Abigél bátortalanul elmosolyodik, még utoljára megengedi magának, hogy egy pillanatig elvesszen a férfi tekintetében, aztán nagy levegőt vesz, és miközben kifújja, elfordul. Megtette. Megköszönte Ivánnak az elmúlt évet. Nem is volt olyan nehéz, és... Abigél nem is tudja, mit remélt. Valamit, bármit, többet annál, minthogy „Nincs mit, Abigél". De most már mindegy.

A távolság Iván és közte lemondástól súlyos.

Még visszanézhetne rá, csak egyszer, talán még ott áll, talán nem fordult el. De ha mégis elfordult, azt nem bírja ki. Látni, ahogy elsétál – mintha az életéből sétálna ki. Egyszerűen, és azokkal a kimért, elegáns léptekkel, ahogyan csak ő tud járni. Nem, inkább a tekintetét őrzi, azt az utolsót, ami gyengédebb volt, mint máskor, kedvesebb és... szabadabb. Nem volt olyan komor és kemény, mint az utóbbi időben mindig. A nevét sem úgy mondta, mint máskor. Hiányzott belőle a távolság, és ez szívdobogtatóan jó érzés volt.

De vége. Vége. Miért, hogy ezt olyan őrülten nehéz elfogadni? Nem baj, csak érjen haza, csak addig ne omoljon össze. Otthon megsirathatja mindazt, ami megtörténhetett volna, de már sosem fog megtörténni. Jó ég, miért érződik ez olyan keserűnek? Miért fáj ennyire? A nyár balzsamos illatai nem nyugtatják meg űzött vadként összekucorodó lelkét. Szeretne elbújni, eltűnni, kiírni magát a világból...

– Abigél!

A lány megtorpan, egy pillanatig nem tudja eldönteni, nem csak a képzelete játszik-e vele, aztán viszont összeszedi minden bátorságát, és visszafordul. A tekintete összefonódik Iván kék tekintetével, és Abigél szíve akkorát dobban, hogy ha nem szégyellné, a mellkasára szorítaná a kezét.

Méterek választják el őket egymástól. Abigél tudja, hogy ő ennél többre nem képes. Visszafordult, ha a férfi akar valamit, az őket elválasztó távolságot most már neki kell leküzdenie.

Miért nem mond semmit? Miért néz így rá? Miért nem mozdul már meg?

Iván lassan indul el. A léptei bizonytalanok, és a tekintetében is tétovaság játszik. Abigél még sosem látta ilyennek. Csak néhány másodperc lehet, míg a férfi közelebb ér hozzá, ő mégis egy örökkévalóságnak érzi.

– Abigél – szólal meg Iván, és a hangját rekedtesre árnyalják az érzelmek. Abigél érzi őket a bőrén, érzi, ahogy beszivárognak a lelkébe, de nem tudja őket megfejteni, mert a férfi folytatja.

– Én... kérem, ha úgy gondolja, nyugodtan mondjon nemet, már nem vagyok a tanára, szóval nem kell úgy éreznie, hogy... – Iván nagyot nyel, aztán benedvesíti a száját.

Abigél tekintete önkéntelenül siklik a férfi ajkára – hányszor képzelte, hogy ez a száj megérinti az övét, hogy a bőrébe suttog, hogy megízlelheti –, és a vágy futótűzként söpör végig a testén.

– Meghívhatom egy vacsorára? Nem mint a tanára, hanem... – A férfi megint elakad, a tekintete Abigél tekintetét kutatja, és a lány visszatartja a levegőt, mert amit Iván az előbb mondott, az lehetetlen, elképzelhetetlen, mégis itt áll, előtte, és zavartnak látszik, mintha félne is, mint akinek számít a válasza... – Hanem mint egy férfi, aki érdeklődik egy gyönyörű nő iránt.

Abigélből sóhajtásként szakad ki a levegő.

– Tessék? – kérdi elvékonyodott, halvány hangon.

Nem, ez most nem történik meg, csak álmodja, képzeli, talán elájult, amikor elfordult, de ha így is van, akkor sose térjen magához...

– Semmi baj, megértem. Én... bocsánatot kérek, amiért... mindenért. Azt hiszem, jobb, ha megyek. Ne haragudjon, hogy feltartottam. – Iván arca merev, akár egy festett maszk, nincsenek rajta érzések, nincs semmi, és már fordul is el...

Abigél ösztönösen nyúl előre, és érinti meg a férfi karját. Érzi a tenyerén a szőrszálak csiklandozását, érzi a férfi alkarján húzódó izmokat. A lány testébe mintha apró villámok cikáznának szét abból a pontból, ahol a keze a férfihoz ér.

Iván visszafordul, Abigél leejti a karját. Egymás szemébe néznek, és ezúttal Abigél az, akinek meg kell nedvesítenie az ajkát, hogy képes legyen megszólalni.

– Én... boldogan vacsoráznék magával.

– Tényleg? – Iván hangjában remény és hitetlenség ölelkezik. Abigél ugyanezt érzi, és az egész testében mintha pillangók ezrei repdesnének, önfeledten, őrülten... Nem lehet nem elmosolyodni.

A lány határozottan bólint, ezúttal már nem bízik a hangjában. Talán elcsuklana, amivel rettenetesen nevetségessé tenné magát. Nem egészen érti, mi történik, mert ez annyira felfoghatatlan, de mégis megtörténik.

– Mit szólna a ma estéhez? Addig talán nem gondolja meg magát – mosolyodik el Iván is, és ez a mosoly egyszerre félszeg és csábító.

Abigél belül megborzong.

– Jó – súgja, majd picit félrebillenti a fejét, és ahogy megszólal, érzi, hogy a komolyság mellett egy csipetnyi pajkosság is a hangjába szökik. – Nem gondolnám meg magam, soha.

A nyár mintha örömtáncot lejtene körülöttük, ők pedig csak állnak az iskola előtt, és egészen bolondos szédülettel mosolyognak egymásra...

...

– Köszönöm a vacsorát, igazán csodálatos volt – mondja Abigél, ahogy kilépnek az étteremből. Több órát töltöttek odabent, mégis mintha csak percek lettek volna. Nem volt elég, a legkevésbé sem, és egyáltalán nem vágyik még haza. Szeretne Ivánnal maradni, mert az, hogy együtt lehetnek, tényleg csodálatos. Még akkor is, ha mindketten feszélyezettek. Akkor is, ha nem is beszélgettek semmi különösről. Nyári tervek, egyetem, hogy Abigél hova jelentkezett, egy kicsit a családjukról, és csapongva mindenféléről. Van ebben valami kedvesen ártatlan, mintha nem lenne mögöttük az elmúlt év, mintha tényleg csak egy férfi és egy nő lennének, akik véletlenül találkoztak. Az elmúlt évről nem is beszéltek, mindketten úgy tettek, mintha Iván sosem lett volna a tanára, eltekintve attól, hogy a magázódás maradt – bár Abigél igyekezett kikerülni, hogy a nevén szólítsa a férfit, ehhez nem volt elég bátorsága, a tanár úr viszont már nem tűnik helyénvalónak.

– Én köszönöm, hogy eljött velem. – Iván egy pillanatig tétovázik, aztán viszont megköszörüli a torkát, és halvány félmosollyal Abigélre néz, ahogy az autó felé sétálnak. – Esetleg... volna kedve megismételni?

– Azt hiszem, semmi sem töltene el nagyobb örömmel – feleli Abigél gondolkodás nélkül, őszintén.

Iván egy pillanatig meglepettnek látszik, aztán viszont a mosolya szélesebbre szalad. Megtorpan, így Abigél is megáll. Szembefordulnak egymással, és Iván gyengéden simogató tekintettel fürkészi a lány arcát.

– És... mit szólna hozzá, ha elfelejtenénk a magázódást?

– Rendben... Iván – mondja ki Abigél, és mintha beleremegne az egész teste. Elképesztő érzés kimondani a férfi nevét, szabadon és nyíltan, nem csak magában, félve, tiltottan.

A férfi tekintete Abigél szájára siklik, és a lány úgy érzi, ez a tekintet perzsel a benne lángoló szenvedélytől. A lány nagyot nyel, és azt kívánja, bár megcsókolná a férfi. De Iván félrenéz, és Abigél elbizonytalanodik. Lehet, hogy rosszul gondolta? Hogy túl sokra vágyik? Zavartan lesüti a tekintetét, és beharapja az ajkát.

Iván szelíden a lány kezéhez ér, Abigél nem húzza el, hagyja, hogy Iván megemelje, egészen a szájáig. Aztán gyengéden megfordítja, és a tenyerébe puha csókot lehel. Ahogy a férfi szája a bőrét érinti, ahogy a lehelete csiklandozza-cirógatja, attól úgy elgyengül a térde, hogy attól fél, menten összecsuklik. Elkerekedett szemmel figyeli a férfi mozdulatait. Abigélhez még soha senki nem ért így, ennyire... érzékien és felkavaróan és letaglózóan. És a férfi tekintete, a mélyén kavargó ígéretek...

– Lélegezz, Abigél – súgja somolyogva Iván, és erre a lány is elmosolyodik. Iván leengedi a kezüket, aztán összefonja az ujjaikat, és újra elindulnak az autó felé. Abigél megint arra gondol, hogy nem akarja, hogy vége legyen a mai estének.

– Mit szólnál hozzá, ha még sétálnánk kicsit? – kérdi hirtelen, és nagyon bátornak érzi magát. Félve les Iván felé, a férfi pedig mosolyogva néz rá vissza.

– Igazából pont azon töprengtem, mivel húzhatnám még az időt, hogy ne kelljen téged hazavinnem.

– Akkor egyre gondoltunk – mosolyodik el boldogan Abigél. Felfoghatatlan, hogy a férfi is vele akar lenni, hogy jól érzi magát, hogy ő sem akarja, hogy máris elváljanak. Meg sem tudja számolni, hányszor álmodozott már erről, de tagadhatatlan, hogy a valóság ezerszer jobb, mint bármilyen álom.

Nem szólalnak meg, csak fogják egymás kezét, és a lány számára ez furcsán otthonos és természetes. Mintha mindig így lett volna – még akkor is, ha közben hevesen dobog a szíve.

Egy kisebb térre sétálnak, majd Iván egy régies lámpaoszlop alatt álló padhoz vezeti a lányt. Úgy ülnek le, hogy egymás felé fordulhassanak, közben azonban Iván egy pillanatra sem engedi el Abigél kezét. Ahogy leülnek, a férfi megfordítja Abigél kezét, és ujjaival szórakozottan cirógatja a lány tenyerét.

Abigél a férfi arcát figyeli. A szemét nem látja, mert Iván lehajtotta a fejét, de a vonásai töprengésről árulkodnak. Vajon min gondolkodik? És vajon van fogalma arról, hogy ezzel a kedves simogatással milyen érzéseket ébreszt benne?

– Abigél, miért fogadtad el a meghívást? – szólal meg hirtelen Iván felnézve a lányra.

Abigél először alig fogja fel a kérdést, túlságosan is leköti a férfi tekintetében remegő remény, nem is beszélve az ujjairól, amelyek egyre édesebben érintik a bőrét. Amikor eljutnak a tudatáig a szavak, lesüti a tekintetét. Mit kellene mondania? Hogy szereti? Hogy már hónapok óta szerelmes belé? Nem lenne ez túl korai? Talán, ha valamivel óvatosabban fogalmazná meg...

– Mert... azóta ábrándozom rólad és... rólam, mióta először beléptél a tanterembe, és megláttalak – mondja halkan Abigél a férfi szemébe nézve.

– Tényleg? – kerekedik el Iván szeme, nem tudja – és talán nem is akarja – leplezni, hogy a válasz meglepi.

– Igen – ismétli meg Abigél halvány pírral az arcán. Nagyon szeretné tudni, mire gondol most a férfi, hogy mit érez.

– De... olyan sokszor voltam veled kemény és szigorú – vonja össze a szemöldökét Iván.

– A tanárom voltál – mosolyodik el Abigél.

– A tanárod, aki nem tudta, hogyan tartsa magát távol tőled – jelenti ki Iván, és a hangját önvád karcolja komorrá, Abigél szíve viszont őrülten dobog, és a testében kóvályogva tántorog a boldogság. Hiszen Iván is vonzódik hozzá!

– Úgy érted, hogy te is...

– Amióta megláttalak – bólint Iván. – De nem volt helyes, nem lett volna szabad. – A férfi kék szemét bűntudat mossa sötétebbre. – Abigél, én... sose akartalak bántani, csak nem tudtam, hogyan kezeljem azt, hogy vonzódom hozzád. Kérlek, ne haragudj, ha bármivel is fájdalmat okoztam neked.

– Nem haragszom, sose haragudtam, és ha néha fájt is, a ma este után ezek már nem számítanak – jelenti ki szinte vigyorogva Abigél.

Iván vonzódik hozzá! Ez az egész, ami most velük történik, hihetetlen és elképesztő és csodálatos. Alig tudja felfogni. Olyan álomszerű. Szinte már túl szép. De mégis itt vannak, mégis valóság.

– Örülök, hogy elhívtál – súgja Abigél, mikor Iván nem mond semmit. A férfi csak hitetlenül néz rá, egészen úgy, mintha azt latolgatná, vajon álmodik-e. Abigél megérti őt, hiszen ugyanezt érzi.

– Nem gondoltam volna, hogy valaha is megteszem.

– Akkor miért? – kérdi kíváncsian Abigél.

– Délután azt éreztem, hogy talán nem utasítanál vissza – vonja meg a vállát picit Iván. – Ahogy köszönetet mondtál, ahogy néztél rám... Úgy éreztem, ha most nem kérdezlek meg, talán sosem lesz rá többé alkalmam. Nem akartam, hogy így legyen.

Abigél ezúttal nem tudja visszafojtani a szédült vigyorgást. Amikor eldöntötte, hogy megköszöni Ivánnak az elmúlt évet, titkon valami ilyesmiben reménykedett. Jó, nem, ennyire messze azért még gondolatban sem mert merészkedni, de elképzelte, hogy talán beszélgetnek egy kicsit, hogy újra megtalálják azt a furcsa, bizsergető közelséget, amit év elején a számítógépteremben, és hogy talán, és tényleg csak talán, lesz folytatás valahogy. Ami most történik, az minden reményét és várakozását felülmúlja.

– Tudod, attól félek, hogy mindjárt felébredek, és kiderül, hogy csak álmodom ezt az egészet, hogy... álmodlak téged – jegyzi meg Abigél szégyenlősen.

– Nem álmodsz – mosolyodik el Iván, és közben picit megszorítja a lány kezét.

– De ez szinte már... – Abigél elakad, keresi a szavakat.

–... túl tökéletes – fejezi be Iván.

– Igen. – Abigél szinte csak sóhajtja ezt az egy szót.

A tekintetük egymásba kapaszkodik, és van ebben a pillanatban valami remegősen édes. Mintha nem egyszerűen csak együtt lennének, hanem inkább mintha megtalálták volna egymást, úgy igazán, örökre. Őrült gondolat, Abigél mégis így érzi.

– Nagyon szeretnélek megcsókolni – mondja hirtelen Iván, ahogy a tekintete a lány szájára kalandozik.

Abigél szíve nagyot ugrik, a gyomrában izgatott remegés támad.

– Nagyon szeretném, ha megcsókolnál – súgja válaszul.

Iván keze rebben, már az arcát érinti. Hüvelykujja megcirógatja a lány száját, az érintése érdes és ígéretekkel teli. Ahogy a férfi lassan közelebb hajol, Abigélből minden gondolat nyomtalanul eltűnik. Csak a vágytól zilált kék létezik, Iván szeme, a tekintetük, ahogy egymásba kapaszkodik, és Abigél úgy érzi, zuhan ebbe a kékbe, és akarja, akar minél mélyebbre zuhanni...

Amint behunyja a szemét, megérzi az ajkán Iván ajkát. A leheletük összekeveredik. A férfi szája puha, és ahogy lágyan becézi az övét, az tüzet ébreszt a lelkében. A vágy a lába közé kúszik, és Abigél úgy érzi, elhamvad.

Amikor Iván nyelve gyengéden végigsimít az ajkai találkozásánál, tehetetlenül megremeg, és elnyílik a szája. Mikor a nyelvük találkozik, az olyan, mint valami robbanás, fények és tűzijáték, és a férfi sötéten morajló íze, tele csábítással és érzékiséggel.

Mikor Iván elhúzódik, Abigélnek kell pár másodperc, hogy összeszedje magát. A szája bizsereg, a lelke remeg a kimondhatatlan gyönyörűségtől.

Ahogy a lány ábrándosat sóhajtva kinyitja a szemét, Iván fürkésző pillantást vet rá. Remény, vágy, öröm, csodálkozás és még ezernyi más érzés kavarog a férfi tekintetében. Abigél tudja, hogy Ivánnak is ugyanolyan lehengerlően elképesztő volt ez a csók, mint neki. Nem tudja, honnan tudja, de akkor is tudja. Talán abból, ahogy a férfi néz rá. Mintha ő lenne a világ közepe, mintha ő lenne minden. Soha senki nem nézett még így rá.

Iván még utoljára végigsimít ujjával a lány ajkán, aztán leengedi a kezét. A tekintetébe halvány huncutság költözik, ahogy felteszi a kérdést:

– Mit gondolsz, a holnap túl korán lenne egy következő randihoz?

...

Abigél kilép a mosdóból, és az ujjait idegesen morzsolgatva lép be a szobába. Úgy ismeri már Iván lakását, mintha ő maga is itt élne, pedig még egyszer sem aludt itt, bár az idejük javát itt töltik. Egyikük sem rajong az éttermekért, igazából a második randijuknál is inkább feljöttek Ivánhoz (bár előtte a férfi megkérdezte, hogy ez zavarná-e Abigélt, akit persze nem zavart, nagyon-nagyon kíváncsi volt Iván lakására). Azóta mindig inkább itt vannak, mert itt senki sem zavarja őket, és sokkal otthonosabb, meghittebb.

A múlt héten Abigél bemutatta Ivánt az édesapjának, mikor a férfi érte jött, hogy elhozza, és a papája nagyon szimpatikusnak találta Ivánt. Másnap csak annyit mondott, hogy „ez a fiú nagyon szeret téged". Ez atyai áldás volt, jóváhagyás, és Abigél nem tartott attól, hogy megkérdezze, itt aludhatna-e ma Ivánnál. Nem mintha erre kifejezetten engedélyre lenne szüksége, az édesapja megbízik benne, de Abigél mégis így érezte helyesnek.

Most pedig itt van, és már nagyon régóta várja ezt a pillanatot, mégis rettenetesen zavarban van. Még nem mondta el Ivánnak, hogy szűz, márpedig ez nem olyasmi, amit sokáig titokban tarthat, és talán jobb lenne azelőtt elmondani, hogy Iván maga venné észre. De hogy mond el ilyesmit az ember?

Iván a kanapén ül, és Abigél szíve nagyot dobban, amint meglátja. Mindig ez van, a férfinak már egyszerűen a jelenléte is hatással van rá, felpezsdíti és örömmel tölti el. Iván kinyújtja Abigél felé a kezét, majd mikor a lány megfogja, könnyedén az ölébe húzza.

– Most pedig mondd el, mitől vagy ideges – jegyzi meg Iván.

– Nem vagyok ideges – hárít ösztönösen, és kissé rémülten Abigél. Még nem találta ki, hogyan mondja meg...

– Abigél – mondja gyengéden Iván, és a lány elpirul. Tudja, hogy Iván felismeri a hazugságot, bár elsőre teljes képtelenségnek tűnt, mikor a férfi elmondta, de aztán majdnem egy teljes délutánt töltöttek azzal, hogy Abigél tesztelte Ivánt, és a férfi mindig tudta, ha hazudik, kivétel nélkül mindig. Abigélt őszintén lenyűgözte ez a képesség, bár amikor faggatózott róla, azért felismerte, hogy vannak árnyoldalai is, és hogy Ivánnak nem mindig könnyű, de azért az a délután csodálatos volt, rengeteget nevettek.

– Ennyire látszik? – kérdi elpirulva Abigél.

– Igen – dörmögi somolygósan Iván.

Abigél zavartan eltakarja az arcát és még zavartabban felnevet, de mégis jó, hogy ezzel oldhatja a feszültségét.

– Abigél, ugye tudod, hogy az, hogy ma nálam alszol, semmire nem kötelez? Semmi olyat nem kell csinálnunk, amit nem akarsz – mondja lágyan Iván.

Abigél leengedi a kezét, és meghatottan a férfira néz. Iván gyengéd tekintettel fürkészi a szemét. Abigél elmosolyodik, és könnyedén megsimogatja Iván arcát. Szereti érezni a tenyerén a férfi a bőrét, a borosták finoman szúrós karistolását. Az utóbbi időben természetessé vált, hogy megérinti Ivánt, de ettől még nem kevésbé izgalmas minden egyes pillanatban. Abigél a csókolózást sem tudja megunni, sem azokat az érzéseket, amelyeket a csókok a testében ébresztenek. És tudja, hogy mindezt Iván is érzi. A férfi kívánja őt. Abigél el sem tudja képzelni, hogy mennyi erő kell ahhoz, hogy visszafogja magát. Néha érzi, hogy Iván megfeszül, néha hallja a sóhajtásában a küzdelmet önmaga ellen. És nagyon szeretné, ha Iván végre elengedné magát, ha végre hagyná, hogy elárasszák az érzések, és akarja, hogy ezek az érzések őt is magukkal ragadják. Nem akar tovább várni.

– Nem erről van szó, én akarom, nagyon is – vallja be Abigél, és szégyenlősen elvigyorodik. Iván halkan felnevet, és apró csókot lehel a lány szájára. Abigél szereti hallani Iván nevetését. Az iskolában még a mosolyát is ritkán láthatta, és most egyszerűen nem tud betelni azzal, ha a férfi mosolyog vagy nevet. És Iván szeret nevetni, bár gyakran mondogatja, hogy csak olyankor ennyire felszabadult, ha vele van. Szerinte Abigél a legjobbat hozza ki belőle, és mi tagadás, Abigél erre nagyon büszke.

– De? – kérdi Iván, pontosan ráérezve, hogy bizony van itt egy „de". Furcsa, hogy Iván milyen jól megérti Abigélt, hogy mennyire egy hullámhosszon vannak ők ketten. Mintha egymásnak lennének teremtve – és talán így is van. Nem, igazából Abigél úgy gondolja, nem csak talán.

– Szűz vagyok – szakad ki Abigélből hirtelen, de nem is bánja, jobb ezen a kijelentésen gyorsan túlesni. Félve néz Ivánra, de a férfi arca ebben a pillanatban semmit sem árul el. Aztán Iván megköszörüli a torkát, de végül nem szólal meg, és Abigél gyomra feszülten összeszűkül.

– Zavar?

– Jó ég, dehogy, csak azt hittem... – Iván megrázza a fejét.

– Hogy már túlvagyok rajta? – kérdi finoman Abigél.

– Igen – bólint Iván bocsánatkérő kis mosollyal az ajkán. – Volt ott a könyvtárban ősszel az a fickó...

– Ákos, az unokatestvérem, akiről már meséltem – neveti el magát Abigél, de közben jólesőn borzong, mert Iván hangját elnyomott féltékenység feszítette szét.

– Hogy én mekkora ökör voltam... – rázza meg a fejét Iván.

– Féltékeny voltál?

– Őrülten – vallja be a férfi.

Abigél elvigyorodik. Fogalma sincs, hogy miért esik ez jól neki, de nagyon jólesik. Talán, mert rá még soha senki nem volt féltékeny, talán azért, mert ez is azt mutatja, hogy Iván ugyanolyan régóta vágyik arra, hogy együtt legyenek, mint ahogyan ő is – és hát ezt kicsit még mindig nehéz elhinni.

– Akkor... tényleg nem zavar? – kérdi Abigél félénken.

– Abigél, már hogy zavarna? – kérdi Iván. – Ez több annál, mint amit reméltem. Hogy én lehetek neked az első. Ez... – Iván keresi a szavakat, aztán megrázza a fejét, és helyette a mellkasára húzza Abigél kezét. Abigél érzi, hogy mennyire gyorsan és erősen dobog a férfi szíve, és meghatottan adja Ivánnak a tekintetét. Iván sokszor nehezen boldogul a szavakkal, főleg, ha az érzéseiről van szó, Abigél ezt már észrevette, de mégis annyira varázslatos, hogy mindig tudja, mit kell tennie ahhoz, hogy ő pontosan megértse, amit nem képes jól kifejezni. Most is érti őt.

Iván hozzáhajol, és amikor az ajkuk találkozik, Abigélben olyan erővel támad fel a vágy, ahogyan még soha. Eddig talán akaratlanul is visszatartotta, most azonban már nem köti semmi. Az egész testével nagyon élénken tudatában van Iván testének, érzi, ahogy a férfi hasizmai megfeszülnek, érzi az ágyéka felől áradó forróságot, érzi a szaggatott lélegzetvételeit, az ajka érdességét, a nyelve szédítő mozdulatait, a sóvárgástól telt ízeket, a karját, ahogy köré fonódik és egyre szorosabban magához húzza, és mindez minden gátlását és józanságát elsepri. Vadul és szenvedéllyel adja át magát a csókolózásnak, ad és követel – még többet, egyre többet...

A férfi hirtelen emelkedik fel vele a kanapéról, és úgy viszi át a hálóba, hogy közben nem szakítja meg a csókot. Abigél nem gondolkodik el azon, hogy hogyan képes erre, mert annyira elvész az érzékelés számára egészen új világában. Csak akkor eszmél fel, amikor Iván szelíden az ágyra fekteti.

– Biztos vagy benne? – kérdi Iván, ahogy a lány két oldala mellett megtámaszkodik.

– Soha életemben semmiben nem voltam még ennyire biztos – feleli Abigél. – Senki mással nem akarnám, csak veled. Bár azért picit félek.

– Nagyon fogok rád vigyázni, és nagyon igyekszem, hogy jó legyen.

– Tudom. És jó is lesz.

Iván újra megcsókolja, most szelídebben, mintha az ajkával arról a gyengédségről mesélne, amit érez, arról a kötődésről és szerelemről, ami betölti. Bár egyszer sem mondták még ki, de Iván mérhetetlenül sok jelét adta annak, hogy szereti Abigélt.

Abigél átadja magát az édes kényeztetésnek, ám a vágy túl gyorsan a hatalmába keríti, önkéntelenül – nem tudja, honnan jön a mozdulat – emeli meg a csípőjét, és dörgöli az ölét Iván ágyékához. Érzi a férfi keménységét, és bár ez riaszthatná is, mégis csak kíváncsiságot érez. Szeretné látni Ivánt meztelenül. Szeretne végigsimítani az izmain, és igen, szeretné kézbe fogni, megérinteni a férfiasságát, szeretné látni, hogy milyen. Talán meg is ízlelné, ami ijesztően, botrányosan merész és zavarba ejtő gondolat a számára.

Iván apró csókokat hint a szája sarkába, aztán az arcára, az állára, majd a nyakára, közben pedig a keze bekúszik a pólója alá és a hasára simul. Abigél remeg az érintések sokaságától, egészen elvész az érzésekben, amelyeket ébresztenek benne. Iván kicsit elhúzódik, hogy lehúzza Abigélről a pólót. A lány felül, és mikor a póló lekerül róla, hátranyúl, hogy kikapcsolja a melltartóját. Iván arcát figyeli, ahogy hagyja leesni a melltartó kosarait, és beleborzong abba a mohó vágyba, ami a férfi szemében villan. De mielőtt Iván mozdulhatna, Abigél bátortalanul, félszegen a pólója aljához nyúl. Iván megérti a kérést, és bár a tekintetét nem igazán képes elszakítani a lány melléről, azért lehúzza magáról a pólót. Abigél keze áhítatosan járja be a férfi felszabaduló bőrének minden négyzetcentiméterét. Lenyűgöző, hogy mennyire más a férfi teste, mennyire idegen és ismeretlen. Ujjai végigsimítanak az apró szőrszálakon a férfi mellkasán, aztán keze a hasára kalandozik, és furcsa bizsergés ébred a gyomrában, mikor Iván megremeg és felnyög az érintésre.

– Ahhoz képest, hogy teljesen tapasztalatlan vagy, úgy érzem, a sírba teszel egyetlen érintéseddel – jegyzi meg rekedtes hangon Iván, és amikor Abigél kuncogni kezd, könnyedén és óvatosan lenyomja a lányt az ágyra.

Abigélben megfordul valamiféle válasz, de amikor valamivel a köldöke alatt megérzi Iván ajkát, már nem képes gondolkodni. A férfi végigcsókolja a hasát, aztán a melle között egészen a kulcscsontjáig ér, hirtelen röpke csókot lop az ajkára, majd az egyik mellére hajol. Abigélt váratlanul érik a testét megrohamozó kéjes érzések. Furcsa és artikulálatlan hangok hagyják el az ajkát. Iván nyelve egyre keményebb mellbimbója körül köröz, és Abigélben mintha szikrázna a vágy, és ezek a szikrák mind a lába közé gyűlnek, feszítik és sóvárognak. A férfi keze a lány másik mellét markolja, hol lágyan, hol telhetetlenül, és ez egyszerre szinte már túl sok – Abigél nem tudja, hogy közelebb akarja magát tolni Ivánhoz, vagy elhúzódni tőle és lélegzethez jutni.

Iván felváltva kényezteti az egyik, majd a másik mellét, és amikor már Abigél úgy érzi, ennél többet nem tud elviselni, lassan megindul lefelé. Mikor a térdnadrág gumis korcához ér, Abigél kicsit megemeli a csípőjét. Ahogy lekerül róla a nadrág és a bugyi, szégyenlősen néz Ivánra, de a férfi áhítatos tekintettel kalandozza be a teste minden porcikáját.

– Gyönyörű vagy.

Abigél szíve mintha a torkában dobogna. Sose látta még senki így, és ez ijesztő, de az, hogy Iván van itt, hogy ezt Ivánnal éli át, megnyugtatja. A férfi úgy érinti, mintha valami nagyon értékes és törékeny dologhoz érne. A keze mindenhol bejárja, lassan és aprólékosan – olyan mintha Iván feltérképezné a testét, mintha mindent az emlékezetébe akarna vésni.

Aztán a férfi széttolja a lábát, és Abigél érzi, hogy elpirul. Ott senki sem látta vagy érintette soha, és zavarba ejtő, ahogy Iván ujjai megérintik, ahogy a tekintete követi a keze útját. Aztán a férfi lehajol, és ahogy forró lehelete megcsiklandozza a lány bőrét, Abigélben édes-könnyű, lebegős érzések szaladnak szét.

Amikor a férfi ajka megérinti azt a pontot, amit eddig csak ő maga érintett, Abigél úgy érzi, szétrobban körülötte a világ. Behunyja a szemét, a fejét a párnáknak nyomja, és próbál egyben maradni, holott ezt lehetetlennek érzi. A férfi ajka mohón tapad rá, lágyan szívogatja, csókolja, a nyelve őrjítő táncot jár, és amikor Abigél azt hiszi, ennél többet már nem képes elviselni, megfeszül a teste, és olyan édes érzések járják át, amelyeket soha nem gondolt volna lehetségesnek.

Pihegve, remegve figyeli, ahogy Iván elhúzódik tőle.

– Akarod tovább?

– Mindent akarok. Téged akarlak.

Iván feláll és leveszi a nadrágját, aztán a bokszeralsót is. Abigél tekintete kíváncsian tapad az előre meredő, vastag férfiasságra. Szeretné megérinteni, hogy tudja, milyen, és mielőtt átgondolhatná, felül, és ujjai a férfit érintik. Kicsit megijed, amikor a forró, bársonyosan sima, mégis kemény hímvessző megrándul, de ahogy felnéz Ivánra, a férfi mosolyog rá.

– Ne haragudj – súgja Abigél –, én még sose... és...

– Máskor talán nem bánnám, ha felfedeznél, de azt hiszem, most nem bírnám ki.

Abigél bólint, elég sokat olvasott ahhoz, hogy tudja, mire utal Iván. Visszafekszik az ágyra, de a tekintete Ivánt követi. A férfi óvszert vesz elő az éjjeliszekrényből, felteszi magára, majd széthúzva Abigél lábát elhelyezkedik.

– Ez lehet, hogy fájni fog – szólal meg halkan Iván –, próbálom nagyon óvatosan, de...

– Semmi baj, akarom – vágja el Iván szabadkozását Abigél.

A férfi lassan hatol bele, és eleinte tényleg nagyon kényelmetlen, ijesztő is kicsit, de Abigél összeszorítja a száját, és elviseli, mert tudja, hogy nemsokára jobb lesz. Ivánnal az lesz, ebben egészen biztos.

– Sajnálom, Abigél – mondja halkan Iván.

Ha épp nem érezné magát olyan félelmetesen kényelmetlenül, Abigél felnevetne, így azonban csak gyengén elmosolyodik.

– Nem hiszem, hogy ez a te hibád.

Iván is elmosolyodik, és ez a mosoly megnyugtatja Abigélt. Próbál ellazulni, mert érzi, hogy nem jó, ha megfeszíti magát – de hát ez talán ösztönös, védekezik a behatolás akaratlan fájdalma ellen.

A tekintetük összefonódik, ahogy Iván még mélyebbre csúszik benne, egészen mélyre, aztán megdermed. Abigél nem érez fájdalmat, csak Iván gyengéd tekintete létezik most, a benne tomboló vágy és a mélyén lüktető szeretet, és ez elég ahhoz, hogy ne vegye észre, melyik is az a pillanat, amikor ténylegesen elveszti a szüzességét.

Iván nem kezd rögtön mozogni, egészen addig vár, míg Abigél óvatosan mocorogni nem kezd. A lány már nem érez feszítést, most inkább különösen zsibog az egész teste, mintha várna valamire, valami csodálatosra. Mikor Iván kijjebb húzódik, és lassan újra belehatol, Abigél megremeg. Ez az érzés... ez... édes és bűnösen sikamlós és... Abigél nem is tudja, csak azt, hogy most a férfié lett, és ettől olyan boldog, mint még soha. Ez a boldogság felfűti az érzékeit, és ahogy Iván a lány fölé hajolva egyre gyorsabban mozgatja a csípőjét, ahogy a mellkasa Abigél kemény mellbimbóihoz dörzsölődik, mámor és kéj járja át, és valami varázslatosan tiszta, egyszerű érzés, valami, ami megnevezhetetlen.

Nem kell sok hozzá, és Abigél újra érzi azt a szédítő repülést, ami olyan, mintha valahol benne vad és őrjítő táncba kezdene az öröm, és amikor az egész testét elönti a kielégülés, a tekintete Iván tekintetét keresi, mert látni akarja, ahogyan a férfi is átéli ugyanezt, ahogy együtt, egyszerre élik át. Abigél úgy érzi, ez a pillanat most minden. Minden, ami ő, ami Iván, ami ők ketten együtt. Tökéletes.

– Szeretlek, Iván – súgja Abigél, és ahogy kimondja ezt a két szót, az egész testét mámoros boldogság járja át. Most mondta ki először, és bár eddig is tudta, hogy szerelmes, de most, hogy végre hangot adott az érzéseinek, az egész mintha több lenne. Mindent átható.

Iván tekintete megtelik melegséggel és lágysággal, a kék elmélyül, és Abigél úgy érzi, mintha körbeölelné, beburkolná – mintha mostantól kezdve soha semmi rossz nem történhetne.

– Én is szeretlek, Abigél, bár ez az egy szó közel sem fejezi ki jól azt, amit érzek – mondja halkan, érzelmektől túlcsorduló hangon Iván, aztán minden további helyett Abigélhez hajol, és úgy csókolja meg, hogy az már nem is csók igazán, hanem talán inkább vallomás. Vallomás a szerelemről, a boldogságról, és arról, hogy ez mindörökké így lesz.

...

Abigél vidáman szalad Iván felé. A férfi átöleli, és gyors puszit nyom a szájára, de nem csókolja meg, mert mellettük ott áll a kishúga, és hát ez nyilván nem lenne illendő. Abigél kibontakozik az ölelésből, de a kezét Iván kezébe fonja.

– Szia, Abigél! – köszön Léna azon az édesen csilingelő hangon. – Örülök, hogy újra találkozunk.

– Szia, Léna! Én is – mosolyodik el Abigél. Léna olyan, amilyennek emlékszik rá, kicsit furán felnőttes, és mégis apró, törékeny. Egy halványkék, lenge nyári ruhát visel, amiben nagyon bájosan fest. Abigél is ruhát vett fel, meleg napnak ígérkezik a mai, és bár az állatkert erdőben van, tehát javarészt árnyékban lesznek, de azért így talán könnyebb lesz elviselni a meleget.

– Anyu féltékeny rám, azt mondta, nem fair, hogy én már ismerlek, ő meg még nem – jelenti ki a kislány, és láthatóan nagyon büszke magára.

– Az állatkert után lenne kedved anyánál vacsorázni? – kérdi Iván aggódón nézve Abigélre. – Anya tényleg nagyon szeretne veled találkozni.

– Igen, tudni akarja, ki hódította meg az ő nagyfia szívét – szól közbe Léna, és huncutul néz Abigélre.

– Biztosan szeretnéd? – kérdi Abigél óvatosan, kémlelőn pillantva Ivánra.

– Már rég meg akarlak kérni, csak... nem akartam, hogy kényelmetlenül érezd magad. És... sürgetni sem akartalak, mármint...

– Örömmel találkozom anyukáddal – mondja gyorsan Abigél, hogy Iván ne aggódjon tovább. Abigélt újra és újra meglepi, hogy a férfi mennyire figyelmes és kedves. Hogy soha semmivel nem akarja sürgetni, hogy semmit nem akar elkapkodni, pedig hát Abigél szíve szerint mindenbe belevetné magát, ő nem akar várni. Ha Iván megkérné a kezét, akár most rögtön feleségül menne hozzá. Jó, ez kicsit talán őrült gondolat, hiszen az első randijuk óta másfél hónap telt el, de Abigél tudja, érzi, hogy neki soha nem kell más, csak Iván. Éppen ezért örül, hogy megismerheti Iván anyukáját. Iván már ismeri az ő papáját, és ha minden igaz, most az egyik unokatestvérét is meg fogja ismerni – már ha Krisz nem késne.

Abigél szétnéz a napfényben fürdő utcán, ahová a találkozót beszélték meg, de Krisznek sehol sincs nyoma.

– Ne haragudjatok, rácsörgök, hogy hol van már.

– Úgy tűnik, ez családi vonás – somolyog Iván, és olyan kedves gyengédséggel néz Abigélre, ami megdobogtatja a lány szívét. Nos, igen, az időben való elkészüléssel neki is szoktak gondjai akadni – de Iván ezt sosem rója fel neki, sőt, a múltkor azt mondta, hogy kifejezetten aranyosnak találja, ahogy Abigél mindig kapkodva igyekszik magát összeszedni, és aztán végül persze valamit mindig elfelejt – amit aztán többnyire Iván juttat eszébe. Meglepő és varázslatos, hogy mennyire jól kiegészítik egymást.

Abigél épp csak előveszi a táskájából a mobilját, amikor felpillantva észreveszi, hogy Krisz befordul a sarkon. Lazán zsebre dugott kézzel, de azért sietve közeledik.

– Bocsi – túr bele összekuszált hajába, amikor eléjük ér. – Elaludtam – vigyorodik el, mire Abigél megforgatja a szemét. Persze, hogy elaludt, nyilván mozgalmas éjszakája volt, mint általában...

– Krisz, bemutatom neked Ivánt.

– Helló! – nyújtja ki a kezét Krisz. – Csúzli sokat mesélt rólad, örülök, hogy végre találkozunk.

– Hasonlóképp – mondja Iván, ahogyan kezet ráznak. – Ő pedig a kishúgom, Léna.

– Szia! – köszön Krisz a kislánynak.

– Szia! – mondja Léna kicsit megszeppenve. Krisz, hogy Lénának ne kelljen teljesen hátradöntött fejjel felnézni rá, könnyedén leguggol a kislány elé. Abigél már ebben a pillanatban tudja, hogy Krisz Lénát is az ujja köré fogja csavarni – általában minden nővel ez van. Krisz igazi széltoló, bárkit képes levenni a lábáról.

– Te aztán igazán picire nőttél – jegyzi meg Krisz lusta mosollyal az ajkán.

Léna még mindig elég bátortalanul néz rá.

– Csak hétéves vagyok, nem lehetek óriás.

Krisz elvigyorodik, látszik rajta, hogy tetszik neki a határozott válasz.

– Egyezzünk meg: te hívhatsz engem Krisznek, én pedig Kicsinek foglak szólítani.

– Miért?

– Mert olyan kicsi vagy? – hunyorít rá Krisz vigyorogva.

Léna játékosan lebiggyeszti a száját, aztán viszont ravaszul felcsillan a szeme.

– Jó, de ha szerinted ilyen kicsi vagyok, akkor a hátadra vehetnél, hogy olyan magas legyek, mint te, és biztosan mindent jól lássak az állatkertben.

– Szóval öszvérré fokozol – sóhajt eltúlzott megadással Krisz, majd Léna kuncogása közepette vigyorogva megfordul, és segít a kislánynak felmászni a hátára. Mikor Lénával együtt felegyenesedik, Krisz rögtön Ivánra néz.

– Ugye nem baj? Nem fog leesni, vigyázok rá, ígérem.

Iván elmosolyodik, majd Abigélre pillant.

– Azt hiszem, bírom az unokatesódat.

– Az érzés kölcsönös, már csak azért is, mert Csúzli csupa jót mondott rólad – vigyorog Krisz –, de ne haragudj, a húgod egészen elbűvölt, szóval őt jobban bírom. Na meg ő mégiscsak nő.

A szavakra Léna még Krisz hátán csimpaszkodva is büszkén kihúzza magát. Igen, Krisz határozottan (és szó szerint is) levette a lábáról a kislányt.

Iván telt hangon felnevet.

– Vigyázz vele, egész nap a füledbe fog duruzsolni, imád beszélni – jegyzi meg.

– Ez nem is igaz – vág vissza Léna. – Én csak akkor beszélek, ha fontos mondandóm van.

– De neked mindig van fontos mondandód – húzza játékosan Iván. Léna ránéz és kinyújtja a nyelvét, aztán viszont mindketten elnevetik magukat. Látszik rajtuk, hogy nagyon szeretik egymást.

– Ne is törődj vele, Kicsi, a bátyák már csak ilyenek, arra vannak kalibrálva, hogy piszkálják a kisebb testvéreiket.

– Neked is vannak bátyáid?

– Kettő is.

– Nekem három – tromfol rá Léna a győztesek diadalmas mosolyával.

– Akkor neked határozottan nehezebb – jelenti ki komolyan Krisz, majd hirtelen nagyon viccesen felnyerít, és úgy rúgja a lábával a földet, mintha ló lenne.

– Gyí, paci, gyí! – kiáltja Léna tökéletesen ráhangolódva Krisz játékosságára, Krisz pedig tartva a kislány lábát, bolondosan horkantgatva megiramodik.

Abigél és Iván egymásra néznek, aztán mindketten elnevetik magukat. Mielőtt kézen fogva elindulnának, Iván még egy gyors, de ezúttal igazi csókot lop Abigéltől, ami jóleső reszketést csal a testükbe. Ez a csók ígéret, Abigél érzi, ígéret egy csodálatos nap után egy még csodálatosabb éjszakára.

...

Ahogy Abigél hátitáskával a vállán leszáll a vonatról, a tekintete rögtön Ivánt keresi. Elég nagy a tömeg, így eltart pár másodpercig, mire megtalálja. Mikor észreveszi a férfi magas, szikár alakját, Iván már őt figyeli. Az ajkán mosoly, és ahogy a tekintetük egymásra talál, Abigél ugyanolyan mindent elsöprő izgatottságot érez, akár az első randijuk alkalmával.

Gyors léptekkel, a tömegben furakodva indulnak egymás felé, és amikor végre karnyújtásnyi távolságra vannak, Iván senkivel sem törődve szorosan magához húzza a lányt. Abigél boldogan fonja a karját Iván nyaka köré, és nem érdekli, ki látja és ki nem, ahogy kiéhezetten és mohón megcsókolják egymást.

– Nagyon hiányoztál – súgja Abigél, amikor kifulladva kicsit elhúzódnak.

– Te is nekem – mondja mély, rekedtes hangon Iván, miközben az orrát játékosan a lány orrához dörzsöli.

– Csak öt nap volt, hogy fogjunk ezt kibírni éveken keresztül?

– Abigél, ha szeretnéd, jövőre tényleg szívesen felköltözöm Pestre.

– Nem akarom, hogy miattam feladd az életedet.

– Nekem már te vagy az életem – jelenti ki Iván komolyan, aztán viszont félmosolyra húzódik az ajka, és egészen közel hajol a lány füléhez. A lehelete édes borzongást csal Abigél testébe.

– Bár a telefonszexet még határozottan gyakorolnunk kell – súgja olyan halkan, hogy senki se hallhassa meg.

Abigél érzi, hogy elpirul, de azért elneveti magát. Nem tehet róla, szörnyen idétlennek érezte magát, mikor kísérletet tettek, és bár nagyon hiányzott neki Iván, de képtelen volt magát elengedni, úgyhogy végül nevetésbe fulladt az egész.

– Talán legközelebb inkább skype-on kellene próbát tennünk, akkor lenne kép is – feleli Abigél kicsit incselkedőn, mire Iván meglepetten néz rá, aztán azonban a vágy mélyre árnyalja a tekintetét.

– Azt hiszem, apukád kénytelen lesz várni kicsit, előbb hozzám megyünk.

– Nincs ellene kifogásom – nevet fel Abigél. Igazából pont ebben reménykedett.

...

– Sziasztok! – hallja Abigél Iván hangját, és rögtön széles mosoly szökik az arcára. Az unokatestvéreit feledve kiszalad a konyhából az előszobába, és nevetve veti magát a vőlegénye karjába. Annyira hihetetlen, hogy eljegyezték egymást. Jövőre már együtt fognak élni. A házassággal nem sietnek, úgy beszélték meg, hogy megvárják, míg Abigél befejezi az egyetemet. Ma egy amolyan eljegyzési vacsorát tartanak, így végre minden rokonuk megismerheti egymást, mert ezt eddig még egyszer sem sikerült összehozni.

Abigél félig-meddig felfogja, hogy Léna hangos ujjongással Kriszhez szalad, de ebben a pillanatban most csak Iván létezik a számára. A férfi olyan mély szerelemmel néz rá, ami minduntalan benne rekeszti a lányban a levegőt. Néha még mindig hihetetlennek érzi, hogy így egymásra találtak, hogy ennyire csodálatos a kapcsolatuk. Néha még mindig úgy érzi, mintha álmodna. Lehet valami ennyire tökéletes?

– Fanni?

Abigél ellép Ivántól, és meglepetten néz a nagybátyjára. István épp a nappaliból jön ki, ő és Fanni még nem találkoztak egymással – hogy lehet, hogy mégis úgy szól hozzá, mintha régi ismerősök lennének? És miért van a tekintetében... fájdalom?

– István? – Fanni a szája elé kapja a kezét, a tekintetében olyan mély és félelmetes szörnyülködés, ami megriasztja Abigélt. Nem érti, mi történik.

István tétován lép Fanni felé, de Fanni a fejét rázza. A szemében könnyek csillognak, láthatóan remeg.

– Fanni, kérlek – súgja István kétségbeesett hangon. Tengermély kétségbeesés, vihar háborgása és elfeledett barlangok visszhangtalan csendje.

– Ez nem történhet meg – mondja Fanni színtelenre vékonyodott hangon, és az arcán szaporán peregnek a könnyek.

István újra felé lép, de Fanni akkor hirtelen hátat fordít, és kirohan a házból.

István dermedten áll, az arcára a fájdalom mintha most vésné oda a ráncokat, egyre mélyebben, megbicsakló vésővel...

Abigél érzi, hogy most valami nagyon rossz történt, valami borzalmas, de sötétség szivárog a tekintete elé, minden összemosódik, utolsóként Fanni szavait hallja, visszhangosan, kongva: ez nem történhet meg. És utána zuhan, de ez nem a jó fajta zuhanás, hanem a félelmetes, örvényszerű érzés, ami elragad magával, és felesleges küzdeni, mert nincs belőle kiút. Képek és szavak villannak fel a fejében, zavaros, kusza pillanatok, és ezek mögött ott húzódik egy másik élet, egy élet, ahol minden máshogyan történt, és a lány nem tudja eldönteni, melyik a valóság.

***

Iván Abigél elveszett nyöszörgésére riad fel. Felkapcsolja az éjjeliszekrényen álló olvasólámpát, aztán máris Abigél felé fordul. A lány homloka verejtéktől csillog, a száját éppen szorosan, dacosan összeszorítja, félig kitakarózott, a teste reszket, és a szeme sarkában mintha könny remegne.

– Abigél – szólal meg halkan Iván, és a lány homlokára simítja a tenyerét. – Abigél, ébredj!

Abigél kábán pislogva nyitja ki a szemét. A tekintete rögtön Iván tekintetét keresi. Zaklatottnak, zavartnak látszik. Iván aggódón figyeli, és egy pillanatra sem hagyja abba a megnyugtató simogatást.

– Csak álom volt – súgja.

Abigél nagyot nyel, mielőtt megszólalna.

– Fanni és István... – Elcsuklik a hangja, de a kérdő él azért így is érződik.

– Jól vannak – mondja gyorsan Iván. Fogalma sincs, mit álmodott Abigél, de megijeszti a lány tekintetében derengő pánik.

– Nem hívtál el randizni tizenkét évvel ezelőtt, igaz?

– Nem – motyogja Iván összevont szemöldökkel.

– Istenem... – leheli Abigél megkönnyebbülten, és egy pillanatra szorosan behunyja a szemét.

Mikor a lány újra felnéz, már kevésbé tűnik zaklatottnak, de azért a tekintetét még most is űzöttség zilálja szét. Abigél közelebb húzódik Ivánhoz, tenyerét a férfi borostás arcára simítja. Iván a lány derekára fonja a kezét, majd az ajkához hajol, és szelíden megcsókolja. Abigél mohón, szinte már kétségbeesetten viszonozza az érintést. A csók íze elveszettségtől és félelemtől nehéz. Iván addig csókolja Abigélt, míg meg nem érzi, hogy a lány ellazul. Akkor kicsit elhúzódik.

– Kérsz egy teát?

– Nem, inkább kávét – rázza meg a fejét Abigél –, nem akarok most visszaaludni, még folytatódna ez az őrület. De te feküdj vissza nyugodtan, nem akartalak felébreszteni.

Iván elmosolyodik. Imádja ezt a nőt.

– Maradj, és pihenj, megcsinálom a kávét – jelenti ki.

– De...

– Nem fekszem vissza, Abigél, úgy nem, hogy tudom, nyomaszt téged valami, és egyébként a koránkelésnek is van előnye – somolyog Iván, miközben a keze Abigél derekáról a melléig kalandozik. Abigél kuncogva mosolyog rá, Iván szíve pedig most már nem az aggodalomtól dobog gyorsabban. De mielőtt elveszne a lányban, elhúzódik, és kimászik az ágyból. Vágyik Abigélre – igazából mindig, szűnhetetlenül vágyik rá –, de most az az első, hogy a lány teljesen megnyugodjon, és ez csak akkor lesz így, ha már elmesélte, mit álmodott. Iván tudja, hogy Abigél el akarja mondani, csupán előbb össze kell magát szednie hozzá, és erre akar neki időt adni.

A konyhába lépve felkapcsolja a villanyt, aztán felteszi a kávét. A pultnak dőlve várja, hogy lefőjön, közben pedig azon töpreng, hogy vajon mi kavarta fel ennyire Abigélt. A kérdéséből arra következtet, hogy a múltjukról álmodott – és apró szúrást érez a szívében. Nem akarja, hogy Abigélnek még mindig fájjon, ami régen történt, és ha arról álmodik, akkor talán még mindig nem békélt meg egészen.

Amikor lejön a kávé, a férfi megkönnyebbülten fordul vissza a pult felé. Ha a múlt jut eszébe, néha még mindig átkozza magát az ostobaságáért. Már elfogadta, már nem fáj, de... néha elgondolkodik azon, hogy mi lehetett volna, ha az érettségi után mégis elhívja Abigélt randizni. Furcsa, hogy annyi év elteltével még mindig mennyire erősen él benne az a pillanat, hogy mennyire tisztán látja maga előtt, hogy mennyire élénken érzi mindazt, amit akkor érzett.

– Jól vagy? – zökkenti ki a gondolatai közül Abigél álomtól összekuszált hangja, a következő pillanatban pedig megérzi a lány karját a dereka köré fonódni.

– Igen – sóhajt fel Iván, és befejezi a kávé kitöltését.

Abigél picit megszorítja Iván derekát, és nem kell megszólalnia ahhoz, hogy a férfi tudja, ezzel a suta válasszal nem éri be. Iván megfordul, és átölelve Abigélt összekulcsolja a kezét a háta mögött.

– A kérdésed eszembe juttatta azt a pillanatot.

– A suli előtt?

– Igen – bólint Iván. – Annyiszor töprengtem az elmúlt tizenkét évben azon, hogy mi lett volna, ha akkor mégis elhívlak randizni. Még most is látom magam előtt az egészet, érzem, amit akkor... – Ivánban benne akadnak a szavak, ahogy az emlék legyűri.

Bár itt van a karjában a szeretett nő, ő most mégis azt látja maga előtt, hogy Abigél kihúzva magát elsétál. Ő meg csak annyit mondott, hogy „Nincs mit, Abigél", ezek voltak hozzá az utolsó szavai, és nem tudhatta, hogy nem örökre ezek lesznek-e. Emlékszik arra, hogy ostobának titulálta magát, dühösen és kétségbeesetten, mégsem tett semmit. Érzi a nyarat suttogó szellő érintését az arcán, hallja a falevelek könnyű sustorgását, érzi magán Abigél utolsó pillantását, érzi a lelkében tomboló érzések vad áradatát.

Csak pár másodperc volt, de volt ott egyetlen pillanat, amikor már nyílt a szája, hogy a lány után szóljon. Végül csak megrázta a fejét, és nem tette meg. Utóbb ezerszer is elgondolkodott azon, hogy miért nem. Magyarázatokat keresett, indokokat. Hogy nem szólhatott Abigél után, mert a kapcsolatuk úgysem vezethetett volna sehová, Abigélt várta az egyetem, neki ott volt az élete, és Abigélnek egyébként is élnie kellett, neki pedig engedni, hogy éljen, mert talán később, ha mégis alakult volna köztük valami, Abigél bánta volna, hogy az egyetemi éveit egy kapcsolatban töltötte, mikor akár szabad is lehetett volna. Hogy a tanára volt, és ez etikátlan. Hogy Abigél fiatalabb nála, ami akkor még nem volt egészen elhanyagolható. Iván rengeteg magyarázatot gyártott, de valahol a lelke mélyén tudta, hogy egyik sem igaz.

Mert abban a pillanatban, ahogy Abigél után nézett, ahogy a szíve szaporán dobogott, és arra gondolt, hogy meg kellene próbálnia, hogy nem számít, hogy Abigél nem fordul vissza, hiszen várt rá az iskola előtt, megadta az esélyt, hogy ő végre merjen bátor lenni, olyan esélyt, amiről korábban nem is álmodott, abban a pillanatban, ahogy nézte őt távolodni, valami különös szorítást érzett a mellkasában. Sose tudta ezt megmagyarázni, soha nem is értette igazán. Ez a különös szorítás volt az, ami visszatartotta. Egy baljós sejtelem, valami keserű íz a szájában, és a napfény, ahogy elvakította. És egy gondolat, ami mintha az édesanyja hangján szólalt volna meg benne: ez nem történhet meg. Nem az tartotta vissza, hogy Abigél talán visszautasítja, azt elviselte volna, és legalább tudta volna, hogy ő megpróbálta, nem, ez a gondolat volt az, ami megakasztotta a felszakadni kész szavakat.

Olyan volt az a pillanat, mint valami zavaros álom. Mintha kívülről nézné magát. Az egész egyszerre volt valóságos, közben pedig mégis olyan, mintha nem is történne meg. Aztán pedig a pillanat egyszerűen elrebbent.

Végignézte, ahogy Abigél elsétál. Mintha az életéből sétált volna ki, és ő hagyta, elengedte. Nem, azt a fájdalmat és keserűséget, amit akkor érzett, sosem fogja elfelejteni, akkor sem, ha most már Abigél az övé. Igazság szerint azok a pillanatok mindig arra fogják emlékeztetni, hogy mennyire szerencsés. Mert a második esély nem mindenkinek jár ki, ők mégis megkapták. Iván pedig Abigél mellett boldogabb, mint korábban bármikor. Abigél az élete, és tudja, hogy Abigélnek ő is ugyanezt jelenti. Nincs olyan pillanat, amikor ne lenne hálás azért, hogy együtt lehetnek. Ha jobban belegondol, talán még az elmúlt tizenkét évért is hálás, mert ez a tizenkét év megtanította arra, hogy értékelje és becsülje mindazt, amit végül neki ajándékozott az élet.

– De, Abigél, tudnod kell, hogy már nem fáj – folytatja Iván. – Valamikor nagyon fájt, de már nem bánom, hogy így alakult. Mert itt vagy.

– Azt álmodtam, hogy elhívtál – mondja halkan, fájdalomtól maszatos hangon Abigél. – Olyan valóságos volt az egész, mintha nem is álom lenne. Minden... tökéletes volt, tényleg tökéletes. Legalábbis köztünk – sóhajt fel Abigél szomorkásan, és a feszültség, mely a lány szavai nyomán Ivánban ébredt, elillan. – De aztán Fanni és István találkozott, és ez mindkettejüket összetörte. Emiatt Adrián megfogadta, hogy ha olyan nőbe botlik, akibe talán beleszerethetne, hát inkább az ország másik végébe költözik, és amikor Kamilla beállított a könyvesboltba, ezt a fogadalmát be is tartotta. Dina és Ákos így sosem találkoztak, Léna és Krisz sosem találtak egymásra, mert Léna nem volt elég nyitott, mert amikor Krisz Angliába költözött, akaratlanul összetörte a szívét, és ezt sosem heverte ki, nem volt esküvő, ahol kiderült volna, hogy Lizi és Léna testvérek, Lizi sosem költözött anyukádékhoz, hogy Kornél meghódíthassa, igazából soha nem is élt ebben a városban, Zoé ugyan találkozott Ricsivel, de aztán Adriánhoz költözött az ország másik végébe, és egek... csak mi ketten voltunk boldogok, senki más rajtunk kívül – fejezi be Abigél a kapkodós hadarást. A szavakban fájdalom remeg, mintha mindez tényleg megtörtént volna. Iván megérti, hogy Abigél számára meg is történt, hogy azért ennyire feldúlt.

Iván hirtelen nem tudja, mit mondhatna, ez túl sok információ egyszerre. Vajon tényleg ennyit számít, hogy akkor nem hívta el Abigélt randizni? Vajon tényleg alakulhatott volna ennyire rosszul minden?

– Nem biztos, hogy így történt volna – jegyzi meg, bár ahogy jobban belegondol Abigél szavaiba, belátja, hogy akár így is lehetett volna. Nehéz elképzelni, hogy az édesanyja és István hamarabb találkoztak volna, de ez elkerülhetetlenül így lett volna, és Iván tudja, hogy az anyja mennyire makacs tud lenni, és ez az egész talán tényleg összetörte volna őt és Istvánt. Adrián eleve nem kereste soha a szerelmet, ez pedig csak megerősítette volna abban, hogy nincs is értelme. És minden, ami ezután történt, akár egy lánc, gondosan egymás után fűzött szemek, melyek talán összerakhatatlanul szétszóródtak volna. És még ha később mégis rendeződött volna minden, nem mindegy, mennyi fájdalom révén – és Iván inkább választja azt, ami történt, mint azt a másik lehetőséget, amiről Abigél álmodott, és tudja, hogy Abigél is így van vele, hiszen pont ezért annyira zaklatott.

– Lehet, hogy nem pont így, de van egy olyan érzésem, hogy nem lett volna jó – mondja Abigél. – Egyszerűen minden túl korán történt volna. És... bár mi szerettük volna egymást, de azt hiszem, nem lehettünk volna olyan boldogok, mint most, mert azok, akik fontosak számunkra, nem találták volna meg a helyüket az életben.

Töprengve nézik egymást, a komorság még körbefonja őket, de Iván már tudja, mivel oldhatná fel.

– Szóval azt mondod – szólal meg somolygósan –, hogy lényegében mindenki nekünk köszönheti, hogy most boldog?

– Azért ennyire messze nem mennék – mosolyodik el Abigél.

– Kár, pedig ezt határozottan szívesen Krisztián orra alá dörgöltem volna – morogja derűsen Iván.

Abigél csilingelően felnevet.

– Tudod, Iván, igazából köszönöm neked, hogy nem hívtál el akkor.

– Szívesen – vágja rá fapofával Iván, majd ő is csatlakozik a nevetéshez. Sose hitte volna, hogy ez egyszer megtörténik. Lehet, hogy megbocsátottak már maguknak, lehet, hogy megbékéltek azzal, ami történt, de azt nem gondolta, hogy egyszer majd nevetni fognak a múlton, most pedig mégis ezt teszik, és ez felszabadító érzés.

Ahogy csendesül a nevetésük és összeölelkezik a tekintetük, szavak nélkül is megértik egymást. És amikor Iván Abigélhez hajol, hirtelen értelmét veszti a kávé, ami mögöttük puhán gőzölög, mert már nincs szükségük sem időre, sem ébresztőre – most csak egymásra van szükségük. Most és örökké.