(A történetet a Szív nélkül elolvasása után ajánlom. :))

Őrült vagyok, teljesen, totálisan hibbant – ostorozza magát Anna a szobája közepén állva. Már készen van egy ideje, és nem, nem fogja újra kinyitni a szekrényét, hogy az ajtó belső oldalára szerelt tükörben még egyszer ellenőrizze, hogy néz ki. Ezt megtette az elmúlt fél órában legalább hússzor, többször nem fogja, mert már így is a szánalmasság határait súrolja.

– Ne aggódj annyira, csini vagy – jegyzi meg a húga az ágyán terpeszkedve.

Éda természetesen egyszerre laza és összeszedett, és még zombinak kifestve is tökéletesen néz ki. Szakadt, halálfejes harisnyát, fekete, alul tüllös szoknyát és ujjatlan, picit bővebb pólót visel, amin mindenhol lyukak éktelenkednek, alá pedig egy vörös topot húzott, így egy kicsit olyan, mintha vérezne. És persze ott az elmaradhatatlan bakancs, mert anélkül Éda létezni sem tud. Az apjuk szerint Éda tökéletes rocker, és Éda erre nagyon büszke.

A sminkje is remekül sikerült. Éda arca sápadtfehér, a szeme alatt sötét árnyék, és egy elég nagy és csúnya vágás éktelenkedik a szemétől egészen az álla vonaláig, ami teljesen úgy fest, mintha egy még eleven seb lenne. A nyakán több lilás harapásnyom és karmolások, bár ebből meztelen karjára is jutott bőven.

Ráadásnak Éda a haját két copfba fogta, ettől kicsit kislányos, bár a legviccesebb, hogy olyan hajgumit kerített, amin egy aranyos mosolygós napocska van – a feketén és a vörösön kívül ez az egyetlen szín rajta.

Anna nem öltözött zombinak, mert ma szép akar lenni, olyan szép, amilyen még sose volt. A szülei próbálták rábeszélni, hogy ha már színpadra lép ma, legyen ő is zombi – végtére is halloween van –, de Anna megmakacsolta magát. Ha minden jól megy, ez lesz élete egyik legszebb estéje, szóval nem zombiként akarja átélni. Ezt végül a szülei is belátták, bár azért ők zombinak öltöztek. Anna még nem látta a jelmezüket, mert bezárkóztak a szobájukba, és csupán a hangos nevetésük hallatszódik ki olykor. Anna kíváncsi rá, hogy fognak festeni, bár a szüleit ismerve biztos teljesen vadul és őrülten.

Annával régebben előfordult, hogy úgy érezte, kicsit kilóg a családjából. Nem mintha nem halmozták volna el mindig odafigyeléssel, gondoskodással és szeretettel, de ő valahogy mindig egy picit visszafogottabb és szelídebb volt, mint a szülei vagy akár Éda. Mintha hiányozna belőle valami, ami bennük megvan.

Egyszer, még egészen kicsit volt, talán nyolc- vagy kilencéves, amikor bánatosan azért pityergett, mert ő nem mert lesiklani a szánkóval egy akkor nagyon meredeknek érzett lejtőn – pedig Éda egyáltalán nem félt, sőt, egyedül ülve akart lesiklani, és amilyen ravasz volt mindig, majdnem sikerült is neki, de az utolsó pillanatban az apjuk mégis nyakon csípte.

Anna félrehúzódott, és nem is akarta, hogy észrevegyék, de persze a szülei megtalálták, mert mind az édesanyja, mind az édesapja valami nagyon fura és rejtélyes képességgel rendelkezik, és mindig megérzik, ha valami bántja. Aznap mindketten odamentek hozzá, és mikor ő szipogva bevallotta, mi baja, az apja nevetve az ölébe kapta, és az orrához dörzsölte az orrát. Ettől Anna mindig kuncog, mert annyira kedves és vicces gesztusnak találja.

Utána Krisz kifejtette, hogy ha tetszik neki, ha nem, minden egyes apró és huncut porcikája hozzájuk tartozik, és nélküle a családjuk nem lehetne olyan, amilyen. Aztán töprengve, komolyan nézett rá, egészen úgy, ahogy csak egy felnőttre szoktak nézni a felnőttek, nem pedig egy gyerekre, és halkan azt mondta, hogy Anna olyan, mint amilyen az ő édesanyja volt. Anna nem ismerhette Hannát, sokkal korábban elhunyt, mint ahogy ő megszületett volna, de ez után a kijelentés után persze mindent tudni akart róla.

Később megállapította, hogy bár külsőleg szinte semennyire sem hasonlítanak – Hanna olyan volt, mint egy kecses, légies tündér vagy angyal, Anna viszont a szülei sötét haját örökölte, és inkább olyan, mint egy kis boszorkány, bár a szeme kék, olyan, mint az apjáé vagy Hannáé, és Anna erre tagadhatatlanul nagyon büszke –, viszont a nagybátyaiból és az apjából kicsikart történetek alapján tényleg sok közös van bennük. Anna azóta nem bánja, hogy ő annyira nem szertelen, mint például Éda, és tudja, hogy a szülei pontosan olyannak szeretik, amilyen – nem beszélve arról, hogy mellette állnak, ha történetesen épp ő vesz valami őrültséget a fejébe.

Mint például ez a mai fellépés – bár jelenleg őszintén nem érti, hogy juthatott ekkora ökörség az eszébe. És az apja mégis miért egyezett bele? Nem fél, hogy lejáratja az együttest? Ez mégiscsak az ő koncertjük, csak azért, mert történetesen egy ismert és híres rockénekes gyereke, még nem kellene hagyni, hogy ha kedve szottyan, színpadra lépjen. Egek, lehet, hogy be fog égni, nem kicsit, nagyon. Például elfelejti a szöveget – vagy még rosszabb, képtelen lesz majd tömeg előtt kinyitni a száját.

Ráadásul ez a hagyományos halloweeni koncert, amit annak ellenére is mindig megcsinálnak, ha sehol máshol nem turnézik a banda (mert amikor az együttes tagjai közül szinte mindenkinek pici gyereke volt, sokkal kevesebb fellépést vállaltak). Léna és Krisz mindig azt mondja, hogy ez az ő külön bejáratú, titkos „emlékkoncertjük", mert a Katlanban találkoztak először, sőt, a mára legendás félig-meddig csók is ott csattant el. Ugyan a klubbot azóta többször átalakították, de a tulaj még mindig ugyanaz, mint aki régen, és mivel ő már akkoriban is egyengette a Koponyák útját, most is mindig örömmel ad otthont a koncertnek.

Anna számára nagyon furcsa belegondolni, hogy az édesanyja alig valamivel volt idősebb nála, amikor találkozott az édesapjával. Még furcsább, hogy Krisz a színpadon állt, amikor Léna először megpillantotta, és már akkor tudta, hogy az a férfi, aki akkor még idegen volt, élete szerelme. És az is nagyon furcsa, hogy ma ő fog felállni lényegében ugyanarra a színpadra, és abban bízik, hogy őt is megpillantja valaki – valaki, akit már tizenhárom éves kora óta szeret, és aki minden kétséget kizáróan élete szerelme. Csak jó lenne, ha erre végre Máté is rájönne, ha nem kislánynak látná őt, hanem annak a lánynak, akivé időközben felnőtt.

Anna miatta szánta rá magát erre a fellépésre. Valószínűleg a gyerekkorában fejébe tömött sok romantikus történet tehet róla, hogy ő maga is ennyire drámai megoldást választott. Vagy az, hogy bármennyire is szereti Mátét, és bármennyire is tudja már tizenhárom éves korától, hogy összetartoznak, mégsem merne nyíltan elé állni és a szemébe mondani. Még nem. Ugyanakkor már tovább várni sem tud. Belefáradt abba, hogy Máté életében jönnek-mennek a lányok, most már ő akar ezeknek a lányoknak a helyére lépni – és úgy érzi, Máté is valami többet, mást keres, ezért nem tartós egyetlen kapcsolata sem. Csak hát épp nem tudja, hogy akit keres, már évek óta rá és csakis rá vár. De talán, ha végighallgatja a dalt, megérti, és ha megérti, rájön, hogy együtt kell lenniük.

Anna nem tudja, mikor csukta be a szemét, de most meglepődik, amikor határozott és erős érintést érez a vállán és felnézve a húgát látja maga előtt.

– Ne pánikolj – mosolyog rá Éda. – Csodálatos leszel.

Anna őszintén kételkedik ebben. Mi van, ha Máté nem érti meg? Vagy ha megérti, de még mindig kislánynak látja majd? A szerelmet nem lehet erőltetni, nem lehet kikövetelni, vagy jön, vagy nem.

A legtöbb unokatesója azt javasolta, hogy ő is éljen egy kicsit, míg Máté rá nem ébred, hogy szereti, de Anna erre képtelen volt. Hogy lehetne úgy mással, hogy a szíve Mátéért dobog? És tessék, itt van tizenhét évesen, és még csak meg se csókolta soha senki (bár ha jobban belegondol, az édesanyjának az a félig-meddig csók volt az első csókja a tizennyolcadik szülinapján, és azért ez egészen megnyugtató). Persze voltak fiúk, akik próbálkoztak, de Anna sosem hagyta magát. Egyszer még az is megtörtént, hogy ott térdelt meg egy nagyon nyomulós (és kissé részeg) fiút, ahol biztosan nagyon fájt neki, összegörnyedt és vinnyogott is szegény.

Mikor aztán ezt pironkodva bevallotta – mert a szüleinek mindig mindent elmond, és boldog, hogy ezt megteheti, mert nem mindenkinek ennyire megértőek és jó fejek a szülei –, Krisz átölelte és közölte, hogy az ő édes kicsi lánya felnőtt és ő szörnyen büszke rá. Később az egész családban eldicsekedett azzal, hogy Anna mennyire bátor és talpraesett, pedig Anna leginkább csak megbánást érzett, hiszen igazán lehetett volna finomabb is. Bár erre Éda közölte vele, hogy ő ráadásnak be is mosott volna egyet annak a fiúnak, hogy „ne csak az összetört golyói emlékeztessék arra, hogy a nem nemet jelent" – és Éda akkor még csak tizenkét éves volt, de hát a húga sosem fogta vissza magát, ha arról van szó, hogy vehemensen kifejtse a véleményét. Meg persze sokkal bátrabb nála. Ő például biztosan nem rémülne halálra attól, hogy kiálljon a színpadra.

– És ha nem? – nyöszörgi Anna összeszoruló szívvel.

– Az leszel – biztatja Éda kedvesen. – Elfelejted, hogy én már hallottalak. Gyönyörű és őszinte szöveget írtál, apuék pedig klassz zenét szereztek hozzá, nincs miért aggódnod.

– Kösz, Éda – súgja Anna, és hirtelen átöleli a húgát.

Szereti, hogy a három év korkülönbség ellenére is nagyon közel állnak egymáshoz – Léna gyakran mondogatja, hogy ők a tökéletes testvérek. Ha kell, Anna visszafogja Édát, ugyanakkor Éda sokszor sarkallja arra Annát, hogy olyasmit tegyen meg, amire vágyik, csak éppen fél belevágni. Kiegészítik egymást, és nemcsak testvérek, barátnők is.

– És egyébként is – húzódik el kuncogva Éda –, szerencsére apa hangját örökölted, nem anyáét, de ne áruld el anyának, hogy ezt mondtam.

– Mit ne áruljon el nekem a nővéred? – lép be a szobába Léna.

Anna az édesanyja felé kapja a fejét, és ledermed. Hát, erre aztán nem számított. Mert az egy dolog, hogy a húga még zombinak is csodaszép, de hogy az édesanyja is ennyire káprázatos, komolyan elgondolkodtatja, hogy talán mégis lehetne ő is zombi.

Léna megszaggatott és összepiszkolt, földig érő menyasszonyi ruhát visel. Valami festék úgy néz ki rajta, mintha tele lenne rászáradt vércsíkokkal, de a ruha még így is gyönyörű, és nagyon jól áll Lénának. Anna szerint az édesanyja tényleg elképesztően szép, még akkor is, ha most rettenetesen zilált a kontya – mondhatni művészien –, az arca pedig piszkosra van festve, és a karja meg a nyaka ugyanúgy tele van harapásnyomokkal, karcolásokkal és egy-két sebbel is, mint Édának.

Se Annának, se Édának nem jut ideje válaszolni, mert ekkor mereven feltartott kézzel, hörögve és darabos mozgással bebotladozik a szobába Krisz. Az ő arcán is éktelenkedik egy jó nagy seb, a haja borzas (bár az általában véve is borzas), az öltönye pedig szörnyen koszos és megtépázott. Mikor Krisz melléjük ér, átöleli Lénát, puszit nyom az arcára, aztán vigyorogva a lányaira néz.

– Az igazi esküvőnkön is így kellett volna, megspóroltam volna a csokornyakkendőt – jelenti ki derűsen. – Mert, csak hogy tisztában legyetek vele, azt a zombik letépték rólam, mielőtt felfalták a fél agyamat, és engem is zombivá tettek.

– És legalább az igent kimondtátok, mielőtt ez megtörtént? – kérdi vigyorogva Anna.

– Természetesen – mosolyodik el Léna. – Mi még zombiként is összetartozunk.

– Piszkosul csúnyák vagytok – közli nevetve Éda.

– Te se panaszkodhatsz, Tökmag – vágja rá büszkén Krisz, mire Éda boldogan elmosolyodik.

Krisz aztán Anna felé fordul, és ellágyuló tekintettel végignéz rajta.

– Picur, gyönyörű vagy.

– Tényleg? Vagy csak azért mondod, mert a lányod vagyok? – kérdez vissza játékosan Anna.

– Tényleg – bólint megfontoltan Krisz –, de azért mondom, mert a lányom vagy – teszi hozzá, aztán elvigyorodik. – Egyébként elég beteges lenne, ha egy veled egyidős lánynak tenném a szépet, nem gondolod?

Anna elmosolyodik, és átöleli az apját. Úgy tűnik, ma ilyen nagyon ölelkezős kedvében van – bár ő egyébként is szereti gyakran kifejezni a szeretetét. A szavakkal nem mindig boldogul jól, legalábbis ami a beszédet illeti. A család több nőtagjához hasonlóan ő is elég gyakran hadar, mellé többnyire halkan is beszél, így aztán sokszor teljességgel érthetetlen, amit közölni akar. Egy ölelés viszont mindent elmond helyette.

– Ami tény, az tény: vén csont vagy – közli kuncogva Éda.

– Feleselsz jó apáddal, édes lányom? – kérdi szándékosan elmélyítve és szigorúra véve a hangját Krisz. Ami már csak azért is vicces, mert sosem tudott igazán szigorú lenni – állítása szerint már születésük pillanatában mindketten könnyedén az ujjuk köré csavarták, és ha róluk van szó, olyan a szíve, mintha nem is vajból, sokkal inkább vattacukorból lenne. Bár ez utóbbi egyébként Éda hasonlata, olyan hatéves lehetett, amikor ragacsos kézzel, vattacukrot nyammogva ezt teljesen váratlanul és átmenet nélkül kijelentette, egészen pontosan: „Apa, te olyan vagy, mint a vattacukor, a legeslegimádnivalóbb a világon, pont úgy, mint anya". Erre Anna huncutul hozzátette, hogy vattacukor-szívű apa, mert Krisz már akkoriban is sokat emlegette, hogy vajból van a szíve, és Annának nagyon megtetszett a vattacukor-szívű kifejezés, mert ez különleges és egyedi, és csak az ő apukájáé.

– Veled? Én? Soha – vágja rá Éda teljes átéléssel, mintha már önmagában a feltételezés is vérig sértené, pedig Éda újabban tényleg szeret feleselni, csak éppen ebből soha nincs vita vagy veszekedés, mert ezeknek az élét Krisz mindig elüti valami frappáns poénnal, amin Édának is muszáj nevetnie, így aztán el is száll a kamaszos lázadó hangulata.

– Helyes – bólint Krisz vigyorogva, aztán viszont komoly tekintettel Anna felé fordul. – Felkészültél, Picur?

– Azt hiszem – vonja meg a vállát félszegen Anna.

– Ne feledd, ha bármikor le akarod mondani, akár előtte fél másodperccel, ne habozz megtenni. Majd kidumálom, rendben?

– Rendben, de akarom, meg kell tennem.

Krisz szélesen elmosolyodik.

– Tökéletes leszel – súgja, és puszit nyom Anna homlokára. – Én pedig nagyon büszke vagyok rád, ha kiállsz ma a színpadra, ha nem.

Anna elmosolyodik és bólint, de tudja, hogy bármennyire is izguljon, ott fog ma állni a színpadon és énekelni fog – és akkor talán Máté végre észreveszi, hogy már nem kislány.

***

– Gyertek már, el fogunk késni! – kiáltja Máté, és a türelmetlenség egyre gyorsabb mozgásra sarkallja. Már vagy egy fél órája fel-alá járkál az előszobában, és igazán nem érti, hogy a szülei és a húgai mit piszmognak ennyit.

Ma Napraforgó is fellép, és ő előtte sok szerencsét akar neki kívánni. Nem lehet, hogy nem érnek oda időben. Napraforgó annyira izgatott már hónapok óta, és Máté mindenképpen szeretné megnyugtatni, amennyire tőle telik. Biztos benne, hogy a lány fantasztikus lesz a színpadon, nem is lehet máshogy, hiszen Napraforgó mindig fantasztikus. Bár Máté azt nem érti, miért nem engedte meg, hogy akár egy próbára is elkísérje, mikor ma rengeteg ember előtt fog énekelni, de Napraforgó ragaszkodott hozzá, hogy számára is meglepetés legyen a dala, ő pedig sok könyörgés után végül megadta magát – igazából sosem tudott nemet mondani Napraforgónak, már egészen kicsi korában sem. Ha arra kérte, vegye a hátára és lovacskázzon vele, ő gondolkodás nélkül megtette, ahogy bármi mást is, amit csak kitalált.

Máté számára Napraforgó mindig olyan volt, mintha a harmadik kishúga lenne. Ugyanúgy vigyázott rá, ugyanúgy óvta, és ugyanúgy védeni akarta mindentől, ami bánthatja. Születésétől fogva ismeri, és egészen biztos benne, hogy Krisz valamiképp le tudná vezetni, hogy tényleg rokonok, de igazság szerint ennek Máté sosem szentelt túl sok figyelmet, mert mióta Anna a számára Napraforgó lett, a szívébe zárta, nem számít, hogy ténylegesen van-e köztük bármilyen rokoni kapcsolat.

– Valaki nagyon türelmetlen – jegyzi meg Csenge kajánul, ahogy kilép az előszobába. A nyomában rögtön érkezik Flóra is, és ahhoz képest, hogy a húgai általában véve imádnak furán öltözködni, most teljesen normálisan festenek – és teljesen ugyanúgy.

Ugyanolyan kék rakott szoknya, fehér blúz és fekete mellény van rajtuk, egészen konkrétan úgy néznek ki, mintha édes iskolás lányok lennének, pedig édes iskolás lányok sose voltak. Máté imádja őket, imádja azt is, hogy annyira csalafinták és játékosak, hogy mindig készek a tréfára, de azért a lányok tanárait sosem irigyelte.

Elég beszédes, hogy ő maga már igen korán a kis szörnyecskék becenévvel illette őket – először csak véletlenül, aztán viszont annyira megtetszett Csengének és Flórának a szó, hogy felváltva kántálták, hogy „szörnyecskék vagyunk". Máté próbálta őket csitítani – akkor még csak hétéves volt, a húgai pedig mindössze négyévesek, bájos, szőke hajú, kék szemű tündérek, legalábbis ránézésre, és Máté nem volt benne biztos, hogy a szülei díjazni fogják, ha meghallják, mit tanított a húgainak. Ehhez képest mikor az apjuk felbukkant, és a lányok oda szaladtak hozzá, majd belecsimpaszkodtak a lábába, és közölték vele, hogy „szörnyecskék vagyunk", az apjuk előbb meglepetten nézett rájuk, aztán megrándult a szája, és elnevette magát. Végül felkapta a lányokat, és közölte velük, hogy „az én imádni való szörnyecskéim".

Csenge és Flóra mindig szerette ezt a becenevet, egyrészt, mert abszolút közösen birtokolhatják, másrészt pedig, mert úgy döntöttek, ez pont egy olyan becenév, amire megéri rászolgálni, így aztán mindig kihasználták, hogy a legtöbben képtelenek őket megkülönböztetni. Mivel örökölték az édesanyjuk fantáziáját, valamint az édesapjuk érzékét a színjátszáshoz, teljesen profik abban, hogy bárkit átverjenek – olykor még Mátét is sikerül, pedig ő mindig büszke volt arra, hogy meg tudja különböztetni a kis szörnyecskéket.

Máté huszonegy éves, és bár magát sem érzi igazán felnőttnek, de az teljesen felfoghatatlan számára, hogy hivatalosan már a húgai is felnőttek. Most például tényleg nem emlékeztetnek nemhogy tizennyolc, még igazán egy tizenöt évesre sem.

– Ti minek öltöztetek? – vonja fel a szemöldökét Máté.

– Ikreknek – mosolyodik el ravaszul Flóra.

– De hát ikrek vagytok – közli Máté értetlenül.

– De sose öltözünk egyformán – mondja ezúttal Csenge, és pont úgy mosolyog, ahogyan Flóra.

– Ezért most egyforma ikreknek öltöztünk – teszi hozzá Flóra.

– Őrültek vagytok – rázza meg a fejét nevetve Máté.

– Vagy zsenik – billenti félre a fejét Flóra.

– Esetleg mindkettő – teszi hozzá Csenge, és ekkor már ők is nevetnek.

Máté szereti a húgai nevetését – és bár a legtöbben ezt nem veszik észre, de a nevetésük, ahogy a hangjuk is, nem teljesen egyforma, egyedül erről lehet őket igazán megkülönböztetni. Flóra hangja egy leheletnyit bársonyosabb és puhább, Csengéében pedig mintha több lenne a szín. Ha egyszerre nevetnek, az viszont leginkább olyan, mintha a napfény nevetne. A húgai nevetésénél jobban csak az édesanyja és Napraforgó nevetését szereti.

– És te minek öltöztél? – kérdi Flóra, ahogy kritikusan végigméri Mátét.

Máté hanyagul elmosolyodik. Bármikor bárkinek meg tudja magyarázni, minek öltözött, és ahányszor kérdezik, annyiszor tudna másféle választ adni, de az igazság az, hogy idén nem volt kedve beöltözni. Korábban mindig Napraforgóval együtt találták ki, hogy mik legyenek, de a fellépés miatt ez idén kimaradt, ezért aztán rövidre vágta a kérdést, fekete farmert és fekete hosszú ujjú inget vett fel, aminek feltűrte picit az ujját, mert túl elegánsan azért nem akar festeni.

– Lejárt az időtök – közli fapofával a húgaival. – Én vagyok a halál, és eljöttem értetek.

– És hol a kaszád, halál? – kérdi kuncogva Csenge.

– Modern halál vagyok, csak megérintelek, és már jössz is velem – közli Máté, majd felemeli a karját, és lassan, fenyegető ábrázattal megindul a húga felé. Csenge felvisít, és hátrébb ugrik, aztán mindannyian nevetésben törnek ki. Máté tudta, hogy a húgainak tetszeni fog ez a verzió az öltözékére, ezt a választ direkt nekik tartogatta.

– Kit nyúznak? – lép ki a nappaliból az apjuk, és derűs tekintettel néz feléjük.

– Te minek öltöztél, apa? – kérdi Flóra kíváncsian, és kritikusan végigméri az apjuk teljesen átlagos öltözékét.

Leó töprengve a plafonra néz, majd vissza rájuk.

– Az apátoknak – jelenti ki.

– Bátor ember vagy – állapítja meg Csenge huncutul, vigyorra álló szájjal.

– Ezt én magam is így gondolom – vágja rá Leó egy kimért biccentés kíséretében.

– Anya? – kérdi Máté összevont szemöldökkel, mert egyrészt már nagyon indulna, másrészt nem jellemző, hogy az édesanyjára kellene várni, többnyire a húgai készülnek el utoljára.

– Itt vagyok, indulhatunk – érkezik meg Evelin is.

Leó megfogja a kezét, magához húzza, és könnyedén puszit nyom a szájára.

– Gyönyörű vagy.

Máté teljes mértékben egyetért a kijelentéssel. Lehet, hogy huszonegy éves felnőtt férfi, de bármikor nyíltan vállalja, hogy szerinte az édesanyja az egyik legszebb nő a világon. Kisfiúként valósággal csüngött az anyján, folyton vele akart játszani és sosem unta meg a meséit.

Alig ötéves lehetett, mikor az óvodában néhány nagyobb fiú azért piszkálta, mert minden délután, amikor Evelin érte jött, játékot feledve boldogan a nyakába vetette magát és puszikkal halmozta el az arcát. Máté egy darabig tűrte a megjegyzéseket, de közben egyre nőtt benne a harag, és mivel az apja fia, nem fogta vissza magát. Amint úgy érezte, a megjegyzések már nem őt, hanem az édesanyját sértik, lendült az ökle – mert akit szeretünk, azt megvédjük. Nem kisfiús ütés volt, rendesen és becsületesen húzott be a nála magasabb srácnak – Máté erre a mai napig büszke, bár ezt Evelin előtt sosem vallaná be.

Az óvónők későn vették észre a kibontakozóban lévő csetepatét, Mátét addigra durván fellökték. Rosszul esett, és eltört a karja, de Máté úgy viselte a gipszet, mintha a törése valami harci sérülés lenne, amit a bátorságával érdemelt ki. Egy ötéves minden öntudatával mesélte el mindenkinek, aki csak rákérdezett, mi történt, hogy megvédte azt, akit szeret.

– Köszönöm – súgja elpirulva Evelin, mire Leó gyengéden végigsimít az arcán, és röviden újra megcsókolja.

– Pfúj, apa, komolyan! – méltatlankodik Flóra játékosan. – Muszáj ezt a mi ártatlan szemünk előtt?

– Ártatlan, mi? – dörmögi Leó egy sötét pillantással.

Flóra és Csenge egyszerre és teljesen ugyanúgy pirul el, mint az imént az édesanyjuk. Máté megingatja a fejét. Ezen nincs mit szépíteni: a húgai a fiúkat is szeretik szédíteni, de Máté sem szent, úgyhogy egyáltalán nem ítéli el őket ezért. Egyikük sem örökölte az édesanyjuk szelíd és félénk természetét, ebben a tekintetben sokkal inkább az apjukra ütöttek.

– Oké, indulhatunk végre? – szól közbe Máté türelmetlenül, mielőtt a kis szörnyecskék visszavágnának. – Szeretnék még hátramenni Napraforgóhoz.

– Nagyon fog izgulni, szerintem nem kellene őt zavarni – jegyzi meg finoman Evelin.

– Pont azért akarok hátramenni, mert izgulni fog – mondja határozottan Máté. – Csak... sok sikert szeretnék neki kívánni.

Máté nem tudja, miért érzi ezt olyan fontosnak, de annak érzi. Napraforgó most valami nagy dologra készül, nem lehet, hogy előtte ne adjon neki egy szerencsepuszit, hiszen a húgainak is adna, ha hasonló helyzetben lennének.

– Miért néztek rám ilyen... furán? – kérdi Máté zavartan. Nehéz lenne pontosan meghatározni a családtagjai tekintetét, de úgy érzi magát tőle, mintha lemaradt volna valamiről.

Leó közelebb lép hozzá, és megpaskolja a vállát.

– Ne aggódj, fiam, csak az apádra ütöttél – jegyzi meg, de Máténak van egy olyan bosszantó sejtése, hogy valami több van a szavak mögött, mint amit ő érteni vél, azonban tényleg nem szeretné, ha tovább húznák az időt, úgyhogy félretolja ezt a különös érzést, és mindenkit kiterel a házból.

Csak akkor nyugszik meg, mikor átvágva a városon már látja a Katlan villogó fényeit. Nem fognak elkésni, és neki lesz még ideje hátramenni. Látnia kell Napraforgót, muszáj megmondania neki, hogy fantasztikus lesz. Mert Napraforgónak ezt tudnia kell, és ha eléri, hogy csak egy picit is kevésbé izguljon, már megéri.

Máté igazából nem érti, miért találta ki Napraforgó, hogy fellépjen. Sosem szeretett igazán szerepelni, pedig egyébként gyönyörű hangja van. Napraforgó szeret énekelni, de csak úgy szabadon, amikor épp jön. Máté mindig szerette hallgatni, ahogy szórakozottan dúdolgat. Olyan a hangja, mintha lenne benne valami delejes varázslat, ami a másodpercek köré szövi magát, és az idő ettől mintha megállna, és csak lebegne, mert ő sem akar mást, csak hallgatni Napraforgót.

Mikor a lány pironkodva beavatta Mátét a tervébe pár hónappal ezelőtt, Máté meg se tudott szólalni. Egy parkban voltak, picit esőre állt az idő, de nyár lévén ez egyiküket sem igazán zavarta. Gyerekkoruktól kezdve szeretnek együtt csavarogni, cél nélkül, idő nélkül, csak úgy, a séta és a társaság kedvéért. Napraforgóval mindig nagyon jókat lehet nevetni és beszélgetni, gyakorlatilag bármiről. Máté számára sosem volt furcsa, hogy sok időt töltenek kettesben, végül is minden unokatestvérével, fél-unokatestvérével vagy épp mostoha unokatestvérével sok időt tölt együtt.

„– Szerinted hülye ötlet?" – kérdezte Napraforgó, és közben zavartan egy hajtincset csavart az ujja köré. Mindig ezt csinálja, ha feszült vagy ideges, bár Máté ritkán látja tőle ezt a mozdulatot, mert ha vele van, Napraforgó többnyire nem érez ilyesmit.

„– Nem, szerintem remek ötlet, és biztos vagyok benne, hogy lenyűgöző leszel, csak... nem értem, miért akarod."

Napraforgó megvonta a vállát, lehajtott a fejét, és nem nézett a szemébe, amikor halkan válaszolt.

„– Csak tudnom kell, hogy képes vagyok rá."

Máté nem állíthatja, hogy ezt igazán értette, de mivel Napraforgó így döntött, természetesen támogatta és biztatta, még akkor is, ha a lány nem engedte meg, hogy elkísérje a próbákra. De Éda megsúgta, hogy Napraforgó dala „baromi jó". Ezen Máté egyáltalán nem lepődött meg, lehet, hogy társaságban Napraforgó többnyire keveset beszél, de ez nem jelenti azt, hogy nincs mondanivalója, csupán túl szerény ahhoz, hogy a „rivaldafénybe" kívánkozzon, viszont nagyon különleges dalszövegeket ír – olyannyira, hogy az utóbbi egy-két évben a Koponyák már nem egyet felhasznált belőlük. Krisz még ahhoz is ragaszkodott, hogy az együttes egy külön számlára jogdíjat fizessen Napraforgónak.

– Ne várjatok, majd megkereslek titeket – jelenti ki sietve Máté, amikor végre leparkolnak. Anélkül, hogy megvárná a választ, már ki is pattan az autóból, és sietős léptekkel a hátsó bejárat felé indul.

Október végéhez képest kellemesen enyhe és szelíd a levegő, és Máté arra gondol, hogy ha már Napraforgó túllesz a fellépésen, talán kicsábítja, hogy sétáljanak egyet. Sőt, még inkább elrabolja vagy épp kimenekíti majd – Napraforgót egy idő után mindig frusztrálja, ha túl sok ember van körülötte, attól pedig kifejezetten fél, hogy középpontban legyen, márpedig a fellépés után mindenki gratulálni akar majd neki, úgyhogy előbb-utóbb Napraforgó nagyon el fog fáradni, olyankor pedig szereti kiszellőztetni a fejét.

Az éjszaka egyébként is az egyik kedvenc napszakuk, gyerekkorukban sokat bámulták együtt a csillagos égboltot az unokatestvéreikkel, miközben a csillagászatra fittyet hányva kedvükre kötötték össze képzeletben a csillagokat. Ez azért volt különösen vicces, mert mindenki egészen mást látott bele a csillagokba, és nehéz volt egymásnak elmagyarázni a képeket – Napraforgó és Máté azonban mindig rögtön megtalálta, amit a másik elképzelt, szóval amikor pontozásos alapon versenyeztek a többiekkel, mindig ők nyertek, egy idő után már nem is hagyták, hogy egy csapatban legyenek.

Máté szerencsésen átjut a biztonsági őrön (és büszke rá, mikor kiderül, hogy Napraforgó adta le a nevét, mert ez azt jelenti, hogy várja és remélte, hogy hátrajön majd hozzá), lerobog a lépcsőn, majd elindul az öltözők felé a folyosón, de szinte rögtön meg is torpan.

A színpad felől egy angyali szépségű lány közeledik felé. Máté pislog, de a látomás nem tűnik el, tehát valóság. A lány egy ujjatlan, fehér ruhát visel, ami szabadon hagyja bámulatosan hosszú lábát, és még ebből a távolságból is látni, hogy igazán vonzó, de nem túl merész, inkább csak sokat sejtető dekoltázzsal bír. A lány nagyon formás és karcsú, szexi a csípője íve, a melle domborulata, és Máté biztos benne, hogy a feneke is kívánatos lehet. A mozgása pedig... a mozgása olyan, mint Napraforgóé.

Máté értetlenül pislog, a levegő a tüdejében reked, és ahogy az angyali lány közelebb ér hozzá, már ki tudja venni az arcvonásait a félhomályos folyosón. Napraforgó az, tényleg Napraforgó. Máté szíve meglódul, és ő teljes értetlenséggel fogadja, hogy a testében vágy lázadozik. De hát az ég áldja meg, ez a lány Napraforgó!

Máté lába földbe gyökerezik, képtelen megmozdulni. Csak áll, mint akit megbűvöltek.

A francba is, ő az előbb Napraforgóra gondolt úgy, mint egy szexi és vonzó lányra! De hát ez lehetetlen, Napraforgóra nem nézhet így. Napraforgó olyan, mintha a húga lenne, nem tarthatja kívánatosnak, ez... egek...

– Szia! – köszön Napraforgó, ahogy megáll előtte. Bátortalanul halvány a hangja, és annyira közel áll, hogy Máté akár meg is érinthetné. Erre a gondolatra izgatott bizsergés nyargalászik fel-alá a testében, és ő úgy érzi, szeretné, ha megnyílna alatta a föld és elnyelné az összes piszkos gondolatával együtt.

– Szia! – préseli ki magából rekedtesen, és még mindig képtelen magához térni. Napraforgó áll előtte, a barátja, Napraforgó, nem valami őrülten vonzó lány. Persze Napraforgó nagyon szép lány, de neki akkor sem szabad rá így gondolni, hiszen ezzel mindent tönkretenne kettejük között. Napraforgó halálra rémülne, ha megtudná, miféle gondolatok fordultak meg benne, hogy milyen vad képek peregnek most a fejében, mert ebben a tekintetben szégyenlős és visszahúzódó, egyetlen fiúja sem volt még – legalábbis Máté legjobb tudomása szerint, márpedig a családtagjaik szörnyen pletykásak, szóval ha lett volna, arról biztosan tudna.

Egyébként is, Napraforgó tizenhét éves, nem gondolhat rá másként, mind eddig. Nem, ez kizárt.

Mégse tudja levenni a tekintetét a fehér ruha szegélye alól felbukkanó tökéletesen gömbölyded ívekről. Mégis miért hagyta Krisz, hogy Napraforgó ennyire kihívóan öltözzön fel? Hiszen a lába... és a melle... mikor lett Napraforgónak ennyire gyönyörű melle?

Máté Napraforgó szemébe néz, kényszeríti magát, hogy csakis a szemébe nézzen, és ne a tökéletes, nagyon is nőies testét csodálja. A testét, amit ő eddig soha nem vett észre, és ennek így is kellett volna maradnia. Nem vonzódhat Napraforgóhoz, nem kívánhatja, és nem rebbenhet a tekintete a szájára, de legfőképp nem gondolhat arra, hogy milyen lenne az íze, hogy milyen lenne az ajka érintése, hogy... Úristen, mégis miért kell, hogy ennyire csábítóan és érzékien beharapja az ajkát ez a lány?

– Hogy vagy? – kérdi Máté kábán, rekedtesen, aztán elkapja a tekintetét, és zavartan megköszörüli a torkát. Ez így nagyon nem lesz jó, nem viselkedhet így.

– Izgulok.

Máté visszanéz Napraforgóra, mert muszáj őt néznie. Irtózatosan bűnös, amire vele kapcsolatban gondol, de ha belegebed, most akkor se tud másra gondolni. Ha nem ő állna itt, hanem bármilyen másik lány, szabadna, akkor akár szemtelenül meg is csókolhatná, hogy aztán valami bolond semmiséget súgjon a fülébe és elcsábítsa, de így nem. Napraforgót nem.

Máté egy pillanatra behunyja a szemét, nagyot nyel, aztán összeszedi minden erejét.

– Gyönyörű vagy, Napraforgó.

A francba, nem ezt akarta mondani. Azt akarta mondani, hogy ne izguljon, csodálatos lesz, mégis hogy lett ebből az, hogy gyönyörű?

De Napraforgó arcán tündöklő mosoly ragyog fel, és Máté hirtelen úgy érzi, mintha világosabb lenne a folyosón. Ő is elmosolyodik, és ezzel mintha minden visszazökkenne a rendes kerékvágásba. Eltekintve persze attól a nem egészen elhanyagolható ténytől, hogy a nadrágja lényegesen szűkebb a kelleténél...