„... úgy érezte, megállt az idő. Megállt, és amikor aztán sóhajtva újra elindult, semmi sem lehetett többé ugyanaz, ami volt." (Éjmélyi mesék – Sosem volt...)

Tizenkét évvel ezelőtt...

A lány ártatlan volt, még hitt a mesékben.

Abigél mosolyogva nézegeti a mondatot. Tagadhatatlanul van benne valami – igazából úgy érzi, hogy ez egy határozottan jó első mondat. Ha ő olvasná, neki biztos tetszene. Talán a „még" teszi, bár az is lehet, hogy az „ártatlan" – mert mindkettő sejtet valamit. Valamit, ami be fog következni.

Abigél elhúzza a száját – igazán kár, hogy fogalma sincs, hogy mi is legyen az, ami majd bekövetkezik. Mert az jó, hogy adott egy lány, de mi legyen vele?

Elmélázva rágcsálja a tolla végét, miközben hátradől. Észre se veszi, hogy bal kezével a válla elé húzza lófarokba fogott haját, és a végét az ujjai köré csavarja. Teljesen kizárja az osztálytársai beszélgetéseit, kiáltásait, a felcsattanó vidám röhögéseket.

Bosszantja, hogy újra az iskolapadban kell ülnie – élvezte a szabadságot, élvezte az utolsó önfeledt hónapokat az érettségi előtt. Jól tudja, hogy olyan nyara, mint az idei, soha nem lesz többet. Jövőre már más lesz – várja majd az egyetem (legalábbis reméli, hogy várja), egy egészen másik, új világ. Ez volt az utolsó olyan nyara, amikor még gyereknek érezhette magát. És sajnos túl gyorsan ért véget, semmire sem volt elég, pedig annyi mindent tervezett. De ezen már kár bánkódni – állapítja meg magában mogorván, miközben vágyakozva figyeli az ablakon túl a park szelíden suttogó fáit, a mélyzöld leveleket és a szelíd fény-árnyék keringőt.

A nyár még nem intett búcsút, és így talán még nehezebb, hogy itt kell ülnie. Pedig annyival izgalmasabb lenne, ha odakint a kertjükben az egyik cseresznye- vagy almafa ágai közt üldögélhetne. Ha ott ülne, minden bizonnyal nem kellene azon töprengenie, hogy mi is legyen ezzel az ártatlan leányzóval, rögtön tudná.

Abigél a csendre kapja fel a fejét. Az osztály mintha egyszerre némulna el, mintha hirtelen mindenki visszafojtaná a lélegzetét. Abigél a tanterem ajtaja felé fordul, az új tanár épp abban a pillanatban zárja be az ajtót maga után és fordul az osztály felé.

Ez a pillanat titkok felkavaró mélye és éjfeketén szétomló varázslat, mint egy függöny lebbenése, vagy mint amikor álom születik – olyan pillanat, amire tudja, hogy egész életében emlékezni fog. Mert vannak ilyen pillanatok. Pillanatok, amelyek nem múlnak el nyomtalanul, amelyek kitörölhetetlenül bevésik magukat az emlékek közé, pillanatok, amelyek mintha megdermednének, mintha az idő azt mondaná: „most kegyelmet kapsz, használd ki".

Abigél nem pislog, és nem vesz levegőt. A szíve tébolyult dobogása mintha az egész testét remegésbe vonná. Nem hall semmit, a vére lüktet, robaja minden mást elnyom. Nincs nyár, nincs madárcsicsergés, nincs szelíd falevélsuttogás.

Csak ez az idegen férfi létezik most. Az átható kék szempár, a simára borotvált arc, a karakteres, kicsit talán kemény, rideg vonások, a keskeny száj, a férfi homlokába hulló szőkés tincsek – a részletek és az egész... Abigél úgy érzi, mintha zuhanna.

A férfi ellép az ajtótól, a pillanat széttörik. Abigél újra képes felfogni maga körül a világot, de valahogy minden más most – hogy miben, azt nem tudná megmondani, de mégis más. Mintha eddig elveszett lett volna, most pedig már nem lenne az. Mintha tudná, hova tartozik.

A férfi leteszi a naplót a tanári asztalra, de nem ül le. Az osztály fölé magasodik, határozottan, szilárdan áll – és Abigél, ahogy nézi, biztonságban érzi magát. Mintha soha többet nem történhetne semmi rossz...

Aztán a férfi beszélni kezd, de Abigél csak annyit fog fel a mondandójából, hogy Ivánnak hívják. Iván. És a hangja – lehet valakinek ilyen hangja? Meséket suttogó, sötét hang, olyan, ami belesimul az éjszakába és édes álmokat hoz...

Végül Iván leül, kinyitja a naplót, és hogy megismerje az osztályt, felolvassa a neveket. Nem ígéri meg, hogy mindenkit megjegyez elsőre, de igyekszik mihamarabb összekötni a neveket az arcokkal.

Abigél feszültségtől remegve várja, hogy ő következzen...

– Hajnal Abigél.

– Jelen – szólal meg a lány, de halvány a hangja. Mintha maga is meglepődne, hogy képes egyáltalán beszélni.

A férfi tekintete összeölelkezik az övével. Fagyba dermedő lángok és felparázsló mélység...

Aztán a férfi visszafordul a napló felé, közönyösen, mintha mi sem történt volna. Nem érez semmit. Ő nem érzi azt, amit Abigél. Miért fáj ennyire ez a gondolat? Miért érzi ezt a hóízű, fehér hideget? Miért érzi úgy, mintha folyékony jég csörgedezne az ereiben vér helyett?

Abigél képtelen megmozdulni. Képtelen gondolkodni. Csak nézi a férfit, és nem tudja, mit érez, nem tud semmit, csak azt, hogy néznie kell a férfit...

Az óra túl gyorsan ér véget. Abigél semmit sem fog fel az egészből. A férfi ajkát figyeli, ahogy mozog, és arra gondol, hogy milyen lenne, ha az ő bőrén mozogna. Nézi a férfi erős kezét, amint a táblára ír, és azt képzeli, hogy azok az ujjak őt érintik...

Nem hiszi el, hogy ez vele történik, nem hiszi el, hogy ilyen letaglózó vágyak ébrednek benne – nem hiszi el, amit érez, mert ez olyan... egészen olyan, mintha szerelem lenne első látásra, pedig hát ő ebben nem hisz. Nem, talán más ez, talán csak vágy, de hogy lehet ennyire hirtelen és emésztő?

Ahogy a férfi elhagyja a termet, Abigél úgy néz utána, mint akit fejbe kólintottak. Szédül és odabent, valahol mélyen, remeg.

Már tudja, miről fog szólni az ártatlan lány története. A nyár lánya lesz ő, aki megszökve beleszeret a tél sötét, komor hercegébe.

– Úristen, ez a pasi...

– Kár, hogy a tanárunk...

– Ha nem lenne az, rávetném magam...

– De legalább nézhetjük egész évben.

– Azt hiszem, a szerda lesz a kedvenc napom.

Az osztálytársai izgatott, lelkes csivitelése úgy zúzza szét Abigél gondolatait, mint madárraj szárnyrebbenései a csendet. Csak most tudatosul benne, hogy a férfi a tanára.

Iván... tanár úr. Tanár úr...

Miért ilyen kegyetlen az élet? Végre egy férfi, aki megérinti, és mégis képtelenség, hogy bármi is legyen köztük. Ő csak egy diák, a férfi szemében biztosan csak egy kislány... Abigél keserű gombócot érez a torkában. Felkapja a tollát, és maga elé húzza a füzetét.

A lány ártatlan volt, még hitt a mesékben.

De a történet végére már nem lesz ártatlan, és a mesékben sem fog hinni többé. Beleszeret a hó és jég hercegébe, de a lány szerelmének forróságától a herceg semmivé olvad...

Abigél keserű mosollyal az ajkán írni kezd – talán csak azért, hogy ne gondoljon a férfira...

***

– Nagyon csinos vagy, Csúzli – jegyzi meg István, mikor a lány leül melléjük a kanapéra. – Csak nem készülsz valahová?

Iván összevont szemöldökkel nézi a lányt. Nem, már nem is lány, most már nő. Tizenkét évvel ezelőtt is gyönyörű volt, de most... most maga az érzéki csábítás, minden, amire egy férfi csak vágyhat. Igéző szempár, megszelídíthetetlen, sötétbarna hajzuhatag, amibe az ember bele akar túrni, amibe el kellene merülni, és a lány ajka, azok a telt ívek, az az élénk, hívogató rózsaszín... Már ennyi is elég lenne, hogy bármely egészséges férfi elvesszen – legalábbis Iván így érzi. És akkor még nem is vette számításba a lány gömbölyded, csodás mellét, a karcsú derekát, a hosszú lábát, amely mintha arra teremtetett volna, hogy egy férfi dereka köré fonódjon... Hogy lehet valaki ennyire átkozottul gyönyörű és vonzó?

Mikor durván másfél hónappal ezelőtt meglátta, ahogy a lány levegőt kapkodva besiet a házasságkötő terembe, Iván úgy érezte, álmodik. Annyira lehetetlen volt, képtelenség. Tizenkét év után a lány úgy bukkant fel a semmiből, mint egy látomás, egy kísértet.

A férfi csak őt látta akkor. Eltűntek a testvérei, az újdonsült mostohatestvérei és a barátnőik, nem létezett az anyja vagy István, nem létezett senki, csak Abigél.

Abigél... az anyja új férjének az egyetlen és imádott unokahúga. Iván hallott róla, de nem találkozott vele, és mindenki csak ezen a bugyuta, gyerekkori becenéven emlegette – Csúzli. Senki sem mondta, hogy Abigél. Pedig akkor talán összerakta volna a képet, akkor talán nem érte volna olyan sokkolóan váratlanul a felbukkanása. Így azonban... mintha azóta se tért volna magához. Most is úgy bámulja a lányt, mint akkor. Nem képes másfelé nézni. Néznie kell őt, mintha belülről valami elmondhatatlan, valami megnevezhetetlen késztetné erre.

– Randim lesz – mondja Abigél, a hangja kedves, vidám, várakozástól remegő.

Iván szíve mintha nem is vért, hanem tömény fájdalmat pumpálna az ereibe. Hányszor kívánta, hányszor képzelte, hogy ez a hang, ez az édes, ártatlan hang miatta remeg a várakozástól, hogy őt kívánja, őt akarja...

– Hogy találkoztatok? – kérdi Iván édesanyja, és a férfi hálás a kérdésért. Ez őt is érdekli – sőt, mindent tudni akar erről a férfiról. Tudni akarja, kicsoda, micsoda, jól fog-e bánni Abigéllel...

– Véletlenül összeütköztünk a könyvtárban – feleli a lány.

– Van, ami nem változik – jegyzi meg Iván, és már ahogy kimondja, átkozza magát érte. A hangja száraz és könyörtelen – akkor is így szólt a lányhoz, tizenkét évvel ezelőtt, amikor rajtakapta őt egy fiúval az egyik iskolai lépcsőfordulóban. „Összeütköztünk" – mondta akkor Abigél. Az a pillanat – Iván még most is érzi a féltékenységet, a dühöt, az elkeseredettséget. Mert őrülten vágyott a lányra, aki nem lehetett az övé...

Abigél Iván szemébe néz, és ugyanúgy, ahogyan tizenkét évvel ezelőtt, most sem kapja el a tekintetét, bár ezúttal nem pirul el. Pedig amikor elpirul, még gyönyörűbb. Szívet fájdítóan gyönyörű.

– És hogy hívják az illetőt? – kérdi Léna, és Abigél Iván húga felé fordul, Iván azonban továbbra is Abigélt nézi. Nem tudja nem nézni.

– Nagy Leonárd.

Iván figyelmét nem kerüli el, hogy az öccse és a barátnője testtartása egyszerre válik ellazultból feszültté. Iván hallgatag természetű, sosem volt másmilyen, viszont éppen ezért képes különösen jól meglátni az apróságokat – mindent, ami árulkodó egy ember testbeszédében. Az öccsét pedig jól ismeri, így hát tudja, hogy Kornél ebben a pillanatban nem egyszerűen csak meglepett, hanem aggódik is. Hogy Lizi mit érez, azt nem tudja, őt nem ismeri még elég régen ahhoz, hogy felmérje, mit jelentenek a szinte észrevehetetlen rezdülései. Az viszont biztos, hogy mindketten ismerik ezt a bizonyos Leonárdot, tehát az öccséhez hasonlóan feltehetően ő is a színházban dolgozik. Talán színész.

– De ő... – szólal meg óvatosan Lizi, Abigél azonban közbevág:

– Tudom.

– Mit? – kérdi kíváncsian Léna, és Iván legalább ugyanannyira kíváncsi, mint a húga. Mi az, ami meglepi Lizit és Kornélt, de nem riasztja Abigélt?

– Leó... hát ő... – Ivánnak nem tetszik, hogy Kornél kicsit megilletődötten néz a húgukra. Igen kevés dolog van, ami Kornélt képes zavarba hozni...

– Szexre utazik – mondja ki nyíltan Abigél, és a hangja élétől Iván belül összerándul. – Talán meguntam, hogy a szőke hercegre várjak.

– A szőke hercegek mind bénák – jegyzi meg Krisztián nevetve. – Neked, Csúzli, pedig amúgy is minimum egy sárkányra van szükséged.

Iván elnyom egy mosolyt. Kivételesen egyetért a húga barátjával – ami ritkán fordul elő. Nem mintha bármi problémája lenne Krisztiánnal, igazából határozottan kedveli őt, élvezi a szócsatáikat, de az tény, hogy István három fia közül ő az, akivel a legkevésbé szokott egyetérteni. Krisztián két bátyjával rögtön megtalálta a közös hangot, vele azonban – talán, mert hamarabb ismerte kollégaként és a húga „udvarlójaként" – szünet nélkül marják egymást (és azt egyikőjük se ismerné be, jó eséllyel soha, hogy közben azért remekül szórakoznak).

– Sárkányra? – fordul Abigél kérdőn az unokatestvére felé.

– Hogy legyen, aki féken tart – vigyorog Krisztián.

– Köszönöm szépen, engem nem kell féken tartani – húzza ki magát Abigél, majd felemeli a fejét, dölyfös tekintetet vet Krisztiánra, és bár minden mozdulatán látszik, hogy csak játék, mégis tényleg olyan, mint egy királynő. – A magam ura vagyok.

– Hódolatom, fenség – röhög fel Krisztián, aztán Abigél édes nevetése is felcsendül. Iván mindig is szerette hallani, ahogy a lány nevet, szerette, hogy a hangja bizsergető, jóleső melegséget csempész a szívébe...

Iván nem bírja tovább, ki kell mennie a konyhába. Muszáj lefoglalnia magát, különben talán megint olyasmit mond, amit nem is áll szándékában. Ezt is csak Abigél képes belőle előhozni. Bárki mással szemben sosem meggondolatlan, de Abigél egyetlen pillantásával, egyetlen mosolyával képes porrá zúzni minden józan gondolatát. Még mindig.

A férfi kilépve a nappaliból maga mögött hagyja a vidám beszélgetést, és a konyhapulthoz lép. Leemel egy bögrét a polcról, és teát tölt magának. Az édesanyja imádja a teákat, a legtöbbet maga állítja össze saját termesztésű gyógynövényekből és gyümölcsökből, némelyik kellemesen fűszerezett is, és ami a legjobb, hogy mindig van lefőzve friss adag. Iván szereti a teát, jobban, mint a kávét, bár néha az is jólesik – most azonban nincs szüksége semmilyen serkentőre. A szíve így is gyorsabban dobog, mint az egészséges lenne.

A csészével a kezében az üveges teraszajtó elé lép, és mereven bámulja a kinti, kopár és sötét kertet. Az évnek ez az időszaka nem tartozik Iván kedvencei közé. Ilyenkor minden olyan, mintha várakozna. A tél már visszavonulóban, de a tavasz még kéreti magát, a világ pedig beledermed a már-már unott, közönyös várakozásba – mintha szépen lassan nem is számítana már, hogy végül elvonulnak-e a felhők és kisüt-e a Nap. Iván túl jól ismeri ezt az érzést, túl jól ismeri a hiábavaló várakozást, a remény állandó haldoklását. Néha, tétován meglebbenő pillanatokra úgy érzi, tizenkét éve másból sem áll az élete...

– Tanár úr?

Abigél bizonytalan, kicsit talán félénk hangjára összerezzen, bár reméli, hogy ezt a lány nem veszi észre. Iván nem fordul meg, nem képes rá. Mióta újra találkoztak, most van először kettesben a lánnyal – talán valami őrültséget mondana vagy tenne, ha a szemébe nézne, nem kockáztathat.

– Igen?

Iván ezerszer vagy talán többször is elgondolkodott már azon, hogy amikor annyi érzés tombol benne, hogy képes mégis higgadtan megszólalni. Fogalma sincs, hogy csinálja, de jobb így. Nem árulhatja el Abigél előtt, hogy mennyire mélyen vonzódik hozzá, nem lenne semmi értelme. Elég valószínű, hogy a lány nem kedveli őt túlzottan, ő pedig nem fog magából bolondot csinálni.

– Hálás lennék, ha... ha nem emlegetné a múltat. Ami volt, volt. Most már nem a tanárom – jelenti ki Abigél.

Nem, már nem vagyok a tanárod, te lány, pedig akkor legalább volt valami, ami visszatartott...

– Ne haragudjon. – Iván igyekszik szelídebben beszélni, a lány nem érdemli meg, hogy hűvös legyen vele – régi beidegződés, önvédelem ez, és sajnos még most is könnyebb így, de Abigélnek igaza van, még ha nem is tudja igazán, hogy miért. Itt lenne az ideje, hogy végre továbblépjen, nem viselkedhet így. Hozzá kell szoknia, hogy látja a lányt, végül is lényegében mostoha unokatestvérek lettek – bele kell ebbe törődnie.

– Nem haragszom, csak kérem – mondja Abigél eltökélten.

– Rendben – bólint Iván, és várja a hazugság fanyar illatát, de nem érez semmit. A lány hangja sem remeg elveszetten, úgy, ahogy azt rajta kívül más nem képes meghallani. Abigél nem hazudik.

Hát tényleg nem haragszol rám?

– Köszönöm – sóhajtja Abigél. Vajon megkönnyebbült sóhaj ez? Miért érez benne valami mást is? Lemondást talán? Fájdalmat?

Ugyan, ostobaság...

Iván hallja, hogy a lány visszaindul a nappaliba, az ablaküveg felületén elmosódott, halvány árnyként látja is.

– Abigél? – szólal meg halkan a férfi, és magában talán abban reménykedik, hogy ezt a lány már nem hallja meg.

– Igen?

Iván megfordul, és Abigél kérdő, érdeklődő tekintetével találja magát szemben.

– Jól meggondolta ezt? – Keserűen cseng a kérdés, de Iván nem tudja magát visszafogni.

Tényleg egy idegennel akarsz lefeküdni? Hagyod, hogy valaki, akit nem ismersz, megérintsen? Megcsókoljon?

– Nincs joga beleszólni – feleli hidegen Abigél.

De belepusztulok, hát nem érted?

– Igaza van.

Bár ne lenne...

– Tudom.

Ahogy nézik egymást, a levegő mintha felizzana közöttük. Iván önkéntelenül lép közelebb a lányhoz.

– Nem válaszolt – jegyzi meg csendesen a férfi.

Abigél összehúzza a szemét, kicsit lejjebb hajtja a fejét, és a sűrű, sötét szempillák árnyékából néz fel rá. Vajon van fogalma arról a lánynak, hogy mennyire őrülten csábító, amikor így néz?

– Hogy csinálja? – kérdi a lány halkan.

– Mit?

– Még mindig képes rá, hogy... – Abigél megrázza a fejét, és visszanyeli a szavakat.

Iván bosszúsan néz rá.

– Mire?

Abigél megvonja a vállát, és szomorkásan elmosolyodik.

– Úgy nézni rám, hogy úgy érezzem, csak egy ostoba kislány vagyok.

– Sose láttam magát ostoba kislánynak.

Pedig könnyebb lett volna, mennyivel könnyebb...

– Igazán? Pedig higgye el... mindegy, nem számít – rázza meg a fejét lemondóan a lány, és megfeszül a testtartása – olyan most, mintha bármelyik pillanatban kész lenne elmenekülni.

– De, számít – jelenti ki lassan Iván, és megint a lány felé lép. – Hát ezért gyűlöl?

Abigél csodálkozva néz a szemébe.

– Nem gyűlölöm.

Iván vár. A szavak körülötte lebegnek, de tiszták és ártatlanok. Akár a bátortalan tavaszi napfény.

– Most... nem hazudik – állapítja meg értetlenül a férfi.

– Tényleg nem gyűlölöm – mondja a lány kis mosollyal az ajka szegletében.

– Akkor miért kerül? Miért kerül gyakorlatilag karácsony óta? Minden vasárnap várják magát, maga pedig...

– Dolgoztam – vág közbe Abigél, és Ivánt azonnal meglegyinti az őszi avarra emlékeztető illat.

– Látja? – mosolyodik el gúnyosan a férfi. – Most hazudik.

– Miért olyan fontos ez magának? – kérdi nyersen a lány.

Mert bár nem kellene, látni akarlak...

– Nosztalgiáztok? – lép be a konyhába könnyed, szemtelen mosollyal az ajkán Krisztián.

– Tessék? – kérdez vissza zavartan Iván.

Krisztián a hűtő felé menet megtorpan, majd előbb Abigélre, aztán pedig Ivánra néz.

– Olyan szigorúan nézel rá, mintha rosszcsont nebuló lenne, aki nem készült az órádra – magyarázza a férfi jót derülve a saját szavain, majd Abigél felé fordul. – Ő meg úgy néz rád, mintha...

Mikor Krisztián nem fejezi be a mondatot, Iván Abigélre pillant. A lány tekintetében néma könyörgés rebben.

– Mintha? – kérdi feszülten Iván, de nem néz Krisztiánra. Abigél leheletnyit összehúzza a szemét, és komoran, szinte már fenyegetően figyeli az unokatestvérét.

– Mintha meg lenne félemlítve – mondja végül Krisztián, és újra Ivánra néz. – Hallottam, hogy rettegett a beceneved, de egészen mostanáig nem akartam elhinni. De most már értem, miért félnek tőled a diákok. Öregem, ahogy te nézni tudsz... – ingatja meg a fejét a férfi, majd hátat fordít nekik.

Iván újra Abigélre pillant. Egyetlen másodpercre összeölelkezik a tekintetük, aztán Abigél „elnézést" motyogva kisiet a konyhából. Iván zordan néz utána. Ha belegondol, hogy hova indul nemsokára a lány, hogy hogyan fog ugyanígy sietni egy ismeretlen felé, görcsbe rándul a gyomra. Persze tisztában van vele, hogy a lány nyilván nem szűz már, nyilván érintették őt férfiak, de azok arctalanok és névtelenek Iván számára, olyan múlthoz tartoznak, aminek ő nem volt a részese.

Most viszont minden más. Tizenkét év után ez akár egy új esély is lehetne, az élet ajándéka – és ő képtelen vele élni, amiért csakis magára haragudhat. Mikor Abigél felbukkant a házasságkötő teremben, arra gondolt, hogy talán ezúttal lehet esélye, de... de a lány félt még csak ránézni is, aztán kerülni kezdte... Pedig mit meg nem adna azért, ha ő lehetne az a férfi, akihez a lány siet...

– Tudod, Iván, ha olyankor néznél rá így, amikor ő is látja, most lehet, hogy nem egy másik pasi ágyába igyekezne – jegyzi meg Krisztián.

– Nem tudom, miről beszélsz – dörmögi hidegen Iván.

Ahogy a férfi kilép a konyhából, mintha Krisztián valami olyasmit motyogna utána, hogy „Áltasd csak magad", de ebben Iván egyáltalán nem biztos, igaz, akár mondta, akár nem, nem akar vele foglalkozni. Jobban kell vigyáznia, ennyi az egész. Nem hiányzik, hogy a családtagjai sajnálattal nézzenek rá, tudja ő magától is, hogy mennyire végtelenül szánalmas, és egyébként is: Krisztián téved. Nézhet ő bárhogy Abigélre, a lány soha nem akarná őt – és ezért Iván nem is hibáztatja.