Kamilla Adrián felé les, és a mellkasát máris jóleső melegség feszíti. Ha nem lenne őrülten szerelmes, egészen biztos, hogy ebben a pillanatban halálosan beleszeretne a férjébe. A férfi összevont szemöldökkel, gondos aprólékossággal kockázza a banánt. Gyümölcssalátát készít, mert Kamilla jelenleg ezt kívánja, pedig a lány nagyon igyekezett, hogy ne vallja be, majd' meghal a banánért és az eperért, de Adrián mindig átlát minden mesterkedésén, és addig nyúzza, míg ki nem böki, mit kíván. Aztán pedig akkor is elkészíti, ha ehhez előbb boltba kell mennie, nem számít, milyen késő van vagy mennyire fáradt, de még az se, ha a neten kell receptet keresnie.

Adrián szerint a lány teste nem véletlenül tereli a gondolatait bizonyos ételek felé, szerinte ennek oka van – ha például banánt és epret kíván, akkor nyilván olyan vitaminokra van szüksége a szervezetének és Emmának, ami a banánban és az eperben van. Kamilla szerint ez butaság, egyszerűen csak kiszámíthatatlanul szeszélyes, mióta terhes, és Adriánnak nem kellene körbeugrálni, de a férfi hajthatatlan.

„– Az, hogy Emma jelenleg benned növekszik, nem jelenti azt, hogy nem vagyok az apja. Te pedig a feleségem vagy, szóval jogom van kényeztetni titeket."

Kamilla elmosolyodik. Adrián kedvességét és türelmét egy szent is megirigyelhetné. Félrebillentett fejjel, elmélázva figyeli a férfit. A szíve gyorsabban dobog, és a gyomrában parányi, remegő góccá sűrűsödik a vágy. Szeretné megérinteni Adriánt, és szeretné, ha a férfi is megérintené őt. Annyira vágyik rá, hogy az szinte már fáj.

Csak éppen mozdulni is alig képes, nemhogy szeretkezni. Adrián elől próbálja titkolni, hogy néha mennyire fáj mindene, ahogy azt is, hogy mennyire rosszul alszik, mert már sehogy sem kényelmes, ráadásul túl gyakran kell pisilnie, de bármilyen nehéz vagy kényelmetlen is, mindez természetes, és nem akarja, hogy a férfi még jobban aggódjon miatta, mint amennyire egyébként is aggódik.

Amúgy meg mindegy, úgysem állíthatná, hogy jelenleg kívánatosnak érzi magát. Adrián persze nem győzi mondogatni, hogy mennyire gyönyörű, de Kamilla egyáltalán nem így látja. Szerinte leginkább egy hajszál híján pattanásig fújt lufira emlékeztet. Egy jó nagy lufira.

– Minden rendben? – zavarja meg Adrián aggódó hangja.

– Persze, miért? – kérdi Kamilla szándékai szerint egészen közönyösen. Nem akarja, hogy Adrián megint aggódni kezdjen, a férfi így is túl sokat aggódik miatta, és most aztán tényleg nincs semmi baj, csak... Csak egy kicsit sírni volna kedve. Átkozott hormonok...

– Összevontad a szemöldököd.

– Nincs semmi baj – jelenti ki a lány, ezúttal sajnos egészen dacosan, amitől Adrián szemöldöke rögtön összeszalad.

– Kamilla – pillant rá figyelmeztetően Adrián.

– Tényleg nincs semmi – közli durcásan Kamilla, és ugyanúgy néz a férfira, ahogyan a férfi rá.

Adrián néhány másodpercig állja a tekintetét, aztán leteszi a kést, megmossa a kezét, majd megtörli, és közelebb lép a kanapéhoz. Összefonja a karját a mellkasa előtt, és felvont szemöldökkel, várakozón néz rá.

Kamilla elfordítja a fejét, és összeszorítja a száját.

Az ég szerelmére, várandós! Nem fog hisztizni azért, mert úgy érzi, hogy leginkább egy vízilóra emlékeztet.

Dühösen felszusszant. Legyen inkább lufi, az mégis kedvesebben hangzik.

Adrián nem szól semmit, de megunja a várakozást, mert leül mellé a kanapéra. A kezét könnyed természetességgel a lány pocakjára simítja, olyan féltő, törődő gyengédséggel, ami könnyeket csal Kamilla szemébe.

Nagyokat pislog, és nem fordul Adrián felé.

– Szervusz, kicsi lány! – mondja Adrián, és finoman megmozdítja a kezét.

Kamilla imádja, mikor Adrián a lányukhoz beszél. Gyakran teszi, de soha nem gügyögve – igazság szerint Kamilla nem tudná elképzelni Adriánt gügyögni. Ő a gyerekekhez is mindig úgy beszél, mintha felnőttek lennének, Krisszel vagy Kornéllal ellentétben képtelen bohóckodni, a gyerekek mégis rajonganak érte. Kamilla szerint Emma is rajongani fog az apjáért. Mi sem mutatja ezt jobban, minthogy amint meghallja a hangját, mindig ficánkolni kezd odabent.

Kamilla most már hiába pislog, érzi, hogy a könnyek mindjárt alattomosan kibuggyannak.

– Anyu megint sírni fog – folytatja Adrián, és Kamilla hallja a hangján, hogy halványan mosolyog –, próbálja visszatartani, mert azt hiszi, nem bírom a könnyeket, pedig hidd el, már megedződtem. Szóval ne aggódj, annyit és olyan hangosan bömbölhetsz majd, amennyit csak akarsz, nem fogsz elijeszteni.

Kamilla lopva Adrián felé les. A férfi tényleg mosolyog, és Kamilla nagyon szeretné megcsókolni ezt a mosolyt. Ha képes lenne könnyen és egyszerűen felülni, egész biztos, hogy meg is tenné.

Adrián elkapja és fogva tartja a tekintetét, picit közelebb csúszik hozzá, és gyengéden lesimogatja a könnyeket az arcáról.

– Áruld el, mi bánt – kéri óvatosan.

Kamilla megint összeszorítja a száját, aztán viszont – mint általában, ha Adrián így néz rá – tehetetlenül kibukik belőle:

– Kövér vagyok.

Annyira ostobának érzi magát, amiért ez bántja, ha legalább valami olyasmin akadna ki, aminek értelme is van, kevésbé lenne szánalmas. Tudja, hogy ezekről a gondolatokról és a józanság teljes hiányáról javarészt a hormonok tehetnek, de ezekben a pillanatokban ettől a ténytől még egyáltalán nem lesz könnyebb a szíve.

– Ezt cáfolom – vágja rá Adrián.

– Adrián, olyan vagyok, mint egy lufi.

A férfin látszik, hogy meg kell küzdenie egy mosollyal, mielőtt válaszra nyitja a száját.

– Kamilla, nem kövér vagy, csak egy gyerek van benned, pont – jelenti ki határozottan. – Egyébként pedig, ha kövér lennél, akkor is szeretnélek. Sőt, elárulok neked egy titkot, ráncosan és öregen is szeretni foglak.

Kamilla szipogva elneveti magát. Adrián mindig tudja, mit mondjon, hogy megnevettesse, amitől aztán mindig jobban érzi magát.

Pár nappal ezelőtt Kamilla azért kezdett el sírni, mert Adrián annyira figyelmes és egyszerűen túl jó hozzá, holott az ő hangulatai még a maga számára is elviselhetetlenül ingadoznak. Adrián ránézett azzal a jellegzetes gúnyos mosolyával, és lefegyverzőn elmélyülő tekintettel csak ennyit kérdezett: „most tényleg azért sírsz, mert túl jó vagyok?"

Kamilla akkor is nevetett, de közben sírt is, és zavartan, akadozva azt felelte, hogy nem érdemli meg őt. Ugyanígy a kanapén feküdt akkor is, és Adrián ugyanígy mellé ült. A kezébe fogta a kezét, apró köröket rajzolt a tenyerébe.

„– Kamilla, te minden vagy, amire nem is tudtam, hogy szükségem van, és én nem tudom, hogy mivel érdemeltelek ki téged. A francba is, a gyermekünket hordod a szíved alatt, és semmivel nem segíthetek, csak azzal, hogy igyekszem mindent megtenni azért, hogy neked jobb és könnyebb legyen, szóval verd ki a fejedből ezt az ökörséget!"

Aztán közelebb hajolt, finoman megcsókolta, majd a fülébe súgta:

„– Bár tagadhatatlan, hogy hálás leszek, ha Emma már nem lesz benned, és nem fognak a hormonok az őrületbe kergetni minket."

– Adrián... – Kamilla elakad. Hormonok ide vagy oda, amit kérdezni akar, azt még így is szörnyen nevetségesnek érzi.

– Ne kímélj! – mosolyog rá a férfi biztatón, és a szeme sarkába finom ráncok gyűlnek.

– Te... kívánsz még engem?

***

Szóval innen fúj a szél – állapítja meg Adrián, ahogy elfojtva egy mosolyt belenéz Kamilla párászöld szemébe. Máris érzi, hogy a vér lentebbi tájékai felé zúdul, és már pusztán a gondolatra, hogy szeretkeznek, szépen lassan, de feltartóztathatatlanul keményedni kezd.

Ahelyett, hogy válaszolna, megfogja Kamilla kezét, és az ágyékára húzza. A lány szeme elkerekedik, az arca pedig édes pipacsvörösbe fordul, amitől Adrián fejében egyre kergetik egymást a piszkos fantáziaképek. Hogy imádja, mikor Kamilla az ágyban, alatta fekve pirul el!

– Ó – leheli a lány.

– Azt hiszem, megválaszoltam a kérdést – dünnyögi Adrián derűsen, bár a hangja érdesebb a kelleténél. – És csak megjegyzem, hogy amint Emma megszületik és te felépültél a szülésből, Emmát a nagyszülei gondjaira bízzuk, és egy teljes napot végigszeretkezünk. És ezt minden héten legalább egyszer meg fogjuk ismételni – dörmögi Adrián közelebb hajolva a lányhoz, és úgy csókolja meg, hogy abból Kamilla érezze, nem pusztán a levegőbe beszél, hanem minden egyes szavát roppant komolyan gondolja.

– Oké – szuszogja Kamilla, amint Adrián elhúzódik.

– Reméltem, hogy nem lesz ellenvetésed – vigyorodik el a férfi.

– Egy csepp se – rázza meg a fejét Kamilla, és végre ő is vigyorog. Szemtelen, pajkos vigyor, ami olyan sok huncutságot sejtet, amitől Adrián még jobban megkeményedik.

Adrián nagyot nyel, és igyekszik legalább mérsékelni a vágyat, ami átjárja a testét.

– Most mire gondolsz? – kérdi Kamilla halkan.

– Koszos pelenkákra.

– Miért? – neveti el magát a lány.

– Hátha segít lecsillapodni – morogja Adrián, és örül, mikor Kamilla kuncogni kezd.

Katasztrófa és könnyek elhárítva – jegyzi meg magában megkönnyebbülten, és puhán megsimogatja a lány arcát.

Szüntelenül aggódik Kamilláért, és majd belegebed, hogy ennek csak a törtrészét engedje látni. Nem aggódhat túl feltűnően, mert akkor Kamilla miatta aggódik, és Adrián ezt nem akarja. Tudja, hogy Kamilla sok mindent elbagatellizál, hogy ő kevésbé féltse, de ő csak annyit tehet, hogy próbálja nem kimutatni az aggodalmat, holott biztos benne, hogy ahogyan ő tudja, hogy Kamilla például mennyire rosszul alszik, Kamilla is tudja, hogy ő mennyire aggódik érte. Ha jobban belegondol, már-már nevetséges, hogy mennyire igyekeznek egymást védeni, és egészen biztos benne, hogy ha megszületik Emma, mindezen majd jót fognak nevetni. Igazából alig várja, hogy már így legyen. Nemcsak azért, mert szeretné végre a karjában tartani Emmát, hanem azért is, mert szeretné, ha Kamilla nem aggódna folyton azért, mert ő aggódik – pedig Adrián szerint őt aztán nincs mitől félteni, és Kamillának most csak magára és Emmára kellene figyelnie, nem pedig rá, de tudja, hogy ezen nem változtathat. Bármi legyen, mindig jobban fognak aggódni egymásért, mint magukért, mert ilyen a szerelem. És ők nagyon szeretik egymást.

Kamilla szeme hirtelen meglepetten elkerekedik, mire Adrián teste máris megfeszül.

– Jól vagy?

Kamilla félrebillenti a fejét.

– Mondd csak, Adrián, emlékszel a Jövőre veled ugyanittből arra a jelentre, amikor Doris terhesen érkezik?

Adrián meglepetten pislog. Hogy jön ez most ide?

– Abban a filmben van ilyen jelenet?

– Adrián, vagy ezerszer láttuk azt a filmet.

– Nem egészen, én inkább úgy mondanám, hogy vagy ezerszer csináltunk valami teljesen mást az alatt a film alatt.

Adriánnak tényleg nem rémlik ilyen jelenet. A film elejét már kívülről fújja, és előfordult olykor, hogy a végét is látta, de hogy közben mi történik, az teljes rejtély. Ennek ellenére, ha bárki megkérdezné, melyik a kedvenc filmje, gondolkodás nélkül rávágná, hogy a Jövőre veled ugyanitt.

– De hogy jutott ez most eszedbe? – kérdi Adrián értetlenül.

Kamilla félszegen elmosolyodik.

– Hát, így akartam veled kíméletesen tudatni, hogy azt hiszem, elfolyt a magzatvíz.

Adrián szeme elkerekedik.

– Nos, ez körülbelül olyan kíméletes volt, mint egy úthenger – jegyzi meg szárazon, és nagyon igyekszik elnyomni a testében feltámadó pánikot. Ebben a pillanatban csak az egyikük pánikolhat, és az nem ő.

Kamilla a kezéért nyúl, és megszorítja.

– Nagyon félek – súgja reszketeg mosollyal a lány.

– Én is – vallja be Adrián –, de végig veled leszek, és esküszöm, nem bánom, ha úgy szorongatod közben a kezemet, hogy szilánkosra törnek a csontjaim.

Ahogy Adrián remélte, a szavai remegős nevetést csalnak elő Kamillából. Adrián megszorítja a lány kezét, közelebb hajol hozzá, és megcsókolja.

– Minden rendben lesz – súgja, mert Kamilla ezt gyakran mondogatja magának, és tudja, hogy ezek a szavak megnyugtatják. Nem mellesleg neki is szüksége van most ezekre a szavakra.

Néhány órával később...

Adrián szédülten vigyorogva figyeli a karjában alvó csöpp kicsi lányt. Mióta Emma először felsírt, nem tudja abbahagyni a vigyorgást. A vajúdás és a szülés – hála mindeneknek! – nem tartott sokáig. Igazából nagyon gyorsan vége volt, bár kétli, hogy ezt Kamilla is így élte meg, sőt, tulajdonképpen, míg tartott, ő maga is pokolian hosszúnak érezte.

Végig egymás szemébe néztek, kivéve, mikor Kamillának nyomnia kellett, és az erőlködéstől szorosan behunyta a szemét. De Adrián végig őt nézte, egy pillanatra sem fordult el, és közben úgy dobogott a szíve, mintha minden erejével azon lenne, hogy Kamilla szíve mellé férkőzzön, hogy mindenestül és teljes egészében mellette lehessen.

Emma hangja, mikor először felsírt, minden hang közül a legszebb volt, amit Adrián életében hallott. Talán csak az közelíti meg, mikor először hallották az ultrahangon Emma szívdobogását. Meg persze Kamilla nevetésének hangja, vagy az, ahogy néha álmában szuszog, vagy amikor... Jó, tulajdonképpen sok gyönyörű hang van a világon, de az biztos, hogy Emma sírásának hangja szorosan az élmezőnyben van, bár Adrián attól tart, hogy néhány nap, és fogja ezt még máshogy is gondolni.

Vajon mennyi idő múlva múlik el ez a lebegős mámor, amit érez? Vajon mikor hiszi el, hogy a lánya a karjában tényleg valóság? Hogy Kamilla és ő adták ezt az édes, tündéri kis csodát az életnek?

Adrián gyengéden megsimogatja az egyik ujjával Emma pufók arcocskáját. Elképesztő, hogy mennyire kicsi, pedig tartott már kisbabát a karjában, de Lilit vagy az unokaöccseit és unokahúgait tartani egészen más érzés volt, mint most Emmát. Hogyan lehetséges vajon, hogy a boldogságnak és a szeretetnek ennyi árnyalata legyen? Hogyan létezhet ennyi megfoghatatlan és érthetetlen mélység?

Adrián leheletnyit megrázza a fejét, de közben nem veszi le a tekintetét Emma arcáról. A torka furcsán szorít, és mintha nyomás nehezedne a mellkasára. Most először érti igazán, hogy miért csal a boldogság Kamilla szemébe sokszor könnyeket. Tényleg van, hogy az ember annyira boldog, hogy az érzés nem fér el a testében.

– Szervusz, Emma – szólal meg halkan és rekedten. A hangjára Emma szempillái megremegnek. – Tudod, örülök, hogy végre itt vagy. Anyu most alszik, mert megviselte ez az egész, de ne haragudj rá ezért, tudományos tény, hogy a vörös hajúak érzékenyebben reagálnak a fájdalomra.

Adrián elmosolyodik. Bár évekkel ezelőtt volt, de azért élénken emlékszik még arra, amikor Kamilla ezt elhaló hangon a fejéhez vágta. Akkor még magázódtak, és ugyan fogalma sem volt róla, de akkor már szerelmes volt.

– Ebből a szempontból nem szerencsés, hogy nagyon úgy tűnik, örökölted a vörös haját, de megbirkózunk majd vele – folytatja Adrián, és megint megcirógatja Emma arcát. – Ígérem, egy szót se fogok szólni, ha a nyűgös leszel, amikor menstruálsz. – Adrián szeme felcsillan. – Viszont cserébe meg kell ígérned, hogy nincs pasizás tizennyolc éves korod előtt. Jó, legyen tizenhat, de előbb egy perccel sem. Sajnálom, de ehhez ragaszkodnom kell.

Emma szempillái megint megremegnek, de nem nyitja ki a szemét.

– Pont olyan gyönyörű leszel, mint Kamilla, úgyhogy nem tudod majd magadról levakarni a fiúkat – morogja Adrián. – De ne félj, vigyázni fogok rád, mindig, megígérem. Rád is és anyura is. Mindig.

***

Kamilla Adrián lágy és mély hangjára ébred fel. Erőtlenül pislogva nyitja ki a szemét, és kell pár másodperc, hogy képes legyen fókuszálni. Ahogy megpillantja Adriánt, amint a karjában Emmával az ágya melletti fotelben ül, a szemébe könnyek szöknek.

A férfi, akit szeret, a tökéletes és egészséges kislányukat dajkálja, és olyan gyengéd szeretettel és féltéssel beszél hozzá, ami könnyű, édes melegséget csempész a szívébe.

– Azt hiszem, fiúkról beszélni korai még kicsit – jegyzi meg hamiskás mosollyal Kamilla.

Adrián felnéz, és elvigyorodik.

– Erről nem lehet elég korán elkezdeni beszélni.

Kamilla is vigyorog, és bár kicsit még kábának érzi magát, de azért kidugja a kezét a takaró alól, és int Adrián felé.

A férfi feláll a fotelből, és leül mellé az ágyra, majd úgy tartja Emmát, hogy Kamilla is láthassa.

– Gyönyörű – súgja Kamilla, ahogy puhán megérinti Emma arcát. Hihetetlen, hogy ez az apróság az ő kislánya, hogy mindeddig benne növekedett, és most itt van. Mi ez, ha nem valami elképesztő és felfoghatatlan csoda? Emma, az ő kicsi csodájuk.

– Akárcsak az édesanyja – mondja szelíden Adrián, és megfogja Kamilla kezét.

– Hogy vannak a csontjaid? – kérdi a lány pajkosan.

– Nem törtek szilánkosra, ha emiatt aggódnál, bár azt hiszem, nem sok híja volt – feleli Adrián vigyorogva, aztán a tekintete elkomolyodik. – Hogy vagy?

– Nagyon jól – mosolyog Kamilla Adrián szemébe nézve.

– Akkor jó – súgja Adrián megkönnyebbülten, majd rá nem jellemző félszegséggel pillant a lányra. – Kamilla, köszönöm, hogy ennyire boldoggá teszel.

Kamilla nagyot nyel, és bólint. A szemébe megint könnyek lopják magukat. Adrián vigyora szélesebbre szalad, de mintha az ő szeme is fátyolos lenne kicsit.

– Nézd, Emma, anyu megint sírni fog – mondja Adrián szokatlanul rekedtes hangon. – De nem kell megijedni, gyakran sír, ha boldog, és tudod, azt hiszem, most már megértem őt.

Adrián Kamilla szemébe néz, és Kamillán jóleső borzongás fut végig. Szaporán peregnek a könnyek az arcán, de közben féktelenül vigyorog. Adrián szeme is könnyes, de ő is vigyorog. Kamilla szeretné elmondani Adriánnak, hogy mennyire szereti, hogy mennyire boldog, de képtelen most kipréselni magából akár egyetlen hangot is, Adrián azonban így is érti, mert bólint és megszorítja a kezét.

Szótlanul nézik egymást, és Kamilla mindennél biztosabban tudja, hogy ez most egy tökéletes pillanat. Tökéletes, mert együtt vannak és szeretik egymást, mert a lányuk csodálatos, mert boldogok, és még azért is, mert az élet aligha lehetne ennél szebb és teljesebb.