(A történetben szereplő összes idézet – Kosztolányi Dezső fordításában – William Shakespeare Romeo és Júlia című művéből származik.)

1. „... ezen múlik a sorsod..."

„Mindegy, bármikor,

Azon az éjszakán lesz épp tizennégy."

Emma felnéz a könyvből, és elmosolyodik. Ő már betöltötte a tizennégyet, tehát igazából most majdnem annyi idős, mint Júlia. Érdekes, hogy ezen még sosem gondolkodott el, mert persze ismeri a történetet, olvasta is már, de ezúttal mégis más, hiszen most az édesanyja nyomta a kezébe a könyvet, ez a történet most őt akarja, szóval egészen máshogyan olvassa, mint korábban. Talán azért akarta őt a könyv, mert most egyidős Júliával? (Vagy legalábbis majdnem, jó, tulajdonképpen idősebb, mert ő már inkább a tizenöthöz van közel, de azért nagyjából mégiscsak egyidősek.)

Emma sose tudja megállni, hogy ne gondolkodjon el azon, hogy miért akarja egy könyv. Úgy érzi, hogy mindig van valami mögöttes ok, bár ezt talán csak a nagymamájától tanulta, aki szerint nincsenek véletlenek. Emma sem hisz a véletlenekben.

Megrázza a fejét, és visszatér a szöveghez, de néhány sor után újra felnéz. Milyen furcsa, hogy akkoriban tizennégy évesen már férjhez adták a lányokat, sőt, volt, aki már anya volt. Emma nem tudja elképzelni, milyen lenne, ha már most gyereke lenne. Igazából kicsit nevetséges a gondolat, hiszen szinte még ő maga is gyerek. Persze ábrándozott már arról, hogy egyszer majd lesz családja, férje, akit nagyon szeret és aki viszontszereti, és legalább két gyereke, de még jobb lenne három. Emma nagy családot szeretne, de azért nem most rögtön.

Tessék, már megint elábrándozott, mindenféle képek keringenek benne esküvőről, nyári délutánokról, szerelemről...

A történetben Júlia nemsokára megpillantja Rómeót, és azon nyomban bele is szeret. Emma kíváncsi rá, hogy milyen érzés lehet, mikor az ember megpillantja élete szerelmét. Abigél és Iván így szerettek egymásba, bár akkor még nem tudták, de azért érezték, viszont Emma anyukája és apukája, amikor először találkoztak, nem mondhatni, hogy rajongtak volna egymásért – bár ezt nagyon nehéz elképzelni, Emmának ezen mindig nevetnie kell.

Milyen érzés vajon a szerelem? Emma a maga részéről egészen biztos benne, hogy nem volt még szerelmes. Soha semmilyen fiú miatt nem kezdett el álmodozni, nem érzett olyasmit, hogy szeretne vele lenni, a közelében, hogy meg akarja érinteni vagy ilyesmi.

Néha úgy érzi, talán baj van vele, hiszen az unokatestvérei közül (már ami a lányokat illeti, a fiúknál nem tudja, kivéve persze Áront) szinte mindenki volt már legalább egyszer szerelmes. Az más kérdés, hogy ez a szerelem végül sosem bizonyult sem tartósnak, sem igazinak, de ettől függetlenül mégiscsak éreztek legalább valamit. (Áron nem, ha ő is lett volna már szerelmes, arról Emma tudna, pedig Áron tizenhat éves, szóval, ha ő se volt még szerelmes, akkor talán nem olyan furcsa, hogy Emma sem. Igaz, Áron több lánnyal is járt már, de egyik sem volt igazán hosszú életű kapcsolat.)

Emma rengeteg éjszakát töltött azzal, hogy Ginát, Lilit vagy épp Rékát (sőt, néha egyszerre mindhármukat) hallgatta a fiúkról. Igazság szerint legtöbbször ráunt erre a témára, és ha Liziéknél voltak, akkor átszökött Áronhoz, és inkább vele beszélgetett – Áronnal mindig jókat lehet beszélgetni. Emma mindig alig várja, hogy találkozzanak, szereti elképzelni, hogy miket mesél majd neki, és azt is szereti, ha Áron mesél arról, hogy mi történt vele az iskolában – Áron sok szempontból olyan, mint Kornél, mindig mindent nagyon viccesen tud előadni, Emma imádja hallgatni őt, nevetni vele. Ha jobban belegondol, igazából bármit is csinál Áronnal, az mindig nagyon jó.

Áron ma is megígérte, hogy átjön. A suliban beugrott hozzá az egyik szünetben, Emma nagyon örült neki. Szereti, ha Áron váratlanul felbukkan, mert akármilyen nehéz órája jön vagy épp rossz napja van, pillanatok alatt felvidítja – tulajdonképpen már azzal is, ha csak láthatja. Talán azért, mert Áron úgy tud mosolyogni, hogy ha az ember ránéz, neki magának is mosolyogni támad kedve. Van valami állandó kedves derű a fiúban, amit könnyedén átragaszt a környezetében lévőkre. Fanni szerint ez Áron különleges képessége, olyan, mint Emmának az, hogy lát előre dolgokat. Emma nem tudja, így van-e, ő azt is el tudja képzelni, hogy ez egyszerűen csak Áron lényéből fakad, mert ő... ő egyszerűen ilyen.

Emma arra gondol, hogy Áron vajon csókolózott-e már. Elfintorodik, ahogy eszébe jutnak a fiú barátnői. (Nem mintha olyan rengetegen lettek volna, de azért már járt egy-két lánnyal.) Bár Emma mindig próbált hozzájuk kedves lenni, de azért egyiküket sem kedvelte igazán. Ami azt illeti, a lányok se őt, mert általában nem tudtak azzal mit kezdeni, hogy Áron és ő barátok, így aztán nem voltak túl kedvesek hozzá, és igazából elég nehéz valakihez úgy kedvesnek lenni, ha az illető ezt nem viszonozza, de persze Emma Áron miatt azért mindig nagyon igyekszik. Bár a mostani barátnőjével nagyon nehéz, mert ha Áron is jelen van, akkor nagyon kedves, de amint akár csak pár pillanatra is kettesben maradnak, rögtön szörnyen undok és elutasító lesz.

A lány nagyot sóhajtva becsukja a könyvet – túlságosan is szétszórt most, annyira tele van gondolatokkal, nem fog menni az olvasás, márpedig nem szeret úgy olvasni, ha nem tud tiszta szívvel jelen lenni a történetben. Töprengve körbenéz a lakásban, aztán édes bizsergés támad valahol a mellkasában, ami arra sarkallja, hogy felpattanjon a kanapéról, azonban ahogy a bejárati ajtó kilincsére siklik a keze, zavart érez, és elpirul.

– Vigyázz, jövök! – kiáltja el magát, ahogy résnyire nyitja az ajtót. Vár pár másodpercet, csak utána indul le a raktárba. – Mit csináltatok? – kérdi huncutul Emma Zoé és Ricsi felé fordulva.

– Csak csókolóztunk – feleli elpirulva Zoé.

– Nem semmi csók lehetett, ha zavarba jöttem volna tőle – közli szemtelenül Emma, mire Zoé még jobban elpirul. – Nem féltek, hogy apa egyszer rátok nyit? – kérdi szinte nevetve, mert azért az nagyon vicces lenne, ha Zoé és Ricsi épp vadul csókolóznának, benyitna Adrián, mire ijedten szétrebbennének és bűntudatosan néznének Adriánra, aki kisebb sokkot kapna a látottaktól.

– Házasok vagyunk – jegyzi meg Ricsi.

– Na de munkaidőben csókolózni? Milyen példát mutattok nekem? – Emma ezúttal már nem bírja, elneveti magát.

– Mintha apát meg Kamillát nem láttad volna már munkaidőben csókolózni – mosolyodik el Zoé.

– Jogos – bólint Emma vigyorogva, mert hát ez valóban elég sokszor megtörtént. Emma is ilyen szerelmet szeretne, ilyen igazit, amit az eltelt évek egy szemernyit sem változtatnak meg, legfeljebb csak még mélyebbé árnyalnak.

– Ha lehet, ne kezdjetek neki újra, mindjárt jövök vissza Áronnal, utána viszont nyugodtan folytathatjátok – jelenti ki még mindig vigyorogva, aztán lendületes léptekkel átvág a raktáron, és benyit az üzlethelyiségbe. Hallja Zoé kedves kuncogását maga mögött, és egészen biztos benne, hogy Ricsi is mosolyog.

Amióta az eszét tudja, Zoé és Ricsi itt dolgoznak a könyvesboltban, pedig régebben az egész üzletet egyedül Adrián vitte (Emma el sem tudja képzelni, hogy boldogulhatott egyedül). De aztán jött Kamilla, majd Zoé ötlete a webáruházzal, ami végül annyi plusz forgalmat hozott, hogy Adrián rábeszélte Ricsit, hogy foglalkozzon ő a netes rendelések összeállításával és a szállítás intézésével. (Bár Ricsi állítólag csakis azért hagyta magát rábeszélni, mert mikor még Lili kisbaba volt, Zoé napközben itt töltötte vele az időt, hogy foglalkozhasson a netes felülettel – amit egyébként a mai napig egyedül ő és Iván lát át igazán –, így együtt lehettek, és mind Zoéra, mind Lilire vigyázhatott.)

Emma kilép a boltba, és ahogy megpillantja Áront, még szélesebben vigyorog. A fiú a bejárati ajtó melletti íróasztalnál áll, és épp Kamillával beszélget, de mintha csak érezné, hogy Emma felbukkant, mosolyogva felé fordul. Emma vidáman hozzá szalad, és a nyakába ugrik, majd hagyja, hogy Áron átölelve megpörgesse.

– Szia! – köszön a fiú, amikor könnyedén leteszi.

– Szia! Meddig érsz rá?

– Estig – vigyorodik el Áron, ahogy félresöpri szőke tincseit a homlokából.

– Szuper! – örül meg Emma, és kézen fogva a fiút máris húzza maga után vissza a raktár felé.

– Tanulnotok nem kell? – kérdi utánuk szólva Kamilla.

– Szombattól téli szünet van, ráérünk tanulni – mondja Emma visszafordulva.

– Akkor jó mulatást! – mosolyodik el Kamilla, és hessegetve int feléjük. Emma hálásan visszamosolyog, csak aztán indul el újra.

Zoé és Ricsi már visszatért a munkához, de azért Emma nem állja meg, hogy ne kacsintson Zoé felé cinkosan.

Áron úgy lép be a lakásba, mintha otthon lenne. Leveszi a kabátját és kibújik a cipőjéből, aztán leveti magát a kanapéra. Emma vele szemben ül le, és örül, hogy végre együtt lehetnek anélkül, hogy Áron barátnője is jelen lenne.

– Fura, hogy nincsenek itt a fiúk – jegyzi meg Áron.

Emma megvonja a vállát, eleinte ugyan nehéz volt, hogy Balázs és Bence másik gimibe mentek, és így, hogy már nem egy osztályba járnak, csak ritkán jönnek fel suli után, de már megszokta.

– Zavar, hogy nincsenek itt? – kérdi hamiskásan pillantva Áronra.

– Nem, hozzád jöttem – vágja rá gondolkodás nélkül Áron, és a válasz Emma szívét szaporább dobogásra sarkallja. Örül annak, hogy a fiú vele akar lenni.

– Mit olvasol? – kérdi Áron, de meg se várja, hogy Emma válaszoljon, felkapja a dohányzóasztalról a könyvet, majd szinte rögtön el is fintorodik.

– Olvastad? – kérdi Emma.

– Kötelező volt, és apa egyébként is imádja Shakespeare-t, nem engedte volna, hogy kihagyjam.

– És nem tetszett?

– Nem volt rossz – vonja meg a vállát Áron –, csak nagyon bosszantott a vége.

– Pedig szép, bár persze szomorú, de azért szerintem szép – jegyzi meg kicsit elpirulva Emma.

– Mi abban a szép, hogy meghalnak? – vonja össze a szemöldökét Áron.

– Hát... – Emma nem tudja, hogy fogalmazza meg. – A szerelem miatt. Hogy annyira szeretik egymást, hogy inkább meghalnak, mintsem egymás nélkül éljenek.

Áron elmosolyodik, visszateszi az asztalra a könyvet, aztán töprengve Emmára néz. A lány nagyon kíváncsi rá, hogy mire gondol most, hogy miért mosolyog, hogy mi a véleménye arról, amit mondott, de nincs ideje kérdezni, mert Áron hamarabb szólal meg.

– Van kedved eljönni velem jövő héten apa új bemutatójának a fotós főpróbájára?

Emmát meglepi a hirtelen témaváltás, aztán viszont felcsillan a szeme. A fotós főpróba sokkal izgalmasabb, mint a nyilvános főpróba, amire általában mennek, mert előbbinél szinte teljesen üres a nézőtér, csak a fotósok vannak jelen, és olyankor még a rendező is a nézőtéren ül, majdnem középen egy pult előtt, amit a székekre támasztanak, sőt, volt már olyan is, hogy menet közben megállt az előadás, és ez nagyon érdekes.

– Nem úgy volt, hogy Emesével fogsz menni? – kérdi Emma tartózkodón. Nem akarja beleélni magát, hogy kettesben lesz Áronnal, mint régebben.

– Szakítottam vele.

– Tényleg? Miért? – kérdi őszintén meglepve Emma. Úgy tűnt, hogy jól megvannak Emesével, ez most elég hirtelen jött.

Áron mintha feszengene, Emma ezt elég furcsának találja.

– Felvetettem, hogy te is velünk jöhetnél, ő meg felháborodott ezen, aztán meg elszólta magát, és répának nevezett. A hátam mögött hívott már téged így? – kérdi Áron szigorúan, úgyhogy most Emmán a feszengés sora. Válaszolnia se kell, Áron a szemébe néz, és rögtön tudja.

– Miért nem szóltál róla, Emma? Hamarabb is szakítottam volna vele, ha tudom, hogy ennyire kétszínű.

Kétszínű, ez igaz, de legalább nem túl fantáziadús, a „répa" eléggé vérszegény csúfnév, Emmát igazából mindig megmosolyogtatta.

– Miattam szakítottál vele? – kérdi Emma, és nem érti, miért dobog gyorsabban a szíve.

– Egyébként sem szerettem – jelenti ki közönyösen Áron.

– Egyik barátnődet sem szeretted – jegyzi meg kicsit gúnyosan Emma.

– Nem, tényleg nem.

– Akkor miért jártál velük?

Áron ajka huncut mosolyra görbül, és közelebb hajol Emmához.

– Gyakorlok.

Emma is közelebb hajol, és teljesen értetlenül néz a fiúra.

– Mégis mit?

– Például csókolózni.

Emma nem tudja, milyen érzés szorítja össze a mellkasát, de nem éppen kellemes.

– Te csókolóztál már valakivel? – kérdi Áron, mire Emma teljesen összezavarodik, ráadásnak pedig még el is pirul. Megrázza a fejét. Áron arcán mintha megkönnyebbülés futna át, de Emmának fogalma sincs, miért.

– Akkor van kedved eljönni velem a főpróbára? – tér vissza az eredeti témára hirtelen Áron.

– Persze – vágja rá Emma anélkül, hogy átgondolná, de igazából mindegy is, sose hagyna ki egy színházas estét Áronnal, főleg akkor nem, ha kettesben lehetnek. Áron boldogan elmosolyodik, amitől persze Emmának is mosolyogni támad kedve, pedig az a különös, furcsán szorító érzés még mindig benne motoszkál.

– Remek – bólint Áron, és újra hátradől, aztán mesélni kezd arról, hogy miket mondott Kornél az előadásról, de Emma – életében talán most először – nem igazán tudja őt követni.

Nem érti az érzést, ami benne kavarog, ezért egyszerűen muszáj magának feltenni a kérdést: miért érzi magát rosszul attól, hogy Áron lányokkal csókolózik? Miért zavarja ez? Áron és ő barátok, unokatestvérek, lehetetlen, hogy amit érez, az féltékenység legyen. De ha nem az, akkor mégis mi ez a szörnyű, keserű érzés benne?

Emma nem tud túllépni ezen a kérdésen, muszáj magát próbára tenni, hogy megértse, mit érez. A tekintete Áron szájára siklik, és megpróbálja elképzelni, hogy az a száj egy lány – legyen, mondjuk, Emese – száját érinti. Emma semmit nem bíz a véletlenre, alaposan kiszínezi a képet, és közben már-már analitikusan figyeli a saját érzéseit, azonban a gondolatai nem maradnak a nekik szánt mederben, a képzelete furcsa tréfát űz vele, és az élénkre festett fantáziaképben Áron már nem Emesét csókolja, hanem őt, és ettől nagyon zavarba ejtő remegést érez a gyomrában, a szíve pedig mintha a torkában dobogna. Ilyen érzés lenne vajon igazából csókolózni? Ilyen remegős-szívdobogós káprázat?

– Emma, jól vagy? – zökkenti ki a lányt Áron puhatolózó kérdése.

Emma behunyja a szemét és nagyot nyel.

– Mi? Én... igen – feleli lesütött szemmel, akadozva.

– Min gondolkodtál el? – kérdi Áron kíváncsian.

Emma arcára pír kúszik, és egyszerűen nem mer felnézni. Te jó ég, hiszen épp azt képzelte el, hogy Áronnal csókolózik! Ez... helytelen, és bár sose hazudott semmiben Áronnak, tudja, hogy ezt képtelen lenne elmondani neki. A fiú talán kinevetné, és persze minden joga meglenne rá, teljesen abszurd a gondolat, hogy ők ketten csókolózzanak, és... mégis hogyan fantáziálhatott erről? Áron a barátja, amióta az eszét tudja, nem képzelheti el, hogy megcsókolja. Akkor meg mégis miért volt olyan jó elképzelni?

– Hohó, ez izgalmasnak tűnik, gyerünk, ki vele! – kiált fel Áron, és Emma csak egyetlen pillanatra néz fel rá, de máris újra elkapja a tekintetét. A szíve őrült mód dobog, amitől csak még jobban összezavarodik.

Áron közelebb csúszik hozzá, és – mintegy biztatásul – megfogja a kezét. Emma szeretne elhúzódni, de nincs hová. A tenyere tiszta nyirkos, és nem akarja, hogy ezt Áron megérezze. Ami megint csak butaság, hiszen amilyen régre csak vissza tud emlékezni, Áron mindig megfogta a kezét, nem számított, ha vizes volt, az se, ha saras, ha piszkos – még az se, amikor egyszer Ákossal kézzel festettek, Áront nem zavarta, hogy ő is tiszta festékes lett...

– Emma? – Áron ujjai szelíden érintik az állát, és Emma kelletlenül felnéz. Tudja, hogy valamit mondania kellene, hogy nem hallgathat örökké, de nem akar hazudni, viszont igazat sem mondhat, nem, az kizárt.

– Milyen érzés... csókolózni? – nyögi ki nagy nehezen Emma, és kutatón néz Áron szemébe.

A fiú meglepődik a kérdés hallatán, de elég hamar összeszedi magát.

– Szeretnéd tudni? – vigyorodik el.

– Igen – feleli bátortalanul Emma.

Áron félrebillentett fejjel fürkészi az arcát, olyan sokáig, hogy Emma újra késztetést érez, hogy félrenézzen, bár leginkább azért, mert Áron nagyon komolyan és elgondolkodva figyeli.

– Nem tudom elmondani – szólal meg halkan Áron –, de ha akarod, megmutathatom.

– Nem hiszem, hogy az helyénvaló lenne – jelenti ki ösztönösen Emma, de közben lélekremegős izgalom árad szét a testében. Nem akarja ezt érezni, mert ez sem helyénvaló – Áronnal kapcsolatban nem.

– Nem vagyunk vérségi kapcsolatban, semmi sincs abban, ha megcsókollak – mondja Áron, de nem olyan könnyű és vidám a hangja, mint máskor. Mélyebb, teltebb, tele sötéten szétomló árnyakkal.

– Nem tudom... – súgja Emma, bár fogalma sincs, miért suttog. – Nem lenne furcsa? – Hirtelen megrázza a fejét. Nem akarhatja, hogy Áron megcsókolja. – És egyébként is: miért akarnál megcsókolni pont engem?

– Hogy megmutassam, milyen érzés – vonja meg a vállát Áron, de a hangjában valami mintha remegne, valami forró és ígéretekkel teli, bár Emma úgy érzi, csak képzeli. Hiszen nem lehet, hogy Áron igazán meg akarja csókolni.

– De... téged ez nem zavarna?

– Mégis miért zavarna, hogy megcsókolhatok egy gyönyörű lányt?

– Szerinted gyönyörű vagyok? – Emma meghökkenve néz Áronra.

– Igen – mosolyodik el a fiú.

– Tényleg?

– Tényleg.

Emma lehajtja a fejét, és érzi, hogy megint elpirul. Most először nagyon zavarja, hogy örökölte ezt a zavarba ejtő reakciót az édesanyjától. Bár Adrián imádja, amikor Kamilla elpirul, ezt elég gyakran meg is jegyzi, és Emma titkon mindig büszke volt rá, hogy ő is gyakran elpirul, most azonban inkább szégyelli magát ezért.

– Emma? – kérdi lágyan Áron.

A lány megrázza a fejét, és nem néz fel.

– Zavar, hogy szerintem szép vagy? – Áron hangja óvatos.

– Nem, jólesik – leheli a szavakat Emma, és még inkább zavarba jön a saját őszinteségétől. Eddig nem igazán érdekelte, hogy ki milyennek tartja, ő szereti saját magát, most mégis olyan furán lebegősen jó érzés, hogy Áron szerint szép.

– Mi legyen, Emma? – kérdi Áron, és Emma visszafojtott feszültséget (vagy talán inkább türelmetlenséget?) érez a hangjában.

Félve felnéz a fiúra, és szinte megbabonázza mindaz, amit Áron szemében lát. Mintha sóvárgás lenne, és talán vágy – de lehetséges ez? Miért érezne így Áron? Ennek nincs semmi értelme.

– Csak egy csók – mondja halkan Áron, közben pedig gyengéden megsimogatja Emma arcát. Más most ez az érintés, könnyű, édes borzongással tölti el a lány testét – pedig Áron máskor is érintette már meg, hiszen az előbb is megölelték egymást odalent, és mégsem érzett semmi ilyesmit, akkor most mégis mi a frász ez?

Emma pislogás nélkül mered Áronra, és amikor a fiú közelebb hajol, nem húzódik el, sőt, ő is közelebb hajol, önkéntelenül, kíváncsian és vágyakozva. Akarja ezt a csókot. Tudni akarja, milyen, és ez rettenetesen ijesztő.

Áron szeme kék, észveszejtően kék, bele lehet merülni és elveszni benne – ez miért nem tűnt fel neki eddig?

Emma sóhajt, és sóhajt Áron is, és összekeveredő leheletük mintha szétzilálná köztük a levegőt. Emma testén forróság ömlik végig, és behunyja a szemét, mert Áron már túl közel van, és az ajkuk mindjárt összeér, és akkor megtudja, végre megtudja, milyen...

Léptek dobogása szűrődik be az ajtón. Emma hirtelen kinyitja a szemét, és visszahőköl. Áron kapkodósan lélegezve a kanapé másik végébe húzódik. Dermedten nézik egymást, és Emmában csak most tudatosul, hogy mi történt majdnem, és az is, hogy ő akarta, hogy megtörténjen.

– Sziasztok! – lép be nagy lendülettel Adrián.

Se Emma, se Áron nem köszön vissza. Emma mozdulni is képtelen. Csak nézi Áront tágra nyílt szemmel, és nem tudja elrejteni a döbbenetet, amit érez. Akarta, hogy Áron megcsókolja. Most is akarja. Annyira akarja, hogy az szinte már fáj, és nem lenne szabad, hogy így érezzen. Áron és ő barátok, csodálatos az, ami az övék, nem ronthatják el a kapcsolatukat ilyen ostobán zavaros érzések.

– Jobb, ha megyek – szólal meg hirtelen Áron, felpattan, majd lehajtott fejjel elsiet Emma mellett. Nem is köszön.

Emma még mindig képtelen megmozdulni, pedig hallja, hogy Áron felveszi a cipőjét, hallja a kabát puha suhogását, hallja az ajtó csukódását. Mindent hall, de nincs ereje, hogy visszatartsa a fiút. Vajon miért megy el? Talán meggondolta magát a csókot illetően? Esetleg szégyelli, hogy meg akarta csókolni? Vagy csak megijedt attól, hogy Adrián rájön, mit tettek majdnem? Vagy valami más oka van? Emmában szűnhetetlenül sorjáznak a kérdések, nem tud gátat vetni az áradatuknak.

– Minden rendben? – kérdi halkan Adrián, és Emma érzi magán az apja tekintetét.

– Persze, igen, rendben – hadarja a lány, aztán felkapja a könyvét, és úgy tesz, mint aki olvas. Képtelen lenne most beszélgetni, annyira nagyon kusza benne minden.

– Akkor miért tartod fejjel lefelé a könyvet? – hallja Adrián somolygós kérdését Emma, mire mélyen elpirulva megfordítja a könyvet. Az apja mintha elnyomná azt a jellegzetes dörmögős nevetését, aztán végre megmozdul, és Emma most már nem érzi magán a tekintetét. Hálás azért, hogy Adrián sosem faggatózik, hogy mindig megvárja, hogy magától mondja el, amit el akar mondani, mert most nagyon kényelmetlenül érintené, ha kérdezne. Bár Emma, ha a szükség úgy kívánja, tud hazudni, de nem igazán szeret, főleg nem a szüleinek, Áronnak pedig még úgy sem. Épp ezért fogalma sincs, hogy hogyan nézhetne a fiú szemébe mindezek után, hogyan lehetne vele. Akarta a csókját, és még most is vágyik rá, és nem, ez a legkevésbé sem normális. Lehetetlen lesz úgy tenni, mintha semmi se történt volna. Mégis hogy lesz most tovább?

***

Áron magát átkozva dobog lefelé a lépcsőn. Hogy lehetett ekkora ökör? Megrémisztette Emmát, látta a szemében. És ez nem is csoda, hiszen szabályszerűen letámadta. Nem lett volna szabad, miért nem bírt magával?

Dühösen ökölbe szorítja a kezét, és az utolsó pár lépcsőfokról nagyot dobbantva leugrik. Szeretne most futni, olyan gyorsan, ahogyan csak képes, hátha azzal maga mögött hagyhatja az időt, azt, ami történt – vagyis nem történt. Nem történt meg, pedig igazán csak egy hajszál híja volt, már majdnem megcsókolta Emmát, és ez az érzés belecsimpaszkodik, ragaszkodik hozzá. Pokoli érezni mindannak a súlyát, ami nem történt meg. És mi lesz most? Mi van, ha Emma nem akar majd vele szóba állni? Ha kerülni fogja?

– Jól vagy? – hallja Áron Zoé hangját, és meglepetten felnéz. Zoé és Ricsi kérdőn, kutatón bámul rá. Áron zavartan elkapja a tekintetét.

– Persze, minden oké – motyogja, és már indul is a hátsó ajtó felé.

– Ha most zene lennél – szólal meg Ricsi –, kaotikus hangok sokasága lennél.

Áron visszanéz a nagybátyjára, és halványan elmosolyodik.

– Vagy talán harsány, fékezhetetlen hangáradat.

– Kétségbeesés.

– Düh – javítja ki Áron.

– Félelem.

– Önvád.

– Szomorúság.

Áron a szeme sarkából látja, hogy Zoé kapkodja közöttük a fejét, de nem néz rá. Ricsit nézi, mert a tekintete csupa őszinte megértés, és Áron hirtelen rájön, hogy Ricsi talán átment ugyanazon, amin most ő. Épp elégszer hallotta már a történetüket, mert a lányok mindig hallani akarták kisebb korukban, nemcsak Zoé és Ricsi történetét, hanem mindegyikük szüleiét. Áron sosem értette, Emma magyarázta el, hogy azért szeretik annyiszor hallani, mert mindegyik olyan romantikus és szép. Áron ezt nem igazán értette. Szerinte a szüleik általában véve elég nehezen jöttek össze, és közben nem keveset gyötrődtek – bár persze ezt sosem részletezték, de Áron számára mindig egyértelmű volt. Egyikük szülei sem jöttek össze egyszerűen, és a fiú nem érti, miért nem. Miért nem lehet egyszerűbb a szerelem? Miért nem lehet, hogy oda áll Emma elé, elmondja neki, hogy szereti, megcsókolja, és abban a pillanatban Emma is ráébred, hogy a kapcsolatuk több, hogy talán mindig is több volt, mint egyszerű barátság? Miért kell ennek az egésznek bonyolultnak lennie?

– Járjunk egyet – jelenti ki halkan Ricsi, de nem mozdul, míg Áron megadón rá nem bólint. Akkor felkapja a kabátját, majd Áronnal együtt lép ki az udvarra.

Nem szólalnak meg addig, míg ki nem érnek az utcára, és pár lépés erejéig még akkor is hallgatásba burkolóznak. A levegőben sápadt hószitálás játszik, és Áron a szürkével összemázolt ég felé fordítja a fejét. Élvezi a hideg pelyhek érintését az arcán – kell most ez a hideg ahhoz, hogy kicsit összeszedje a gondolatait, hogy visszanyerje a józanságát.

– Majdnem megcsókoltam Emmát – mondja Áron halkan, és közben lopva Ricsi felé les. Soha senkinek nem beszélt arról, hogyan érez Emma iránt, és látni akarja, hogy mit szól mindehhez a nagybátyja. Áron meglepődik, mikor Ricsi ajkára halvány félmosoly szökik.

– Csak majdnem?

– Jött Adrián, és Emma... – Áron lemondóan megrázza a fejét. – Azt hiszem, megijesztettem. Nem lett volna igazi csók, vagyis persze igen, de közben csak játék volt, nekem számított, de Emma csak tudni akarta, milyen – hadarja szinte levegővétel nélkül Áron –, és most fogalmam sincs, mit gondol rólam vagy mit érez, és hogy a pokolba lehet ezt kibírni? Te hogy bírtad ki, mikor nem lehettél Zoéval? Hogy tudtál a közelében lenni úgy, hogy nem őrültél bele? És egyáltalán mit kellene most tennem? Mi van, ha Emma haragszik? Én... csak elrohantam, mert képtelen voltam a szemébe nézni, és annyira hülye vagyok, pedig megfogadtam, hogy türelmes leszek, hogy várok, ameddig csak kell, hogy előbb-utóbb Emma is rájön, mert nem lehet, hogy ő nem szeret, és szerintem szeret is, csak nem tudja, de mi van, ha most mégis mindent elszúrtam?

Áron nem sejtette, hogy ennyi szó, ennyi kérdés van benne. Talán túl régóta fojt magába mindent, amit Emma iránt érez, talán ezért képtelen most befogni. Nevetségesnek érzi magát, amiért így kifakadt.

Ricsi megáll, szembefordul Áronnal, és nem szólal meg addig, míg a fiú a szemébe nem néz.

– Pokoli volt – mondja Ricsi halkan. – Mikor azt hittem, Zoé sosem lehet az enyém, hogy ezt akarnom sem szabadna, hogy neki én biztosan sosem kellenék, hogy szóba sem jöhetek nála, az pokoli volt. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, beleőrülök. Máskor azt gondoltam, képtelenség így élni.

Áron halványan elmosolyodik – nemcsak azért, mert Ricsi megérti, amit érez, hanem azért is, mert a nagybátyjának láthatóan eszében sincs felróni neki, hogy beleszeretett Emmába, és ez megkönnyebbüléssel tölti el. Tartott attól, hogy mit fog szólni a család, ha kiderül, hogy szereti Emmát, hiszen mégiscsak unokatestvérek, és ez... talán túlságosan is furcsa. Együtt nőttek fel. Mindig barátok voltak, és Áron sosem gondolta volna, hogy beleszerethet Emmába.

Először nem is érette, tényleg nem. Emma tizennegyedik szülinapján történt. Kiment a mosdóba, és amikor aztán belépett a nagyszüleik nappalijába, és meglátta Emmát, ahogy a fotelben ül, ahogy hátravetett fejjel, édesen nevet valamin, megsajdult a szíve. Megtorpant, és csak nézte Emmát, és nem értette, mi az a remegős érzés, ami elgyengíti, hogy miért érez késztetést arra, hogy Emmához rohanjon és magához ölelje, aztán pedig úgy istenigazából megcsókolja. Megrémisztette ez a gondolat, mert annyira képtelenségnek tűnt, lehetetlennek, végtelen ostobaságnak.

Talán épp ezért nem is foglalkozott vele. Összejött egy lánnyal, de nem volt az igazi, valami hiányzott, és hiába volt vele, inkább Emmával szeretett volna lenni. Emmával mindig minden természetes, ha beszélgetnek, ha ugratják egymást, ha csak filmet néznek együtt, vagy akár az, ha egy szobában alszanak, egyszerűen minden. Mégis összejött egy másik lánnyal, mert arra gondolt, talán csak a lány nem megfelelő. Nem volt az, de ez igaz az összes őt követő lányra is. (Igazából a korábbiakra is, bár Áron akkor még nem sejtette, hogy azért nem tud őszintén együtt lenni egyetlen lánnyal sem, mert igazából már akkor is Emmát szerette.)

Hogy Emesével miért jött össze, az már Áron számára is teljes rejtély. Talán csak azért, hogy kibírja Emma nélkül, pedig tudja, hogy ez nem volt éppen tisztességes dolog. Már régóta szakítani akart Emesével, de a lány nem szerette, mert valójában csak azért volt vele, hogy féltékennyé tegye azt a fiút, akibe beleszeretett, így Áron mégis vele maradt. Emese Emmához is kedves volt, legalábbis ezt hitte Áron egészen tegnapig. Mikor kiderült, hogy tévedett, rögtön szakított a lánnyal – ami nem is baj, egyébként sem volt értelme annak, hogy jártak. Áron most már nem akar mást, bár nem volt egyszerű, de már elfogadta, hogy szereti Emmát, és most már csakis vele szeretne lenni. De bár Emma is így érezne!

– Köszönöm – mondja Áron hálásan.

Ricsi bólint, és úgy néz, hogy Áron egészen biztos benne, hogy a nagybátyja tudja, hogy a „köszönöm" nemcsak az előbbi szavaira vonatkozik, hanem arra is, hogy ennyire könnyen elfogadja, hogy szereti Emmát.

– Szerinted Emma... – Áron képtelen befejezni a kérdést, de szerencsére Ricsi így is megérti.

– Adj neki egy kis időt, fiatalabb nálad, rá fog jönni ő is.

Áront megnyugtatja, hogy ezt Ricsi magabiztosan jelenti ki, nincs a hangjában vagy a tekintetében kétség. Mintha biztos lenne benne, hogy Emma szereti őt, csak még nem tudja. Vajon hányan gondolják még így a családból? Vajon azt is tudják, hogy ő mennyire szereti Emmát? Áron töprengve összehúzza a szemét.

– Mióta tudod? – kérdi, előre félve a választól.

Ricsi halkan és röviden felnevet. Áron meglepődik – Ricsi nagyon-nagyon ritkán nevet.

– Gyakorlatilag amióta Emma megszületett – feleli somolygósan Ricsi. – Megláttad őt, és bár nem voltam jelen, de apád azt mesélte, benned ragadtak a szavak, és csak bámultad Emmát. Tudtad, hogy Emma rád mosolygott életében először? Nem Kamillára vagy Adriánra, hanem rád.

Áron döbbenten néz Ricsire. Vajon tényleg így történt? Vajon a kezdetektől fogva összetartoznak? Vajon valahol mélyen ezt mindig tudták? Talán azért lettek ennyire jó barátok?

– Miért nem mondta ezt el nekünk soha senki?

– Talán mindenki úgy gondolta, hogy magatoknak kell rájönnötök – magyarázza Ricsi, és szelíden néz Áronra.

Áron nagyot nyel, de ezúttal már nem tud mit mondani. Amit érzett, hogy Emma és ő összetartoznak, most megnyugtató bizonyossággá válik benne. Lehetetlen, hogy ők ketten ne legyenek együtt. Ami pedig ma történt... talán hiba volt, de Áron elhatározza, hogy jóvá fogja tenni. Nem fogja sürgetni Emmát, megvárja, míg ő is rájön. Ki fogja bírni, muszáj.

Áron Ricsi szemébe néz, biccent egy egészen aprót, aztán mikor Ricsi biztatóan rámosolyog, elindul. Nem figyeli, merre megy, csak bóklászik az egyre sűrűbb hóesésben. Lassan és észrevétlen sötétedik be, de Áronnak még nincs kedve hazamenni. Nem fúj a szél, a hóesés eltompítja a zajokat, és a lámpafényben derengő lassan szitáló, csillogó fehér megnyugtatja. Szüksége van most nyugalomra, mert óhatatlanul arra a pillanatra kalandoznak a gondolatai, amikor majdnem megcsókolta Emmát. Nem tud nem arra a pillanatra gondolni. Mert bár nem történt meg, de még így is csodálatos volt. Igazából akkor is, ha ettől most egy darabig minden bonyolultabb lesz. Áron kíváncsi rá, hogy Emma hogyan fog viselkedni, ha újra találkoznak. Az biztos, hogy ha a lány nem hozza szóba a történteket, ő nem fog rá utalni. Nem akarja, hogy Emma kényelmetlenül érezze magát. De azért azt nagyon jó lenne tudni, hogy hányadán is állnak most, ha merné, megkérdezné Emmától, hogy minden rendben van-e.

Áron felvidul, mert hirtelen rájön, mit kell ahhoz kérdeznie, hogy bár ne utaljon arra, ami történt, mégis választ kapjon erre a kérdésre. Keres egy padot, lesepri róla a havat, aztán leül. Izgatottan előhúzza a mobilját, és gyorsan rövid üzenetet küld a lánynak.

Áll még a főpróba?

Áron türelmetlenül zsebre teszi a mobilt, hátradől a padon, aztán hirtelen mégis inkább előre, könyökét a térdére támasztja, és a kezébe hajtja a fejét. Nem tesz semmit, csak vár. Várja, hogy Emma válaszoljon. Úgy érzi, ettől a választól függ minden. Minden, ami még történhet.

De nem érkezik válasz.