„Hozd vissza nekem, ami enyém volt rég..." (Aranyhaj és a nagy gubanc – Virág, nyílj ki már!)

Evelin úgy lép ki az üzletből, hogy a tekintete máris Leót keresi. Hunyorogva néz körbe a délutáni napsütésben. Nem lepődik meg igazán, hogy sehol sem látja a férfit, a szíve egy picit mégis megsajdul. Remélte, hogy mára Leó megérti az üzenete lényegét, hogy megérti, nem áll szándékában beleszeretni, de ha mégis megtörténik, elég nagylány már ahhoz, hogy kezelje a helyzetet. De persze a férfi makacs és ostoba, és ezúttal ő menekül, nem Evelin.

A lány kilakatolja a biciklijét, és eltolja a parkig, letámasztja, aztán leül egy padra, ami árnyékban van. A nyár ma féktelen szeretőt játszik, a meglapuló szenvedély színei forróvá festik a levegőt. Ha az ember megfelelő szögből nézi, olyan, mintha az úttest felett hullámokat vetne a kitikkadt hőség. Evelin egy pillanatra átadja magát a nyár andalító, bágyadt-puha hangulatának, behunyja a szemét, és kizárva a forgalom zaját inkább a madarak vidám csivitelésére figyel. Megnyugtatja, hogy van, ami nem változik. Hogy a madarak éneke mindig könnyű és varázslatos, hogy mindig édes, önfeledt szabadságról suttog. Pár pillanatnyi lopott béke.

Aztán Evelin felsóhajt, és előhúzza a ruhája zsebéből a mobilját. Máskor nem szentel túl sok figyelmet a telefonjának, többnyire a táskájában felejti (Jázmin és Vivien néha mérgelődik is miatta, hogy minek neki mobil, ha úgysem lehet utolérni), ma azonban egész nap közel tartotta magához, ha Leó esetleg írna vagy hívná. A férfi persze egyiket sem tette, pedig Evelin a szíve mélyén ebben reménykedett – még úgy is, hogy tudta, Leó komolyan gondolja az átkozott ígéretét.

Evelin az éjszaka folyamán elgondolkodott azon (nem aludt túl jól, többször is felriadt), hogy vajon miért is zavarja annyira Leót, hogy ő talán beleszerethet. Mert ha Leó tényleg olyan szívtelen, amilyennek állítja magát, akkor ez sem kellene, hogy megakadályozza abban, amit akar. De Leót mégis zavarja, hiába áltatja magát azzal, hogy csak kényelmetlenül érinti az ilyesmi, és hogy nincs kedve hozzá. Ennél többről van szó, Evelin érzi. Úgy véli, hogy Leó azért tart távolságot (nem vele, hanem úgy általában a nőkkel), mert ha valaki beleszeret, ő képtelen viszonozni, és ez újra és újra emlékezteti arra, hogy szörnyetegnek tartja magát, és csak megerősíti benne ezt a hitet. Leó senkit sem akar bántani, és amikor mégis megteszi, valószínűleg rosszul érzi magát emiatt. És ez az, ami tegnap délután elűzte őt, ez az, amiért úgy érezte, menekülnie kell.

Mert Leó nem szörnyeteg, a legkevésbé sem az. Nem hibátlan, de hát ki az? Evelin biztos benne, hogy Leó tényleg nem minden nővel bánt kedvesen eddigi élete során, de abban is biztos, hogy soha nem azért volt hideg vagy kegyetlen vagy durva, mert ebben örömét leli. Azért tette, hogy távol tartson magától mindenkit, hogy ne kelljen minduntalan átélnie, hogy nem tud szeretni, mert a szíve mélyén talán erre vágyik, vagy ha más nem is, hát talán valaha erre vágyott. Mindenkinek szüksége van szeretetre, szeretet nélkül nem lehet élni – ezt Evelin nem hajlandó másként gondolni.

Szóval végül arra jutott, hogy Leó egyszerűen csak fél. Valószínűleg nincs ennek tudatában, ha mégis, kizárt, hogy beismerné, de attól még fél. Mert ő sem érti, ami velük történik. Nem érti, miért engedte el Evelint azon az első éjszakán, mikor el is csábíthatta volna, nem érti, miért kereste fel aztán, mikor olyan sok más nőt könnyedén megkaphatna, és nem érti azt sem, hogy miért engedi, hogy Evelin közel kerüljön hozzá. Nem érti, hogy miért viselkedik máshogy, mint szokott, miért következetlen, és valószínűleg nem érti azt sem, hogy miért akarja annyira Evelint.

Hogy őszinte legyen, mindezt Evelin sem érti. És az sem segít sokat a helyzeten, hogy bármi is legyen ez, túl gyorsan és hirtelen történik – ha nem több mint olyan vágy, amit ő még sosem tapasztalt, ha elenyészik majd, amint kielégült, akkor sincs ideje felfogni, megemészteni. Hiszen csak két nap... (Mert azt a hetet mégse számolhatja, amikor csak annyit tudott a férfiról, hogy istenien csókol.)

Az éjszaka fülledt sötétségében, a nyitott ablakon belopódzó tücsökciripelésben, ahogy feküdt álmatlanul, kitakarózva, mégis izzadságtól tapadó bőrrel az ágyában, egyre csak gyűltek benne a kérdések, bár tagadhatatlanul a legbosszantóbb az összes közül, hogy nem tudja, mi lesz most. Mi van, ha ez az egész kettőjük között tényleg ennyi volt? Mi van, ha vége van? Ha sosem tudja meg, mi lehetett volna? Ha sosem tudja meg, mi ez az egész?

Evelin minden apró porcikája lázadozik ez ellen a gondolat ellen. Nem tudja elfogadni, képtelen rá. Beszélnie kell Leóval, egyszerűen muszáj. Úgy érzi, mintha nem lenne más választása, mintha mindez nem is választás kérdése lenne. Az, ami Leóhoz vonzza, több nála, legyőzhetetlen.

Ezért nyom rá Leó nevére a mobilján. Izgatottan kalapáló szívvel emeli a füléhez a telefont, de szinte rögtön csalódottan le is engedi. A férfi száma nem kapcsolható. Talán valami baj van? Történt valami? Evelin nem olyan ember, aki mindig rögtön a legrosszabbra gondol, most mégis aggodalom szorítja össze a lelkét. Ugye Leó jól van? Ugye nem csinált tegnap valami hülyeséget? (Persze ez elég abszurd feltételezés, Leó mégiscsak negyvenéves, érett férfi, de... de tegnap dühös és csalódott volt, és mindegy, hány éves az ember, dühösen és csalódottan talán nem egészen beszámítható.)

Evelin a kezét tördeli zavart idegességében. A délutáni napsütés fakóbbnak tűnik, a hőség pedig nyomasztónak és súlyosnak. Mit tegyen most? Hogyan érhetné utol a férfit? Meg kell tudnia, mi van vele, hogy jól van-e. Talán butaság, hogy így aggódik, de attól még így érez. Tudja, hogy hiába teszi, azért mégis újra próbálkozik a hívással, közben a tekintete a biciklijére siklik...

Vajon mennyi bátorságot képes magában összekaparni?

Evelin elteszi a mobilját, lassan feláll, majd megfontoltan a biciklijéhez lép. Oké, most talán élete legnagyobb ostobaságát készül elkövetni, de akkor sem tud egyszerűen hazamenni és elfelejteni Leót. Tudnia kell, mi van vele. Nem számít, ha nem akarja látni és nem akar vele beszélni, de legalább tudja, hogy jól van. Vajon normális az, hogy így aggódik érte? Hogy ennyire látni akarja?

Nem, elég, nem hagyja, hogy legyűrjék a kételyek. Nem számít, hogy csak két napja ismeri, nem számít, hogy a férfi lényegében lemondott róla, nem számít, hogy nem érti azt, ami zajlik most a saját lelkében, akkor is megy.

Evelin felpattan a biciklire, és lendületesen tekerni kezd. Kivételesen megfeledkezik arról, hogy leszálljon a zebráknál, minden jelzőlámpánál, ahol meg kell állnia, magában mérgesen fortyog, aztán amint lehet, úgy száguld előre, mintha minden rémálma a nyakában lihegne.

Kicsit kifulladva ér a színészház elé. Ahogy felnéz az épületre, a tétovaság újra hatalmába keríti. Az rendben van, hogy a férfi itt lakik, de fogalma sincs, hanyadik emeleten vagy melyik lakásban. Most csengessen be mindenhová? Egyáltalán hogy fog bejutni az épületbe?

Evelin leszáll a bicikliről, egy lámpaoszlophoz tolja, és hozzálakatolja. Ahogy kiegyenesedik, mély levegőt vesz, és újra a színészház felé fordul. Bátortalanul megy közelebb, majd csalódottan megállapítja, hogy a kaputelefonnál nincs semmilyen név kiírva, csak a lakásszámok. Vajon miért van így? Biztosan a színészek magánéletét védik ezzel – mert ugyan ez egy vidéki kisebb színház, de azért a városban az egyetlen színház, és Evelin el tudja képzelni, hogy egy-egy tinilány annyira belezúg például Kornélba, hogy egészen odáig merészkedjen, hogy megkeresse őt...

Hát jó, akkor most komplett idiótát csinál magából, de szépen sorban felcsenget mindenhová, míg valaki vagy be nem engedi, vagy meg nem találja Leót. Megnyomja a 101-es lakáshoz tartozó gombot, és vár. A szíve őrülten kalapál a mellkasában, Evelin komolyan kisebb csodának minősíti, hogy nem ugrik ki a helyéről. A gyomra egy merő görcs, a homloka verejtékes, és nem tudja, honnan merít ennyi merészséget, hogy mi hajtja...

A kapucsengő elhallgat, szóval a 101-es lakásban feltehetően nincsenek otthon. Nem baj, van még épp elég gomb... Evelin reméli, hogy az újonnan jött bátorsága is kitart addig. Megnyomja a 102-est, és megint vár. Eltöpreng azon, hogy mit is kellene mondani, de semmi használható nem jut eszébe, márpedig valami rövid és frappáns kellene, mert ha hosszas magyarázkodásba bocsátkozik, az sehova sem vezet. Végül is nem mondhatja, hogy Leóhoz jött, de a férfi nem várja, egyébként sosem járt még nála és amúgy csak két napja ismeri...

A 102-es lakásban sincsenek otthon. Persze, nyár van, a legtöbb színész ilyenkor nyilván elutazik nyaralni, pihenni vagy rokonlátogatóba, vagy egyszerűen csak pont most senki sincs itthon. Rendben, akkor jöhet a 103. De mi van, ha Leó sincs otthon? Evelin ujja megremeg a gomb felett. Nem, nem adhatja most fel.

Már majdnem megnyomja a gombot, amikor mellette valaki kinyitja a bejárati ajtót. Evelin felragyogó arccal fordul a kilépő fiatal nő felé.

– Tartsd meg, kérlek! – kéri Evelin a nőt, aki meglepetten felé fordul, de azért nem engedi bezáródni az ajtót. – Köszönöm szépen – mosolyog Evelin az idegenre, ahogy közelebb lép.

A nő hátrébb lép, mikor Evelin a lábával megtámasztja az ajtót, de nem fordul el, csak összehúzott szemmel végigméri Evelint. Evelin továbbra is mosolyog, bár a nő ezt nem viszonozza. Közönyös arckifejezéssel nézi, és van a tekintetében valami távolságtartó hűvösség. Bár talán a lány csak azért érzi így, mert a nő bőre elég fehér és hozzá a hideg-szőke tincsek nem sokat puhítanak a vonásain, ugyanakkor a lány mégis nagyon szépnek látja őt. Jégkirálynő – jut eszébe a megfelelő szó. Evelint Jázminra emlékezteti – ha valaki nem ismeri a nővérét, pont olyan jéghideg, szoborszerű szépségnek találhatja, mint amilyennek ő látja ezt az ismeretlent.

– Leóhoz? – kérdi a nő kellemesen lágy hangon.

– Honnan tudod? – Evelin kedvesen és teljesen gyanútlanul kérdez vissza.

– Láttalak a szabadtérin, mikor kinézett magának.

Evelin mosolya elbizonytalanodik. Olyan furcsán mondja ezt a nő, már-már megvetően, és a lány nem tudja eldönteni, hogy ez a megvetés neki vagy Leónak szól, de bármelyik is legyen, mindkettő bántja. Hogy jön ez az idegen ahhoz, hogy megítélje őket, mikor semmit sem tud sem róla, sem arról, ami Leó és közte történik?

– Most megszeppentél, pedig mindketten tudjuk, hogy ha itt vagy, feleannyira sem vagy ártatlan, mint amilyennek festesz – közli a nő. – Leó mindenkit csak egyszer dug meg, szóval jelzem, nem fog neked örülni.

Evelin értetlenül pislog, és csak késve veszi észre, hogy a száját is eltátotta.

– Én nem... – dadogja zavartan és elpirulva – mi nem... szóval...

A nő arcára bizonytalanság árnyéka vetül.

– Akkor mit keresel itt? – kérdi, és a hangja ezúttal nem olyan éles. – Leó elevenen felfal, és aztán kiköp. Miért teszed ki magad ennek?

Evelin képtelen megszólalni. A pírt elmossa az arcáról a sápadtság.

– Nézd, én... nem arról vagyok híres, hogy túl kedves lennék bárkihez is – jelenti ki a nő, és most már nemcsak a hangja, hanem valahogy az arca is lágyabb. Így még szebb – már nem jégkirálynő, hanem inkább egy bájos tündérlány, aki a nyárba szökött a télből.

– Leó nem hozzád való. Nem egészen értem, mi zajlik köztetek... – A nő egy pillanatra elhallgat, és kutatón nézi Evelint, aztán megrázza a fejét. – De ez nem is tartozik rám, és hogy őszinte legyek, nem is érdekel. De ha eddig ellenálltál neki, ő pedig hagyta, akkor jobb, ha addig menekülsz, amíg ez így is van. Hidd el, nem éri meg engedned neki, hogy kihasználjon. Egy ilyen lányt, mint te, kíméletlenül összetörhet.

– Te... szóval... te... öhm... izé...

– Nem feküdtem le vele – legyint a nő megelégelve Evelin szemérmes habogását. – Túlságosan is hasonlítunk egymáshoz ahhoz, hogy elviseljük a másik társaságát.

– Te vagy az, aki azt mondta neki, hogy szív nélkül született. – Evelin nem akarja, mégis vádló kicsit a hangja, talán a hirtelen ráébredés teszi, mert egyébként biztos, hogy visszafogná magát.

A nő felnevet, nem hangosan és nem sokáig, még csak nem is őszintén. Mesterkélt és hideg ez a nevetés, akár a jégcsap legmélyébe rejtett erőtlen, téli napfény.

– Akárcsak én.

Evelin félrebillentett fejjel figyeli a nőt, aztán puhán elmosolyodik.

– Tévedsz.

– Tessék?

– Nem ismerlek, a nevedet se tudom, de abban biztos vagyok, hogy van szíved. – A nő összevonja a szemöldökét, de Evelin nem hagyja, hogy közbeszóljon. – Te se ismersz engem, szóval mindegy kellene, hogy legyen, mit teszek, te mégis figyelmeztetsz. Nem túl kedvesen, ez igaz, de mégis megtetted, holott el is sétálhattál volna. Úgy gondolom, hogy... egyszer talán te is olyan voltál, mint én, vagy legalábbis most magadat látod bennem, és védeni akarsz. Ehhez nem fűződik semmilyen érdeked, egyszerűen csak nem akarod, hogy más is olyanná váljon, mint te, mert valójában te sem akarsz ilyen lenni, csupán félsz attól, hogy másmilyen legyél – hadarja Evelin szinte egy szuszra, majd tétován hozzáfűzi: – És úgy hiszem, Leó is így van ezzel. Van szívetek, csak úgy tesztek, mintha nem lenne.

A nő tekintetében a meglepettség olyan, mint a lassan érkező nyári viharfelhők. Komor és vészjósló. Evelin úgy dönt, jobb, ha nem vár választ.

– Megmondanád, melyik lakás az övé?

Evelin tudja, hogy már-már esdeklőn néz, és tudja azt is, hogy jó esély van rá, hogy a nő nem mondja meg. Másodpercek fonnyadnak el a nyárdélután fülledt melegében, ahogy ők ketten nézik egymást. Evelin határozottan és eltökélten, a nő pedig értetlenül és talán csodálkozva.

– Harmadik emelet, hármas lakás – érkezik végül a felelet megadóan.

– Nem tudod, otthon van? – feszíti tovább a húrt Evelin, bár igazából úgy gondolja, hogy a nő nem fog újra nekiesni. Valami megváltozott.

– A zajokból ítélve igen.

– A szomszédja vagy?

A nő bólint, aztán kicsit meglágyul az arca.

– Vigyázz magadra, és ne engedd neki, hogy megváltoztasson – mondja halkan, majd visszacsusszan a helyére az áttörhetetlen páncél, újra hűvösség és távolságtartás árad belőle. Nem nézve Evelinre hátat fordít és elindul. Evelin figyeli még egy darabig, aztán kicsit szomorúan megrázza a fejét, és belép a színészház kellemesen hűvös előterébe.

A lifthez megy, megnyomja a hívógombot, de nem kel várnia, a lift ajtaja rögtön félrecsusszan. A nőről teljesen megfeledkezve idegesen lép be a fülkébe és nyomja meg a hármast. Aztán szembefordul a tükörrel. Kipirult az arca, szélkócolta a haja, a ruhája picit meggyűrődött, és ami azt illeti, egyáltalán nem fest valami vonzón. De nem hiszi, hogy ez Leónak számítana. Azért a haját megpróbálja kicsit rendbe szedni, arra ugyan nincs idő, hogy újra befonja (egy fonatba úgyis nehezebb, kettőbe pedig azóta nem fonta, hogy felborult a biciklivel), így csak kicsit lesimítja a kiálló szálakat.

A lift zökkenve megérkezik a harmadik emeletre, az ajtó zörögve nyílik. Evelin számára most minden hangosabb és hangsúlyosabb. A folyosó némasága, a nagy ablakpárkányra kitett növények élénkzöld színei, a lustán áradó napfény. Nagy levegőt vesz, és kilép a liftből.

Szétnéz, és tőle jobbra a 301-es számot látja egy ajtón, úgyhogy arra fordul. Úgy lépked, mintha lassított felvételen szerepelne. A szandálja halk, tompa visszhangokat csal elő a szürke csempékből. Megáll a 303-as ajtó előtt. Ebben a pillanatban úgy érzi, hogy sose izgult még ennyire. Remegő kézzel nyomja meg a csengőt, majd ahogy hallja élesen felharsanni, riadtan leengedi a kezét. Szaporán veszi a levegőt, ahogy vár.

Lépteket hall, aztán nyílik az ajtó. Evelinben benne reked a levegő. Leó félmeztelen. Csak egy agyonmosott, kopott és helyenként kirojtosodott farmer van rajta, a felsőteste teljesen fedetlen. Evelin nagyot nyel, és megbűvölve bámulja a férfi széles mellkasát. Látott ő már sok férfit félmeztelenül (Erik nyáron rendszerint így flangál a házukban), de egyik sem volt rá ilyen hatással. Mintha ezernyi méh zsongana a belsejében, és a forróság, ami villámként cikázik szét a testében, elgyengíti a lábát.

Leó izmos, nem azon a túlságosan kigyúrt módon, hanem inkább elegánsan. A bőre mindenhol feszesnek és keménynek tűnik, és Evelin nagyon szeretné mindenhol érinteni. Megérinteni azt a néhány szőrszálat a mellkasa közepén, a sötét mellbimbókat, végigsimítani a kezét a hasizmain, érezni, ahogy megfeszülnek, aztán kéjes lassúsággal továbbhaladni egészen addig a vékony szőrcsíkig, mely a köldökétől indul és aztán ingerlően eltűnik a nadrág alatt...

– Tetszik a látvány?

Evelin nagyot nyel, és Leó szemébe néz – most először, hogy kinyílt az ajtó. Szégyelli, hogy eddig nem tette, hogy gátlástalanul bámulta a férfit, hogy ennyire sekélyes és udvariatlan.

Leó gúnyos mosollyal az ajkán figyeli őt. Kicsit elgyötört az arca, mintha nem aludt volna jól, a haja pedig olyan borzas, mintha csak most kelt volna ki az ágyból.

– Én... – Evelin képtelen bármit is mondani, ezt az egy szót is épp csak kipréseli magából, arról azonban már fogalma sincs, hogyan is kellene folytatnia. Ha korábban tudta is, mit akar mondani, most minden értelmes és józan gondolat elillan a fejéből. A tekintete visszavágyik a férfi mellkasára, nézni akarja meg őt, nézni és érinteni, talán csókolni is...

– Mit keresel itt?

Leó összefonja a mellkasa előtt a karját és hanyagul az ajtófélfának dől. A közönyös és hűvös hang valamennyire észhez téríti Evelint.

– Ennél azért kedvesebb fogadtatásra számítottam – jegyzi meg kissé félszegen.

– Sajnálom, ennyivel szolgálhatok. Mint említettem már neked, a kedvesség nem tartozik az erényeim közé.

Evelin elnyom egy dühös szusszanást, és nyugalmat kényszerít magára.

– Beszélnünk kellene.

– Édes, azt hiszem, egyértelműen a tudtodra adtam, hogy mit akarok tőled, és tartalak annyira értelmesnek, hogy felmérd, a beszélgetés közel sem az, amire vágyom.

– Az ég szerelmére, ne legyen már ennyire bunkó! – csattan fel Evelin csupa vadul lobogó tűzzel a hangjában.

– Bocsáss meg, édes, de ha úgy mustrálsz, ahogy az előbb tetted, az igencsak egyfelé tereli a gondolataimat.

Hát persze, hogy észrevette, hogy megnézi – valószínűleg nem is lehetett nem észrevenni. Evelin elpirul, nagy levegőt vesz, de végül egyetlen szó sem hagyja el az ajkát.

– Minden rendben? – hallja bentről. Lágy, női hang.

A francba, Leónak vendége van, erre nem számított. Talán egy kollégája vagy egy ismerőse, ő meg durván ideállít anélkül, hogy szólt volna – bár mentségére legyen mondva, próbálta utolérni a férfit.

– Bocsánat, nem tudtam, hogy vendége van, nem akartam zavarni – szabadkozik Evelin hátrébb lépve.

Leó ajkára alattomosan gúnyos, gonosz mosoly kúszik, amit a lány nem tud mire vélni, aztán leengedi a karját és ellöki magát az ajtófélfától.

– Kettő, hogy pontosak legyünk – lép közelebb Evelinhez a férfi. – Még mindig úgy gondolod, hogy nem vagyok szörnyeteg?

Evelin nem érti. Miért tartaná a férfit szörnyetegnek attól, hogy épp két vendég van nála? A lány nem igazán tud most tisztán gondolkodni. Leó tekintetében sötétség kavarog, ami mintha azzal fenyegetné, hogy magába nyeli, a közelsége, az illata megszédíti – miért félmeztelen? Oké, nyár van, ő itthon van, de akkor is, ha már egyszer vendégei vannak, mégiscsak felöltözhetne... Evelin gondolatai elakadnak.

Az a nő a színészház előtt azt mondta, hogy a zajokból ítélve Leó itthon van. Aztán a férfi félmeztelenül nyit ajtót. Kócos a haja és fáradt az arca, mint aki nem sokat aludt az éjjel. Női hang odabentről. És a férfi sötét, gúnyos mosolya...

Nem!

Evelin megfeszül.

Lehetetlen.

Nem akar arra gondolni, amire gondol, mert ezt nem tudja elfogadni, nem. Persze Leónak minden joga megvan hozzá, de ha tényleg megtette, ha azok a nők odabent... Ó, egek, nem lehet!

Evelin riadtan elkerekedő szemmel nézi Leót. A férfi számító, hideg elégedettséggel néz rá vissza. Így nézhet a sötétség, ha már minden fényt magába fojtott.

Evelin szeretne mondani valamit, vagy talán inkább elszaladni, de képtelen cselekvésre bírni a testét. Olyan rezzenetlen, akár a természet vihar érkezte előtt – és a kitörni vágyó, fenyegető feszültség is pont úgy lüktet és lapul meg a mozdulatlansága mögött.

– Bátyus, minden oké?

Evelin tekintete az ajtó felé rebben. Egy körülbelül vele egyidős, karcsú, fekete hajú lány áll a küszöbön fura, hippis ruhákban. Bájos arca van, még így is, hogy aggódón figyeli őket kettejüket.

Evelin visszanéz Leóra. A férfi már nem mosolyog gúnyosan. Most inkább szomorú... vagy kétségbeesett? Evelin csak lassan fogja fel, hogy a lány a bátyjának szólította Leót, de amikor eljut a tudatáig, visszafoghatatlan düh vágtat végig a testén.

Ő nem feltételezett rosszat Leóról, a férfi mégis el akarta vele hitetni, hogy két nővel van (volt) együtt, de miért? Miért akarta, hogy ilyen hazugságban higgyen? Miért akarta, hogy azt érezze, semmit sem jelentett neki az, hogy tegnap még őt akarta ágyba vinni?

És Evelin nem is gondolja végig, egyszerűen csak lendül a keze, és a tenyere keményen csattan Leó arcán. Az éles csattanás mintha hosszan visszhangzana a dermedt, döbbent csendben.

Evelin a saját tettétől megijedve a szája elé kapja a kezét. Sajog a tenyere – nagyon erőset ütött.

– Basszuskulcs, én... nem akartam, bocsánat...

Leó, ahogy felocsúdik, előbb meglepetten, aztán őszinte elismeréssel néz a lányra.

– A nők általában akkor vágnak pofon, ha reggel kijjebb tessékelem őket, komolyan sérti a hiúságomat, hogy te előtte tetted – jegyzi meg, és bár nem mosolyodik el, de a hangjában mégis vidámság bujkál.

– Nagyon fáj? – kérdi Evelin megszeppenten, ahogy leengedi a szája elől a kezét.

– Belehalni azért nem fogok, bár mi tagadás, nem néztem volna ki belőled, hogy ekkorát tudsz ütni – dörzsöli meg Leó az arcát.

– Lemaradtál a főszámról – szólal meg Leó húga. Evelin tekintete újra az ajtó felé rebben. Egy nála valamivel idősebb lány néz rá fürkészőn, furcsán bölcs tekintettel.

– Mi történt?

– A bátyánk kapott egy kiadós pofont – vigyorodik el a fekete hajú, hippis lány.

Evelin csak most érti meg, hogy Leó húga előtt pofozta fel a férfit. Rettenetesen szégyelli magát.

– Komolyan? De miért? – kérdi meglepetten az idősebbik lány.

– Tényleg, Evelin, miért? – szól közbe Leó is.

Evelin ismét a férfi felé fordul, majd szinte rögtön zavartan lesüti a tekintetét. Leó olyan áthatóan nézi őt, mintha a lelke legmélyét akarná látni.

– Mert hazudni akartál nekem – suttogja.

– Nem akartál felpofozni azért, mert azt hitted, két nővel vagyok, de azért igen, mert ezt akartam veled elhitetni? – kérdi Leó értetlenül.

Evelinben fellobban a korábban érzett düh, bár ezúttal szerencsére nem érez vakmerő késztetést arra, hogy pofon vágja a férfit.

– Nem hittem azt – feleli határozottan és keményen, ahogy a férfi szemébe néz –, de te mégis azt akartad, hogy azt higgyem, és ez nagy különbség. Már megint rosszabbnak akarod magad beállítani, mint amilyen valójában vagy.

– Voltam már egyszerre két nővel, ugyan nem ma éjszaka, de voltam – vágja rá szemtelen mosollyal a férfi.

Evelin szeme meglepetten elkerekedik, és ökölbe szorul a keze, bár talán csak azért, hogy visszafogja magát egy újabb pofontól.

– Te... te...

– Igen, édes? – lép közelebb hozzá Leó. – Ne fogd vissza magad!

És a férfinak van képe vigyorogni!

– Idióta vagy!

– És ezzel kiérdemeltem, hogy tegezz végre? – kérdi Leó derűsen, még közelebb lépve.

– Magázhatom is, ha jobban tetszik – vágja rá Evelin dacosan, és kihúzza magát.

– Hát még mindig távolságra van szükséged? – Leó hangja lágy és simogató, folyékony, éjsötét selyem.

– Jelenleg akkor sem lenne tőlem elég távol, ha a világ másik végén lenne – mondja Evelin, de már közel sincs annyi határozottság a szavaiban, mint az előbb. Leó túl közel áll hozzá, túlságosan közel. A leheletük összekeveredik, a tekintetük összefonódik, mintha egymásba hullanának...

– Igazán? – emeli meg Leó incselkedőn az egyik szemöldökét.

Evelin nem tudja állni a férfi tekintetét, de ahogy lesüti a szemét, észreveszi, hogy a férfi arcának bal fele elég fura színben pompázik. A lány önkéntelenül emeli a kezét és simít végig óvatosan a férfi borostás arcán.

– Tiszta piros az arcod. Nagyon fáj? – kérdi lágyan, bűntudattal összemaszatolt hangon.

– Egyre kevésbé – suttogja Leó.

A tekintetük újra összefonódik, és a világ szétesik, megszűnik létezni, csak ketten vannak, ketten időn és téren kívül...

Torokköszörülés tépi szét a kisajátított meghittséget. Evelin elkapja a kezét Leó arcáról, és leheletnyit hátrébb lép. Úristen, majdnem hagyta, hogy a férfi megcsókolja őt a húgai szeme láttára! Hol van olyankor a józansága, amikor szükség lenne rá?

Leó nem mozdul, csak nézi Evelint. Értetlenül, vággyal telve.

– Irina finoman és diszkréten arra próbálja meg felhívni a figyelmeteket, hogy közönségetek van, de ne zavartassátok magatokat, élvezzük az előadást – közli vidáman a hippis lány.

Leó hátrébb lép, a tekintete azonban fogva tartja Evelin tekintetét.

– Evelin, bemutatom neked lelkes közönségünket, életem megrontóit, a húgaimat: Irina és Lilla. Ő pedig Angyal Evelin, szintén életem megrontója, vagy mondhatnám úgy is, romba döntője – sötéten villan meg a férfi tekintete, a vágy foszlányai szétzilálják a hangját és rekedtesre árnyalják –, szóval minden bizonnyal remekül meg fogjátok érteni egymást. Most pedig szükségem van egy cigire. És talán egy sörre is – közli Leó, aztán egyszerűn hátat fordít és bemegy a lakásba.

Evelin bátortalanul néz Leó húgaira, akik kíváncsian és csodálkozva néznek rá vissza, és Evelinnek fogalma sincs arról, hogy ebben a nagyon zavarba ejtő helyzetben mit is kellene mondania vagy tennie.

***

Leó a legkevésbé sem lepődik meg, mikor a húgai nyomában Evelin is belép a lakásába. Lilla, ha akar, nagyon meggyőző tud lenni, és minthogy Evelin hangját alig hallotta, csak a húgáét, így nyilván rábeszélte a lányt, hogy nem zavar és nyugodtan jöjjön beljebb. Leó örül annak, hogy Evelin itt van, hogy nem ment el, bár jelenleg ezt önmagának sem szívesen ismeri be, mert az esze azt súgja, inkább ezek ellenkezőjét kellene kívánnia. Mégis különös boldogság dagadozik a mellkasában, a tegnap óta jelenlévő feszült szorítás pedig eltűnik, mintha soha nem is lett volna.

Lilla, mint egy kisebb tornádó, átveszi az uralmat a lakás felett. A kanapéra ülteti Evelint, innivalóval kínálja és megállás nélkül szóval tartja – feltehetően azért, hogy Evelinnek esélye se legyen meggondolnia magát. Mert az elég egyértelmű, hogy ezt fontolgatja, a tekintete folyton az előszoba felé siklik, feltűnően kerüli, hogy Leóra nézzen, és olyan karót nyelten ül, mintha mondjuk, a vádlottak padjára kényszerítették volna, és most kellene bevallania minden mocskos kis titkát.

Leó nem mozdul a konyhapult mellől. Lazán nekidől, a már kibontott sört a pultra teszi, és miközben rágyújt, egy pillanatra sem téveszti szem elől Evelint. A lány zavartan néz körbe a kanapéról, épp csak átsiklik mindenen a tekintete, sehol sem állapodik meg. Leó kíváncsi lenne, milyennek látja Evelin a lakást. Az ő világos és derűs szobájából kiindulva a sok barna és fekete bútor biztos nincs ínyére, ráadásul most eleve sötétebbnek tűnik minden, mert Leó nem engedte a húgainak, hogy kihúzzák a sötétítő függönyöket – jelenleg nem viselné túl jól a fényt.

Hajnalig ivott, bár még akkor sem volt elég részeg ahhoz, hogy kiverje a fejéből Evelint. Aztán hazajött – egyedül –, hasra vetődött az ágyon, és már aludt is. Bőven elmúlt dél, mikor a húgai meglepetésszerű érkezése felkeltette (mint aztán kiderült, próbálták hívni Leót, persze hiába, amúgy szándékosan tartották titokban, hogy most jönnek aláírni a papírokat a ház miatt, amit közösen vettek), és igazság szerint még azóta sem tért teljesen magához. Bár mi tagadás, az a pofon egy kicsit felrázta – Leó nem vigyorodik el, de csak azért, mert nem szívesen festene most úgy, mint egy ütődött, márpedig, ha minden ok nélkül nekiáll itt vigyorogni, valószínűleg úgy nézne ki.

Evelin meglepte. Kétszer is. Először, mikor megjelent nála, másodszor, mikor pofon vágta – és atyaég, milyen pofon volt! A lány egy picit sem fogta vissza magát, egyáltalán nem kímélte. Nem mintha Leónak mazochista hajlamai lennének (nem, a legkevésbé sem), de a tény, hogy Evelin ennyire szabadjára engedte az érzéseit, mégis valamiféle zavart csodálattal és tisztelettel tölti el. Egyébként pedig megérdemelte a pofont – és az emberi agy átkozottul kicsavart logikája miatt egy kicsit jobban is érzi magát tőle.

Az pedig, hogy a lány olyan édes gyengédséggel nézett rá, még most is gyorsabb dobogásra sarkallja a szívét, és igazából a legszívesebben kitessékelné a húgait, hogy csakis a lánnyal foglalkozhasson. Meg akarja tudni, miért jött, hogy mit akarhat mondani. Elég nagy bátorság kellett ahhoz, hogy csak úgy ide jöjjön, szóval Leóban újraéled a remény, hogy az a tegnapi mégiscsak félreértés volt, hogy Evelinben mégis több lakozik a kék tincses lányból, mint azt ő feltételezte. Mert ha mégis így van, akkor... Nem, ebbe túlságosan is szédítő most belegondolni. Most, hogy a húgai is itt vannak...

Lilla a földön ül, hanyagul hátradőlve a karjára támaszkodik, árad belőle a szertelenség és a bohókásság. Bár a cigije ott pihen az asztalon egy hamuzó társaságában, nem gyújt rá, ami csak azért meglepő, mert Lilla nagyobb dohányos, mint Leó, egy beszélgetés közben pedig általában láncdohányossá változik, úgyhogy ez élénken elárulja, hogy jelenleg mennyire más köti le a figyelmét. Történetesen Evelin. Ahogy Irináét is. Az ő mindig halk és visszafogott húga szolidan keresztbe tett lábbal ül az ágyon, és könyökét a térdére támasztva, állát a tenyerébe ejtve figyeli Evelint. Igazából mindketten szabályszerűen csüngnek a lányon. Leó nem szeretné tudni, hogy mit gondolnak – pont elég, hogy látja a lelkesedést az arcukon. Pedig nem is Evelin beszél, sőt, igazából még semmi sem derült ki róla a húgai számára. Lilla fecseg éppen arról, hogy miért is érkeztek, bár valószínűleg csak azért teszi, hogy oldja Evelinben a feszültséget. Leó úgy hiszi, ha a húga elérkezettnek látja a pillanatot, könyörtelen faggatásnak fogja alávetni Evelint.

A férfi szórakozottan épp azon morfondírozik, hogy bontson-e ki még egy sört vagy inkább főzzön egy újabb adag kávét, amikor Lilla kérdése kicsit felrázza, és bár eddig is Evelint nézte, most már odafigyel magára a beszélgetésre is.

– De most te jössz: hogy találkoztál a mi rettenetes bátyánkkal?

Evelin leheletnyit elpirul, a keze az ölébe ejtve, és Leó észreveszi, hogy mennyire idegesen babrálja az ujjait.

– Hát... itt a színészház mellett a parkban – feleli bátortalanul. Leó őszintén csodálja, hogy egyenes választ adott, mégsem árult el semmit a találkozásuk körülményeiről, bár ahogy a tekintete Lilla arcára rebben, tudja, Evelin nem kerülheti ki ennyire egyszerűen ezt a kérdést.

– Szóval véletlenül?

– Nem igazán – vonja meg a vállát Evelin. – Követett.

– Igazán? Érdekes – jegyzi meg Lilla, majd úgy néz Evelinre, ahogy egy sólyom nézhet, amint a magasból épp lecsapni készül a kiszemelt áldozatára. – És aztán mi történt?

Evelin segélykérően pillant Leóra, de a férfi csak elvigyorodik, és nem hajlandó megszólalni. Hallani akarja, hogy Evelin hogyan meséli el a történetüket, hogy ő miként látja az egészet.

– Én... szóval ő... és akkor...

Lilla vidáman felnevet, nyilván rájött, hogy mi okozza Evelin zavartságát. Leót nem lepi meg, a húgai pontosan tudják, hogyan viszonyul általában a nőkhöz. Csak azt nem tudják, hogy Evelin mennyire más – bár sajnos erre igen hamar rá fognak jönni, és Leó, fogalma sincs ugyan, hogy miért, de nem tesz ellene semmit.

– Be akart fűzni, mi? És te nem hagytad magad – kuncog Lilla. – Ez nagyobb pofon lehetett neki, mint az előbbi! – pillant csalafinta mosollyal az ajkán Leóra, majd elismerően visszafordul Evelin felé. – De hogy találkoztatok újra?

Evelin határozottan elgyötört arcot vág, Leó pedig magában nagyon jót derül. Most jön a bicikli...

– Hát, Leó egyik kollégájának a szülei...

– Fanniék? – kérdez közbe izgatottan mocorogva Lilla. Leó már sokat mesélt Fanniról a húgainak, Kornéllal Irina tavasszal találkozott is, és minthogy a húgai mindent megosztanak egymással, nem csoda, hogy Lilla rögtön erre a következtetésre jutott.

– Igen. Szóval a szomszédságukban lakom, és épp bicikliztem...

– Amikor is orra esett csodálatos személyem látványától – szól közbe Leó kajánul.

Evelin megint elpirul, a szemébe viszont dühös kis szikrák költöznek.

– Ő meg nem ismert meg, és flörtölt a nővéremmel.

– De aztán vittem neked virágot.

– Rossz döntés volt, hogy nem vágtam hozzád.

– Ezt gondoltad a patak partján is?

Evelin arca egészen elvörösödik. Leó úgy érzi, ha most közelebb lennének egymáshoz, megint kapna egy pofont. Tagadhatatlan, hogy nagyon is élvezi ezeket a kis civakodásokat a lánnyal. Minduntalan elbűvöli, ahogy Evelin lerázza magáról a zárkózottságot, ahogy előtör belőle a szenvedély, hogy nem szorítja magát korlátok közé. Élvezi feszegetni a lány határait, és úgy gondolja, a szíve mélyén Evelin is ugyanúgy élvezi a szópárbajaikat, mint ahogyan ő, élvezi azt a szabadságot, amit azzal kap, hogy nem fogja magát vissza.

Evelin pár másodpercig dühösen méregeti, aztán viszont Irina és Lilla felé fordul.

– Ne haragudjatok, én általában nem vagyok ilyen – szabadkozik. – Mármint nem szoktam pofozkodni meg ilyesmi, és igazából a hangomat is ritkán emelem fel. De szerintem ennyi bőven elég rólam, nem vagyok valami érdekes, tényleg.

Leó összevonja a szemöldökét. Evelin nem a témát akarja elterelni, látszik rajta. Komolyan gondolja a szavait, és ez feldühíti a férfit. Evelin igenis érdekes – miért gondolja azt magáról, hogy nem?

– Tudod – szólal meg halkan Irina –, úgy gondolom, hogy nagyon is érdekes vagy. Különben nem lennél most itt.

Leó átkozza magában Irina mindig éles meglátásait. Az idősebbik húga többnyire eléggé zárkózott, talán épp ezért remekül ért ahhoz, hogy megfigyelje az embereket. És mint általában, most is pontosan fogalmazott. Mert Evelin érdekes, izgalmas és Leónak fogalma sincs, hogy mit kezdjen vele.

– És azt hiszem, ebben a pillanatban mi igazából feleslegesek vagyunk itt, bár őszintén örülök, hogy megismerhettelek – teszi hozzá Irina, majd célzatosan Lillára néz. Lilla elmosolyodik, és felpattan a földről. A karkötői csilingelnek, a vállán félrecsúszik a batikolt, bő felső. Leó sose értette igazán a húga ízlését, személy szerint belehalna, ha ilyen színes ruhákban kellene járkálnia. (Kivéve persze a színpadon, az más – ha a karakter idióta ruhákat követel, akkor bizony idióta ruhákat ölt magára.)

– Nem, dehogy, inkább én megyek! – ugrik fel Evelin a kanapéról. – Nem akartam rátok törni, tényleg, én majd visszajövök máskor, tudom, hogy Leó odavan értetek, szóval nem akarom elvenni az időt, amit együtt tölthettek, igazából nem is kellett volna maradnom, szóval bocsánat...

– Evelin – szólal meg halkan Leó. A lány zavartan rápillant, mire Leó megrázza a fejét. Evelin tekintetébe meglepettség és értetlenség szökik, de Leó nem tágít. Akarja, hogy a lány maradjon. Most, hogy itt van, bármilyen szörnyű is, de akarja. Legalább addig, míg megtudja, miért is jött – igen, ezt muszáj megtudnia.

Evelin megadja magát és visszaül a kanapéra. Irina és Lilla egyaránt mosolyogva köszön el a lánytól – Leó azért bízik benne, hogy nem zárták Evelint máris a szívükbe, hogy nem reménykednek túlzottan. Bár valószínűleg pont ezt teszik – a húgai egyetlen nőjével sem találkoztak soha, Leó erre mindig kényesen ügyelt, szóval most, hogy megismerték Evelint, ráadásul egyértelművé vált számukra, hogy Evelin aztán a legkevésbé sem fél tőle, és még csak nem is adja magát könnyen, ami viszont őt nem tántorítja el, feltehetően gondolatban már az esküvőjüket szervezik...

Leó a liftig kíséri Irinát és Lillát (a húgai elég okosak ahhoz, hogy azon túl, hogy „kedves lány", ne tegyenek semmilyen megjegyzést és ne is kérdezzenek, bár Leó úgy érzi, mindezt csak ideiglenesen úszta meg), megvárja, míg megérkezik a lift, és egészen addig nem is mozdul, míg zörögve be nem záródik a húgai mögött az ajtaja, sőt, még utána is vár egy kicsit. Lilla szereti a meglepetéseket és pocsék humora van – simán kitelik tőle, hogy csak azért, hogy az ő agyára menjen, visszaliftezik, és mondvacsinált ürüggyel bekopogtat abban a reményben, hogy láthatja, hova alakultak a dolgok közte és Evelin között.

A férfi visszamegy a lakásba, kulcsra zárja az ajtót, aztán behajtva az előszobaajtót is belép a szobába. Evelin vele szemben áll, a keze tétován összefonva maga előtt. Zavarban van.

Leó nem szólal meg. Nézi Evelint, és arra gondol, hogy szeretné elfelejteni mindazt, ami tegnap történt, szeretné megragadni a lányt, és addig csókolni, míg mindketten el nem szédülnek, míg el nem vesztik az eszüket...

– Tudod, Evelin – kezdi Leó, nagyon lassan lépve a lány felé –, őszintén meglep, hogy itt látlak. Azt hittem, tegnap elég egyértelmű voltam.

Evelin megilletődötten figyeli Leó kiszámított mozdulatait, aztán azonban megkeményedik a tekintete.

– Igen, és úgy vélem, idióta vagy.

– Ezt már az imént is voltál kedves közölni velem – mosolyodik el Leó gúnyosan. Evelin tekintete rögtön meglágyul.

– Sajnálom a pofont.

– Hazudsz.

– Jó, hát egy kicsit sajnálom – vonja meg a vállát a lány halványan mosolyogva. Annyira ártatlan és kedves...

– Mit csinálsz itt, Evelin? – torpan meg Leó kicsit kijózanodva. Nem folytathatják ezt, nem lehet, akkor sem, ha őrült nagy a kísértés. Ez az egész már nem játék.

Evelin elkapja a tekintetét, nagy levegőt vesz, de mielőtt bármit is mondhatna, megszólal a csengő. Leó elnyom magában egy bosszús káromkodást.

– Szavad ne feledd, csak egy pillanat – morogja, ahogy sarkon fordul. Feltépi az előszobaajtót, aztán a bejáratit is, majd egyszerűen megdermed. – Abigél, hát te?

Szó, mi szó, nem valami kedves, de ennél többre most nem képes, még akkor sem, ha Abigélről van szó. A lány mosolya lehervad az arcáról, és Leót máris bűntudat mardossa. Abigél Kornélon kívül az egyetlen barátja, még akkor sem lenne szabad vele ennyire durvának lennie, ha épp átkozott rosszul időzített.

– Szerda van – vonja össze a szemöldökét zavartan Abigél.

Ó, hogy a kénköves pokol!

Abigél mindig szerdánként jön hozzá, nem tervezték el és nem beszélték meg, egyszerűen csak így alakult. A szerda az ő napjuk, iszogatnak, beszélgetnek, de előfordult már az is, hogy közösen filmeztek – sőt, egyszer Iván is eljött, igaz, aztán soha többet, talán csak látni akarta, hogy hova jár szerdánként Abigél, ki tudja? Nehéz megérteni annak a szófukar, mogorva pasasnak a logikáját.

– Próbáltalak hívni – magyarázkodik Abigél –, nem akartam rád törni, de összefutottam a húgaiddal, ők engedtek be, nagyon vigyorogtak, és azt mondták, jöjjek nyugodtan...

– Pokolfajzatok – dörmögi Leó, közben pedig elég vacakul érzi magát, amiért megfeledkezett Abigélről. Mégis mit árul el ez róla?

– Bocsánat – szólal meg Evelin mögöttük. Leó hátrafordulva felé kapja a fejét. A lány az előszoba küszöbén áll, és most még tétovább, mint az imént.

Miért, hogy ma valahogy semmi sem úgy alakul, ahogy azt Leó szeretné? Evelin tekintetében lemondás és csalódottság, és ez megsebzi Leót. Miért néz így a lány? Csak nem hiszi, hogy Abigél és ő...? És ha igen, az miért számít? Miért zavarná, ha Evelin ezt feltételezné? Hiszen az imént még ő maga próbálta elhitetni vele, hogy egyszerre két nővel van... Leónak zsong a feje saját magától. Már egyáltalán nem tudja, mit akar, vagy éppen mit nem, és nem tudja azt sem, hogy ez a tegnapi piálásnak köszönhető, vagy csupán Evelin zavarja össze ennyire...

– Úgy látom, tényleg nagyon rosszkor jöttem – folytatja Evelin. – Jobb lesz, ha megyek.

– Nem, dehogy! – szól közbe kapkodva Abigél. – Nem tudtam, hogy Leónak vendége van, nem akartalak megzavarni titeket, sajnálom. Én... – Abigél hirtelen beljebb lép és Evelin felé nyújtja a kezét. – Hajnal Abigél vagyok, Leó egy barátja.

– Angyal Evelin – mutatkozik be udvariasan a lány, bár a tekintetében cseppet sem enyhül a csalódottság, és ez zavarja Leót. Mi ütött a lányba? Hiszen Abigél tisztán megmondta, hogy csak barátok.

– Ismerős vagy – mondja Abigél, ahogy elengedik egymás kezét.

– Fanniék szomszédja, biztos láttátok már egymást futólag – jegyzi meg Leó, és mereven figyeli, hogy változik-e bármi is Evelin tekintetében.

– Lehet – mosolyodik el Abigél. – Iván barátnője vagyok. Nos – lép hátrébb –, akkor tényleg nem zavarok. Légy jó! – nyom egy gyors puszit Leó arcára, aztán visszafordul Evelin felé, és a két lány tekintete összefonódik. Leó úgy érzi, most éppen kimarad valamiből, bár hogy miből, arról fogalma sincs. De Evelin és Abigél mintha néma párbeszédet folytatnának, és amikor Evelin egészen aprót biccent, Abigél elmosolyodik, aztán minden további nélkül elfordul és elsiet.

Leó újra bezárja az ajtót, és közben azért fohászkodik, hogy mára ne törjön rá több váratlan látogató – ahogyan most érzi magát, egyáltalán nem biztos, hogy a következő élve megúszná...

Mikor megfordul, Evelin bágyadtan néz rá. Nyoma sincs benne harciasságnak.

– Ne haragudj, hiba volt eljönnöm – suttogja a lány. A hangja megtört és fáradt, akár az erőtlen téli napsütés, és legalább annyira hideg. Mintha eltűnt volna Evelin. Aki most Leó előtt áll, egy élettelen bábura emlékeztet, és Leó egyáltalán nem érti, hogy miért.

– Evelin? – lép óvatosan a lány felé, de a lány feltartva a kezét rögtön elhátrál.

– Ennek nincs értelme, Leó. Én... elhamarkodottan döntöttem. Egyáltalán nem ismerlek, és... ostobaság volt azt hinnem, hogy ez lehet máshogy is, vagy akár azt, hogy valamennyire közel engedtél magadhoz, és én...

– Erről van szó, igaz? – kérdi Leó hirtelen megvilágosodással. Ostoba volt, hogy nem jött rá eddig. – Azért nem akarsz velem lefeküdni, mert nem ismersz... – Félig kijelentés, félig kérdés, Leó maga sem tudja eldönteni, melyiknek szánja.

– Tudom, hogy akkor először nem úgy tűnt – húzza el a száját Evelin –, de nem vagyok olyan lány, aki bárkivel képes lefeküdni. Nekem szükségem van arra, hogy ismerjem, akivel lefekszem, számomra ez... tényleg fontos. – Bizonytalan, félszeg vállvonás. – Tegnap megállapítottad, hogy szégyenlős lány vagyok, és... hát ez igaz. Számomra a szeretkezés, vagy jó, oké, legyen szex, ahogy te nevezed, intim dolog. Nem működik „csak úgy". Kell hozzá a bizalom és... hát, azt hiszem, a kötődés is. Sajnálom.

Evelin mélyen Leó szemébe néz, és Leó tudja, hogy nem tegnap kellett igazán döntenie, hogy az a döntés semmi volt ahhoz képest, amit most kell meghoznia. Hagyja-e, hogy Evelin megismerje? Hagyja-e, hogy közel kerüljön hozzá?

Bár... annak is meglenne az előnye. Ha megismeri, ha hagyja neki, hogy tisztán lássa, ha mindig őszinte lesz hozzá mindenben, tényleg mindenben válogatás nélkül, akkor Evelin rájön majd, hogy őt nem érdemes szeretni, ha pedig nem szeret bele, akkor ő nem bánthatja meg, bárhogy is alakuljon köztük ez az egész. Igen, ez így tiszta és logikus – tulajdonképpen hamarabb is eszébe juthatott volna ezt a taktikát követni. A végén pedig az övé lesz a lány, mert bármit is gondoljon majd róla Evelin, a vágynak, ami köztük izzik, akkor sem fog tudni ellenállni – legalábbis Leó nagyon bízik ebben, de ezt a kockázatot vállalnia kell, mert vagy ez, vagy ugyanott vannak, ahol tegnap, márpedig az pont elég volt tegnap. Talán – és sajnos tényleg csak talán – elfelejtette volna idővel a lányt, de így, hogy itt áll előtte, hogy eljött hozzá, képtelen róla megint lemondani. Nem, még egyszer nem.

De azért valamit mégiscsak fontos tisztázni.

– Evelin, én nem vagyok alkalmas alapanyag az ábrándjaidhoz – jelenti ki Leó komolyan.

– Nem kergetek ábrándokat, az elég volt Kornélnál, köszönöm szépen! – csattan fel a lány, és végre visszatér a hangjába az a hevesség, amit Leó úgy szeret. – Ezúttal a valóságot akarom. Téged akarlak, csak... adj még egy kis időt, hogy... feldolgozzam, hogy valahol bennem talán mégis él az a kék hajú lány.

– És ha nem akarok több időt adni? – kérdi halkan Leó, pedig ez nem igaz. Nagyon is akar még időt, szeret Evelinnel lenni, szereti kettejük között ezt a furcsa játékot, szereti, hogy a lány nem adja magát könnyen, hogy harcolni kell érte, hogy meg kell őt hódítani – és igen, ez ugyanúgy lázba hozza, mint tegnapelőtt. Mégis feltette ezt az otromba kérdést, és nem tudja, miért. Miért érzi azt a lelke mélyén, hogy menekülnie kellene? Vagy ha más nem, hát a lányt kellene elűznie maga mellől? Miért? És mégis miért tudja olyan egyszerűen és könnyen félreseperni ezeket a kérdéseket?

– Akkor mégis hiba volt eljönnöm hozzád – vágja rá Evelin határozottan, és látszik a szemében, hogy ezt komolyan is gondolja.

– Te tényleg boszorkány vagy – mosolyodik el Leó megadón. – Mindig eléred, amit akarsz, ugye?

– Csak nem emlékeztetlek valakire? Talán önmagadra? – somolyog a lány, aztán hirtelen elkomorodik az arca. – Tudod, önzőnek érzem magam.

Leó szemöldöke a magasba szökik.

– Miért? – kérdi értetlenül.

– Leó... hosszú évek óta te vagy a legjobb, ami történik velem. Mindegy, mi lesz a vége, te... önmagamat adod nekem. Szükségem van rád. És... hát, talán épp ezért úgy érzem, igazából kihasznállak.

Leó meglepetésében pislogni is elfelejt. Ez a lány... ez a lány... nincsenek is rá szavak.

– Ó, kicsi lány, hiszen én csak szexet akarok tőled, szóval egyezzünk meg abban, hogy kölcsönösen kihasználjuk egymást, így nem kell, hogy lelkiismeret-furdalásod legyen, rendben? – Leó elhallgat, közelebb lép Evelinhez, és gyengéden végigsimít a lány arcán. – Mit szólnál hozzá, ha folytatnánk mindent úgy, ahogyan eddig volt?

– Felejtsük el, ami tegnap óta történt?

– Nem, semmiképp – rázza meg a fejét Leó. – Észben tartom, hogy hajlamos vagy a túlzott romantikára és valami elcseszett ábránd folytán akár belém is szerethetsz, és mindent megteszek azért, hogy ez ne történjen meg.

– Oké – mosolyodik el Evelin –, én pedig megígérem, hogy ha mégis beléd szeretnék, egyszerűen elhagylak, így nem okozhatsz nekem fájdalmat, és akkor nem kell megszegned az ígéretedet.

– Nem fogsz belém szeretni, hidd el. Ha hagyom, hogy láss engem, biztosan nem.

– Miért? Eddig nem ezt tetted? – kerekedik el a lány szeme.

– De, ezt tettem, viszont csak két napja ismersz, szerinted ennyi elég ahhoz, hogy valakit tényleg megismerj? – kérdi Leó cinikusan.

– Igazad van.

– Mint általában.

– Lehetetlen alak vagy.

Mindketten mosolyognak, és ahogy egymásra néznek, a tekintetük mélyén felizzik az eddig elfojtott vágy. Mindketten tudják, hogy már nincs mit tisztázni. Mindketten tudják, hogy lesz, ami lesz, ezt már végig kell játszani.

Evelin félrebillenti a fejét.

– Leó, akkor először, miért engedtél el?

Leó visszagondol arra az éjszakára, és elmosolyodik. Iszonyatosan dühös volt akkor Evelinre, pedig csak annyi történt, hogy a lány már akkor is elvarázsolta.

– Mert bíztál bennem. És mert nem csábíthattalak el úgy, hogy valójában nem akarsz.

– Akkor miért jöttél el aztán hozzám? Miért kerestél meg?

– Mert képtelen voltam arra, hogy elfelejtselek – feleli őszintén a férfi. – Mert ki kellett derítenem, akarsz-e. Nem tudom – vonja meg a vállát Leó, aztán hirtelen Evelin derekára szorítja a kezét, és közel húzza magához a lányt. Ahogy a testük összepréselődik, egy pillanatra mindkettejükben bennreked a levegő. Leó összekulcsolja a kezét Evelin háta mögött, esélyt sem adva arra, hogy a lány elhúzódhasson.

– Mit gondolsz, most már eleget beszéltünk? – suttogja Leó Evelin füléhez hajolva, az ajka könnyedén érinti a lány bőrét.

A lány megremeg a karjában, és ez örömmel tölti el.

– Ezt hogy érted? – leheli Evelin.

Leó ajkára féloldalas mosoly kúszik – itt az ideje, hogy folytatódjon kettőjük kis játéka...

– Önként és dalolva besétáltál az oroszlán barlangjába, édes, csak nem képzeled, hogy ez a szelídítetlen vad elenged, amikor végre megkaparintott?