„... higgyél hát a mesékben..." (Hamupipőke – Álmod egyszer valóra vál)

Evelin alig hiszi el, hogy ez, itt és most, tényleg vele történik. Egész eddigi életében legfeljebb csak képzeletben élt át ennyire tökéletesen romantikus pillanatot, és ha őszintén magába néz, be kell látnia, nem gondolta, hogy a valóságban valaha is átélhet. Talán azt sem gondolta, hogy a valóságban ilyesmi egyáltalán megtörténhet. Most pedig mégis itt fekszik a világ egy eldugott zugában, egy lehengerlően jóképű férfi fekszik mellette, és úgy nézi őt, mintha jelenleg csakis ő létezne a világon.

Leó tekintetében izzik a vágy, olyan intenzíven és letaglózón, hogy már pusztán ennyi elég ahhoz, hogy Evelin egész teste lázban égjen. Szeretné összeszorítani a combját, hogy legalább egy picit enyhítse öle követelődző sajgását, de nem teszi meg. Levegőt venni is fél, mert nem akarja, hogy ez a pillanat véget érjen. Őrizni akarja, ameddig csak lehet.

Ahogy elmerül a férfi tekintetében, ráébred, hogy már egyáltalán nem haragszik rá – talán azért, mert a férfi őszinte aggodalommal és féltéssel nézett rá, amikor összeszidta, hogy egyedül üldögél itt, de az is lehet, hogy akkor enyhült meg, mikor Leó csak annyit mondott a kérdésére, hogy tényleg nem vett még soha senkinek virágot. A férfinak valószínűleg fogalma sincs arról, hogy ellágyult az arca, ahogy töprengett, hogy a tekintetében zavartság játszott, és ettől esendőnek és emberinek tűnt. Nem a sötét lovag volt akkor, hanem egyszerűen csak egy férfi, aki nem tudja, mit mondjon. Evelin nem tudja, hogy ez miért is érintette meg annyira, de megérintette. Azóta úgy érzi, Leó és ő nem is különböznek olyan sok mindenben egymástól, legalábbis abban a tekintetben nem, hogy ami közöttük zajlik, az mindkettejük számára ismeretlen terep.

Persze nem kétséges, hogy Leó, ha akarná, bármikor újra fel tudná dühíteni, de Evelin úgy hiszi, hogy most már nem tudna rá igazán haragudni. Pedig a férfi miatt jött ma ide, egyedül akart lenni, hogy elengedhesse magát, hogy gondolkodhasson, hogy valamiképp megeméssze ezt az egész helyzetet, amivel egyelőre fogalma sincs, mit kellene kezdenie. Egy héttel ezelőtt ez a férfi egyetlen csókjával megváltoztatta Evelin világát, mindazt, amit önmagáról hitt és gondolt. Egy héttel ezelőtt még elégedett volt azzal, hogy olyan, amilyen, azóta azonban rájött, hogy tényleg menekült, és mostanra belefáradt ebbe.

„Nem kellene elmenekülnöd, főleg nem önmagad elől. Jó lenne, ha mernél végre élni." – Jázminnak igaza volt, amikor ezt mondta, Evelin tudja. És úgy érzi, hogy Leó pontosan azt adja neki, amit korábban csak elképzelni mert – izgalmat, őrjítő szédülést és szabadságot. Leó mellett minden pillanatban igazán él – él, és nem kell hozzá másnak lennie, kifordulnia önmagából, épp ellenkezőleg, tisztán önmaga lehet, gúnyos megjegyzésekkel, őszinteséggel, sutasággal, az önmagával vívott ostoba harcaival, félelmeivel, vágyaival... Lehet mindaz, ami ő, nem kell szégyellnie vagy takarnia semmit, mert Leó úgy fogadja el, ahogyan van, mindennel együtt. És bár ahhoz, hogy a férfi észrevegye, az kellett, hogy más legyen, most azonban Leó nem azért van vele, mert olyan csinosan vagy szépen öltözött fel. Azért van itt, mert itt akar lenni, vele.

Evelin fején csak egy pillanatra suhan át a gondolat, hogy mi van, ha téved – hiszen alig ismeri ezt a férfit, talán csak azért érez így, mert annyit gondolt rá, talán a valóságot már átszínezték az ábrándjai, de erről most, ebben a pillanatban nem akar tudomást venni. Most csak élni akar, igazán. Hosszú éveken keresztül csak álmodozott, bezárta magát egy varázslatos mesevilágba, ahol bármi megtörténhetett, amit elképzelt, most azonban azt akarja, hogy megélje az álmait, hogy valóra váltsa a meséket...

Evelin váratlanul érkező merészséggel felemeli a kezét, majd lassan és óvatosan a férfi borostás arcára simítja a tenyerét. A teljesen ártatlan érintéstől csiklandozós érzés szalad végig a testén, és a szíve gyorsabban kezd dobogni. Leó egy pillanatra behunyja a szemét, és ugyan épp csak megmozdítja a fejét, Evelin tenyere mégis szorosabban tapad a bőrére. Megadás ez az apró mozdulat, megadás és odaadás. Mintha Evelin bármit tehetne, Leó hagyná, engedné. Felszabadító és mámorító ez az érzés – valami, amit a lány még sosem érzett.

Mikor a férfi újra kinyitja a szemét, a tekintete sötéten és felkavaróan izzik. Leó elmosolyodik – titkokkal teli, csábító mosoly ez –, majd a keze a lány kézfejére simul, gyengéden körbefogja, aztán a szájához húzza, és előbb csak az ajkával érinti meg leheletkönnyen a tenyere közepét, majd a nyelvét nyomja hozzá. Ez a forró és édes érintés mintha láthatatlan, mégis égető lángokat csiholna Evelin minden apró porcikájába.

A férfi nyelve puhán mozog, puhán és könnyedén – a lány beleremeg ebbe az érzéki játékba. Leó szája lejjebb siklik, a csuklója érzékeny bőrét érinti. A csók mintha ígéret lenne, mintha azt mondaná vele a férfi, „ezt máshol is meg fogom tenni veled". Evelin vére vadul meglódul, a teste elgyengül, és ha Leó tekintete nem tartaná mindvégig fogva, ha nem gyűrné maga alá a forróság, ami belőle árad, talán behunyná a szemét, mert a testében tomboló érzések mintha szétszakítani készülnék, mintha csak úgy tarthatná magát egyben, ha alámerül a kéjbe, ha kizárja a világot, hogy ne létezzen más, csak a mámor.

Leó egy lélegzetvételnyi kegyelmet sem ad. Ha visszahúzza a nyelvét, az ajka lendül támadásba, aztán mikor a fogaival karcolja végig az érzékeny bőrt, Evelin nem bírja tovább.

– Szeretném, ha megcsókolna...

– Már kezdtem azt hinni, sosem mondod ki. – Leó szinte sóhajtja a szavakat, és Evelinnek nincs ideje reagálni, mert a férfi szája máris az ő száját keresi, és ugyanolyan hévvel csókolja, mint akkor éjszaka a parkban.

Evelin azt hitte, hogy pontosan emlékszik arra a csókra, most azonban úgy érzi, hogy akárhányszor is élte újra képzeletben, az közelében sem járt a valóságnak. Mert a valóság hihetetlen és gyönyörű és felkavaró. A lány egész teste megfeszül, némán epekedik még több és több után. A férfi nyelve mohón érinti az övét, nincs játékosság, nincs puhatolózás, csak követelődző, telhetetlen vágy. Mintha soha nem lenne elég, mintha ezt soha nem lehetne abbahagyni...

Leó keze könnyedén simul Evelin derekára, aztán tétovázás vagy bizonytalanság nélkül feljebb kúszik, közvetlenül a lány melle alá, de feljebb nem. Épp csak a hüvelykujjával érinti meg a gömbölyded halmot, Evelin mégis megremeg.

A férfi válaszul hevesebben ostromolja a száját, a nyelve incselkedik az övével, szenvedélyt korbácsol, csak azért, hogy aztán visszavonuljon, és az ajkával ingerelje az ő ajkát, puhán, finoman, pillanatokra csak sejtetve, rebbenő érintésekkel.

A férfi minden apró rezzenése csupa erő és magabiztosság. Evelin úgy érzi, Leó pontosan tudja, mit tesz vele, milyen hatással van rá, és élvezi ezt. Élvezi, hogy játszik a lány érzékeivel, élvezi, hogy a pattanásig feszíti a vágyát, hogy aztán újra lecsaphasson a nyelvével és megadhassa az enyhülést, ami azonban végül csak még több és több vágyat hoz magával.

Evelin elvész ebben a tébolyító, vad táncban. Készségesen viszonoz minden érintést, keze önkéntelenül mozdul, a férfi hajába túr, közelebb húzza őt magához, mert sehogy sem elég – még több kell belőle, sokkal több.

Mikor Leó keze a lány mellére siklik, Evelin akarattalanul nyomja ki a mellkasát. Akarja a férfi tenyerét, akarja érezni, ahogy megszorítja, megmarkolja a mellét. Leó belenyög a csókba, és ettől Evelin testét emésztőn járja át a kéj. Nemcsak a férfinak van hatalma felette, hanem neki is a férfi felett. Megadják magukat egymásnak, mégis uralkodnak.

A férfi erősen megmarkolja a mellét, és ez egyszerre enyhíti a lány sóvárgását, és egyszerre táplálja. Nem bírja ezt elviselni, talán nem is lehet...

Muszáj megszakítania a csókot, muszáj elhúzódnia és elengednie a férfit. Levegőhöz kell jutnia, mert ez sok, túl sok...

– Istenem... – leheli Evelin kifulladva.

– Igen, ezt ma már egyszer említetted. – A férfi hangja rekedt és érdes.

Evelin erőtlenül pislogva néz fel rá, aztán hitetlenül megrázza a fejét. Ha nem csalta volna kábulatba a férfi csókja, talán most mondana valami gúnyosat, így azonban képtelen összekaparni a gondolatait. A szája bizsereg még, levegőt alig kap, a gyomrában szédülten és csalódottan toporog a vágy, és a melle csodálatosan érzékeny, ahogy a férfi szorítja...

Evelin összevonja a szemöldökét, és esetlenül, bágyadtan néz fel a férfira.

– A keze...

– Nagyon jól érzi magát, köszöni szépen – vág közbe Leó vigyorogva, majd, hogy nyomatékosítsa szavait, újra megmarkolja a lány mellét.

– Elvenné? – kérdi Evelin szinte nyüszítve, mert az érzés, amit az érintés kelt benne, valaminek a peremére sodorja, amit nem tud megnevezni, csak azt tudja, hogy bármi is legyen ez, még nem áll rá készen, a legkevésbé sem.

– Nem – közli Leó szemtelenül, és kíváncsian néz Evelinre.

A lány szeme egy pillanatra elkerekedik, aztán azonban felnevet, szelíden a férfi kezére teszi a kezét, és elhúzza a melléről, majd el is engedné, de Leó ezt nem hagyja, ujjait az ujjai közé nyomja, és így, összefonva Evelin hasára csúsztatja a kezüket. Evelin számára ez az érintés is varázslatos – összetartozást sugall, és meghittséget. Más, mint a csók, és bár nevetséges, ő mégis ezt a pillanatot érzi intimebbnek.

Hosszan nézik egymást szavak nélkül. A férfi tekintetében lassan csendesül a háborgó szenvedély, bár eltűnni azért nem tűnik el – megbújik, meglapul, készen arra, hogy amint lehetőséget lát, újra feltámadjon.

Evelin behunyja a szemét és felsóhajt. A testében nem csitul a vágy, a melle még mindig súlyos és feszült, a ruha anyagának érintésére is érzékenyen reagál. A lába között forróság lüktet, várakozó, sajgó forróság.

– Egyszerre csak egy lépés? – kérdi halkan Leó.

Evelin a férfira néz. A Nap már lenyugvóban, tompábbak most a fények, és ettől a férfi arca is másnak tűnik. Távolibb, titokzatosabb, megfoghatatlanabb. Nem olyan élesek és kemények most a vonásai, kicsit inkább álomszerűek.

– Maga néha túl sok nekem – súgja Evelin. Szeretné újra megérinteni a férfi arcát, szeretné érezni, ahogy a borostája dörzsöli a tenyerét, szeretné érezni, hogy nem csak álmodik, hogy ez a férfi mellette valóság.

– Ó, édes, még bele se kezdtem igazán! – nevet fel Leó, miközben derűs elégedettséggel néz Evelinre.

Evelin picit elpirul, de nem bánja, hogy őszinte volt, és nem bánja azt sem, hogy egy kicsit zavarban van. Ebben a pillanatban talán semmi sem tudná kizökkenteni abból a boldogságból, mely szédelegve kering a testében.

– Leó? – billenti félre a fejét Evelin, és kicsit elbizonytalanodik, hogy mennyire jó ötlet is kimondani, amire éppen gondol, de Leó finoman megszorítja a kezét és a tekintetében eddig nem látott gyengédséggel néz le rá.

– Tessék, édes?

– Köszönöm.

– Mit?

– Életem legérzékibb csókját.

Leó meglepetten néz rá, és talán elámulva. Evelin zavartan beharapja az ajkát. Talán mégis jobb lett volna, ha ezt nem mondja ki? Bizonytalanság önti el, ami összekuszálja a lelkében lebegő önfeledt boldogságot. Muszáj eltávolodnia kicsit a férfitól, ezért felül és elhúzza a kezét. Leó nem küzd az érintésért, egyszerűen csak elveszi a kezét.

– Azt hiszem, haza kellene mennem – jegyzi meg csendesen Evelin. Nem akar még menni, de valami megváltozott az előbb, és fogalma sincs, hogy mi.

– Még nem ment le a Nap – jegyzi meg Leó, majd óvatosan megérinti Evelin karját.

Evelin félve fordul hátra, tekintete kutatón keresi Leó tekintetét. A férfi most megint máshogy néz rá, melegséggel, megértéssel és... Evelinnek fogalma sincs, hogy még, képtelen megfejteni. Aztán Leó hirtelen elmosolyodik, játékosan és huncutul. A férfi újra önmaga, és ezzel mintha helyére billenne a világ.

Leó hanyatt fekszik, egyik karját a feje alá hajtja, a másikat pedig kinyújtva végigfekteti a pokrócon, és a fejével aprót biccent Evelin, majd a saját válla felé. A lány elmosolyodik, ő is hanyatt fekszik, fejét a férfi vállára támasztja, majd mikor Leó a hasára csúsztatja a kezét, gyengéden alácsúsztatja az övét, és amikor a férfi ujjai újra az ő ujjai köré fonódnak, megnyugszik. Bármi is volt az előbb, eltűnt, és Evelin úgy dönt, talán jobb is, hogy nem tudja, mi játszódott le a férfiban.

Az alkonyat mély és telt színekkel festi tele az eget. Evelin úgy érzi, mintha azokban a színekben ott lenne az iménti csók, mintha a testükből kiszökött szenvedély mosná még sötétebbé és bujábbá a vörös és narancs ezernyi árnyalatát.

– Bevallom, nem is olyan titkoltan mindig megvetettem a romantikát, de ez most itt egészen kellemes – jegyzi meg Leó elmélázva. Mintha csipetnyi meglepettség és értetlenség lenne a szavakban...

– Általában nem ez a menetrend magánál, mi? – kérdi Evelin játékosan. Nincs semmi elítélés vagy megrovás a hangjában.

– Megkívánni, lefektetni, elhagyni, többnyire nálam ez a menetrend, miattad azonban igencsak letértem a jól bejáratott útról. De igazság szerint valahol izgalmas, hogy várnom kell rád. Fokozza a vágyat.

– Ha ugyan lehet még hova fokozni... – kuncog Evelin, és ezzel meglepi magát. Sosem tudott igazán nyíltan beszélni a szexről vagy bármiről, ami a szexhez kapcsolódik. Talán hatással van rá, hogy Leó olyan nyers és szemtelen, talán ezzel szépen lassan elmossa az ő gátlásait is.

Leó nem mond semmit, csak gyengéden megszorítja Evelin kezét.

Az éjszaka lustán és komótosan veszi birtokba az eget, a színek a sötétség ölelésébe olvadnak. Körülöttük halkabb lesz a világ, halkabb és tompább. A madarak csivitelése helyett csak a szél hangolta falevelek édes-bús susogása és egy-egy tücsök ciripelése hallatszik.

– Most már lement a Nap – súgja Evelin. Ha nem akarja, hogy aggódjanak érte, haza kellene mennie, muszáj, tudja, de itt feküdni Leó mellett, érezni, ahogy emelkedik és süllyed a mellkasa, ahogy összefonódik a kezük, érezni a közelségét, a sötét-bús illatát, lehetetlenné teszi, hogy összeszedje magát és elhúzódjon.

– Igen, tudom.

Egyikük sem mozdul meg.

Talán percek telnek el, talán egy egész örökkévalóság...

Leó felsóhajt, és elhúzza a kezét. Evelin felül, bár ez nagyon nehezére esik, mert máris érzi a férfi közelségének a hiányát. Mindketten felállnak, Leó összehajtogatja a pokrócot, könnyedén a karjára veti, aztán Evelin felé fordul.

– Hazakísérhetlek?

– A kapuig – köti ki huncut csillogással a szemében a lány.

– Többről nem is álmodtam – somolyog Leó.

– Dehogynem.

A férfi halkan felnevet.

– Átlátsz rajtam, de igazság szerint azt szeretném, hogy amikor majd megadod magad nekem, nálam legyünk. Azt akarom, hogy elengedhesd magad, és nem biztos, hogy ezt megtennéd, ha attól kellene tartanod, hogy a családtagjaid meghallják a kéjes sikolyaidat.

– Miért? Sikoltozni fogok? – nevet fel Evelin. Évődő a hangja, könnyed és derűs. Ez a férfi tényleg elmossa a gátlásait...

– Biztos lehetsz benne – bólint Leó határozottan.

– Kéjesen? – firtatja Evelin, és úgy érzi, hogy ha így halad, igazán feslett nő lesz belőle...

– És szégyentelenül – toldja meg Leó vigyorogva, aztán Evelin felé nyújtja a szabad kezét.

Evelin nem tétovázik, szédülten dobogó szívvel megfogja a férfi kezét, aztán hagyja, hogy Leó hazavezesse.

***

Leó nem sokkal a virágüzlet mellett várakozik. A napszemüveg eltakarja a szemét, hátát lezserül a falnak veti, kívülről ő a megtestesült nyugalom, belül azonban alig bír magával. Tudja, hogy Evelinnek már lejárt a munkaideje, sőt, már a bolt is bezárt, a lány mégsem bukkant még fel. Legalább abban biztos, hogy nem hiába jött, és Evelin még itt van, ugyanis a férfi a biciklitárolóval szemben áll, és bár korábban kizártnak tartotta, hogy egy biciklit képes legyen megőrizni az emlékezetében, Evelin biciklijét mégis rögtön megismerte.

Kicsit korábban ért ide, mint tervezte, úgyhogy már majdnem fél órája áll a tűző napon. Az üzletsor végén van egy kisebb, árnyas park, de Leó fél, hogy onnan nem látná jól a virágüzletet, és még a végén lemaradna Evelinről, így aztán nem mozdul. A hőség kevésbé zavarja, de nagyon szomjas. Mikor elindult, vett a színészház melletti éjjel-nappali kisboltban egy üveg ásványvizet, azt azonban útközben megitta.

De igazából ennyi kényelmetlenséget még elvisel – ami szokatlan, hiszen korábban lehetett bármilyen gyönyörű egy nő, amint csak egy egészen parányi bosszúságot is okozott a meghódítása, ő inkább visszavonult. Mindig úgy volt vele, hogy azért akar egy nőt, hogy jól érezze magát, és ebbe a képbe az már nem fér bele, hogy cserébe túl sok vesződséggel járjon. Evelinnel kapcsolatban azonban minden egészen más.

Pedig tegnap majdnem meggondolta magát, amikor Evelin olyan kedves ártatlansággal megköszönte a csókot. Akkor a lány megint az a két copfos, szemtelenül fiatal lány volt, és ő túl öregnek, fásultnak és megkeseredettnek érezte magát mellette. Pedig ilyeneket nem szokott érezni, csak nagy ritkán, rosszabb pillanataiban, amikor épp semmi se jó. De hát elmélete szerint néha mindenki érez így, néha minden bizonnyal mindenki érzi azt a fura, megfoghatatlan ürességet és a várakozást, nem tudni, mire, miért, és mégis...

Leó tudja, hogy meg kellett volna magát gondolnia, hogy akkor lett volna tisztességes – de hogy őszinte legyen, magasról tesz a tisztességre. Akarja Evelint, és ez most nem olyan, mint máskor más nőkkel. Bárkiről könnyedén lemondott, ha úgy hozta az élet, Evelinről viszont egyszerűen nem tud lemondani, akkor sem, ha talán bölcsebb lenne. De hát ő nem a jó szívéről híres – teljesen mindegy, ha hosszú bűnlajstromát még hosszabbra duzzasztja. Ha az ember a mélybe veti magát, akkor már jó magasról tegye, hogy úgy istenigazából zuhanhasson, nem?

Akkor és ott ennyivel letudta a dolgot, bár mi tagadás, mikor éjszaka felébredt (még mindig a kék-szőke tincseket űzi, bár ezúttal nem a parkban, hanem egy erdőben – a változatosság eget rengető öröme) és kiállt az erkélyre a csillagokat bámulni, újra eszébe jutott az a pillanat. De minthogy nem szokott semmit túlelemezni, inkább nem vett róla tudomást. Evelin nem kislány, képes eldönteni, hogy akarja-e, és a tegnapi csók után elég egyértelmű, hogy akarja. Ennyi elég.

Leó egyre türelmetlenebbül mereszti a szemét a bolt bejáratára, és már épp készülne ellökni magát a faltól, hogy lesz, ami lesz, bemenjen, amikor végre nyílik az ajtó, és Evelin lép ki a járdára. Ma is szoknyát visel, bővebb fazonú, világosbarna szoknyát, ami sem az alakját, sem a lábát nem hangsúlyozza ki, valamint egy olyan blúzt, ami megint csak nem mutat belőle túl sokat. Evelin nem az a fajta lány, aki fel akarná magára hívni a figyelmet – Leó általában őszinte magához, tudja, hogy ha így látja először a lányt, nem fordul meg a fejében, hogy elcsábítsa, ahogy valószínűleg egyetlen más férfinak sem. Elborzad a gondolattól, hogy pusztán azért, mert ostobán felszínes, lemaradhatott volna erről a lányról. Úgy érzi, nagyon sokat veszített volna – pedig hát még le se feküdt vele.

Erről Leónak eszébe jut, hogy tegnap végül is nem tudta meg, hogy a lány hány férfival volt már, pedig őszintén kíváncsi lenne erre. Vajon mennyire tapasztalt az ágyban? Leó csodálkozva fedezi fel, hogy igazából nem bánná, ha Evelin tapasztalatlan lenne (persze nem teljesen, azt azért nem), ha ő vezethetné be az érzékiség világába, ha olyan magasságokba repíthetné, ahol korábban még sosem járt. Szeretné, ha a lánynak különleges lenne majd, amikor vele lesz, ha nem felejtené el őt, és ez különös, hiszen korábban sosem gondolt ilyesmire – persze minden nőt eljuttatott a csúcsra, erre igazából büszke is, de az a legkevésbé sem érdekelte, hogy aztán a nők elfelejtik-e vagy sem. Evelin nagyon fura dolgokat hoz elő belőle...

A lány lehajtott fejjel közeledik, nem veszi őt észre. Leó somolyogva figyeli, hogy kicsit szomorúnak tűnik, ugyanis sejti ennek a szomorúságnak az okát, és ezt hízelgőnek találja. Mikor Evelin a biciklihez ér és leveszi róla a lakatot, Leó végre ellép a faltól, és ahogy a lány felemeli a fejét, hogy a bicikli kosarába tegye a lakatot, már közvetlenül előtte áll.

– Rossz kedved van, édes? – kérdi Leó.

Evelin arca rögtön felvidul, ahogy felnéz rá.

– Leó!

A férfi elvigyorodik a lelkes üdvözlés hallatán.

– Szóval hiányoztam? Netán miattam van rossz kedved?

– Nincs is rossz... – Evelin összevonja a szemöldökét. – Szándékosan csinálta!

– Mit is?

– Tudta, hogy várni fogom, de direkt nem jött, csak most.

Leó nem tagadja a vádat, hiszen a lánynak igaza van – és a férfi csodálja is, hogy ennyire hamar rájött, azt pedig még inkább, hogy ki merte mondani. Egyébként pedig nagyon szenvedett egész nap, hogy nem jöhet, de semmi értelme nem lett volna – a virágüzletben, főleg, ha esetleg vásárlók is felbukkannak, úgysem foglalkozhatott volna úgy a lánnyal, ahogyan igazán szeretne.

– Erre ráhibáztál, de talán megvigasztal, hogy szörnyen szenvedtem, amiért várnom kell – magyarázza Leó derűsen, és amikor a lány kedves mosollyal, megenyhülve pillant rá, tudja, hogy bűnéért bocsánatot nyert. – Hazakísérhetlek, édes?

– Jobban szeretném, ha Evelinnek hívna – néz rá komolyan a lány.

– Én pedig jobban szeretném, ha tegeznél. Egyébként meg szerintem tökéletesen illik hozzád az édes – jegyzi meg Leó, és közelebb lépve Evelinhez könnyedén végigsimít a lány ajkán. A férfi úgy érzi, mintha szikrák táncolnának ott, ahol a bőrük összeér.

– Nos, Leonárd, mint oly sok minden másban, ebben is téved – húzza ki magát a lány, és hátrébb lépve dacosan néz Leóra, bár azért a tekintetében fellobbanó vágyat így sem sikerül egészen ellepleznie.

– Oké, nyertél! – emeli fel a kezét megadón a férfi. – Ha nem hívsz Leonárdnak, én se hívlak édesnek.

– Mi baja van a Leonárddal?

Leó feltolja a fejére a napszemüvegét, majd mélyen Evelin szemébe néz.

– Most komolyan: úgy nézek én ki, mint egy Leonárd?

Evelin elmosolyodik.

– Azért egy oroszlánra sem emlékeztet – jegyzi meg. – Egyébként pedig tönkretette a szexi, „most keltem ki az ágyból" frizuráját – int felé.

Leó elképedve nézi, aztán mélyről jövőn, dörmögősen felnevet.

– Szexi, „most keltem ki az ágyból" frizura? – ismétli meg a fejét ingatva.

– Hát – vonja meg a vállát kicsit Evelin –, igen.

– Általában nem sok figyelmet szentelek a hajamnak, úgy áll, ahogy neki jólesik, bár tagadhatatlanul örülök neki, hogy szexinek találod. – Leó félrebillentett fejjel, töprengve néz a lányra. – És mit találsz még rajtam szexinek?

– Ugye nem hiszi, hogy ezt most ki fogom fejteni?

– Miért? Én szívesen elmondom, mi mindent találok benned szexinek.

– Bennem? Szexinek? – kerekedik el a lány szeme, és nem kihívó hangja, hanem őszintén meglepett. Leó megszokta, hogy a nők szeretnek úgy kérdezni, hogy azzal olyan választ csikarjanak ki, mely lényegében bókok sora, Evelin azonban nem ezért kérdez vissza, ami viszont őt lepi meg.

– Igen, szexinek és benned – nyomatékosítja Leó. – Például a csodálatos szád, főleg, ha már pirosra és duzzadtra csókoltam.

Evelin mélyen elpirul, és zavartan lehajtja a fejét.

– A szoknyádat is szexinek találom – folytatja Leó, közben pedig kihasználja, hogy a lány nem rá néz éppen, és a derekára fonva a karját magához rántja. – Csábító, mert rögtön az jut eszembe, hogy ezzel nem kellene annyit vesződni, mint egy nadrággal.

Evelin összeráncolt homlokkal, értetlenül néz rá, de nem húzódik el a könnyű ölelésből.

– Tudod, Evelin – hajol a lány füléhez Leó –, nincsenek gombok meg cipzár, az ember csak felhajtja, és...

– Oké, értem – szusszantja a lány, majd kibontakozik az ölelésből. – Hazakísérhet – mondja aztán, egyértelműen csak azért, hogy elterelje a számára minden bizonnyal kínos témát.

– Nagylelkűséged meghat – hajol meg játékosan Leó, mire Evelin édesen elmosolyodik. Leónak tetszik, hogy a lány nem bánja, ha játszik. Volt már egy-két olyan nő az életében, akik az ilyen jellegű megszólalásaival egyszerűen nem tudtak mit kezdeni, vagy vihogni kezdtek, vagy komolyan vették – egyik rosszabb, mint a másik, és rettenetesen kiábrándító mindkettő.

Evelin kitolja a biciklit és irányba állítja, de Leó mögé áll, és közel hajol hozzá (imádja érezni a lány illatát, és azt is, hogy a közelségétől Evelin minduntalan megborzong).

– Majd én tolom.

– Semmi szükség rá – feleli a lány hátrapillantva.

– Kedvelem ezt a biciklit, a múltkor összebarátkoztunk – somolyog Leó.

Evelin újra elpirul, és – Leó őszinte meghökkenésére – finoman hasba böki a könyökével.

– Nocsak, nem sejtettem, hogy erőszakos hajlamaid is vannak – jegyzi meg a férfi, mire a lány arca még vörösebb lesz. – Mondd csak, Evelin, te most mire gondolsz pontosan?

A lány megpördül, dühös szikrák táncolnak a szemében. Beharapja a száját, mintha vissza akarná magát fogni, aztán azonban szenvedélyesen kirobbannak belőle a szavak.

– Bilincsre és korbácsra – közli kacér tekintettel, bár azért látszik rajta, hogy nem szokott a flörtöléshez, mert szinte rögtön zavartan lesüti a szemét.

– Csak kérned kell, bármikor szívesen az ágyamhoz láncollak.

– Lehet, hogy inkább mégis egyedül mennék haza – morogja Evelin visszakozva.

– Azt őszintén kétlem – vágja rá Leó magabiztosan.

– Maga néha rettenetesen dühítő – fonja maga előtt keresztbe a karját a lány.

– Igen, tudom, és élvezem – vigyorodik el Leó.

Evelin egy pillanatig még morcosan néz, aztán azonban megrándul a szája sarka, és dallamosan felnevet.

– Rendben, ezúttal maga nyert, de a biciklimet akkor is én tolom – köti ki a lány.

– Hát nem hagyod, hogy lovagot játsszak? – emeli meg Leó kihívóan a szemöldökét. Evelin visszafordul a bicikli felé, mintha szeretne elrejtőzni, aztán el is indul, úgy válaszol.

– Azt hiszem, már kinőttem a kislányos álmokból és mesékből – sóhajtja valami halvány, visszhangos lemondással a hangjában, amitől Leó úgy érzi, hogy szeretné őt megvigasztalni, szeretné visszaadni az álmait és talán még valóra is váltani őket – ami hatalmas ökörség a részéről, de azért, ha más nem is, örülne annak, ha a lány nem lenne szomorú.

– Én nem hiszem, Evelin – rázza meg a fejét gyengéden Leó, ahogy a lány mellé szegődik, aztán azonban évődőbb hangnemre vált. – Végül is sötét lovagnak tituláltál engem.

– Mert maga az is, egy sötét lovag – pillant rá huncutul a lány.

– A sötét stimmel, a lovag nem.

– Maga akart az előbb lovagot játszani – vágja rá Evelin, aztán hirtelen témát vált. – Nem bánja, ha a temetőn keresztül megyünk?

– Miért bánnám?

– Van, aki nem szereti – vonja meg a vállát a lány.

– Tényleg?

– Hát, úgy hiszem, van olyan, akinek a temető azt juttatja eszébe, hogy egyszer ő maga is ott nyugszik majd, és hát ez nyilván nem szívderítő gondolat.

– Pedig előbb-utóbb mindannyian elég hosszú időt fogunk temetőben tölteni, szóval nem árt hozzászokni a gondolathoz.

– Maga morbid – nevet fel Evelin.

– Előfordul – bólint Leó. – Egyébként szeretem a temetőket.

– Miért? – kérdi kíváncsian a lány, és felé fordul, ahogy megállnak a zebránál.

– Mert egy szívtelen, sötét lovag vagyok – vágja rá Leó elmélyített hangon.

– De most komolyan: miért? – kérdi Evelin szélesen mosolyogva.

– Az egyik húgom odavan a temetőkért – magyarázza Leó –, bárhol voltunk, mindig elráncigált magával, végül megszerettem azt a fajta csendet, amit csakis a temetőkben lehet érezni.

– Vannak húgai? – kérdi elcsodálkozva a lány.

– Kettő, hogy pontosak legyünk. Pokolfajzatok.

– De maga odavan értük – állapítja meg Evelin.

– Abszolút – mosolyodik el Leó. Sosem tagadta, hogy szereti a húgait, igazából büszke rájuk. Még akkor is, ha néha az agyára mennek – jó, tulajdonképpen nem is olyan néha...

A lámpa zöldre vált, átkelnek a zebrán, és Evelin csak akkor szólal meg újra, amikor belépnek a temető kapuján.

– Elárul nekem valamit?

– Attól függ, mit – néz rá gyanakodva Leó.

– Miért van magáról rossz véleménnyel? – kérdi Evelin félrebillentett fejjel.

– Nem állítottam, hogy rossz véleménnyel vagyok magamról – mondja Leó, ami részben igaz, de azért mégsem a teljes igazság, de ahogy a lány fürkészőn nézi, a férfi úgy érzi, hogy ezt pontosan tudja. Nem érti, hogyan lehetséges, hogy ez a lány ilyen könnyen átlát rajta.

– Oké, akkor megkérdem máshogy: miért tartja magát szörnyetegnek? És őszinte választ szeretnék.

– Mindig őszinte vagyok hozzád, Evelin.

– Kivéve, amikor átvert – jegyzi meg a lány, de mosolyog, úgyhogy Leó biztos benne, hogy már megbocsátott azért a kis játékért.

– Nos, igen, kivéve akkor. De nem állíthattam be hozzád akármilyen csokorral, biztosra akartam menni.

– Tereli a témát – figyelmezteti a lány elhúzott szájjal. – Szóval: miért?

Leó nem szívesen beszél erről, maga sem tudja, mi okból, pedig hát Evelin már nyilvánvalóan tudja, hogy nem éppen az erkölcsösség mintapéldánya.

– Te minek neveznéd azt, aki képtelen szeretni? Vagy, ahogy az egyik kolléganőm olyan kedvesen és bájosan fogalmazta: azt, aki szív nélkül született?

– De hiszen szereti a húgait – ellenkezik a lány.

– Ők a kivételek – mondja Leó sötéten. – De egyébként nő iránt még soha nem éreztem semmit, már persze a vágyon kívül. Soha nem volt lelkiismeret-furdalásom azért, mert mindenki csak ideig-óráig kell, nem hatnak meg a könnyek vagy a könyörgés, és az sem érdekel, ha megbántok valakit, amiért visszautasítom.

– Talán csak nem találta még meg az igazit. Nem kell mindenkibe úton-útfélen beleszeretni.

Evelin olyan ártatlanul és hittel néz rá, amitől Leó nem is létező szíve fájón megsajdul.

„Túl jó hozzád... Hallgass rám, Leó, és felejtsd őt el. Összetörnéd."

Leó nem örül, hogy Hilda szavai pont most jutnak eszébe, mert egyre inkább kezdi úgy érezni, hogy ezek a szavak igazabbak, mint azt szeretné...

– Egyébként pedig – folytatja Evelin elgondolkodva –, ha mindenkivel annyira nyílt, mint velem, akkor tulajdonképpen tisztességes, szóval senkit nem akar megbántani, így aztán aligha lehet szörnyeteg, hiszen igenis törődik másokkal.

Most ezzel mégis hogy szálljon vitába? Az érvelés logikus, következetes, csak éppen mégsem teljesen igaz, legalábbis Leó szerint nem az, de ezt nem tudja elmagyarázni, úgy semmiképp nem, hogy ez a tiszta szívű lány megértse. A bőrében kellene lennie ahhoz, éreznie kellene mindazt, amit Leó érez – vagy talán pont, hogy nem érez, akkor talán megérthetné, hogy miről beszél, bár Evelin valószínűleg még akkor is a jót próbálná benne látni.

– Evelin – szólal meg halkan, de határozottan Leó –, csak azért vagyok nyílt, hogy később ne legyen mit számon kérni rajtam. Nem mások miatt teszem, hanem magam miatt, a saját nyugalmam érdekében. Ha elmondom, mit akarok, utána nincs miért panaszkodni, ha valaki mégis megteszi, nem érdekel, mert én szóltam. Nem vagyok kedves, sem jószívű, és nem törődöm senkivel magamon kívül.

– Dehogynem, a húgaival – ellenkezik megint a lány. – És velem is, ha tetszik magának, ha nem. Már régen elcsábíthatott volna, mégsem teszi, mert tudja, hogy amíg én úgy nem döntök, hogy akarom, hogy készen állok, addig később úgyis csak megbánnám. Maga szerint így viselkedik az, aki szívtelen?

Ezzel a lánnyal lehetetlen vitatkozni – vajon mindig mindenben ilyen őrjítően makacs és önfejű?

– Egyébként honnan tudta, hogy hol dolgozom? – kérdi a lány, jelezve, hogy lezártnak tekinti a témát, Leó pedig úgy érzi, jobb is hagyni. Ő megtette, amit tehetett, figyelmeztette Evelint, felajánlotta, hogy békén hagyja, innentől kezdve higgyen a lány, amit akar, neki aztán édes mindegy.

– Kíváncsi voltam, hogy ezt mikor jut eszedbe megkérdezni – jegyzi meg Leó, majd Evelinre pillant, mert látni akarja a lány reakcióját. – Amúgy Kornéltól.

– Tényleg?

A lány nem jön zavarba, nem pirul el, egyszerűen csak meglepettség látszik rajta, ami megnyugtatja Leót, mert most már elhiszi, hogy Evelin tényleg nem szerelmes a barátjába (tegnap ebben még nem volt egészen biztos). Leó nem akar pótlék lenni, sem vigasz-szex, máskor talán egyik sem zavarná, de most azt szeretné, ha Evelin őt akarná, egyszerűen csak őt.

– De... nem egészen értem – bizonytalanodik el a lány. – Mikor jött rá, hogy én én vagyok?

Leó vigyorogva a lányra pillant, aki szintén mosolyog a kérdés esetlenségén. A férfi örül, hogy könnyedebb hangnemre váltottak, szeretné is ezt megőrizni, ezért aztán úgy dönt, elmeséli Evelinnek az egész történetet – onnantól kezdve, hogy meglátta őt a szabadtérin (a lány alig hiszi el, hogy egész előadás alatt őt bámulta, játékosan kukkolónak nevezi, amin Leó jót derül), egészen odáig, hogy hogyan próbált a nyomára akadni (Evelin kifejti, hogy azért nincs fent a facebookon, mert nem szereti az internet személytelen hidegségét) és hogy végül hogyan jutott el hozzá. A lány végig őszinte érdeklődéssel hallgatja, vidáman nevet mindazon, hogy milyen meséket talált ki a különböző üzletekben, és csak néha-néha kérdez vagy szól közbe. Leó élvezi, hogy megnevettetheti Evelint, tetszik neki az őszinte, önfeledt kacagása. Van ebben valami megnyerően bájos és szívet melengető.

Már a lány utcáján járnak, mire Leó a történet végére ér.

– Maga tényleg nagy szélhámos – közli hamiskás tekintettel Evelin.

– Sose tagadtam.

Ahogy Leó Evelinre pillant, újra visszatér közéjük a vágytól sistergő feszültség. Eddig is jelen volt, de csak szelíden, a háttérbe húzódva, most azonban elemi erővel támad fel. Leó tudja, hogy Evelin is érzi, mert a lány beharapva az ajkát elkapja a tekintetét, aztán mereven előre néz. A csend, ami hozzájuk dörgölődzik, nem nyugodt, de nem is zavart – talán inkább csak várakozó. Mintha az kérdezné: most mi lesz? És ezt Leó is nagyon szeretné tudni, mert fogalma sincs arról, hogyan tovább. Szeretne még Evelinnel maradni, szeretné újra megcsókolni, újra a kezébe fogni a lány mellét, sőt, többet is szeretne, bár kétli, hogy Evelin hagyná.

– Köszönöm, hogy hazakísért – torpan meg a lány a kapujuk előtt.

– Ennyi? – kérdi Leó komoran összevont szemöldökkel.

– Azt kérdezte, hazakísérhet-e. Megtette – mondja a lány kajánul.

– Szóval kidobsz? – kérdi Leó, ezúttal viszont már csak megjátssza a csalódottságot, mert tudja, hogy Evelin is játszik vele. Tényleg lenyűgöző, hogy milyen sokféle tud lenni ez a lány.

– Nem hívtam be, tehát ki sem dobhatom.

– Kegyetlen vagy – sóhajt fel tettetett megbántottsággal a férfi.

Evelin félrebillenti a fejét, a tekintete elkomolyodik.

– Tényleg megéri ez magának?

– Micsoda? – kérdez vissza Leó teljesen értetlenül.

– Hogy így udvarol nekem.

Leó közelebb lép a lányhoz, veszélyesen közel.

– Édes, ez nem udvarlás, ez csábítás, csak kicsit máshogy, mint általában – mondja, miközben végigsimít Evelin arcán. A lány bőre bársonyosan sima, és csókolni való pír kúszik rá az érintés nyomán.

Leó ezúttal nem támadja le Evelint, ezúttal kínzó lassúsággal hajol felé. Tudni akarja, hogy a lány elhúzódik-e, ha teheti, Evelin azonban meg se rezzen. A szájuk finoman ér össze, a leheletnyi csók szinte ártatlan – a tegnapihoz képest mindenképpen.

Leónak átkozottul nehezére esik, de nem mélyíti el a csókot, hanem inkább elhúzódik. Evelinnek kell pár másodperc, hogy magához térjen, de Leó megvárja, és csak akkor szólal meg, amikor Evelin vágytól ködös tekintete az övébe mélyed.

– És igen, határozottan megéri.