Anna úgy érzi, a szíve virtustáncot lejt a mellkasában. Máté azt mondta, hogy gyönyörű. Nem kellene annyira elalélnia ettől a bóktól, mert nem valószínű, hogy Máté úgy gondolja, ahogy ő szeretné, ha gondolná, de mégse tudja megzabolázni az arcvonásait, szédült mosolyba görbül az ajka.

– Tényleg? – rebegi, és nagyon butának érzi magát. Annyira szánalmas, hogy megerősítésre vágyik, hogy hallani akarja még egyszer.

Máté halványan elmosolyodik, és valahogy furcsán néz rá.

– Tényleg, Napraforgó – bólint. – Nagyon szép vagy.

Máté tekintete végigsimogatja a testét, és Anna minden porcikájában édes bizsergést érez. Mert Máté úgy néz rá, mintha nagyon tetszene neki, amit lát. Lehet, hogy most már nem látja őt kislánynak? Hogy végre-végre észrevette benne a nőt is?

– Egyenesen káprázatos – súgja a fiú, de úgy, mint aki nincs egészen tudatában a szavainak, vagy legalábbis annak, hogy hangosan is kimondja.

Anna érzi, hogy elpirul, de nem bánja, mert a félhomályos folyosón Máté talán észre sem veszi, ha pedig mégis, igazából az sem tragédia, hiszen ismeri őt, tudja, hogy a legártatlanabb dicséret is pirulásra készteti. Csak azt nem tudja, hogy ha a dicséret tőle jön, a szíve is van dübörgésbe kezd, a gyomra pedig öklömnyire zsugorodik.

– Köszönöm – suttogja Anna.

– Nincs mit, ez az igazság – vigyorodik el Máté hirtelen, egészen úgy, mint aki delejes kábulatból szabadult, zavartan beletúr borzas, sötét hajába, majd újra a lány szemébe néz, és játékosság színezi derűsre a tekintetét. – A ma este után már aligha tudlak kisajátítani magamnak.

– Ugyan miért nem? – kérdi értetlenül Anna, hiszen a ma estét csakis Mátéval szeretné tölteni, és ha minden jól megy, így is lesz. Anna szíve már pusztán a várakozás gondolatára is izgatottan meglódul, pedig eddig sem egészen normális és kiegyensúlyozott ütemben vert. Pár óra múlva Máténak már tudnia kell, hogy összetartoznak. Pár óra múlva nem így állnak majd egymással szemben, pár óra múlva talán végre megkapja élete első csókját a fiútól, akibe már olyan régóta szerelmes. Csak pár óra – dobogja a szíve türelmetlenségtől hajtva.

– Mert a pasik le fognak rohanni – jelenti ki Máté, és Anna úgy érzi, mintha valami hangos csörömpöléssel összetörne benne.

De én azt akarom, hogy te rohanj le.

A lány elnyom egy keserű sóhajt, és természetesen nem mondja ki a benne durcásan összetorlódó szavakat. Talán megtenné, vágyik is rá, olyan nagyon, hogy úgy kell visszafognia magát, hogy ne kulcsolja a karját a fiú nyaka köré, és ne szorítsa a száját a szájára, de ehhez ő túl bátortalan és félénk, és ezen nem segít, hogy Máté hangjában nincs féltékenység, nincs vágy, nincs semmi, csak kedvesség. Ezek szerint még most sem látja őt igazán, a szemében még mindig kislány.

– Felnőttél, Napraforgó – pillant rá Máté gyengéden, és a két keze közé fogja a kezét.

Az érintéstől Annában mintha ezernyi villám cikázna szét szélsebesen, és már fogalma sincs, mit gondoljon. Akkor Máté mégis látja, hogy már nem kislány, csak egyáltalán nem találja vonzónak? De hát az nem lehet, hiszen nekik együtt kellene lenniük.

– Már egy ideje – súgja Anna, bár hogy miért suttog, azt nem tudja. Talán zavarban van. Annyival egyszerűbb lenne, ha végre nem kellene titkolnia, mit érez, ha nem kellene úgy tennie, mintha Máté érintései nem lennének rá hatással, mintha nem számítana, ha megfogja a kezét, mintha nem képzelné el napjában ezerszer, hogy milyen lenne, ha megcsókolná.

– Napraforgó, te remegsz – vonja össze a szemöldökét Máté, majd hirtelen magához húzza a lányt, és átöleli. Ez nem olyan szokatlan, de Anna most mégis egészen mást érez, mint bármikor korábban, ha játékosan – mint barátok vagy testvérek – megölelték egymást.

Ez most felnőttes ölelés, és olyan, mintha odabent cseppfolyóssá válna, a térde elgyengül, és úgy érzi, valósággal beleolvad Máté testébe. Anna tudja, hogy sose fogja megunni ezt a bódító, szédülős közelséget, sose fogja unni, hogy Máté átölelje, és alig várja, hogy erre már ne kelljen semmilyen indok, hanem megtehessék csak azért, mert úgy akarják.

– Biztos, hogy akarod ezt a fellépést? – kérdi puhatolózóan Máté.

Nyilván azt hiszi, hogy Anna csak túlságosan izgul, pedig a lány nem is annyira magától a fellépéstől fél, hanem inkább attól, hogy talán Máté nem érti majd meg. Fogalma sincs, mit fog akkor tenni. Olyan régóta várja már, hogy együtt lehessenek, és amikor tizenhárom évesen ráébredt arra, hogy szereti Mátét, néha úgy érezte, belepusztul, hogy éveket kell várnia. Persze elfogadta, hiszen a négy év korkülönbség akkor még tényleg számított, Máté szinte már felnőtt volt, ő meg még gyerek, de most ez a négy év szinte már semmi. Mindketten felnőttek, és Anna nem akar tovább várni, már nem.

– Igen, biztos – motyogja Anna a fiú mellkasába.

A lány nagyot, mélyet lélegzik, belevész Máté illatába. Milyen gyorsan dobog a fiú szíve... Anna hallgatja a vad kalapálást, és azon töpreng, hogy talán, és tényleg csak talán, Máté számára sem közömbös, hogy ilyen közel van egymáshoz a testük. Végül is összetartoznak, ha Máté még nem is tudja ezt, a teste talán már érzi – vagy ez nagy butaság?

Anna tudja, hogy még korához képest is szörnyen tapasztalatlan. Amit tud, azt az unokatestvéreitől tudja, könyvekből és filmekből. Persze teljes mértékben tisztában van azzal, hogy mi történik férfi és nő között, csak hát arról fogalma sincs, hogy milyen érzés lehet. Még ez az állandó gyomorszorító bizsergés is mindig zavarba hozza kicsit.

Pedig ha nem lenne ennyire félszeg és szégyellős, megkérhetné az ikreket, hogy legyenek az alibije a náluk alváshoz. Akkor belopózhatna éjszaka Máté szobájába, ledobálhatná magról a ruháit, és meztelenül bebújhatna mellé, hogy elcsábítsa.

Flóra és Csenge biztosan belemenne – tekintve, hogy ezt már felajánlották és még győzködni is próbálták, hogy egy ilyen lépés észre térítené Mátét, valószínűleg odalennének a boldogságtól. Az ikrek, mióta rájöttek, mit érez Anna, megállás nélkül vadabbnál vadabb terveket eszelnek ki, hogy hogyan ébreszthetnék rá Mátét, hogy ő is szerelmes. Anna alig győzött nekik könyörögni, hogy ne tegyenek semmit, és Máté előtt véletlenül se említsék meg soha, hogy ő szereti, mert ha Máté nem magától jön rá, vagy még rosszabb, ha megtudja, de még nem viszonozza az érzéseit, az nagyon fájó lenne.

Azt is nehéz volt elviselni négy éven keresztül, hogy Máté életében folyton jöttek-mentek a mindenféle lányok. Anna volt bosszús, féltékeny és szomorú is az elmúlt években, aztán végül is próbálta racionálisan nézni a helyzetet, és arra jutott, hogy nem baj, ha Máténak lesz tapasztalata, és azok a lányok egy-egy futó pillanatnál úgysem jelentenek neki többet. Tudja, hogy nem szép, hogy így gondolkodik, de hát a lányok mindig azért másztak rá Mátéra, mert annyira jól néz ki, és nem azért, mert ismerik vagy értékelik a személyiségét.

Anna viszont ismeri, ismeri és szereti, úgy, ahogy van, mindenestül, és tudja azt is, hogy megéri rá várni. Az pedig tulajdonképpen tényleg jó, hogy Máté tudja majd, mit kell csinálni, mert így Anna nem fog izgulni, egyszerűen csak a fiúra bízza magát, és minden tökéletes lesz.

Anna nem tudja, mennyi ideje állnak már összeölelkezve a félhomályos folyosón, de legszívesebben sosem bontakozna ki Máté karjából. Képtelen betelni az érzésekkel, amelyek kacéran játszanak a testével, csupa szín és édes borzongás most minden. Máté sem igyekszik elhúzódni, és Anna megint arra gondol, hogy ez az ölelés most talán neki is egészen mást jelent. Talán tényleg kezd már ráébredni, hogy valósággal szikrázik köztük a levegő. Anna már régóta érzi ezt, a véletlen érintések nyomán szétáradó forróságban, vagy amikor Máté rámosolyog, és ő úgy érzi magát, mintha menten kész lenne gőzölögve elszublimálni.

Lehetetlen, hogy Máté ebből soha semmit ne érezzen. Anna úgy véli, hogy csak azért nem veszi észre, mert nem tud rá nőként gondolni – de ha ma ott látja majd a színpadon, ez megváltozik. Meg kell változnia.

Máté zavartan megköszörüli a torkát, és az édes burok körülöttük megreped, majd ahogy elhúzódnak egymástól, darabjaira hullik. Máté megint beletúr a hajába, amivel még jobban összeborzolja, és most egészen úgy fest, mintha ebben a pillanatban mászott volna ki az ágyból. Anna elmosolyodik, egyrészt, mert szerinte ilyenkor Máté mindig nagyon aranyos, másrészt pedig, mert a fiú akkor ilyen, ha zavarban van. Ez érthetetlen mód felpezsdíti Anna vérét, de hát csakis arra tud gondolni, hogy ez az ölelés most tényleg valami más volt. Viszont nem szeretné, ha Máté kényelmetlenül érezné magát.

– Köszönöm, most már jobban vagyok – jelenti ki széles mosollyal.

Máté kerüli a tekintetét, inkább a földet és a falat nézi, de Annát még ez is feldobja. Mert ezek szerint ez az ölelés nagyon-nagyon más volt. Talán végre Máté is érzi, amit ő?

– Nincs mit – vonja meg a vállát Máté egy szégyenlős mosoly kíséretében.

Mikor végre újra egymásra talál a tekintetük, Anna úgy érzi, hogy Máté nem egyszerűen csak zavarban van, hanem mintha bűntudata lenne, vagy még inkább, mintha szégyellné magát. Lehet, hogy... Anna érzi, hogy mélyen elpirul. Mi van, ha Mátéra a testük közelsége annál is mélyebb hatással volt, mint ő gondolja?

– Ideje mennem – motyogja Máté. – Csodás leszel, Napraforgó, alig várom, hogy halljalak.

Anna ajkára félszeg mosoly rebben. Reméli, hogy tényleg csodás lesz.

Máté közelebb hajol hozzá, és egy puszit nyom a homlokára. Cinkos tekintettel összemosolyognak, aztán Máté ellép mellette, és elindul a folyosón. Anna megfordul, és kissé kótyagosan néz utána. Mielőtt Máté eltűnne a folyosó végén, még visszanéz rá és int neki.

Anna pont úgy érzi magát, mint abban a pillanatban, amikor rájött, hogy szerelmes Mátéba. Akkor hirtelen kicsit sokkoló volt, de most már az emlék kedvessé szelídült, és igazából alig várja, hogy elmesélje Máténak, mert ha a fiú nem is emlékszik arra a reggelre, biztos jót fog rajta derülni, és Mátéval együtt nevetni az egyik legjobb dolog a világon.

Aznap reggel Anna úgy ébredt, mint akit alaposan fejbe vertek, mintha szédült volna, de nem értette, miért. Aztán az iskola előtt, amikor megpillantotta Mátét, aki a húgait kísérte el, megtorpant, és csak meredt némán a fiúra. Akkor derengett fel benne, hogy vele álmodott. Hogy álmában Máté megcsókolta. Anna szíve úgy verdesett a mellkasában, mintha egy végre szabadon engedett kismadár repülne a rég áhított szabadság felé, és ő képtelen volt akár csak köszönni is, mert hiszen abban a pillanatban jött rá, hogy az álom nem tévedés vagy tréfa volt, egyszerűen csak a teste hamarabb tudta, mire vágyik, mint ő maga. Nem kellett sokáig rágnia magát, hogy rájöjjön, szereti Mátét, és ahogy ezt megértette, már tudta azt is, ösztönös, mindent átható bizonyossággal, hogy összetartoznak.

„– Mi történt, Napraforgó? Még nem ébredtél fel?" – kérdezte Máté nevetve, és lazán átkarolta a vállát, miközben játékosan megcsiklandozta az oldalát.

És Anna csak arra tudott gondolni, hogy dehogynem, hiszen most ébredt fel igazán. Attól a pillanattól fogva senki más nem létezik a számára, csak Máté – és ma este ezt remélhetőleg Máté is megérti.

Anna gyomra megint görcsbe rándul. Míg Máté itt volt, valamennyire megnyugodott, bár az is lehet, hogy csak a szédült érzések terelték el a figyelmét, de a feszült izgalom most alattomosan visszakúszik a testébe.

Mire elkezdődik a koncert, még rosszabb. A folyosón várja, hogy ő jöjjön, és valósággal remeg mindene. Még lenne ideje elszaladni, hogy ellenőrizze, hogy néz ki, de attól tart, nem egyszerűen csak sápadt, hanem sokkal inkább zöldes-sárgás árnyalatban pompázik az arca, márpedig ha így van, inkább nem akarja látni, mert akkor csak még rosszabbul érezné magát. Nem nagyon tud arra koncentrálni, mi történik a színpadon. A saját szövegét ismételgeti újra és újra, és azt számolja, hány szám van még addig, mire ő jön.

– Magamra emlékeztetsz – jegyzi meg mellette Dina.

Anna felé fordul, és félszegen elmosolyodik.

– Te is izgultál? – kérdi furcsán remegős hangon. Bízik benne, hogy mire ki kell állnia a színpadra, újra normálisra csitul, mert ha akkor is így remeg majd, amikor énekelnie kell, az rettenetesen kínos lesz.

– Majd összeszartam magam – vigyorodik el Dina, majd kuncogva hozzáteszi: – Ha anyád most hallana, leharapná a fejem.

Anna is elmosolyodik, de ettől a feszültség cseppet sem szűnik a testében. Igazából Dina története adta az ötletet, hogy ő is így mondja el, mit érez. Először Dinát kérdezte meg, aztán az anyját, és csak utána állt az apja elé. Mindannyian gondolkodás nélkül mellé álltak és támogatták, Dina segített a dalszövegben és a zeneszerzésben is, és amikor Anna kérte, külön gyakorolt vele. A lány biztos benne, hogy Dina nélkül nem állna most itt.

– Hogy élted túl? – kérdi Anna, és a falnak veti a hátát, hátha akkor kevésbé érzi, mennyire remeg a lába. Mi van, ha nem lesz képes kimenni a színpadra? Ha elfelejti a szöveget? Ha... egek, mi van, ha kitaccsol idegességében ott, mindenki előtt? Azt már aligha dumálná ki az apja, és mindenki rajta nevetne, és borzalmas lenne az egész.

– Arra gondoltam, miért teszem – feleli Dina kirángatva Annát a rátörő gondolatostromból. – Nem a közönségnek énekeltem, hanem Ákosnak. Senki nem számított, csak ő. El tudom képzelni, mit érzel most, de amikor majd ott fent állsz, csak te leszel és a zene. És a szerelem, amit érzel. Igazából az a legnehezebb, hogy kilépj a színpadra. – Dina elvigyorodik. – Emlékszem, kezem-lábam remegett, és attól féltem, leájulok majd a székről.

Anna erre elhalón felnyög. Eddig ez még nem jutott eszébe, de most már ezt is hozzácsaphatja a „mi sülhet el balul" listához.

– Igazából apád sokat segített – mosolyodik el lágyan Dina. – Persze mindenki be volt avatva Ákoson kívül, és mindenki segített, de apád... fantasztikus volt, azt hiszem, igazából sose fogom tudni neki meghálálni, hogy végig annyira támogatott és biztatott. – Dina tekintete elrévedve megtelik a múlt árnyas színeivel. – Emlékszem, amikor kiléptem a színpadra, nem is mertem a közönségre nézni, csak rá. Ő meg csak mosolygott és bólintott, de a tekintetében ott volt, hogy hisz bennem, hogy meg tudom csinálni. Rengeteg erőt adott abban a pillanatban. – Dina meleg mosollyal Annára pillant. – Szóval, ha nagyon félsz, csak őt nézd.

– Nem hiszem, hogy nekem segítene – nyögi Anna. – Mégiscsak az apám, én meg gyakorlatilag szerelmet vallani készülök egy fiúnak.

Dina derűsen elneveti magát.

– Hát, mindjárt kiderül, mert te jössz – böki meg a lányt.

Micsoda? Az nem lehet! Még nem készült fel!

Anna riadtan néz Dinára, de ő csak vigyorogva és finoman a színpadra vezető lépcső felé tolja. Anna rájön, hogy Dina szándékosan terelte el a figyelmét, hogy ne legyen ideje pánikolni, és valahol hálás neki, bár közben azért izgul, mert hirtelen egyáltalán nem emlékszik a szövegre, amit ott fent énekelnie kellene. Dina finoman megszorítja a kezét, mintha csak érezné, hogy most van az a pillanat, amikor szüksége van a bátorításra.

– Menni fog, csak légy önmagad – súgja Dina. – A zene és te. Máté és hogy szereted. Semmi más és senki más nem számít. Ez most itt csak a tiétek.

Anna megszeppenve biccent, aztán nagy levegőt vesz, és fellép a lépcsőre.

***

Máté kihúzza magát, és a tekintetét Napraforgóra függeszti. Ahogy kilép a színpadra, felharsan a taps és az ujjongás, ami Krisz szeretettel teli és büszke bemutatása után nem is csoda. Végül is a maga módján ez egy jelentős pillanat még a rajongók számára is: a Koponyák énekesének a lánya lép ma a színpadra. Ez nem volt előre beharangozva, hogy ha Anna úgy dönt, visszavonulót fújhasson, így a közönség erre a nem várt meglepetésre most valósággal őrjöng.

Napraforgó nem is mer feléjük nézni, csakis Kriszre figyel. Valószínűleg a családon kívül senki nem tudja, hogy Krisz pusztán a tekintetével megkérdezi, hogy Napraforgó készen áll-e, ahogy azt sem, hogy Krisz akár most rögtön kész lenne lefújni az egészet, ha Napraforgó így akarná, és mindezt úgy adná elő, hogy Napraforgó lelke egy cseppet se sérüljön.

Krisz bármit megtenne a lányaiért. Máté nem irigyli a fiút, akivel egy nap majd Napraforgó összejön, mert Krisszel biztosan nem lesz egyszerű dolga. Száz százalék, hogy nem fog neki akárki megfelelni, és amikor majd valakinek az áldását adja, azt méltónak találja Napraforgóhoz, márpedig ez nem kis elismerés lesz. Máté nem egészen érti, hogy erre a gondolatra miért szorul össze a mellkasa – talán csak az teszi, hogy most nagyon izgul Napraforgóért.

A lány még mindig az apját nézi, sehová máshová nem pillant, ahogy a neki odakészített bárszékhez lép. Máté tudja, hogy Napraforgó és Krisz között különös kapocs van, valahogy úgy, mint ahogy közte és az édesanyja közt. Nem kell beszélniük ahhoz, hogy értsék egymást.

Mikor Napraforgó felül a székre, leheletnyit lejjebb veszik a fényeket, most nem olyan élesek, inkább szelídek, akárcsak maga Napraforgó. Ahogy ott ül a széken, olyan, mintha napfényben ülne.

Máté önkéntelen elmosolyodik. Eszébe jut, miért nevezte el Annát Napraforgónak. Mindketten egészen kicsik voltak még, Napraforgó hatéves, ő pedig tíz. A nagyszüleik szomszédok, és Máté kint játszott a húgaival az udvaron – helyesebben a húgai hógolyóval dobálták, ő meg lovagias volt, és hagyta, tényleg, csak egyszer-egyszer dobott vissza, bár az is igaz, hogy a húgaival ellentétben ő mindig célba talált –, és a húgai épp muníciót gyűjtöttek, ő pedig megpróbált fedezéket építeni magának.

Akkor hallotta meg a halk, édes kuncogást a szomszéd udvarból. Felkapaszkodott a kerítésre, és átlesett. Odaát Anna az unokatestvéreitől kicsit messzebb állt, hozzá pedig elég közel, így jól látta, hogy teljesen mozdulatlanul, szinte mint egy jégszobor, az ég felé fordítja az arcát. A napfény mintha táncot járt volna picit kipirult bőrén, és egészen olyan volt, mintha csillogna. Aztán felhő kúszott a Nap elé, Anna összeráncolta a homlokát, kinyitotta a szemét, és olyan elégedetlenség ült a tekintetében, amitől – ha a felhők láthatták volna – biztos arrébb iszkolnak. Aztán ahogy a felhők lustán arrébb vonultak, a napfény Annától pár lépésnyire ragyogtatta fel a havat, és Anna pár szökkenéssel már ott is állt, és újra a Nap felé fordította az arcát.

Máté itt már nem bírta tovább, túlságosan kíváncsi volt. Mivel a családjuk itt-ott alaposan összefonódik, Máté születésétől fogva ismeri Annát, így teljesen természetes volt, hogy átkiabál neki.

„– Mit csinálsz, Anna?"

A kislány összerezzent, pedig Máté nem akarta megijeszteni. Gyorsan bocsánatot is kért, de Anna csak nevetett, és Máté nagyon aranyosnak találta, hogy nevet magán.

„– Várom a tavaszt" – felelte végül Anna, és megint arrébb szökkent, hogy újra érezze a napfényt az arcán.

Máté kisfiú lévén nem igazán értette, hogy mi a baj a téllel, de volt Annában valami, ami mégis tetszett neki. Mikor a kislány megint arrébb szökkent, Máté felnevetett.

„– Olyan vagy, mint egy napraforgó" – jelentette ki, mire Anna elvigyorodott.

Máté azonban ekkor kapott egy adag havat a nyakába, így a beszélgetés abbamaradt, ráadásul megérkeztek az unokatestvérei is, majd – ahogy ez általában történni szokott, ha mind együtt vannak – birtokba vették odakint az utcát, hogy együtt játszhassanak a szomszéd félig-meddig rokonokkal. Akkor már Anna is beszállt a játékba, és volt egy pillanat, amikor valaki hátulról settenkedett mögé, Máté viszont kiszúrta, és a nagy hangzavarban úgy kiáltott fel, hogy „Vigyázz, Napraforgó!". Anna felkapta a fejét, végül pedig sikeresen megúszta a támadást.

Később valaki megkérdezte, hogy miért szólította Annát Napraforgónak, de Máté azt felelte, hogy ez az ő titkuk. Mikor Anna ránézett, és szélesen elmosolyodott, Máté úgy érezte magát, mintha valami hős lenne. Azóta számára Anna Napraforgó, és azóta őt is pont úgy védelmezi, mint a húgait. A titkukat pedig soha senkinek nem árulták el, ami nagy szó, mert az ő családjukban gyakorlatilag mindig mindenki tud mindent.

Az kellene még csak, hogy azt is megtudják, milyen gondolatai vannak Napraforgóval kapcsolatban – minden szépítés nélkül, Krisz valószínűleg kiherélné, ha megtudná.

Hülye ötlet volt megölelni Napraforgót, mert amint megérezte, hogy hozzásimul a teste, még kényelmetlenebb helyzetbe került, mint előtte. Szerencse, hogy Napraforgó ebből semmit nem vett észre, de még egy ilyen hibát akkor sem követhet el. Egyszerűen nem kívánhatja Napraforgót, mert ez... ez őrültség. Az ég szerelmére, hiszen Napraforgó fiatalabb, mint a húgai! Teljességgel helytelen, hogy így érez iránta.

Ennek ellenére, ahogy most nézi, már megint azt érzi, hogy ilyen angyali szépséget még sosem látott. Mindig szépnek látta Napraforgót, csak eddig valahogy... hát, máshogy. Eddig nem tudott rá úgy tekinteni, mint egy nőre, most viszont már nem nagyon tud rá máshogy tekinteni. Hiszen tökéletes, és amit Máté érez, az valami egészen más, mint amit korábban valaha is érzett. Valahogy mélyebb, eredendőbb, és ezt nem érti.

Nem érti, miért érzi, hogy belepusztul, ha nem érintheti meg többet Napraforgót, márpedig nem teheti, ha képtelen kordában tartani a vágyát, mert ki tudja, Napraforgónak nem tűnne-e fel, vagy ő mikor lenne óvatlan, és tenne olyasmit, amit nem lehet.

Napraforgó biccent egy egészen aprót, és akkor megszólal előbb a gitár, majd sorra becsatlakozik a többi hangszer is. A dallam könnyű és lágy, picit talán játékos. Illik Napraforgóhoz. Máté a lány ajkát figyeli, és nem akar arra gondolni, milyen lenne, ha megcsókolná, de ahogy Napraforgó énekelni kezd, mégis csak és kizárólag erre tud gondolni.

– Indulni kellene, érzem már rég,

lábamnál a táskám, menetre kész.

Nem kell semmi, csak fogd a kezem,

mert az út előttem ismeretlen.

Most minden új, és félek is még,

csak legyél velem, nekem ennyi elég.

Mátéhoz lassan jutnak el a szavak, de amikor megérti őket, összevonja a szemöldökét. Ez a dal egy vallomás – érti meg, és a szívét mintha vasmarok préselné össze. Vallomás, egy fiúhoz talán?

– Csendben kellene most lenni, én mégis beszélek,

mert oly sok minden van, amit nem értek még meg.

De mégis milyen fiúhoz? Napraforgó szerelmes? De kibe? És ő miért nem tud erről?

– Felnőttem talán, már nem vagyok kislány,

de a szívem mégis bolondul dobog,

azt súgja, még mindig csak gyerek vagyok.

Napraforgó elmosolyodik, ábrándosan és puhán. Már egyáltalán nem látszik rajta, hogy izgulna. Most olyan, mintha semmi más nem létezne rajta és az őt körülölelő zenén kívül, és a klubban mindenki valósággal csüng rajta. Talán az a fiú is csüng, akinek ez a dal szól, és Mátéban sötét, baljós érzések burjánzanak szét.

– Mert a felhők közé vágyom,

olykor talán a csillagokkal játszom,

és van, hogy nincs bennem szó, csak álom.

Féltékeny – döbben rá. Féltékeny arra, akiről Napraforgó álmodozik, mert... mert... a fenébe is, azért, mert ő akar lenni, akiről álmodozik!

Máté már nem fogja fel, miről énekel Napraforgó. Csak nézi őt, de nem hallja, mert a füle zúg, a feje lüktet, a szíve pedig úgy dübörög, mintha megtébolyodott volna. Talán valami napfényről van szó, és szivárványokról meg mesékről, de Máté nem biztos benne.

Féltékeny. De mégis miért lenne az? Hiszen nincs rá oka, Napraforgó nem tartozik hozzá. Csak azért, mert ma furán kezdett iránta érezni, még nincs joga ahhoz, hogy most ilyen emésztő dühöt érezzen. Akkor mégis miért érzi?

Nem akarja beismerni. Nem akar vele szembenézni.

Képek peregnek benne, tele van Napraforgóval. A mosolyával, a nevetésével, a játékos tekintetével, a szavaival, vagy az érzéssel, amikor séta közben csak úgy megfogta a kezét.

Hogy nem vette észre, hogy minden szabad percét Napraforgóval akarja tölteni? Hogy ha nem ő van náluk, akkor Napraforgót hívja át? Hogy néha csak úgy felhívja vagy ír neki? Hogy napközben gyűjti a gondolatokat, amelyeket majd később meg akar vele osztani? Hogy meg akarja nevettetni, hogy látni akarja a mosolyát? Hogy hallani akarja a hangját? Hogy tudni akarja minden gondolatát?

Hogy akkor boldog igazán, ha vele lehet?

Hogy szereti?

Máté megrendülve bámulja Napraforgót, és az érzés olyan egyértelmű benne, hogy képtelen megérteni, eddig hogy nem jött rá. Nem úgy szereti őt, mint a húgait. Nem úgy akar vele lenni, mint a húgaival. De szabad ezt? Szabad így éreznie?

Csak akkor zuhan vissza a jelenbe, mikor egy pillanatra összefonódik a tekintete Napraforgóéval. A lány finoman elmosolyodik, de amikor újra énekelni kezd, már másfelé néz. A zene most egészen halk, visszavonul a háttérbe, amivel csak még jobban kiemeli Napraforgó gyönyörű hangját.

– Felnőttem talán, már nem vagyok kislány,

és a szívem most bolondul dobog,

azt súgja, már réges-rég csak a tiéd vagyok.

Máté szíve összeszorul. Mégis kinek énekelheti ezt Napraforgó? És ő mégis hogy lehetett akkora barom, hogy nem jött rá hamarabb, hogy szereti? És ha mindent elrontott? Ha már nincs esélye? Ha Napraforgó valaki mást szeret? Miért is nem vette észre, hogy többet érez iránta? Egyáltalán szabad szeretnie? És ha Napraforgó nem akarja? Ha sosem nézne rá máshogy, csak mintha a bátyja lenne?

A zene továbbhalkul, Napraforgó hangja olyan lágy és puha most, mint a tiszta, olvadt holdfény.

– Csendben kellene most lenni, és most már hallgatok,

mert oly sok minden van, amit ki nem mondhatok.

Már csak a gitár szól, visszaidézi a kezdődallamot, de akkor egyszerre és gyorsabb ütemben szólt az összes hangszer, ezért most teljesen más, mint akkor. Jelentőségteljesebb és komolyabb. Mintha a dal során egy kislány tényleg nővé érett volna.

– Indulni kellene, érzem már rég,

lábamnál a táskám, menetre kész.

Nem kell semmi, csak fogd a kezem,

mert az út előttem ismeretlen.

Most minden új, és félek is még,

csak legyél velem, nekem ennyi elég.

Máté megérzi a kezén az édesanyja kezét, de nem fordul felé. Nem tudja nem Napraforgót nézni, pedig tudja, hogy ez mennyire árulkodó lehet, hogy az édesanyja talán már rá is jött, mire ébredt rá az imént, de Máté nem akar arra gondolni, hogy talán csak azért tette a kezét a kezére, hogy vigasztalja.

A gitár hangjai is belevesznek a klubra telepedett, lélegzetvisszafojtva várakozó némaságba. Napraforgó Máté felé pillant, és Máté szíve nagyot dobban, aztán a lány behunyja a szemét, és a levegőben lebegő szinte már áhítatos, tiszta csendben végtelenül gyengéden csendül a hangja:

– Csak legyél velem, többet nem kérek én.

Máté alig fogja fel, hogy néhány szempilla-rebbenésnyi csend után felharsan a taps. Levegőre van szüksége, muszáj most... ki kell mennie. Nem nézhet most Napraforgó szemébe, senki szemébe sem nézhet, mert képtelen elrejteni, mit érez. Valószínűleg ordítana róla, ha Napraforgóra pillantana, márpedig nem lehet. Muszáj ezt átgondolnia, tisztáznia... de mit is? Hogy szereti? Azon már nincs mit gondolkodni, hiszen tény. De nem tudja, mit tegyen, egyszerűen csak... összezavarodott.

– Levegőzöm egyet – dörmögi az édesanyja fülébe, aztán anélkül, hogy választ várna, feláll, és kisiet a klubból.