Fanni nagy sóhajjal lehuppan a konyhaszékre. A szúnyoghálós ajtón beáradó meleg a sütőből áradó illatokkal keveredik. Talán nem is volt olyan rossz ötlet, hogy reggel István ingébe bújt bele a saját ruhája helyett, mert így sokkal szellősebb – vigyorodik el a lány, aztán arra a pillanatra gondol, amikor a férfi visszaérve meglátja majd, hogy mit visel. Fanni egész biztos benne, hogy utána az ing nem sokáig fog rajta maradni.

Sose hitte volna, hogy a vágy ennyire elsöprő erejű lehet, nem is beszélve arról, hogy olyan, mintha sosem szűnne. Elég csak egymásra nézniük, megérezni a másik közelségét, és máris... nos, igen, máris úgy esnek egymásnak, mintha minden alkalom az első és az utolsó lenne egyben. Pedig egy hónappal ezelőtt a lány még szűz volt.

Fanni felkönyököl az asztalra, és ábrándos sóhaj kíséretében a kezébe támasztja az állát. Merengve bámul ki a pici konyha ablakán, tekintetét a Balaton vizének csillogó hullámain felejti.

Különös az élet, varázslatos és meseszerű – töpreng Fanni. Egy hónappal ezelőtt még egyedül állt a világban, egy hónappal ezelőtt még nem tudta, mi az igazi boldogság, sem azt, hogy mit jelent mindennél jobban szeretni. Ha most, itt és most, meghalna, már nem élt volna hiába. Bánná, persze, bánná a pillanatokat, amelyeket már nem élhet meg István mellett, de boldog lenne attól, hogy olyan sok mindent kapott.

Az elmúlt egy hónap során mintha újjászületett volna, bár ennek az érzésnek talán csak az az oka, hogy megtalálta azt az embert, akivel le akarja élni az egész életét. Fanni néha eljátszik magában azzal, hogy milyen életük lesz Istvánnal. Sok gyereket képzel, kertes házat és rengeteg boldogságot. Olykor olyan erősen látja maga előtt, mintha valóság lenne. Látja magukat öregen, ráncos bőrrel, ahogy fogják egymás kezét, körülöttük a gyerekeik és az ő gyerekeik, és egyszerűen minden tökéletes.

Fanni magában kuncogva megrázza a fejét. Néha olyan butaságokon tud elmélkedni, hiszen valamelyest mégiscsak szomorú arra gondolni, hogy megöregednek, mikor most még előttük áll az egész élet – csupa titok és meglepetés. Bár azért nem lenne rossz, ha a jövőjük tényleg olyan lenne, amilyennek képzeli, és igazából jó lenne tudni, hogy így lesz-e. Tessék, már megint a türelmetlensége és kíváncsisága. De hát ő mindig is ilyen volt: a könyveket is a végén kezdi el, hogy tudja, minden rendben lesz-e, és csak utána ugrik a történet elejére. Fanni nagymamája azt szokta mondogatni, hogy az élet attól olyan varázslatos, hogy az ember sose tudhatja, mi lesz, merre sodorják a szeszélyes szelek. Fanni azonban nem ért vele egyet. Ő szeretné tudni, mi lesz, hogy ne érezzen bizonytalanságot, és tisztán átadhassa magát a pillanatoknak.

A lány erre a gondolatra elkomorodik. Vajon merre jár István? Az elmúlt napokban hallgatagabb lett, pedig nem jött újabb látogatója hazulról. Fanni bízik benne, hogy a férfi családja elfogadja, hogy István úgy döntött, itt marad, hogy nem veszi el a nőt, akit neki szánnak, és akit nem is ismer, nem veszi el csak azért, mert az apja erre kényszeríti. Elég egyértelműen fejezte ki az akaratát, szóval talán most már békén hagyják.

Fanni nem örül, hogy István kapcsolata jelenleg ennyire rossz a családjával, mert tudja, hogy ez mennyire megviseli az embert. Két héttel ezelőtt, mikor egy éjszaka kiszökött otthonról, hogy Istvánnal lehessen, neki se volt könnyű, de a szüleit azóta sikerült megbékíteni (legalábbis nagyjából), főleg, hogy megismerték Istvánt. Ami azt illeti, Istvánnak nehéz ellenállni – kedves, humoros, udvarias, és ráadásul még elképesztően jóképű is. És akkor azt még számba se vette, hogy mennyire jól lehet vele beszélgetni, hogy milyen jókat lehet vele együtt nevetni, és azt sem, hogy mennyire figyelmes és odaadó a hálószobában. Fanni elpirul, és kicsit fészkelődik a széken. Alig várja, hogy István végre visszaérjen.

Mikor a lány felkelt, csak egy papírlapot talált egy üzenettel, hogy a férfinak dolga akadt, de siet vissza, viszont ez már órákkal ezelőtt volt. Azóta elkészült a rakott krumpli, és mi tagadás, Fanni most már kezd aggódni. Az andalító puhasággal telt meleg nem tudja elűzni a baljós, rosszízű sejtelmet, amely egyre alattomosabban környékezi meg.

Megrázza a fejét, és a konyhaasztalon álló Szokol rádióhoz nyúl – majd a zene vagy valami műsor eltereli egy kicsit a figyelmét. Ahogy könnyű, kissé bús dallam tölti be az apró konyhát, Fanni feláll és a hűtőhöz lép. Elővesz egy Traubit, felbontja, és jóleső érzéssel kortyol bele. A nyakához szorítja az üveget, és élvezi a hideg borzongató érintését.

Már majdnem az üveg végére ér, mikor meghallja a bejárati ajtó halk nyikordulását. Úgy pattan fel, mintha áramütés érné, és széles vigyorral a száján szalad ki a keskeny előszobába. Gondolkodás nélkül fonja a karját István nyaka köré, és az ajka mohón tapad a férfi ajkára. Fanni melle a férfi széles mellkasához nyomódik, és ahogy István átkarolja és magához szorítja, a lány testét eluralja a vágy.

De hiába, még így is érzi, hogy ez a csók most nem az igazi. Szomorúság-íze van, akár az őszi levegőnek, ha elhullott falevelek szétázott illatai lopják magukat a mélyére.

Fanni zavartan elhúzódik, a tekintete a férfi tekintetét keresi. A máskor vidáman csillogó szempárt árnyasra mossa a lemondó szomorúság. A kék most olyan, mintha koszos-szürke pocsolya lenne, mely a felhős égboltot tükrözi.

A lány úgy érzi, mintha megfagyna a lelke. Csak egy mozdulat, és odabent minden összetörik. Csillogva elvérző jégkristályok, egy semmivé olvadt lélek, csak ennyi marad, ha most bármit tesz. Nem szólhat, nem rezzenhet, nem, mert akkor minden véget ér. Fanni olyan biztosan tudja ezt, mint ahogyan azt tudja, sosem fog más férfit szeretni Istvánon kívül.

István tétován végigsimít a lány kipirult arcán. Még ez a mozdulat is olyan, mint egy búcsú. Fanni szíve erőtlenül vergődik a mellkasában, fáj minden megrebbenő dobbanás.

– Elhagysz – suttogja a felismerés bénító erejével.

– Nem tehetek máshogy.

– Mindig lehet máshogy tenni – tiltakozik Fanni remegő, esetlen hangon.

– Nem, ezúttal nem. Ha maradok... – István nagyot nyel –... tönkreteszem a családomat. Értsd meg, Fanni, ezt nem lehet. Nem tudnék együtt élni azzal, hogy az öcsém, a húgom és az édesanyám miattam szenved. Ezt nem tehetem.

– Mi történt? Miért gondoltad meg magad? – kérdi Fanni értetlenül. Hiszen múlt héten István édesanyja is itt járt, hogy meggyőzze, menjen haza, de a férfi elhatározása akkor sem ingott meg. Mégis mi változott azóta?

– Eljött apám – feleli István.

– Ma?

– Nem.

Fanni megérti, hogy István miért volt olyan hallgatag és furcsa az elmúlt napokban. Az apja látogatása miatt. Azóta gyötrődik azon, hogy mit kellene tennie. És most döntésre jutott. Olyan döntésre, amit már nem lehet megváltoztatni. Fanni látja István tekintetében az eltökélt szilárdságot, a határozottságot. Látja, de képtelen feldolgozni.

Hosszan nézik egymást. A fájdalom felsérti az előszobában rekedt forró levegőt, felsérti, és keserű illatokat csal elő belőle.

– Kérlek, ne, ne tedd ezt, István, nem hagyhatsz el, kitaláljuk, megoldjuk, valahogy, kérlek... – suttogja Fanni összefüggéstelenül, de a szavak veszteség ízétől keserűek a szájában, azonban nem törődve ezzel újra csókolja a férfit. Ebben a csókban ott van minden kétségbeesett vágyuk, a reménytelenség, a kilátástalanság és a szerelem, ott lüktetnek mind az ízekben és a kapkodós érintésekben. De árnyékként, visszavonhatatlanul, ott van a búcsú is.

– Sajnálom – súgja a fülébe István, miután leheletnyit elhúzódik.

Fanni remegő szájjal néz a férfira, és mikor megérti, hogy ez tényleg igaz, ez most tényleg megtörténik, riadtan elfordul. Könnyek csípik a szemét, és bár igyekezne visszatartani a sírást, hiábavaló, eleve elveszett küzdelem ez.

Hogy ne kelljen Istvánra néznie, a szobába siet. Menet közben lekapja magáról a férfi ingét, és mit sem törődve azzal, hogy a bugyijától eltekintve teljesen meztelen, megkeresi a tegnap este földre dobott ruháját. Hallja István lépteit, érzi a közelségét, de csak akkor fordul felé, mikor érdes érintést érez a vállán.

– Ne érj hozzám! – kiáltja el magát, ahogy megpördül, majd a melle elé szorítva a ruhát, hátrébb lép. – Most már nincs jogod hozzám érni – súgja könnyektől elcsukló hangon. A fájdalom, amit a szavak István szemében fakasztanak, ugyanaz a fájdalom, amit ő maga is érez, de nem foglalkozik ezzel. Belekapaszkodik a dühbe, ami átjárja a testét. A düh az egyetlen, ami most visszatarthatja attól, hogy összetörjön.

István megadón visszalép a szoba ajtajába. Fanni belebújik a ruhába, aztán lesüti a tekintetét, és nem néz a férfira, ahogy a táskájába rámolja az egy hónap alatt összegyűlt dolgait. Van belőlük bőven, főleg könyvek, néhány ruha, egy-két apróság. Mindent összeszed. Nem hagy emléket magából, nem hagy itt semmit. Csak a szívét.

Mikor végez, körbenéz. A kis hálószoba bevetetlen ágya még őrzi a testük hajlatait, a lepedő ráncaiban még ott rejlik a szenvedélyük íze és illata. Ez a hálószoba, ez a nyaraló volt Fanni számára a mennyország. Soha máshol nem lesz olyan boldog, mint amilyen boldog itt volt. Talán boldog sem lesz soha többé.

Fanni úgy lép el István mellett, hogy nem néz rá. Ha ránézne, elillanna a testét feszítő düh, és nem maradna más, csak a fájdalom, amivel most még képtelen szembenézni. Nem tud itt maradni, nem tud könnyes búcsút venni, nem tudja azt mondani, hogy „legyen szép életed", és bár valahol a lelke mélyén csodálja és tiszteli István önfeláldozását, de most nem akar erről tudomást venni. Hiszen akkor hogy lenne képes arra, hogy elmenjen? Hogy tudná akkor mozgásra bírni a lábát? Nem, most muszáj haragudnia.

Alig látva a könnyektől, kiszalad a kis nyaralóból. Érzi, hogy István követi, érzi a közelségét, és az áruló teste még most is bizsereg tőle.

– Fanni, kérlek, ne menj el így, kérlek! – István hangjában visszhangot ver az elkeseredés.

A lány dühtől szikrázó tekintettel pördül meg.

– Mégis mit akarsz? Hogy azt mondjam, megbocsátok? Hogy megértem? Nekem ez nem megy, István. Szeretlek, úgy, ahogy vagy, most mégis azt kívánom, bár önzőbb lennél, bár küzdenél, bár akarnál értem küzdeni. – Fanni hangja elcsuklik, kapkodós mozdulattal letörli az arcáról a könnyeket, de hiába, hiszen a nyomukban rögtön újabbak érkeznek.

– Fanni...

– Ne, István! Csak engedj el...

– Szeretlek.

Nem! – sikoltja magában Fanni tiltakozón. A szerelem nem jelenthet fájdalmat, a szerelemnek tisztának és ártatlannak kellene lennie. Miért fáj akkor mégis? Miért történik mindez? Hogy lehet ennyire kíméletlenül kegyetlen az élet? Miért okozhat a szerelem fájdalmat? Hogy élhetne így tovább? Hogy élhetne ezzel a végtelen ürességgel a szívében? Boldogok lehettek volna. Mindent megadott volna Istvánnak, és tudja, hogy a férfi is mindent megadott volna neki. És mindezt elveszik tőlük. Minek akkor szeretni? Mi értelme van?

– Megátkozlak – mondja ki Fanni hirtelen. Ez az egyetlen szó képes arra, amire semmi más nem lenne képes: távolságot ékel kettejük közé. Hideg, makacs, leküzdhetetlen távolságot.

István szeme meglepetten elkerekedik, Fanni szíve tébolyultan meglódul, mintha csak figyelmeztetni akarná, és valahonnan mélyről előkúszik a nagyanyja intelme, hogy a szavak veszélyesek, hogy vigyázzon...

– Három gyermeked fog születni, és én megátkozom most őket, hogy soha ne követhessék el azt a hibát, amit te elkövettél. Ha nem tudnak szeretni, nem fogják őket sem szeretni, így nem okozhatnak akkora fájdalmat, mint amilyet te most nekem – suttogja Fanni szilánkosra tört hangon. Miért mondja ezt? Miért? Mi ez a jéghideg eltökéltség, ami ezekre a szavakra sarkallja? És miért érzi azt, hogy ezek a szavak mintha akarata ellenére születnének, sőt, mintha mindig benne lapultak volna, szökésre készen? Miért érzi azt, hogy most ujjonganak attól, hogy végre önként szabadon engedi őket?

– Ne tedd ezt...

A lány kemény pillantása István ajkára fagyasztja a szavakat.

– Az elsőszülöttednek legyen papírból a szíve, hogy felírhassák rá nevüket a nők, aztán továbbállhassanak, mintha mi sem történt volna. – Fanni nagyot nyel. Szeretné abbahagyni, de már képtelen rá. Már elkezdte. A szavak szökőárként gyűrik maguk alá. – Másodszülötted szíve üveg legyen, hogy csak átfolyjanak rajta az érzések, akár a fény, olyan üressé válva így, hogy ne legyen, aki megérinthetné. – Fanni elkeseredetten rázza a fejét, de tudja, hogy folytatni fogja. Tudja, és gyűlöli magát ezért. – A harmadik gyermekednek kőből legyen a szíve, kemény és hideg, hogy ne érjen el hozzá egyetlen nő sem, és ő se érhessen el senkit.

István nem mond semmit. Fanni nem kapja el a tekintetét, nem pislog, és nem szentel figyelmet mindannak, ami a lelkét tépi. Még nem.

István arca mintha megtört lenne, mintha az elmúlt pillanatokban éveket öregedett volna. De a tekintete nem változik. A tekintete szerelmet suttog. Nincs benne elítélés, harag, nincs benne semmi más, csak szerelem. Aztán lehajtja a fejét, elfordul, és visszamegy a nyaralóba.

Fanni csak áll, és nézi. Mikor az ajtó tompa kattanása a nyár kitikkadt, poros forróságába mar, megrohanják a saját szavai, és meggörnyed a válla mindannak a súlyától, amit tett.

Átkot mondott. Életében először. Hogy történhetett ez?

Levegőért kap, zihál, a könnyei újra megindulnak.

Szeretne összeroskadni, szeretne most meghalni. Eltűnni, hogy elfelejtsék, és ő is elfelejthesse azt, amit tett. Hogy tehette? Hogy volt rá képes?

Undor járja át a testét. Undorodik saját magától, a szívtelenségétől, a kegyetlenségétől. A gonoszságától.

Szeretne visszarohanni a házba, szeretné, ha István átölelné, ha bocsánatot kérhetne, ha valamiképp semmissé tehetné a szavait... de erre nincs mód. Az átok elhangzott, most már valóság. Három ártatlan, még nem is létező ember sorsát döntötte el. Nem volt hozzá joga. És most már Istvánhoz sincs joga. Nincs joga vágyni rá, nincs joga őt szeretni. Elárulta őt, és vele együtt saját magát is. Elárulta azt, aki volt, és most már nem tudja, kicsoda.

Fanni elfordul a nyaralótól. Elfordul, és úgy indul el, mintha vesztőhelyre tartana. Jobb lenne, ha úgy lenne. Jobb lenne, ha most a halála felé lépkedne. De nem. Rá az élet vár. Egy élet, amivel nem tudja, mit kezdjen. Egy élet, ami most már nem lehet boldog. Egy élet tele megbánással, keserűséggel és ürességgel. De ezt csakis magának köszönheti.

Nem néz hátra.

***

Másfél hónappal később...

Fanni összekucorodva fekszik az ágyán. Nincs kedve megmozdulni. Igazából élni sincs kedve. Mostanában, főleg éjszaka, amikor hiába várja, hogy végre elaludjon, és így kicsit elfelejtse önmagát, elképzeli, hogy milyen lehet nem lenni. Hogy milyen lehet kihűlve és élettelenül feküdni egy koporsóban. A koporsóban már nincs magány és üresség. Ha ott lenne, semmi se lenne. Vajon milyen lehet, amikor semmi sincs? Milyen lehet nem érezni, nem gondolni? Fanni szeretné tudni.

Kopognak a szobája ajtaján, de Fanni nem reagál rá. Aztán elfojtott szavakat hall, majd a kilincs hangját, az ajtó szinte nesztelen surrogását, és lépteket. Nem fordul meg. Nem akarja látni az anyja vagy az apja szánalomtól terhes tekintetét. Senkit sem akar látni.

– Sipos Hanna vagyok.

Szelíd hang. Mint a falevelek susogása, mint a virágok törékeny és édes illata.

– Vagyis ez a leánykori nevem, most már Hajnal Istvánné vagyok, csak... még nem szoktam hozzá.

Fanniban ekkor összeroppan valami. Az érzés semmihez sem fogható. Felül, és a nőre néz. Gyönyörű nő, bár a gyönyörűsége nem a külsejéből fakad. Fakó a bőre, halványak a színei, mégis van benne valami, talán az arca lágyságában, a tekintete szelídségében, vagy még inkább a kedves mosolyában, amitől lenyűgöző szépség lesz belőle. Ártatlan és magával ragadó szépség. Fanni tudja, hogy a nő – sőt, talán inkább lány, hiszen ő sem tűnik felnőttebbnek, mint Fanni önmaga számára – csak egy évvel idősebb nála. Mégis úgy érzi, mintha Hannával szemben ő kislány lenne. Egy nagyon ostoba, felelőtlen kislány, aki szánt szándékkal ártott ennek a nőnek. Ártott azzal, hogy megátkozta a még meg sem született gyermekeit.

– Nem akartam tőled elvenni a férfit, aki szeretsz – folytatja Hanna, amikor Fanni nem szólal meg.

Fanni nem bírja tovább. Nem bírja elviselni, hogy Hanna kér tőle bocsánatot. Nem bírja a szelíd és megértő tekintet súlyát. Nem érdemel megértést, nem érdemel kedvességet, nem érdemel bocsánatkérést, főleg nem ettől a nőtől.

A szavak felszakadnak belőle, elmond mindent, mindent, amit tett, a szerelmét, aztán az átkot, az öngyűlöletét és a megbánást, de nem kér bocsánatot, mert arra, amit tett, nem létezhet bocsánat.

Hanna valamikor közben leül mellé az ágyra, és megfogja a kezét. Fanni ezt alig fogja fel, csak akkor tudatosul benne, amikor a szavak elhalnak az ajkán. Hanna mosolyog, és Fanni nem érti, miért. Kiabálnia kellene, haragudnia – miért nem teszi? Miért mosolyog ennyire megbocsátón és kedvesen? És ő most miért érzi azt, hogy könnyebb? Hogy szabadabb? Miért érzi úgy, hogy megbocsátást nyert?

– Szereted a férjemet, Fanni? – kérdi halkan Hanna.

– Igen. Mindennél jobban. És ha tehetném, az életemet adnám azért, hogy semmissé tegyem az átkom.

– Mindannyian követünk el hibákat, de a hibák helyrehozhatóak – jelenti ki Hanna megértőn és biztatón.

Mikor Fanni lehajtva a fejét semmit sem mond, Hanna gyengéden megszorítja a kezét. Fanni erőt vesz magán, és újra a nőre néz. Hanna tekintetében őszinte bizalom dereng, és ez megrendíti Fannit. Hogy bízhat benne ez a nő? Hogy, amikor nem is ismeri? Hogy hihet benne?

Fanni szeméből újra megindulnak a könnyek. Ő ezt nem érdemli meg. Hanna azonban hozzáhajol és átöleli. Úgy vigasztalja, mintha a legjobb barátnők lennének a világon.

– Miért vagy velem ilyen kedves? – tör ki értetlenül, maszatos hangon Fanniból a kérdés.

– Tudod, Fanni, a szerelem nem bűn, és én tudom, érzem, hogy te tényleg szereted Istvánt. Épp ezért nem hiszem, hogy ártani akartál neki, így nem is haragudhatok rád. Nem a te hibád, hogy a szavaid nem olyan közönségesek, mint bárki másé, nem a te hibád, hogy annak, amit mondtál, következményei vannak.

Fanni egy pillanatra megdermed, aztán kibontakozik az ölelésből.

Nem akart ártani Istvánnak, sosem akarna, nem ezért mondta az átkot. Hiszen szereti a férfit, tényleg szereti, de akkor... Fanni önmagával viaskodva, küszködve visszaemlékszik arra a pillanatra, amikor kimondta az átkot. Az érzéseire, a gondolataira. A felismerés és a megértés villámcsapásként éri.

Nem akart ártani, sem neki, sem a gyermekeinek. Szereti Istvánt, és még ha nem tőle lesznek is azok a gyermekek, akkor is szereti őket, mert ők Istvánhoz tartoznak. Amikor azok a felelőtlen szavak elhagyták a száját, csakis azt siratta, hogy a körülmények meggátolják, hogy együtt legyenek, hogy elválasztják őket. Mikor az átok elhangzott, ő arra gondolt, hogy ezt senkinek sem lenne szabad megtapasztalnia, hogy senkinek sem lenne szabad elveszítenie az igazi szerelmet. Az átok tehát...

– Igaz szerelmet adtam a fiaidnak – mondja ki Fanni a felismeréstől szabadon. Hosszú hetek óta most először érzi, hogy él, most először érzi, hogy van kiút, hogy nem szörnyeteg. – Nem tudtam, hogy így van, de... így lesz. A fiaid nem fognak feleslegesen szenvedni – pillant Fanni Hannára, és az ajka mosolyra görbül. Nem tudja, mikor mosolygott utoljára, de jó érzés, hogy újra megteheti. – Köszönöm, Hanna. Mindent köszönök.

Hanna szívből jövőn visszamosolyog rá, újra megszorítja a kezét, aztán feláll az ágyról, és az ajtóhoz lép, mielőtt azonban magára hagyná Fannit, még visszafordul.

– Most még nem tehetem, de talán eljön majd az az idő, amikor elválhatok Istvántól. Vissza fogom őt adni neked, Fanni.

Fanni szeme könnybe lábad, nagyot nyel, de képtelen megszólalni, így hát csak bólint. Hanna nem mond többet, egyszerűen csak kilép a szobából, és bezárja maga után az ajtót.

Az elmúlt hetek üressége és önmarcangolása után Fanni most nem tudja, mit is érez. Könnyű érzés, színekkel teli, olyan, mint az égen ívelő szivárvány, mint a lassan felszáradó pocsolyák, mint a rügyeket bontó faágak... és Fanni rájön, hogy amit érez, az a remény.