– Akkor keresel nekem új könyvet, anya?

Adrián elmosolyodik. Épp csak beléptek az ajtón, még nem is volt ideje bezárni, Emma máris Kamilla kezébe csimpaszkodik, és húzza a bolt felé. Mióta a kislányuk iskolás lett, még többet olvas, mint korábban. Adrián úgy képzeli, hogy Kamilla pont olyan lehetett ennyi idős korában, mint amilyen most Emma. Nagyon hasonlítanak egymásra, Emma tőle külsőleg alig örökölt valamit, bár a bimbódzó humora és a néha ajkára szökő kis félmosoly egyértelműen az övé – pont, mint Zoénál, és mi tagadás, Adrián erre nagyon büszke.

– Csak akkor, ha megígéred, hogy akármilyen izgalmas is, nincs sunyiban olvasás a takaró alatt – jelenti ki Kamilla szigorú pillantást vetve Emmára.

Adrián visszafojtja a vigyorgást, amikor Emma ajkára huncut mosoly szökik.

– Fogadjunk, hogy te is olvastál sunyiban a takaró alatt, amikor kicsi voltál.

Kamilla ajka megrándul, aztán azonban nem bírja, felszakad belőle a kuncogás.

– Oké, megadom magam, de legkésőbb kilenckor akkor is takarodó, könyvkobzással – köti ki Kamilla, és amikor Emma lelkesen bólint, hagyja, hogy a kislányuk a boltba rángassa.

Nincs mit tenni, egyértelműen elkényeztetik Emmát, egyikük sem tud neki nemet mondani – állapítja meg magában Adrián, ahogy derűsen utánuk megy. Szereti ezeket a pillanatokat. Szereti nézni Emmát, ahogy lesi Kamilla minden mozdulatát, szereti látni a lánya arcán az izgatott türelmetlenséget, és a büszkeséget, amikor a kezébe foghatja a könyvet, ami őt akarja.

Kamilla a gyerekkönyvek felé lép, Emma pedig árnyékként követi, szeplős arcocskáján feszült figyelem, még a száját is beharapja kicsit. Kamilla behunyja a szemét, ujjai a könyvek gerincét érinti. Adriánt mindig elbűvöli, ahogy a lány megadja magát a könyvek hangjának. Szeretné tudni, mit hall ilyenkor Kamilla, hogy milyen érzés, és bár a lány már rengetegszer mesélt erről, Adrián mégsem tudja igazán elképzelni.

Alig kell hozzá egy perc, Kamilla már át is ad Emmának egy vékonyka kötetet.

– Köszönöm! – nyom egy cuppanós puszit Kamilla arcára Emma, aztán már robog is fel a lakásba, hogy elmerülhessen az olvasásban.

Adrián a könyv címét ugyan nem látta, de a borító kopottas és halvány színeiből ítélve régebbi könyv. Talán valami kalandos történet. Emma legutóbb egy egész jópofa lányregényt olvasott, Adrián jót derült rajta, mikor beszámolt az élményeiről, de jobban szereti, amikor a lánya izgalmas könyvet kap Kamillától, mert mesélés közben azokat rendszerint el is játssza, amivel mindig megnevetteti Adriánt, főleg, amikor még rá is szerepet oszt (és Emmának tényleg nem lehet nemet mondani).

– Szóval olvastál sunyiban a takaró alatt? – kérdezi somolyogva Adrián, mikor Kamilla közelebb lép hozzá.

– Előfordult – feleli játékosan Kamilla, miközben átöleli a férfi derekát.

Adrián a lány fenekére csúsztatja a kezét, és közelebb húzza magához.

– Mit szólnál hozzá, ha ma éjszaka egészen mást művelnénk sunyiban a takaró alatt?

Kamilla hátravetett fejjel felnevet, és Adrián nem tud ellenállni a kísértésnek, közelebb hajol, és gyengéd csókot lehel a lány nyakára. A következő pillanatban már a nyelve érinti a puha bőrt, és Kamilla nevetése vágytól forró sóhajtásba fullad.

– Oké, meggyőztél – sóhajtja a lány, és ezúttal Adrián nevet fel.

***

Ákos Vince kezét fogva sétál a ház felé, miután bezárták a kaput. Ahogy közelebb érnek a verandához, Balázs lelkes hangja mosolyra készteti a férfit.

–... és nagyapa azt mondta, hogy az évzáró után csapunk egy nagy horgászatot, és mondtam neki, hogy ekkora pontyot fogok fogni! – Balázs nyújtózkodva mutatja a hal méretét, mire Edina felnevet és megborzolja a kisfiú szőke haját.

– És mit fogunk csinálni egy akkora ponttyal? – kérdi Edina.

– Kívánok tőle hármat, aztán visszadobom a tóba.

– És mit fogsz kívánni?

Balázs elgondolkodva összeráncolja a homlokát, látszik rajta, hogy nagyon erősen töpreng.

– Kívánhatsz nekem – szól közbe megfontoltan Vince.

Balázs felderülve a bátyjára néz.

– Oké, mit szeretnél?

– Olyan festéket, ami mindig olyan színt ad, amilyet elképzelek – vágja rá gondolkodás nélkül Vince. Ákos somolyogva néz a nagyobbik fiára. Vince szeret festeni, lassan többet van a műteremben, mint maga Ákos, de mindig morgolódik a színek miatt. Vince látja az érzéseket, nem érzi őket, mint Edina, de képes őket felismerni, ha ránéz valakire. Azt mondja, hogy más a levegő színe, ha valaki boldog vagy éppen szomorú, máshogyan törnek meg a fények, másmilyenek az árnyalatok, és ezeket egészen különleges módon képes megragadni, ha fest. A képei mindig valami teljesen egyszerű jelenetet fognak meg, van, hogy csak egy megterített asztalt ábrázol, máskor egy összegyűrt plédet, vagy épp egy játékautót, de soha nem ezeken van a hangsúly, hanem a színek összeállításán, amitől a megterített asztal várakozást és örömöt sugall, az összegyűrt pléd nyugalmat, a játékautó pedig szomorú elhagyatottságot.

– Jó – bólint Balázs határozottan –, akkor ez lesz az első kívánságom, utána pedig azt fogom kívánni, hogy értsem a matekot.

Edina újra felnevet, és ezúttal már Ákos is csatlakozik hozzá. A fiuknak nem erőssége a matematika, bár ennek leginkább az lehet az oka, hogy nem nagyon kötik le a számok, így aztán hosszabb távon képtelen rájuk koncentrálni. Minden más érdekli Balázst, szeret olvasni, bár nem regényeket, hanem ismeretterjesztő könyveket, különösen azokat, amik állatokkal foglalkoznak – Balázs gyakorlatilag egy élő lexikon, ha állatokról van szó.

– És mi lesz a harmadik? – kérdi Ákos.

Balázs félrebillenti a fejét, aztán hirtelen huncut mosoly kúszik a szája szegletébe – olyan ez a mosoly, mint Edináé, amikor éppen valami őrült ötlete támad. Ákos ezerszer megfestette már, és most újra érzi, hogy bizseregnek az ujjai.

– A harmadik az lesz, hogy menjünk el együtt úszni. Most – kuncog Balázs.

– De ha csak évzáró után fogod a pontyot – ráncolja össze a szemöldökét Vince –, akkor nem kívánhatod azt, hogy most menjünk el fürdeni.

– Megelőlegezett kívánság – vágja rá kihúzva magát Balázs.

– Igazából ez egy jó kívánság – pillant Vince komolyan Ákosra.

– Akkor talán nem ártana átöltöznetek – somolyog Ákos, mire a két fiú egyszerre kezd ujjongani, és indul meg a ház felé. Ma szép idő volt, úgyhogy a víznek elég melegnek kell lennie ahhoz, hogy a srácok ne fázhassanak meg.

Edina nevetve néz utánuk, aztán Ákoshoz lép, és a karját könnyedén a nyaka köré fonja. A férfi gondolkodás nélkül öleli át, és húzza magához, a teste pedig rögtön reagál a nő közelségére.

– Ugye tudod, hogy lehetetlen lesz őket kiparancsolni a vízből? – kérdi Edina.

– Ezt a kockázatot vállalnom kell, ha szeretnélek bikiniben látni, márpedig ez sosincs ellenemre – mosolyodik el lágyan Ákos.

Edina újra felnevet – a hangja olyan, akár a napfényben szitáló eső, puha és kedves, tele vidám csillogással.

– De bikini nélkül még jobban szeretsz látni – súgja Edina, és a szemében vágy villan, ami arra készteti Ákost, hogy még közelebb húzza magához a nőt. A testük összesimul, a leheletük összekeveredik.

– Ez vitathatatlan tény – motyogja Ákos, majd lágyan és puhán megcsókolja Edinát.

***

– Hugó jó hatással van Annára, komolyan – súgja Krisz vigyorogva, ahogy Léna mellett állva Annára néz. Legtöbbször lehetetlen rávenni a kislányukat a délutáni alvásra, de Hugóval ma annyit kergetőztek az apjáéknál a kertben, hogy ezúttal magától mászott be az ágyba. Épp csak az imént tette le a fejét, és most máris mélyen, egyenletesen szuszog.

– Ezt Ivánnak is elárulod? – pillant Léna kajánul Kriszre.

– Kizárt – feleli Krisz halkan, dörmögősen nevetve, aztán viszont töprengve Annára néz. – Tudod, ha ők is egy osztályba fognak járni, mint Emma, Bence és Balázs, szerintem az iskolában kő kövön nem marad. Hugó sokban emlékeztet Abigélre, kész szerencse, hogy neki senki nem nyomott még csúzlit a kezébe.

– Abigél ma felvetette az ötletet.

Krisz felnyög.

– Az ég óvjon minket!

Léna elnyomott kuncogással válaszol. Krisz maga elé húzza a feleségét, összekulcsolja a kezét a hasa előtt, aztán a feje búbjára támasztja az állát. Léna könnyedén nekidől, és kezét a férfi kezére teszi.

– Iván szerint Anna teljesen olyan, mint amilyen te voltál kiskorodban.

– Tényleg?

Krisz hallja Léna hangjában az ajkára szökő boldog mosolyt.

– Igen, szerinte Anna pont ugyanannyit beszél, mint te ennyi idősen – kuncog Krisz. – Mondtam neki, hogy szerintem most se beszélsz kevesebbet.

Léna játékosan Krisz hasába könyököl, mire a férfi halkan felnevet.

– De azért azt tudnod kell, hogy személy szerint ezt mindkettőtökben nagyon szeretem, sose unnálak meg titeket hallgatni – súgja Krisz, majd apró puszit nyom Léna fejére. Válaszul a lány megszorítja a kezét.

Csendesen nézik az alvó kislányaikat, és Krisz úgy érzi, az egész testét könnyű, édes béke járja át. Szereti, ha a lányai körülötte rohangálnak, ha folyton csacsognak és kérdezgetnek, ha kéretlenül rámásznak, de szereti ezeket a pillanatokat is. Ilyenkor mindig elámul azon, hogy ezt a két kis imádni való csodát ők adták a világnak.

– Szerinted meddig fognak aludni? – kérdi Krisz elmélázva, ahogy Annáról a kiságyban alvó Édára rebben a tekintete.

– Egy óránál biztosan nem tovább, bár Annánál sose lehet tudni.

– Egy óra roppant sok mindenre elég – vidul fel Krisz, majd kézen fogva Lénát, a nappaliba húzza őt.

A gyerekszoba ajtaját nyitva hagyják, hogy hallják, ha valamelyik lány felébredne.

– Egy nagyon bölcs ember egyszer azt mondta nekem – szólal meg Krisz, ahogy leül a kanapéra és az ölébe húzza Lénát –, hogy ha az embernek gyereke van, akkor minden kínálkozó alkalmat meg kell ragadni, ha pedig az nincs, hát teremteni kell.

– És ki volt ez a nagyon bölcs ember? – kérdi kuncogva Léna.

– Kornél, mikor épp lepasszolta Adriánékhoz Ginát és Áront, hogy kettesben tölthessen egy délutánt Lizivel – vigyorodik el Krisz, és eszébe jut, miként kacsintott Kornél, mikor ezt a megfontolandó bölcsességet megosztotta vele.

– Krisz, most nem lehet, Anna bármikor felébredhet – tiltakozik Léna, bár elég halványan, mert Krisz ravaszul a pólója alá csúsztatja a kezét és végigsimít a hasán.

– Hagyd, hogy kényeztesselek egy kicsit, ígérem, figyelni fogom, felébrednek-e a lányok.

– De nincs rá idő...

– Ó, ez csak előzetes a holnap délelőtthöz – súgja Krisz, és közben az ajkával finoman a lány fülét érinti.

– Krisz... – sóhajtja Léna, és mintha lemondás játszana a hangjában. – Holnap reggel Abigélhez megyek, ha elvittük a lányokat az oviba, megígértem neki, hogy átnézem a szerződését az új mesekönyvhöz...

– Én pedig megígértem Ivánnak, hogy tíz előtt nem érsz oda – motyogja Krisz, miközben gyengéden megszorítja Léna mellét. A lány mellbimbója válaszul a tenyerének feszül. – Szóval csak arra kell most figyelned, hogy ne nyögdécselj túl hangosan...

***

Kornél kiles a bokor mögül, aztán bólint a garázs sarkánál szobrozó Áronnak, aki erre óvatos, halk léptekkel előre oson. Kornél lehajolva követi, közben pedig egyre a kert hátsó fertálya felé kémlel, de Lizi és Gina túl jól elbújtak, így sehol sem látja őket.

Áron a garázs másik sarkánál megáll, hogy bevárja Kornélt. Kornél a mutatóujját a szájára illesztve inti csendre a fiát, aki huncut mosollyal az ajkán bólint. Egyszerre lesnek ki a garázs mögül, de gyorsan vissza is rántják a fejüket. Lizi az egyik bokor mögött lapul, Gina pedig mintha őt fedezné egy pár lépéssel hátrébb lévő fa mögött.

Áron gyorsan elmutogatja a „haditervet", amit mindketten alaposan el is képzelnek, aztán vigyorogva egy másik terv következik, amit az elsővel ellentétben végre is szeretnének hajtani, azonban ügyelnek rá, hogy ezt már ne képzeljék el, ami persze mindig nagyon nehéz, főleg Áronnak, bár azért már neki is egyre jobban megy.

Mióta két évvel ezelőtt kiköltöztek a színészházból, a kisfiú rengeteget fejlődött, így olykor már van esélyük Lizi és Gina ellen. Kornél már gyerekként is rajongott a vízipisztollyal vívott csatákért, de tagadhatatlan, hogy sokkal szórakoztatóbb most, hogy a gyerekeivel játszhatja, és persze külön kihívás, hogy Lizit legyőzze, hiszen a felesége gyakorlatilag mindig előre látja, mit akarnak tenni. Tavaly találták ki a „két haditerves hadműveletet" (igazság szerint Emma ötlete volt, akivel Áron természetesen mindent megoszt), mert ezzel alaposan össze tudják zavarni Lizit. Bár persze őt se kell félteni, idén már sose arra számít, amit elképzelnek, úgyhogy Kornél azt fontolgatja, hogy időszerű lenne taktikát váltani, és mondjuk, pont azt tenni, amit elképzelnek – ezzel megint alaposan összezavarnák Lizit.

Kornél bólint Áronnak, aztán kiles a garázs mögül, de pont rosszkor, mert Gina is akkor kukucskál ki a fa mögül.

– Támadnak! – kiáltja Gina.

– Most, Áron! – biztatja a fiát ugyanekkor Kornél, mire a fiú a vízibombával a kezében meglódul. Lizinek nincs ideje előugrani bokor mögül, már csattan is bomba, beterítve őt vízzel. Áron ujjongva fut tovább, de nem figyel Ginára, aki előugrik a fa mögül, és lelkesen spriccelni kezd rá.

Közben Kornél is nekiindul, de ahogy Lizi feláll a bokor mögül, vigyorogva megtorpan, és leengedi a vízipisztolyt. Lizi térdelt a földön, így a bombától teljesen vizes lett a pólója, ami most kihívóan tapad a testére. Kornél képtelen levenni róla a tekintetét, a gondolatai határozottan tizennyolc pluszos irányba kanyarodnak, és csak akkor tér magához, amikor megérzi a víz langyos érintését a mellkasán. Gina nevetve ujjong, ahogy a lövései nyomán Kornél egyre vizesebb lesz.

– Azt hiszem, megint mi nyertünk – közli nevetve Lizi.

– Apa, fedezned kellett volna – jelenti ki Áron, mire Kornél vidáman a hozzá hasonlóan csuromvizes fiára néz.

– Elterelték a figyelmem.

– De hát anya nem is csinált semmit – vonja össze a szemöldökét elégedetlenül Áron, ahogy végignéz Lizin.

– Nos, fiam, pár év, és hidd el, megértesz majd – mosolyodik el Kornél, Lizi pedig vidáman felnevet.

Áron hirtelen a zsebéhez nyúl, és előhúzza a mobilját. Ahogy meglátja, ki keresi, az arca felderül.

– Emma az, biztos az új könyvéről akar mesélni – hadarja. – Elmondom neki, hogy bevált a haditerve, csak valaki figyelmetlen volt, így mégis kikaptunk – vigyorog Áron az apjára, aztán mielőtt felvenné a telefont, még gyorsan fél karral átöleli Kornél derekát. Ahogy a kisfiú felnéz a férfira, a tekintetében büszkeség játszik. – Azért nem voltunk rosszak, nem? Végül is majdnem sikerült.

– Határozottan nem voltunk rosszak – paskolja meg a fia hátát Kornél. – És mondd el Emmának, hogy apád szúrta el a remek haditervét. – Áron bólint, aztán a ház felé szalad. – És öltözz át! – kiált utána Kornél, de kétli, hogy ezt Áron meghallotta, úgyhogy ad neki pár percet, aztán megy és ellenőrzi, mielőtt megfázna.

Kornél visszafordul a lányok felé. Lizi leguggolva épp átöleli Ginát.

– Ügyes voltál – dicséri meg a kislányt. Gina szégyenlősen elpirul.

– Te még ügyesebb – mondja, és puszit nyom Lizi arcára.

– A veszteseknek nem jár puszi? – tárja szét a karját szintén leguggolva Kornél, mire Gina lelkesen a nyakába ugrik, és több puszit is nyom az arcára.

– A veszteseknek sok-sok szeretlek-puszi jár, hogy ne legyenek szomorúak – kuncog Gina. Kornél szorosan magához öleli a kislányát, aztán vele együtt feláll, és nevetve megpörgeti. Mikor leteszi a földre, észreveszi, hogy ahogy ölelte, összevizezte.

– Nyomás átöltözni, utána, ha van kedved, nézhetünk valami filmet fürdés és vacsora előtt.

Gina lelkesen bólint, aztán édes kis szökellésekkel a házba szalad. Kornél Lizihez lép, és vigyorogva átöleli.

– Eltereltem a figyelmed, mi? – kérdi Lizi szintén vigyorogva.

– Szerintem pontosan tudod, hogy mivel terelted el – somolyog Kornél, és közben gyengéden végigsimít Lizi oldalán, épp csak súrolva a mellét.

– Azt hiszem, legközelebb fehér pólóban játszom – súgja Lizi.

– Nincs is fehér pólód – motyogja Kornél Lizihez hajolva. A szája szinte Lizi száját érinti.

– Beszerzek egyet.

– Nincs ellene kifogásom – dörmögi Kornél, és közben igencsak vonzó képek villannak fel benne, bár a képzeletében a valósággal ellentétben Lizi nem visel melltartót.

– Kornél... – kuncog Lizi, Kornél azonban egy szenvedélyes csókkal belefojtja a szavakat.

***

Iván megtorpan, ahogy megpillantja Hugót. A kisfiú a karját és a lábát is szétvetve édesen alszik a kanapén. Iván látta rajta a fáradtságot már akkor, amikor hazaértek, de Hugó nem szeret aludni, mert ő már nagyfiú, így aztán se Abigél, se Iván nem vetette fel, mert a fiuk akkor „csak azért is" fent marad. Iván azonban sejtette, hogy előbb-utóbb Hugó kidől majd, bár azt nem feltételezte, hogy játék közben képes lesz elaludni, mert ha játékról van szó, Hugó legtöbbször fáradhatatlan. (Ami azt illeti, hamarabb fárad el Iván, de még Abigél is, mint Hugó.)

Iván behúzza a nappali ajtaját, csak aztán indul tovább a folyosón. Ahogy közelebb ér Réka szobájához, jó hangosan dörmög mindenféle ellopott kincsekről. Mikor válaszul elfojtott kuncogást hall, elmosolyodik. Szereti hallani a gyerekei nevetését, igazság szerint kevés olyan hang van, amit szebbnek talál annál, mint amikor ő csal vidámságot a gyerekek ajkára. Ha jobban belegondol, ezzel csak az veheti fel a versenyt, mikor Abigélt nevetteti meg – vagy amikor egészen másféle hangokat csal elő a feleségéből, vigyorodik el Iván, és közben jóleső türelmetlenséggel arra gondol, hogy holnap reggel mindent meg is fog tenni azokért az imádni való hangokért.

Mielőtt belökné a résnyire nyitva hagyott ajtót, a biztonság kedvéért átkozódik még egy kacifántosat (persze csak mérsékelten, hét tengerek átkozott viharaival és ehhez hasonlók). Magában jót derül azon, hogy mit szólnának a tanítványai, ha most látnák „Rettegett Ivánt". Most, amikor a gyerekei kedvéért épp egy kalózkapitányt alakít – szemkötővel, ahogy az illik –, aki azért érkezik a várba, hogy magával vigye a királylányt. A királylányt, akit a legutóbbi támadás során foglyul ejtett, és akibe menthetetlenül beleszeretett. A királylányt hű alattvalói azonban kiszabadították és megszöktették, a kalózkapitány viszont most már nem élhet nélküle. A királylányt természetesen Abigél személyesíti meg, lehetne ugyan Réka is, de állítása szerint ő inkább harcol a kalózkapitány ellen, szóval ő most a királylány védelmezőjét formálja meg.

A mese, amit játszanak, ezúttal is Abigélé. Ezeket a „vasárnapi meséket" Abigél csak a gyerekeknek találja ki, bár menet közben mindig alakulnak kicsit, főleg azért, mert Csanádnak legalább akkora fantáziája van, mint Abigélnek, így aztán mindig továbbszínezi a történeteket, most már viszont csak a befejezés van hátra, amivel szerencsére Csanád is egyetértett. (Ami nem is baj, mert eddig Iván már megküzdött egy tengeri szörnyeteggel, legyőzte a szirének csábítását, viharba került és hajótörést szenvedett, foglyul ejtették a vademberek, aztán mikor megszökött, csalafinta labirintusba került, mikor onnan kijutott, le kellett győznie egy másik kalózkapitányt, hogy hajót zsákmányoljon, majd meg kellett volna küzdenie egy bátor lovaggal a vár kapujában, de hát Hugó elaludt, úgyhogy ez kimaradt).

Iván belép a szobába, és mikor Réka hangos csatakiáltással ráugrik, hagyja magát legyűrni.

– Az életed most véget ér, alávaló kalóz! – kiáltja diadalittasan Réka, és Ivánnak vissza kell fognia magát, hogy ne vigyorogjon, annyira édes a lánya (de hát egy gonosz kalózkapitánytól mégiscsak illetlen lenne vigyorogni, mikor épp legyőzték).

– Ne, ne bántsd! – veti magát Ivánra Abigél, és ahogy összenéznek, lopva mindketten elmosolyodnak.

– De magával akar vinni, királylány – mondja Réka tökéletesen játszva az értetlen lovagot (Kornél szerint Réka kitűnő színész lenne, és ami azt illeti, Rékának nagyon tetszik ez a gondolat).

– Szeretem – súgja Abigél, és ajkát Iván ajkához nyomja.

– Velem jössz, királylány? – kérdi Iván, mikor Abigél elhúzódik. Gyengéden megsimogatja a felesége arcát, és ahogy a tekintetük összefonódik, Iván úgy érzi, hogy ebben a pillanatban már nem is játszanak igazán.

– Akár a világ végére is – súgja Abigél.

– Ezzel az érzelmeskedéssel meg csókolózással mindig elrontjátok a mese végét – jegyzi meg Csanád fintorogva, mire Abigél és Iván egyszerre nevet fel.

– Velem meg se küzdöttél, apa! – szalad be a szobába kicsit még álmosan pislogva Hugó. Iván felül és hátrafordul, hogy a fiára nézzen.

– Ravasz kalózkapitány voltam, ellopakodtam melletted.

– De most megtaláltalak, és nem hagyom, hogy magaddal vidd a királylányt – teszi csípőre a kezét Hugó, és kihívóan néz az apjára.

– De a királylány szereti ezt a csúf kalózkapitányt – szól közbe Abigél, és elkapva Hugót az ölébe húzza. A kisfiú boldogan vigyorogva fészkeli magát az anyja ölébe. – De velünk tarthatsz, és lehetsz te is kalóz.

– Oké – vágja rá Hugó.

– Akkor én is – kiáltja Réka, és Iván ölébe mászik. – Egyébként se maradhat a királylány védelmező nélkül.

– Ez egyértelmű – bólint megfontoltan Iván.

– Nem maradok egyedül egy unalmas várban – közli Csanád. – Egy kalózhajó sokkal izgalmasabb – vigyorodik el, és komoly tekintettel leül Abigél és Iván közé. Iván átkarolja, és egy puszit nyom a feje búbjára.

– De ugye a kalózok is szoktak vacsorázni? – kérdi Hugó előbb Abigélre, majd Ivánra pillantva. – Éhes vagyok.

Abigél és Iván megint egyszerre neveti el magát.

***

Ricsi belép a konyhába, és mielőtt Zoé észrevenné, gyorsan hozzálép, és hátulról szelíden átöleli. Zoé nekitámaszkodik a mellkasának, és boldogan felsóhajt.

– Még van körülbelül egy percünk – súgja Ricsi, és az ajkával Zoé füle alatt játszik. A férfi érzi, hogy a felesége megremeg a karjában, és ez örömteli mosolyt csal az ajkára.

– Megunták a játékot?

Ricsi eddig az udvaron játszott a gyerekekkel, de van, ami még a játéknál is nagyobb csábítást jelent számukra.

– Dehogy – rázza meg a fejét a férfi –, csak megérezték a palacsinta illatát. Éppen kezet mosnak, aztán sáskahadként fogják magukat rád vetni.

Zoé csilingelőn felnevet.

– Nos, igen, a palacsintámnak lehetetlen ellenállni – jegyzi meg kedves csipkelődéssel a hangjában. – Ha jól emlékszem, téged is ezzel csábítottalak el.

– Én neked nem tudtam ellenállni, a palacsinta csak ráadás volt – feleli Ricsi lágyan, és mikor Zoé felé fordulva édes mosollyal az ajkán ránéz, a férfi tétovázás nélkül hajol közelebb, hogy megcsókolja. Zoé szenvedélyesen viszonozza a csókot, és a világ mintha megszűnne körülöttük.

– Palacsinta! – szakítja meg őket az emeletről érkező lelkes kiáltás, majd lábdobogás hangja szűrődik a konyhába.

Zoé felnevet, aztán előbb a palacsintasütők felé pillant, aztán játékos megrovással a tekintetében Ricsire néz.

– Nézd, ez most leégett – bök a lapáttal az egyik felé.

Ricsi halkan, dörmögősen felnevet.

– Legalább ezt meghagyják nekem – súgja. Persze csak viccel, a gyerekei tudják, hogy odavan a palacsintáért, és mindig ügyelnek arra, hogy neki is jusson. Sőt, rendszerint arra is figyelnek, hogy maradjon Emmának, valamint Adriánnak és Kamillának is. (Zoé pedig arra, hogy amit félretesznek, abból jusson Áronnak is, mert ő szinte mindig Emma körül sündörög.)

Noémi érkezik elsőnek, vigyorogva Zoé lábának szalad, átöleli, aztán felnéz rá.

– Te vagy a legjobb anya a világon – jelenti ki.

Zoé derűsen lemosolyog a kislányra.

– Ezt akkor is szeretném majd hallani, ha este ágyba parancsollak.

Noémi huncut csillogással a szemében kuncog, de válaszolni nincs lehetősége, mert megérkezik Bence és Lili is.

– Oké, aprónépség, asztalhoz – jelenti ki Ricsi, mire a gyerekek szófogadóan leülnek, bár a tekintetükben türelmetlenség játszik. Ricsi még egy könnyű puszit nyom Zoé arcára, aztán ellép tőle, és megfordítva a palacsintakupacot egy odakészített másik tányérra teszi, amivel aztán ő maga is leül az asztalhoz. A gyerekek is ugyanúgy üresen szeretik a palacsintát, mint ő, úgyhogy másra nincs szükség.

Ricsi felgöngyöli az első palacsintát, aztán még kettőt, majd előrébb tolja a tányért. Így nincs vitatkozás, mert mindenki egyszerre nyúlhat mohón a maga palacsintájáért. A férfi magának is összegöngyöl egyet, és majdnem olyan gyorsan tünteti el, mint a gyerekei. A tányér pillanatok alatt kiürül, egyedül Noéminál marad egy palacsinta, amit épp akkor emel diadalmas mosollyal a magasba, amikor Ricsi feláll a közben kisütött adagért.

– Ennyire boldog vagyok most – közli Noémi.

Zoé és Ricsi egyszerre fordul a kislány felé, majd mikor meglátják a palacsintát, amit Noémi úgy harapott ki, hogy egy igen szélesen mosolygó smiley-t formázzon, kitör belőlük a nevetés. Lili és Bence is kuncog, Noémi pedig a következő pillanatban vigyorogva magába tömi a palacsintát.

***

István a hintaágyon ülve lassan löki magát előre-hátra. Mikor nyikordul az ajtó, és Fanni kilép, a férfi elmosolyodik. Fanni viszonozza a mosolyt, majd felé lépve átnyújt egy bögre teát, aztán ő is leül a hintaágyra, felhúzza a lábát, és szorosan a férfihoz bújik. István gyengéden átöleli.

Egyikük sem szólal meg. Tekintetük az alkonyat elfáradt színeibe kapaszkodik, és egyszerűen csak élvezik egymás közelségét. István szereti, amikor csak ülnek itt együtt, és a maguk csendes, nyugodt módján ünneplik az elmúlt gyönyörű napot. És ez a mai nap tagadhatatlanul gyönyörű volt – bár melyik nap nem az, mióta Fannival van?

István önkéntelenül is kicsit jobban magához szorítja Fannit, és Fanni, mintha csak érezné, miféle gondolatok, emlékek kísértik most a férjét, felé fordítja az arcát, és egy újabb mosollyal ajándékozza meg. Ez a mosoly félresepri a múltat, és István számára nem marad más, csak ez a pillanat, a végtelen boldogság és Fanni. Örökké Fanni.