Anna látta, mikor Máté átvágott a tömegen, és felé se nézve kiment a klubból. Most, amikor újra a félhomályos folyosón áll, és az édesapja elismerő, büszke szavai még a fülében csengenek, nem tudja, mitévő legyen. Titkon abban bízott, hogy Máté hozzá igyekszik, de a folyosón csak Dina várja, Máté nincs itt.

Míg énekelt, nem mert sokszor a fiúra pillantani, mert attól félt, akkor elfelejti a szöveget, de azért egyszer-kétszer csak nem bírta ki, hogy ne rebbenjen rá a tekintete, viszont képtelen volt rájönni, hogy mire gondolhat vagy mit érezhet Máté. Olyan különös volt a tekintete, az arcvonásai pedig dermedtek, mintha az egész lényét átok kényszerítette volna megfagyott mozdulatlanságba.

– Fantasztikus voltál – öleli át szorosan Dina, és Anna halványan elmosolyodik. Jólesik neki a dicséret, de nem ezért állt ki a színpadra, hanem Máté miatt. Persze egészen büszke magára, hogy sikerült, hogy végig tudta csinálni, őszintén nem hitte, hogy ennyire felszabadító és jó érzés lesz, de most akkor is csak egyetlen dolgot szeretne igazán tudni, mégpedig, hogy Máté megértette-e, és ha igen, akkor most hogyan is állnak egymással.

– Köszönöm, Dina – súgja, és puszit nyom a nagynénje arcára, aztán azonban kibontakozik az ölelésből.

– Menj – bólint Dina biztató mosollyal, és Anna nagyon hálás azért, hogy nem kell most magyarázkodnia.

Sarkon fordul, besiet az öltözőbe, felkapja a dzsekijét, aztán már rohan is a lépcső felé. Menet közben magára kapja a dzsekit, de ahogy kilép az őszi éjszakába, a kellemesen hűvös levegőtől még így is megborzong picit. Vagy csak a félelem teszi?

Anna körbenéz, de semerre nem látja Mátét, pedig reménykedett benne, hogy a fiú talán hozzá sietett. Vajon hol lehet? Ugye nem ment mégis vissza a családjukhoz? Szeretne vele négyszemközt beszélni, nem hiányzik most, hogy mindenki őket lesse titkon, és hát a koncert egyébként sem ért még véget, szóval gyakorlatilag lehetetlen lenne értelmesen szót váltani egymással.

Anna összébb húzza magán a dzsekit, és elindul a klub bejárata felé, hátha Máté valahol ott bóklászik. A lába remeg picit, és nem tudja eldönteni, hogy a sikeres szereplés miatti adrenalin vagy inkább az izgatottság az oka.

Vajon miért jött ki Máté olyan hirtelen? Talán pont őt akarja elkerülni? Anna kétségbeesik, be is lassul picit. Végül is, ha vele akart volna találkozni, akkor hátrajön hozzá, nem? Mi van, ha Máté megértette, de nem akarja megbántani, ezért most inkább kereket old? De nem, Máté nem ilyen. Sosem ijed meg a kellemetlen helyzetektől, mindig nyílt és őszinte, mert úgy véli, ezzel az ember nemcsak önmagának, hanem másoknak is tartozik. Bár az is igaz, hogy ők ketten sosem voltak még olyan helyzetben, ahol megbánthatták volna egymást, mindig teljesen egy hullámhosszon mozogtak.

Anna nagyot sóhajt, zsebre dugja a kezét a dzsekibe, és újra eltökélten lépked. Nincs értelme agyalni, egyszerűen beszélnie kell Mátéval. Négy éve mást sem tesz, csak álmodozik és tervezget, elképzeli, milyen lesz az első csók, hogyan vallja majd be Máténak, hogy szereti, hogy milyen lesz, amikor már nem barátként, hanem egy párként vannak együtt. Ezernyi forgatókönyvet „írt" képzeletben az elmúlt évek alatt – most már a valóságot szeretné, bármit is hozzon.

A klub előtt Anna megtorpan, és idegesen forgolódva szétnéz, de sehol sem találja Mátét. Mégis hova tűnhetett? Ez annyira nem jellemző rá. A félelem megint visszalopakodik a lány szívébe, de ő csak azért sem vesz róla tudomást. Nem fog előre aggódni, talán teljesen félreérti a helyzetet.

Már épp feladná, amikor a klubbal szemben lévő parkban egy magas alak lehajtott fejjel az egyik lámpa fénykörébe lép. Anna összehúzott szemmel figyeli. Az alak felemeli a kezét, és félszegen int neki, Anna pedig szélesen elmosolyodik.

Máté.

A szíve őrült dübörgésbe kezd, ahogy megindul felé. Átszalad az úttesten, és közben nem tudja letörölni az ajkáról a széles mosolyt. Hiszen Máté nem szökött el előle! Talán pont rá várt, talán... Anna már közel jár Mátéhoz, és most már a vonásait elmélyítő komorságot is tisztán látja. Picit megcsappan a lendülete, a szíve szédült dobogása azonban nem enyhül.

– Szia! – lép a fiú elé. A keze még mindig a zsebében, ami nem is baj, mert így legalább Máté nem veszi észre, hogy remeg.

– Lenyűgöző voltál, Napraforgó – jelenti ki szelíd tekintettel Máté, de mintha valamiféle halvány, derengős fájdalom reszketne meg a szavak mélyén.

– Köszönöm – feleli Anna szégyenlős félmosollyal.

Meg kellene kérdeznie, Anna tudja, de képtelen rá. Máté máshogy néz rá, mint szokott, egészen úgy, mintha idegenek lennének. Vajon ő is gyötrődik most? Ő se tudja, mit kellene mondania? Talán zavarja, hogy utána jött? Egyedül akart lenni, míg kitalálja, mit mondjon, hogyan legyen minél finomabb? Vagy valami másról van szó? Anna magában azért könyörög, hogy Máté végre szólaljon meg, mondjon valamit, bármit, az se számít már, ha visszautasítja, csak ne legyen tovább ez a feszült bizonytalanság.

– Kinek írtad a dalt? – kérdi csendesen Máté.

– Jaj, Máté, hogy lehet, hogy nem tudod? – fakad ki Anna elkeseredetten. Nem lehet, hogy nem jött rá, hogy az egészből csak annyit fogott fel, hogy valakinek írta. Talán ennyire nem tudja elképzelni, hogy neki? Hogy senki mást nem akar, csak őt?

– Nem tudtam, hogy van valakid – morogja Máté, és a hangjában mintha dühös és csalódott szikrák sisteregnének.

Anna összevonja a szemöldökét. Mi ez az egész? Egyáltalán nem így képzelte. Szenvedélyes csókot képzelt, Máté mosolyát és olyan szavakat, amelyeket már négy éve vágyik hallani.

– Nincs is – motyogja megtörten.

– Akkor ez valami titkos szerelem? – faggatózik tovább Máté. – Nem meséltél róla.

Anna félrebillenti a fejét, és pislogás nélkül fürkészi a fiú arcát. Máté lesüti a tekintetét, de a száját komoran összepréseli, és az álla is dacosan megfeszül picit. Mintha... mintha...

Anna testét megkönnyebbülés gyengíti el, az ajkára pedig széles mosoly szökik. Létezik, hogy Máté féltékeny? Hogy a dal és ez a ma este mégis teljesítette a küldetést, és Máté végre ráébredt, hogy szereti?

– Igazából nem titkos – feleli Anna óvatosan. – Szerintem már mindenki tudja.

– Én nem – jelenti ki Máté, és mogorván a szemébe néz.

Anna mosolya még szélesebbre szalad. Máté tényleg féltékeny. Féltékeny arra a valakire, aki nem is létezik – sőt, igazából saját magára. Anna szíve boldogságot dobog, és a lány máris úgy érzi magát, mintha felhőkönnyű lenne a teste és a föld fölött lebegne.

– Pedig már tizenhárom éves korom óta tart – vallja be Anna, és várja, hogy végre leessen Máténak.

A fiú azonban csak még morcosabb lesz, amit Anna nagyon aranyosnak talál.

– És azóta titkolod előlem?

Anna most már majdnem nevet. Annyira, de annyira szereti ezt a fiút!

– Édes vagy féltékenyen – jegyzi meg, és beharapja az ajkát, hátha akkor sikerül visszafogni valamelyest a bolondos-ábrándos vigyorgást.

– Nem vagyok féltékeny. És édes sem vagyok. – Máté hirtelen elfordul tőle. Mintha félne őt tovább nézni.

Anna közelebb lép hozzá, és megérinti a vállát.

– Máté...

– Nem érdemli meg, hogy szeresd – jelenti ki hirtelen Máté. Visszafordul Anna felé, a kezébe fogja a kezét, és olyan erővel, olyan vad vággyal néz a szemébe, amitől Anna valósággal megszédül.

– Máté...

– Nem, Napraforgó, nem érted! Bárki is legyen, ezek szerint már négy éve nem vesz téged észre! – Máté olyan lendülettel és szenvedéllyel beszél, hogy Anna csak pislogni képes. – Nem veszi észre, hogy mennyire nagyszerű és csodálatos vagy, hogy te... te tökéletes vagy, és igazán nem akarhatsz olyan valakit, aki ezt nem értékeli.

– Máté...

– Értem már, miért nem randiztál soha – folytatja Máté, nem hagyva Annát szóhoz jutni –, de akkor mégis honnan tudhatnád, hogy ő kell neked? Randiznod kellene, esélyt adni másnak is, mert akárki is az a barom, akinek énekeltél, nem érdemel meg téged – folytatja a fiú csupa vad tűzzel és daccal.

Anna torka összeszorul, és most már meg se próbál közbeszólni, valószínűleg úgysem jönne ki egyetlen hang se a torkán. Máté tényleg szereti, annyira szereti, hogy félti, óvja, védi, és esélyt akar kapni, mert azt hiszi, teljesen elszúrta. Anna megérti, hogy Máté nem a dal miatt döbbent rá, hogy szereti, hanem azért, mert azt hiszi, elveszítette. Nem egészen így tervezte, és nem akarta, hogy Máté akár egy percet is gyötrődjön, mert szereti őt és sosem akarna neki fájdalmat okozni, de... az az igazság, hogy ez a jelenet szebb bármelyiknél, amit korábban elképzelt. Szebb és romantikusabb, és Máté annyira aranyos, hogy Anna nem tud betelni vele. A teste mintha tele lenne apró buborékokkal, és mind egyre csak felfelé szállnak, szétpukkannak, és ragyogó színeket hagynak maguk után.

– Napraforgó – sóhajtja Máté, és gyengéden megsimogatja az arcát, amitől Annában bizsergető villámok sokasága fut szét. – Te valaki olyat érdemelsz, akinek te vagy a legfontosabb, aki... aki úgy akar téged, ahogyan te őt. A francba is, tudom, hogy későn jöttem rá, hogy későn mondom, de... Napraforgó, én szeretlek, és... jobban ismerlek, mint bárki, és annyira ostoba voltam, mert mindvégig mindenkiben téged kerestelek, és talán elszúrtam az egészet, de... Nem tudom, ki az, aki miatt képes voltál kiállni a tömeg elé, de talán tévedsz. Én... azt szeretném, ha boldog lennél, és ha biztos vagy benne, hogy ő kell neked, akkor... akkor csak ajánlani tudom neki, hogy tiszteljen és becsüljön meg téged, különben én...

– Máté – súgja Anna könnybe lábadt szemmel, szaporán dobogó szívvel –, neked írtam a dalt.

Máté mozdulatlanná dermed, nem is pislog, úgy bámul elkerekedett szemmel Annára. Anna megránduló szájjal, az ajkát tétován beharapva figyeli.

– Tessék? – nyögi ki Máté, mintha nem lenne biztos abban, hogy jól hallott. A hangját remény színezi árnyasra, és Anna gerincén édes reszketés szalad végig tőle.

– Neked írtam a dalt, miattad – ismétli meg nyomatékosan, aztán félszeg vállvonás kíséretében hozzáteszi: – Azt szerettem volna, ha végre észreveszel.

Máté nagyon nyel, és úgy szorítja Anna kezét, mintha kapaszkodna.

– Te... – kezdi Máté, majd megköszörüli a torkát –... már négy éve... – A fiú megrázza a fejét, hitetlenül, szégyenlősen, reménykedőn.

– Szeretlek – súgja Anna, és egy könnycsepp akarata ellenére megszökik a szeméből. Mert végre kimondta, mert felszabadult és megkönnyebbült, és azért is, mert annyira boldog, hiszen Máté is szereti.

Máté gyengéden letörli Anna arcáról az áruló könnycseppet, aztán szemtelen és ígéretekkel teli mosolyra húzódik az ajka.

– Napraforgó, én most nagyon szeretnélek megcsókolni.

– Akkor mégis mire vársz? – kérdi Anna hevesen. Nem szégyelli magát érte, hiszen már négy éve vár erre a csókra, és négy év nagyon, nagyon hosszú idő.

Máté mosolya még szélesebbre fut. Finoman megérinti a lány ajkát, de közben végig a szemébe néz. Anna szíve erősen és féktelenül dobog, minden egyes dobbanás Mátét várja, hívja. A fiú lassan közelebb hajol, Anna már érzi a lélegzetvételei könnyű csiklandozását, aztán behunyja a szemét, és mikor Máté ajka leheletfinoman az ajkához ér, megbicsaklik a lába. A következő pillanatban Máté már szorosan átkarolja a derekát, és Anna boldogan simul hozzá. A fiú teste forró, akárcsak az övé, és a szenvedélytől mintha lusta, füstízű illatok töltenék be a levegőt.

Máté ajka puhán cirógatja az övét, és Annában édes és forró lángok lobbannak. Csak kóstolgatják egymást, finoman, óvatosan, csupán az ajkuk találkozik, de már ez sokkal-sokkal szebb, mint amilyennek Anna képzelte. Mintha színtiszta varázslat lenne ez a pillanat – de még ez sem elég, Anna többet akar, és a vágy birtokba veszi a testét. Máté nyaka köré fonja a karját, a testét a testéhez préseli. Máté halkan mordul, és a nyelve puhatolózón végigsimít a lány alsó ajkán. Anna készségesen megnyílik előtte, és ahogy a nyelvük egymáshoz ér, valósággal megszédül. Minden csupa forró borzongás, édes izzás és álomszerű kábulat.

Annának fogalma sincs, mennyi idő telik el, percek vagy órák, bár felőle akár napok is lehetnének, mert semmi nem létezik ebben a pillanatban Mátén kívül. Mikor a fiú zihálva elhúzódik, kell pár pillanat, hogy összeszedje magát, és ki tudja nyitni a szemét. Máté gyengéd és édes tekintettel figyeli, kicsit talán csodálkozva, mintha nem hinné el, hogy mindez tényleg megtörténik.

– Még mindig úgy gondolod, hogy randiznom kellene? – kérdi játékosan Anna.

Máté felnevet, és megingatja a fejét, aztán viszont elkomolyodik a tekintete.

– Azt akartam, hogy velem randizz.

– Rájöttem – somolyog Anna.

– Hihetetlen vagy, Napraforgó – súgja Máté –, és én nagyon köszönöm, hogy vártál rám.

– Megérte – mondja Anna, és érzi, hogy elpirul. – Tényleg eszedbe se jutott, hogy miattad mentem ki a színpadra?

Máté félszegen elmosolyodik.

– Kicsit összezavarodtam, azt hiszem – vallja be, majd megrázza a fejét, és meleg tekintettel a lányra pillant. – Nem tudom, hova tettem a szemem korábban, és nagyon sajnálom, de ígérem, hogy minden egyes napért – súgja Máté, és egy puszit nyom Anna szájára –, óráért – érkezik még egy puszi –, percért – motyogja Máté szinte már Anna szájába –, másodpercért és pillanatért kárpótolni foglak.

Anna egészen elgyengül Máté őszinte és tiszta tekintetétől. Annyira vágyott rá, hogy a fiú egyszer majd így nézzen rá, és most, hogy valósággá vált az álom, nem tud betelni az érzéssel.

– Csak szeress – súgja picit megilletődve.

– Örökké – mosolyodik el Máté, és ez egyáltalán nem hangzik fellengzősen, mert Máté komolyan gondolja. Anna beleremeg az egész testét elárasztó örömbe.

– Négy év hosszú idő – jelenti ki töprengve, huncut mosoly árnyékával a szája sarkában Máté. – Nagyon sok csókot kell bepótolnunk.

– Rengeteget – bólint Anna komolyan, és Máténak nem kell ennél több biztatás, mohón és részegítőn máris újra csókolja. Anna úgy érzi, hogy itt és most, ebben a pillanatban, teljes és egész a világ – és tudja, hogy ez mostantól már mindig így lesz.

***

Két héttel később

Máté mosolyogva nézi Napraforgót. A lány még alszik, és ő nem is akarja felébreszteni. Persze lennének ötletei, hogy mi mindent csinálhatnának, de nagyon sokáig voltak fent az éjszaka, és Napraforgóra ráfér a pihenés. Van még idejük – egészen pontosan egy életnyi idejük van, és Máté már most biztos benne, hogy alaposan ki is fogják használni.

Felkönyököl, és hevesen dobogó szívvel nézi tovább a lányt. Kétli, hogy valaha eljöhet az idő, amikor majd nem imádja őt nézni. Még mindig nehéz elfogadnia, hogy négy éven keresztül nem vette őt észre. Annyira végtelenül ostoba volt, hogy arra már szavak sincsenek – és Napraforgó mégsem haragszik rá. Csak itt van neki, és szereti. Máté olykor még mindig meglepődik azon, hogy ez a csodálatos és tökéletes lány őt választotta. Hogy már négy éve vár rá.

Bár Napraforgó az éjszaka azt mondta, hogy ugyan néha nem volt könnyű, de azért nem bánja, mert így legalább az egyiküknek már volt tapasztalata. Bár utána gyorsan hozzátette, hogy nem szeretne hallani az előző barátnőiről, mert mindig „piszok irigy és féltékeny" volt rájuk. Máté azt felelte, hogy számára már semmilyen más lány nem létezik – és ez így is van. Napraforgóhoz senki sem érhet fel.

Máté nagyon félt, hogy fájdalmat fog okozni neki – azt sem tartja kizártnak, hogy ő maga jobban izgult, mint Napraforgó. Nem tervezték meg előre, hogy most teszik meg, Máté akármeddig várt volna, ha kell, és soha nem sürgette volna Napraforgót. De tegnap egyszerűen képtelenek voltak egymástól elszakadni, és Napraforgó megkérdezte, nem akar-e itt aludni. Mégis mit mondhatott volna erre, mikor más vágya sem volt?

Aztán egyik dolog követte a másikat, előbb csak csókolóztak és simogatták egymást, aztán Napraforgó azt súgta, hogy akarja. Máté is akarta. Napraforgó csak egy pici fájdalmat érzett, és utána Máté mindent megtett azért, hogy a csillagokig repítse – persze előtte is, és büszke magára, hogy többször is sikerrel járt. Napraforgó utána azt mondta, hogy nem hitte volna, hogy ennyire különleges és varázslatos lesz. Máté megcsókolta, aztán a fülébe súgta, hogy ő se hitte.

Tényleg nem. Nem mintha rengeteg lánnyal lett volna már együtt, de nem is számít, mert egyik sem volt ilyen. Napraforgóval minden más. Vele egyszerűen csak... tökéletes.

Máté nagyon szeretné megérinteni a lányt, de visszafogja magát és inkább óvatosan, csendesen kibújik az ágyból. Megkeresi a bokszeralsóját, aztán egy pólót, magára rángatja mindkettőt, majd amilyen halkan csak tud, kioson Napraforgó szobájából.

Előbb a mosdót veszi célba, aztán a konyha felé indul. Elvigyorodik, mikor eszébe jut, hogy meglepi Napraforgót és ágyba viszi neki a kávét.

– Máté fiam, hát te mit csinálsz itt ilyen korán reggel?

Máté összerezzen, megtorpan a küszöbön, és eltűnik a széles vigyor az arcáról. Talán nem szerencsés, hogy Krisz úgy kapta rajta, hogy ő úgy vigyorog korán reggel, mint valami ütődött. Vajon ebből rájött, hogy mi történt az éjszaka? A francba, hiszen nem is szóltak előre, hogy itt alszik.

– Kissé hiányos öltözetben – fűzi hozzá Krisz összevont szemöldökkel, miután alaposan végigméri Mátét.

A fiú nagyot nyel, és zavartan a hajába túr. Fel kellett volna vennie a nadrágját is. Hát persze, mert attól aztán tényleg nem lenne egyértelmű, hogy amúgy itt töltötte az éjszakát.

– Szia, Krisz – motyogja Máté, és aggódón Krisz felé pislog.

Krisz a konyhaasztalnál ül, és komoran méregeti.

– Tudod – szólal meg halkan, fenyegető színekkel a hangjában –, élvezem ám, hogy egy kicsit meggyötörhetlek – vigyorodik el.

Máté egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát. Ezt most vajon úgy kell érteni, hogy Krisz tudja, mi történt, de ezért nem áll szándékában kiherélni?

A koncert után, mikor végre képesek voltak abbahagyni Napraforgóval a csókolózást, kézen fogva visszamentek a Katlanba. Máténak csak akkor esett le, hogy tényleg mindenki tudta már, hogy Napraforgó és ő szeretik egymást, mikor senki nem lepődött meg azon, hogy együtt, kézen fogva érkeznek. Mindenki örült nekik, még Krisztől is kapott egy barátságos hátba veregetést, amit ő jóváhagyásnak értelmezett, de azért ez persze nem jelenti azt, hogy Krisz boldog lesz a ténytől, hogy ő a ma éjszakát a lánya ágyában töltötte.

– Szóval – kezdi Krisz, és már nem vigyorog –, áruld el nekem...

– Apa – csendül Napraforgó hangja szelíd határozottsággal.

Máté megfordul, és rögtön úgy érzi, hogy a konyhában felragyogott a Nap. Napraforgó még álmosan pislogva, kócos hajjal is elképesztően gyönyörű. Máté úgy mosolyog, mintha megbolondult volna, és legszívesebben magához húzna Napraforgót egy alapos és kimerítő csókra, de Kriszre való tekintettel inkább nem teszi.

– Tessék? – kérdi Krisz felvont szemöldökkel.

Napraforgó közelebb lép Mátéhoz, az egyik karjával átöleli, és finoman neki dől. Máté nem tudja, merje-e Napraforgó dereka köré fonni a karját, mert Krisz roppant szúrósan méregeti őket.

– Anya említette, hogy amikor összejöttetek, csak azért költöztél haza – nyomja meg szándékosan kissé gúnyosan Napraforgó az utolsó szót –, hogy minden éjszaka átosonhass hozzá. Szóval van bármi mondandód? – kérdi végül széles mosollyal.

Krisz kihúzza magát.

– Anyád akkor tizennyolc éves volt.

– Nemsokára én is annyi leszek – vág vissza Napraforgó még mindig mosolyogva. Úgy néz, mintha semmi nem tudná kizökkenteni a jókedvből, még az apja szigorú morcossága se. – Egyébként pedig tizenhárom éves korom óta tudod, hogy ez előbb-utóbb megtörténik – fűzi hozzá Napraforgó egy édes vállvonással.

– Apukád tizenhárom éves korod óta tudja? – hökken meg Máté.

– Sírt miattad, mert mással jártál – közli borús tekintettel Krisz.

Máté ezúttal már nem foglalkozik Krisszel, megfogja Napraforgó derekát, maga felé fordítja, és a háta mögött összekulcsolja a kezét.

– Ne haragudj, Napraforgó – mondja gyengéden. Ha szóba kerül az elmúlt négy év, Napraforgó mindig csak legyint, hogy már nem számít, mert most együtt vannak. De Máténak számít.

– Tulajdonképpen akkor is te vigasztaltál meg – pirul el Napraforgó.

– Tényleg? – kérdi meglepve Máté, és ez valamennyire megkönnyebbüléssel tölti el. Igazából valószínűleg már akkor is szerette Napraforgót, csak még nem tudott róla.

– Azt mondtad, gyönyörű és kedves vagyok, és ha bárki mást mond, azt bármikor szívesen megvered – idézi fel Napraforgó, és a tekintete elárulja, hogy ezek a szavak nagyon sokat jelentettek neki akkor.

– Ez így is van – bólint Máté összeráncolt homlokkal, majd mélyen Napraforgó szemébe néz. – Valaki mást mondott?

Napraforgó vidáman, hátravetett fejjel felnevet, aztán hirtelen lábujjhegyre áll és puszit nyom a szájára.

– Gyerekek, ezt ne előttem – morogja Krisz.

– Te is mindig megcsókolod anyát – somolyog Napraforgó az apjára.

– Mi házasok vagyunk – dörmögi Krisz.

Máté nem tudja megállni.

– Hát, ha ezen múlik...

– Egek, nem mondtam semmit! – emeli fel a kezét nevetve Krisz.

Napraforgó kuncogva kibontakozik az ölelésből, az apjához lép, az ölébe ül, aztán puszit nyom az arcára.

– Szeretlek, apa.

Krisz tekintete ellágyul, ahogy Napraforgóra pillant.

– Én is téged, Picur, és örülök, hogy boldog vagy. – Az utolsó szavakat Krisz már Máté szemébe nézve mondja. Máté halványan elmosolyodik, és biccent. Reméli, Krisz ebből megérti, hogy Napraforgó boldogságáért bármit megtenne. Krisz visszabiccent, úgyhogy Máté úgy véli, sikerült közös nevezőre jutniuk.

Napraforgó vidáman felpattan az apja öléből, aztán megragadja Máté kezét, és kihúzza a konyhából, vissza a szobájába. Ahogy bezárul mögöttük az ajtó, Máté felszabadultan elvigyorodik.

– Krisz nem ölt meg.

Napraforgó kuncogva átöleli, és felnéz rá.

– Persze, hogy nem, bír téged, és igazából örül neki, hogy te vagy nekem, nem valaki olyan, akit nem is ismer.

– Hát ennek én is örülök – mosolyodik el Máté.

Napraforgó megint felnevet, és Mátét jóleső büszkeséggel tölti el, hogy ő csalta ezeket a hangokat az ajkára. Azt szeretné, hogy Napraforgó mindig ennyire vidám és boldog legyen. Mélyen a lány szemébe néz, és némán megfogadja, hogy így lesz. Napraforgó tekintete megtelik puha melegséggel, és Máté biztos benne, hogy a lány pontosan tudja, mire gondolt az előbb. Mert ők ketten tökéletesek együtt – és mindig tökéletesen boldogok lesznek, mert együtt lehetnek.