Adrián hátradőlve ül a kanapén, a kezében könyvet tart, de nem olvas. Néha belepillant, még kísérletet is tesz arra, hogy befogadja a szavakat, de hiába. A történet nem köti le, bár ez nem lepi meg. Alig várja, hogy Kamilla hazaérjen, és végre túlessenek ezen a beszélgetésen. Épp itt az ideje.

Megrázza a fejét, és a dohányzóasztalra teszi a könyvet. Végül is kit akar átverni? Baromira nem érdekli most a könyv. Egyedül Kamilla érdekli.

Először azt hitte, az idő majd segít, hogy ahogyan telnek a napok, enyhül mindannak az emléke, ami történt. Látszatra talán így is van – Kamilla nem lett más, nem változott meg, de Adrián jól ismeri, így észreveszi azokat az apróságokat, amelyek pontosan ennek az ellenkezőjét sugallják. Úgy érzi, a lány miatta tartja magát, miatta nem akar gyengének látszani. Gyakorlatilag miatta hazudik, talán még önmagának is. És Adrián hiába próbált eddig bármit – könnyedséget, évődést, humort, gúnyt –, semmi nem használt, úgyhogy most, ha tetszik Kamillának, ha nem, muszáj beszélniük, és ezúttal nem engedi, hogy kikerüljék a témát, hogy Kamilla megszökjön.

Az egész teste megfeszül, ahogy meghallja a lépcsőn dobogó léptek tompa hangját. Kamilla belép a lakásba, kezében vászontáskák dugig pakolva, amelyeket rögtön letesz a fal mellé. Felpillant, a tekintetük összefonódik, és Adrián látja Kamilla szemében a fáradtságot, a megtörtséget – bármennyire is próbálja ezt leplezni a lány. Mert próbálja. Annyira szereti őt, hogy bármit megtenne azért, hogy jobban érezze magát – Adrián úgy hiszi, ezért tesz úgy Kamilla, mintha semmi sem történt volna. Csak éppen történt, és ezt mindketten tudják.

– Szia! – köszön a lány, de megint elmarad a vénember. Ahogy már egy ideje mindig. Adrián tudja, miért nem mondja többet Kamilla, de zavarja. Amikor a lány azt mondja, hogy vénember, azt mindig kedvesen és szeretettel teszi, és Adrián nem hajlandó erről lemondani, bármi történt is.

– Szia! – feleli komoran. Kamilla vagy nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni a hangjában megbújó feszültséget, pedig Adrián érzi, hogy úgy tornyosul kettejük között, mint a hirtelen érkező viharfelhők az égen.

– Emma? – néz körbe Kamilla, ahogy kibújik a cipőjéből, és felkapva a táskákat a konyhába sétál.

– Átküldtem Liziékhez – mondja halkan Adrián, és várja, hogy Kamilla szigorúan ránézzen, hogy gúnyosan megjegyezze, hogy micsoda engedékeny és könnyelmű apuka, hiszen holnap iskola van, de Kamilla csak elfordul, és nem mond semmit.

Adrián felsóhajt, fogalma sincs, hogy most hogyan tovább, hogy miként is kellene kezdenie. Emmával már beszélt, az sokkal könnyebb volt, bár ennek talán köze van ahhoz is, hogy Emma maga hozta szóba a témát, amikor bocsánatot kért. Adrián akkor elnevette magát, és csak annyit mondott, hogy elég hülyén veszi ki magát, hogy Emma azért kér bocsánatot, mert megmentette az apja életét. Emma rögtön szabadkozni kezdett, hogy csinálhatta volna máshogy, hogy nagyon megijesztette őket és ehhez hasonlóak. Adrián egy öleléssel akasztotta meg a szóáradatot. Ezek után többet nem kellett mondaniuk, értették egymást – ahogy mindig.

És ami tény, az tény: Emma megmentette az életét. Az orvosok szerint, ha a mentő csak pár pillanattal később érkezik, sokkal nagyobb lett volna a baj – így viszont, a lehetőségekhez képest, nagyon egyszerűen és könnyen megúszta a szívrohamot. Bár azért az a pillanat, amikor Emma kilépett a szobájából, rájuk nézett és falfehérré sápadt, ijesztő volt. Kamilla és ő a kanapén feküdtek, nemrég fejezték be a vacsorát és filmet néztek, Emma az egyik házijához akart segítséget kérni – igazából minden olyan volt, mint egy átlagos este. Egészen addig, míg Emma vissza nem rohant a szobájába a mobiljáért, majd rájuk nézett és közölte, hogy „ne ijedjetek meg, de hívom a mentőket". Adrián akkor értetlenül nézte a lányát, de nem szólt rá. Emma olykor tud dolgokat, amelyek még nem történtek meg – majdnem úgy, mint Léna, bár nem egészen (ennek ellenére Léna rengeteget segített Emmának megérteni és kezelni a képességét, és ezért Adrián sosem lehet elég hálás). Emma úgy szokott fogalmazni, hogy míg Léna tud, addig ő érez dolgokat, például az eső ízét a levegőben, amikor még a viharnak semmi jele sincs.

Még nagyon pici volt, amikor egy délután sétálni készültek, és Emma addig nem volt hajlandó elindulni, míg el nem tették az esernyőt (a makacsságát egyértelműen az anyjától örökölte). Odakint verőfényes, nyári délután volt, az ég tiszta kék, felhő egy szál se, de se Kamilla, se Adrián nem látta értelmét tiltakozni, ha egyszer a kislányuk ennyire ragaszkodik az esernyőhöz. Alig voltak odakint fél órája, amikor váratlanul megnyílt az ég. Emma pedig csak kacagott, amikor döbbenten néztek rá, és kurjongatott, hogy „esejnyő, esejnyő".

Így hát, amikor Emma hívta a mentőket, egyikük sem szólt semmit. Adrián egyedül azon izgult, hogy ki miatt hívja, és amikor Emma kimondta, hogy „az édesapám rosszul van", ahelyett, hogy megijedt volna, mérhetetlen nyugalom szállta meg, mert akkor már tudta, hogy se Kamillának, se Emmának nem lesz semmi baja. Csak ez számított.

Mielőtt Emma ma elindult, átölelte Adriánt. Nem mondott semmit, csak hozzálépett és átölelte, pedig Emma már tizenöt éves, szóval mostanában nem igazán olyan ölelkezős, mint kislány korában. Ami történt, őt is megviselte, csak ő másként dolgozza fel, és mi tagadás, jót tesz neki, ha Áronnal lehet. Adrián igazából ezért is kérte meg aggódás nélkül, hogy töltse ma az éjszakát Liziéknél. Persze előtte beszélt Lizivel, megkérte, hogy ha egy mód van rá, ne hagyja Emmának és Áronnak, hogy hajnalig fent legyenek. Azt nem kérte, hogy ne hagyja őket egy szobában aludni, pedig talán egészségesebb lenne, de igazság szerint a családból senki sem hülye, tehát mindenki tudja, hogy Liziék fiát és az ő lányukat lehetetlen szétválasztani – ez már akkor egyértelmű volt, amikor Áron először pillantotta meg Emmát.

Áron az apjára ütött, már kicsiként is pont úgy szeretett beszélni, mint Kornél. Adrián akkoriban nem mindig értette, hogy mit mond a kisfiú, mert a hangképzéssel és a szavak formálásával még akadtak problémái, de az biztos, hogy minden érdekelte, állandóan kérdezett, és bármi történt is, azt biztos, hogy valamilyen módon kommentálta. Aztán mikor először pillantotta meg Emmát, Áron szeme kikerekedett, és nem szólalt meg. Kornél még meg is jegyezte, hogy „azt hiszem, a fiam most szeretett bele a lányotokba", de ezt akkor még egyikük sem gondolta komolyan. Aztán azonban a két gyerek, a két év korkülönbség ellenére is, gyakorlatilag összenőtt. Áront sosem zavarta Emma, mindig szívesen foglalkozott vele, akkor is, amikor a fiúk leginkább a lányok haját huzigálják és csúfolják őket, pusztán azért, mert ők lányok. Emma pedig mindig rajongott Áronért.

Szóval nem kell különleges képesség ahhoz, hogy Adrián előre lássa, egyszer – talán nem is olyan sokára, mert Adrián azt gyanítja, hogy Emma és Áron talán már titokban össze is jöttek, csupán tartanak attól, hogyan tálalják ezt a családnak – Áron pont ugyanúgy bukkan majd fel a küszöbükön, ahogy évekkel ezelőtt Ricsi. Pedig akkor Adrián őszintén azt hitte, hogy több ahhoz hasonló beszélgetésben nem lesz része. Nem mintha bánná, hogy tévedett. Igazából alig várja, hogy kicsit megizzassza a fiút. Úgy hiszi, az határozottan egy szórakoztató beszélgetés lesz – nem úgy, mint az, aminek most kell meglennie.

Adrián nagy levegőt vesz.

– Kamilla, beszélnünk kell.

– Adrián, ki kell pakolnom és...

– Ez alól most nem bújsz ki – vág közbe szelíden Adrián. – Gyere!

Kamilla ránéz, aztán kelletlenül a kanapéhoz sétál, és leül a végébe. A lábát rögtön felhúzza és átöleli – mintha minél kisebbre akarná összehúzni magát. Védekezik. Adrián ebből tudja, hogy Kamilla már tudja, miről akar beszélni, és hogy azt is tudja, ezúttal nem lesz semmilyen kibúvó.

– Minden egyes alkalommal, amikor nem mondod ki, hogy vénember, megsajdul a szívem.

Kamilla hallgat, és nem néz rá. Az álla dacosan megfeszül. Adrián sejtette, hogy ez nem lesz könnyű. Közelebb húzódik a lányhoz, kezét szelíden Kamilla térdére teszi.

– Kamilla, kérlek, nézz rám – mondja csendesen, de Kamilla válaszul csak a fejét rázza, és nem fordul felé. Adrián halványan elmosolyodik. Mindig szerette, hogy Kamilla annyira makacs, mert ez az őrült makacsság az, ami olyan erőssé teszi őt, ami kitartást ad neki, ami képessé teszi arra, hogy küzdjön, hogy ne adja fel. Csak éppen ezúttal ez a makacsság nem segít.

– Kamilla? – Adrián gyengédebben már aligha szólhatna.

– Én már nem tudom kimondani – nyöszörgi elveszetten Kamilla, bár még mindig nem néz fel.

– Mert félsz. Félsz attól, hogy mi lesz. Ami történt, emlékeztet arra a tizenhat évre, ami köztünk van. Emlékeztet arra, hogy hamarabb meghalhatok, mint te – mondja ki Adrián nyíltan és keményen, mert tudja, hogy ez az, amivel Kamilla nem mer szembenézni.

– Nem halhatsz meg hamarabb, mint én! – fakad ki Kamilla szenvedélyesen és kétségbeesetten. Mikor végre felnéz, Adrián könnyeket lát megcsillanni a szemében. – Adrián, én nem tudok nélküled élni, ez... lehetetlen. Nélküled... nem vagyok. Nem akarom, hogy bajod legyen...

Végre átszakad a gát. Kamillából csuklások közepette feltör a heves zokogás. Az egész teste rázkódik. Adrián talán most először nyugszik meg igazán azóta, hogy magához térve a kórházban Kamilla szemébe nézett. Nem tudja, hogy míg ő odabent volt, Kamilla sírt-e éjszakánként, de úgy érzi, nem. Pedig Kamillának erre szüksége van. Ha boldog, ha szomorú, sírnia kell – ő így tud szabad utat engedni az érzéseinek, és Adrián jó ideje megtanulta már kezelni ezt.

Nem mond semmit, csak finoman az ölébe húzza Kamillát, és szorosan átöleli. Úgy ringatja, mintha kisgyerek lenne, és hagyja, hadd sírjon. Amit átélt, az túl sok volt, muszáj most sírnia. Muszáj, mert csak így felejtheti el azt a pillanatot, amikor ő a szeme láttára összeesett. A pillanatot, amit Adrián valószínűleg sosem fog elfelejteni.

Épp azon töprengett, hogy miként is magyarázza ki a mentősök előtt Emma hívását, mikor jól láthatóan senkinek sincs semmi baja (elképzelte a jelenetet, hogy felajánlja, főz nekik kávét, üljenek le, szusszanjanak, amúgy mindjárt rosszul lesz, és akkor majd tehetik a dolgukat), amikor a fájdalom szó szerint leterítette a lábáról. Az utolsó előtti pillanatban, már a sötétség ölelésében, de még az öntudatvesztés előtt, nem magát féltette, nem maga miatt aggódott, magára nem is gondolt, csakis Kamillára. Nem Emmára vagy Zoéra, hanem csak és kizárólag Kamillára, és nem azért, mert nem szereti a lányait. Szereti őket, bármit megtenne értük, akár az életét is áldozná, de ők nem maradnának egyedül. Ott lenne Áron és Ricsi, de ki lenne Kamilla mellett? Persze, az egész család, de ez nem lenne elég, Adrián tudja. Mert ők csak együtt tudnak élni, egymás nélkül... és Kamilla azokban a pillanatokban ezt élte át, ennek az ígéretét, ennek a lehetőségét. Ezért fél most, ezért olyan összetört. Pedig most még itt vannak, együtt vannak, élnek. És ez mindennél értékesebb – ezt kell Kamillával megértetnie, ezért kell beszélniük.

– Figyelj, Kamilla – szólal meg szelíden Adrián, mikor mintha valamivel csendesülne a lány zokogása. – Ha rajtam múlik, én kilencven körül leszek, te pedig nyolcvan körül, épp nagyon boldogok leszünk, mert csodák csodájára felállt, így aztán egy isteni jó szeretkezés után egymás karjában elalszunk, és másnap nem kelünk fel. De nem rajtam múlik.

Kamilla a könnyek közepette valamiféle nevetésre emlékeztető hangot ad ki magából, aztán még szorosabban bújik a férfihoz. Pár perc múlva előhúz a farmere zsebéből egy zsebkendőt, kifújja az orrát, és kicsit megtörli az arcát.

– Nagyon félek – súgja, amikor végül felnéz Adriánra. – Én... rettenetes volt. A kórházban... csak várni, és nem tudni, hogy mi van veled, én... azt hittem, belehalok. Annyira... fájt... – szipogja, és a szemébe újra könnyek gyűlnek.

– Tudom – mondja Adrián.

A kórházban egyszer már beszéltek erről – arról is, amit Adrián élt át, és arról is, amit Kamilla. De akkor a megkönnyebbülés dolgozott bennük. Örültek egymásnak, annak, hogy élnek. Azóta viszont Kamillában a félelem észrevétlen egyre nagyobbra nőtt.

– Ne haragudj, hogy ezzel terhellek – motyogja Kamilla. – Pedig úgy igyekeztem, hogy ne vedd észre...

– Mikor tudtál bármit is elrejteni előlem, kislány? – dörmögi Adrián derűsen, és erre bátortalanul Kamilla is elmosolyodik, aztán ez a mosoly egy pillanat alatt lehervad az ajkáról.

– Igyekszem nem gondolni az egészre, igyekszem elfelejteni, csak... nagyon nehéz.

– Nem kell elfelejtenünk, de nem élhetünk ennek az árnyékában. Végül is nem tudhatjuk, bármikor meghalhatunk, és nem feltétlenül kell hozzá egy szívroham.

– Ja, tulajdonképpen egy tégla is a fejünkre eshet – jegyzi meg fanyar mosollyal a lány.

– Látom, érted a lényeget – vigyorodik el Adrián, aztán viszont komolyan Kamillára néz. – Kamilla – kezdi óvatosan –, sírj, amennyit csak jólesik, beszéljünk arról, ami történt, amennyit csak szeretnél, de kérlek, ne rejtőzz el előlem. Ne csinálj úgy, mintha nem fájna és nem félnél, nem kell óvnod, már jól vagyok, és amennyi egészséges kajával traktálsz, egész biztos, hogy jól is leszek, szóval azt szeretném, ha együtt lennénk ebben, ha hagynád, hogy segítsek.

Kamilla bólint, aztán lehajtva a fejét Adrián mellkasához bújik.

– Dobog, hallod? – kérdi csendesen, somolygósan Adrián.

Kamilla halkan és röviden felnevet, de ez a nevetés most akkor is igazi. Felszabadultabb, mint az utóbbi időben bármikor.

Egy darabig csendben maradnak. Csak ölelik egymást, beleveszve a pillanatba. Mikor Kamilla végül felnéz, már nincs ott a tekintetében az az ijedt szorongás, és ettől Adrián könnyebbnek érzi magát.

– Te nem félsz? – kérdi bátortalanul a lány.

– Mitől?

– Hogy újra megtörténik.

– Én csak attól félek, hogy egyedül hagylak, semmi mástól – feleli Adrián. – Nem mondom, hogy kellemes élmény volt – mosolyodik el gúnyosan –, és a kórház sem tartozik a kedvenc helyeim közé... – Adrián nem veszi észre, hogy elakad, az emlékek alattomosan támadják le. Visszhangos, fakó emlékek – a betegségek fanyar kipárolgásai, a fertőtlenítővel fehérre mart tompa, elfojtott zajoktól terhes csend, a gépek monoton hangja, a csövek kényelmetlen, mindig zavaró érintése.

Mikor hazaengedték, az első pár éjszaka felriadt, aztán hálát adott az égnek, hogy már itthon lehet. Átölelte Kamillát, aki álmában is közelebb fészkelődött hozzá, behunyta a szemét, és köszönetet mondott.

Az emlékek most már csak néha törnek rá, bár vannak pillanatok, amelyeket sosem fog elfelejteni. Amikor magához térve, nem tudva pontosan, mi történt, Kamilla szemébe nézett, és bár össze volt zavarodva, mégis megnyugodott. Vagy amikor az apja bejött hozzá. Sose látta annyira öregnek az apját, mint akkor. István a kezére tette a kezét, ránézett, aztán komolyan csak annyit mondott, hogy „Ne tedd ezt még egyszer, fiam, nem mehetsz el hamarabb, mint én". És utána egy könnycsepp szaladt végig ráncokkal sűrűn barázdált arcán. Adrián nem tudott megszólalni, csak megszorította az apja kezét, és bólintott. Mintha ígéretet tett volna.

Adrián megrázza a fejét, és elmosolyodva Kamillára néz.

– De ha félek tőle, ha nem, megtörténhet, ez is, más is, ezért hát úgy döntöttem, nem félek.

– Szerinted ez döntés kérdése?

– Nem tudom, de én így döntöttem – mosolyodik el Adrián. – Nem akarok úgy élni, hogy közben attól rettegjek, lesz-e holnap, mert akkor mindent, ami értékes, tönkretesz az, hogy félek. És az, ami a miénk, mindennél értékesebb számomra. – Adrián lehajol, és puhán megcsókolja a lányt. – Tudod, sose fogom tudni jól elmondani, hogy mennyire örülök annak, hogy azon az esős napon, szemtelenül vizes ruhában besétáltál a könyvesboltba.

Kamilla leletnyit elpirul és elmosolyodik.

– Hiányzott – suttogja elmélázva Adrián, ahogy a hüvelykujjával lágyan megsimogatja Kamilla arcát, amire persze a lány még inkább elpirul. Adrián imádja, hogy ez mit sem változott.

Kamilla a férfi kezére csúsztatja a kezét, aztán a szájához húzza, és csókot lehel a tenyerébe, amitől Adrián testén könnyű, bizsergető borzongás szalad át.

– Köszönöm, Adrián.

A tekintetük összefonódik, és Adrián úgy érzi, hosszú, végtelennek tetsző napok után, hogy most végre megint minden rendben van. Kamilla már nem húz falakat maga köré, már nem csak azzal törődik, hogy érte mindent megtegyen, hanem végre hagyja, hogy ő is megtegye érte, amit csak tud. És mi tagadás, Adriánnak vannak ötletei...

– Ugye tudod, hogy az orvos testmozgást javasolt? – kérdi félrebillentett fejjel a férfi, miközben ujjaival lassan végigsimít Kamilla nyakán és kulcscsontján.

– Adrián... – tiltakozik a lány rögtön, és már állna is fel az öléből, de Adriánnak esze ágában sincs elengedni.

– Kamilla, már jól vagyok – jegyzi meg Adrián, aztán leheletfinoman megcirógatja a lány mellét. Az érintésre Kamilla önkéntelenül felnyög. Adrián biztos benne, hogy ahogy neki hiányzik Kamilla, úgy a lánynak is hiányzik ő.

– Nem szabad még megerőltetni magad – jelenti ki erőtlenül Kamilla, de a hangja elárulja, hogy ez a tiltakozás már nem igazi.

– Majd te mozogsz többet...

– Jó... – súgja Kamilla, és úgy fordul, hogy szemben legyen a férfival. Lágyan és puhán megcsókolja. Adrián felnyög – egek, ez is hogy hiányzott! De végre itt van a karjában a nő, akit szeret.

– Szeretlek, Kamilla – dörmögi Adrián. – Köszönöm, hogy vagy.

Kamilla könnyes szemmel néz rá, a tekintete tele mérhetetlenül mély és végtelen szerelemmel.

– Szeretlek... vénember...