„Álomkönnyű lebegés volt az a pillanat – titkolni vágyott, reszkető félelemmel a mélyén..." (Éjmélyi mesék – Túl az Üveghegyen)

Abigél törökülésben, a karfának támaszkodva ül a kanapén, szemben vele Iván, bár a férfi egyik lába a földön, csak a másikat húzta fel a kanapéra. Abigél magában mosolyogva állapítja meg, hogy nem is nagyon tudná elképzelni Ivánt törökülésben ülni, az valahogy nem illik a férfihoz – ezen a gondolaton aztán majdnem kuncogni kezd, különös, hogy Ivánnal kapcsolatban mi minden jut eszébe.

Mindkettejük előtt tányér, közöttük pedig egy tálca, rápakolva gyakorlatilag minden, amit Abigél a hűtőben talált. Bár kicsit pironkodva ismerte be, de nem nagyon szeret főzni. Iván csak mosolygott, és azt mondta, hogy neki bármi jó, úgyhogy kifosztották a hűtőt.

A kis lakásban nincs konyhaasztal, tulajdonképpen be se férne, és nincs pult sem, ami mellé le lehetne ülni. Abigél ezt egyáltalán nem bánja, szeret a kanapén enni, miközben filmet néz a laptopján, de kicsit aggódott, hogy Iván ezt kényelmetlennek fogja találni. A férfit azonban láthatóan egyáltalán nem zavarta, sőt, elárulta, hogy otthon legtöbbször a számítógépe előtt eszik – bár neki van konyhaasztala (és mint kiderült, még főzni is szeret).

Abigél kíváncsi lenne Iván lakására – még akkor is, ha az is csak albérlet. Iván elmondta, hogy igazából kertes házat szeretne. Abigél, bár nem árulta el, de somolyogva arra gondolt, hogy ő is mindig kertes házról álmodott – jó nagy ház, még nagyobb kert, és lehetőleg minimum két gyerek. Persze ez olyan titkos vágya, amit igazából soha senkinek nem hangoztatott, és eszében sincs Ivánt lerohanni ezzel.

Márpedig tőle akar gyerekeket. Vajon őrültség, hogy ezt ennyire biztosan tudja, holott alig ismeri a férfit? Bár ez tulajdonképpen nem is igaz – lehet, hogy sok mindent nem tud róla, mégis úgy érzi, hogy ismeri őt, nagyon is jól ismeri. És mindennek tükrében mégis hogy akarhatna mást? Nem is csak azért, mert Ivánnal szeretkezni maga a mennyország, hanem mert belülről azt súgja valami, hogy soha senki mással nem lehetne boldog. Félelmetes érzés ez, a maga egyszerű és egyértelmű módján mégis csodálatos. Most már csak abban bízik, hogy előbb-utóbb Iván is így érez majd. Mert most, hogy megízlelte, milyen lehetne együtt lenni a férfival, a lány nem igazán hiszi, hogy képes lesz róla lemondani, ha pedig mégis erre kényszerül, aligha fogja valaha is mással beérni. Igazából talán nem is érte be soha. Bár sose vallotta volna be magának, de az elmúlt tizenkét évben mégis mintha egyszerűen csak várakozott volna. Ezekre a pillanatokra, erre az életre.

Furcsa, hogy pár szónál többet nem nagyon beszéltek – Abigél nem kifejezetten az a csacsogós lány, bár ha belelendül, szenvedélyesen szeret beszélni. Igazából mindig mindent elég nagy szenvedéllyel és elánnal tesz, nála nincs olyan, hogy valami jelentéktelen. De most mégis jobb, hogy csak néhány mondat hangzott el köztük, és mégis olyan természetes könnyedséggel mozogtak egymás mellett, mintha már évek óta együtt élnének. Vajon ha az ember megtalálja azt, akivel összetartozik, mindig így van? Mindig ennyire... varázslatosan egyszerű együtt lenni a másikkal? Ennyire természetes?

Pedig hát annyi minden van, amiről beszélni kellene, annyi minden van, amit Abigél tudni szeretne, amit kérdezne, de nincs kedve megtörni ezt a csendes összhangot, ezt a nyugodt békét, ami most közöttük van. Hogy lopva-lopva egymásra nézve esznek, a laptopból könnyű, szelíd zene szól, és néha egymáshoz simul a kezük, ahogy a tálcán heverő kenyérkupac vagy zöldségek felé nyúlnak, és ilyenkor mindig egymásra mosolyognak. Olyan jó ez így, olyan édesen otthonos.

Iván csak a bokszeralsóját vette vissza, így Abigél tekintete minduntalan elkalandozik a férfi testén. Bár talán nevetséges, de nem tudja eleget nézni őt. Elgondolkodik rajta, hogy a férfi mitől annyira szikár és izmos – vajon csak a szerencsés alkat teszi? Mást nem nagyon tud elképzelni, Iván nem tűnik annak a konditermes típusnak, ha kiderülne róla, hogy gyúrni jár, Abigél őszintén meg lenne lepve.

Iván legalább olyan fürkészőn és tapogatózón figyeli őt, mint ahogyan ő a férfit. Bár ebben a pillanatban Abigélen lényegesen kevesebb látnivaló van, ugyanis ő fürdőköntösbe bújt – igaz, ez Ivánt nem nagyon zavarja, így is fel-feltámadó vággyal a szemében nézi a lányt.

Hallgatagon fejezik be a kései ebédet, aztán anélkül, hogy Iván bármit is kérdezne, elveszi Abigéltől a tányért, a sajátjára teszi, majd a másik kezébe fogva a tálcát, rajta a megmaradt ennivalóval, feláll, és a konyhába lépdel. Abigél kinyújtja a lábát a kanapén, és elmélázva nézi a férfit. Mindig elbűvölte, ahogy Iván mozgott. Van benne valami kiszámított hatékonyság, semmi sem felesleges, nincsenek tétova mozdulatok. Mint egy prédáját könyörtelenül becserkésző vad. Abigélnek nagyon tetszik ez a határozottság.

Elpirul, ahogy arra gondol, hogy az a fajta határozottság is a kedvére való, ahogyan Iván az ágyban a magáévá tette őt. Egyszerre volt meglepő, hogy a férfi ennyire féktelen és szenvedélyes, és mégis, így utólag visszagondolva, el sem tudja képzelni, hogy másmilyen is lehetne. Lehet, hogy Iván kívülről visszafogott, de az egészen biztos, hogy odabent csupa tűz és lángolás. Talán ez vonzza annyira Abigélt – mintha a lány nem lenne több törékeny molylepkénél, akit végül elhamvasztanak majd ezek a lángok, mert óvatlanul közel repül hozzájuk... De igazság szerint, ha így is lesz, nem bánja. Ezúttal nem naiv diáklány már, ezúttal nem fogja hagyni magát. Még akkor sem, ha a végén nem marad más belőle, csak por és hamu...

– Kérdezhetek valamit? – szólal meg Abigél, amikor Iván mindent elpakolva és elmosogatva visszatér a kanapéhoz. A férfi egyszerűen felemeli Abigél lábát, aztán leülve az ölébe veszi.

– Nem kell mindig engedélyt kérned, ha kérdezni akarsz – feleli Iván, miközben finoman a kezébe veszi és masszírozni kezdi a lány bokáját. Abigél szíve rögtön gyorsabban kezd dobogni, pedig az érintés egészen ártatlan, nincs benne semmilyen erotikus töltet...

– Bocsánat, tanár úr, régi beidegződés – vigyorodik el a lány, és örömmel látja, hogy a válasz mosolyt csal Iván arcára. Szereti, ha Iván mosolyog – és ez a mosoly valami egészen különös hatással van rá: bizsergés támad a gyomrában, és a vágy kéjtől reszkető villámcsapásokként ébred fel a testében. Őrültség, hogy már megint akarja a férfit? Igazság szerint Abigél ettől kicsit zavarban érzi magát. Hiszen Iván csak a lábához ér hozzá, csak elmosolyodott, ő meg... ő meg legszívesebben ráugrana és könyörögne, hogy tegye megint a magáévá...

– Hogy működik ez a hazugságfelismerős dolog? Milyen érzés? – kérdi Abigél kicsit rekedtesen és kapkodósan. Igyekszik elterelni a figyelmét a testében követelődző vágyról.

– Rá akarsz jönni, hogy ki lehet-e játszani? – somolyog rá Iván.

– Miért? Ki lehet? – csillan fel Abigél tekintete. Arra gondol, hogy ez tulajdonképpen nem is jönne rosszul. Iván mindig olyan kíméletlenül szedi ki belőle az igazságot, márpedig vannak dolgok, vagyis igazából csak egyetlen egy dolog, amit jelenleg még nem szívesen osztana meg vele. Talán eljön majd az a pillanat is, de... erre még nem áll készen. Ha úgy alakulna... nem, még nem vesztheti el a férfit, még nem volt elég belőle, még nem kockáztathatja meg, akkor sem, ha talán nem is így történne...

– Hazudni akarnál nekem? – kérdi gúnyos félmosollyal Iván.

– Sosem lehet tudni, mikor jön jól – vonja meg a vállát hanyagul Abigél, mintha nem is lenne konkrét célja annak, hogy tudni szeretné a választ.

– Hazudsz – morogja Iván, majd töprengve Abigélre néz, de közben továbbra is elképesztő finomsággal masszírozza a lány bokáját és talpát. Hogy tud ennyire végtelenül gyengéd lenni a férfi? Honnan tudja, hogy hol vannak azok a pontok, amelyek mintha puha vajjá olvasztanák a lány egész testét?

Abigél legszívesebben behunyná a szemét, és csak sóhajtozna a testében végigömlő édes érzésektől.

– Azt hiszem, van valami, amiről nem akarod, hogy tudjak – jelenti ki Iván.

– Tényleg van – sóhajtja a lány meggondolatlanul.

– Abigél, nem foglak agyongyötörni, ha egyszer nem akarsz róla beszélni – morogja Iván, és furcsán zárkózottá válik a tekintete. Mintha... mintha azt akarná elleplezni, hogy fájnak neki Abigél titkai...

– De kikészít, hogy nem tudod – mondja Abigél bágyadt hangon.

– Honnan tudod? – pillant rá meglepetten Iván, és ha lehetséges, mintha még zárkózottabb lenne most. Talán megijeszti, hogy a lány olyasmit is tud róla, amit ő maga nem akar elárulni?

– Hát... elég célratörő tudsz lenni, ha arról van szó, hogy olyasmit szedj ki belőlem, amit nem akarok elmondani.

– Ne haragudj, én... ha rólad van szó, gyakran... elvesztem a fejem.

Abigél úgy érzi, hogy Iván nem mond ki mindent. A mondat befejezetlenül feszül a levegőbe, mintha csakis a folytatás oldozhatná fel. Érdekes – néha régen is érzett ilyesmit, bár ezt már egészen elfelejtette.

– Nem fejezted be.

– Tessék?

– Nem mondtál ki mindent. Mintha... a mondatod befejezetlen lenne, mintha... folytatnád magadban. Gyakran csinálod ezt. Miért? – kérdi kíváncsian Abigél, és feltett szándéka, hogy ezúttal nem hagyja Ivánt kitérni a válasz elől.

– Nem akarlak... elijeszteni – motyogja sután és kissé zavartan a férfi.

– Mit tettél még hozzá magadban?

– Abigél...

– Iván, tizenkét évvel ezelőtt azzal szúrtunk el bármit, ami lehetett volna, hogy nem voltunk őszinték. Tényleg ezt akarjuk megint eljátszani? – dohog a lány komoran.

– Ha rólad van szó, mindent tudni akarok. Így fejeztem volna be – adja meg magát Iván, a hangja tehetetlenség és félelem, és egészen úgy néz most, mintha attól tartana, Abigél felpattan mellőle és a világ végére menekül előle.

– Miért? – kérdi Abigél halkan. A szíve mintha a torkában dobogna, és az egész teste megfeszül a remegő várakozástól, a remény szédült színeitől...

– Nem tudom, Abigél, egyszerűen csak így van – mondja Iván, de nem néz a lányra, és ettől kicsit összefacsarodó szívvel Abigél úgy dönt, hogy okosabb kevésbé kényes témák felé terelni a beszélgetést. Nem akarja, hogy ami alig kezdődött el közöttük, máris csúfos véget érjen csupán azért, mert ő túl erőszakosan akar olyasmit kicsikarni Ivánból, amire a férfi még a legkevésbé sem áll készen. Nem haragudhat rá ezért, bármit is érez vagy nem érez Iván, ugyanúgy nem akar róla beszélni, mint ahogy egyelőre ő maga sem. Abigél azt tudja, hogy őt mi mozgatja, hogy miért fél, de vajon Iván miért? Lehetséges, hogy... ő is többre vágyik? Hogy ő is többet érez? Lehetséges lenne?

– Szóval, hogy lehet kijátszani a te rejtélyes és szörnyen bosszantó képességedet? – teszi fel a kérdést könnyednek szánt hangon Abigél. Egészen elégedett magával, jól titkolja, hogy odabent dervistáncot lejt a reménytől megittasult öröm.

Iván rápillant, és mintha hálás mosoly kúszna az ajkára.

– Valaki mással – feleli a férfi, és a tekintete kicsit homályossá válik, mintha az, ami most a lelke mélyén előkúszik a feledésből, valóságosabb lenne, mint a jelen pillanat. – Annak idején Kornél rájött, hogy ha Lénának mondja el a hazugságot, de Léna nem tudja, hogy hazudik, és továbbadja nekem, akkor Léna úgy hiszi, igazat mond, tehát nem fogom érezni, hogy valójában hazudik.

Abigél derűsen felnevet – igen, ez a fajta ravaszság pontosan Kornélra vallana.

– Tehát ha valaki ugyan hazudik neked, de meg van róla győződve, hogy igazat mond, akkor te nem tudod, hogy hazudik?

– Mint minden képességnek általában, ennek is vannak határai – magyarázza Iván, és Abigél magában elmosolyodik a tanáros hangnemen. – De ha nem így lenne, akkor mindentudó lennék. Gondolj csak bele: bárki bármilyen történelmi ténnyel vagy feltételezéssel állna elő, rögtön tudnám, igaz-e, bizonyítás se kellene. Sok szempontból hasznos lenne, de úgy gondolom, lennének árnyoldalai.

– És mi van olyankor, ha te magad hazudsz?

– Az... elég szörnyű érzés – sötétül el a férfi tekintete, de közben tovább simogatja, nyomkodja Abigél lábát. – Leginkább a hányingerhez tudnám hasonlítani, csak annál is rosszabb.

– És amikor más hazudik? – kérdi a lány elgyengülve. Az, amit Iván művel a lábával, több mint mennyei, és hiába a komor téma, a teste ezt a legkevésbé sem hajlandó figyelembe venni, egyre várakozóbb, egyre feszültebb és érzékenyebb lesz az érintések nyomán...

– Keserű lesz a levegő, és... nem tudom, valahogy minden sötétebb. Nehéz ezt körbeírni – motyogja Iván. A keze szórakozottan simogatja Abigél lábszárát, ezúttal nem masszírozza, csak gyengéden játszik rajta, csiklandós érzéseket ébresztve a lány testében.

– Azért... ez nem lehet könnyű, mármint, az emberek folyton hazudnak, néha akaratlan, de akkor is, elég pokoli lehet mindet érezni.

– Néha tényleg az.

– Ezért... – Abigél zavartan elharapja a mondatot.

– Igen? – biztatja Iván.

– Ezért vagy ennyire... zárkózott?

– Nem tudom. Mindig ilyen voltam. Talán gyerekként valóban befolyásolt mindaz, amit éreztem, és egyszerűen ilyenné váltam. Fogalmam sincs. – A férfi elhallgat, a keze sem mozog tovább. Aggódón néz Abigélre, és a lány úgy érzi, több van az aggodalom mögött, mint amit Iván láttatni enged. – Zavar téged, hogy ilyen vagyok?

– Nem – mosolyodik el lágyan Abigél. – Izgalmasnak találom, és bár rajtam nem látszik annyira, de én sem vagyok éppen egy túl nyitott személyiség. Csak jól álcázom.

– Jobban, mint én.

– Tudod, egyébként meg nem is vagy annyira zárkózott. Ma egész sok mindent elárultál magadról, és...

– És még harapófogó sem kellett hozzá...

– Pontosan ezt akartam mondani.

Egymásra mosolyognak – önfeledten, megértéssel, egészen úgy, mintha közös titkuk lenne. Abigél szíve ezúttal nem a feltámadó vágytól dobog gyorsabban...

Olyan különös érzés ez. Mintha egyek lennének. Nem egyszerűen csak összetartoznának, nemcsak kiegészítenék egymást, hanem mintha egymás nélkül csupán félemberek lennének. Vajon Iván is érzi ezt? Mi van, ha nem? És mi van, ha soha nem is fogja érezni? De lehet-e ezt nem érezni? Mi lenne, ha elmondaná Ivánnak mindazt, amit érez? Merné?

Abigél, ahogy Iván tekintetének mélyére hull, úgy érzi, hogy ehhez soha nem lenne elég bátorsága, és... akarja, hogy Iván mondja ki először. Akarja, hogy a férfi merjen érte kockáztatni, hogy anélkül, hogy tudná, mi lesz a válasz, igenis kiadja magát, hogy átlépje a határait, a makacs zárkózottság korlátait. De miért olyan fontos ez? Miért akarja annyira, hogy a férfi mondja ki előbb? Talán... talán csak arról van szó, hogy Abigél tudni akarja, Iván képes-e rá. Hogy szereti-e annyira, hogy megtegye.

Már persze, ha szereti egyáltalán – hűti le magát a lány, de ahogy erre gondol, mégis úgy érzi, hogy kettejük között ez nemcsak a vágyról szól, hogy Iván részéről sem csak a vágyról szól, hanem... annál többről. Bár talán Iván nem ismerte még fel ezt. Vagy talán csak ő is fél... Vagy...

Iván keze újra megmozdul, és az, ahogy egymást nézik, és a férfi erős kezének érintése akaratlan remegésre készteti a lányt.

– Abigél, jól vagy? – kérdi csendesen Iván, mikor a lány elveszetten behunyja a szemét és összeszorítja a száját.

– Igen.

– Valami nincs rendben.

– De... minden rendben – sóhajtja Abigél.

– Hazudsz.

– Ne kezdd megint...

– Tudnom kell – motyogja Iván. – Tudnom kell, hogy én csináltam-e valamit, hogy... – A férfi esdeklő tekintettel néz. Abigél kutatón figyeli őt. Tényleg amiatt aggódik Iván, hogy valami rosszat mondott vagy tett? Tényleg nem érzi a lány bőrére tapadó forró, fülledt illatokat?

– Kívánlak – szűri a fogai közt kelletlenül és elpirulva Abigél.

– Tessék? – kérdi Iván elsötétülő tekintettel.

– Én... megint akarlak...

– És ez a baj? – A férfi hangja nevetős.

– Nem baj, csak... – Abigél megrázza a fejét. Ebben a pillanatban igazán nem tudja, hogy ezt hogyan is fogalmazhatná meg értelmesen. Egyszerűen csak... képtelenség, hogy megint akarja a férfit, hogy néhány egészen egyszerű érintés ilyen hatással van rá, ez... szinte már túl sok.

Iván keze feljebb kúszik a lány lábán, a combja belső oldalát érinti.

– Tudod, Abigél, kevés dolog szerezhetne nekem nagyobb örömöt, minthogy vágysz rám – vigyorodik el Iván, és ahogy néz, abban van valami pajkosság, valami pimaszság, valami...

– Te szándékosan csináltad – döbben rá Abigél.

– Csak nem tudtam ellenállni a lábadnak – feleli Iván tartózkodón, aztán a keze visszacsúszik Abigél combjáról a térdéig, de csak azért, hogy türelmetlenül széthajtsa a köntöst.

Abigél élesen szívja be a levegőt, ahogy Iván tekintete mohón a testét simítja. A férfi feltolva a kanapéra teszi Abigél lábát, majd lehúzza magáról a bokszert, aztán feltérdel. Abigél önkéntelenül nyitja szét a lábát. Iván kapkodva oldja meg a köntös övét, és úgy simítja két oldalra a köntös puha anyagát, olyan rajongóan édes tekintettel, mintha nem tudna elképzelni Abigélnél csodálatosabbat.

Ahogy a férfi fölé hajol, és megcsókolja, Abigél gerince ívbe feszül. A nyelvük kíméletlenül esik egymásnak, az ajkuk mohón ízleli a másikat. A lány úgy érzi, ezzel sosem fog tudni betelni. Az, ahogy Iván csókolja, ez a türelmetlen éhség a lénye legmélyéig hatol és lángba borítja a testét.

– Akarlak, érezni akarlak, most azonnal – suttogja Abigél szenvedélytől ködös, zilált hangon. Ebben a pillanatban úgy érzi, hogy Iván nélkül elveszett, hogy nélküle semmi sem igazi, semmi sem valós. Szüksége van a férfira, szüksége van, hogy érezze magában, hogy érezze, amint a magáénak követeli. Könyörtelenül sötét vágy ez, legyőzhetetlen, megfékezhetetlen.

Iván kicsit elhúzódik, a karjára támaszkodik, a másik keze pedig végigsimít Abigél nyakától egészen az öléig. Abigél egész teste megfeszül, ahogy a férfi ujjai a teste legérzékenyebb pontját dörzsölik. Nem tud és nem is akar várni.

– Iván... – nyögi elhalón, és a férfi, mintha csak érezné, hogy a lány a tűréshatára peremére érkezett, közelebb húzódik hozzá, majd mámortól vad mozdulattal hatol a lányba. Abigél a férfi dereka köré kulcsolja a lábát, és olyan erősen szorítja, mintha attól félne, Iván eltűnhet, ha túlzottan elhúzódik tőle. Iván keze a lány mellét markolja, Abigél kemény mellbimbója a férfi érdes tenyerének feszül.

Ahogy újra megcsókolják egymást, az a lány számára olyan, mint a zuhanás – édes kínnal telt, végtelen zuhanás... és az érzések összecsapó hullámai között, a mámoron és a kéjen túl, megérti, hogy Iván érzi ugyanazt, amit ő maga, mert nem lehet így szeretni valakit, ha az csak a vágyról szól, ha az nem több testiségnél... Lehet, hogy a férfi nem tudja még, de hogy érzi, abban Abigél egészen biztos.

Mikor a gyönyör elragadja őket, Abigél ezúttal úgy adja át magát neki, olyan önfeledten és boldogan, mintha hosszú idő után hazaérkezett volna, és tudja már, a lelkét elöntő végtelen bizonyossággal és békességgel, hogy neki Iván mellett van az otthona...

***

Iván a derekára csavart törülközőben lép ki a fürdőből. Már majdnem megszólal, amikor a tekintete az ágyra siklik, és észreveszi, hogy Abigél elaludt. A lány leheletnyit szétnyílt fürdőköntösben, édesen összegömbölyödve fekszik, és halkan szuszog.

Iván nem fürdött sokáig – bár nagyon jólesett a forró víz, de minden percet, amit nem Abigéllel tölt, elvesztegetettnek érez. Nyilván a lány is így lehet vele, azért nem bújt be az ágyba – valószínűleg ébren akarta várni, hogy ne érjen még véget ez a mai nap, mégis szelíden betakarta őt az álom.

A laptop fénye derengőssé árnyalja a szobát. A zene halkan szól – ezúttal valami elveszetten könnyű, bánatos dallam. Iván elmosolyodik. Abigél „kaotikus írós zenelistának" nevezte az elindított listát – mint kiderült, Abigél mindig hallgat valamit, miközben ír, többnyire filmzenéket, illetve van ez a „kaotikus listája" is, ami mindig változik, folyamatosan bővül, illetve kerül ki belőle egy-egy szám, a lány hangulatától függően. Iván a számok javát egyáltalán nem ismeri, bár igazából teljesen mindegy volt számára, hogy szól-e valami vagy sem, őt tökéletesen lekötötte Abigél, rajta kívül egész délután és este alig vett észre valamit.

Iván a kanapéhoz megy, leül, majd kényelmesen hátradől. Nézi Abigélt, és bár ezt már ő maga is képtelenségnek érzi, mégis újra feltámad benne a vágy. Pedig háromszor tette ma magáévá a lányt, igaz, mindháromszor elvesztette a fejét. Vajon meddig lesz ez így még? Vajon mikor jön el a pillanat, amikor már lassan, a gyönyör minden rezdülését kiélvezve tudja szeretni a lányt? Talán azért kívánja állandóan Abigélt, mert még egyszer sem volt képes hosszan szeretkezni vele. Bár az is lehet, hogy mindig így kívánná – akármennyit és akármilyen hosszan szeretkeznének.

Ahogy az édesen szuszogó lányt nézi, Iván arra gondol, hogy ezt meg tudná szokni. Meg tudná szokni, hogy mindig Abigél közelében legyen, hogy a lány mellett aludjon el és mellette ébredjen, hogy órákat töltsön vele, ha nem is beszélgetnek, csak együtt vannak, egymás mellett, akkor is. Szeretné Abigélt az életében.

A beismerés nem rázza meg. Igazából talán mindig így volt. Nem vallotta be magának, nem nézett vele szembe, de attól még így volt. Talán attól a pillanattól fogva, hogy először látta őt. Mintha az elmúlt tizenkét év nem lett volna más, csak várakozás. Várakozás Abigélre. Bár, ha belegondol, hogy mennyire kevésen múlott, hogy újra találkozzanak... hiszen, ha az anyja nem Abigél nagybátyjának a szerelme, sőt, nem is, ha Léna nem találkozik Krisztiánnal, ha nem fedezi fel, hogy a férfi apja az anyjuk régi szeretője, ha nem hozza őket újra össze, ha Abigélnek nem akarják kiadni a könyvét és Ákos történetesen nem festő, aki miatt Abigél hazaköltözik, ha... Vajon, ha nincs mindez, találkoztak volna még valaha? Vagy akkor nem járt volna ki nekik a második esély? Egyáltalán véletlen mindez?

Fanni szerint nincsenek véletlenek, szerinte mindennek oka van – és Iván talán most először őszintén kezd ebben hinni. És ha ez így van – gondolja gyorsabban dobogó szívvel –, akkor az, hogy az élet újra összesodorta Abigélt és őt, inkább sorsszerű, mint bármi más. Ha pedig sorsszerű, akkor nekik igenis egymás mellett van a helyük, akkor ez nem csak egy kósza vágy, és ha így van, akkor talán Abigél is érezni fogja majd azt, amit ő... Végül is a lány nem csak szexre vágyik, ha így lenne, elküldte volna őt, akkor nem akarta volna, hogy éjszakára is maradjon... vagy tévedne?

Ha biztos lehetne benne, hogy Abigél is többre vágyik, egy pillanatig sem tétovázna tovább. Igazából Iván alig várja, hogy közös életet kezdjenek, de úgy érzi, egyelőre be kell érnie ezzel a kapcsolattal, ami jelenleg köztük van. Ez is több a semminél, és ő hálás érte. Hálás azért, hogy szeretheti a lányt, hogy szépen lassan megismerheti őt. Miután a kanapén is szeretkeztek, összebújva, elpilledve beszélgettek. Észre se vették, hogy közben órák telnek el. Nem beszéltek semmi fontosról, semmi lényegesről, a kérdések minduntalan közéjük feszültek, majd elhallgatva foszlottak el, és Iván nem kapott választ semmi olyasmire, amire annyira szeretne, de mégis jó volt hallgatni a lányt. Jó volt megtudni, hogy mi történt vele az elmúlt tizenkét évben, és igazság szerint még saját magáról is jó volt beszélni – jó érzés, hogy valaki ennyire kíváncsi rá, hogy ennyire hallani akar róla. Egyszerűen csak jó Abigéllel lenni.

Szeretem őt...

Iván magában is csak óvatosan mondja ki ezt, de a benne lüktető szavak nyomán nem félelmet érez, hanem boldogságot. Szereti Abigélt, és ennél csodálatosabb dolog soha nem történt még az életében. Lehet, hogy tizenkét év kellett hozzá, hogy belássa, amit a lány iránt érez, nem egyszerűen csak vágy, de attól talán még mindig is szerette őt. Szerette tizenkét évvel ezelőtt és szereti most is. Nem fogja hagyni, hogy bármi is közéjük álljon, nem engedheti. Abigél nélkül egyszerűen nem létezik – már nem. A mai nap után nem.

Iván hirtelen vágyni kezd arra, hogy érinthesse, ölelhesse a lányt. Feláll a kanapéról, ledobja magáról a törölközőt, aztán az ágyhoz lép, és letérdel. Szelíden végigsimít Abigél homlokán, az ujjai a lány kecsesen ívelt szemöldökén játszanak.

– Abigél – szólal meg csendesen. – Gyere, bújj be rendesen az ágyba.

A lány kábán pislogva néz fel rá, aztán mikor az álom tétován lepereg a szempilláiról, bágyadtan elmosolyodik, majd darabos, félszeg mozdulattal felemeli a kezét, és végigsimít a férfi borostás arcán.

– Ne haragudj – motyogja Abigél. – Nem akartam elaludni.

– Semmi baj – mondja Iván mosolyogva. – De így meg fogsz fázni.

Iván óvatosan átkarolja a lányt a köntös alatt, kicsit megemeli őt, és megtartja addig, míg lehúzza róla a köntöst.

– Nem, nem akarok még aludni – tiltakozik Abigél erőtlenül, és közben olyan laposakat pislog, mint aki máris újra alszik.

– Miért nem? – kérdi Iván csendesen, visszafogott kíváncsisággal a hangjában. Tudja, hogy nem szép dolog most kérdezgetni a lányt, hiszen félig talán alszik, így sokkal védtelenebb – talán olyasmit is kimond, amit egyébként nem mondana, de nem tud ellenállni a kísértésnek.

– Mert félek, hogy ha felébredek, minden máshogyan lesz – feleli bágyadtan Abigél.

– Mi minden?

– Te meg én.

– Nem lesz máshogyan. Te is itt leszel, és én is.

– De mi van, ha most csak álmodom? Ha felébredek, és eltűnsz? Ha kiderül, hogy ez meg sem történt? – A lány hangja álomittas, gyenge, de a kérdések komolyak. A félelem bennük olyan, mint a sarokba szorult árnyék. És Iván szíve mégis gyorsabban dobog, mert ha Abigél mindettől fél, akkor talán ő is többet érez...

– Megtörtént, ne félj. Nem fogok eltűnni – mondja halk, de határozott hangon Iván, majd gyengéden az ölébe kapja a lányt, kicsit ügyetlenül felhajtja a takarót, és lefekteti a matracra. Ahogy Abigél feje párnát ér, máris újra szuszog. Vajon fog erre a beszélgetésre emlékezni holnap? Ha igen, mit fog érezni, gondolni? Iván kínzó türelmetlenséggel és félelemmel szeretné tudni, hogy mit érez Abigél, hogy hogyan vélekedik kettejükről, hogy... akarja-e őt, nemcsak az ágyában, hanem az életében is. Vajon akarja?

Iván óvatosan bemászik Abigél mellé, az oldalára fordul, átöleli a lány derekát, és magához húzza őt. Abigél fészkelődve simul hozzá, a feneke Iván ágyékához simul. Iván majdnem felnyög, de visszafogja magát. Nem akarja felébreszteni a lányt, láthatóan fáradt, hagyni akarja, hogy pihenjen. Abigél keze Iván kezére siklik, aztán szelíden feljebb csúsztatja a hasáról. Ivánt meglepi ez a mozdulat, de örömmel veszi kézbe és szorítja meg gyengéden a lány mellét. Abigél ellazul és elengedi magát.

Iván még sokáig nem alszik el. Keringenek benne Abigél szavai, és ráébred, hogy ő is fél. Azért nem akarja behunyni a szemét, azért küzd olyan makacsul az álom ellen, mert ő is tart attól, hogy holnap már minden más lesz, hogy történik valami, hogy...

– Mindig itt leszek... csak neked... ha nem akarsz, akkor is... – suttogja Iván lehelet-halk hangon, és tudja, hogy csak azért meri kimondani, mert Abigél már nem hallhatja. És mégis jólesik, hogy amit érez, szavakba öntheti, csak úgy, csak azért, hogy elhangozzon végre az, ami tizenkét éve feszíti belülről. És talán azért is, mert így már képes elhinni, hogy ha új napra virrad, tényleg itt lehet majd a lánynak...