2. „Hallgassak-e vagy szóljak-e neki?"

Áll még a főpróba?

Emma nem is tudja, minek olvassa el újra és újra ezt az egyetlen kérdést, mikor már elsőre is megjegyezte, mégsem tudja magát visszafogni, a tekintete megint végigsiklik rajta. Válaszolnia kellene, tudja, mégsem képes rá. Mert mégis mit mondhatna?

Áron, aki mindig a biztonságot jelentette számára, aki mellett mindig önmaga lehetett, aki úgy fogadta el, ahogyan van, feltételek és elvárások nélkül, most teljesen összezavarja. És tudja, hogy amikor újra találkoznak, csak még rosszabb lesz. Nem fogja tudni, hogyan viselkedjen vele, és ez nagyon ijesztő.

Miért jelent ennyit az az átkozott majdnem-csók? És Áronnak vajon mit jelent? Meg kellene kérdeznie. Sose voltak közöttük tabuk, bármiről tudnak beszélgetni, miért érzi most zavarban magát? Végül is nem csókolták meg egymást, lehetne minden ugyanúgy, mint eddig. De Áron olyan furcsán nézett rá, aztán pedig elrohant, holott úgy volt, estig marad. Lehet, hogy őt is összezavarta ez a majdnem-csók? Lehet, hogy ő is akarta? Hogy most ugyanannyira zavarodott? Ha nem lenne az, talán nem kérdezte volna meg, hogy áll-e még a főpróba, hiszen akkor egyértelmű lenne a válasz. De úgy tűnik, Áron is bizonytalan. Vagy csak azért bizonytalan, mert látta, hogy néz rá, és őt nem akarja kényelmetlen helyzetbe hozni? Áron idősebb, tapasztaltabb, talán pontosan felismerte a vágyakozást a szemében...

Emma felpattan a kanapéról, és fel-alá kezd járkálni. Előbb a bejárati ajtóig, majd a konyhaasztalig, és vissza. Muszáj tennie valamit, különben egészen biztos, hogy beleőrül a rengeteg kérdésbe és érzésbe. Az érzések rosszabbak, mint a kérdések. Ha csak eszébe jut az a pillanat, ahogy Áron közelebb hajolt, ahogy elveszett a tekintetében, ahogy érezte a lehelete finom cirógatását, Emma megint érzi azt a feszítő érzést a mellkasában, érzi a szédülést, és azt a nagyon különös és erőteljes húzást Áron felé, amit nem tud megmagyarázni, mindez pedig egyszerre csodálatos és rettenetes. Vajon mással is ugyanígy érezne? Alig gondolja ki a kérdést, máris rázza a fejét. Nem, mással nem, hogy miért olyan biztos benne, nem tudja, de attól még biztos. Érzi, hogy elpirul. Szeretné, ha Áron megcsókolná – hiába ismételgeti ezt magában, még mindig nehéz elhinnie, mert ez... képtelenség. Annyira zavarban van, hogy legszívesebben kisikítaná magából ezt az érést, mielőtt teljesen kikészíti.

Hallja, hogy a szülei jönnek felfelé a lépcsőn, vidáman nevetnek valamin éppen. Gyorsan a kanapéhoz szalad, felkapja a könyvet az asztalról (ezúttal figyel rá, hogy rendesen tartsa), és úgy tesz, mintha olvasna. Amikor belépnek, mindketten köszönnek, Emma mosolyog, és igyekszik úgy viselkedni, mint bármikor máskor, bár ez nagyon nehéz, mert lényegében hazudik most, nem szavakkal, de attól még hazudik, és ez rosszul érinti. Tudja, hogy mindent megoszthat a szüleivel, és eddig nem is félt őket beavatni a gondolataiba, most azonban annyira mély a zavar, ami egyre elveszettebbé teszi, hogy egyszerűen képtelen lenne beszélni arról, ami történt, és ettől csak még pocsékabbul érzi magát.

– Megyek fürdeni – mondja Kamilla.

Emma felpillant. Az apja az anyja kezét fogja, most magához húzza, és gyengéd csókot lehel a szájára. Ahogy Kamilla felnéz Adriánra, a tekintetében odaadás és szerelem csillog. Végigsimít Adrián arcán, mire a tenyerébe is kap egy apró puszit. Kamilla kuncogva fordul el, és megy a fürdőbe. Adrián Emmára mosolyog, és a konyhába lép.

A lány követi az apját a tekintetével. Elmélázva figyeli, ahogy megterít a vacsorához, ahogy lapított szendvicseket készít. Máskor felugrana és segítene, közben pedig együtt bolondoznának, de Emma most nem tudja magát rávenni arra, hogy megmozduljon. Adrián nem is hívja, mintha csak érezné, hogy most valami fontos zajlik a lánya lelkében.

Emma azon gondolkodik, hogy tulajdonképpen furcsa, hogy mennyire természetes, hogy a szülei így szeretik egymást. Sosem gondolkodott el ezen mélyebben, mert hát mindig azt látta, hogy rajonganak egymásért, hogy a gyengédség, amivel egymás felé fordulnak, határtalan. Ezért is nem tudja elképzelni, hogy amikor először találkoztak, nem kedvelték egymást. Emma ismeri a történetüket, az egészet, vagyis hát amennyit elmeséltek belőle (nyilván vannak részletek, amelyeket megtartottak maguknak), és most azon töpreng, hogy vajon hogyan jött rá az édesapja, hogy szerelmes. Végül is azt hitte, sosem fog szeretni, hogy képtelen rá. Valami kellett, hogy történjen, valahogy...

– Apa, kérdezhetek valamit?

– Mikor nem kérdezhettél, kicsim? – pillant rá Adrián somolyogva. Emma önkéntelenül visszamosolyog. Nagyon szereti a papája humorát, azt, hogy mindig kimondja, amit gondol, hogy őszinte. Mások talán nyersnek találnák, de Emma rajongva szereti a halvány gúnyt a hangjában, a féloldalas mosolyt, ami emlékeztet a sajátjára, és azt, hogy az édesapja tekintete mindig kedvesen csillog, ha ránéz.

– Honnan tudtad, hogy szereted anyát? Honnan tudtad, hogy ő az igazi? Hogy jöttél rá?

– Ez már nem csak egy kérdés volt – jegyzi meg Adrián, miközben közelebb jön hozzá.

Emma felhúzza a lábát, hogy az apja leülhessen a kanapéra, közben pedig ujjával jelezve, hol tart, összehajtja a vékony kötetet. Adrián tekintete a könyvre siklik, majd kérdőn felvonja a szemöldökét. Emma elpirul. Tudja, hogy az apja tudja, semmit nem olvasott azóta, hogy megjegyezte, fejjel lefelé tartja a könyvet, de hála mindeneknek, nem teszi szóvá, csak töprengve nézi Emmát.

– Azt hiszem – szólal meg pár néma másodperc után Adrián halkan –, onnan tudtam, hogy azt éreztem, soha nem akarok mást, csak őt. Hogy vele... minden más, jobb. Nem akartam őt elengedni, bármit kockára tettem volna azért, hogy vele lehessek, hogy velem maradjon. Tényleg bármit. – Emma figyeli az apja vonásait. Az arca merengő, mintha valahol egészen máshol járna, nem itt, a jelenben. – Nélküle... lehetetlennek tűnt élni.

Emma elmosolyodik. Szerinte lehetetlen is lenne egy olyan világ, ahol a szülei nincsenek együtt.

– És... – Emma elbizonytalanodik, nem is érti, miért szólalt meg, kíváncsi, igen, de ezt a kérdést feltenni mégiscsak túl nehéz.

– Igen? – pillant rá biztatóan Adrián.

Emma nagy levegőt vesz, aztán mégis inkább megrázza a fejét. Vannak dolgok, amiket az ember mégse kérdezhet meg az édesapjától, bármennyire is szereti. Túlságosan is zavarba ejtő és furcsa lenne.

– Emma – szólal meg Adrián –, tudom, hogy valamire nagyon kíváncsi vagy, szóval ki vele.

Emma beharapja az ajkát. A szülei soha nem rótták meg semmilyen kérdésért, mindig mindenre fáradhatatlanul válaszoltak, a lány nem emlékszik olyasmire, hogy türelmetlenek lettek volna vele, de olyasmire sem, hogy kitértek volna a válasz elől. Soha nem kellett semmit szégyellnie, talán most se kellene.

– Mit éreztél, amikor először megcsókoltad anyát? – nyögi ki Emma, de nem mer az apja szemébe nézni. Zavartan, elpirulva inkább felhúzott térdét bámulja.

– Azt, hogy sose akarom abbahagyni – dörmögi Adrián nevetősen.

Emma szégyenlősen, lopva felnéz, és ahogy apja vidáman csillogó tekintete fogadja, bátortalanul elmosolyodik.

– Ha ennél bővebb választ szeretnél, Kamillát kellene kérdezned.

Nem is rossz ötlet – véli Emma, de nem azért, mert kifejezetten bővebb választ szeretne, hanem azért, mert érdekes lenne, ha azt is tudhatná, hogy az édesanyja mit érzett.

– Miről kellene engem kérdezned?

Emma felkapja a fejét. Nem vette észre, hogy az édesanyja már végzett a fürdéssel. Fürdőköntösbe burkolózva közelebb jön hozzájuk.

– Hogy milyen érzés volt, amikor először megcsókoltalak – fordul felé Adrián megemelt szemöldökkel. Van ebben az apró mozdulatban valami kedves hanyagság, Emma mégis biztos benne, hogy az édesapját ugyanúgy érdekli a válasz, mint őt.

Kamilla elvigyorodik.

– Szédülős.

– Szédültre csókoltalak? – kérdi Adrián nevetős hangon.

Kamilla bólint, aztán viszont elgondolkodva néz Adriánra.

– Azt éreztem – folytatja halk, emlékektől fakóra mosott hangon –, hogy még többet akarok, hogy nem elég. Hogy... lehetetlen abbahagyni, és... azt hiszem, képtelen voltam józanul gondolkodni. Tulajdonképpen teljesen összezavarodtam – fejezi be felnézve, aztán elpirul.

Emma mosolyogva figyeli a szüleit. Adrián összevont szemöldökkel néz Kamillára.

– De ugye azért jó is volt? – kérdi megilletődve, ami Emma szerint kicsit vicces.

Kamilla kacéran titokzatos félmosollyal könnyedén Adrián ölébe ül, és úgy néz a szemébe, mintha rajtuk kívül az egész világ megszűnt volna. Gyakran néznek így egymásra, de Emmát ez sosem zavarta. Igazából ilyenkor sose tudja megállni, hogy ne vigyorogjon szédülten, mert hiszen annyira szép, ahogyan a szülei szeretik egymást, és ő nagyon büszke arra, hogy egy ilyen mindent elsöprő szerelemből jött a világra.

– Egészen odáig fogalmam sem volt arról, hogy milyen is az, ha az embert igazán megcsókolják, szóval igen, jó volt, nagyon jó.

– Helyes – nyugtázza Adrián elégedett mosollyal az ajkán, mire Kamilla és Emma egyszerre nevet fel.

– Meghagytam a vizet, fürdesz te is? – kérdi Kamilla felállva Adrián öléből.

– Van még kérdésed? – fordul Adrián Emma felé.

– Azt hiszem, egyelőre nincs – feleli a lány, bár igazából még ezernyi kérdése lenne, csak éppen nem tudja, hogyan önthetné őket szavakba.

Adrián bólint, majd feláll, és a fürdőbe megy.

Kamilla Emma mellé lép, könnyű puszit nyom a lánya fejére, amivel mintha azt tudatná, hogy ha Emma beszélni akar, akkor itt van, de nem mond semmit, nem kérdez, csak a hálószobájuk felé veszi az irányt, így Emma egyedül marad. A lány mosolyogva néz az édesanyja után, és mérhetetlen hálát érez, amiért a szülei ennyire megértőek. Emma tudja, hogy mindketten tudják, hogy történt valami, mégsem faggatóznak. Vajon mennyire lehet nehéz megállniuk? Vajon aggódnak? Esetleg sejtenek valamit? Talán mégis jobb lenne, ha elmondaná, mi történt, csak éppen úgy érzi, képtelen lenne róla beszélni. Mégiscsak Áronról van szó.

Emma leteszi a könyvet az asztalra, és a kezébe veszi a telefonját. Újra elolvassa, amit Áron írt. Bár a beszélgetés a szüleivel néhány pillanatra elterelte a figyelmét, most újra feltámad benne az a gyomorszorító érzés, amivel nem tud mit kezdeni.

Eltöpreng azon, amit a szülei mondtak, és kicsit megkönnyebbül, mert ha az anyukája is összezavarodott, amikor az apukája először megcsókolta, akkor talán nem olyan furcsa, hogy most ő is annyira kótyagosnak érzi magát. Persze neki Áron nem élete szerelme, de...

A gondolatra Emma szíve mintha tiltakozón dobbanna. A lány egész teste megfeszül. Mindig tudta, hogy Áron örökké az élete része lesz, ez az érzés egészen kicsi korától benne van, de sosem gondolkodott el azon, hogy ez a szilárd bizonyosság mit is jelent pontosan. Csak ott volt, mint egy biztonságot adó védőháló. Áron nélkül az élet elképzelhetetlen. Vele minden más, jobb.

Emma pislogás nélkül, megrendülve mered maga elé. A gondolatai az édesapja gondolatait visszhangozzák. De hát az édesapja szerelemről beszélt, ő és Áron pedig csak barátok... Emma testén remegés fut végig, és az érzés, ami gyerekkora óta a része, most először érthetővé válik. Áron és ő összetartoznak, pont úgy, mint a szülei. Lehetséges ez?

Emma hitetlenül rázza a fejét. Ez őrültség, képtelenség, de mégis... Eszébe jut, amit akkor érzett, amikor Áron majdnem megcsókolta, hogy mennyire akarta a csókot, hogy mennyire akarja most is. Soha senkitől nem akart még csókot. Soha senkire nem vágyott. Soha senkivel nem érzi magát olyan jól, mint Áronnal.

Egek, hiszen ő szerelmes Áronba! De hogy lehet, hogy ezt eddig nem vette észre? Hogy lehetett ennyire buta? Jó ég, szerelmes a legjobb barátjába. Szerelmes.

Emma egyszerre érez ijedtséget és lebegést és felszabadultságot és nyugalmat és boldogságot... Annyi érzés feszíti belülről, hogy nem tudja, nem fog-e a következő pillanatban egyszerűen szétrobbanni. Végül is, ha egyszer szerelmes Áronba, akkor akár az is megtörténhet, hogy spontán szétszakad a benne háborgó érzésektől. Talán az sem lenne meglepőbb. Vagy éppen felfoghatatlanabb. És mégis... szerelmes. Vajon mióta? Mióta szereti a fiút?

Nem tud visszaemlékezni egyetlen olyan pillanatra sem, amikor Áron ne lett volna az élete része, amikor ne ő lett volna a legjobb barátja, amikor nem lett volna fontos a számára. Áron mindig ott volt neki. Talán a szeretet, amit iránta érzett, valójában mindig is szerelem volt, csak... meg kellett rá érnie, hogy ezt megértse. Igazából annyira egyértelmű, hogy nekik együtt kell lenniük, hiszen valójában Emma sosem akart mást, bár ezt csak most érti meg. Most érti meg, hogy amiről az unokatestvérei annyit susmogtak esténként, azt valójában ő mind érezte, csak éppen Áron iránt, de az eszébe sem jutott egészen a mai napig, hogy ez a szerelem. Pedig Áron valahogy mindig vele van, az érzéseiben, a gondolataiban, a terveiben, az álmaiban...

Nem veszi észre, mikor lopakodik az ajkára kissé talán szédült vigyor, egyszerűen csak ott van. Vigyorog, önfeledten és egészen mámorosan. Ebben a pillanatban bármit megtenne azért, hogy most Áronnal lehessen. Egyszerűen csak vele. Jó, talán azt sem bánná, ha a fiú ezúttal tényleg megcsókolná. A gondolatra Emma szíve tébolyodott dobogásba kezd. Milyen érzés lesz vajon?

A következő pillanatban Emma már komoran bámul maga elé. Az a csók csak játék lett volna, csak... kísérlet. Áron nem gondolta komolyan, nem akarta igazán megcsókolni. Nem tudja, hogy ők ketten összetartoznak. Áron még nem szereti, vagy legalábbis nem tudja, hogy szereti.

Emma magába roskad, a válla kicsit megereszkedik. Nem mondhatja el neki, mert éreznie kell – meg kell várnia, míg magától jön rá. De mi van, ha megint járni kezd valakivel? Hogy fogja azt kibírni? Látni a fiút valami lánnyal most már elviselhetetlennek tűnik – már az elviselhetetlen, ha visszagondol a lányokra, akikkel járt. Mi van, ha nem is csak csókolózott velük? Talán megérintette őket, talán... Nem, erre nem szabad gondolni. Nem Áron tehet róla, nyilván eszébe sem jut, hogy ők ketten együtt legyenek, hiszen ez a gondolat még Emmának is ijesztő kicsit, pedig biztos benne, hogy így lesz. De legalább Áron szerint gyönyörű, ez azért jelent valamit, vagy nem?

A lány megtörten hajtja a fejét a térdére, miközben elhalón sóhajt. El kell játszania, hogy semmi sem történt, és már most tudja, hogy ez nagyon nehéz lesz. De nincs más választása, nem állhat Áron elé, hogy közölje, összetartoznak, mert ha Áron ennek még halvány visszhangját sem érzi, akkor talán megijesztené, és Emma ezt nem szeretné. Türelmesnek kell lennie.

Talán kezdhetné azzal, hogy válaszol. Mintha délután semmi sem történt volna. Ha így tesz, Áron nem fog aggódni, ugyanúgy együtt lehetnek, mint eddig, és minél többet vannak együtt, Áron talán annál hamarabb ébred rá, hogy igazából nem pusztán csak barátok. Emma úgy érzi, sosem voltak azok, mindig is több volt köztük, mint barátság. Csak ez annyira természetes és egyértelmű, hogy nehéz észrevenni.

Igen, áll.

Belül úgy remeg, akár a már színűket vesztett falevelek a zuhanás előtt.

Örülök.

Áron szinte rögtön válaszol, és ettől Emma szíve szaporábban kezd dobogni. Ha már az, hogy válaszolt, ilyen hatással van rá, milyen lesz, ha találkoznak? Összeesik a testén végigfutó hirtelen gyengeségtől? Az aztán igazán felemelő lenne. Emma elképzeli a jelenetet: Áron belép holnap a tanterembe, ő meg erre tehetetlenül lefordul a székről és nemes egyszerűséggel lefejeli a padlót... Talán jó lenne, ha pár napig most kerülné a fiút. Csak addig, amíg megemészti, hogyan érez iránta. Amíg újra tud vele normálisan viselkedni, különben talán elijesztené. Emma ismeri Áront, tudja, hogy így lenne, mert a fiú azt hinné, bántja azzal, ha vele van, hiszen nem viszonozhatja az érzéseit. Talán nem is értené, Emma hogyan érezhet így, mert ahhoz, hogy értse, előbb neki is éreznie kell.

Jaj, ez rettenetesen nehéz lesz...

***

Áron türelmetlenül les újra és újra az előszoba felé. Mikor jönnek már? Muszáj látnia Emmát. Ha nem láthatja, abba egyszerűen beleőrül.

A nagyszülei nappalijában ül, egyedül van, mert a többiek vagy a konyhában készítik az ebédet, vagy kint játszanak az utcán (Fanni azt mesélte, Krisz és Léna érkezett legelőször, és Annával meg Édával már alaposan felfegyverkezve hógolyókkal hóbarikád mögött várták az érkezőket, azóta többfrontos csata alakult ki), mindenki jól érzi magát, és máskor ő is velük lenne, de ezúttal képtelen magát elengedni. Pedig szereti a vasárnapokat. Egyszer egy osztálytársa elnyúzott arccal megjegyezte, hogy hétvégén a nagyszüleihez mennek látogatóba, és előre utálja az egészet, mert ott lesz egy halom rokon, és egészen biztos, hogy ennek veszekedés lesz a vége. Áron ezt nem értette. Az ő családjukban senki sem szokott veszekedni – néha persze vannak viták, Krisz és Iván pedig kifejezetten szereti egymást piszkálni, sőt, Ricsi és Adrián sem fukarkodik a szúrós megjegyzésekkel, de azért ezek egyike se komoly. Ha mindannyian együtt vannak, az mindig remek szórakozás, és náluk nem azért vannak ezek a vasárnapi ebédek, mert kötelező, hanem azért, mert így akarják. Még kisebb volt, amikor Gina egyszer nagyon megbetegedett, és úgy volt, hogy nem jönnek, ettől annyira elszontyolodott, hogy az apja felhívta Adriánt, hogy amikor jönnek, nem hoznák-e el őt is. (Aznap végül már nem is ment haza, Emmáéknál aludt.)

Olykor persze előfordul, hogy nem mindenki van itt, de azért olyan soha nem volt, hogy elmaradjon egy vasárnapi ebéd (bár nem mindig itt gyűlnek össze, van, hogy inkább Ákoséknál, mert ott elég nagy a kert ahhoz, hogy – ahogyan a felnőttek szokták mondogatni – a gyerekek kitombolhassák magukat).

– Áron, minden rendben?

A fiú meglepetten felpillant. A konyha felől kicsit bizonytalan léptekkel Lili és Réka közeledik felé. Az unokatestvérei közül egyedül ők idősebbek nála, de nem túl nagy köztük a korkülönbség, így Áron mindig úgy érezte, hogy vigyáznia kell rájuk. Tekintve, hogy mindig egy iskolába jártak, ezt becsülettel meg is tette – egy idő után mindenki megtanulta, hogy a Fekete lányokkal nem lehet büntetlenül szórakozni. Bár ez igaz az összes unokatestvérére, Áron mindig mindenkit megvédett, ha a szükség úgy kívánta.

– Hallottuk, hogy szakítottatok Emesével – jegyzi meg Réka, ahogy leül a kanapéra. – Mindenkinek azt meséli, hogy ő dobott téged, de ez nem igaz, ugye?

Áron megrázza a fejét. Nem igazán érdekli, hogy Emese mit terjeszt, csak mosolyog rajta. Ha a lánynak jobb így, felőle tegye, végül is nem számít. Aki fontos, úgyis tudja, mi történt.

– Miért szakítottál vele? – érdeklődik finoman Lili, miután ő is leül.

Áron a fotelben ül, mert onnan jól rá lehet látni a nappali boltíves bejáratára, most azonban kényszeríti magát, hogy az unokatestvéreire figyeljen, és ne az előszobát bámulja türelmetlenül.

– Répának nevezte Emmát – mondja Áron, és megint érzi azt a dühöt, amit akkor is, amikor Emese undokul és lenézően így hívta a lányt. Olyan volt, mintha Emese megpofozta volna, és Áron csak arra tudott gondolni, hogy vajon Emmát szemtől szembe is szólította-e már így, és ha igen, akkor ez vajon fájt-e Emmának. Ezek után egyetlen pillanat kellett ahhoz, hogy szakítson Emesével. Egyébként pedig Emma vörös haja szerinte gyönyörű, és az árnyalata a legkevésbé sem emlékeztet semmilyen répára. Inkább olyan, mint a nyári naplementék.

Lili és Réka egyszerre bólint, és Áron látja a tekintetükben a fellobbanó haragot. Mi tagadás, összetartó a családjuk, és a nagyobbak gondolkodás nélkül védik a kisebbeket, ez náluk soha nem volt kérdés (ami nem jelenti azt, hogy nem szoktak veszekedni, kisebb korában ő is elég sokat marakodott Ginával, most már persze közel sem annyit, de azért néha még mindig összekapnak – fura, hogy Gina egy évvel idősebb Emmánál, Áron szerint mégis sokkal gyerekesebb, ami egyébként lehet, hogy nincs is így, de hát Emmával szemben ő elfogult).

Áron figyelmét nem kerüli el, hogy a két lány összenéz, mintha csak azt latolgatnák, érdemes-e tovább forszírozni a témát. Áron nem bánná, ha nem tennék, nem akar arról beszélni, hogy mit érez Emma iránt. Bár talán már ők is tudják – a múltkori beszélgetés után Ricsivel, Áront már ez sem lepné meg.

– Emma minden szünetet az egyik lányvécében töltött az utóbbi két napban, tudtad? Lehet, hogy Emese bántotta őt? – kérdi Lili borús tekintettel.

– Nem, nem hiszem – mondja Áron összevont szemöldökkel, de elbizonytalanodik. Létezik, hogy Emese Emmán akarja megtorolni, hogy szakított vele? Nem, ennyire messze még ő se menne, kizárt. Emese nem gonosz, és egyébként is mi értelme lenne, ha bántaná Emmát, mikor már szakítottak? Amúgy sem szerették soha egymást. Nem, Emma miatta bujkál, amiatt, ami majdnem megtörtént.

Négy nap telt el a majdnem-csók óta, és azóta alig beszélt Emmával. Ilyen még sosem volt. Négy nap egy örökkévalóság, és Emma hiánya olyan benne, mint a csillagok végtelenbe vesző hallgatása. Az iskolában rögtön másnap átment a lány osztálytermébe, de nem találta ott, egyik szünetben sem – most már legalább tudja, hol volt, bár igazság szerint eleve a lányvécére tippelt, tekintve, hogy az az egyetlen hely, ahová nem mehet utána. Később Áron átugrott a könyvesboltba, de Emma a raktárban segített, így nem tudtak kettesben beszélni, neki pedig nem volt bátorsága félrehívni. Ugyanez történt másnap is. Együtt voltak, de mégsem voltak együtt, nem úgy, mint korábban.

Tegnap Áron nem ment át a könyvesboltba, pedig bármikor máskor így tett volna. A téli szünet első napját mindig nagy filmnézéssel ünneplik, de a fiú úgy érezte, hogy Emma ezt most nem akarná. Valahogy más lett, mintha zavarban lenne előtte. Gyakran kapja félre a tekintetét vagy süti le a szemét, elharapja a mondatok végét és rengetegszer pirul el. Áron ezt igazából bájosnak találja, Emma még szebb, amikor elpirul, de most nem érti az okát, és ez nagyon zavarja. Olyan ostoba volt, hogy sürgette a csókot, azóta ezerszer is elátkozta magát ezért. Ha nem támad ez a „remek" ötlete, most minden ugyanúgy lehetne, mint régen.

– Akkor miért bujkál? És miért viselkedik olyan... furán? – kérdi Lili, és fürkészőn figyeli Áron minden rezdülését. Úgy néz most rá, ahogyan az apja is nézett pár nappal ezelőtt. Mintha megértené.

A fiú már most tudja, hogy ez a két ravasz nőszemély ki fogja belőle húzni az igazat, mégis tesz egy hiábavaló próbálkozást egy hanyag vállvonással.

– Ugyan már, Áron, ne tettesd, hogy nem érdekel – vet rá Réka olyan pillantást, amitől Áronnak kedve lenne egészen apróra összehúzni magát. Ez Réka „ivános" pillantása. – Azért kuksolsz itt egyedül, mert őt várod.

– Miért nem mondod meg neki, hogy szereted? – kérdi nyíltan Lili.

– Szóval tudjátok? – Áron nagyon sóhajt. Ebben a családban lehetetlen bármit is titokban tartani.

– Nem voltunk benne biztosak – vágja rá Réka vigyorogva. – Mostanáig.

Áron úgy dönt, hogy most már mindegy, ha elmondja azt is, ami annyira bántja.

– Majdnem megcsókoltam – súgja. – Kíváncsi volt, milyen csókolózni, és... hát... felajánlottam, hogy megmutatom, de... szerintem halálra rémisztettem.

Áron szégyelli magát, nem is mer felnézni a két lányra.

– És ha attól ijedt meg, mert rájött, akarja? – kérdi óvatosan Lili.

– Nem kifejezetten a csókot – toldja meg Réka –, hanem a csókot tőled, és a hangsúly ez utóbbin van.

Áron hitetlenkedve néz fel rájuk. Ezt nem gondolhatják komolyan! Felidézi a pillanatot, amikor nem csókolta meg Emmát, azt, ahogyan akkor nézett rá. Ijedt volt, egyszerűen csak ijedt. Nem volt vágy a szemében. Sőt, szinte félve nézett rá.

De Réka és Lili lány, mi van, ha jobban tudják, mi játszódhatott le Emmában? Igaz, hogy Emmát ő ismeri a legjobban, de ez most mégiscsak idegen terep. Áron próbál ellenállni, de mégsem tud nem reménykedni.

– Különben miért kerülne? – kérdi gyengéden Lili.

Ez az, amit Áron is nagyon szeretne kideríteni. Hallják nyílni a bejárati ajtót, és mindannyian egyszerre fordulnak az előszoba felé. A zajokból ítélve a hócsata véget ért, mintha kisebb hadsereg szállta volna meg az előszobát. Áron azonban Emma nevetését is hallja. Végre megjöttek!

Felpattan a fotelből, és lendületes léptekkel az előszobába megy. A tekintete egy pillanatra találkozik Emma tekintetével, és a szíve nagyot dobban. Emma azonban elfordul, és Áron mellkasa fájón megsajdul a gondolatra, hogy miatta érzi magát kényelmetlenül a lány. Muszáj ezt tisztázniuk, nem maradhat köztük ez a félszeg visszafogottság. Áronnak hiányzik a legjobb barátja.

Megvárja, míg Emma kibújik a kabátjából és a cipőjéből, aztán észrevétlenül a lányhoz lép és megfogja a kezét. Emma ijedten néz fel rá, de Áron nem hagyja magát eltántorítani. Könnyedén maga után húzza a lányt az egyik szobába, bezárja az ajtót, aztán Emmára néz.

Közel állnak egymáshoz. Emma szapora lélegzetvételei csiklandozzák a bőrét. Ilyen közelről jól látszanak Emma szeplői, és Áron mindent elfeledve arra gondol, hogy egyszer szeretné olyan sokáig nézni a lányt, hogy az összes szeplőjét megszámolhassa – biztos benne, hogy nem unná meg, bármennyire ideig tartson is.

Áron megrázza a fejét. Szánalmasan szerelmes idiótának érzi magát.

– Áron... – szólal meg Emma halvány, elvesző hangon, és a keze már rebben a kilincs felé, de Áron megállítja.

– Ugyan már, Emma, máskor is vonultunk már félre, senkinek se fog feltűnni.

– De az azelőtt volt... – Emma riadtan elkerekedő szemmel elharapja a mondat végét.

– Hogy majdnem megcsókoltalak – fejezi be helyette Áron kicsit szomorúan. Réka és Lili téved, egyszerűen csak megijesztette Emmát, ezért kerüli most. Tényleg ostobaságot csinált, de most helyre fogja hozni.

Az ágyhoz húzza Emmát, és nem engedi el a kezét akkor sem, amikor leülnek. Szereti Emma kezét fogni, szereti érezni kettejük között fizikailag is a kapcsolatot. Egyébként pedig gyerekkoruktól kezdve mindig minden tétovázás nélkül érintik meg egymást, nem most fog ezen változtatni. Emma nem húzza el a kezét, és ez leheletnyi megkönnyebbüléssel tölti el a fiút.

– Nézd, Emma, sajnálom. Butaság volt, hogy felajánlottam – kezdi győzködőn Áron. – Nem akartalak megijeszteni, és nem szeretném, ha emiatt most tönkremenne a barátságunk.

Emma lehajtott fejjel hallgatja, az arca aranyosan kipirul. Áron tudja, hogy zavarba hozza, de akkor is muszáj erről beszélniük.

– Nem ijedtem meg – motyogja Emma.

A fiú egy pillanatra kísértést érez, hogy rávágja, akkor talán mégis megcsókolhatnák egymást, de visszafogja magát. Emma így is elég rosszul érzi magát, nem szeretné tovább nehezíteni a helyzetét.

– Ismerlek, Emma, a frászt hoztam rád. Ne haragudj, kérlek.

Áron reménykedik, hogy a lány végre felnéz rá, de Emma még mindig makacsul lehajtott fejjel ül.

– Figyelj, bármit megteszek, amit csak szeretnél, de ne kerülj tovább, jó? Hiányzol.

– Nem kerüllek – tiltakozik Emma eléggé vérszegényen. – Tegnapelőtt is nálunk voltál.

– Emma, kerülsz – jelenti ki Áron határozottan.

– Jó, talán tényleg – adja meg magát Emma, és bocsánatkérően felnéz.

Ahogy a tekintetük összefonódik, Áron szíve megint őrült kalapálásba kezd. Emmának fogalma sincs, milyen hatással van rá.

– Nem tehetnénk úgy, mintha semmi sem történt volna? – veti fel Áron, bár ez nehezére esik. Szeretné tudni, hogy miért ijedt meg annyira Emma, hogy mit érzett, hogy mit érez most, de nem meri megkockáztatni, hogy ezzel még nagyobbra szítja a távolságot kettejük között. Megfogadta, hogy türelmes lesz, időt kell adnia Emmának.

– De, azt hiszem, igen – feleli bizonytalanul a lány, és szégyenlősen elmosolyodik.

Áron felszabadultan visszamosolyog, aztán játékosan magához húzza Emmát, és megöleli. A lány viszonozza az ölelést, és Áron csak abban bízik, hogy nem érzi meg, milyen gyorsan dobog a szíve. Emma mintha megremegne, aztán hirtelen felnevet, és megcsiklandozza az oldalát. Áron is nevet, miközben kezével utat talál a lány derekához. Emma sikkantva elhúzódik, de nem hagyja magát, és most úgy birkóznak egymással, mint tették azt már annyiszor gyerekként. Igen, most minden olyan, mint volt – állapítja meg magában Áron. Miért érzi úgy mégis, hogy megint hibát követett el?