Fanni halkan dúdolva szétnéz, de nem lát több mosogatnivalót, úgyhogy megtörli a kezét egy konyharuhában. A falra akasztott órára pillant, és kicsit elcsodálkozik azon, hogy még senki sem érkezett meg, pedig már mindjárt dél – máskor mindig hamarabb érkeznek a gyerekek, hogy besegítsenek a főzésben...

Fanni gyanakodva összevonja a szemöldökét – miért van olyan csend a nappaliban? Léna és Krisz az előbb még sorozatot nézett (Krisz már nem engedi Lénát tanulni, mondván, hogy amit eddig nem tanult meg, annak már úgyis mindegy, szerinte jobb, ha Léna pihen, hogy holnap tiszta fejjel vághasson neki az érettséginek – Fanni szerint nagyon aranyos, ahogy Krisz próbálja a lelket tartani Lénában), István is mellettük ragadt, miután a második tepsi rakott krumplit is kivették a sütőből...

Fanni lassan lépdel a nappali felé, de ahogy az ajtóba ér, megtorpan. A szeme egyetlen pillanat alatt könnybe lábad, és meglepetésében a szája elé kapja a kezét.

Tizenketten állnak vele szemben, és mind a tizenketten szélesen mosolyognak. Fanni a gyerekek mögött észreveszi Istvánt is. A férje csillogó szemmel figyeli őt.

Léna előrébb lép, a kezében egy albumot szorongat.

– Szerettünk volna valami különlegeset adni neked idén anyák napjára, mert azt, hogy most mind itt vagyunk, lényegében neked köszönhetjük, szóval... fogadd tőlünk szeretettel – mondja Léna, majd közelebb lép Fannihoz, és átadja az albumot, aztán könnyű puszit nyom az anyja arcára, és összefonva a háta mögött a kezét visszaszökdécsel Krisz mellé.

Fanni képtelen megszólalni, nagyokat nyelve figyeli a gyerekeket, és azon igyekszik, hogy ne kezdjen el sírni. A rászegeződő tekintetek csillogásában észreveszi a kíváncsiságot, úgyhogy az album felé fordítja a figyelmét.

– Várj – szólal meg halkan Ákos közelebb lépve Fannihoz. A férfi szelíd mosollyal az ajkán megfogja Fanni kezét, és az egyik fotelhez vezeti.

Fanni leül, István a fotel mögé áll, és könnyedén a vállára csúsztatja a kezét – Fanninak jólesik az érintés. Nagy levegőt vesz, felnéz a köré gyűlő gyerekekre, aztán kinyitja az albumot...

Egyszer volt, hol nem volt... – olvassa a gyöngybetűkkel írt szavakat, majd könnyű mosoly szökik az arcára, ahogy meglátja zárójelben a macskakaparást: úgy negyven évvel ezelőtt – Fanni megismeri Krisz írását. A szöveg alatt két fekete-fehér képeslap, az egyik Budapestről, a másik a Balatonról...

Fanni kíváncsian lapoz tovább.

... élt egy gyönyörű leány...

Fanni elképzelni sem tudja, hogy honnan szereztek a gyerekek róla ennyi régi fényképet. Kicsit megilletődve nézi azt a fiatal, élettel teli lányt, aki ő volt valamikor, aztán újra lapoz.

... és egy rendkívül jóképű ifjú... (nem túlzás ez? ;)) (csend, fiam, örülj, hogy volt mit örökölnöd tőlem)

Fanni majdnem felnevet, de a tekintete a képekre siklik, így csak gyengéd mosolyra kunkorodik az ajka. István régen is rendkívül jóképű volt, de most sem kevésbé az.

Ahogy az illik, első látásra egymásba szerettek... (mint a mesében :D)

Ez a megjegyzés ezúttal nem Krisztől, hanem Kornéltól származik. A szöveg alatt ezúttal nincs fénykép, csak egy gyönyörű grafitrajz két összefonódó kézről – Fanni biztos benne, hogy ez Ákos alkotása.

... ám mindenféle gonosz dolgok közéjük álltak... (ez is mint a mesében! – emberek, valóságosak vagyunk mi egyáltalán?) (Krisz, fárasztó vagy) (egyetértek – ki adott neki tollat?)

Fanni Adrián írását ismeri fel a második, Ivánét pedig a harmadik zárójeles megjegyzésben, és ezúttal már kiszökik belőle egy kis kuncogás.

... így nem lehettek egymáséi... (kéretik nem könnyeket hullatni, ez már régen volt, most már mindenki boldog)

Ezt megint Kornél írta. Fotó ezen a lapon sincs, ismét Ákos rajzolt, és mi tagadás, tökéletesen ragadta meg a pillanatot, ahogyan két kéz elengedi egymást, a közéjük szökő távolságot, Fanni érzi a rajzban a sóvárgást, a veszteséget, a kényszerű elengedést, és egy kicsit összeszorul a szíve.

A leány ekkor fájdalmában úgy büntette az ifjút, hogy átkot mondott születendő gyermekeire... (bocs, Fanni, ezt mégse hagyhatjuk ki) (de sose feledd el, hogy mennyire szeretünk ezért)

Fanni elmosolyodik Ákos megjegyzésén, és örül annak, hogy már nem érzi az önvád szorítását.

A lapon ezúttal sötéten kavargó ködből három szív dereng fel – az egyik papírból, a másik üvegből, a harmadik pedig kőből van.

Telt-múlt az idő, és mind az ifjú, mind a leány családot alapított...

Fanni elmosolyodik látva a hét fényképet a gyerekeikről, majd ez a mosoly még szélesebbre szalad, mikor a kisbabák képei alatt felfedezi a szavakat.

(nem hiszem el, hogy már akkor is tudtál gúnyosan mosolyogni, vénember...)

(helyes gyerek voltál, Krisz) (miért, most talán nem vagyok az? :)) (most is helyes vagy :)) (te pedig már akkor is gyönyörű voltál, Kicsi :)) (csöpög a lap, nem zavar titeket?)

(nézzétek, Iván akkor még tudott mosolyogni) (most is tud, csak jól titkolja) (nem titkolom, rád bármikor örömmel mosolygok, de Krisztiánnak ez nem jár ki) (halálra is rémítenél)

Fanni mosolyogva lapoz tovább.

A gyermekeik felnőttek, de mind egyedül éltek, mígnem egy esős napon egy fiatal leány bukkant fel a papírszívű férfi életében... (gyötrődött is szegény eleget a lány korán :D) (Krisz, agyonütlek)

... aki végül nemcsak egyszerűen felírta a nevét a férfi szívére, hanem kitörölhetetlenül a mélyére véste... (vér is volt meg minden?)

... mígnem a papír elhamvadt, és a férfi megértette, hogy szereti a lányt... (nem volt könnyű menet) (mondod ezt te?)

Az album oldalán Kamilláról és Adriánról sorakoznak közös képek. Adrián mindegyiken gúnyos mosollyal néz a kamerába, kivétel egy képen, amin épp Kamillára pillant, ott szeretettel és tisztán mosolyog.

Az ő találkozásuk vezetett ahhoz, hogy az üvegszívű férfi megismerhesse a lányt, akit aztán belefestett mindig üres szívébe, és az többé nem volt már üres... (persze, csak előtte még gyötrődtek egy sort – tudom, én mentem Ákosért, mikor berúgott) (amiért mindig hálás leszek neked, Krisz) (igen, és a koncertért is) (azért én is, hiszen ott láttalak először) (tényleg, a félig-meddig csók! :D) (milyen félig-meddig csók?) (bocsi, Iván, ez Kicsi titka és az enyém) (ugye tudod, hogy a húgom aznap töltötte a tizennyolcat?) (hál' a jó égnek, hogy nem kevesebbet...)

A lapon Ákosról és Dináról készült képek, Fanninak máris az a kedvence, amin mindketten boldogan nevetnek.

Aznap, mikor megtört az üvegszívű férfi átka, a legkisebb fiút megtalálta a lány, aki az első pillanattól fogva tudta, hogy az a konok kőszív hozzátartozik... (mi van, Krisztián, ide nincs semmi megjegyzés?) (ehhez nincs mit hozzátenni, Léna tényleg megtalált engem, kétszer is – mondjuk, ha nincs Kifli... mondtam már, hogy imádom azt a macskát? :)) (mi köze ehhez Kiflinek?) (látod, Iván, ez is a mi titkunk)

Léna és Krisz minden egyes képen vigyorogva néz a kamerába, kivéve egyen, amin Krisz éppen megcsókolja Lénát, aki persze már abban a pillanatban pipacsvörösre pirult.

Ez a leány hozta vissza végül a már nem olyan ifjú, de még mindig rendkívül jóképű férfi és a gyönyörű leány életébe a szerelmet, amit aztán hetedhét országra szóló lakodalom követett... (ahol volt ám meglepetés bőven, ugye, Iván? :D) (életem legszebb meglepetése, csak akkor még nem tudtam) (akkor most ki csöpög és hova?) (Krisz, ha nem fogod be, lecsúzlizlak, és ezúttal a legérzékenyebb pontodat fogom célba venni) (azt Léna nem díjazná) (Krisz! bocs, anyu...) (lehúztam) (így is látszik, nem csinálhatnánk újra ezt az oldalt?)

A lapon az esküvő után készült képek sorakoznak, a legtöbb kép nevetős és boldog – és Fanni csak most veszi észre, hogy az egyik képen Zoé és Ricsi úgy néz össze, mint akik ismerik egymást...

A lakodalmon ismerte meg a gyönyörű leány legifjabb fia a lányt, akibe rögtön beleszeretett, ám a lány nem adta magát könnyen, sok-sok ravaszságra és fortélyra volt szükség, hogy a legkisebb fiú belopja magát a lány szívébe, végül azonban sikerrel járt... (miért Lizivel és Kornéllal kezdünk, mikor Zoé meg Ricsi akkor már ismerte egymást?) (mert én hamarabb meghódítottam Lizit, mint Ricsi Zoét :)) (valaki nagyon büszke magára... :)) (de még mennyire – büszke vagyok rá, hogy hozzám tartozol)

Lizi és Kornél képei is mind nevetősek, Fanninak különösen az tetszik, amin mindketten egy kanapén ugrálnak – ez a bolondos hangulatú kép valahogy annyira rájuk vall.

Ám a lakodalom tizenkét éve eltemetett titkokat is felszínre hozott, egy elmúltnak hitt tiltott szerelem emlékeit... (ejnye, Iván, és még te papoltál nekem? most komolyan...) (már nem azért, Krisztián, de én nem csábítottam el egy tanítványomat) (de azért valld be, hogy nem sok híja volt! :D)

... és ez a szerelem aztán újra szárba szökkent, míg nem lehetett már tovább letagadni, így a legidősebb fiú is rálelt a boldogságra...

Fanni meghatódva nézi a képeket Abigélről és Ivánról – olyan jó látni, hogy ez a fiatal nő mennyi örömöt ad a fiának. Bár Iván nem változott meg, de Abigél mellett mégis sokkal többször mosolyog, és Fanni egészen biztos benne, hogy ha kettesben vannak, az ő mindig komor fia egyáltalán nem olyan komor.

A középső fiú sokáig titokban tartotta szerelmét, és senki sem sejtette a családból, hogy a papírszívű férfi nem oly rég felbukkant titokzatos kislánya a szívét már rég neki adta... (meg egyebeket is :)) (ugye tudod, Krisz, hogy ezt a húgom mellé is írhattad volna?) (nem hittem volna, hogy te is fogsz írni, Ricsi – amúgy jogos :)) (nézz csak lejjebb, Krisz)

Fanni felnevet, mikor észreveszi, hogy az egyik képnél Zoé hasára nyíl mutat a következő szöveggel: a kis huncutok összehoztak egy pocaklakót is, már látszik... (és nagyon büszkék erre a kis pocaklakóra) (a nagyapja is az) (köszönöm, apa)

(huncut? én?) (bocsi, Ricsi, de elvettem Krisztől a tollat) (és visszaszereztem a tollam! oké, amúgy ide már nem tudok mit írni, csak ezt azért tudatnom kellett :D) (ja, de, mégis tudok: éljenek a nagyapák! :D) (Krisz, mondd, szeretnéd megélni, hogy te is nagyapa lehess?)

Fanni nevetve nézi meg a többi fotót is. Ricsi mindegyiken Zoé mellett áll, szelíden átkarolja a lányt – még a képekből is árad a törődés és a szeretet –, és mindegyiken mosolyog, ami felbecsülhetetlen ajándék Fanni számára.

Fanni nagyot sóhajtva hajt az utolsó oldalra, először a róla és Istvánról készült képet veszi észre, csak aztán az írást a lap alján.

... és mindannyian boldogan élnek, míg meg nem halnak...

Ezt az utolsó sort István írta az albumba. Fanni keze a férje kezére rebben, és lágyan megszorítja, aztán felnéz a gyerekekre. A szeme újra könnybe lábad, de közben ő is olyan szélesen mosolyog, mint mindenki, aki körülötte áll.

– Köszönjük, hogy vagy nekünk – szólal meg csendesen Adrián.

Fanni érzi, hogy elpirul, ezért zavartan lehajtja a fejét. Picit szipog, és tétován megtörli az orrát. Iván egy zsebkendőt nyújt felé, amit Fanni hálásan elvesz, kifújja az orrát, csak aztán néz fel újra, bár a könnyei továbbra is peregnek az arcán.

– Nagyon szeretlek titeket... köszönöm...