Dina kibújik a magas sarkú szandáljából, és a levegőbe emelve picit megmozgatja előbb az egyik, majd a másik lábfejét. Általában jól bírja a magas sarkút, ez azonban elég hosszú nap volt – csodálatos, de azért igencsak hosszú nap. Oszkár heves farkcsóválással körülötte szaladgál. Dina lehajol, és megsimogatja a kutyus buksiját, aztán felegyenesedve háttal Ákos felé fordul. Szólnia se kell, rögtön érzi, ahogy a férfi finoman félresepri a haját, majd lehúzza a ruha cipzárját, közben pedig édes borzongást csalva elő a lány testéből végigsimít a gerincén. Dina hagyja, hogy a ruha puha surrogás kíséretében lehulljon róla, majd kilépve belőle Ákos felé fordul, és a nyaka köré fonja a karját.

– Köszönöm – súgja.

– Nincs mit – mosolyodik el Ákos, ahogy átöleli.

Pár másodpercig csak nézik egymást, és mosolyognak, aztán Ákos közelebb hajolva gyengéden megcsókolja Dinát. A mézédes érintés egyszerre ébreszti fel bennük a vágyat, Dina nemcsak azt érzi, hogy ő mennyire el akar merülni Ákosban, hogy mennyire csak neki akar most létezni, hanem azt is, hogy Ákos mennyire kívánja, hogy mennyire szeretné boldoggá tenni. Szenvedélytől fűtve, mohón és telhetetlenül csókolják és érintik egymást. A férfiról pillanatok alatt lekerül a könnyű vászoning, a bőrük mintha izzana, ahogy összeér.

Oszkár lelkes, kicsit talán vádló ugatása széttöri a pillanatot. Dina és Ákos egyszerre nevet fel.

– Adok neki vacsorát – mondja Ákos, és elengedve a lányt, Oszkárral a nyomában a konyhába lépdel.

Dina felveszi a ruhát és Ákos ingét, de ahhoz nincs ereje, hogy el is tegye, úgyhogy csak ledobja a kanapé háttámlájára. Szerencsére Oszkár nagyon jó kutya, úgyhogy nem kell attól tartani, hogy éjszaka esetleg úgy érzi, jó móka, ha kicsit megcsócsálja az égkékszín vagy a törtfehér anyagot.

A lány nagyot sóhajtva nyújtózkodik el a kanapén, élvezi, hogy – nem számítva a melltartót és a bugyit – meztelen testét a bukóra hagyott ablakon beszökő kellemes, tavaszi langymeleg simogatja.

Ákos pár perc múlva bejön, leül a kanapé másik oldalán, az ölébe veszi Dina lábát, és finoman masszírozni kezdi az egyik lábfejét. A szelíd nyomás Dinából elhaló sóhajt csal elő. Kicsit fészkelődik, aztán behunyt szemmel átadja magát a kényeztetésnek. Szereti, amikor csak így együtt vannak, szeret elmerülni az Ákosból áradó végtelen és tiszta nyugalomban.

Talán el is aludna, ha Oszkár ugatása nem rázná fel.

– Maradj, majd én – szólal meg gyorsan, kissé kásás hangon, mielőtt Ákos megelőzhetné. Ugyan nem a szokott lendületével, de azért felpattan a kanapéról, és kiengedi az udvarra a kutyát.

Visszalépve könnyedén Ákos ölébe ül, két lába a férfi két oldalán. Tenyerét a férfi mellkasára simítja, hogy érezze az erős, egyenletes szívdobogást, a fejét pedig a vállára hajtja. Ákos mindkét keze a lány fenekére csúszik.

– Bevallom – szólal meg halkan Dina –, bár nagyon szép volt az esküvő, de azért mégis jobban szeretem, ha „csak úgy" jön össze az egész család vasárnaponként.

– Miért?

– Nem tudom – vonja meg a vállát Dina. – Ezek a hivatalos és kötelező jellegű dolgok fárasztanak. Az nagyon szép volt, ahogy Adrián az anyakönyvvezető elé kísérte Zoét...

– Láttam, hogy pityeregtél – szól közbe vidáman Ákos.

– Tudom, hogy láttad – vigyorodik el Dina, miközben csak annyira elhúzódik, hogy egymás szemébe nézhessenek. – De a többi olyan... unalmas. Sablonszövegek, közhelyek, azt meg nem is értem, miért van, hogy az anyakönyvvezetők mindig olyan lassan... vontatottan... hű de nyugodtan... és álmodozósan... beszélnek... meg olyan emelkedetten... mert „most aztán hatódjon meg mindenki"... – Dina szándékosan húzza el a szavakat és hagy nagy szüneteket, bár persze azért ez túlzás, ennyire nem volt szörnyű az anyakönyvvezető, de Dina szerint természetes sem. Erőltetett inkább.

– Azért meghatódtál – veti közbe derűsen Ákos.

– Persze, hogy meghatódtam – mosolyog Dina. – Zoé meg Ricsi állt ott, és... szép volt. Csak sokkal szebb lenne az egész ilyen hosszú szöveg nélkül. Ha csak a fogadalom lenne, például az, amit Ricsi és Zoé egymásnak írt, gyönyörű volt.

– Ott kezdtél szipogni – fűzi hozzá somolyogva Ákos.

– Te is párás szemmel nézted őket, ne tagadd, láttam – vigyorog rá válaszul Dina.

– Nem tagadom – nevet fel Ákos halkan. – Tényleg megható pillanat volt – teszi még hozzá, aztán félrebillentett fejjel a lányra néz. – Szóval, ha feleségül kérnélek, nemet mondanál, hogy megúszd az esküvőt?

– Ha feleségül kérsz, majd megtudod – vágja rá játékosan Dina, de alighogy kimondja, őszi reggelek füstös, nyirkos illata kísérti meg – szomorúság vagy inkább csalódás? Mióta beszélgetnek, érzi, de csak most érti meg, miért.

– Neked ez fontos – jelenti ki Dina, és meglepetten néz Ákosra. Ákost többnyire nem érdekli semmi, ami elvárás – ha például olyan rendezvényen vesznek részt, ahol mindenki öltönyt visel, ő nem fog csak azért öltönybe bújni, mert mindenki ezt teszi, vagy akár, mert így illik. Bármi is legyen, ő mindig önmaga. Furcsa és szokatlan, hogy a házasság mégis fontos számára. Sosem került még ez szóba köztük, és Dina mindig úgy gondolta, hogy Ákosnak csak egy papírt jelent az egész, egy olyan kötelezettséget, amit általában elvárnak a pároktól, épp ezért nem is érzi szükségét, hogy összeházasodjanak.

– Te vagy fontos – rázza meg a fejét Ákos, de az érzések attól még ott vannak benne, úgyhogy Dina csak kérdőn megemeli a szemöldökét. – Jó, talán tényleg fontos – ismeri be Ákos halkan, megadón. – Büszke lennék rá, ha a feleségem lennél, az esküvő maga egyáltalán nem érdekel, sőt – mosolyodik el Ákos –, de lehetne nagyon kis esküvőnk, csak te meg én, hétköznapi ruhában, ahogy nekünk tetszik, és csak a kötelező szöveg hangzana el, amit semmiképp se lehet kihagyni. Tanúnak megkérhetnénk Kamillát és Adriánt, előre csak ők tudnának a dologról, a többieknek csak utána árulnánk el, persze Krisz piszkálna minket egy darabig, hogy tiszta „Las Vegas", de azért mindenki megértené, ismernek minket, tudják, hogy nem vagyunk oda semmi nagy felhajtásért. – Ákos leheletnyit megemeli a vállát. – Tudom, hogy furcsa tőlem, és igazából én magam sem értem, hogy miért fontos, de mégis annak érzem. A tiéd vagyok, szeretlek, és szeretnék a férjed lenni, de csak akkor, ha te is akarod. Ha nem, az se baj, nem akarom, hogy emiatt kényelmetlenül érezd magad. Mindenképpen hozzád tartozom, ahogyan te hozzám, ezen nem változtathat semmi.

Dina szaporán pislog. A tenyerén érzi Ákos szívdobogását, a szívében pedig azt, hogy Ákos izgul amiatt, hogy ő mit fog felelni. Ő azonban csak arra tud gondolni, hogy Ákos ezt már végiggondolta, alaposan körbejárta, és kitalálta, hogy lehetnének úgy házasok, hogy kikerüljék mindazt a felesleges kényelmetlenséget, amit az esküvő jelentene mindkettejük számára. Ákos tényleg akarja ezt, és ez meghatja Dinát. Egészen eddig a pillanatig nem hitte, hogy valaha is úgy érezheti majd, neki is fontos, hogy házasok legyenek, hogy Ákos a férje legyen, most mégis csak arra tud gondolni, hogy akarja, hogy a férfi feleségül vegye.

– Akkor elveszel feleségül? – kérdi Dina, és picit nevetős, picit sírós a hangja.

– Most te kéred meg az én kezem? – mosolyodik el Ákos melegen, aztán összenevetnek, és Dina nem tehet róla, amikor megérzi az Ákos testét átjáró felszabadult boldogságot, kiszökik egy apró könnycsepp a szeméből. Ákos szelíd érintéssel lesimogatja az arcáról, aztán a derekánál fogva gyengéden leemeli magáról, és mielőtt Dinának akár eszébe jutna bármit is mondani, eltűnik a folyosó felé.

Dina fülel – hallja nyílni a műterem ajtaját, csend, majd hallja, ahogy Ákos becsukja, és hallja dobogni a lépteit, ahogy visszafelé tart. A következő pillanatban Ákos már előtte térdel, és Dina alig hiszi el, hogy ez a pillanat most tényleg valóságos.

– Nekem te vagy minden, Edina. Leszel a feleségem? – kérdi Ákos mélyen a szemébe nézve, és Dina testét könnyű borzongás járja át.

– Igen – súgja, és ezúttal már nem csak egy pici könnycsepp szökik meg a szeméből, de aztán elneveti magát, mert ez a sok sírás annyira nem jellemző rá, és muszáj nevetni, mert az sokkal inkább ő.

Ákos megfogja a kezét, gyengéden megszorítja, aztán a gyűrűsujjára csúsztat egy kicsit hideg, vékony gyűrűt, ami egyszerűen tökéletes, olyan, mintha eleve Dina kezére tervezték volna, és ahogy a lány megemeli a kezét, hogy megcsodálja, rájön, hogy tényleg így van. A gyűrű üvegből van. Több vékony szál csavarodik egymásba, és mindegyik olyan, mintha a mélyükre más-más színű festéket csöpögtettek volna. Szivárvány-gyűrű üvegből és festékből.

– Mióta tervezed már ezt? – kérdi elcsukló hangon Dina, ahogy újra Ákosra néz. A férfi szeme ragyog a megnevezhetetlen boldogságtól.

– Már egy ideje – feleli halkan, aztán a tenyerét Dina arcára simítja, és olyan gyengéden csókolja meg, ami önmagában felér egy szerelmi vallomással.

***

– Az asztalnál eszünk, vagy inkább a kanapén? – kérdi Kamilla, ahogy a tésztával teli szűrőt visszateszi a lábosba. Megfordul, és Adriánra néz, de a férfi rezdületlenül mered maga elé.

– Adrián? – kérdi Kamilla, de választ ezúttal sem kap. Adrián összefont karral ül a kanapén, és egészen olyan, mintha egyáltalán nem lenne jelen.

Ki lehetne rá írni, hogy „csak a teste", mint Gárdonyi sírjára – gondolja Kamilla derűsen elmosolyodva, aztán gyorsan megtörli a kezét egy konyharuhában, és leül Adrián mellé, aki ekkor végre magához tér.

– Szóltál? – kérdi dörmögősen, gondolatokkal telemaszatolt hangon.

Kamilla felnevet, aztán a férfi mellől az ölébe mászik.

– Oké, akkor most áruld el nekem, mi bánt ennyire – jelenti ki a lány.

– Semmi se bánt – tiltakozik mogorván Adrián.

– Vénember – ingatja meg a fejét Kamilla, és úgy néz a férfira, hogy abból egyértelmű legyen, hogy őt aztán nem fogja átverni.

– Csak elgondolkodtam.

– Igen, feltűnt – somolyog Kamilla, és töprengve figyeli a férfi feszült vonásait. Pár órával ezelőtt itt járt Dina és Ákos, és megkérték őket, hogy legyenek a tanúik az esküvőjükön. Kamilla örül ennek, mert egyrészt így nem kell kihagynia a legjobb barátnője esküvőjét, másrészt pedig ez így nagyon illik Dinához és Ákoshoz, és boldog, hogy ők ketten ennyire boldogok. Viszont azóta, hogy elmentek, Adrián nagyon furán magába zárkózott, és ezt Kamilla nem nagyon tudja mire vélni.

– Adrián – szólal meg győzködőn Kamilla, és megsimogatja a férfi arcát. Adrián kelletlenül felnéz, a tekintetében zavaros érzések kavarognak, mintha bizonytalan lenne, ami furcsa, mert Adrián szinte soha nem bizonytalan.

– Emlékszel az első közös karácsonyunkra? – kérdi halkan Adrián. – Hogy mit súgtam a füledbe Fanniéknál?

Kamilla elpirul, ahogyan akkor is elpirult. Nem volt az olyan régen, hogy elfelejtse, már csak azért sem, mert Adrián akkor először utalt arra nyíltan, hogy feleségül venné, ha Kamilla ezt szeretné, és ez sokat jelent a lánynak.

– Emlékszem – feleli összevont szemöldökkel, kicsit értetlenül Kamilla.

– És... akarnál tényleg a feleségem lenni? Számomra az vagy, és nemcsak azért, amit akkor mondtam, hanem... szóval az vagy. Szeretlek. De ha akarod, hogy tényleg...

Kamilla végre megérti, mi bántja annyira Adriánt.

– Adrián, téged az esküvő gondolata is halálra rémiszt, mégis miért tennélek ki ennek? És hát én se vágyom arra, hogy egy teljes nap a középpontban legyek, szóval... nekem jó így, ahogy vagyunk – vonja meg a vállát Kamilla, de látszik a férfin, hogy nem sikerült megnyugtatnia, valamiért még mindig feszeng.

– Kamilla, senkit nem ismerek, aki nálad romantikusabb alkat lenne, tényleg elég neked ennyi? – Adrián kutatón nézi a lányt.

– Tényleg elég – mosolyodik el Kamilla. – Nem állítom, hogy kiskoromban nem álmodoztam fehér ruhás, igazán nagy és lenyűgöző esküvőről – Adrián ajka egy pillanatra megrándul, Kamilla figyelmét nem kerüli el, és még szélesebben mosolyog –, de Lizi és Zoé esküvőjén rájöttem, hogy semmi bajom nincs az esküvőkkel, egészen addig, míg nem én vagyok a menyasszony. Nekem az egész túl sok lenne, azt hiszem, szörnyen zavarban lennék, amitől égővörös lenne a fejem, így aztán minden fényképet utálnék később visszanézni – vigyorodik el Kamilla. – Szóval nem, nem vágyom esküvőre – jelenti ki határozottan, de meglepi, hogy Adrián vonásai még mindig nem engednek fel.

– De azt akarnád, hogy házasok legyünk? – kérdi puhatolózva a férfi.

– Adrián, mire akarsz kilyukadni?

A férfi nagy levegőt vesz, ezúttal nemcsak bizonytalannak, hanem zavartnak is látszik.

– Megesküdhetnénk Dina és Ákos után, lehetnének ők a tanúink, akkor gyorsan és egyszerűen túllennénk az egészen.

Kamilla összehúzott szemmel fürkészi Adrián tekintetét.

– Te most... megkéred a kezem?

– Azt hiszem – vonja meg a vállát félszegen Adrián. – Szóval? Hozzám jönnél?

Kamilla felnevet, és bár nagyon igyekszik, de egyszerűen képtelen abbahagyni. Adrián megilletődve néz rá.

– Én... – nyögi Kamilla – ne haragudj, csak... azt hiszem, ez volt a valaha volt legkevésbé romantikus lánykérés.

– Mindig mondom neked, hogy nem vagyok romantikus alkat, csak sose hiszed el nekem – állapítja meg a férfi gúnyos mosollyal az ajkán.

– Mert minden egyes nap teszel vagy mondasz olyasmit, amivel puhává olvasztod a szívemet.

– Tényleg? – kérdi meghökkenve Adrián.

– Tényleg – bólint Kamilla.

– Ma is mondtam ilyesmit? – kérdi összevont szemöldökkel Adrián, mint aki kész akár a föld alá is ásni magát, ha kiderül, hogy igen.

– Feleségül akarsz venni, és biztos vagyok benne, hogy ezt igazából nem magad miatt, hanem miattam akarod, holott mindketten tudjuk, hogy papírral vagy anélkül, de összetartozunk, mégis megtennéd ezt értem. Mi lehetne ennél romantikusabb?

– Hát, mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám, hogy hozzuk előre a nászéjszakát? – húzódik félmosolyra Adrián ajka.

– Ez ellen igazán nem lehet semmi kifogásom – pirul el Kamilla.

– Akkor igent mondasz? Leszel a feleségem?

– Persze, hogy leszek, vénember.

– És a szüleid? Nem fogják bánni, hogy titokban feleségül vettelek? Nem fogod bánni, hogy ők sem lesznek ott?

– Ismernek téged, szerintem akkor lennének meglepve, ha nagy esküvőnk lenne, amúgy meg félnek tőled – kuncog Kamilla. Ez persze túlzás, de ha szóba kerülnek a szülei, Kamilla sose állja meg, hogy ne viccelődjön ezzel. Mint annyiszor már, most is eszébe jut, hogy amikor először látogatták meg együtt a szüleit, az édesanyja megkérdezte, hogy tényleg szereti-e Adriánt. Kamilla természetesen igennel felelt, és amikor az édesanyja kissé furcsán nézett rá, kifejtette, hogy Adrián ugyan komornak és mogorvának tűnik, de igazából kenyérre lehet kenni. (Tulajdonképpen akkor Adrián még a szokottnál is komorabb volt, mert nagyon izgult, hogy a lány szülei elfogadják-e, de hát ő nem az a fajta ember, aki képes lenne magát megjátszani.)

„– Hogy mondtad, kislány?" – bukkant fel Adrián gúnyos kis mosollyal a szája szegletében a folyosón, ahol Kamilla és az édesanyja éppen állt.

„– Hogy kenyérre lehet téged kenni, vénember.

– De csak, ha rólad van szó" – somolygott Adrián, és csupa gyengéd szeretettel nézett rá. Utóbb Kamilla édesanyja azt mondta, hogy ez volt az a tekintet és az a pillanat, amikor meggyőződött arról, hogy Adrián tényleg illik a lányához, hogy tényleg szeretik egymást. Állítása szerint soha nem látott még hasonló összhangot két ember között, és ezzel igazán meghatotta Kamillát. (A lány édesapja könnyebb eset volt, Adrián filmes ízlése néhány óra leforgása alatt teljesen levette a lábáról, és közölte a kislányával, hogy igazán remek embert választott.)

– Miért most, Adrián? – kérdi halkan Kamilla, mikor kiszakad az emlékek közül.

– Szeretlek, Kamilla, és azt szeretném, ha boldog lennél. Láttam ma a szemedben a vágyakozást, ahogyan Dina és Ákos az esküvőről beszélt, és ez elgondolkodtatott. Tudom, hogy miattam úgy érzed, nem fontos, hogy házasok legyünk, de... ha te erre vágysz, akkor egy ilyen kis esküvővel még én is megbirkózom. Persze, ha meggondolnád magad, és mégis inkább nagyot szeretnél, azt is túlélem valahogy – toldja hozzá Adrián, és Kamilla meghatódottan pislog rá, ami persze a férfinak rögtön feltűnik. – Ugye nem fogsz most sírni?

Kamilla megrázza a fejét, de a mozdulatot feleslegessé teszi, hogy mégis könnyek potyognak a szeméből. Adrián a két tenyere közé zárja a lány arcát, és hüvelykujjával gyengéden elsimítja a könnyeket. Elmosolyodik, és gyengéden néz Kamillára.

– Ne haragudj, hogy nem jutott hamarabb eszembe megkérni a kezed, ne haragudj, hogy nem tudok neked most gyűrűt adni, és ne haragudj, hogy ennyire vacakul csináltam, de azért azt tudnod kell, hogy nagyon büszkévé tesz, hogy a férjed lehetek, az pedig még büszkébbé, hogy a feleségemnek nevezhetlek – mondja lágyan a férfi. – Közel két évvel ezelőtt felforgattad a világomat, mindent, amit magamról hittem, és bár most olykor kénytelen vagyok romantikus filmeket nézni, sőt, még azt is hagytam, hogy legyen saját zeneválogatásod a boltban, de nincs semmi, a világon semmi, amit jobban akarnék nálad, amiért hálásabb lennék, ami boldogabbá tehetne. És semmit sem szeretnék jobban, mint hogy te is boldog legyél.

Kamilla nagyot nyel, úgy érzi, képtelen megszólalni. Nemcsak a szavak miatt, hanem azért is, ahogyan Adrián a szemébe néz. A tekintetéből áradó végtelen szerelem beburkolja a lányt, és melegséggel tölti el a szívét.

– És még te állítod magadról, hogy nem vagy romantikus – szipog Kamilla meghatódva.

Adrián elmosolyodik, magához húzza Kamillát, majd olyan nyílt és őszinte szenvedéllyel csókolja meg, olyan végtelen odaadással, ami sokkal többet árul el arról, amit érez, mint bármilyen szó.