amire egyébként pontosan tudja a választ, bár a férfi tényleg nem érti ennek az okát.

– Talán abban bízom, hogy előbb-utóbb immunissá válsz rám – vonja meg a vállát játékosan Abigél.

– Kétlem, hogy valaha is immunissá válnék rád – jegyzi meg Iván oldalra pillantva rá, elmélyülő hangon. Tudja, hogy Abigél érti, hogy egészen másra utal, mint amiről éppen beszélnek. Ahogy összefonódik a tekintetük, a sistergő szikrák mintha fülledt ízekkel töltenék meg a levegőt. Megint. Hihetetlen, hogy a legártatlanabb megjegyzések is képesek felszítani a vágyukat, és az önuralom ismeretlen fogalom számukra. Nem mintha ezt Iván bánná.

Mikor Abigél két napra felutazott a fővárosba a könyve leadása miatt, Iván úgy érezte, megőrül nélküle. Mikor aztán a lány hazatért, az egész hétvégét Ivánnál töltötte. Akkor volt először a férfi lakásán. Bár Iván szereti a lakását, de jobb szeret Abigélnél lenni. Nála külön van a konyha, a nappali és a háló, így nem lehet állandóan a lánnyal, míg Abigélnél az egyterű lakás lehetővé teszi, hogy folyamatosan érezze a közelségét – és Ivánnak szüksége van erre, talán azért, mert pillanatokra még most is olyan, mintha csak álmodná azt, hogy együtt van Abigéllel...

Az út maradékát csendesen, a gondolataikba merülve teszik meg. Mikor aztán Iván leállítja az autót és kiszállnak, a kapu előtt magához húzza Abigélt.

– Biztos vagy benne? – kérdi a férfi halkan.

– Essünk túl rajta – sóhajtja Abigél, bár nem igazán lelkes, és Iván nem tudja eldönteni, hogy csak a félelemtől, vagy attól, mert elbizonytalanodott...

Kérlek, add, hogy ne a bizonytalanság legyen...

Mindketten feszengnek kicsit, ahogy belépnek a házba. Iván meglepődik, hogy csak Lénát és Krisztiánt, valamint Zoét találják a nappaliban. A húga és a mostohaöccse a kanapén fekszik, szokásukhoz híven valami sorozatot vagy filmet néznek. Zoé maga elé bámulva ül az egyik fotelben, és nem tűnik túl jókedvűnek. Ez meglepi Ivánt, hiszen Zoé vidám természetű, de ahogy most maga elé néz, mintha valami nyomasztaná... Rögtön feltámad benne a védelmező ösztön – Zoé, bár nem vérrokona, mégis olyan, mintha a húga lenne... Azonban nincs ideje tovább töprengeni, mert ahogy Abigél köszön, Krisztián megállítja a tévé képernyőjén futó jelenetet, és egyszerre három fej fordul feléjük.

– A többiek? – kérdi Abigél. Talán senkinek sem tűnik fel, de Iván érzi a lány hangjában a tartózkodást, az ijedtséget. Talán mégsem áll készen arra, amire készülnek? Azért tereli el rögtön a témát?

– Még nem érkeztek meg, bár már biztosan úton vannak, kivéve Kornélékat – vigyorodik el Léna. – Lizi nemrég hívott, hogy túl jól sikerült a premier buli, szóval ne várjunk rájuk az ebéddel, majd érkeznek, ha már Kornél összeszedte magát.

– Viszont az egészen meglepő, hogy ti ketten pont egyszerre érkeztetek – jegyzi meg gyanakvóan Krisztián.

Iván Abigélre pillant. A lány erőtlenül mosolyogva bólint, amitől Iván megkönnyebbül. Az elmúlt pillanatokban nagyon tartott tőle, hogy Abigél mégis meggondolja magát, hogy mégis úgy dönt, maradjon még titok a kapcsolatuk...

– Együtt jöttünk – jelenti ki Iván, és még ő is hallja, hogy diadalittasan cseng a hangja.

Egy pillanatig egyaránt értetlenül és hitetlenkedve merednek rájuk, Zoé szája még egy kicsit el is nyílik meglepetésében. Krisztián tér magához elsőként.

– Végre a nyomdokaimba léptél? – vigyorog melegséggel a tekintetében.

– Azt azért nem mondanám.

– Igazad van, te jó tíz évet elszúrtál azzal, hogy nem követted a példám, vagyis akkor én követtem volna a tiéd, szóval...

– Igazad van – bólint kimérten Iván.

– Tényleg? – pillant rá meghökkenten Krisz. Nyilván nehéz elhinnie, hogy Iván valamit ráhagy.

– Kivételesen, szóval élvezd ki – fűzi hozzá fanyarul Iván, mire Krisztián arcára rögtön visszatér a széles vigyor.

– Tudod, Iván, jobb is így. Ha fordítva lett volna, akkor nem lett volna olyan különleges, ahogy meghódítom Kicsit.

– Vagy talán fordítva – kuncog Léna, és szeretettel néz Krisztiánra. – Bár a pincerandik akkor is különlegesek lettek volna.

– Igazából nem – szól közbe Abigél. – Mesélhetnék arról, hogy az én időmben mi minden történt abban a pincében.

– Tapasztalat? – vigyorodik el Krisztián.

– Nem – nevet fel Abigél. – De akkoriban ott még koncerteket is rendezett a DÖK, szóval történt ott sok minden...

– Egyszer Iván magával vitt, mikor délután ő volt beosztva ügyeletes tanárnak a próbák idejére. Emlékszel? – pillant Léna Ivánra.

– Emlékszem – mondja a férfi komoran. – A frászt hoztad rám, mikor eltűntél mellőlem.

– Tényleg! – nevet fel vidáman Léna. – Ezt már el is felejtettem – jegyzi meg, aztán apró ráncok futnak a homlokára, ahogy töprengve maga elé mered. – Emlékszem, volt ott egy lány, valami vonzott hozzá, talán az, hogy olyan elveszettnek és szomorúnak tűnt, nem emlékszem a nevére, de beszélgettem vele, szegény halálra rémült, mikor közöltem vele, hogy...

– Léna! – szól közbe riadtan Abigél.

A két lány tekintete egymásnak feszül. Abigél könyörgőn, félve néz Lénára, Léna pedig először értetlenül, majd meglepett hitetlenséggel néz rá vissza.

– A manóba! – suttogja megdermedve Léna. – Az... te voltál...

Abigél bólint, és továbbra is esdeklőn néz Lénára. Iván érzi, hogy Abigél feszült, feszült és fél, de hogy mitől, azt egyáltalán nem érti.

– Mindig érdekelt, hogy mit is mondtál akkor Abigélnek – jegyzi meg Iván, csak úgy mellékesen, ezzel igyekszik oldani Abigél feszültségét, mert bár tényleg kíváncsi, de nem hiszi, hogy Abigél és Léna akkor bármi fontosról beszélgetett volna. Léna akkoriban még tízéves se volt, folyton csacsogott, a világon bármiről képes volt órákon keresztül beszélni...

– Nem tartozik rád – szólal meg gyorsan Abigél, a hangja riadt reszketés.

A keserűség olyan fojtón tekeredik Iván köré, hogy a látása is elhomályosul tőle.

Nem tartozik rá?

– Hazudsz, nagyon is rám tartozik – mondja keményen Iván, de Abigél csak dacosan összeszorítja a száját, és nem felel. Mit titkol a lány, és miért? Mégis mi hangozhatott el akkor az iskolaudvaron, amiről nem akarja, hogy ő tudomást szerezzen? És mit számítana még, amikor tizenkét éve volt?

– Léna? – pillant Iván egészen számon kérőn a húgára. Tudja, hogy túl követelőző a hangja, de amikor Abigél titkol előle valamit, egyszerre ijed meg és lesz dühös. Érthetetlen érzések ezek, nem tud velük mit kezdeni, talán éppen ezért kezelni sem képes őket.

– Ne haragudj, bátyus, nagyon szeretlek, de ehhez semmi közöm – rázza meg a fejét Léna, és legalább olyan dacosan néz rá, mint Abigél.

A fene essen a nők makacsságába...

– Már hogyne lenne! – méltatlankodik Iván fortyogva. – Hiszen te...

– Iván – vág közbe erélyesen Léna –, vannak harcok, amiket neked kell megvívni, más nem teheti meg helyetted. Nem fogom elmondani.

Iván tehetetlenül néz a húga szemébe, aztán vissza Abigélre – mindkettejük ugyanolyan elutasítóan néz rá vissza. Felemeli a kezét és megadja magát.

– Rendben – sóhajtja.

– Köszönöm – mosolyodik el óvatosan Abigél.

Iván nem törődve a húga, Zoé és Krisztián tekintetével, a derekánál fogva magához húzza Abigélt, és gyengéd törődéssel átöleli. Nem tudja, miért, de úgy érzi, a lánynak most szüksége van erre.

– Végre! – zavarja meg az ölelést Iván édesanyja. A konyha felől érkezik, lelkesen csillogó tekintettel néz rájuk, aztán közelebb lép hozzájuk, és ahogy Abigél zavartan kibontakozik Iván öleléséből, máris ő maga vonja a lányt a karja közé.

– Annyira örülök nektek – súgja Fanni, majd elengedve Abigélt, Ivánt is megöleli.

Aztán István is előkerül. Fürkészve nézi őket, aztán megfontoltan Abigélre néz.

– Boldoggá tesz? – kérdi elfojtott aggódással a hangjában.

– Igen – feleli Abigél elpirulva.

– Helyes – mosolyodik el, és Iván, ahogy István tekintete rászegeződik, egészen úgy érzi, mintha most kapta volna meg a kapcsolatára a lánnyal az atyai áldást. A férfi közelebb lép hozzá, és hátba veregeti. – Ha megbántod...

–... akár meg is ölhetsz – fejezi be Iván, és komolyan is gondolja a szavait. Ha Abigél nem akarja őt, vagy ha ő maga rontja el, akkor úgysem lenne értelme az életének, a lány nélkül nem...

Mélyen egymás szemébe néznek, aztán István bólint. Iván úgy érzi, hogy a férfi tudja, hogy mennyire mélyen és megváltoztathatatlanul szereti Abigélt. Talán mindenki tudja ezt, csak Abigél nem...

Ahogy a többiek sorra befutnak, Iván érzi Abigélen, hogy egyre inkább megnyugszik. Mindenki örömmel fogadja, hogy együtt vannak – bár Adriántól nem marad el egy Istvánéhoz hasonló megjegyzés, de Iván számított erre. Viszont nála jobban nem szerethetik Abigélt, így nála jobban egyikük sem akarhatja, hogy működjön a kapcsolatuk.

A faggatózás persze nem marad el, a lányok ebéd közben kérdésekkel bombázzák Abigélt. Korábban megegyeztek, hogy ha szóba kerül, őszintén elmondják, hogy igazából már hetek óta együtt vannak, ami persze leginkább azért hat sokkolóan a családra, mert mégis titokban tudták tartani a kapcsolatukat. Iván meglepődik, hogy senki nem gyanakodott, legalábbis arra nem, ami a valóságban történt, bár azt sejtették, hogy valami alakulgat köztük.

Délutánba hajlik már az idő, amikor végre hazaindulnak. Ahogy beülnek az autóba, Iván testébe visszatér a feszültség, amit olyannyira igyekezett az elmúlt órákban elnyomni. Közeledik a pillanat...

Mikor elindulnak, a férfi Abigélre sandít – és nem érti, hogy mitől lett hirtelen Abigél is feszült.

– Meg ne merd kérdezni – közli a lány elhaló hangon.

Iván összevonja a szemöldökét, mert először fogalma sincs, miről beszél Abigél, aztán azonban eszébe jut, hogy mi történt pár órával ezelőtt...

– Miért? – kérdi óvatosan Iván.

– Mert nem akarom elmondani – közli a lány összefonva maga előtt a karját.

– De rám tartozik – mondja Iván. Abigél elzárkózása mintha méreg lenne, amely szétfolyik az ereiben...

– Már mondtam, hogy nem.

– Én pedig mondtam, hogy hazudsz. Bármiről is legyen szó, ahhoz közöm van.

– Jó, akkor sem fogom elmondani.

– Abigél, miért csinálod ezt? Hiszen tizenkét éve volt...

– Ha így látod, mégis miért olyan fontos, hogy tudd? – csattan fel a lány.

Iván nem érti, mi történik. Mi baja van Abigélnek? Nem tud másra gondolni, minthogy annak idején Léna valami olyasmit mondott, amit Abigél talán szánt szándékkal felejtett el vagy nem vett tudomásul. Mi van akkor, ha kettejüket érintette? Mi van, ha a húga olyasmit közölt Abigéllel, hogy ők ketten nem tartoznak össze? Léna akkoriban nem tudta még magában tartani a megérzéseit, mindenkivel közölt mindent. A legtöbben ezt egyszerűen csak aranyosnak találták, mert nem tudták, hogy Léna sosem téved. Akármi hangzott is el, Abigél is így vélekedhetett, most azonban már tudja, hogy Léna milyen képességgel bír, és talán csak most jutott eszébe, hogy akkor ők ketten beszélgettek, és... nem lehet, ez nem... lehetetlen...

Iván keze ráfeszül a kormányra, és mikor leparkol a lány lakása előtt, akkor sem képes lefejteni róla az ujjait – most kell valami, amibe kapaszkodhat, valami szilárd, valami, ami a valósághoz köti, mielőtt elnyelnék a sötéten kavargó gondolatai...

– Szeretnék most egyedül lenni – szólal meg halkan Abigél.

Iván egész teste megfeszül.

– Te... te most...

Abigél rápillant, és valamit észrevehet a férfi tekintetében, mert egy pillanatra meglágyul az arca.

– Nem, nem szakítok, de most egyszerűen csak... mindegy. Majd hívlak vagy hívj, vagy... nem tudom.

Abigél nem hagy esélyt válaszolni, a keze beszéd közben a kilincsen, és még be se fejezi, amikor már nyitja az ajtót, aztán olyan hirtelen ugrik ki az autóból, hogy Ivánnak nincs ideje magához térni. Abigél bevágja maga után az ajtót, majd nagy lendülettel elindul.

Iván dermedten bámul utána. Igazából nem fogja fel, hogy a lány itt hagyja. Az egész jelenet olyan számára, mintha nem is vele történne, mintha inkább csak filmen látná. Mert az nem lehet, hogy valami múltbéli ostobaság – adja az ég, hogy tényleg ostobaság legyen! – miatt pont most romoljon el minden, egyszerűen nem lehet, ma nem, most nem...