„Taszít és vonz..." (Pocahontas – Messze hív a nagy folyó)

Evelin számára sehogy sem elég a levegő. A férfi túl közel van hozzá, elég közel ahhoz, hogy belőle minden értelmes gondolat nyomtalanul elszálljon. Leó tekintetében vad, mindent felperzselni készülő lángok. És Evelin azt szeretné, ha ezek a lángok végigsimogatnák a testét, a lénye legmélyére hatolnának és végül a megsemmisülésig sodornák. Talán azt se bánná, ha egészen megsemmisítenék.

A férfi csak nézi, engesztelhetetlenül és bűnre csábítón. Evelin pedig azt kívánja, hogy bár ne is szólalnának meg, bár ne kellene mondani semmit, bár képes lenne arra, hogy egyszerűen csak kinyújtsa a kezét, megragadja a férfi szürke pólóját, és közelebb húzva őt magához elvesszen a csókjában. Annyira akarja érezni magán a férfi ajkát, érezni újra az ízét, azt a sötéten szétbomló, érzékiségtől fűszeres ízt, ami mintha azt suttogná, bármi lehetséges, bármi a világon. Megtörténhet, hogy egy olyan férfi, mint Nagy Leonárd, egy olyan nőt akarjon, mint amilyen ő. És megtörténhet az is, hogy ettől ő nem érzi úgy, hogy menekülnie kellene minél messzebb... Mert hát ábrándozni könnyű és biztonságos, a valóság azonban ijesztő és veszélyes.

Evelin felsóhajt. Pár perccel ezelőtt, a szobája magányában, ahogy kicsit összetörten (hiszen a férfi mindenre emlékszik, arra is, hogy felborult a biciklivel, amikor meglátta, és ez annyira zavarba ejtő) és értetlenül (mert hát mégis mit akar tőle a férfi? miért játszott vele a boltban, miért ejtette át? mire volt jó ez az egész?) ült az ágyán és a csokrot forgatta a kezében, megértette, hogy a döntés rajta áll. Dönthet úgy, hogy akarja a férfit. És dönthet úgy is, hogy nem akarja.

Tudja, hogy Leó elengedné, ha ezt kérné – hiszen megtette már egyszer, ott a parkban. A férfi nem rossz ember, lehet, hogy szeret játszani, lehet, hogy számtalan nőt vitt már ágyba, lehet, hogy szélhámos, de akkor sem rossz, Evelin ebben biztos. Talán azért, mert a férfi nem csábította el a parkban, holott megtehette volna, talán azért, mert mikor felborult a biciklivel, tétovázás nélkül sietett oda hozzá, talán egyszerűen csak azért, mert érzi. De bármilyen felkavaró és izgalmas volt mindaz, ami egy héttel ezelőtt a parkban történt, bármennyire is Leó tölti ki az utóbbi napokban az ábrándjait, mindez egyáltalán nem számít, mert az a lány, akit ez a férfi akar, a valóságban nem létezik, így hát nincs értelme annak, hogy ezt az egészet, ami még szinte el sem kezdődött, tovább folytassák.

Legalábbis ezt hitte Evelin, míg nem állt a férfi elé. Most fogalma sincs, mit hisz, arról pedig még annyi se, hogy mit akar. Most csak a vágy létezik, és a józanság lassan elillanó foszlányai. Hogy lehet rá ilyen hatással ez a férfi? És miért nézi? Miért nem szólal meg? Miért nem mondja el, miért jött? Hogy mit akar?

– Mit keres itt? – csúszik ki Evelin száján, de ez még mindig jobb, mintha valami ahhoz hasonló ostobaságot mondana, mint amit igazából szeretne. Például, hogy „csókolj már meg végre"...

– Szerintem elég egyértelmű – húzódik gúnyos félmosolyra a férfi ajka.

– Nem, nem az.

Evelin még mindig a mellkasa előtt összefont karral áll. Tudja, hogy gyámoltalan benyomást kelt, hogy olyan, mintha védekezne, de nem érdekli. Ez a férfi veszélyes, és Evelin szerint ezt tudja is magáról, ahogy valószínűleg azt is pontosan tudja, hogy Evelin most dühös és fél, miközben persze őrülten vágyik is rá, szóval teljesen mindegy, ha azt is felfedezi, hogy távolságot akar tartani tőle.

– Rájöhettél már, hogy nem vagyok az a fajta férfi, aki virágot vesz egy nőnek. Igazából te vagy az első, aki virágot kapott tőlem – pillant rá hamiskásan Leó.

– És ettől most érezzem magam megtisztelve? – kérdi fanyarul, megemelt szemöldökkel Evelin.

A férfi telt hangon felnevet. Az egész konyhát betölti ez a nevetés, Evelin ajkára pedig titkolni vágyott, halvány mosolyt csal. Tetszik neki a férfi nevetése. Van benne valami erőteljesség, valami mindent elsöprő lendület.

– Nem, édes, dehogy – rázza meg a fejét Leó, majd szelíden megsimogatja Evelin arcát a kézfejével. Annyira furcsa és hirtelen ez az érintés, annyira más, mint ahogyan a férfi néz rá, ahogy folyamatosan őrült sóvárgással figyeli, hogy Evelin egészen beleszédül. A férfi elveszi a kezét, de Evelin így is érzi a bőréből áradó forróságot, érzi ott, ahol megérintette, bizsereg és éget.

– Csak azt akartam ezzel mondani, hogy őszintén próbálkozom, hogy elnyerjem a bocsánatodat. – A férfi hangja most lágyabb, a tekintete pedig egészen különösen gyengéd. – Sajnálom, hogy nem ismertelek fel, hogy flörtöltem a nővéreddel, és azt is, hogy ma átvertelek a boltban, bár ez utóbbit csak egy egészen picit. Szórakoztató voltál – vigyorodik el a férfi, és ezzel együtt visszarebben a levegőbe az épp csak elillant vágy. Talán nem is illant el, csak visszatartotta a lélegzetét.

– Hallott mindent, amit mondtam, igaz? – nyögi ki Evelin. Elmondhatatlanul kínosan érzi magát.

– Igen, és nagyon tetszett ez az éned is.

– Ezt hogy érti? – kérdi elhalón a lány. Ez a férfi összezavarja, nem tud rajta kiigazodni. Most megint olyan, mint akkor este a parkban – nyers és őszinte, mégis megfoghatatlan, vajon hogy csinálja ezt? –, és Evelin nagyon szeretné tudni, hogy ez-e az igazi énje. Vagy talán ez is csak játék, mint ahogy Jázminnal viselkedett vagy ma a boltban? Melyik az igazi Nagy Leonárd?

– Ahogy mondom – feleli Leó. – Ahányszor találkozunk, mindig más arcodat fedezem fel. Igazából ebben a tekintetben magamra emlékeztetsz, és ezt nagyon érdekesnek találom.

Most azt akarja mondani, hogy ő sem tud rajta kiigazodni? Hogy számára ő olyan rejtélyes, mint amilyennek ő érzi a férfit? Lehetséges ez? És mégis miért olyan felvillanyozó ez a gondolat, miért olyan átkozottul vonzó? Miért tölti el örömmel, hogy valaki nem egyszerűen csak a kedves lányt látja benne? És közben mégis hogy a fenében rémülhet ettől halálra?

– Kérem, menjen el – szólal meg hirtelen, hadarva Evelin. Kell pár másodperc, hogy felfogja, mit is mondott, és amikor ráébred, nem tudja, hogy büszke magára vagy inkább azonnal visszaszívná a szavakat, ahogyan arról sincs fogalma, hogy a józan esze vagy a félelme kerekedett felül rajta...

A férfi szemében meglepetés villan, aztán azonban lusta mosolyra görbül a szája. Közelebb lép Evelinhez, és Evelin nagyon szeretne elhúzódni, hátrébb lépni, menekülni, de meg se rezzen. Talán a férfi tekintetének van ilyen ereje, az a telhetetlenül megcsillanó éhség abban az emésztő sötétségben...

– Édes, sosem megyek el addig, amíg a nő el nem élvezett. Legalább kétszer.

A férfi hangja olvadt forróság, sikamlós, buja érintés, ami követelődző sajgást csal Evelin testébe.

– Nem fogok szeretkezni magával – suttogja, pedig semmire sem vágyik ennél jobban. Akarja ezt a férfit, úgy, ahogy még soha senkit. Ez a vágy felfoghatatlan és legyőzhetetlen. De talán, ha elég sokáig fut, végül maga mögött hagyhatja.

– Nem is szeretkezni akarok veled – jelenti ki sötétségtől fülledt hangon a férfi. – Vad és forró szexet akarok. Úgy akarlak a magamévá tenni, hogy a gyönyörön kívül semmi más ne létezzen a számodra. És meg is fogom tenni. Előbb vagy utóbb.

Evelin szíve őrült ütemben kalapál. Csak abban bízik, hogy a férfi ezt nem veszi észre, hogy nem tudja meg soha, hogy ezek a szavak hömpölygő lávává változtatták a vérét, hogy a lába között érzi az ébredező lüktetést, hogy a mellbimbója keményen a ruha vékony anyagának feszül...

– És miből gondolja, hogy ezt én is akarom? – kérdi a lány higgadtan. Abból merít erőt, hogy dühíti a férfi magabiztossága, arroganciája, de legjobban az a kimért nyugalom, ami mintha áthatná a lényét. Hogy lehet ennyire nyugodt, amikor a szavai cseppfolyóssá olvasztják Evelin minden porcikáját? Amikor a vágy tébolyultan cikázik szét a testében? Amikor úgy érzi, háborgó vihar közepébe került, ahonnan csakis ez a férfi mentheti ki?

Leó hirtelen még közelebb lép. A testük már csak centikre van egymástól. A forróság sűrűvé izzasztja kettejük közt a levegőt, a vágy megperzselt illatai a bőrükre tapadnak. Evelint fogva tartja Leó tekintete. A férfi keze megrebben, ujjai végigsimítják Evelin meztelen karját. Pihekönnyű érintés, alig-valóság, a lány mégis libabőrös lesz.

– Ebből – somolyog Leó, majd közelebb hajol Evelinhez. A szájuk majdnem összeér, a leheletük összekeveredik. Evelin önkéntelenül nedvesíti meg az ajkát.

– És abból, hogy majd' elepedsz azért, hogy megcsókoljalak – vigyorodik el a férfi, és úgy fordítja a fejét, hogy az ajkuk egyetlen pillanatra tétován összeérjen. Kínzás ez. Gyötrő és felkavaró, és Evelin tudja, hogy a férfi szándékosan csinálja. A lány szinte felnyüszít a vágytól, a büszkeség az egyetlen, ami visszatartja, mert gondolatai már nincsenek.

– Felizgatlak – folytatja Leó rekedtesen. – Látom a szemedben a vágyat. És bármibe lefogadnám, hogy ma éjszaka, amikor egyedül fekszel majd az ágyadban, álmatlanul, sajgó ürességgel a testedben, amit jelen pillanatban rajtam kívül senki sem enyhíthet, a kezed lassan megindul, és közben rám fogsz gondolni. Elképzeled majd, milyen lett volna, ha itt és most megadod magad nekem, hogy milyen lett volna, ha átengeded az irányítást, ha nem tartod tovább féken magad, ha hagyod, hogy a mélyben élő éned, az, akitől olyannyira félsz, előtörjön.

Miközben beszél, lehelete végigcirógatja Evelin arcát, egészen a füléig. Evelin lába megremeg, a térde egészen elgyengül.

– Én is ezt teszem majd, Evelin, én is el fogom képzelni, hogy milyen lett volna. Gondolj erre, amikor eléred azt az édes kis dudort, amit úgy vágynék megízlelni.

A férfi ajka a lány fülcimpáját érinti, és Evelin megborzong. Úgy érzi magát, mintha tehetetlen báb lenne, akit a férfi kénye-kedve szerint irányít.

– Lényegében együtt leszünk ma éjszaka. A sötétségben, amikor nem lát senki, képzeletben nekem adod majd magad. És élvezni fogod. – Leó hirtelen elhúzódik, és Evelin szemébe néz. Mikor megszólal, a hangja hűvös. – Ezen nem léphetsz túl, ettől nem menekülhetsz el. A vágy csak akkor fog elmúlni, ha megadod neki azt, amit akar. Kísérteni fog, egészen addig, míg végül már alig leszel képes elviselni. De ha kell, megvárom ezt. Megvárom, míg beismered, hogy ugyanúgy akarsz engem, mint ahogyan én téged.

– Téved – súgja Evelin kétségbeesetten. Nem akarja ezt a kiszolgáltatottságot, nem akarja, hogy a férfi így átlásson rajta. Mert ezt teszi a férfi – a lelke legmélyét érinti, és ez félelmetes.

Leó hátrébb lép, a tekintete elgondolkodóvá válik, és egyetlen pillanat alatt kikopnak belőle az éhes lángok. Hogy képes magát így visszafogni, így kontrollálni? Hogy, amikor a lány szinte széthullik a testét szaggató, visszafojtani vágyott szenvedélytől?

– Evelin, nézz a szemembe, és úgy mondd, hogy nem akarsz, hogy el is higgyem – jelenti ki nyersen, de egészen halkan Leó. – Ha ezt képes vagy megtenni, kisétálok ebből a házból és soha többet nem jövök vissza.

Összekapcsolódik a tekintetük, úgy nézik egymást, mintha a másik lenne a megváltás. Evelin tudja, hogy itt és most véget vethetne ennek az egésznek. Csak két szó, két nyavalyás szó – és ő nem tudja kimondani, legalábbis őszintén semmiképp. Szégyelli ezt, fél is, de akkor sem tudja megtenni. És ettől valahol a lelke mélyen az a kék tincses lány, aki igazából sosem létezett, vad és féktelen örömtáncot jár.

A közéjük dermedt időt szétzilálja Evelin megadó sóhaja. Leó elégedetten bólint, és a lány csodálkozva fedezi fel, hogy a szemében mintha megkönnyebbülés játszana. Vajon tényleg félt attól, hogy visszautasítja?

– Nem ígérem, hogy tisztességesen fogok játszani, de azt igen, hogy nem foglak bántani – lép még hátrébb Leó. – Akarlak, Evelin, és te is akarsz engem. Ezen nincs mit szégyellni, és tagadni sincs értelme. El fogom érni, hogy ezt te is belásd, el fogom érni, hogy kimondd, akarsz, akármeddig tartson is.

A férfi megfordul, már kilép a konyhából, amikor sötét, gúnyos mosollyal az ajkán mégis visszanéz a lányra.

– És, Evelin, szerinted tényleg van értelme annak, hogy magázol, mikor múlt héten a nyelvem a szádban volt?

Evelin elpirul és behunyja a szemét. Hallja a férfi kaján kuncogását, aztán hallja a lépteit, hallja, hogy beköszön a nappaliba, hogy valaki kikíséri, hallja becsapódni az ajtót, de nem nyitja ki a szemét és nem is mozdul – igazából nem biztos benne, hogy képes lesz valaha is megmozdulni.

***

Leó halvány mosollyal az ajkán lép ki a kapun, hátraint Fanninak, aztán elindul. Kornél édesanyja és a mostohaapja akkor érkezett haza a vásárlásból, amikor ő elköszönt Evelin édesapjától. Épp azon gondolkodott, hogy nem lesz túl kellemes kőkemény merevedéssel hazasétálni a színészházig, amikor Fanni kiszállt az autóból – szóval nem volt hova bújni vagy menekülni. Ahogy azt sem tehette meg, hogy visszautasítja a kedves invitálást a teára. Kornél anyukájának elég nehéz nemet mondani, főleg, ha nagyon akar valamit. Mindig úgy csűri-csavarja a szavakat, hogy az ember végül azt veszi észre, hogy pontosan azt teszi, amit az idős hölgy akar. Nem mintha ezt Leó annyira bánná, nagyon kedveli Fannit – sok tekintetben a saját édesanyjára emlékezteti. Igazság szerint talán ezért szokott rá arra, hogy elfogadja a vasárnapi ebédmeghívásokat.

Leó felsóhajt, és ahogy elindul az üde zöld és eső áztatta illatokkal telt utcán, az arcára szomorkás kifejezés ül. Néha belehasít a hiány és a veszteség, az űr, amit az édesanyja hagyott maga után. Mikor a papája meghalt, az sem volt könnyű, de akkor ott volt az anyukája, aki átsegítette őt és a húgait a legnehezebb pillanatokon – most azonban nincs senki, aki segítene, aki enyhíthetné a fájdalmat. Most már ő a legidősebb a családban, ő az, akinek támogatnia kell a húgait, akinek vigyázni kell rájuk. Igazából épp ezért örül, hogy sikerült őket rábeszélni, hogy költözzenek ebbe a városba. Szeretné, ha közelebb lennének egymáshoz – és azt is szeretné, ha a húgai megismerhetnék Kornél anyukáját. Leó biztos benne, hogy Irina és Lilla imádni fogja Fannit, ahogy Fanni is rajongani fog értük. Ők hárman nagyon hasonlítanak egymásra, ha más nem, hát azért, mert mindhárman különlegesek, a szó teljesen konkrét értelmében.

Leónak nem újdonság, hogy a világban sokkal több rejtőzik, mint ami látható. Olyan természetes ez számára, mint a levegő. Vagy mint az, hogy a fű zöld, az ég pedig kék. Márpedig, ha az ember egész életében tudja ezt, akkor többnyire nem kérdőjelezi meg, hogy a fű miért zöld, az ég pedig miért kék. Így aztán nem kérdőjelezte meg azt sem, hogy Kornél családjában majdnem mindenki fura kicsit. Észrevette, elfogadta és ennyi. Végül is az édesanyja hangja színtiszta varázslat volt. Ha énekelt a virágoknak, azok akár a tél közepén is szirmot bontottak, ha valamelyik gyermeke szomorú volt, addig dúdolt, míg az égre szivárvány nem ívelt, csak azért, hogy az ő arcukra mosolyt csaljon. Leó két húga is különleges, ő maga viszont nem – ha csak nem tekinti különlegesnek, hogy egy velejéig romlott szörnyeteg.

Leó keserű mosollyal cigarettáért nyúl. Egy szörnyeteg, aki ezúttal igazi kihívást talált. Szegény kislány nem is sejti még, hogy minél inkább ellenáll, ő annál hevesebben akarja a magáénak. Leónak elég csak rágondolnia, és a farmerja máris kényelmetlenül szorít. Komolyan kitüntetést érdemelne azért, mert ott a konyhában képes volt magát visszafogni – vagy akár szentté is avathatnák. Az, ahogy Evelin elnyílt szájjal ránézett, ahogy a karja libabőrös lett az érintésétől, ahogy a mellbimbója olyan incselkedőn feszült a ruha alatt, majd' megőrjítette Leót. Egy egészen vékony hajszál választotta el attól, hogy ne essen a lánynak, hogy ne csókolja duzzadtra és vörösre a száját, hogy ne ragadja meg durván és keményen, hogy ne ültesse fel a konyhaasztalra, hajtsa fel a szoknyáját és...

Igazság szerint Leó úgy érzi, komoly bajban van. Kívánt ő már igen sok nőt, de így még soha. Evelinnek hatalma van felette – és ez valahol mélyen megijeszti. Ahogy megijesztette az is, amikor a lány azt mondta, hogy téved. Nem tudta, hogy Evelin komolyan gondolja-e. Volt valami a hangjában, valami elveszettség, valami ártatlanság. Leó őszintén aggódott, hogy hátat kell fordítania és ki kell sétálnia a lány életéből, és ez igazából meglepte. Hiszen ez csak játék, nem több. Abban a pillanatban mégis szokatlanul összeszorult a mellkasa. Elsétált volna, ha Evelin ezt akarja, de akkor és ott úgy érezte, hogy ha ezt kell tennie, soha nem lehet többet egész ember. Bár szilárd meggyőződése, hogy erről az igen ostoba gondolatról pusztán vadul lüktető erekciója tehetett.

Leó kiér az utca végére, egy csatornalefolyóba dobja a csikket, aztán szétnéz, és már épp átvágna az úttesten, amikor a szeme sarkában ismerős kéket fedez fel. Oldalra kapja a fejét, és gonosz mosoly fészkeli magát az ajkára, amikor rájön, hogy nem messze tőle Evelint látja – ezúttal nem biciklin. A lány távolodik tőle, de Leó nem sokat tétovázik – ilyen lehetőséget eszében sincs kihagyni –, a lány után indul. Lendületes léptekkel követi őt, szeretne hozzá közelebb férkőzni, hogy véletlenül se téveszthesse szem elől.

A lány hirtelen lefordul az egyik utcába, úgyhogy Leó még jobban megszaporázza a lépteit. Vajon hova tart most a lány? Talán valami barátnőjéhez? Vagy csak úgy sétálgat? Nem, ahhoz túl határozottan lépkedett, biztosan tart valahová, ami kicsit lelombozza a férfit. Egész nap várta a pillanatot, amikor a lánnyal lehet, és olyan gyorsan véget ért az egész, és neki tulajdonképpen most, hogy esélyt lát arra, hogy vele legyen, rohadtul semmi kedve ahhoz, hogy egy teljes napot várjon, míg újra láthatja. A közelében akar lenni, mert amikor vele van, valahogy minden más. Minden izgalmasabb, vibrálóbb, valóságosabb. Akarja ezt az érzést.

Leó is befordul az utcába, a tekintete mohón keresi Evelint, és még épp megpillantja, amint kifordul az utcából. A férfit csak a méltósága tartja vissza attól, hogy futásnak eredjen, de azért még gyorsabbra fogja, mint az imént. Nem igazán figyeli, hova lép, a lába újra és újra pocsolyába merül, felcsapja a napsugarakkal átitatott langyos vizet.

Ahogy ő is kifordul az utcából, megtorpan.

– Bassza meg... – dörmögi elsötétülő tekintettel, és hiába rebben a tekintete a szélrózsa minden irányába, Evelint sehol sem látja. Hova tűnhetett?

Az utca, amelyen most áll, keskeny hídba torkollik, majd a végén már csak földút vezet tovább, ami aztán eltűnik egy kis emelkedő mögött. A híd alatt cserfes patak szalad – vagyis igazából vízelvezető, állapítja meg Leó, ahogy tétován a hídra lép, és megpillantja közvetlenül a híd lábánál a berácsozott, nem túl nagy nyílást. A patakot felduzzasztotta a tegnapi és a mai esőzés, kilépett a neki szánt, kövekkel szegélyezett mederből.

Leó a híd közepére sétál, és körbefordulva szétnéz. Balra tőle, végig a patak egyik partján házak vannak, jobbra azonban csak magasra nőtt fű, bokrok és fák látszanak. Leó mereszti a szemét, de hiába, Evelint mintha a föld nyelte volna el.

Csalódottan és dühösen felmordul, aztán megfordul, a mozdulatai azonban megakadnak félúton. Nem sokkal messzebb, ott, ahol a vízelvezető a fák közül elősettenkedik, megint kék csalóka csillanását fedezi fel. Csak egy pillanatra látja, de ez épp elég ahhoz, hogy újra nekiinduljon.

Lelép a hídról, be előbb a bokrok, majd a magasra nőtt, ágas-bogas fák közé. Élénk és telt illatok szegődnek a nyomába – a fű puha zöldje, a föld átázott érdessége és az aszfalt lassan elkopó, fülledt illatai. Ahogy eléri azt a pontot, ahol a kéket látta, óvatosabbá szelídíti a lépteit. Ha Evelin valahol itt rejtőzik, szeretné meglepni, ha viszont úgy csörtet, mint egy vaddisznó, előre elárulja a jöttét.

Ahol a patak visszafogott ívben kanyarodik, Leó kiles a fák mögül. A másik partot egy-két bokor szegélyezi, elszórtan néhány fa, egyébként pedig egészen a láthatár pereméig csak a zöldben és kiszáradt aranyban játszó pusztaság. Van valami megnyugtató ebben a látványban, valami, ami mintha nem is e világi lenne.

Leó tekintete tétován rebben, aztán az ajkára huncut mosoly szökik. Evelin a fűben fekszik egy pokrócon – a férfi pont tökéletesen látja őt. A lány szeme behunyva, most nem visel szemüveget. Leó halkan közelebb lép, bár felesleges óvatoskodnia, a lány fülében olyan hangosan szól a hasán pihenő telefonjáról elindított zene, hogy még a víz cserfes csörgedezése és a madarak trillázása közepette is hallja kiszűrődni a basszus lágy ütemét.

A férfi egészen közel lépdel Evelinhez, és amikor már szinte felette áll, megmagyarázhatatlan hirtelenséggel önti el a düh. Ez a lány teljesen őrült? És ha nem ő lenne most itt? Ha nem ő settenkedett volna hozzá közel? Hát nincs benne semmi egészséges félelem? Nem fogja fel, hogy a világ nem csupán jó emberekből áll? Hogy akadhatnak, akik bántanák, ha így akadnának rá? Hogy lehet ennyire felelőtlen?

Leó összevont szemöldökkel, szigorúvá keményedett arcvonásokkal és a mellkasa előtt összefont karral nézi Evelint. Vajon meddig állhatna itt úgy, hogy a lány észre sem veszi?

– Evelin! – szólal meg hirtelen és durván Leó, amikor megszűnik a fülhallgatóból áradó zene. A hangjában remegve forrong a düh.

Evelin megugrik, ijedt mozdulattal kirántja a füléből a fülhallgatót, majd felül és a mellkasához kapja a kezét.

– Istenem! – kiált fel önkéntelenül, és tágra meredt szemmel néz fel a férfira.

– Szólíthatsz így is, ha jobban tetszik – jegyzi meg árnyasan mély hangon Leó, mire Evelin ajkára apró, bátortalan mosoly szökik, és ettől igen fura érzések ébrednek a férfi gyomrában.

– Megijesztett.

– Észrevettem – vágja rá Leó. – Ugye tudod, hogy nem teljesen veszélytelen itt üldögélned egyedül? – A hangja már nem olyan kemény, nem olyan fenyegetéssel teli. Nehéz ehhez a lányhoz durván beszélni, főleg, ha így néz rá. Ennyi kedvességgel és bizalommal. Ennyi szelíd ártatlansággal.

– Gyerekkoromtól kezdve járok ide, soha nem történt semmi bajom – vonja meg a vállát Evelin, majd visszafekszik a pokrócra, de ezúttal megtámaszkodik a könyökén. – Itt senki se lát.

– Kivéve, ha valaki követ – morogja Leó.

– Nos, igen – pislog fel rá Evelin.

– Mit csinálsz itt? – kérdi Leó. Még nem enyhült meg egészen – vagy legalábbis szeretné ezt hinni, mert az nem lehet, hogy néhány mosollyal ez a lány töketlen pojácává változtatja.

– Várom a naplementét.

– Miért?

– Mert szeretem nézni – mosolyodik el a lány, aztán viszont összevonja a szemöldökét. – De maga mit keres itt?

– Leülhetek? – int a pokróc felé Leó.

– Nem – néz rá szigorúan a lány, és látszik rajta, hogy eszében sincs tágítani az előbbi kérdésétől.

– Követtelek – vigyorodik el Leó.

– De mit csinált eddig? Állt a házunk előtt, vagy mi? Nem is tudhatta, hogy ide jövök.

– Fanniéknál teáztam, igazából szerencsés, bár az is lehet, sorsszerű véletlen, hogy megláttalak – közli hanyagul Leó, és bár korábban úgy gondolta, hogy azt a teát és leginkább a vele járó beszélgetést szívesen kihagyta volna az életéből, ebben a pillanatban mégis örül, hogy Fanni meghívta – bár azt a beszélgetést azért még mindig szívesen elfelejtené.

Mert Fanninak persze csak másodpercek kellettek ahhoz, hogy rájöjjön, Leó a szomszédlányok miatt bukkant fel, majd szintén csak pár másodperc, hogy megfejtse, nem Jázmin, hanem Evelin az, aki iránt a férfi érdeklődik. Mindezt Leó nem bánta volna, bár nem kérkedik, de soha nem is tagadja a hódításait, viszont attól, ahogy Fanni ránézett, még most is kirázza a hideg. Bármit elviselt volna, akár még egy kiadós fejmosást is, miszerint Evelin nem hozzá való, tényleg, bármit, de azt nem, hogy Fanni tekintete megtelt reménnyel és bizakodással.

Leó mindig gondosan kerülte, hogy az édesanyja vagy a húgai előtt bármilyen nőt is említsen, de ha köztük mégis a szerelem felé terelődött a beszélgetés (márpedig ez gyakran megtörtént, a nőknél valamilyen fura oknál fogva ez már csak így van), mind ugyanígy néztek rá. Mintha ugyan azt várnák, hogy a következő pillanatban bejelenti, hogy megtalálta álmai nőjét és feleségül akarja venni.

Pedig ez soha nem fog megtörténni, éppen ezért Leó mindig utálta látni, ha így néznek rá, mert tudta, hogy akaratlanul, mégis újra és újra összetapossa a reményt és a bizakodást. Hogy csalódást okoz. És amikor Fanni is így nézett rá, akkor megint azt érezte, hogy mekkora egy szörnyeteg is ő, egy szörnyeteg, akiben mások hinni akarnak – feleslegesen. Igazából ezért nem akart összefutni senkivel Kornél családjából, ezért nem akarta, hogy tudjanak Evelinről.

Erről az éppen előtte fekvő, csodálatosan érdekes lányról. Aki mintha halványan elpirult volna. Leó összevonja a szemöldökét. Most mégis mi rosszat mondott? Miért fordul félre a lány, miért nem néz rá?

– Ó, édes, kérlek, nem is, könyörgöm, mondd, hogy nem – szólal meg Leó hirtelen, ahogy a sejtés megkörnyékezi. Aznap volt Kornél esküvője, amikor Evelin kékre festette a haját...

– Most nem egészen értem – néz rá Evelin, majd rögtön el is kapja a tekintetét.

– Elpirultál, mikor Fannit említettem.

– Nem – közli elhalón a lány, és még inkább elpirul.

– Dehogynem. Olyan vörös vagy, mint egy főtt rák. Kornél, igaz?

Leónak fogalma sincs, mit érez ezzel kapcsolatban. Egyrészt viccesnek találja, hogy egy olyan lányt szemelt ki magának, aki a barátjáért van oda (az élet fanyar humora), másrészt viszont zavarba ejtő szorítást érez a mellkasában. Ez utóbbiról nemes egyszerűséggel nem vesz tudomást.

– Nem.

– Dehogynem – somolyog Leó, mert a lány még vörösebb, pedig ez már képtelenségnek tűnik. – Szerelmes vagy belé?

Mégis mi ez az idegesítő szorítás a szíve tájékán? Talán csak sajnálja Evelint, sajnálja, mert olyasvalakit szeret, aki sosem lehet az övé. Végül is ez szomorú dolog, ez a lány pedig érdekes és kedves, megérdemelné, hogy ne hiába szeressen...

– Nem.

– De voltál?

Evelin dacos vonallá préseli a száját, és nem válaszol.

– Szóval igen – állapítja meg Leó.

– Nem – jelenti ki dühösen felnézve a lány. – Tetszett nekem, oké, ezt beismerem, de maga is tetszik, és ez a legkevésbé sem jelenti azt, hogy szándékomban állna magába szeretni.

– Ezt örömmel hallom – neveti el magát Leó.

Szereti, amikor a lány dühös, szereti ezt a tüzet.

– Most már leülhetek? – kérdi, de nem is várja meg a választ, könnyedén a pokrócra ül, úgy, hogy a lánnyal szemben legyen. Nem kerüli el a figyelmét, hogy Evelin rögtön arrébb húzódik, és mintha dünnyögne is valamit, de akárhogy igyekszik, a férfi nem érti, mit.

– Szóval tetszem neked? – kérdi Leó nevetősen.

– Maga egy szörnyeteg – motyogja a lány.

– Igen, ezzel tisztában vagyok – bólint Leó, és nincs semmi játékosság a hangjában. Tényleg szörnyeteg, miért szépítse?

– Nem úgy értettem – pillant rá hirtelen a lány megbánással a tekintetében.

Vajon tényleg nem látja őt szörnyetegnek? De miért nem, mikor valóban az? Ennyire nem lehet naiv.

– Pedig úgy kellett volna.

– Nem.

– Dehogynem. Ne áltasd magad, Evelin. Az, hogy itt vagyok, egyedül azt a célt szolgálja, hogy végül a bugyidba jussak. Megszerzem, amit akarok, aztán ha meguntam, eldobom. Szerinted ilyen az, aki nem szörnyeteg?

– Szerintem nem én áltatom magam – emeli meg a lány a szemöldökét, és az apró rezdülésből túlcsordul a gúny.

– Evelin, én nem vagyok valami... – Leó hirtelen elhallgat.

„Ő a sötét lovag?" – vernek benne visszhangot Vivien szavai, és nagyon szeretne felnevetni. Ez nem lehet igaz...

– Én vagyok a te sötét lovagod – jelenti ki gyanúsan megremegő hangon.

– Ó, nem... – takarja el a karjával Evelin a szemét. – Részeg voltam, jó? Részegen senki sem beszámítható – motyogja.

A lány láthatóan nagyon kínosan érzi magát, és Leó ezt aranyosnak találja. Igen, Evelin keresetlen őszintesége, akár gúnyos, akár nem, kétségtelenül aranyos.

– Berúgtál azon az estén, aztán sötét lovagnak neveztél engem? – Leó ezúttal már nem tudja visszafojtani a kuncogást.

– Igen... – Evelin elveszi a szeme elől a karját, és éles, fegyelmező tekintetet vet a férfira, természetesen hiába.

– Miért rúgtál be? – kérdi kíváncsian Leó, bár sejti a választ. Az a csók őt is borzasztóan felkavarta, nyilván Evelint is. Legalábbis reméli, hogy ez volt az ok, és nem valami más.

– Mert... mert... szóval én... – dadogja zavartan a lány.

– Igen? – sürgeti Leó kajánul ívelő mosollyal az ajkán.

– Igazából semmi köze hozzá – makacsolja meg magát Evelin, és elfordítja a fejét.

– Fogadjunk, hogy mégis. Miattam rúgtál be, igaz? – kérdi Leó szemtelenül.

– Nem.

– Pocsékul hazudsz, Evelin.

– Csak inni akartam egy kicsit, jó? – fortyan fel a lány, aztán megenyhül, mintha bánná, hogy az indulatai felülkerekedtek rajta. – Nem tudtam, hogy ennyire nem bírom.

– Azt akarod mondani, hogy aznap rúgtál be életedben először? – emelkedik magasra Leó szemöldöke. Ezt nem akarja elhinni, komolyan nem.

– Igen.

– És miattam? Ezt megtiszteltetésnek érzem – hajt fejet könnyed játékossággal Leó. Hihetetlen, itt ez a lány, nem gyerek már, de még csak nem is olyan ártatlan, amilyennek kinéz, és mégis miatta rúg be életében először...

Leó ereiben meghűl a vér.

Először rúgott be, pedig biztos, hogy legalább huszonöt éves. Legfeljebb huszonhárom, annál nem lehet fiatalabb. És először rúgott be. Először.

– Evelin, valamit tudnom kell: ugye nem vagy szűz?

– Tessék? – kerekedik el a lány szeme.

– Szerintem értetted a kérdést. – Leó tekintete komor. Ha kiderül, hogy a lány szűz, akkor... Mit tenne akkor?

– Miért, ha az lennék, most felállna és itt hagyna? – kérdi Evelin, visszhangozva Leó gondolatait.

– Felállni így is feláll... – morogja a férfi, jobb válasza nem lévén.

– Maga tényleg nem tud semmi másra gondolni?

– Ritkán. Szóval?

– Nem válaszolt.

– Te sem.

Mereven nézik egymást. Leó semmit sem tud kiolvasni Evelin tekintetéből, ezért aztán úgy dönt, ha választ akar (márpedig akar, nagyon is), jobb, ha ő adja fel.

– Nem hiszem, hogy itt tudnálak hagyni. Még nagyobb szörnyetegnek érzeném magam, mint egyébként, de maradnék.

– Nem vagyok szűz.

– Hála mindeneknek...

Evelin halkan felnevet, és Leó maga is elvigyorodik. Az előbbi feszültség nyomtalanul elillan a testéből, derűsen néz le Evelinre.

– És hány férfival voltál már?

– Maga hány nővel volt már?

Kész, ez a lány elveszi az eszét, ennyi.

– Biztos, hogy többel, mint ahány férfival te, már csak a koromnál fogva is – mondja Leó, és egészen büszke erre a válaszra. Nem mintha le akarná tagadni, hogy hány nővel is volt már, csak hát valójában fogalma sincs róla. Sose számolta, mert részéről soha nem a mennyiségen volt a hangsúly. De úgy érzi, ezt a választ Evelin nem igazán díjazná.

– Tényleg negyvenéves?

– Ezt meg honnan tudod? – néz rá meglepetten Leó.

– A színház honlapjáról – pirul el picit a lány.

– Szóval rám kerestél? – vigyorog a férfi, mire Evelin összevonja a szemöldökét. Leó nem tudja megállni, felnevet. – Igen, tényleg negyven vagyok.

– Nem néz ki annyinak.

– Tudom.

Evelin méltatlankodva megforgatja a szemét, de Leó tudja, hogy valójában jót derül a megjegyzésen. Lehet, hogy alig ismeri ezt a lányt, lehet, hogy lényegében ez az első igazi beszélgetésük, de ezt most akkor is egészen biztosan tudja.

Evelin fürkészőn figyeli Leót. Félrebillenti a fejét és összehúzza a szemét.

– Kicsit sem zavarja, hogy tizenhárom év van köztünk?

– Szóval huszonhét vagy?

Evelin bólint. Leó egy pillanatra elgondolkodik, de akármilyen mélyen néz is magába, még mindig teljesen hidegen hagyja a lány kora.

– Nem, nem zavar, nem hiszem, hogy ez túl sokat számítana.

– És ha fiatalabb lennék?

– De nem vagy.

– De mi lenne, ha mondjuk, húsz alatt lennék?

– Imádkoznék, hogy ne akarjalak.

– És ha mégis akarna?

– Akkor azért imádkoznék, hogy ne legyél szűz.

– És ha az lennék?

Leó nem igazán hiszi el ezt a párbeszédet, Evelin azonban türelmetlenül néz rá, szóval végül elmélyített hangon és szándékosan sötéten kimondja:

– Akkor megrontanálak.

Nézik egymást, pár pillanatig némán és mozdulatlanul, aztán előbb Evelin, majd Leó szája sarka remeg meg, a nevetés viszont már egyszerre robban ki belőlük. Leó elbűvölten hallgatja Evelin önfeledt kacagását – a lány nevetése legalább olyan édes, mint az íze. És miatta nevet, ami boldoggá teszi a férfit.

A húgai erre azt mondanák, hogy szappanbuborékos boldogság – bár Leó ezt a kifejezést korábban sosem értette, most azonban világossá válik számára. Úgy érzi magát, mintha lebegne, és kivételesen egyáltalán nem érdekli, hogy a kezében tartsa az irányítást. Most csak sodródni akar...

Mikor Evelin ajkán elhal a nevetés, érdeklődve Leóra pillant.

– Mire volt jó ez az egész a virággal meg azzal, hogy átvert?

Leó elfordul és töprengve a fák között felejti a tekintetét. Hogy magyarázhatná meg úgy, hogy a lány megértse? Nem szólal meg – talán attól fél, ha megtenné, végül túl sokat mondana. Sok olyasmit is, amit nem ért, amiről talán tudomást venni sem akar.

Vasárnap, amikor felébredt, majdnem Evelinhez rohant. Egyedül az tartotta vissza, hogy mérhetetlenül idiótának érezte magát, amiért nem ismerte fel a lányt, épp ezért úgy gondolta, egy egyszerű bocsánatkérés nem elég. Valami többet akart, valamit, aminek súlya és jelentősége van. Hogy miért jutott eszébe, fogalma sincs, de mégis az járt a fejében, mikor Kornél egyszer tőle kért tanácsot. Ami persze jó nagy hülyeség volt a részéről, amit mi sem mutat jobban, hogy mikor Kornél azt kérdezte, hogy miként bizonyíthatná be, hogy neki csak Lizi kell, ő gátlástalanul rávágta, hogy vegyen neki virágot. Ezen akkor igen jót röhögtek, de amikor vasárnap délelőtt Leó visszaidézte azokat a szavakat, úgy vélte, hogy annak, ha ő virágot venne, valóban lenne jelentősége. Az nem csak egy üres gesztus, egy megszokott, semmitmondó lépés lenne a részéről, hanem valami, amit még sosem tett. Ekkor keresett rá a város virágüzleteire a neten.

Aztán mikor belépett az üzletbe, még nem tudta, mit fog tenni. De Evelin szinte rögtön dühös lett rá, és ugyan nem szép dolog, tudja, de őt mégis elbűvölte ez a düh. Nem árulta hát el magát, még úgy sem, hogy tudta, talán csak még mélyebbre ássa azt a bizonyos gödröt, amibe a lány nyilván szíves-örömest eltemetné. Végül meggyőzte magát, hogy jobb is így, jobb, hogy a lány otthonában adja át neki a csokrot, mert ezzel nemcsak annyit mond el, hogy sajnálja, hanem azt is, hogy őt nem Jázmin, hanem csakis Evelin érdekli, még akkor is, ha ez múlt vasárnap nem így tűnt.

Persze lehetséges, hogy nem volt teljesen átgondolt és megfontolt mindez, de akkor is úgy érezte, hogy így kell tennie. És most, hogy itt van a lánnyal, ezen az eldugott helyen, egyáltalán nem bánja.

De ezt nem tudja elmondani.

– Tényleg nem vettem még soha senkinek virágot – jelenti ki végül elég sután és esetlenül, de mielőtt Evelin bármit kérdezhetne, megelőzi: – A kék tincsek... Kornél miatt voltak?

Evelin elfordítja a fejét, tekintetét az ég alkonyszíneinek adja.

– Nem egészen – mondja elmélázón. – Valaki más akartam lenni aznap, valaki, aki... aki bátrabb, mint én, aki... nem csak álmodozik...

– Mert Kornélról csak álmodoztál, de sosem tettél semmit – érti meg Leó, és úgy érzi, hogy most közelebb került ahhoz, hogy megértse az Angyal Evelinnek nevezett rejtélyt.

– Nem szerettem, csak... jó volt elhinni.

– Ha hazajött a nászútjáról, köszönetet kell neki mondanom – jegyzi meg Leó derűsen, bár talán csak azért, mert szeretné kicsit oldani a szomorúságot, ami a lány arcára lopakodott. Célt ér, mert Evelin rögtön ijedten ránéz.

– Mégis miért?

– Ha aznap nem kék a hajad, nem veszlek észre.

Evelin elmosolyodik.

Különleges ez a pillanat. Leó úgy érzi, megértés van köztük, és ez furcsa, hiszen általában nem érzi úgy, hogy bárki is megértené.

– Evelin, meddig akarsz még magázni?

– Ameddig jónak látom – mosolyog rendületlenül a lány, és ebben a mosolyban a férfi ezúttal észrevesz egy kis huncutságot is. Rádöbben, hogy – ha nem is szándékosan – Evelin ugyanúgy játszik vele, ahogy ő a lánnyal, és ez tetszik neki.

– Tudom, hogy akarsz engem, Evelin, és nem mintha nem lenne rettenetesen szórakoztató a közeledbe férkőzni, de nem értem, mi értelme annak, hogy küzdesz ellenem.

Leó tényleg nem érti, ahogy azt sem érti, miért nem bánja ezt, hogy tulajdonképpen miért is találja ennyire szórakoztatónak, hogy a lánnyal lehet. Mindig kerüli, hogy megismerje azt, akivel le akar feküdni, nem azért, mert attól fél, hogy esetleg meglepő és váratlan módon érzései támadnának, hanem azért, mert azzal, ha ő megismeri a reménybeli szexpartnerét, akkor őt is megismerik, és ennek semmi értelme. Leó csak szexet akar, semmi többet.

– Megszokta, hogy mindenkit megkap, igaz?

– Általában. De nem válaszoltál.

– Mert nem is tett fel kérdést.

Leó elmosolyodik, lefekszik Evelin mellé a takaróra, és az oldalára fordulva felkönyököl. Evelin ezúttal nem húzódik arrébb.

– Miért küzdesz ellenem? – kérdi egészen közel hajolva hozzá. A tekintetük rebbenve fonódik össze. Leó testébe vágyódó bizsergés kúszik lassan, megállíthatatlanul.

– Talán, hogy küzdenie kelljen értem – súgja Evelin.

– Miért?

– Mert tetszik az érzés. Mert értem még soha senki nem akart küzdeni, nem így, mint maga – pirul el a lány, és Leó nem tudja eldönteni, hogy azért, mert szégyelli, hogy ezt érzi, vagy azért, mert mindezt beismerte előtte.

– Édes kis boszorkány vagy te, ugye tudod? – rázza meg a fejét Leó somolyogva. – De nem versz át, nem ez az igazság. Miért, Evelin?

– Félek.

– Tőlem?

– Magamtól.

A pokolba is, meg kell csókolnia!

Mégsem mozdul, egy leheletnyit sem. Mert – bár ez őt magát is meglepi – engedélyre vár. Vagy talán csak hallani akarja, ahogy Evelin kimondja, talán látni akarja, hogy a lány legyőzi önmagát, hogy túllép a határain, hogy végre meri megélni a pillanatot...