„Hol volt, hol nem volt, a vén idő mesél, édes-búsan szól, hogy még változol, s néha tévedsz még..." (A Szépség és a Szörnyeteg – Hol volt, hol nem volt)

Huszonegy évvel ezelőtt...

Élni igazán csodaszép – gondolja Evelin, ahogy mezítláb, könnyű vászonruhában kiszalad a kertbe. Óvatosan leteszi a könyvét a fűre, aztán kihajtja a durva anyagú pokrócot, hasra fekszik, majd izgatottan dobogó szívvel fellapozza a könyvet, és megkeresi, melyik mesénél tartott legutóbb.

A nővére folyton piszkálja, amiért meséket olvas – szerinte ez gyerekes, de Evelin szereti a meséket, és egyébként sem mondaná ezekre a történetekre, hogy gyerekesek. A legutóbbiban például két galamb kivájta Hamupipőke mostohanővéreinek a szemét...

De ha ezt nem is számítja, akkor is ott a tény, hogy Evelin nagyon is gyerek még, tehát miért ne olvashatna meséket? A nővére egyszerűen csak nagyra van magával, mert már két éve iskolás, azt hiszi, ő mindent jobban tud.

Evelin még nem jár iskolába, de már alig várja, úgy véli, hogy az iskola rengeteg kalandot tartogat a számára. Az édesanyja készített egy naptárat a falára, ahol esténként fekete filctollal kiikszelhet egy négyzetet – ha pedig elfogy az összes négyzet, végre iskolába fog menni.

Persze az olvasással nem lesz sok gondja. Ugyan nagyon lassan, de már tud olvasni – muszáj volt megtanulnia, túlságosan is érdekelték a mesék, és nem volt elég, hogy csak a képeket nézegetheti. Eddig csak színes, vékony mesekönyveket olvasott, a most előtte heverő könyv azonban jó vaskos, tele sok-sok történettel.

Evelin úgy elmerül a szavak lassú kibetűzésében, hogy megszűnik körülötte a világ. Nem mozdul, épp csak az ajka rezzen meg néha. Nem veszi észre, hogy egy kis rigó leszáll mellé, nem érzi a rátűző napsugarak melegét, és nem hallja meg azt sem, hogy a szomszédban lakó fiúk hangos kiáltozással fociznak. Akkor kapja csak fel a fejét, amikor a könyvétől alig pár centire labda pattan a fűre.

– Öcsém, hogy lehetsz ennyire béna? – hallja, és izgatottan a kerítés felé fordul. Persze nem lát semmit, a sűrűn nőtt lonc eltakarja a szomszéd kertet. Próbált már átlesni, de nincs egyetlen rés sem, ahol átkukucskálhatna, pedig többször is hallotta a fiúkat játszani.

Evelin nem ismeri őket, de tudja, hogy hárman vannak és hogy idősebbek nála. Alig egy hete az édesanyjukkal költöztek ide. Evelin édesanyja és édesapja elmagyarázta, hogy a fiúk szülei elváltak – a kislány ezt először egyáltalán nem értette, amikor azonban rájött, hogy mit is jelent, riadtan kérdezte a szüleit, hogy ugye ők nem akarnak elválni. Az édesanyja csilingelve felnevetett, és kijelentette, hogy ez egész biztosan nem fog megtörténni, ami megnyugtatta Evelint. Utána a szülei arra kérték, hogy ha találkozna a fiúkkal, legyen velük megértő, akkor is, ha esetleg gorombáskodnak – a szülei szerint a fiúk most lelkileg sérültek lehetnek, és nem kizárt, hogy nem lesznek éppen barátságosak, de ha így is lesz, nem Evelin tehet róla.

– Szia, kis hercegnő!

Evelin feljebb emeli a tekintetét, és egy pillanatra eláll a lélegzete. A kerítésbe kapaszkodó fiúnak szőke, kócos haja van, és élénkkék szeme, amely huncutul csillog. Evelin sose látott még ennyire különleges kéket – olyan igazi mesebeli kék.

– Szia! – köszön vissza kicsit bátortalanul.

– Mit olvasol?

– Könyvet – válaszol Evelin tartózkodón.

– Azt látom, hercegnő – vigyorodik el a fiú, majd kérdőn-várakozón felvonja a szemöldökét.

Evelin pár másodpercig méregeti, aztán úgy dönt, ez a fiú a legkevésbé sem goromba, ráadásul hercegnőnek szólította – kétszer is –, ami nagyon tetszik Evelinnek, szóval elmosolyodik, és őszintén válaszol.

– Grimm meséket.

– Nem vagy te már túl nagy a mesékhez?

– Ne udvarolj már annyit, Kornél! – vág közbe egy mélyebb, borúsabb hang a kerítés túloldaláról.

– Hogy hívnak, hercegnő?

– Angyal Evelin.

– Szép neved van.

Evelin picit elpirul, és boldogan mosolyog – bár a mosoly nem annyira a dicséretnek, mint inkább annak szól, hogy most már tudja a fiú nevét.

– Köszönöm.

– Visszaadod nekünk a labdánkat, Evelin?

Evelin még mindig mosolyogva, tétovázás nélkül talpra ugrik, megkeresi a labdát, ami egy kicsit messzebb, egy bokor alá gurult, aztán a kerítéshez szalad, és nagy lendületet véve átdobja. A labda igazán szép ívet írva repül át a kerítés fölött.

– Szép dobás – mosolyog rá Kornél kedvesen. – Köszi!

Evelin abban a pillanatban, ahogy a fiú eltűnik a kerítés mögött, már tudja, hogy megtalálta a saját szőke hercegét...

***

– Te egy szörnyeteg vagy, Nagy Leonárd...

A lány hangja keserű és lemondó. Leó legszívesebben visszakérdezne, hogy „és erre csak most jöttél rá?", de inkább nem teszi – a gúny ebben a pillanatban aligha segítene bármin is. Nem néz a lányra, ahogy felhúzza és begombolja a nadrágját.

A lány felkönyökölve figyeli őt az ágyról, Leó érzi magán a tekintetét, és nagy a kísértés, hogy ő is rápillantson, mert a lánynak igazán lenyűgöző teste van, már csak nézni is kész öröm, hát még érinteni, de nem akarja, hogy a lány kihasználva a legkevésbé sem csillapodott vágyát maga mellett tartsa.

– Vártam rád.

Leó felemeli a fejét és a lányra néz. Lehet, hogy gyönyörű, de mi tagadás, elég ostoba. Ha valakibe csak egy cseppnyi értelem is szorul, az rájön, hogy rá aztán nincs miért várni.

– Nem kértem – jelenti ki hidegen, rezzenéstelen arccal.

A lány megbántottan mered rá, de Leó nem foglalkozik vele, csak felhúzza a cipőjét.

– De azért jó, hogy kéznél voltam, nem? – kérdi fanyarul, talán némi önváddal a lány.

Leó tehetetlenül pillant rá. Utálja ezt. Nem ő kérte és akarta, hogy ilyen legyen, de ez nem változtat azon, hogy teljesen érzéketlen, ha nőkről van szó (kivéve a húgait és az édesanyját, őket feltétel nélkül imádja). Tudja magáról, hogy ilyen, nem is csinál belőle titkot. Nem szédíti a lányokat, bár a csábítást élvezi, de mindig tiszta lapokkal játszik, épp azért, hogy az ehhez hasonló helyzeteket elkerülje. Köszöni szépen, de drámából egyedül a színpadon kér.

– Tényleg hallani akarod a választ? Könnyebb, ha megalázva érzed magad? – vonja fel Leó a szemöldökét, és ezúttal már a gúnyos mosolyt sem igyekszik visszafojtani. Tapasztalata szerint jobb, ha dühösek rá a nők, mintha könnyes kirohanásokat és könyörgéseket intéznek felé, mert így hamarabb szabadulhat tőlük, neki pedig teljesen mindegy, hogyan vélekednek róla, egyszerűen nem érdekli. Egy-két évvel ezelőtt még talán érdekelte volna, de mikor először nevezte egy lány szörnyetegnek, rájött, hogy teljesen mindegy, kedves-e vagy sem, a végeredményen ez nem változtat.

A lány elkerekedő szemmel néz rá – és igen, már ott is a tekintete mélyén a visszahőkölés, a hitetlenség, a szörnyülködés. Leó már várta, szóval egy cseppet sincs meglepve.

A férfi felveszi és begombolja az ingét, aztán végigszánt a haján, bár hiányzik, hogy ujjai a sötét tincsekbe túrjanak. Alapvetően nincs sok baja a katonasággal, de az állandó borotválkozást és ezt a rövid hajat nem igazán szereti. De mindegy, ezt a pár hónapot még kibírja, aztán újra jelentkezik a színműre, ha most se sikerül, akkor elmegy stúdiósnak egy színházhoz.

– Nem is érdekel, hogy szeretlek? – kérdi a lány csábosnak szánt hangon. Vajon tényleg fogalma sincs arról, hogy ennél nagyobb hülyeséget nem is kérdezhetne? Egyébként is: alig ismerik egymást, hogy a pokolba szerethetett volna bele?

Leó megszokta már, hogy nem őt, hanem egy illúziót szeretnek benne. Ő a megmentésre szoruló, sötét szívű gazember, akiről úgy hiszik, miattuk majd megváltozik. De Leó nem változik. Igazából talán jobb lenne leszoknia arról, hogy egy lányt többször is megdöntsön, kényelmesebb lenne, ha maradna az egyszeri kalandoknál, elkerülve, hogy a lányok mást lássanak benne, mint ami valójában.

Leó szenvtelenül végignéz a lány meztelen testén, amit alig pár perccel ezelőtt még hevesen ölelt, aztán a tekintetét mélyen a lány szemébe fúrja.

– Nekem nincs szívem. Mint az előbb olyan kedvesen megjegyezted: szörnyeteg vagyok.

Leó sötét mosollyal az ajkán elfordul, és egyszerűen kisétál a szobából.