„... nem tudod, mit hoz a holnap majd..." (Egyiptom hercege – Ahogy az Úr a mennyből lát)

Bukdácsolva lépked a koszos sikátorban, meztelen talpát szúrják az éles kavicsok. Az arcán összemaszatolt könnyek és keserű hamu nyoma. Még érzi a bőrén a lángok perzselését, az orrában még ott van a szag – elégett életének maró szaga. Nem tudja, hova tart, csak azt tudja, hogy nem állhat meg.

A sikátorban árnyak nyújtóznak fenyegetően. Megtorpan, amikor egy árnyék kiválik a többi közül. Remegve figyeli, ahogy közelebb ér hozzá, ahogy fölé magasodik. A férfi olyan, mintha az éjszakához tartozna, mintha sötétségből szőtte volna az élet. Felnéz rá, elkészülve mindenre, de a férfi csak leveszi a köpenyét, és szelíden a vállára teríti. Nem mond semmit, csak gyengéd tekintettel bólint, aztán visszaolvad az árnyak közé.

Ahogy kiér a sikátorból, halkan és puhán szállingózni kezd a hó. Régen szerette a havazást, de ma minden megváltozott, még ez is. Tudja, hogy innentől kezdve, ha havazni kezd, mindig ez a nap jut majd eszébe.

Vacogva, megszaggatott ruhája felett összébb vonva a különös férfi ajándékát, megy tovább. Nem adja fel.

Maga mögött hagyja a várost. Apró lába hóba merül, a lábujjait már nem érzi. Hogy honnan van ereje, nem tudja. Nem gondolkodik, csak teszi egyik lábát a másik után, de egyre nehezebb, mert a hó egyre sűrűbben hull alá a sötétségbe mártózott égből.

Az éjszaka olyan csendes, üres és védtelen, akár ő maga. A fakó-fehér beburkolja, körbeveszi, beszivárog a lelkébe. Nem bánja, mert a fehér üres, és ő üres akar lenni. Fehér, akár a hó. Áttetsző, mint a jég.

Ha hóból és jégből lenne, semmi se fájna többé.

Jázmin zihálva nyitja ki a szemét. Vacog a takaró alatt, pedig a nyáréjszaka jóleső meleggel tölti be a szobáját. Nem tudja, mit álmodott, de csontig hatoló hideget érez. Forró csokira vágyik, és bár általában figyel rá, hogy éjszaka ne nassoljon (a forró csokit ebbe a kategóriába sorolja), de most úgy érzi, hogy ez a kis apró bűnözés belefér – legfeljebb holnap majd kicsit többet fut.

Kibújik az ágyból, megdörzsöli a karját, hogy elűzze a hűvös emlékeket, aztán halkan kinyitja az ajtót, és kilép a szobájából. Óvatosan megy végig a folyosón, recsegős a parketta, és senkit sem szeretne felébreszteni. Ahogy befordul a lépcsőn, meglepődve látja a konyha ajtaján kiömlő fényt – ezek szerint nem csak ő nem tud ma éjjel aludni.

A konyhába lépve Vivient látja az asztalnál. A levegőben halványan érezni a forró csokoládé puhán szétomló, lágy illatát. A húga előtt az asztalon egy bögre, a lábát felhúzta a szék peremére, és a karjával átölelve tartja. Kicsinek és elveszettnek látszik. Jázmin hajlamos elfelejteni, hogy Vivien mennyivel fiatalabb nála, hogy még csak alig felnőtt.

– Szia, Viv!

– Jázmin? Hát te? – Vivien meglepetten néz rá.

– Rosszat álmodtam – vonja meg a vállát Jázmin, aztán a tűzhelyhez lép. Vivien sosem találja el jól az adagot, úgyhogy még neki is maradt a csokiból. – Ugye nem baj, ha megiszom a maradékot?

Vivien megrázza a fejét, úgyhogy Jázmin kiönti a langyossá szelídült italt egy bögrébe, aztán leül az asztalhoz a húgával szemben. Fürkészőn figyeli őt. A szeme alatt sötétebb a bőr, az arca fáradt és szomorú.

– Mi bánt, Viv? Hiányzik Evelin?

Evelin a hétvégén Leóhoz költözött, és bár Jázmin tudja, hogy Vivien erős, de ettől függetlenül biztos benne, hogy nem egyszerű feldolgoznia, hogy Evelin már nem lakik velük. Valószínűleg ezzel Evelin is tisztában volt, mert hetekig kétlaki életet éltek Leóval. Ha nem itt aludtak, akkor a férfinál, és ugyan állandóan együtt voltak, de Evelin nem költözött el. Jázmin azt gyanítja, hogy a húga elmondta Leónak, miért akar még várni, és talán még hetekig vártak volna, ha egy reggel Vivien nem ront be Evelin szobájába. Jázmin próbálta visszatartani – végül is sose lehet tudni, hogy zárt ajtók mögött mi történik éppen, és vannak bizonyos tevékenységek, amiket igen kellemetlen megzavarni, de aznap reggel szerencsére Evelin és Leó még semmi ilyesmibe nem bonyolódott.

Vivien megállt Evelin ágya előtt, majd egyszerűen közölte, hogy felnőtt, nem fog összetörni, ha Evelin el akar költözni, és nagyon hálás, hogy Evelin így figyel rá, de nem kell aggódnia, minden rendben lesz. Aztán kivágtatott a szobából, esélyt sem hagyva arra, hogy bárki megszólaljon. Jázmin bocsánatkérően nézett Evelinre és Leóra, aztán Vivien után sietett. Később Evelin is beszélt Vivvel, és mindketten meggyőződhettek arról, hogy tényleg jól van, de azért mindketten tudják, hogy ez nem könnyű neki. Vivien ragaszkodó típus, és ami azt illeti, nehezen viseli a változásokat.

– Persze, de örülök, hogy boldog – felel rá nem jellemzően lágy hangon Vivien.

– Tudod, nagyon büszke vagyok rád. Szép volt, amit tettél.

Vivien megvonja a vállát.

– Nem akartam, hogy Evelin úgy érezze, miattam nem élheti az életét. Szereti Leót, Leó is őt, természetes, hogy együtt akarnak lenni, és... ha valakit szeretünk, és ő menni akar, akkor el kell engednünk, nem? – kérdi Vivien szomorkás mosollyal, és Jázminnak különös érzése támad. Mintha Vivien már nem is igazán Evelinről beszélne, és bár nagyon szívesen megkérdezné, hogy mi van Vivien és Erik között, de nem teszi. Ha a húga beszélni akar róla, majd beszél, bármilyen kíváncsi is legyen, nem fog faggatózni, tiszteletben tartja, hogy Viviennek is van magánélete – akkor is, ha nagyon aggódik érte.

– Azt hiszem, igen – mondja végül halkan Jázmin.

Vivien Jázminra néz, és elmosolyodik – és ez a mosoly már kezd emlékeztetni a mindig vidám és szerfelett őrült Vivienre.

– Tudtad, hogy Evelin szerint igazak a meséink?

Jázmin összevonja a szemöldökét. Az rendben, hogy Evelin mindig is kicsit elrugaszkodott a valóságtól, de az igazán nem lehet, hogy ezzel most már Vivient is megfertőzte. Mondjuk, ha belegondol, Evelin hitt a tündérmesékben, és akárhogy nézi, az, ami vele és Leóval történt, valóban tündérmesébe illő. Igen, a saját élete meg lehetne egy elrettentő rémmese...

– Milyen meséink? – kérdez vissza Jázmin, mert nem egész érti, mire utal a húga, bár sejti, de erről a sejtésről nem akar addig tudomást venni, míg meg nem bizonyosodik az igazáról.

– Amit anya csak külön nekünk mesélt. Evelin azt mondta, hogy az övé valóra vált.

Jázmin belekortyol a csokoládéba, hogy időt nyerjen. Selymesen sötét íz omlik szét a szájában, gyerekkori álmokat idéző íz. Annak idején nagyon szerette a saját meséjét. Izgalmasnak, érdekesnek és varázslatosnak találta. Szerette elképzelni, hogy ő a kislány, aki elveszti mindenét, de mégsem adja fel. Aki küzd, harcol azért, ami az övé, nem hátrál meg semmi elől, kitartó és erős. Akinek egy sötét éjszakán megfagy a szíve, a lelke, és olyan áttetszővé válik, akár a jég. Egy gyönyörű jéggyermek, aki aztán még gyönyörűbb nővé érik. Mindig látta maga előtt ezt a nőt, akinek jégből volt a teste, és hókristályokból a ruhája. Gyerekkorában szerette lerajzolni – valahol talán még megvannak ezek a rajzok.

Az édesanyja balesete után ez a mese erőt adott Jázminnak ahhoz, hogy küzdeni tudjon. Gyakran idézte fel a kislány mantráját magában: „hóból és jégből vagyok", de a mese folytatását felnőtt fejjel már túl idealistának látja. Mert ami a mesében történik, az pontosan olyasmi, ami csak egy mesében történhet meg, a valóságban nem.

– A te meséddel mi a helyzet? – kérdi Jázmin, mert Vivien kíváncsian néz rá. Talán megerősítésre vágyik, ami furcsa, Viviennek ritkán van szüksége bármilyen megerősítésre, nem érdeklik a szabályok, a társadalmi normák, az elvárások. Tisztában van saját magával, öntörvényű és határozott. Bizonytalannak látni... nos, furcsa.

– Nem igazán tudom – feleli Vivien elbiggyesztett szájjal. – Pár héttel ezelőtt, mikor Evelin először említette, azt hittem, megfejtettem, de... maradjunk annyiban, hogy tévedtem. Ha igaz is, elég bonyolult ahhoz, hogy ne tudjam, mit is kellene tennem.

– Mivel kapcsoltban? – kérdi Jázmin összevont szemöldökkel, de ahogy Vivien elpirul, rögtön megbánja a kérdést, mert már tudja a választ, de nem akarja ezt erőszakkal kicsikarni a húgából. – Nem baj, ha nem akarsz róla beszélni – teszi hozzá gyorsan, de Vivien lemondóan megrázza a fejét.

– Szerintem úgyis tudod.

– Erik? – pillant puhatolózón a húgára Jázmin.

– Igen – sóhajt egy nagyot Vivien. – Szerinted ő...

– Igen – vágja rá Jázmin. – Mármint, a szerelemhez ugyan nem értek, de azt hiszem, a pasikhoz igen, szóval észreveszem, ha egy férfi vonzódik egy nőhöz.

Vivien halkan elneveti magát.

– Atyaég! Tudod, mióta meg akartam ezt már kérdezni tőled?

– Akkor miért nem tetted?

– Féltem, hogy mit gondolnál.

– Azt hiszem, igen sok rossz tulajdonságom van, de az nem tartozik közéjük, hogy bárkit is elítélnék, bár lehet, csak azért, mert akkor magammal kellene kezdenem – toldja hozzá Jázmin eltöprengve.

– Sosem voltál szerelmes?

– Nem, leszámítva a kamaszkori buta rajongást.

– Az volt? – vigyorodik el szemtelenül Vivien.

– Igen – húzza el a száját Jázmin, mert erre a mai napig nem túl büszke.

– És... sose gondoltál arra, hogy szeretnél...

– Szerelmes lenni? – segíti ki Jázmin, aztán mikor Vivien bólint, megrázza a fejét. – A szerelem nem nekem való. Egyetlen pasi azt hiszem, hosszú távon untatna. Nekem kell a kaland, a pezsgés, és... élvezem, hogy azt érzem, kellek a férfiaknak, hogy kívánnak. A vágy, a hódítás izgalma... veszélyes függőség, és elég nehéz róla lemondani, én pedig nem hiszem, hogy ezt egyetlen pasi megadhatná nekem. – Jázmin vállat von. – Nem éppen hagyományos és „hű de" erkölcsös gondolkodás, de... szeretem a függetlenségemet.

– De nem hiányzik, hogy legyen valaki, akivel mindent megoszthatsz?

Jázmin nem válaszol rögtön. Elgondolkodva belekortyol a most már épp csak langyos, egyre sűrűbbnek érződő csokoládéba, aztán Vivienre néz.

– Néha – feleli végül őszintén. – Néha talán jó lenne. De szerintem nem jut minden lánynak egy herceg, vagy éppen szörnyeteg – mosolyodik el Evelinre és Leóra gondolva, aztán mielőtt Vivien újra kérdezhetne, eltereli a témát. – Viv, Eriket illetően... vigyázz magadra, jó? Erik sose akarna téged bántani, de a vonzalom nem egyenlő a szerelemmel, és ugyan szerintem elég furán vagytok ti ketten egymással, de... vigyázz, mert pont ezért nagyon megbánthatjátok egymást.

Vivien bólint, és Jázmin érzi, hogy igazából felesleges volt mindezt elmondani, mert a húga pontosan tudja – talán ezért nem feküdtek még le egymással. Vagyis Vivien talán ezért nem mer lépni, Erik pedig... nos, ahogy Jázmin őt ismeri, a férfi valószínűleg tele van erkölcsi aggályokkal, mert Vivien sokáig mintha a húga lett volna, és nyilván elég nehéz feldolgoznia a tényt, hogy a valamikori kislány vonzó nővé érett.

Jázmin nem irigyeli őket ezért a helyzetért, ami csak megerősíti abban, hogy a szerelem nem több felesleges bonyodalomnál. Hiszen, ha Vivien és Erik között nem lenne szó mélyebb érzésekről, akkor simán működhetne a barátságuk, akár úgy is, hogy néha szexelnek egy jót. Ki hibáztatná őket ezért? Jó, hát lehet, hogy vannak, akik igen, de ő aztán biztosan nem. A szex remek dolog.

– Szerinted... – szólal meg halkan és tétován Vivien – a meséink tényleg lehetnek igazak?

– Nem tudom. Talán – mondja Jázmin az igazságnak megfelelően, mert ha akarja, tudja a saját életére vonatkoztatni a meséje első felét. Már épp hozzátenné, hogy azért ő azt reméli, nem, de ahogy Vivien arca felderül, ezt inkább nem mondja ki. A húgának szüksége van a reményre. Neki viszont nincs szüksége semmilyen mesére, köszöni szépen.

Azonban a felvetés, hogy mi van, ha tényleg igaz, kényelmesen befészkeli magát a gondolatai közé, és Jázmin haragszik ezért, mert tapasztalata szerint, ha valamire az ember túl sokat gondol, akkor, ha akarja, ha nem, az bizony előbb-utóbb kikerülhetetlenül megtörténik...

***

– Apa!

Ádám a lánya kétségbeesett hangjára ijedten fordul ki a székkel az íróasztaltól, amely fölé görnyedve már órák óta dolgozik. Amint megpillantja Vandát, düh, aggodalom és féltés feszíti meg a testét. Mit tett vele az a fiú?

Vanda rendezetlenül felöltözve, mint aki kapkodva rángatta magára a ruháit, szétsírt sminkkel, kócosan áll előtte.

– Mi történt? – kérdi Ádám. A hangja hűvös, de csak azért, mert egyedül így képes visszafogni a tombolni vágyó érzéseit. Megöli azt a fiút, ha bántotta a kislányát. Vanda nem először aludt nála, felnőtt, aligha tarthatná vissza, ha ott akar aludni, és Ádám nem kockáztatná meg, hogy elveszítse a lányát pusztán azért, mert túlzottan félti az élettől, de ha az a fiú megbántotta, egészen biztos, hogy megöli, és a legkevésbé sem fogja érdekelni, ha Vanda még szereti.

– Én... én... – Vanda szeméből újra megindulnak a könnyek, a válla rázkódik, a karját maga köré fonja.

Ádám úgy érzi, mintha fokokat zuhanna a hőmérséklet a szobában. Felpattan, a szék gurulva az íróasztalnak ütődik, az íróasztalra szerelt lámpa megremeg, fénye imbolyogva folyik szét a parkettán. A férfi lendületesen a lányához lép, és szorosan magához vonja. Vanda belesimul az ölelésbe, és még hevesebben kezd zokogni.

Egek, sose tudja, mit kezdjen a lánya könnyeivel, egyáltalán, bármilyen nő könnyeivel. Ha Vandának az anyja tényleg az anyja lenne, akkor az ilyen helyzetekben a lányuk inkább hozzá, nem pedig az apjához rohanna. Ugyan Ádám egyáltalán nem bánja, hogy ilyen szoros a kapcsolata Vandával, de azt bánja, hogy sose tudja, mit mondjon, vagy hogyan segítsen. Vannak olyan helyzetek, amikor – legalábbis véleménye szerint – egy lánynak igenis az anyjára van szüksége. Vagy legalábbis nem egy férfira. És ez gyanúsan olyan helyzetnek tűnik.

– Gyere, kicsim, üljünk le – súgja Vanda fülébe, amikor a lány zokogása mintha valamelyest enyhülne. Vanda bólint, úgyhogy Ádám nem engedve őt el (ami nehéz is lenne, mert a lánya görcsösen kapaszkodik az ingébe) a kanapéhoz oldalazik vele, leül, majd az ölébe húzza Vandát. A lány a mellkasára hajtja a fejét, és most megint olyan, mintha még mindig az ő pici kislánya lenne.

– Összekentem az inged – súgja Vanda.

– Pedig Armani – jegyzi meg szándékosan megrovón Ádám, de csak azért, hogy Vanda ajkára mosolyt csaljon. Az ing nem Armani, talán valami olcsó kínai üzletből van, de igazság szerint, ha Armani lenne, se érdekelné.

Vanda nem nevet, de amikor megszólal, Ádám érzi a hangján a bágyadt mosolyt.

– Ne haragudj, apa – motyogja, és Ádám tudja, hogy nem az ing miatt kér most bocsánatot, bár azt nem sikerül megfejtenie, hogy miért. Talán azért, ami miatt kiakadt?

– Nincs semmi baj, kicsim – simogatja meg a lány hátát a férfi. – Elmondod, mi történt?

– Kénytelen leszek – sóhajtja Vanda, és még jobban hozzásimul. Ádám egészen biztos abban, hogy azért teszi, mert így véletlenül se kell a szemébe néznie. Kiskorában is mindig ezt csinálta, ha egy rossz jegyet vagy valami butaságot kellett bevallania.

Ádám felkészíti magát mindenre. Végül is mi lehet a legrosszabb? Mondjuk, hogy Vanda terhes, és a fiú nem áll mellette. Jó, akkor megöli a fiút, a többit meg majd elrendezik, ahogy Vanda akarja. Ha szeretné a gyereket, akkor mellette fog állni.

Ami nem a legrosszabb, hogy szakítottak, és Vanda csak szomorú. Ez esetben belediktál egy bögre forró teát, felhívja a kolléganőjét, hogy adjon tippet szakítás esetén nézendő romantikus filmekre, aztán bekészítve néhány csomag papír zsebkendőt végignézi a filmeket Vandával, ügyelve rá, hogy ne csak édességet és chipset egyen közben. Mi lehet még, amitől a lánya ennyire kikészült?

– Van nálad papír zsepi? – kérdi Vanda szipogva, de Ádám tudja, hogy csak időre van szüksége, hogy összeszedje magát. Kicsit ügyetlenkedve előhúz a nadrágjából egy zsebkendőt (mert igen, mindig van nála, régi beidegződés még Vanda kiskorából), és a lánya kezébe nyomja.

Türelmesen megvárja, míg Vanda kicsit elhúzódva tőle kifújja az orrát és megtörli a szemét, nem sürgeti, csak lassú, gyengéd mozdulatokkal simogatja a hátát, hogy a lehetőségekhez képest megnyugtassa. Vanda visszakucorodik az ölébe, vesz pár nagy levegőt, aztán bólint. Ádám somolyogva nézi a lányát. Olyan aranyos, hogy ezt a szokását nem nőtte ki, hogy szinte már szertartásosan követik egymást ezek a jól ismert mozdulatok. A férfi tudja, hogy még hat másodperc, és Vanda megszólal. A bólintás után mindig hat másodpercet vár, számolja is magában. A hat a kedvenc száma.

– Én... Szóval tudom, hogy ez most mindkettőnk számára zavarba ejtő lesz, és valószínűleg erről legszívesebben sose hallanál, de lefeküdtem Tamással. Mi... szóval én... nekem ez volt az első. És... – Vandából csuklás szakad fel, és újra zokogni kezd.

Ádám karja megfeszül a törékeny, karcsú test körül. A meglepődését nem mutatja, de igazság szerint nem gondolta, hogy Vanda még szűz. Pár évvel ezelőtt, amikor először hozott haza egy fiút, megkérte a kolléganőjét, hogy üljön le beszélgetni Vandával, és ha Vanda is úgy akarja, akkor adja meg neki a nőgyógyásza számát. Vanda nem tiltakozott, sőt, nem sokkal később Ádám kísérte el, mert félt egyedül menni. A férfi úgy gondolta, Vanda már régen átesett az első alkalmon, és ugyan nem szívesen látta be, hogy az ő édes kislánya talán aktív szexuális életet él, sőt, ha tehette, erre nem is nagyon gondolt, de azért azt tényleg nem hitte, hogy idáig várt. Viszont, ha a fiú kidobta, miután lefeküdtek, akkor megöli a fiút. Jó, hát be kell látnia, igazából annak az idióta gyereknek nem sok esélye van a túlélésre, ha bántotta a lányát.

– Nem Tamás... ő nem... – folytatja összefüggéstelenül Vanda, mire Ádám kicsit lazít a szorításán. Nem akarja megijeszteni a lányát, épp elég ijedt és kétségbeesett egyébként is. – Szóval kedves volt, vigyázott rám, és nem ez... hanem... zuhogott az eső a szobában – nyöszörgi a lány olyan fájdalmas hangon, ami Ádám szívébe mar, bár amit mond, azt a legkevésbé sem érti. Legalábbis az első pillanatban nem. Aztán mintha dörgés moraja kapaszkodna a levegőbe, és rászakad a borzalmas felismerés súlya.

A nagyanyja megmondta, hogy csak azért, mert ő nem örökölt semmit, még nem biztos, hogy a lánya sem fog. A nagyi arra is figyelmeztette, hogy nem minden képesség jelentkezik rögtön, hogy némelyiknek időre vagy valamilyen hatásra van szüksége ahhoz, hogy előtörjön. De Ádám megnyugodott, mikor Vanda tíz év alatt semmi furcsaságot nem produkált. Elkönyvelte magában, hogy a lánya is kimarad a családi őrületből. Ki gondolta volna, hogy a kislányának a szüzességét kell elvesztenie ahhoz, hogy ez az egész előjöjjön?

– Kicsim, jól van, minden rendben lesz – suttogja Ádám, mert mást nem nagyon tud mondani. Vanda zokogása nem csillapodik, a szobában pedig szemerkélni kezd az eső. Bús kis cseppek, akár a lánya könnyei.

Ádám szíve sajog. Fogalma sincs, mit él most át Vanda, hogy mekkora megrázkódtatás lehetett pont akkor szembesülni azzal, hogy más, amikor épp valami nagyon szépet és meghatározót kellett volna átélnie – bár meghatározónak sajnos így is meghatározó lett. De mit tehetne ő? Neki fogalma sincs ezekről a dolgokról, hogy segíthetne?

A megoldás olyan egyszerűen siklik az elméjébe, mintha már akkor ott lett volna, amikor felismerte a problémát.

Fanni.

El kell utazniuk a nagynénjéhez. Kornél esküvőjén úgyis megígérték, hogy gyakrabban fogják őket látogatni, Vanda és Léna, mint kislánykorukban, megint remekül egymásra találtak, és Vanda is azt mondta, míg hazafelé jöttek, hogy jó lenne, ha a következő látogatással nem várnának sokat, mert jól érezte magát.

Igen, ez jó lesz. Szabadságot kell kivennie, most nincs semmi sürgető munka, ha mégis akad valami, azt el tudja végezni Fanniéknál is – megoldja, hogy el tudja ott végezni –, most Vanda az első.

Holnap indulnak.

***

Képek a szereplőkről:

https://papirsziv.wordpress.com/galeria/

Köszönöm, hogy olvastál! :)

***

A sorozat következő része Szív-örvény címmel megtalálható a történeteim között.