3. „... életet csókolt az ajkaimra..."

Emma belebújik a pizsamaként használt rövidnadrágba és ujjatlan felsőbe. Mielőtt kilépne a fürdőszobából, még megáll a tükör előtt, és összevont szemöldökkel, kritikusan végigméri magát. Nem éppen szépségkirálynő, de nem is szeretne az lenni. És Áron szerint gyönyörű – Emma pedig elpirul a gondolatra, hogy igazából csakis neki szeretne tetszeni, senki másnak.

Felkapja a ruháit, és kilép a folyosóra. Áron szobájába menet jó éjszakát kíván Lizinek és Kornélnak (Gina már korábban lefeküdt aludni, vagy legalábbis már visszavonult a szobájába). Kornélon azért látszik a főpróba hét fáradtsága, ilyenkor mindig megviseltebb kicsit. Ez persze nem jelenti azt, hogy kevésbé lenne vidám, mint egyébként.

Az előadás után Emma és Áron a színészbüfében várta meg, hogy Kornél átöltözzön és véget érjen a megbeszélése, aztán együtt jöttek haza. Kornél az autóban alaposan kikérdezte őket az előadásról. Emma nagyon jól érezte magát, bár annak határozottan örül, hogy nem valami komoly darabot néztek, mert azt nem biztos, hogy képes lett volna befogadni. Áron közelsége, az, hogy néha összeért a válluk, vagy épp a karfán a karjuk, ha úgy mozdultak, végig mintha kiélesítette volna az érzékeit, így aztán volt is néhány jelenet, amit csak homályosan fogott fel. (Persze, amikor Kornél is színpadon volt, végig nagyon figyelt – mindig olyan különös érzés Kornélt színpadon látni, mert egyrészt tudja, hogy Kornélt látja, de valahogy mintha mégse Kornél lenne, és ez nagyon érdekes és izgalmas.) Az előadás közben egy-egy poénnál összenéztek Áronnal, és ilyenkor Emma szíve mindig nagyot dobbant, nem egyszer úgy érezte, mintha nem is színházban ülnének, hanem valahol egészen máshol, ahol csak ketten vannak. Nagyon különös érzés volt.

Az elmúlt két napban nem nagyon voltak kettesben Áronnal. Bár megtartották a téli szünetet ünneplő filmnézéses napot (még ha eltolva is), de ezt Emmáéknál tették a nappaliban, ahogyan máskor is, utána pedig Áron nem aludt ott. Máskor így lett volna, de hiába beszélgettek vasárnap, valahogy mégsem állt köztük teljesen helyre a korábbi kapcsolat, bár lehet, ezt csak Emma érzi így. Nagyon nehéz, hogy folyton zavarban van. Hogy gyorsabban dobog a szíve, hogy néha csak úgy a fiún felejti a tekintetét (érdekes, hogy eddig nem igazán volt tudatában, hogy Áron mennyire helyes, most elég maga elé idézni a fiú arcát, és máris sebesen dobog a szíve), hogy folyton róla ábrándozik, vagyis hát inkább arról, hogy milyen lenne, ha megcsókolná. És nem sokat segít a helyzeten, hogy Áron rendszerint olyankor fordul felé, amikor éppen erről fantáziál, mert Emma mindig elvörösödik – amitől persze csak még jobban zavarba jön. Áron ilyenkor olyan furán néz rá – töprengőn, talán –, és néha mintha mondani akarna valamit, vagy talán kérdezni, de végül sosem teszi. Pedig ha megtenné, Emma elmondaná. Egyszerűen nem bírja így, nem tud titkolózni Áron előtt.

Amikor erre rádöbbent, megértett még valamit: Áron sem tud titkot tartani előtte. Ők ketten együtt nőttek fel, mindent, ami igazán fontos, együtt éltek meg, együtt változtak, együtt fedeztek fel mindent, osztoznak az élményekben – jó, mindenben azért nem, Áron például soha nem értette, miért szereti Emma a romantikus könyveket, Emma pedig azt nem tudja megfejteni, hogy miként rajonghat Áron a rockzenéért, de ezek csak apróságok. Ami fontos, abban ugyanolyanok, úgy ismeri Áront, mint saját magát. És most tudja, hogy nemcsak ő az, aki változott, hanem Áron is. Talán Áron is vár, csak míg ő Áronra, addig a fiú rá. Így aztán hallgatnak mindketten, mert félnek, hogy elijesztik a másikat, és eltávolodnak egymástól, amivel elvesztik az esélyt arra, hogy a másik is ráébredhessen arra, hogy szerelmes. Túlságosan is egyformán gondolkodnak.

Emma úgy véli, hogy Áron most azt hiszi, őt a csók gondolata rémisztette meg, és eszébe sem jut, hogy valójában azért nézett rá ijedten akkor, mert akarta a csókot, és ez összezavarta. Ő maga pedig azt értette félre, hogy Áron bocsánatot kért, és butaságnak titulálta az ötletet, hogy megcsókolja. (Az a pillanat rettenetes volt, nagyon nehéz volt nem kimutatni, hogy mennyire szomorú, mert Áron el akarja felejteni az egészet. Mikor utána Áron megölelte, Emma attól félt, észre fogja venni, milyen gyorsan dobog a szíve, hogy szinte remeg a karjában, ezért csiklandozta meg, muszáj volt valahogy elterelni a fiú figyelmét.)

Mindez csodálatos módon, egyetlen pillanat alatt állt össze Emma fejében tegnap este, mikor képtelen volt elaludni, és arra gondolt, hogy mit csinálhat éppen Áron, és ahogy erre gondolt, a mobilja jelzett, hogy Áron írt.

Nem tudok aludni. Beszélgetünk?

Mire Emma válaszolt, már megszületett a terv a fejében, és most eljött a pillanat, hogy valóra váltsa. Megkéri Áront, hogy csókolja meg. Ha mégis téved, és Áron még nem tudja, hogy szereti, akkor a kérést a kíváncsiságára fogja, aztán pedig vár tovább türelmesen, míg Áron is megérti, hogy összetartoznak – bár őszintén reméli, hogy erre nem lesz szükség, mert ha csókolózni fognak, utána talán még nehezebb lenne úgy tennie, mintha nem lenne szerelmes. De ha még Áron most nem is tudja, talán a csók ráébreszti.

Minden rendben lesz – mondogatja magában Emma azt, amit az édesanyja is mondogatni szokott neki, ha valami nehéz vagy ijesztő dolog előtt áll (például amikor először vitte fogorvoshoz, bár igaz, akkor Áron is ott volt, és végig fogta Emma kezét, aki úgy kapaszkodott belé, mintha az élete múlna rajta, nagyon félt, de Áron jelenléte mégis erőt adott).

– Nem jössz be?

– Mi? Tessék? – lép hátrébb meglepetten Emma, és csak ekkor tudatosul benne, hogy talán már percek óta áll Áron szobája előtt, félig lenyomva tartva a kilincset. A fiú vigyorogva néz rá, és Emma elpirulva lehajtja a fejét. – Ööö... de, persze.

Áron félreáll, Emma pedig zavartan belép a szobába. Tétován az ágyra teszi a ruháit, de nem ül le, csak bizonytalanul megáll. Soha nem volt még ideges Áron szobájában, ez merőben új érzés – ahogy tulajdonképpen az is, hogy a fiú jelenlétében ideges.

Áron szobája nagyobb, mint az övé, ami nem csoda, mert ezt a házat Liziék akkor vették, amikor már Gina is megszületett, és direkt olyan házat kerestek, amiben bőven jut hely mindenkinek. Az ő lakásuk eredetileg egyterű volt, Emma látott róla fotókat, bár igazából így is elég nehéz elképzelnie, mert most teljesen máshogyan néz ki. A szülei akkor alakíttatták át, amikor az anyukája terhes volt vele. Arra az időre a könyvesboltot is bezárták (mert a zaj miatt lehetetlen lett volna dolgozni), és kiköltöztek Ákosék mellé, Emma nagypapájának a régi házába.

Emma – még kisebb korában – egyszer megkérdezte Adriánt, hogy nem bánta-e, hogy át kell alakítani a lakást, hiszen például így jelentősen kisebb lett a nappali, illetve a konyharész sem maradhatott olyan szellős és tágas, de Adrián csak elmosolyodva annyit mondott, hogy ugyan miért bánná, mikor cserébe megkapta Emmát? Emmának ez olyan jólesett, hogy egy picit még el is pityeredett (mire Adrián rémülten az ölébe kapta, és kérdezgette, hogy mi a baj, Emma pedig ránézett, és közölte, hogy „olyan boldog vagyok", amikor is Adrián elnevette magát, és valami olyasmit dörmögött az orra alá, hogy „tiszta anyja").

Emma szereti Áron szobáját, igazából olyan neki, mintha ez lenne a második szobája. Minden zugát jól ismeri, pont úgy, ahogyan Áron is az ő szobáját. A fiú már megágyazott magának a földre, neki pedig az ágyra. (Mióta nagyobbak lettek, mindig ő alszik az ágyon, pedig rengetegszer mondja Áronnak, hogy olykor cserélhetnének, de a fiú nem enged, ami nem is lenne baj, ha olyankor, amikor Emmáéknál alszanak, ő aludna az ágyon, de Áron ott is ragaszkodik ahhoz, hogy Emmának legyen kényelmesebb, és a lány képtelen meggyőzni arról, hogy neki a földön is jó lenne).

– Emma, te ideges vagy? – kérdi Áron összevont szemöldökkel, komoran.

Emma a fiúra néz, tétován megrázza a fejét, aztán viszont mégis bólint. Mindjárt megkéri Áront, hogy csókolja meg, tényleg ideges kicsit – és ami azt illeti, izgul is.

– De miért? – kérdi Áron közelebb lépve. Megfogja Emma kezét, és lehúzza a földön paplanokból kialakított „ágyra". Hátukat az ágy oldalának vetik, és egymás kezét fogva ülnek. Emma érzi magán Áron tekintetét, de nem mer felé fordulni.

A szobában derengős sötétség van, csak a monitor ad némi fényt. Halk zene szól – filmzene, amit mind Emma, mind Áron nagyon szeret (ezzel Adrián és Kamilla fertőzte meg őket, meg a könyvesboltban töltött rengeteg idő). Ha együtt alszanak, mindig filmzenét indítanak el.

– Emma... te most... miattam vagy ideges? Félsz? – kérdi tapogatózva Áron. Hallani a hangján, hogy most már ő sem egészen nyugodt. Mintha aggódna.

A lány megrázza a fejét, de még mindig nem néz fel.

– Azt mondtuk, hogy elfelejtjük – folytatja Áron –, szóval ugye... nem azért...

– Szeretném, ha megcsókolnál – mondja ki hirtelen Emma Áron szemébe nézve. Úgy érzi, a szíve a torkában dobog, és visszafojtott lélegzettel várja a választ.

– Tessék? – Áron meghökkenten, elkerekedett szemmel néz rá.

Emma zavarba jön.

– Én... azt szeretném, ha mégis megcsókolnál – ismétli meg erőtlenül. Vészesen csökken a határozottsága, attól tart, mindjárt elsírja magát. Lehet, hogy mégis rossz ötlet ez? Mi van, ha Áron nem akarja megcsókolni?

Emma szelíd érintést érez az állán, így kénytelen újra a fiúra nézni. Áron tekintete kíváncsi és... reménykedő? Emma szíve újult lendülettel lódul meg.

– Biztos vagy benne, hogy ezt szeretnéd?

Emma nagyot nyel, de érzi, hogy most nem tud egyetlen árva hangot sem kipréselni magából, ezért inkább csak bólint. Áron fürkészőn nézi, aztán az ujjai Emma álláról bizonytalanul remegve végigsimítanak az arcán. Áron lélegzete mintha elakadna, és Emma is úgy érzi, nem képes levegőt venni. Az érintés nyomán részegítőn bizsereg a bőre, a szíve pedig olyan gyorsan dobog, hogy az talán már nem is lehetséges. Örül, hogy a fiú nem kérdez többet, mert egészen biztos benne, hogy most már egyetlen értelmes, józan gondolata sincs. Nem más már, mint mozdulatlanságba dermedt várakozás.

Áron a szemébe nézve hajol közelebb – talán félelem vagy tiltakozás jeleit keresi, hogy ha Emma úgy akarja, rögtön elhúzódhasson. Emma azonban izgatottan néz rá, és közben úgy érzi, az egész teste remeg a visszafojtott, édesen kínzó feszültségtől.

Behunyja a szemét, amikor Áron ajka az övét érinti. A fiú forró lehelete mintha perzselné, és a szája észveszejtően puha, és ahogy Áron ízleli őt, úgy tétován ő is ízleli a fiút. Csak gyengéd cirógatás ez, puhatolózó érintés, Emmában mégis lobogó, izzó forróság ébredezik. Ahogy Áron nyelve rebbenve végigsimít az ajkai találkozásánál, Emma úgy érzi, mintha földrengést zárna a testébe. Szédül, és kapaszkodni kellene, mert talán örökre maguk alá temetik ezek az őrjítően gyönyörű érzések.

A lány ösztönösen nyitja meg a száját és engedi beljebb Áront. Mikor a nyelvük találkozik, Emma nem több már, mint egy hatalmas érzésgubanc, csupa néma reszketés, csupa mindent feledtető kábulat. Nincs tudatában annak, hogy Áron keze a derekát érinti, és azt sem tudja, hogy történik, hogy már a hátán fekszik, és a fiú fölé hajol. Mintha Áron is remegne, mintha kettőjük teste egyetlen szédítő remegés lenne, és az érzések vadul örvénylenek, és minden forró és letaglózó és szinte már túl sok ahhoz, hogy valóságos legyen.

Mikor Áron zihálva elhúzódik, Emma csalódottan felnyög. Még nem akarja abbahagyni, még a legkevésbé sem volt elég. Még érezni akarja Áron ízét, érezni akarja ezt az emésztő forróságot, érezni a fiú kezét a derekán, érezni a bizsergést a testében, mindent akar, újra és újra, örökké...

– Emma? – Áron hangja félősen csendül.

A lány pihegve, lassan nyitja ki a szemét. Áron mellette könyököl, csodálkozva és ámulva néz rá. A keze a lány derekáról most az arcára rebben, végigsimít a homlokától a szájáig, és szinte rajongva érinti az ajkát. Emma is szeretné megérinteni Áront, de nem tud megmozdulni. Annyira új most minden, annyira más. Érzékeny a bőre, a nyelvén még ott van Áron mély, telt íze, a testét pedig mintha egészen érthetetlen érzések tartanák fogva.

– Jól vagy? – kérdi halkan Áron.

Emma erőt vesz magán, és bólint. Jól van, nagyon is jól, csodálatosan, elképesztően jól. A csók minden várakozását és álmát felülmúlta, sokkal-sokkal jobb volt, mint amilyennek képzelte. De vajon Áronnak is ilyen volt? Vagy neki ez csak egy csók a sok közül? Emma önkéntelenül harapja be az ajkát.

– Mi a baj? Megbántad?

– Nem – szólal meg végre Emma kicsit reszelős, érdes hangon. – De... neked... jó volt?

Áron melegen elmosolyodik.

– Elmondhatatlanul jó – súgja. – Sose volt még ilyen – toldja meg, majd hirtelen újra Emmához hajol, mintha csak menekülne a szavai elől, mintha attól félne, túl sokat mondott, és az ajka újra Emma ajkát becézi, de a lány ezúttal mégsem csak ettől szédül, hanem Áron reményt adó szavaitól is. Talán ő is érzi, éreznie kell, lehetetlen, hogy ezek után ne tudja, hogy összetartoznak.

Ezúttal már van ereje megmozdítani a kezét, és az ujjai Áron hajába túrnak. Közelebb húzza magához a fiút, és most ő mélyíti el a csókot. Nem is tudja, honnan ez a merészség, hogy egyáltalán honnan tudja, mit tegyen, ösztönösen és természetesen jön – mint minden, amikor Áronnal van.

Belefeledkeznek egymásba. Minden rebbenés felfedezés, minden érintés olyan, mintha először történne. Végtelen, sodró szédület...

***

Áron nagy nehezen összekaparja még megmaradt, alaposan megcincált józanságát, és újra elhúzódik Emmától. Úgy érzi, ha ő nem tenné, Emma sosem akarná abbahagyni, ami ellen nem is lenne kifogása, ha nem szeretné annyira nagyon tudni, hogy mit érez most a lány.

Mindketten kapkodják a levegőt, a mellkasuk szaporán emelkedik és süllyed, és Emma melle leheletnyit Áron mellkasát súrolja, ami mély és emésztő vágyakozást kelt a fiúban. Hihetetlen, hogy mennyire más Emmával csókolózni, hogy milyen édes az íze, hogy olyan, mintha előtte soha senkit nem csókolt volna.

– Egek... – sóhajtja elveszőn Emma, ahogyan csodálkozva felnéz. – Ha ilyen érzés csókolózni, akkor milyen lehet... – Riadtan elkerekedő szemmel elharapja a mondat végét.

– Szeretkezni? – mondja ki helyette Áron mosolyogva. Emma elpirul, de azért ő is mosolyog, legalábbis egy pillanatig, aztán viszont halvány, apró barázda fészkeli magát a két szemöldöke közé.

– Te már... szóval te... – dadogja küszködve.

– Nem – rázza meg a fejét Áron. Nem mintha nem lett volna rá lehetősége, de... valami belül nem engedte, hogy megtegye. A fiú tudja, hogy igazából Emmára vár. De persze ezzel kapcsolatban sem fogja sürgetni, majd akkor történik meg, amikor Emma már szeretné – és Áron csak abban bízik, hogy ezt vele szeretné majd átélni, mert a gondolat, hogy valaki mással, elviselhetetlen.

A lány kutatón, kíváncsian néz rá, de mintha árnyalatnyi félelem is lenne a szemében.

– Miért nem?

– Mert arra várok, akit szeretek – feleli Áron zavartan, anélkül, hogy egyáltalán átgondolná.

Emma szeme megsebzetten kerekedik el, és picit arrébb húzódik a fiútól. A keze eddig a tarkóját simogatta, a hajával játszott, most azonban bénultan lehanyatlik.

– Te... szerelmes vagy?

Áron kínlódva néz Emmára. El kell mondania, muszáj. Megbántotta Emmát, látja rajta, csak abban nem biztos, hogy azért bántják a szavai, mert eltitkolt előle egy ilyen fontos dolgot, vagy azért, mert most már ő is tudja, hogy szeretik egymást.

– Én... igen – Áron megnyalja az ajkát, és nagy levegőt vesz. – Nem mertem neked elmondani.

– Miért? – leheli Emma bepárásodott szemmel.

Most vagy soha – gondolja Áron eltökélten.

– Mert téged szeretlek, Emma.

Végre kimondta. Megkönnyebbültnek, felszabadultnak érzi magát. Legalábbis részben. A másik felét gyötrő félelem teríti maga alá. Mozdulatlanul figyeli Emmát, de ő meg se rezdül. A vonásai mintha megdermedtek volna, nem is pislog.

– Emma? – Áron már-már könyörgőnek hallja a saját hangját. Ha most elijeszti magától a lányt, azt soha nem bocsátja meg magának. Abba beleőrül. Most már nem bírja ki nélküle, de hát lehetetlen, hogy Emma ne érezze, a csók után lehetetlen. Éreznie kell, muszáj...

– Én is szeretlek – mosolyodik el hirtelen Emma, és boldogan csillogó szemmel néz Áronra. A fiú is elmosolyodik, aztán azonban Emmához hajol, mert meg kell őt csókolnia, újra éreznie kell. Érezni a valóságot, érezni azt, hogy együtt vannak, hogy Emma is akarja.

A lány mohón és szenvedéllyel telve viszonozza a csókot. Áron úgy érzi, olyan gyorsan dobog a szíve, mintha kiszakadni készülne, és a gyomra remeg az izgatottságtól, a vágytól, az örömtől.

Emma szereti. Szereti és akarja őt. Együtt vannak, együtt lesznek, mostantól örökké. Áron úgy érzi, hogy a boldogság végtelen a testében, végtelen és felfoghatatlan, akár az égbolt távoli csillagai.

Ezúttal Emma szakítja meg a csókot, de Áron képtelen elhúzódni. Apró puszikat nyom a lány szájára, és végül csak akkor hagyja abba, amikor Emma csilingelőn elneveti magát. Áron vigyorogva néz a lányra. Megszédül, amikor Emma megsimogatja az arcát, amikor vékony, törékeny ujjai a bőrét érintik. Annyira jó, hogy Emma így érinti, annyira... Áron nem is tudja, milyen, csak érzi, hogy ez sokkal több annál, mint amit remélt.

– Mióta tudod? – kérdi elmélázva Emma.

– A tizennegyedik szülinapodon jöttem rá.

– Olyan régóta?

– Először nem értettem, és... árulásnak éreztem, hogy beleszeretek a legjobb barátomba.

– Ezért voltak a lányok – jelenti ki Emma felfedezéstől tiszta hangon.

Áron szabadkozva, szégyenlősen bólint.

– Haragszol?

– Megértem, és egyébként is jó, hogy legalább az egyikünknek már volt tapasztalata. Képzeld el, mit összebénáztunk volna, ha egyikünk se tudja, mit csináljon – mosolyodik el Emma. Áron is mosolyog – imádja Emma gyakorlatias oldalát, és ami azt illeti, a fantáziáját is. Tulajdonképpen mindent imád, ami Emma.

– És te? Te mióta tudod? – kérdi Áron kíváncsian.

– Mióta nem csókoltál meg – feleli Emma elpirulva. – Nagyon összezavarodtam. Akartam, hogy megcsókolj.

– Ettől ijedtél meg.

– Igen. Aztán viszont megértettem, hogy összetartozunk, csak... féltem, hogy te még nem tudod.

– Vasárnap nagyon megbánthattalak – komorodik el Áron. – Ne haragudj.

– Semmi baj, csak védeni akartál – hárítja el Emma, de aztán ő is elkomorodik. – Bele se merek gondolni, mennyire nehéz lehetett neked az utóbbi időben. Nagyon sajnálom.

– Semmi baj, megérte várni – vigyorodik el a fiú, aztán elnevetik magukat. A boldogságtól, a felszabadultságtól, és talán azért is, mert egyszerűen csak megértik egymást.

– Mit szólnál hozzá, ha ma mégis a földön aludnék? – kérdi huncutul Emma.

– Azt hiszem, régóta nem volt ilyen remek ötleted – mosolyodik el Áron.

– Eltekintve attól, hogy csókolózzunk – neveti el magát Emma.

– Eltekintve attól – nevet a fiú is, és megrészegülve, rajongón néz Emmára.

Egymással szemben fekszenek le. Áron magukra húzza a takarót, aztán megfogja Emma kezét. Mennyire más most fogni a lány kezét, most, hogy már mindketten tudják, összetartoznak. Meghitt és otthonos, mégis bizsergetően jó érzés. Furcsa, hogy az elmúlt napok után mennyire könnyű most minden, hogy mennyire csodálatosan egyszerű, és mégis annyi izgalmas felfedezés vár még rájuk, amibe már csak belegondolni is szédítő.

– Áron?

– Tessék?

– Bánnád, ha egyelőre még titokban tartanánk?

– Nem. Igazság szerint fogalmam sincs, hogy viselkednék, ha már mindenki tudná. Kicsit... – Áron nem találja a szavakat.

–... zavarba ejtő lesz, és fura – fejezi be helyette Emma, és Áron elmosolyodik. Ez mindig így volt köztük – ha az egyikük nem tudta, mit mondjon, a másik biztosan rátalált a megfelelő szavakra. Olyan, mintha egy egész két fele lennének.

– Igen. Bár azért azt tudnod kell, hogy az egész család tudja, hogy előbb-utóbb együtt leszünk.

– Tényleg?

– Ricsitől tudom. Állítólag, mikor életemben először megpillantottalak, elfelejtettem beszélni – vigyorog a fiú.

– Ez igazán megdöbbentő lehetett tőled – vigyorodik el Emma. – Pedig nem hiszem, hogy túl szép lehettem. Az újszülöttek elég furán néznek ki.

– Nem emlékszem, de biztos vagyok benne, hogy már akkor is gyönyörű voltál.

Emma boldogan ragyogó tekintettel megszorítja a kezét.

– Azt hiszem, nem fogok tudni most aludni.

– Azt hiszem, én se.

– Annyira...

–... hihetetlen, és mégis olyan...

–... egyértelmű.

Áron úgy érzi, hogy ez a pillanat tökéletes. És tudja, részegítő, szédítő bizonyossággal, hogy az egész életük ilyen lesz. És tudja, hogy ezt Emma is tudja, és ettől – ha ugyan lehetséges – még boldogabb.

– Zavarna, ha csak... néznélek? – kérdi halkan, aranyosan elpirulva Emma.

– Hát téged, ha én is ugyanezt tenném?

Megint egyszerre nevetik el magukat, aztán pedig csak nézik egymást, kicsit még mindig csodálkozón, hitetlenül, mégis őrült boldogsággal a szívükben. Mert összetartoznak, és szeretik egymást, és ezt most már mindketten tudják.