„Hallgatni arról, amiről beszélni kellene, olyan kín, amely felemészti az ember lelkét, míg végül nem marad más, csak a test, mely létezik még, teszi a dolgát, de olyan üres, akár a pillanat, amikor örökre elvész mindaz, ami megtörténhetett volna." (Éjmélyi mesék – Míg meg nem haltak...)

Tizenkét évvel ezelőtt...

Abigél nem veszi észre a csengő hangját, az sem tűnik fel neki, hogy a tanteremre csend ereszkedik, Iván hangja az egyetlen, ami képes hozzá elérni. Az ölébe teszi a könyvét, és csak úgy csukja be, hogy az egyik ujját otthagyja „könyvjelzőként". A szabad kezével kinyitja a füzetét az asztalon, és magában azért könyörög, hogy azok a nyavalyás dobókockák ne úgy forduljanak, hogy a férfi őt szólítsa ki felelni.

Iván, mint általában, mielőtt eldobná a kockákat, végignéz az osztályon. Az arca tökéletesen kifejezéstelen, a tekintete sem árul el semmit, az osztályteremben mégis mintha fokokat hűlne a levegő. Csak Iván képes ezt elérni, csak az ő tekintete tud így végigsöpörni az osztályon, csak nála lesz a csend szinte már tapintható.

Abigél szereti ezeket a pillanatokat, még most is, hogy nem készült, és ha ő felelne, bizony szégyenszemre talán megszólalni sem tudna. Ugyanakkor egész héten ez az egyetlen olyan pillanat, amikor a férfi mindig, kivétel nélkül mindig a szemébe néz. Máskor nem, hogy szándékosan-e vagy véletlenül, Abigél nem tudja, de az biztos, hogy a feleltetés után, mikor már magyaráz, sose néz a szemébe, ha nagy ritkán találkoznak a folyosón vagy a tanári előtt, akkor sem. Pedig a múltkor véletlenül nekiment. Ha eszébe jut az a pillanat, még most is fülig pirul.

Nem figyelt, éppen túlzottan feldobta, hogy egy újabb rövid írása jelenik majd meg a diákújságban – tisztában van vele, hogy ez nem olyan nagy dolog, de a magyartanára elismerően nyilatkozott az írásról, és ettől annyira boldog volt, hogy nem is figyelt, csak hirtelen megfordult – és egyenesen Ivánnak ütközött. Abigél elvesztette az egyensúlyát, és ösztönösen nyúlt előre, ugyanakkor, amikor a férfi valószínűleg ösztönösen megfogta őt. Az ő keze Iván ingbe bújtatott mellkasára simult, és érezte a férfi szívdobogását, a forró bőrét... A férfi keze pedig a derekát szorította – erős, határozott szorítás, biztonságot adó... Aztán persze a férfi úgy engedte el, mintha megégette volna magát, ő meg zavartan hátrébb lépett, motyogott valami bocsánatkérésfélét, aztán minden bizonnyal vörös arccal elszaladt.

Azóta minden éjjel Ivánnal álmodik. Zavarba ejtő álmok ezek, melyek után sajgón vágyakozó testtel ébred. Abigél senkinek se merné soha bevallani, de gyakorta enyhít a lüktető feszültségen – és közben Ivánról fantáziál. Máskor is előfordult már, hogy megérintette magát, hogy kíváncsiságtól remegő ujjakkal fedezte fel a testét, de soha nem élt át olyan mélyről jövő, eleven gyönyört, mint amikor azt képzeli, Iván érinti. Vajon mi lenne, ha a férfi tényleg megérintené? Persze ez elképzelhetetlen – az utóbbi hetek tükrében egyre inkább...

Abigél, ahogy most Iván egy töredék másodpercre a szemébe néz, megint elpirul. Képtelen befolyásolni, mostanában mindig ez van. Ahogy arról sem tehet, hogy a szíve ilyenkor mindig veszélyesen meglódul...

A lány megvárja, míg Iván kiszólítja a felelőt (hála az égnek nem őt), majd mikor a férfi a terem hátuljába vonul, mint általában, a pad alatt kinyitja a könyvét, és újra belemerül. Úgy gondolja, hogy semmi baj nem lehet abból, ha olvas, míg tart a felelés. Más órákon is tett már így – de hát lehetetlen egy fejezet közepén abbahagyni az olvasást, és egyébként is: ez a könyv olyan izgalmas, hogy képtelen lenne most félretenni csak azért, hogy az osztálytársa zavaros makogását hallgassa.

Abigél néhány sor után már nincs igazán a jelenben. Számára a valóság most a történet valósága, minden más szétfolyik, akár az ecsetre ragadt festék vízbe mártva...

– Abigél!

Abigél összerezzen, aztán felkapja a fejét. Egy gyorsan elvesző pillanatban még nincs jelen, még a könyvben él, aztán azonban egy jégkék tekintet könyörtelen érintése összeszorítja a szívét.

Már nem tart a felelés. Vajon mióta nem? Hogy nem vette észre? Miért ilyen letehetetlenül érdekes ez a könyv? Hogy tudták a sorok így magukba szippantani?

Fogalma sincs, hogy a férfi mit vár tőle, hogy mit kérdezett, egyáltalán, hogy mióta magyaráz már és miről...

– Tessék? – motyogja a lány, majd ahogy Iván összehúzza a szemét, nagyot nyelve folytatja. – Bocsánat, én... nem figyeltem.

– Igen – közli vontatottan, hűvösen a férfi –, feltűnt, hogy érdekesebbnek találja a könyvét, mint az órát. – Iván ajkára gúnyos félmosoly kúszik. – Talán szívesen elhagyná a termet is, mert nyilván úgy érzi, felesleges figyelnie, vagy tévedek?

Az a magasba ívelő szemöldök, az a fanyar mosoly, az az átkozottul átható tekintet... tele haraggal és megvetéssel...

Az ég szerelmére, hiszen mással is előfordult már, hogy nem figyelt! Mégis miért néz így rá a férfi? Miért ennyire kegyetlen? És miért ez a térdre roskadós fájdalom Abigél egész testében?

– Tudja mit, tanár úr? – Abigél hangjában dühös szikrák táncolnak. – Igaza van, valóban szívesebben lennék most máshol – húzza ki magát a lány, és csak azért is állja a férfi elkomoruló tekintetét.

– Ne fogja vissza magát, ha távozni óhajt, csak rajta – közli Iván szinte már kihívóan, mintha csak arra lenne kíváncsi, fel mer-e állni a lány, el mer-e menni...

Abigél dacosan összeszorítja a száját, a szíve háborogva kalapál a mellkasában, és érzi, hogy a szemét a düh könnyei csípik.

Jó, akkor elmegy.

Felpattan, felkapja a táskáját és a padon heverő cuccait, majd – véletlenül sem pillantva Ivánra – kiviharzik a tanteremből. Ahogy bezárja maga után az ajtót, szinte érezni véli, ahogy a csend meghökkenve bámul utána.

Tesz pár lépést, a düh hevíti még a vérét, de ahogy a folyosó végére ér, már remeg a lába, a szíve, talán az egész teste. Csak most fogja fel, hogy mit tett.

Lehetetlen... Mégis megtette. Egy tanóra kellős közepén képes volt felállni és eljönni. Ez... felfoghatatlan. Mégis mi ütött belé? Hogy szállhatott szembe így egy tanárral? Mégis mit gondol most róla a férfi?

Leroskad a fal mellett a hideg csempékre. Felhúzza a lábát, és megtámasztva rajta a karját lehajtja a fejét.

Úgy viselkedett, mint valami hisztis gyerek – és nem volt igaza. A férfi a tanára, igenis jogosan kérte számon, amiért nem figyelt... Csak ne nézett volna úgy... Az a tekintet még most is összegyűri Abigél lelkét, összegyűri és megtapossa, csak a biztonság kedvéért...

Abigél alig kap levegőt, a testét könnyek nélküli zokogás rántja görcsbe.

Legszívesebben visszamenne az órára, de tudja, hogy ha megtenné, Iván nem kímélné, és ezt most képtelen lenne elviselni. De bocsánatot fog tőle kérni, óra után, azonnal, ezt nem lehet elhalasztani, nem lehet kikerülni. Bármit is érez, arról nem a férfi tehet, és ahogy viselkedett, az egyszerűen elfogadhatatlan. De hogy lesz képes Iván szemébe nézni? Hogy fog tudni elé állni? És mi van, ha a férfi nem lesz hajlandó végighallgatni?

Nem számít, attól még meg kell tennie. Ugyan nem törli el egy bocsánatkéréssel, amit tett, de legalább vállalja és szembenéz vele.

Abigél felnéz, mély levegőt vesz, és erősen próbál megnyugodni.

Mikor valamelyest alábbhagy a szíve riadt dobogása, fásultan suttogja maga elé:

– A pokolba is, ezt nagyon eltoltam...

***

A levegőben tétován meg-meglebbenve mintha érezni lehetne már a tavaszt. Vagy talán csak Iván érzi így, mert számára most minden színekkel teli bűvölet, és mert a hideg annyira nem illik mindahhoz, amit érez. A férfi leparkol a keskeny utcán a testvére háza előtt, felhúzza a résnyire leeresztett ablakot, leállítja az autót, aztán igyekszik magát összeszedni. Nem egyszerű ez, ahogy az elmúlt héten egyszer sem volt az.

Az elmúlt héten...

Hihetetlen, hogy már egy hete tart ez az őrület közte és Abigél közt. Néha olyan, mintha épp abban a pillanatban kezdődne, máskor pedig mintha mindig is így lett volna. Mikor megcsókolja a lányt, mindig ugyanúgy veszti el a fejét és ugyanúgy képtelen lassan szeretni őt (nem mintha ezzel Abigél másként lenne, érezhetően ő sem tud betelni a férfival, azzal, hogy együtt legyenek, hogy érintsék egymást, és ez pillanatokra egészen elképeszti Ivánt), máskor viszont olyan, mintha sose élt volna Abigél nélkül. Mint akár tegnap délután, mikor a lány a könyvén dolgozott, ő pedig dolgozatokat javított, ott ültek egymás mellett a kanapén, a lábuk összeért, a zene körülfonta őket, és néha mosolyogva egymásra néztek. Nem volt semmi különös azokban a pillanatokban, nem volt magasra csapó szenvedély és eltitkolhatatlan vágy, csak Abigél és ő és olyan otthonos meghittség, amit Iván még most is alig tud elhinni.

Pedig csak egy hete...

Iván egyszerűen nem tudja, hova tűnt az idő. Az elmúlt napok észrevétlen peregtek el – és őt folyamatosan valami lebegős érzés tartja mámoros kábulatban. Vajon ilyen lehet a felhőknek akarattalanul hagyni, hogy sodorja őket a szél?

Mióta hétfőn reggel Abigél könnyű, leheletfinom érintése ébresztette, nem tér magához. Pedig aznap reggel életében először elkésett – soha nem bonyolított le olyan kellemetlen telefonhívást, mint mikor be kellett szólnia az iskolába, hogy bár a kilencedikesekkel már tizenöt perce tart az órája, ő még sincs jelen. Mégsem bánta, sem akkor, sem most. Abigél mellett felébredni, magához szorítani a lányt minden ijedtsége ellenére is maga volt a csoda.

Életében egyszer sem volt még annyira nehéz kiszállni az ágyból, mint aznap reggel. Ahogy Abigél meztelenül, a hátát mutatva felállt, hogy kávét főzzön, míg ő összeszedi magát, Iván nem bírta megállni, meg kellett érintenie a lány édesen és kívánatosan gömbölyödő fenekét, aztán pedig vissza kellett húznia őt maga mellé az ágyba. Nem szeretkeztek, nem volt rá idő – bár Abigél ajánlgatta, hogy jelentsen beteget, de ekkora hazugságra Iván nem képes. Ha megteszi, egész nap használhatatlan lett volna.

Körülbelül tíz-tizenöt perccel később mégis alig tudott elszakadni a lány szájától, hogy végre kilépjen az ajtón és elinduljon... Aztán pedig egész nap másra sem gondolt, csak Abigélre és arra, hogy mennyire kívánja őt. Mikor délután végre újra a karjában tarthatta a lányt, megint vadul szeretkezett vele. Mint aztán másnap, mikor megtudta, hogy Abigél Leónál járt. Iván a hírre olyan émelyítő féltékenységet érzett, hogy az még őt magát is megijesztette – persze tudja, hogy Abigél és Leó csak barátok, de nem tehet róla, mindezek ellenére is szörnyen féltékeny volt. Nem mintha ehhez joga lenne, végül is Abigél és ő nem tisztázták a kapcsolatuk jellegét, és az, hogy a héten minden este a lánynál aludt, sem hozta őket közelebb ahhoz, hogy beszéljenek arról, mit is akarnak egymástól.

Viszont sok mindent megtudott a lányról. Például, hogy ahogy mondta is, valóban nem egy konyhatündér, de Iván bájosan aranyosnak találta, hogy mégis segíteni próbált, mikor a férfi vacsorát főzött kettejüknek (aminek eredményeként Iván nagy ijedelmére a lány csúnyán megvágta az ujját). Aztán ott vannak azok az imádni való, bolondos szokásai: hogy az ébresztőt mindig hat harmincegyre húzza és nem harmincra, hogy soha nem hagy félbe fejezet közben könyvet (bár legutóbb Iván elérte, hogy ezt mégis megtegye...), hogy mindig hagy egyetlen korty kávét a csészéjében, és csak akkor issza meg, ha már jéghideggé hűlt, hogy csak úgy szeret fürödni, ha a víz felszínét ellepi a hab, hogy gyakran váltogatja a laptopján a háttérképeit a hangulatának megfelelően... Olyan sok minden, és Ivánt mind elbűvöli, a legjelentéktelenebbnek tűnő apróság is.

Ami a legérdekesebb, hogy mindenben tökéletesen kiegészítik egymást. Ha egyikük nem ért valamihez, a másiknak az biztosan könnyen megy – ilyen többek között a főzés is –, a legtöbb dologban mégis szinte már zavarba ejtően egyformák. Valamelyik este órákon keresztül hasonlították össze A Gyűrűk Ura könyv- és filmváltozatát, egyetértettek a hibákban és abban is, ami egyik vagy másik előnyére szolgál. Vagy amikor a sorozatok kerültek szóba, és rájöttek, hogy nagyjából egyezik az ízlésük. Vagy ami a filmzenéket illeti – mindketten arra szeretnek a leginkább dolgozni, még ha nem is feltétlenül ugyanazokat a zenéket hallgatják szívesen (bár persze itt is vannak egyezések). Talán ezek is csak apróságok, de Iván mindettől mégis egyre közelebb és közelebb érzi magát Abigélhez.

De még mindig ott feszül közöttük a múlt – bár erről nem beszéltek sokat, amit pedig mégis, az nem megkönnyebbülést, hanem még több bűntudatot hozott Iván számára. Kétli, hogy valaha is képes lenne elfelejteni azokat a szavakat...

„– Mit hittél?

– Hogy még mindig bosszantalak. Gondoltam, okosabb, ha elkerüllek, mindkettőnk érdekében.

– Abigél...

– Ki vele!

– Sokszor... sokszor bántottalak?

– Nem.

– Hazudsz.

– Utálom ezt, mondtam már? ... Bántottál, de... legtöbbször nem a szavaiddal, hanem... ahogy nézni tudtál rám. Mással is voltál kíméletlen, de úgy... csak rám néztél, senki másra. Megvetéssel, haraggal és... nem is tudom... azt hiszem, az volt a legrosszabb, hogy nem értettelek. Nem tudtam, mit követhettem el, amiért így megorroltál rám.

– Sajnálom. Nem hittem volna, hogy mindez látszik a tekintetemben. ... Abigél, ez soha nem neked szólt, ez... szóval magamat vetettem meg, és magamra haragudtam. Soha nem rád.

– Sose gondoltál arra, hogy akár beszélhetnél is velem?

– Mint a tanárod? Nem. Egyébként is annyira ártatlan voltál, annyira kedves – féltem, hogy összetörlek.

– Most már nem félsz?

– Nem.

– Most hazudtál, igaz?

– Honnan tudod?

– Nem tudom, csak... néha úgy nézel rám, mintha félnél."

Iván még most is beleborzong, ha felidézi ezt a beszélgetést. A szavak a lelkébe égtek, ahogy az is, ahogyan Abigél nézett, amikor a múltról beszélt. Az a néma, lemondó beletörődés a tekintetében... pokoli volt látni. Aznap éjszaka megint nyugtalanul aludt és már hajnalban ébren volt, pedig addigra már kezdte megszokni, hogy Abigél mellett megváltoztak az alvási szokásai, és kénytelen ébresztőt állítani, ha időben akar reggel felkelni.

Iván nagyot sóhajt – olyan ez Abigéllel, mint valami függőség. Ha nem vele van, hát folyamatosan rágondol, látni akarja, érinteni... Az iskolában újabban újra eszébe jutnak azok a pillanatok, amik abban az évben is folyamatosan kísértették, amikor Abigél már nem volt a diákja. Az egy borzalmas év volt – Abigél emléke a nyomába szegődött, a szavai, a hangja, és néha úgy fordult meg a folyosón vagy úgy nézett a lány padjára, mintha azt várná, hogy láthatja őt. Néha pillanatokra akkoriban komolyan elgondolkodott azon, hogy talán kezd megőrülni... Bár most talán csak azért éli ezt át újra, mert a lány közelsége olyan sok emléket felidéz benne, mélyre temetett, száműzött emléket... Vagy talán csak azok a szavak tehetnek róla, amelyektől nem nagyon tud szabadulni...

„– Miért írtad meg annak idején azt a tündérmesés dolgozatot?

– Dühös voltam. Azt hiszem, így vezettem le.

– Azért, amit mondtam?

– Igen.

– Már megint hazudsz.

– Igen. ... Elolvastad?

– Persze.

– És... tetszett?

– Lenyűgöztél vele.

– Tényleg?

– Igen.

– Mást is olvastál tőlem?

– Ami a diákújságban megjelent."

Iván először nem értette a megkönnyebbülést a lány szemében, aztán mikor eljutott a tudatáig, nehéz volt nem kimutatnia, hogy a felismerés mennyire mélyen megrázza. Persze hazudott, nemcsak a diákújságban megjelent írásokat olvasta, hanem az összes éjmélyi mesét is. Mikor az első mese megjelent, az egyik kolléganő hozta be a magazint az iskolába, és büszkén mutogatta mindenkinek, hogy sokak kedvenc tanítványa milyen gyönyörű történetet írt. Iván persze szándékosan nem tanúsított semmilyen érdeklődést, de aznap délután megvette azt a magazint, ahogy utána az összes többit is, és gyűlölte azt a férfit, aki ezeket az írásokat ihlette. Bár akkor már évek óta nem látta a lányt, talán már nem is gondolt rá annyit, mégis dühös volt, és féltette is a lányt, aggódott érte – és csak mikor Abigél arcán végigfutott a megkönnyebbülés, értette meg, hogy saját magát gyűlölte, hogy magára haragudott. Hogy ő az, aki a meséket ihlette, hogy miatta az a rengeteg fájdalom és keserűség, mely a legtöbb mesét olyan mélyen, olyan végzetesen áthatja.

Ugyanakkor ezzel együtt remény ébredt a szívében. Mert ha mindaz, amit Abigél leírt, csak egy picit is igaz, akkor annak idején Abigél talán nem csak egyszerűen vonzódott hozzá – ekkor merült fel benne a pillanat, amikor a lány beismerte ezt, akkor túl sokkolóan hatott, nem foglalkozott vele, de ott és akkor, a szavak mögött, valami több volt, mint amennyit Abigél elárult. És ez az elhallgatás, ez a kimondatlanság az egyetlen, ami jelenleg a reményt jelenti Iván számára.

Bár talán az is hozzájárul ahhoz, hogy most egészen bizakodó a jövőt illetően, hogy mikor ma délután eljött Abigéltől, a lány szomorúnak tűnt. Iván ma otthon alszik – nem akar rátelepedni a lányra, nem akarja, hogy túl sok legyen, pedig legszívesebben ma is vele lenne. Igazából kapóra jött, hogy Ricsi felhívta, így volt indoka eljönni, és ugyan majdnem teljesen kizárt, hogy éjszakába nyúlóan a testvérével legyen, mégis ezzel magyarázta, hogy ma inkább hazamenne – ne kelljen Abigélnek miatta fent lennie, mikor kiszámíthatatlan, mikor érkezik. Ami persze ostobaság – ha rajta múlna, ha csak az számítana, amit ő akar, nem ülne most itt az autóban az öccse háza előtt.

Ivánt tompa kopogás rántja ki a gondolatai közül. Az anyósülés melletti ablakon túl az öccsét látja. Iván nagyot sóhajt, és kiszáll az autóból.

Ricsi kifejezéstelenül néz rá.

– Jól vagy?

– Igen – bólint Iván.

– És tudod, hogy körülbelül tíz perce ülsz már itt magad elé meredve?

Iván összeszorítja a száját, és nem mond semmit. Általában ez történik, ha Abigélre gondol vagy ha vele van: elveszti az időérzékét, mert ilyenkor a lány az egyetlen valóság.

Ricsi megvonja a vállát, és elindul a felhajtón a kapu felé.

– Már nem dolgozol szombatonként? – kérdi Iván, ahogy belépnek az udvarra, és Ricsi bezárja maguk mögött a kaput.

– Mint az eléggé nyilvánvaló, nem – jegyzi meg Ricsi közömbösen.

Iván megingatva a fejét követi az öccsét a kis kertes ház bejáratához. Ha ő zárkózott és visszahúzódó, akkor fogalma sincs, hogy az öccsét milyen jelzőkkel lehetne illetni. Talán könyörtelenül érzelemmentes? Nos, igen, az ő családjukban Lénának és Kornélnak jutott minden szertelenség és bohókásság. Ricsi és ő – ők ketten olyanok, mint a mindig hallgatag sziklák ritkás levegőjű hegyek magányos csúcsain, bár persze Ricsi nem tehet erről – a képességével jár együtt.

A házba lépve Ricsi nem szólal meg, csak lelöki magáról a papucsot, és a sarokban álló zongorájához sétál. Iván nem veszi zokon a testvére hallgatagságát – igazából talán pont ez az, amiért olyan remekül megértik egymást. Egyikük sem beszél feleslegesen, csak akkor szólalnak meg, ha annak értelmét is látják, egyébként inkább hallgatnak, és ez mindkettejüknek tökéletesen megfelel. Lehet, hogy ránézésre ők ketten egyáltalán nem hasonlítanak egymáshoz, sőt, igazából a sötét színeivel Ricsi leginkább az ő tökéletes ellentéte, éppen ezért ha valaki egymás mellett látja őket, aligha mondja meg vagy gondolja azt, hogy testvérek, minden másban mégis eléggé egyformák.

Iván leveszi a kabátját és a cipőjét, majd a számítógéphez lép, leül, aztán megmozgatja az egeret, megvárja, míg bejön a kép, és rögtön munkához lát.

Egy darabig csendesen dolgozik, bár érzi magán Ricsi tekintetét, és ez megmagyarázhatatlan módon feszélyezi. Aztán, mikor meghallja a zongora tétova, alig rebbenő hangjait, már tudja, hogy Ricsi pár pillanaton belül át fog látni rajta, hogy akárhogy igyekezett rendezni a gondolatait az autóban, az egész mit sem ért.

Mikor a hangok halk, lágy dallammá fonódnak, Iván abbahagyja a munkát, és kifordul a székkel az öccse felé. Ricsi úgy fest a zongora előtt, mintha ő maga is a hangszer része lenne. A fekete zongora előtt a fekete pólóban és farmerben olyan, mintha nem lenne több egy dallamból lassan testet öltő, fekete árnynál.

A zongora hangjai egymásba kapaszkodnak, ölelkeznek – egyre szenvedélyesebben és tébolyultabban, mély hangok a magasabbakkal, őrült keringő, végeérhetetlen körforgás, majd hirtelen lelassulva olyan szelíddé és ábrándossá válnak, mint amilyen az éjszakába ragadt sárgás lámpafény lehet vagy egy elsuttogott vallomás...

– Tudod, hányszor próbáltam már megfogni ezt a dallamot? – szólal meg Ricsi, miközben halkul a játéka. – Olyan régóta érzem benned, de sose találtam hozzá a tökéletes hangokat. Valami most megváltozott. Most már nem tudod elnyomni, nem tudod letagadni. A részed, és már nem félsz tőle, vagy legalábbis nem annyira, mint korábban.

Iván nézi az öccsét, aztán elmosolyodik. Mi értelme lenne tagadni? Ricsi tudja. Nem mindent, talán nevén nevezni sem tudná, de érzi, érzi a hangokban, amelyeket ösztönösen játszik.

– Szeretem Abigélt – mondja ki Iván, most először a maga valójában, tisztán és egyszerűen, és ez ugyanolyan jó érzés, mint amikor azon az első éjszakán suttogta el azokat a szavakat...

Ricsi nem mond semmit, játszik tovább, a hangok óvatosabbá válnak, a kétség úgy lüktet bennük, mint ahogyan ősszel a falevelek hullnak.

– Félsz – állapítja meg Ricsi, aztán hirtelen abbahagyja a játékot, és mereven Ivánra néz. – Miért nem mondod meg neki, hogy szereted?

– Még nem lehet – rázza meg a fejét halványan mosolyogva Iván. Csak egy hete vannak együtt, és talán nincsenek is együtt igazán, hiszen nem beszéltek erről, és bár úgy hiszi, nem lehetetlen, hogy Abigél szeresse, ha nem is most, de egyszer majd, még akkor is túl korai lenne. Mert ki tudja, mi történne, ha most mondaná el...

– Miért? – kérdi Ricsi, és bár nincsenek színek a kérdésben, Iván tudja, hogy az öccsét őszintén érdekli a válasz – csupán képtelen ezt kifejezésre is juttatni.

– Mert még nem állok készen arra, hogy elveszítsem – vallja be Iván. – Ha nem akar engem, akkor ez, ami most köztünk van, nem vezet sehová, és attól tartok, Abigél nem is akarná tovább. Ő... nem akarna szándékosan fájdalmat okozni senkinek. De még... még szükségem van rá. Ha elvesztem, egy életen át kell, hogy kitartsanak az emlékek, és ez még most túl kevés.

– Honnan tudod biztosan, hogy nem lenne más?

– Soha nem volt más. Soha nem is lesz. Nekem csak ő kell.

Ricsi egy darabig csak nézi, aztán lemondóan megingatja a fejét. Iván összehúzza a szemét – mióta fejez ki Ricsi bármilyen érzelmet ilyen öntudatlan rezdülésekkel?

– Tudod, szerintem hülye vagy – mondja ki nyersen az öccse. – Nem tiltja semmi és senki, hogy együtt legyetek...

Tényleg elkeseredettség színezné sötétté az öccse hangját? Hiszen az lehetetlen, Ricsi hangjában sosincs érzelem...

– Egészen úgy beszélsz, mintha... – Iván mondatát kíméletlenül vágja félbe Ricsi hevesen megvillanó tekintete.

Ez is különös, ez is valami új – valami, amit Iván egészen idáig soha nem tapasztalt még az öccsénél. Vagy csak nem figyelt eléggé? Végül is, ha azt nézi, hogy Abigélt mennyire félreértette tizenkét évvel ezelőtt, az sem lenne meglepő, ha a saját öccsét sem értené... És ha mindez így van, akkor nem lehet, hogy most is félreérti Abigélt? Nem lehetséges, hogy a lány... hogy... ugyanazt akarja, mint amit ő maga is? De hogy deríthetné ki ezt úgy, hogy ne árulja el magát? Mert ha még sincs így, akkor még várnia kell, ami nem baj, vár, amennyit csak kell, mert azt nem kockáztathatja, hogy annak, ami alig kezdődött el, máris vége legyen...