„Valóság ez, vagy csak látomás?" (A kis hableány – Miénk a Föld)

Nincs egyetlen vásárló sem az üzletben, ma eddig elég kevesen tévedtek be, aminek Evelin kifejezetten örül – jelen állapotában nincs igazán hangulata az emberekhez. A lány felkönyökölve ül, állát az egyik kezébe támasztja, míg a másikkal unottan dobol a pulton. Előtte könyv, de igazából nem olvas.

Nem mintha nem érdekelné a történet, de jobb lett volna nem romantikus könyvet választani. Igazából azon gondolkodik, hogy este kér Jázmintól valami krimit – mindegy milyet, csak ne nagyon legyen benne se romantika, se erotika. Veszélyes most ilyesmit olvasnia, pedig neki szinte csak ilyen könyvei vannak. Menthetetlenül romantikus alkat, és a legkevésbé sem bánja, ha egy kis erotika is szerepet kap a történetben (ha már nem csinálja, legalább olvassa), de most minden olyan résznél, ahol a főhős és a főhősnő egymásba gabalyodik (márpedig az előtte heverő könyvben elég gyakran teszik ezt), Leó jut eszébe. Nem Kornél, Leó.

Ami ugyan megtörtént a múlt héten olvasott könyvénél is, de ezen annyira nem akadt fent, hiszen a könyvnek a főhősét ugyanúgy hívták, mint Leót, így aztán úgy gondolta, természetes, hogy miközben olvas, a férfira gondol. Ahogy azt is természetesnek vette, hogy Jázmin újonnan felfedezett krimisorozata szintén Leót juttatja eszébe, hiszen az egyik főszereplő nagyon is hasonlít Leóra. Szóval igyekezett mindezt figyelmen kívül hagyni, és ami azt illeti, egészen jól is ment. Egészen szombatig.

Evelin hónapokkal ezelőtt vásárolta a jegyeket a szabadtéri előadásra, akkor még nem tudta, hogy Kornél megnősül – sokáig töprengett azon, hogy jót tesz-e neki, ha annak ellenére, hogy a férfi már nős, ő mégis megnézi a darabot, de hát a jegyek megvoltak, és nem igazán akart magyarázkodni, hogy miért is nem akar színházba menni, mikor az egész család tudja, hogy odavan a zenés előadásokért. Szóval nem volt mentsége, így aztán kicsit izgulva ugyan, de úgy döntött, hogy muszáj mennie. Bízott benne, hogy a Kornél iránti rajongása nem fog újra feltámadni, hogy nem fogja mélyen érinteni, hogy látja a férfit a színpadon. Arra azonban nem számított, hogy egyáltalán nem fogja megérinteni.

Kornél jól játszott, gyönyörűen énekelt, és ha az ember lánya nem is szerelmes bele, hát az előadás alatt határozottan könnyen beleszerethet, Evelin mégsem érzett semmit. Közönyösen nézte Kornélt, és nem is értette, hogy mi tetszett benne neki annyira – persze helyes férfi, de... És ekkor jött a probléma. Mert Evelin ráébredt, hogy a szőke hercegnél sokkal-sokkal jobban vonzza az a bizonyos sötét lovag...

Azóta pedig nem tud nem Leóra gondolni, pedig haragudni akar a férfira, nem vonzódni hozzá. Főleg, hogy ennek a vonzalomnak nincs is semmi értelme, hiszen aligha fognak újra találkozni.

Igaz, azért nyomozott kicsit a férfi után – nem tudta megállni. De visszafogottan tette, épp csak megnézte a színház honlapján az adatlapját. Megállapította, hogy a férfi főleg drámai, komoly szerepeket kap (nem lepte meg) – igazából ezért lehet, hogy Evelin sosem látta őt színpadon. Nincs bérletük, tehát nem látnak minden előadást, csak a zenésekre és a vígjátékokra szoktak elmenni (vagyis Vivien és Erik a komolyabb darabokra is, néha az édesapjuk is velük tart, de Evelint a nehéz előadások mindig szomorúvá teszik, ezért a gimnázium óta ezekre nem szokott járni). A férfi a színművészetin végzett, utána pár évig több színháznál is játszott, majd végül itt kötött ki. Ha ugyan lehet hinni a leírtaknak, és Evelin ebben azért kételkedik, mert szerinte az adatlap egy helyen biztosan hibás – kizárt, hogy Leó negyvenéves, ezt egyszerűen nem tudja elhinni. Talán véletlenül elírta a honlapszerkesztő, más magyarázat nem lehet.

Leó közel sem néz ki negyvennek. Nem, a legkevésbé sem. Ha Evelin belegondol, hogy amikor ő hatéves volt, a férfi már tizenkilenc, akkor... nem is igazán tudja, hogy mit érez. Zavarodottságot talán. A férfi nyilván már sorra hódította meg és törte össze a nők szívét, amikor ő még meséket olvasott és hercegekről ábrándozott. Most pedig csókolóznak. Vagyis csókolóztak. Egyszer. De ez valahogy akkor is morbid, vagy talán még inkább abszurd. Biztos csak elírás, nem lehet más.

Evelin észre sem veszi, hogy szórakozottan mosolyog. A csókra gondol, és ettől perzselőn bizsereg az egész teste. Mindig ez történik, ha eszébe jut. Bár amikor észreveszi, hogy képzeletben épp újraéli azt a parkbeli jelenetet, rendszerint összeszidja magát, ennek ellenére persze újra és újra lejátssza magában. Az a kedvenc része, mikor a férfi hirtelen hozzálép és olyan viharos gyorsasággal csap le a szájára. Aztán az, amikor közelebb húzza magához és összepréselődik a testük.

Evelin, ha elképzeli, minden egyes alkalommal érzi is – érzi a mohóságot a férfi csókjában, a vágyat és a szenvedélyt, érzi, amint a testében ugyanúgy fellobban a forróság, mint akkor... És aztán képzeletben nem futamodik meg. Felmegy a férfihoz, és egymásnak esnek – a lány számára remek alapot biztosít a fantáziáihoz a rengeteg elolvasott könyv. Mert ugyan amikor lefeküdt a volt osztálytársával, kellemes volt, nem érzett fájdalmat, de semmi eget-földet rengető, semmi olyasmi, amit a könyvekben szokott olvasni, és aztán később sem élt át semmi hasonlót. Az élmény minden egyes alkalommal egyszerűen csak kellemes volt. Igazából néha megkérdőjelezi, hogy a könyvek nem túloznak-e, hogy olyasmi, amit leírnak, tényleg lehet-e valóságos. Leóval viszont mégis ezeket éli át – persze csak játék, amiért tényleg haragszik magára, de hiába, mégis elképzeli, újra és újra... Ami megijeszti, mert Kornéllal kapcsolatban sosem fantáziált ilyesmiről. Vele legfeljebb csak csókolózott, de annál többet sosem képzelt el, valahogy nem ment. Leóval azonban...

Az ajtó fölé szerelt kis csengő hangja felrezzenti az ábrándozásból. Álmos esőillat szökik az üzletbe, átszínezi a virágok telt és bódító illatait.

Ahogy Evelin felnéz, úgy érzi, megfagy a teste. Ahogy pedig a férfi tekintete az övébe kapaszkodik, mintha ez a jég nyomtalanul elpárologna, és ő valahol mélyen reszketni kezd, hogy a hidegtől vagy a forróságtól, nem is tudja.

Leó.

Megint.

Lehetetlen.

– Jó napot kívánok! – köszön udvariasan és kedvesen a férfi. A hangja lágy és simogató, mégis mintha égetné Evelin bőrét.

– Jó napot! – leheli a lány, és csak nézi Leót, aki úgy néz rá vissza, mint ahogyan egy idegenre néz az ember.

Evelinben egy világ dől össze. Nem lehet, hogy most se ismeri meg. Még először hagyján, de hogy másodszor se? Mégis milyen ember ez? (És most nem is néz ki annyira máshogy, jó, rajta van a szemüvege, de a haja kiengedve omlik a hátára, és egy viszonylag szűkebb blúz van rajta, most biztos, hogy jobban emlékeztet arra a lányra, aki azon az estén volt, mikor a férfi követte, most egyáltalán nem olyan kislányos – mégis miért nem ismeri meg?)

– Virágot szeretnék venni – közli a férfi, még mindig roppant udvariasan és kimérten.

Evelin figyelmesen nézi, igazán nagyon figyelmesen, de se a férfi arcán, se a szemén nyomát sem látja annak, hogy felismerné.

– Magamtól rá sem jöttem volna – morogja önkéntelenül, a düh és a csalódottság elnyomott szikráival a hangjában, miközben feláll a székről.

– Tessék?

Evelin ijedten a férfira pillant – te jó ég, ezt tényleg kimondta? Valahogy helyre kell hozni, halkan szólalt meg, biztos csak azért kérdez vissza, mert nem értette...

– Ez esetben tiszta szerencse, hogy ez egy virágüzlet.

Nem, ez sem jobb. Evelin nagyon szeretne elbújni a pult mögé, és úgy tenni, mintha nem is lenne itt. Vajon ha most egyszerűen az üzlet hátuljába menekülne, a férfi elmenne?

Leó ajkára halvány mosoly kúszik, és nem reagál a megjegyzésre, amiért Evelin nagyon hálás. Közelebb lép a férfihoz – bár azért tartja a tisztes távolságot. Az előbb épp arról ábrándozott, hogy Leó karjába simul, szóval nem lenne okos ötlet túl közel merészkedni hozzá, még óvatlanul elárulná magát.

Ennek ellenére persze nem tudja nem mohón figyelni a férfit. Úgy nézi őt, mintha csak újabb apró részleteket akarna magában elraktározni, hogy tovább színesíthesse az ábrándjait. Ami nagy ostobaság, mert mégis miért ábrándozna valakiről, aki egészen pontosan másodszor nem ismeri meg?

– Mire gondolt? – préseli ki magából a lány, és nagyon igyekszik, hogy a hangjában ne verjenek visszhangot a háborgó érzelmei.

Csak egy vásárló, erre kell gondolnia. Nincs benne semmi különös. Egy jóképű férfi, na, bumm – máskor is jöttek már jóképű férfiak az üzletbe. Igen, csak azok a jóképű férfiak nem csókolták egy héttel korábban őrült szenvedéllyel...

– Különleges hölgynek lesz a csokor, szóval valami különlegesre.

Különleges, mi? Múlt héten még őt csókolja, másnap a nővérének teszi a szépet, most meg egy különleges hölgynek vesz virágot.

Evelin szeretne felsikítani, és talán egy kicsit toporzékolni is.

Ez nem lehet igaz! Hogy lehet valaki ennyire... ennyire... disznó? (Jobb kifejezés nem jut eszébe, és mivelhogy Jázmin korábban ezt használta, úgy gondolja, neki is pont megteszi. Jázmin mégiscsak jobban ért a férfiakhoz, mint ő, és ha szerinte ez megfelelő kifejezés a férfira, akkor ő aztán nem fogja kétségbe vonni.)

– Esetleg kicsit pontosabban? – kérdi, és minden erejére szüksége van, hogy közben ne méregesse dühösen a férfit.

– Nem igazán értek a virágokhoz – vonja meg a vállát Leó. Egészen félszeg, kisfiús mozdulat, és ettől aranyos lesz a férfi. Evelin nem akarja, hogy aranyosnak lássa őt.

– Hogy ez miért nem lep meg? – dünnyögi az orra alatt, de ezt már egyszerűen képtelen visszafogni.

– Parancsol? – emeli meg a szemöldökét a férfi, és kutatón néz rá.

Evelin félrekapja a tekintetét, majd behunyja a szemét. Mit tesz vele ez a férfi? Hogyan hozhat belőle felszínre olyasmit, aminek a jelenlétéről nem is tudott? Ő nem szokott gúnyos lenni, sem szarkasztikus, sem ironikus, ő csak kedves. Mindig, mindenhol, mindenkivel. Mi történik vele?

– Mit szólna hozzá, ha olyan csokrot állítana nekem össze, amilyet maga örömmel fogadna?

Evelin visszanéz a férfira. Leó mosolyog rá, és ettől meglágyulnak egyébként komor, sötét vonásai. Most inkább arra a férfira emlékeztet, aki Jázminnal volt, csak éppen hiányzik belőle az a flörtölős árnyalat – most egyszerűen csak kedves.

– Nem hiszem, hogy az én ízlésem megfelelő lenne – jegyzi meg tétován Evelin.

– Nekem megfelel – vágja rá a férfi, és még mindig mosolyog. Úgy mosolyog, mint egy áldozatát figyelő macska. Egy macska, aki csak játszik az egérrel, elhitetve, hogy van menekülés, holott valójában egyáltalán nincs. Miért mosolyog így? Vagy csak képzelődik? Igen, ez elég valószínű, agyára mentek a saját ábrándjai, és most határozottan kezd megőrülni...

Evelin gyorsan elfordul. Leveszi a szemüvegét, leteszi a könyvre, aztán nem nézve Leóra, válogatni kezdi a virágokat. Próbálja kizárni a tudatából, hogy a férfi, akiről egy hete álmodozik, ott áll mögötte. Érzi magán a tekintetét, és ez ugyanolyan érzés, mint akkor este a romkocsmában és a parkban. Evelin tarkóján égnek állnak az apró pihék, a karja libabőrös lesz.

Nem szabad rá figyelnie, nem szabad törődnie vele. Csak úgy kell tennie, mintha egyedül lenne. Ezt kell elképzelnie – ebben úgyis nagyon jó. Menni fog.

Akaratlanul halkan dúdolni kezd. A zene mindig megnyugtatja, bár csak azok a zenék, amelyeket ő szeret – a Vivien által kedvelt zenéktől például feszült lesz. Nem is nagyon figyeli, hogy mit dúdol, a virágokra koncentrál és arra, hogy Leó nincs mögötte. Ha ezt sikerül magával elhitetnie, a férfi talán varázsütésre eltűnik. Amit Evelin akar is és nem is, amitől csak még jobban összezavarodik.

Réti virágokból állít össze egy bohókásan színes, de egyszerű csokrot. Fanyarul arra gondol, hogy Leó ezzel aztán senkit nem fog meghódítani, de hát ő kérte, szóval viselje ő a következményeket, Evelin aztán nem fog magának lelkiismereti gondot csinálni abból, hogy az egyszerűséget szereti. Kicsit összeszedettebbnek és kiegyensúlyozottabbnak érzi magát attól, hogy a virágokkal foglalkozhat – igazából mindig így volt ez. A virágok illata, a színek különbözősége és egyedisége, a tiszta szépség ilyen hatással van rá. Gyerekkorában rengeteg járt ide az anyukájával, ezért is döntött úgy, hogy itt szeretne dolgozni. A boltot ugyan nem ő vezeti, hanem az anyukája barátnője, akivel annak idején közösen nyitották, de Evelin alapvetően elégedett azzal, hogy eladóként dolgozhat.

Bár most, hogy Vivien már felnőtt, néha elgondolkodik azon, hogy kezdhetne valami másba és újba, de igazság szerint nincs semmilyen ötlete. Nem volt rossz tanuló, különösebb erőfeszítés nélkül minden tárgyból jól teljesített, mert minden érdekelte, így aztán nem is esett nehezére a tanulás. De semmi sem érdekli annyira, hogy egy életen keresztül foglalkozzon vele – vagy talán csak nincs elég bátorsága ahhoz, hogy kockáztasson. Evelin tudja, hogy ez jellemző rá. Inkább hagyja, hogy a dolgok történjenek a maguk csendes módján, minthogy elveszítsen bármit is, ami biztonságot ad. Múlt hétvégén ezen lépett túl – igen, és a férfi, akivel találkozott, most itt áll mögötte, figyeli minden mozdulatát, közben pedig fogalma sincs arról, hogy már találkoztak egymással. Ezek után csoda, ha úgy érzi, jobb nem kilépni a komfortzónájából?

Evelin befejezi a csokrot, és átnyújtja a férfinak.

– Jó lesz?

– Tökéletes.

Evelin elmosolyodik. Ahogy a férfi ezt az egy szót kiejti a száján, az olyan, mintha bókot mondana, és ez nagyon jólesik a lánynak.

Leó az orrához emeli a csokrot, és mélyen beszívja a levegőt. Van ebben az apró rezdülésben valami hihetetlenül érzéki – Evelin nehezen összekapart józansága elillan, a teste megfeszül és már megint olyan képek tolakodnak a gondolatai közé, amelyeket ebben a pillanatban a legkevésbé sem szeretne látni. Amikor a férfi behunyja a szemét, Evelin felsóhajt. Mit meg nem adna azért, ha a férfi orra az ő bőrét érintené így, miközben a szája forrón-csiklandozón játszik az érzékeivel...

Nem! Ilyesmire nem gondolhat, főleg nem most...

Egyébként is: semmi érzéki nincs abban, hogy egy férfi virágokat szagolgat.

Akkor mégis mitől remeg meg a gyomra?

– Lekötelezett – mondja a férfi, aztán letéve a csokrot előhúzza a farzsebéből a pénztárcáját. Fizet, újra kézbe veszi a csokrot, majd minden további nélkül egyszerűen kisétál az üzletből. Nélküle furcsán üresnek hat a bolt, mintha fakóbbak lennének az illatok és elveszettebbek a színek.

Evelin magában dohogva ül vissza a székre. Miért nem volt bátrabb? Miért nem mondott valamit? Miért hallgatott? Talán, ha utalt volna valahogy arra az éjszakára, ha...

De hát nem ismerte meg – mégis mi értelme lett volna? Megalázó lett volna, főleg akkor, ha mondjuk, Leó így sem emlékezett volna rá. És bár Evelin kelletlenül, de azért bevallja, hogy a férfi talán tényleg egyáltalán nem emlékszik. Miért, hogy ő mégsem képes elfelejteni? Hogy lehet valakit így akarni és egyszerre mégis félni tőle? Evelin megrázza a fejét – sosem érezte még így magát. Ennyire zavarodottnak és elveszettnek. Haragszik a férfira, mégis vágyik rá. Hogy férnek el benne ennyire ellentmondásos érzelmek?

Pedig igazából mindegy. Evelin szíve fájón összefacsarodik, hiszen talán most látta őt utoljára. Mert mégis mennyi az esélye annak, hogy véletlenül újra találkozzanak?

***

Leó feszülten, idegesen áll a kapu előtt, ami egészen különös érzés számára. Sosem volt feszült vagy ideges attól, hogy egy nővel készül találkozni – most meg úgy érzi magát, mintha sütit áruló kiscserkész lenne. Nem, ez így nem igaz, tulajdonképpen fogalma sincs arról, hogyan érezheti magát egy sütit áruló kiscserkész, tekintve, hogy sosem volt kiscserkész. Csak kisdobos meg úttörő.

A pokolba, kezd teljesen becsavarodni...

Egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát, és azon gondolkodik, hogy talán újra be kellene csengetni. Nem szeretné, ha véletlenül összefutna bárkivel is Kornél családjából, szóval jó lenne minél hamarabb a kapun túl tudni magát. Ugye nem lehet, hogy nincsenek itthon? Ez után a nap után nagyon is megérdemli, hogy találkozhasson végre Evelinnel úgy, hogy nem játssza el, hogy nem ismeri fel. Látni akarja a lányt. Látni akarja úgy, hogy mindketten tudják, a másik tudja, hogy találkoztak már. Nem bírja ki, ha nem láthatja.

Egész nap ez a pillanat éltette – márpedig elég fárasztó és nehéz napja volt. Még szombat este, ahogy hazaért a szabadtériről, rákeresett Evelinre a neten, de nem talált semmit – a lány még a facebookon sincs fent, amit Leó először nem is igazán akart elhinni. Most komolyan, ki nincs fent manapság a facebookon? Jó, tulajdonképpen több ilyen ismerőse is van, de Evelin fiatal – a fiatalok mind fent vannak, nem?

Ettől kicsit elkenődött, mert így rögtön nehezebbé vált, hogy megtalálja azt a virágüzletet, ahol a lány dolgozik. Jázmin által is próbálta megkeresni, de hiába (Jázmin fent van a facebookon, így Leó megtudta, hogy ő huszonkilenc éves, tehát Evelin valamivel fiatalabb nála, ez azonban nem ütötte túlzottan szíven – persze, hiszen nincs is szíve, szóval a kicsit nagyobb korkülönbség tulajdonképpen egyáltalán nem érdekli).

Leó végül kinyomtatott egy listát a városban található összes virágüzletről (legalábbis azokról, amiket a neten talált, abba pedig inkább nem is gondolt bele, hogy valami elcseszett csoda folytán pont az a bolt nem szerepel a listán, ahol a lány dolgozik, ezt egyszerűen inkább nem vette számításba), majd egész vasárnap tűkön ült, hogy aztán ma reggel végre a nyakába vehesse a várost.

A városközpontban kezdte a kutatást, majd három virágbolt után egy kicsit lelombozódott – abban bízott, hogy hamarabb Evelin nyomára akad. Egyébként is: minek ennyi virágüzlet a városba? De azért nem adta fel, bár, hogy picit szórakoztatóbbá tegye a dolgot, minden üzletben más mesét adott elő arról, hogy miért is keresi Evelint (mert persze nem hagyhatta figyelmen kívül, hogy a lány éppen nem dolgozik, tehát nem sétálhatott be és nézhetett körül, majd távozhatott, mint aki jól végezte dolgát, hanem szóba kellett elegyednie az eladókkal, hogy megtudja, amit akar). Ez olyan jól sikerült, hogy az egyik boltban egy idős nénit annyira meghatott a története (miszerint Evelint még gyerekkorából ismeri, a szüleik barátok voltak, csak aztán az ő családja külföldre költözött, és ő most azért jött haza, hogy megkeresse a lányt, akibe gyerekkorában beleszeretett), hogy meghívta teára. Leó épp kedves jófiút alakított, szóval nem utasíthatta vissza, mert az nem illett volna a szerepéhez. Majdnem egy órára ott ragadt – elég bosszantó volt.

Végül azonban megtalálta a lányt, és az a pillanat, amikor besétált a boltjába és összefonódott a tekintetük, minden korábbi kínlódást megért. Nehéz volt eljátszania, hogy nem ismeri meg őt, mert legszívesebben rögtön úgy csókolta volna, mint a parkban tette. De ez nem fért volna bele a tervébe, úgyhogy megemberelte magát – bár azért arra kíváncsi lenne, hogy mit szólt volna a lány, ha megcsókolja. Vajon visszacsókolt volna? Vagy dühösen ellöki? Mert Evelin tud dühös lenni, nagyon is, és az a szenvedély, ami ilyenkor lobban lángra a tekintetében, vonzza magához Leót. Szeretné tudni, hogy milyen, amikor Evelin nem próbálja ezt elnyomni magában, amikor szabadjára engedi, amikor hagyja tombolni.

Meg is fogja tudni, előbb vagy utóbb, bár attól tart, sajnos inkább utóbb – a lány elmormogott, gúnyos kis szurkálódásai alapján nem fog egyhamar megbocsátani neki, de igazság szerint Leó roppant mód élvezi a kihívást. És abban is biztos, hogy bármennyit is kell küzdenie a lányért, megéri, mert Evelin egyszerűen más, mint bárki, akit eddig ismert. Nem is beszélve arról, hogy milyen észbontóan kívánatos.

De erre most jobb nem gondolni, nem hiányzik, hogy a vér olyan testtája felé kalandozzon, mely aztán lehetetlenné teszi, hogy józanul gondolkodjon. Szóval bármennyire nehéz is, nem idézi fel (a mai nap folyamán úgy ezredszer) a pillanatot, amikor a lány lehajolt, és kicsit felcsúszott a blúza, látni engedve így a hátát, nem gondolja végig, hogy akkor és ott mennyire erős volt a vágy, hogy közelebb lépjen, hogy az ujjaival végigsimítson a selyempuhának tűnő bőrön, amiben tulajdonképpen csak az akadályozta meg, hogy a lány dúdolni kezdett. Amikor is majdnem hangosan felkacagott.

Csupa meglepetés ez a lány. Kék hajjal nekivág az éjszakának, aztán meg A Szépség és a Szörnyeteg egy dalát dúdolja ártatlanul bájos hangon. (Bár Evelin előtt Leó soha nem ismerné be, hogy gyakorlatilag kívülről tudja azt a mesét – merthogy erről nem tehet, a nála jóval fiatalabb húgai imádták gyerekkorukban, és neki megszámlálhatatlanul sokszor kellett velük végignézni.)

Leó megrázza a fejét, elhessegeti az emlékeket, majd újra becsenget. Izzad a tenyere, ahogy a csokrot szorongatja, ami megint csak meglepi. Sosem volt az az izzadós fajta, még a színpadon is legfeljebb csak a lámpákból áradó hő képes verejtéket csalni a bőrére, de az semmiképp, hogy annyira izgulna. Mégis mi a franc ütött belé? Azért az mégiscsak túlzás, hogy ennyire készen legyen egy nő miatt...

Végre kulcszörgést hall, aztán feltárul a kapu. Csak éppen nem Evelinnel (márpedig ebben bízott, vagy legalább Jázminban, vagy egye fene, a tetkós fickóban), hanem egy idősebb férfival találja magát szembe, és nem, a legkevésbé sem készült fel arra, hogy a lány apjával találkozzon. Igazából sosem akart vele találkozni – apák a nőkkel való kapcsolataiban nem játszanak szerepet, és nagyon jó lett volna, ha ez Evelinnél sem történik máshogy. Nem mintha ebben a pillanatban lenne választása...

A férfi a kora ellenére egészen lazán fest vászonnadrágban és ingben – és ami azt illeti, Leó egyetlen pillanat alatt felméri, hogy őt bizony nem fogja tudni hülyére venni. Ha a férfi vele egyidős lenne, vetélytársat látna benne. Nemcsak azért, mert még most, idősen is jóképű, hanem azért is, mert ahogyan féloldalas mosollyal, a fogait épp csak kivillantva, mégis fürkésző tekintettel Leó szemébe néz, egyértelmű, hogy ez a férfi valamikor pontosan olyan szélhámos volt, mint ő maga. (Vagyis annyira nem, végül is családot alapított...)

– Üdvözlöm – szólal meg a férfi. – Miben segíthetek?

– A lányához jöttem.

A férfi tekintete a csokorra rebben, majd vissza Leó arcára.

– Melyikhez? – kérdi gyanakvón elsötétülő hangon.

– Evelinhez.

A férfi elgondolkodva hümmög, alaposan végigméri Leót, aztán bólint.

– Jöjjön beljebb.

Leó megkönnyebbül. Egy pillanatig attól tartott, az öreg a képébe vágja az ajtót.

– Hogy hívják? – kérdi a férfi, ahogy a bejárat felé tartanak.

– Nagy Leonárd, de jobb szeretem, ha Leónak szólítanak.

– Angyal Péter – mondja az öreg, de nem fordul hátra felé, csak a teraszon keresztül bevezeti őt a házba. Leó persze tudja a járást, emlékszik rá múlt hétről, de ezt nem szeretné Evelin apjának a tudomására hozni, szóval úgy tesz, mintha még sosem járt volna itt. Ahogy belépnek az árnyas, keskeny előszobába, úgy néz körbe, mintha idegen lenne. Igazából ez annyira nem is esik nehezére, mert a múltkor túlzottan lekötötte Jázmin feneke (amiért amúgy nem büszke magára).

Az előszobában világosak a csempék, fehér a fal és halvány, erőtlen barna a lambéria – nyilván ezzel akarták ellensúlyozni, hogy egyébként elég szűk és ablakok hiányában sötét is. Balra nyílik az otthonosnak tűnő nappali (bár túl sokat nem lát belőle, épp csak egy kanapé csücskét, illetve könyvespolcokat), jobbra pedig az előszoba után mellbevágóan világos és tágas konyha. Az előszoba végében fakorlátos lépcsősor vezet az emeletre, mellette a falon családi fotók sokasága, amelyeket alkalomadtán Leó szívesen megszemlélne (kíváncsi rá, milyen volt Evelin gyerekként, bár hogy ez miért is érdekes, arról valójában fogalma sincs, de inkább nem is gondolkodik el rajta).

– Evelin! Vendéged jött – kiabálja el magát az idős férfi dörgő, mély hangon.

– Megyek! – érkezik a válasz, és ez az egy szó mint folyékony tűz ömlik végig Leó testén. Megőrjíti ez a lány, a hangja is, a teste is, az egész lénye...

A lépcsőkön hallani a puha dobogást, aztán a fordulóban feltűnik Evelin, de szinte rögtön meg is torpan, ahogy a tekintete Leóra siklik. Az arcán mintha halvány szomorúság suhanna át, aztán viszont közönyössé olvadnak a vonásai. Ezúttal ügyesebben leplezi az érzéseit, mint a boltban.

– Tévedtél, apa. Az úr nem engem keres, hanem Jázmint. Megyek, szólok neki.

– Te tévedsz, édes, hozzád jöttem – közli Leó, szándékosan megnyomva az édest, majd kissé előrenyújtja a csokrot. (Valószínűleg úgy fest, mint valami szörnyen idióta és bamba udvarló, de ez jelen pillanatban nem zavarja.)

A lány már elfordult, Leó hangjára azonban megdermed. Lassan fordul vissza, minden apró rezzenéséből árad a meghökkenés és a hitetlenség. Leó képtelen visszafojtani a mosolyát. Igen, pontosan ilyennek képzelte a lány arcát, amikor megtudja, hogy mindenre emlékszik. Evelin nem pirul el, inkább elsápad, a szeme elkerekedik a szemüveg mögött, a mellkasa megemelkedik (az épp csak a testére simuló nyári ruha alatt nem visel melltartót, Leó ezt rögtön kiszúrja), a kezén pedig elfehérednek a bütykök, ahogy a korlátot szorítja. A férfi minden apró részletet mohón magába szív.

Evelin néhány másodpercig nem mozdul, csak nézi Leót, aztán azonban nagyot nyel, a szeme összeszűkül, és ahogy elindul lefelé a lépcsőn, perzselőn árad belőle a düh. Nem lép le az utolsó lépcsőfokról, így most pontosan egyforma magasak Leóval. Elveszi a felé nyújtott csokrot, majd finoman az orrához emeli, és behunyva a szemét megszagolja. Leó is ugyanezt tette a boltban, és tudja, hogy nagyon is hatással volt Evelinre – igazából pontosan ezért csinálta.

Evelin felnéz, az arca komoly, a tekintetében pedig picit sem lágyul a harag.

– A csokor nagyon szép, köszönöm. De csak ezért nem vágom magához. És ha nem lenne egyértelmű, ezzel azt óhajtom közölni, hogy a virágokat sajnálnám, nem magát – mondja jéghideg hangon, majd dacosan megemelt állal hátat fordít, és felmasírozik az emeltre.

Leó majdnem elneveti magát – atyaég, ez a lány aztán nem semmi! Számított rá, hogy közelebbi ismeretségbe kerül a csokorral, de arra nem, hogy Evelin mégis a szavakat választja a tettlegesség helyett. Lenyűgözi a lány most is megcsillanó szenvedélyessége, az erő, ami a szavakban csengett, és az is, hogy a megrázkódtatás ellenére Evelin képes volt viszonylag higgadt maradni. Nagyon-nagyon érdekesnek találja a lányt, leginkább azért, mert minden egyes alkalommal, ha találkoznak, új és új arcát ismerheti meg. Leó őszintén kíváncsi rá, hogy mi lapul a mélyben, hogy milyen Evelin igazából, és nem nyugszik, míg meg nem tudja.

Leót Evelin apjának halk kuncogása rángatja ki a pillanatból, amit Péter aztán igen rosszul torokköszörülésnek próbál álcázni. Szelíden és atyaian megveregeti Leó vállát, de Leót ezzel nem veri át – a tekintete még mindig túlságosan is kutató és fürkésző, ami nem sok jót sejtet. Talán ideje lenne meglépni.

– Egy kávét?

– Köszönöm, de...

– Igazából nem kérdés volt – vág közbe borúsan és kis figyelmeztető éllel a hangjában az öreg.

– Ez esetben köszönöm, elfogadom – adja meg magát Leó, és kelletlenül követi Pétert a konyhába.

Egészen addig, míg le nem ülnek egymással szemben a konyhaasztalhoz, nem érzi magát kényelmetlenül, de ahogy az öreg nem szólal meg, csak hátradőlve kortyolgatja a puhán gőzölgő kávét, furcsa és zavarba ejtő feszengés lesz rajta úrrá. Leó úgy dönt, jobb, ha kivárásra játszik, úgyhogy ő sem szólal meg. Ugyanazt a testtartást felvéve, mint Evelin apja, hátradől, majd ő is belekortyol a kávéba, és egyszerűen csak csendben marad.

– Mit akar a lányomtól? – teszi fel végül a nagy kérdést az öreg semleges hangon. Valóban semlegesen, ami őszintén meglepi Leót.

Nem válaszol rögtön. Alaposan megfontolja a lehetőségeket, aztán azonban belátja, hogy nincs értelme kertelni. Lesz, ami lesz...

– Leginkább az ágyamban tudni.

– Sejtettem.

Farkasszemet néznek egymással. A konyhába mintha beszorulna a levegő, mintha a fülledt illatoktól telt nyár visszatartaná a lélegzetét, úgy figyelné őket. Leó csak azért sem néz félre. Vállalja, hogy olyan, amilyen, sosem szépített rajta, most sem fog. Még akkor sem, ha a testi épségét kockáztatja.

– Tudja, először én is csak ennyit akartam a lányok édesanyjától – szólal meg végül Péter ellágyuló hangon, és a tekintetébe valami bágyadt, lemondó fájdalom költözik, ahogy elfordul Leótól.

A férfi egy pillanat alatt megérti, hogy a lányok édesanyja már nem él. Nem válaszol, mert nem tudja, mit mondhatna. Ismeri azt a fájdalmat, amit nem lehet sehogy sem kifejezni, ismeri a veszteség és a hiány sosem szűnő szorítását. Ezt szavak nem képesek enyhíteni.

Az öreg megrázza a fejét, újra Leóra néz, de a tekintetébe nem költözik vissza a gyanakvó árnyalat.

– Evelin felnőtt nő, nem fogok beleszólni a dolgaiba. De ha megbántja őt, számoljon azzal, hogy előlem nem bújhat el.

– Nem akarom őt bántani – mondja Leó őszintén. Kizártnak tartja, hogy Evelin beleszeressen, mert egyszerűen nem hiszi, hogy őt bárki is képes lenne szeretni, így aztán nem is bánthatja a lányt. Csupán annyit akar, hogy jól érezzék magukat együtt, aztán ha már elmúlt a varázs, ki erre, ki arra, semmi dráma, könnyek meg még úgy se. És így is lesz, hiszen Evelinnek mostanra pontosan tisztában kell lennie azzal, hogy milyen ember is ő – ennek ellenére persze ugyanúgy kívánja őt, mint ahogy Leó is a lányt, ebben a férfi megingathatatlanul biztos, és ezért tudja, hogy végül Evelin megadja majd magát, de ezzel véget is fog érni a történet, és ez mindkettejüknek tökéletes lesz így.

– Ezt helyesen teszi – bólint Péter, és talán mondana még valamit, ha nem zavarná meg Jázmin érkezése.

– Leó, micsoda meglepetés.

– Jázmin – bólint kimérten a férfi, erősen remélve, hogy a lány ezáltal megérti, hogy a múltkori hiba volt a részéről.

– Ha jól sejtem, Evelinhez jöttél – mosolyodik el sokat tudón Jázmin, és úgy tűnik, egyáltalán nem bántja, hogy Leó nem miatta jött vissza. Ez tetszik Leónak, kevés nő képes így viselni azt, hogy valaki más jobbnak bizonyult nála – de hát Jázmin erős és határozott egyéniség, aki tisztában van a saját értékeivel, szóval nyilván tudja, hogy annyi férfit talál, amennyit csak akar, így aztán nem hatja meg, hogy őt inkább a kishúga érdekli. Bár azért az tagadhatatlanul szép dolog, hogy semmi féltékenység nincs benne, Leó szerint ritka az ilyesmi.

– Igen – hagyja annyiban Leó a kijelentést. Úgy sejti, Jázmin pontosan tudja, hogy mi történt azon az éjszakán a parkban, többek között az is erre enged következtetni, hogy Evelin azt a papírdarabot használja könyvjelzőnek, amin az ő száma szerepel. (Leó ezt szinte rögtön észrevette a boltban, és mi tagadás, örömmel töltötte el.)

– Bánj vele rendesen, és ne hagyd, hogy beléd szeressen. Ha megbántod őt, megtalállak – jelenti ki Jázmin, és bár a hangja lágy, a tekintete mégis kőkemény.

– Kit találsz meg? Nicsak, egy idegen pasi. Őt akarod „megtalálni"?

A konyhába elképesztő lendülttel robban be Evelin húga, mögötte pedig komoran és visszafogottan a tetkós férfi. Evelin húgát Viviennek hívják, Leó ezt is kinyomozta a facebookon, és még meg is jegyezte, ami elég fura, hiszen nem szokott figyelmet fordítani arra, hogy megismerje a nő családját, akit meg akar dönteni, de hát Evelinnel minden más.

– Ha megbántja Evelint – bólint Jázmin, és továbbra is éles tekintettel figyeli Leót.

– Ő a sötét lovag? – kérdi kíváncsian a húg, és lazán felpattan a pultra, miközben érdeklődve nézi Leót.

– Igen.

– Egész helyes pofa.

– Tetszik neked? – szól közbe a tetkós fickó megemelt szemöldökkel.

– Nem, de helyes pofa.

Leó elképedten bámulja Evelin húgát.

Helyes pofa? Komolyan ezt mondta?

Helyes pofa...

Leó úgy hiszi, hogy ilyet még soha senki nem mondott rá. Nem mintha túlzottan hiú lenne, csak úgy egészségesen, de azért ez a helyes pofa úgy hangzik, mintha valami jó fej kölyök lenne, márpedig ettől igen messze áll. Se nem kölyök, se nem jó fej. És mi a fenét jelent az, hogy ő a „sötét lovag"?

– Szeretnék négyszemközt beszélni Leóval.

Evelin hangja gyengéden olvad a levegőbe. Olyan, mint egy simogatás, ami ugyan nem akarja felébreszteni az érzékeket, mégis ezt teszi. Leó teste megfeszül, ahogy Evelin felé fordítja a fejét. A lány bátortalanul áll a konyha küszöbén, a karja védekezőn összefonva a mellkasa előtt.

A konyhában rögtön mozgolódás támad, Jázmin és Péter szó nélkül kimennek, a tetkós férfi azonban megtorpan Evelin mellett.

– Ha baj van, sikíts.

– Miért? Mégis mit tennél?

– Elég nagy a hátsó kert – mondja a férfi úgy, mint aki egészen komolyan gondolja, és közben baljós pillantást vet Leóra.

– Jó puha a föld, fellazította az eső – toldja meg Vivien.

Oké, gyakorlatilag Evelin családjából most már mindenki megfenyegette – állapítja meg magában jót derülve Leó, miközben magára marad Evelinnel.

A lány még mindig dühös, látszik rajta, ugyanakkor van benne valami furcsa határozottság is, amit Leó nem tud mire vélni. Biztos, hogy Evelin még nem bocsátott meg neki, sem a biciklis esetért, sem a virágüzletért, de amikor elhitette vele, hogy megint nem ismeri meg, tudta, hogy így lesz, úgyhogy nincs meglepve. Egyedül a tekintetében lüktető határozottság zavarja. Mégis mire készül?

Leó feláll az asztaltól, közelebb lép a lányhoz. Úgy érzi, mintha szikrák pattognának kettejük között. A vágy elemésztő erővel söpör végig a testén, ahogy megérzi a lány bőrébe ivódott könnyű virágillatot. Evelin nagyot nyel, a mellkasa hevesen emelkedik és süllyed. Ő is érzi. Érzi azt a vad és forró lobogást, ami körbezárja őket ugyanúgy, mint amikor csókolóztak.

– Szia, Evelin!

Leó először nem egészen tudja, mit is érez most, hogy végre itt áll szemben a lánnyal, hogy végre kimondhatja a nevét, hogy nem kell tovább színlelnie, aztán ahogy a lány tekintete megtelik mélysötét izzással, ráébred, hogy egyszerűn csak boldog.