Hanna leplezetlen mosollyal figyeli a gyerekeket. Nem akarja elárulni Abigélt, pedig erős a kísértés, hogy nevessen, főleg, mikor egy pontosan irányzott cseresznyemag a legkisebb fia fenekébe csíp, aki erre úgy ugrik meg, mintha megriasztott szöcske lenne. Krisztián a fenekét dörzsölgetve morcosan néz közbe, de addigra Abigél a csúzliját szorongatva már elbújt egy fa mögé. A kislány a szájára tapasztja a kezét, és látszik, hogy alig képes visszafogni a kikívánkozó kacagást. Mikor Krisztián elfordul, Abigél újabb cseresznyét szakít a fáról, gyorsan megeszi, majd a tenyerébe köpi a magot. A szája maszatos a sok cseresznyétől, amit már magába tömött.

Hanna kíváncsi rá, hogy a fiúk mikor jönnek rá, hogy éppen Abigél akciójának elszenvedői, ahogy arra is, hogy milyen ravasz megtorlást eszelnek majd ki. Nem félti Abigélt, mindegyik fia rajong a kislányért, de hát Abigélt Hanna szerint nem is lehet nem szeretni. Annyi kedves huncutság és pajkosság van benne, annyi életigenlő elevenség. Hanna úgy képzeli, ha születhetett volna kislánya, ő is ilyen lenne.

Nagyon vágyott egy kislányra is, de az orvosok megmondták, hogy Krisztián után nem lehet több gyereke. Veszélyes lenne az egészségére. Hanna sosem volt kifejezetten erős, gyerekkorában rengeteget betegeskedett, és sokak szerint az is csoda, hogy életet tudott adni három fiúnak. Persze egyik szülése sem volt problémamentes, Ákos és Krisztián császármetszéssel jött világra, csak Adrián született rendesen, bár egyedül nála volt kétséges, hogy életben marad-e. Sokkal korábban érkezett, mint kellett volna, pici és pehelykönnyű kisbaba volt, és ugyan egyetlen orvos vagy ápoló sem mondta ki, de lehetett látni a szánalommal és aggodalommal telt tekintetükben, hogy nem hiszik, hogy a baba megerősödhet. Hanna István kezét szorongatva sírt, és magában megállás nélkül imádkozott.

Fanni adta vissza a hitét. Eljött a kórházba, mikor István nem volt ott, egy széket húzott az ágy mellé, ahol ő falfehéren, erőtlenül feküdt. Teje sem volt, hogy a gyermekét táplálja, és akkor ezt mindennél rettenetesebbnek érezte. Nem tudta elűzni a fájdalmat, hogy megbukott mint anya. A szemét vörösre és dagadtra sírta, az ajka papírszáraz volt, és kicserepesedett, se enni, se inni nem volt ereje.

Fanni megváltozott azóta, hogy találkoztak. Akkor Hanna felnőttnek érezte magát mellette, a kórházban viszont pont fordítva volt. Fanni volt a felnőtt, és ahogy egyszer ő ment el Fannihoz, hogy hitet és reményt adjon, hogy megmentse őt, most Fanni jött el hozzá, hogy ugyanezt tegye.

Fanni úgy érintette meg a homlokát és simította el összekócolódott tincseit, olyan természetességgel és könnyedséggel, mintha testvérek lennének. Mosolygott, szelíden, bátorítón.

„– Életben fog maradni, Hanna, ne félj.

– Honnan tudod?

– Megátkoztam, emlékszel? A kisfiad megszületett, és most már az átka a világhoz köti. Meg kell erősödnöd, a gyermekednek szüksége van rád."

Hanna nem tudja, miért hitt Fanninak, de hitt. Talán, mert már nem volt mibe kapaszkodni. Talán, mert mindenki más lemondott a fiáról. Talán csak azért, mert amikor már nincs miben hinni, a lehetetlen az egyetlen, ami valósággá válik.

Fanni gyógyfüves teával itatta, aztán húslevest diktált belé. Nem beszéltek, mert nem volt szükség szavakra. Hanna emlékszik rá, hogy csodálta Fannit, amiért annyi odaadással és kedvességgel ápolja. Végül is ő volt a nő, aki elvette a férfit, akit szeret, mégis eljött, hogy erőt adjon neki.

Mikor Fanni indulni készült, Hanna megszorította a kezét.

„– Miért nem maradsz velünk, Fanni? Én nem bánnám. Tudom, hogy furcsa helyzet lenne, de...

– Nem lehet, Hanna. Megfogadtam, hogy amíg az átok él, addig nem leszek Istvánnal.

– Nem értem...

– Amit tettem, ugyan jóra vezetett, de ez engem még nem ment fel. Majd egyszer... talán... addig viszont élnünk kell. Nektek is, nekem is."

Fanni szomorúan mosolygott, és Hannának mostanában sokszor eszébe jut az a szomorkás mosoly. Most már tudja, mit érzett Fanni, tudja, milyen szeretni, és tudja, hogy milyen megtagadni a szerelmet.

Hanna azóta nem hallott Fanni felől. Adrián most tizenöt éves, magasabb és erősebb, mint a vele egykorúak, és már most látni, hogy nagyon szép férfi lesz belőle. Hanna úgy érzi, Fanninak köszönheti a fiait. Ha nincs az átok, talán sosem lett volna képes egészséges gyermekeket világra hozni, sosem tapasztalta volna meg, hogy mit jelent anyának lenni, sosem kapott volna annyi boldogságot, mint amennyit a fiai adnak neki minden egyes pillanatban.

Hanna elmosolyodik, mikor észreveszi, hogy Ákos kiszúrja Abigélt a fa mögött. A két gyerek tekintete találkozik, Abigél ijedten néz, de Ákos csak halványan elmosolyodik, és elfordul (pedig korábban ő is kapott cseresznyemagot). Abigél behúzott nyakkal, kicsit görnyedten egy másik fa mögé szalad, és ezúttal Adriánt veszi célba. Mikor Adrián ugrik meg úgy, mint az előbb Krisztián, Ákos felnevet. Hanna imádja hallani Ákos nevetését, talán azért, mert ritkán nevet, általában inkább komoly és hallgatag. Ákos sokszor félrevonul a játékból, hogy inkább rajzoljon vagy fessen. Hanna büszke a kisfiára, és még büszkébb arra, hogy mindig ő az, aki először láthatja a képeit, hogy mindig szalad hozzá, amikor elkészült, és nem törődve azzal, hogy épp mit csinál, kézen fogja, és a képhez rángatja (legutóbb megégett az étel, de ez nem Ákos hibája, ő maga volt az, aki teljesen elfeledkezett a főzésről, mikor meglátta a fia lenyűgözően csodálatos festményét).

Adrián összevont szemöldökkel, mogorva tekintettel néz körbe, Hanna szerint kezdi már sejteni, hogy ki állhat az alattomos támadások mögött. Krisztián a bátyjára pillant, aztán utánozza, bár az ő arcán a morcosság komikusan hat. Krisztián mindig vidám, játékos, a három fiú közül ő a legelevenebb, és azzal az édesen huncut mosolyával gyakorlatilag bárkinél bármit el tud érni. (És ezt ő is tudja – kuncog magában Hanna, ahogy eszébe jut, hogy a múlt este hogyan könyörgött ki tőle még néhány szelet sütit, mikor pedig mindenki más már aludt.)

Abigél óvatlanul előkukkant a fa mögül, és mikor Krisztián megböki Adriánt, felsikkant és futni kezd. A fiúknak persze nem kihívás utolérni a kislányt. Könnyedén leteperik a földre, kikapják a kezéből a csúzlit, aztán csiklandozni kezdik. Abigél rúgkapál és sikkantgat, de közben úgy nevet, mint aki épp remekül szórakozik. A kislány addig ficánkol, míg sikerül megszöknie (bár Hanna azt gyanítja, hogy igazából a fiúk engedik ezt neki), felkapja a csúzliját, és újra futni kezd, majd ügyesen felkapaszkodik egy fára. A két fiú vigyorogva hagy neki valamennyi egérutat, láthatóan most már ők is jól szórakoznak.

Hannát a verandára vezető ajtó nyikordulása zökkenti ki. Elfordítja a fejét a vidám jelenetről, és a kilépőkre néz. A szíve nagyot dobban, és érzi, hogy az arcára halvány pír kúszik. Szeretné, ha a teste nem árulná el mindig, de nincs mit tenni, Csaba közelsége ilyen hatással van rá.

Hanna nem tudja, hogy történt, nem tudja, hogyan kezdődött. Mikor megismerte Csabát, a férfi még szinte gyerek volt, ő pedig a bátyja felesége. Eszébe sem jutott, soha nem feltételezte volna, hogy egyszer Csaba lesz az a férfi, akibe beleszeret. Évekig nem is találkoztak, aztán Csaba a várandós feleségével tért haza. Hanna akkor még nem érzett semmit Csaba iránt. Kedvelte a feleségét, kedves lány volt. Mikor elhunyt, Csaba mélyen meggyászolta. Istvánnal rengeteget jöttek át, segítettek Abigél körül, tartották a lelket a férfiban, és azóta töltenek itt minden nyáron néhány hetet a gyerekekkel.

Aztán Csaba lassan magára talált, a lánya iránti szeretete visszaadta az élni akarását. Idén nyáron pedig lassan és észrevétlen közel kerültek egymáshoz Hannával. Mindig barátok voltak, mindig jól érezték magukat egymás társaságában, de mindez idén átalakult valami mássá. Hanna csak akkor ébredt rá, mivé is pontosan, amikor egy este Csaba természetes könnyedséggel csókkal kívánt jó éjszakát. Az a csók mindkettejüket meglepte, pedig nem is volt igazi csók, inkább csak gyors puszi egymás szájára.

Hanna sosem fogja elfelejteni azt a pillanatot. Ahogyan a szíve meglódult, ahogy a tekintete Csaba tekintetébe merült, ahogy megértette, hogy az, amit a férfi társaságában érez, több mint egyszerű barátság. Csaba szemében is látta a felismerést. Vajon mióta szerették már egymást úgy, hogy nem is tudtak róla? Hogy lehet így szeretni? Hanna úgy véli, egyikük sem merte vagy tudta magának megengedni, hogy szerelmet érezzen a másik iránt. De abban a pillanatban már nem lehetett tagadni.

Csak álltak egymással szemben, aztán Csaba keze a derekára rebbent, Hanna megremegett az érintésre, a férfi felé emelte a fejét, és az ajkuk úgy forrt össze, mintha mindig is erre vágytak volna. Hanna testét olyan erős szenvedély járta át, amihez foghatót még soha nem tapasztalt. Elveszett a pillanatban, a kapkodós érintésekben, a telhetetlen, kiéhezett vágyban.

Aztán volt egy kósza másodperc, amikor felmerült a ráereszkedő puha és édes ködből, és rájött, hogy mit is tesz. Vadul csókolózik a férje öccsével. Elhúzódott, ijedten nézett Csabára, aztán elszaladt. Másnap úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna. Az álmatlanul töltött éjszaka után megfogadta, hogy ami történt, nem történhet meg újra, mert egyszerűen helytelen.

Azóta egy hét telt el. Csaba nem hozta szóba, ami történt, de néha gyengéden megérinti, és ezek az érintések újra és újra felkorbácsolják Hanna vérét. Vágyik a férfira, úgy vágyik rá, mint még soha senkire, és nem tudja, mit kellene tennie, nem tudja, meddig bírja. Örül, hogy István ma megérkezett, mert így talán könnyebb lesz magát visszafogni, így talán nem érez majd kísértést éjszakánként, hogy Csaba szobájába osonjon.

– Hiba volt csúzlit adnod a lányod kezébe – jegyzi meg Hanna szándékosan könnyedén.

Csaba elmosolyodik, ártatlan, kisfiús mosoly, amibe beleremeg Hanna szíve. Annyira jóképű a férfi, és Hanna sóvárog azért, hogy megérinthesse, hogy az ujjai végigsimítsanak a homlokán, a száján...

– Meggyötri a fiaidat?

– Mint egy kis harcos amazon – nevet fel Hanna.

Csaba a kert felé fordul, Hanna azonban nem tudja róla levenni a pillantását. Pedig mikor összeházasodott Istvánnal, elfogadta, hogy nem lesz szerelem az életében. Elfogadta, és nem bánta, sosem hiányzott neki, mert nem tudta, minek is kellene hiányozni. István mindig kedves és gyengéd volt vele, a mindennapokban és az ágyban is. Az első pillanattól kezdve őszinte volt, elmondta, hogy a szívét nem adhatja neki, de mindent meg fog tenni azért, hogy boldog legyen. És meg is tett, Hanna épp ezért most árulónak érzi magát. Tudja, hogy nem tehet az érzéseiről, de ez nem csökkent a lelkiismeret-furdalásán.

Kényszeríti magát, hogy elforduljon Csabától és a férjére nézzen. István töprengve, fürkészőn néz vissza rá, aztán kinyújtja felé a kezét. Hanna gondolkodás nélkül fogja meg, pedig a hálószobán kívül ritkán érintik meg egymást. Tulajdonképpen a hálószobában is csak akkor, ha valamelyiküknek szüksége van rá. Az együttléteik mindig kellemesek és szépek, nincs bennük lángoló szenvedély, de azért szépek, mert István mindig odaadó és figyelmes. Hanna ugyan felajánlotta még a házasságuk elején, hogy ha a férfi akar, tartson szeretőt, de István őszintén elmondta, hogy Fanni az egyetlen, akire vágyik, nem akar más nőt, így, ha Hannának is megfelel és nem bánja, akkor nem keresne máshol örömöt. Hannának megfelelt, igazából hálás volt Istvánnak, amiért elég neki ő, amiért nem akar mást. Bár a házasságuk eleinte tele volt tartózkodással, idővel megismerték egymást, barátok lettek. A kapcsolatuk kiegyensúlyozott, nyugodt, tiszteletre és bizalomra épül. Szeretik egymást, még ha nem is szerelemmel. Hanna igazából mindig úgy érezte, hogy szerencsés, hogy István a férje.

A férfi a nappaliba vezeti, aztán bezárja az ajtót. Leülnek a kanapéra, és István a kezébe fogja Hanna kezét. A nő nem érti, mi történik most, mégis remegő félelmet érez a gyomrában. István nem szokott így viselkedni, nem szokta csak úgy félrehúzni. Talán valami baj van?

– Csaba elmondta, mi történt – vág bele István keresetlenül őszintén, de a hangja nem vádló vagy dühös. – Azt is, hogy szeret téged. Bocsánatot kért tőlem, amiért így van, de nem akart titkolózni. Látom rajtad, hogy te is szereted őt. Elválhatunk, ha akarod.

Hanna levegőért kap. Ez túl sok egyszerre. Nem tudja, mit érez ebben a pillanatban, azt pedig még kevésbé, hogy mit kellene gondolnia.

– Nem lehet – súgja erőtlenül, mert ebben legalább biztos.

– Apáinknak már nincs felettünk akkora hatalmuk, mint régen – mondja győzködőn István.

Hanna elcsodálkozik a férfi erején. Dühönghetne is, számon kérhetné rajta, ami történt, István mégis egyszerűen elfogadja és megérti. Hogy lehet valaki ennyire nagyszerű ember?

– Lehet, de még mindig megkeseríthetik az életünket. Nem akarok viszálykodást, István, békés családot szeretnék adni a gyerekeinknek – jelenti ki eltökélten Hanna. Mindig is tartott az apjától. Az apja kegyetlen, önző és számító ember, fiút akart, és talán ezért Hannát akarattalannak, gyengének tartotta születésétől fogva, és sosem szerette igazán. Ez a házasság kapóra jött neki, nemcsak hatalomhoz jutott általa, de Hannától is megszabadulhatott. Ha a lány édesanyja nem halmozta volna el annyi szeretettel, Hanna értéktelennek tartotta volna magát.

István töprengve nézi, aztán hirtelen bólint, mint aki elhatározásra jutott.

– Akkor a világ szemében házasok maradunk addig, amíg muszáj, de amint lehet, elválunk, hogy hivatalosan is az öcsémé lehess.

– Ezt... hogy érted? – pillant rá értetlenül Hanna. Érzi, hogy a szavak mögött több van, de nem érti, mit akar most tőle a férfi.

– Az én szememben szabad vagy, Hanna – mosolyodik el gyengéden István. – Nem tartozol nekem elszámolással, és... nem kívánom, hogy továbbra is ténylegesen a feleségem légy.

– De... – tiltakozna Hanna, István azonban közbevág.

– Ha valamit megtanultam mindabból, ami történt, az az, hogy minden pillanat számít. Ha lehetőségünk van rá, meg kell ragadnunk a boldogságot. Nem hagyom, hogy eltaszítsd magadtól, szeretlek, bár nem úgy, ahogy megérdemelnéd, és szeretem az öcsémet is. Semmit nem tudnék tőletek megtagadni.

– Nem áldozhatod fel magad mindig – súgja Hanna, és közben a szíve szakad meg ezért a férfiért. Elvették a szerelmét, akarata ellenére meghatározták az életét, és most még a házasságát is feladja azért, hogy másokat boldoggá tegyen. Nem jó, hogy így van, nem helyes, hogy egy annyira tisztességes és becsületes ember, mint István, nem kapja meg azt a boldogságot, ami pedig az övé lehetne.

– Ez nem áldozat – mosolyog tovább István –, hiszen, ha ti boldogok vagytok, én is az vagyok. – A férfi megszorítja a nő kezét. – Hanna, három csodálatos fiúval és egy kiegyensúlyozott házassággal ajándékoztál meg, most végre viszonozhatom ezt neked.

– De mi lesz veled? – kérdi Hanna, mert nem tudja ezt ilyen egyszerűen elfogadni, nem engedheti meg magának.

– Ezzel te ne törődj, megoldom majd. Senki sem fog rájönni. Szeretném, ha boldog lennél. A szerelmet mindenki megérdemli, és ha megtaláltad, nem szabad elengedni. Hidd el nekem, Hanna, nem szabad.

István nem mond többet, csak mélyen a szemébe néz. Hanna kínlódva állja a férfi tekintetét. Tudja, hogy István sosem fogja őt szeretni, ahogy ő sem a férfit, de elfogadhatja-e azt, amit most felkínál? Van-e hozzá joga? Hiszen házasok, nem számít, mit éreznek, attól még házasok. Tartoznak egymásnak, a gyerekeiknek. Nem helyes, amit tenni akar, akkor miért akarja mégis?

– Hanna, te mindig elfogadtad, hogy a szívem másé – szólal meg újra a férfi. – Elfogadtad és megértetted, sosem bántottál ezért, sosem követeltél tőlem semmit. Mindig csak adtál. Tudom, hogy most azt érzed, elárulsz, de nem így van. Csodálatos nő vagy – István lágyan megsimogatja az arcát –, és szeretném, ha boldog lennél. És hidd el, ettől én is boldogabb leszek.

Hanna a fejét rázza. Olyan képtelenség ez az egész. Miért ilyen zavaros az élet? Miért nem lehetnek a dolgok egyszerűbbek?

– Arra gondoltam – folytatja István, mikor Hanna semmit sem mond –, hogy ma délután elvinném a gyerekeket kirándulni, természetesen Abigélt is. Csak ők és én. Hiányzik, hogy az elmúlt hetekben nem lehettem velük. Csak késő este fogunk visszajönni. – A férfi ajka huncut mosolyba görbül. Krisztián is így szokott mosolyogni, ez az a mosoly, aminek olyan nehéz ellenállni. Kétségtelen, hogy a fiuk ezt az apjától örökölte.

– Ez így nem helyes, István – suttogja Hanna gyötrődve, önmagával viaskodva.

– Dehogynem – mondja a férfi határozottan, aztán elengedve Hanna kezét, feláll. Egyértelmű, hogy lezártnak tekinti a beszélgetést, Hanna azonban képtelen megmozdulni. Hogy lehetne ő boldog, amikor István nem az? Hogy fogadhatná el a boldogságot?

Hanna a férfira néz. István már az ablaknál áll, a kert felé bámul.

– El fog jönni hozzád, István, tudom. – Önkéntelenül szakadnak ki belőle a szavak.

István visszafordul, összefonódik a tekintetük. Hanna tisztán látja a férfi szemében a kétségbeesett, vágyakozó reményt. Hanna sosem beszélt Istvánnak arról, hogy meglátogatta Fannit, sem arról, ami a kórházban történt. Maga sem tudja, miért, de nem érezte helyénvalónak. Azt viszont felajánlotta Istvánnak, hogy keresse meg Fannit, mert nagyon szerette volna, hogy a férje boldog legyen, és úgy vélte, ő talán meggyőzhetné Fannit arról, hogy találhatnak megoldást erre az egész ostoba helyzetre, de István csak a fejét rázta. Azt mondta, hűséget fogadott Hannának, és Fanninak is tartozik annyival, hogy nem dúlja fel az életét, hogy nem kényszeríti bele egy félmegoldásba. Hanna akkor Istvánnak is megígérte, amit korábban Fanninak, hogy amint lehetséges, elválik tőle. István akkor megköszönte, hogy elfogadja az érzéseit, hogy nem kíván többet annál, mint amennyit adni tud. Hanna úgy érzi, Istvánt igazából mindig bántotta, hogy nem tudja őt maradéktalanul boldoggá tenni, de hát a szerelem nem döntés vagy választás kérdése, ezt Hanna most már nemcsak tudja, érzi is.

– Nem tudom, Hanna, nagyon megbántottam őt – súgja lemondóan István. – Te nem tudod, milyen, hogy milyen volt akkor, amikor elhagytam...

– El fog jönni – ismétli meg nyomatékosan Hanna, aztán Istvánhoz lép, két kezét a férfi arcára simítja, és gyengéden kényszeríti a férjét, hogy a szemébe nézzen. Sokáig hallgatott, de most végre azt érzi, hogy beszélnie kell. Hogy most van az a pillanat, amikor István kezdi elveszteni a hitét, hogy most kell neki reményt adni. Talán ezért hallgatott eddig, talán ösztönösen tudta, hogy akkor kell majd elmondani, ami történt, amikor a legnagyobb szükség van rá.

– Nem csak neked tettem ígéretet arról, hogy visszaadlak neki – jelenti ki lágyan Hanna. – Szeret téged. Ha elérkezik az idő, el fog jönni.

István szeme elkerekedik, ahogy megérti a szavak értelmét, aztán hirtelen magához húzza Hannát, és átöleli. Hanna úgy érzi, mintha a férfi remegne, de nem biztos benne.

– Köszönöm, Hanna – súgja István rekedtes hangon.

Hanna nem tudja, mit mondhatna, úgyhogy csak bólint. Elhúzódik a férfitól, aztán kilépve a szobából bezárja maga mögött az ajtót. Tudja, hogy Istvánnak most szüksége van néhány perc magányra. Szüksége van arra, hogy nyugodtan emlékezhessen, mert az emlékei adnak neki erőt a folytatáshoz. Az emlékei adnak erőt ahhoz, hogy merjen még hinni, bízni, remélni. És most már talán azok a szavak is, amiket Hanna az imént mondott.

Kétségek közt őrlődve lép ki a verandára, még mindig nem tudja, elfogadhatja-e, amit István felajánlott, de akkor megpillantja Csabát, és ahogy összefonódik a tekintetük, már tudja, hogy mindegy, mit akar, mert ebben a kérdésben csakis a szíve dönthet. És a szíve ezt a férfit akarja. Ahogy Csaba félénken, bátortalanul mosolyogva közelebb lép hozzá, Hanna viszonozza a mosolyt, és ez az a pillanat, amikor megérti, hogy Istvánnak igaza van: a boldogságot meg kell ragadni, ha alkalom kínálkozik rá. Nem tudja, hogy lesz, mi lesz, hogyan fogják ezt a kapcsolatot megoldani, eltitkolni, de nem számít, mert minden nehézség ellenére akarja.

Amikor Csaba mellé ér, és óvatosan megfogja a kezét, Hanna szíve őrült dobogásba kezd. A férfira pillant, és ezúttal már nem egyszerűen csak mosolyog, hanem szédülten vigyorog. De a legboldogabbá az teszi, hogy ezt az érzést a fiai is meg fogják tapasztalni, és amikor ez megtörténik, akkor végre Fanni és István is szabad lesz. Hanna azzal a biztos tudattal szorítja meg Csaba kezét, hogy végül mindenki, akit szeret, megtalálja majd a maga boldogságát.