„... azt hiszem, még nem fogtad fel egészen, hogy mibe csöppentél..." (Aladdin – Jóbarát)

Evelint a hányinger kerülgeti. Bár ragaszkodott volna hozzá, hogy felmenjen a szobájába, de Jázmin nem engedte el, mondván, hogy jeget kell tenni a lábára. Úgyhogy most itt ül a konyhájukban, a lába feltéve egy székre (ráadásul lüktet, mint a háborodás), rajta egy konyharuhába csavart jégzselé, és hallgatja, ahogy Leó – a férfi nevére fanyarul gondol – és a nővére épp flörtölnek egymással. Bár lehet, ez már nem is flört, hanem inkább előjáték szavakkal. És fogalma sincs, hogy mi a rosszabb: az, hogy a férfi, akivel tegnap csókolózott, nem ismerte fel és a nővérével flörtöl – mert az mégiscsak enyhítő körülmény, hogy legalább nem ismerte fel, és úgy flörtöl a nővérével –, vagy pusztán az, hogy nem ismerte fel.

Jó, ezen igazából nem kellene meglepődnie, hiszen elsőre Erik sem ismerte fel tegnap, pedig mióta ismerik már egymást, de akkor is... Bár lehet, hogy a férfi nem volt teljesen józan, mikor találkoztak, lehet, hogy már nem is emlékszik az egészre. Az mégiscsak jobb lenne, mintha azért nem ismerné meg, mert most annyira jellegtelen, nem?

Nem, ez sehogy sem jobb...

Evelin képzeletben nagyot sóhajt, és arra gondol, hogy szeretne most máshol lenni. Bárhol, ahol ez a férfi nincs jelen, mert összezavarja, mert vonzza, mert megérinti...

Mikor Evelin meglátta őt, egyszerűen mindent elfelejtett, csak érezte az ízét, a keze szorítását a derekán, és megremegett a lába – ettől vesztette el az egyensúlyát. És tessék, az első találkozásuknál megbotlott, a másodiknál viszont szó szerint hasra esett tőle. Ha a férfinak mégiscsak eszébe jutna, hogy ki ő, ezek után biztosan nem merne a szemébe nézni.

Evelin rögtön tudta, hogy a férfi nem ismerte fel, látta a tekintetén, és aztán érezte abból is, ahogyan hozzá szólt. Ettől jött zavarba. Persze valószínűleg akkor is zavarban lett volna, ha felismeri. Amit viszont most érez, az már több mint zavar. Dühös és csalódott. Nem hitte, hogy a férfi valami szentéletű lovag, de most már biztos, hogy egy gátlástalan, nőcsábász gazember, aki minden csinosabb lányra rámozdul. Számára a tegnapi csók minden bizonnyal nem volt különleges, valószínűleg semmit sem jelentett neki. Nem úgy, mint Evelinnek, és ettől eléggé szánalmasnak érzi magát. Megint.

És mégis miért pont egy mesével kellett szédítenie Jázmint? Evelin szereti az Aladdint, bár úgy érzi, soha többet nem fogja tudni megnézni anélkül, hogy eszébe ne jutna, ahogy a férfi azon a csábító, mély hangján azt mondja... nos, amit mondott, és amire Evelin a legkevésbé sem akar gondolni – leginkább talán azért, mert az a mondat nem neki szólt.

Mióta a férfi meglátta Jázmint, egyetlen pillantást sem szentelt Evelinnek. Most is úgy csüng a nővérén, mintha legalábbis valami csodát látna. Jázminnak pedig nagyon is tetszik a figyelem, és Evelin tudja, hogy Leó is tetszik neki. Ha elképzeli, hogy ők ketten csókolóznak, valami nagyon furcsa szorítást érez a mellkasában, amiről szeretne nem tudomást venni, de akárhogy igyekszik, képtelen figyelmen kívül hagyni. Féltékeny. Féltékeny a nővérére egy férfi miatt, aki ráadásul egy léhűtő szélhámos. De istenien csókol...

Nem, nem lehet ennyire sekélyes.

– Szóval színész vagy? – kérdi épp a nővére, és erre Evelin felfigyel. Eddig nagyon igyekezett kizárni a beszélgetést, mert nem akarja azt hallgatni, ahogy a férfi Jázmint szédíti. Sőt, a hangját sem akarja hallani, mert amikor csak megszólal, az ő bolond szíve gyorsabban kezd dobogni...

– Igen – mosolyodik el a férfi, és annyira térdet remegtetős ez a mosoly, hogy Evelin beleborzong.

Még egy színész, nagyszerű. Nem volt elég Kornél, most ez a férfi is.

– Akkor biztosan ismered Kornélt.

– Azt ne mondd, hogy te is egy rajongója vagy.

– Nem, nem hinném. De egyébként is most nősült meg.

– Igen, tudom – mosolyodik el újra a férfi, de most egészen máshogy, mint az előbb. Ez a mosoly valahogy kedves. Evelinnek tetszik.

Nem, nem tetszhet – szidja magát össze a lány, és dacosan összeszorítja a száját.

Evelin lopva nézi a férfit. Mennyire más így napfényben. Nem mintha így nem tűnne veszélyesnek, de most mégis más. Hogy miben, azt Evelin nem tudná pontosan meghatározni. Talán ezért nem ismerte őt fel a férfi? Talán ő is más? Már persze a nyilvánvalón túl. De tényleg ennyit számít a smink és a ruha? Megváltoztathat egy embert annyira, hogy nélkülük fel se lehessen ismerni? Vajon tényleg olyan lehetetlen kívánság, hogy valaki azért érdeklődjön iránta, mert olyan, amilyen? Miért kell ahhoz kipakolnia mindenét, amije van, hogy egy olyan férfi, mint amilyen Leó, figyelemre méltassa?

Evelin megkönnyebbül, amikor Leó végre távozni készül. Nem akarja, hogy a férfi felismerje – most már nem –, és minden pillanattal, amit velük tölt, nő ennek a kockázata. Mikor Leó elköszön tőle és egyben bocsánatot is kér, amiért megijesztette, Evelin inkább nem szólal meg, csak biccent egyet. Mikor a ház előtt a férfihoz szólt, ijedt kismacska nyávogására emlékeztetett a hangja, és ezt az egészen új hangszínt nem szeretné a nővérének is bemutatni.

Jázmin kikíséri Leót, Evelin pedig magában füstölögve ülve marad. Eszébe jut, hogy mi van, ha odakint Leó megcsókolja Jázmint, és ettől a gondolattól megint felkavarodik a gyomra. Idegesen várja, hogy Jázmin visszajöjjön, majd amikor belép a konyhába, hevesen kalapáló szívvel figyeli az arcát. Mosolyog, szélesen, ez nem jó jel.

Nem lehet, hogy Leó megcsókolta, ugye nem?

– Jázmin – szólal meg halkan Evelin.

– Nagyon fáj? – lép közelebb rögtön Jázmin, és leguggol mellé, hogy megnézze, mennyire dagadt meg a lába.

– Nem, nem erről van szó, én... ne feküdj le vele, kérlek – suttogja Evelin zavartan, és nem mer a nővérére nézni. Inkább azt figyeli, ahogy Jázmin elveszi a konyharuhába csavart jégzselét a bokájáról.

– Tessék? – kérdi értetlenül Jázmin.

– Csak... ne feküdj le vele, jó?

Jázmin óvatosan megtapogatja Evelin lábát – nem fáj annyira, kicsit sajog, de azért nem olyan vészes. Evelin bízik benne, hogy holnapra már semmi baja sem lesz.

– Jobb? – kérdi Jázmin.

– Igen, köszönöm.

– Azért hagyjuk még rajta egy kicsit, jó? Szeretnél inkább a nappaliban lefeküdni?

– Nem, jó itt.

Az egész beszélgetés feszült, csak időhúzás, és Evelin egész teste várakozásba dermed. Tudja, hogy a nővére nem hagyja annyiban a kérését.

Miután Jázmin újra a lábára teszi a jégzselét, felegyenesedik, majd csípőre tett kézzel Evelinre néz.

– Miért?

Evelin pontosan tudja, hogy mire vonatkozik a kérdés.

– Mert erre kérlek – néz fel a nővérére. Nem tudja, mi lehet a tekintetében, és kicsit zavarja, hogy Jázmin olyan fürkészően kutatja. Jázmin arcvonásai pár másodperc után végül ellágyulnak.

– Jó – jelenti ki, majd mosolyogva a rövidnadrág zsebébe nyúl, és egy kis papír fecnit nyújt Evelin felé.

– Ez mi? – veszi el Evelin.

– A telefonszáma – közli felfelé kunkorodó szájjal Jázmin.

Evelin úgy ejti az ölébe a papírt, mintha megégette volna. A szíve őrült kalapálásba kezd, és a gyomrában furcsa reszketés támad.

A telefonszáma...

– És miért adod nekem?

– Tetszik neked, nem?

– Nem – vágja rá talán túl gyorsan és határozottan Evelin.

– Akkor... – Jázmin összevonja a szemöldökét, aztán hirtelen elvigyorodik. Evelin tudja, hogy a nővére rájött. – Ő a te sötét lovagod. Mi történt köztetek tegnap? – kérdi kíváncsian Jázmin, miközben a konyhapultnak dől. A tekintetében őszinte érdeklődés, de Evelin fél őt beavatni a részletekbe, nem is annyira a tegnap, mint inkább az imént történtek miatt.

– Semmi – feleli idegesen fészkelődve.

– Evelin – mondja Jázmin kis figyelmeztető éllel a hangjában. Evelinhez nem szokott gyakran így beszélni, de azért a lány jól ismeri ezt a hangsúlyt – ha Vivien kisebb korában hazudni próbált, Jázmin rögtön így szólt hozzá. Evelin feszengve pillant fel a nővérére.

– Megcsókolt.

– És jól csókol? – mosolyodik el Jázmin.

– Elmondhatatlanul – sóhajtja Evelin, és bár nem akarja, a hangjába mégis ábrándos színek költöznek.

Jázmin mosolya szélesebbre szalad, aztán azonban hirtelen elkomorul a tekintete és összevonja a szemöldökét.

– De...

– Nem ismert meg – vág közbe Evelin. Könnyebb, ha ő mondja ki, mástól hallani megalázó lenne.

– A disznó – közli Jázmin, és a keze ökölbe szorul. Evelinnek jólesik a nővére őszinte felháborodása, bár ez semmit sem változtat azon a tényen, hogy a férfi nem ismerte fel.

– Jázmin, tényleg annyira más vagyok most? – kérdi Evelin félénken és bizonytalanul.

– Nem, dehogy... – kezdi Jázmin, majd elhal a hangja, és megadón bólint. – Jó, igen.

– De annyira, hogy meg se ismerjen? – Evelin szánalmasnak érzi magát amiatt, hogy a hangja szomorúan és kétségbeesetten cseng.

– Nem tudom, ez sok mindentől függ – billenti félre töprengve Jázmin a fejét.

– Mégis mitől? – fortyan fel Evelin, és ez még őt magát is meglepi. Nem nagyon szokta megemelni a hangját és nagyon ritkán jön ki a sodrából. Igazából szinte soha. Miért, hogy ez a férfi újra és újra kiforgatja saját magából?

– Tegnap... tényleg más voltál. Nem egyszerűen csak máshogy néztél ki, hanem volt benned valami, amit máskor mindig visszafojtasz. Nehéz ezt megmagyarázni, mert szerintem te észre se veszed. De ő tegnap látott először, és ha abból indulok ki, hogy rögtön rám mozdult, akkor... nos, azt hiszem, ő kicsit olyan, mint én, csak férfiban. Meglátott most, elkönyvelte, hogy ártatlan kislány vagy, és szerintem meg se nézett alaposabban. Aztán meg...

– Téged nézett – fejezi be Evelin, mert a nővére láthatóan kényelmetlenül érzi magát.

– Ne haragudj rám.

– Nem tudhattad – rázza meg a fejét Evelin.

– Igen, de ettől még most elég rosszul érzem magam. Nem akartam.

– Nem tehetsz róla, hogy gyönyörű vagy. Ha a helyében lennék, én is inkább téged választanálak, mint magamat – vonja meg a vállát szomorkásan Evelin. Sose bántotta, hogy Jázmin vagy Vivien szebb nála, hogy ők vannak a középpontban, most mégis szeretné, ha máshogyan lenne, és ez nagyon kényelmetlenül érinti. Nem akar irigy lenni a nővérére és a húgára. Főleg nem egy férfi miatt.

Jázmin közelebb lép Evelinhez, aztán elmosolyodik.

– Engem nem csókolt meg, pedig nem lett volna ellenemre – jelenti ki huncutul, és sokat sejtetően néz Evelinre. A lány először nem igazán érti, hogy mit akar ezzel mondani Jázmin, aztán azonban enged a szorítás a mellkasában és félénken ő is elmosolyodik. Leó őt megcsókolta. Jázmint nem. Akkor... lehetséges, hogy ő mégis jobban tetszik neki? Vagyis tetszett. Tegnap. Nem ma.

– Szép vagy, Evelin – közli Jázmin. – Csak úgy csinálsz, mintha nem lennél az. Amit egyébként sosem értettem. Nem sokból tartana felhívni magadra a figyelmet, ha úgy akarnád, és ez tegnap be is bizonyosodott. – A nővére egy pillanatra elhallgat, aztán azonban elvigyorodik. – Szerintem felhívhatnád.

Evelin az ötletre rögtön elhúzza a száját.

– Meg se ismert.

– Lehet, de attól még őrült jó pasi, aki tegnap megcsókolt téged. És neked tetszett – vigyorog még szélesebben a nővére.

– Jázmin, ez a pasi egy nőcsábász.

– És? – vonja meg a vállát Jázmin.

– Szerinted hozzám való lenne?

Miért, hogy azt szeretné hallani, hogy igen? Ami ostobaság. Hatalmas ostobaság.

– Nem azt mondtam, hogy vetesd el vele magad, meg hogy szülj neki gyerekeket – jegyzi meg gúnyosan Jázmin. – De az biztos, hogy olyan élményt adhatna neked, amiben még sosem volt részed. – Evelin mélyen elpirul, de Jázmin könyörtelenül folytatja. – Csak nem szabad elfelejtened, hogy a szívedet ne add neki. Nem az a fajta pasi, akinek kellene.

– Nekem ez nem menne – tiltakozik Evelin, bár kicsit vérszegényen. Ez a férfi vonzza őt, úgy, ahogy még soha senki. Úgy érzi, ha a férfi akarná, meg tudná győzni. Csak éppen abban nem biztos, hogy a szíve a végére még mindig épségben lenne...

– Legalább gondolkodj el azon, hogy felhívod. Képzeled csak el, hogy meglepődne – nevet fel Jázmin jókedvűen és kajánul, mintha csak azt mondaná, ez éppen megfelelő bosszú lenne azért, mert nem ismerte fel, aztán megpaskolja Evelin vállát, és még mindig derülve magára hagyja a húgát.

Evelin tudja, hogy gondolkodhat annyit, amennyit csak akar, ehhez sose lenne elég bátorsága. Főleg a mai nap után nem. Mégis mit mondhatna a telefonba?

„Szia, én vagyok a lány, akit megcsókoltál, majd nem ismertél meg. Tudod, aki szó szerint hasra esett tőled."

Abszurd.

De ahogy a kezében forgatja a papír fecnit, rajta a férfi számával, máris beindul a fantáziája. Mi lenne, ha mégis felhívná? Evelin úgy képzeli, a férfi először az elbűvölő formáját hozná, aztán újra az a sötét lovag lenne, aki az éjszaka volt, és mi tagadás, neki úgy jobban tetszett. Vajon a férfi mindig más? Mi alapján dönti el, hogy mikor milyen legyen? Miért ő kapta a sötét lovagot, Jázmin pedig az elragadó herceget? És egyébként is: mégis hány arca van ennek a férfinak?

***

A színpadon már javában zajlik a mikroportos hangbeállás és a beéneklés, épp Dóri van soron. Dóri, aki boldog kapcsolatban él, pedig Leó alkalomadtán szívesen hanyatt vágná. Vagyis nem, igazából már nem, de amikor megismerte, nem lett volna ellenére a dolog, most már azonban túl sokat tud róla ahhoz, hogy megdöntse. Ami nagy kár, mert csinos nő, és eléggé temperamentumos, szóval biztos nem lenne utolsó élmény vele szexelni.

Leó elfordul a színpadtól és a még üres nézőtértől. A szabadtéri színpad kertjében már gyülekeznek a nézők. Kellemesen meleg idő van, az égbolt felhőtlen, és elvileg esőt sem mondanak, úgyhogy ez a mai este tökéletes egy előadáshoz. Leó kicsit sajnálja, hogy ő nem lép színpadra, de ha már ma nem játszik, legalább eljött megnézni a kollégákat.

Leónak mindene a színház. Imádja csinálni és nézni is. Imádja az izgalmat, amit az jelent, hogy színpadra lép. Imádja azt a folyamatot, amíg elsajátítja a szerepét. A pillanatot, amikor megtalálja magában a karaktert, ahogy megérti a mozgatórugóit, azt, hogy ki ő – mert amikor ez történik, más ember lesz belőle. Többé már nem önmaga, hanem az, akit életre kell keltenie. És életre is kelti. Mindegy, hogy nagyobb vagy kisebb szerepről van szó, akkor is megtalálja az adott karakter esszenciáját. Van valami mérhetetlenül csodálatos abban a pillanatban, amikor a próbafolyamat alatt, a színpadon állva egyszer csak már nem önmaga, majd valami még elemibb akkor, amikor estéről estére kilép a reflektorok fényébe, és százakkal hiteti el, hogy ő az, akinek a szerepe szerint lennie kell. Ha jól csinálja a dolgát, nem kezdik el keresni a szerep mögött az embert – mert a szerep mögött éppen akkor nincs is ember.

Többnyire, mikor az évadot kezdik, már alig várja, hogy belevethesse magát a szövegtanulásba és a próbafolyamatba. Szereti a nyarat, a pihenést és a nyugalmat, de számára az az igazi élet, amikor próbál és játszik. Igazából, ha úgy nézi, remek szélhámos lett volna belőle, végül is bármit képes eljátszani. Csak hát a színészet nem törvénybe ütköző, szélhámosként pedig előbb-utóbb elkapnák, akkor pedig a börtönben kötne ki – a börtönben pedig nincsenek nők, úgyhogy aligha érné meg. Bár azért azt a fajta függőséget, amit az emberek átverése jelenthet, valahol meg tudja érteni. Valaki másnak lenni úgy, hogy azt az emberek el is higgyék, mámorító, és míg a színpadon csak játék, és ezt mindenki tudja, addig szélhámosként az a valóság. Ha belegondol, ő ezt teszi a nőkkel. Azt adja nekik, amire vágynak. Bár ez még mindig nem törvénybe ütköző – hál' a jó égnek.

Leó szórakozottan figyeli a nézőket. Kicsit feltámad a szél, könnyű, édes virágillatot sodor felé. Leó akaratlanul behunyja a szemét és mélyet lélegzik. Már megint megtörténik. A kék tincses szőke lány. Akit egy hete képtelen kiverni a fejéből, holott már egyre kevésbé emlékszik rá. Vajon, ha most váratlanul elé állna, megismerné? Nem biztos benne. És ez a legbosszantóbb az egészben: alig emlékszik rá, mégis képtelen elfelejteni. De néha akaratlanul is rágondol. Mint most, a virágillat miatt. Azon az éjszakán nem tűnt fel, észre sem vette, aztán valamelyik nap sétált a városban, ugyanígy meglegyintette a virágillat, és rögtön eszébe jutott a csók íze. A lánynak valószínűleg virágillata volt. Aztán ott vannak az álmok, ahol még mindig űzi a kék-szőke tincseket – minden egyes rohadt éjszakán. Ráadásul Jázmin se kereste – Leó nem is érti, úgy tűnt, remekül megértik egymást, és mikor megadta a telefonszámát (amit egyébként nem gyakran szokott tenni), biztos volt benne, hogy Jázmin hívni fogja. De semmi. Pedig az a nő egy cseppnyi megkönnyebbülést hozhatott volna, egy kis lopott felejtést.

Leó tegnap este lement a romkocsmába, de hiába. Órákon keresztül várt, egyik nőt utasította vissza a másik után, de a kék-szőke lány nem bukkant fel. Végül fáradtan és elgyötörten, egyedül ment haza. És álmában megint ott volt a parkban...

Leó megrázza a fejét, és inkább a nézőkre koncentrál. Szereti meglesni ezeket a pillanatokat, érezni a levegőben rezdülő várakozást és izgatottságot. Látni az arcokon, hogy ma estére elfelejtik a gondjaikat és átadják magukat egy másik világnak. Egy világnak, amit a színészek teremtenek meg a színpadon.

A férfi tekintete hirtelen megakad, majd visszasiklik a szabadtéri szökőkútja mellett álló kis csoportra. Oldalra lép, hogy jobban lásson, majd sötéten elmosolyodik.

Jázmin – ez igazán örömteli meglepetés. Mi lenne, ha újra próbát tenne vele? Megkérdezhetné, miért nem kereste. Aztán ki tudja, talán az este egészen máshová futna ki...

Jázmin egy barna hajú lánnyal és egy tetovált karú fickóval álldogál. Leó szemöldöke összeszalad. Tetovált karú fickó? Van velük még egy lány, szőke haja laza hullámokban omlik a hátára, van benne valami sajgón ismerős...

A lány kicsit oldalra fordul.

Leó élesen szívja be a levegőt, majd egy meglepett sóhaj kíséretében engedi ki a tüdejéből. Aztán pislog. Egyszer, majd még egyszer, végül lassan elnyílik a szája, és önkéntelenül megrázza a fejét.

Lehetetlen.

Kizárt.

Képtelenség.

A tekintete Jázminra siklik, aztán a mellette álló barna hajú lányra, majd a tetovált karú fickóra, és újra vissza a szőke hajú lányra – Jázmin kishúgára...

– A kurva életbe... – dünnyögi önkéntelenül.

Ezt elbaszta, nagyon-nagyon csúnyán elbaszta, és ezzel tökéletesen tisztában van. De mégis hogy nem vette észre? Mégis hogyan lehetséges, hogy nem ismerte fel?

Leó lepörgeti magában azt a délutánt, a pillanatot, amikor meglátta a lányt. Nem igazán nézte meg őt. A két copf és az arcán az ártatlanság elég volt ahhoz, hogy ne tanulmányozza alaposabban. Ha megteszi, vajon rájött volna? Nem tudja. Annyira más volt akkor a lány, mint előző éjszaka. Aztán elesett, és nem nézett rá. Ami azt jelenti, hogy ő viszont felismerte.

– A kurva életbe... – motyogja újra, bár ezúttal sem veszi észre, hogy hangosan is kimondja a szavakat.

Miért? Miért nem ismerte fel? Majdnem fél órán keresztül ott ült tőle alig egy méterre, és még csak rá se nézett. Ez... pokoli. És vajon mit érzett közben a lány? Vajon dühös rá, amiért nem ismerte fel? Vagy megkönnyebbült? És mégis miért volt olyan más akkor, mint korábban? És miért megint más most? És miért, hogy még a nevét sem tudja?

– Túl jó hozzád – zökkenti ki Leót a gondolataiból egy könnyű, lágy hang.

A férfi oldalra fordítja a fejét, és elhúzott szájjal a legkevésbé szeretett kolléganőjére néz. Hilda most is csodásan fest – persze mikor nem fest úgy? Karcsú, magas, szőke – tipikusan az a nő, aki bárhol és bármikor jól mutat. Valószínűleg még másnaposan, korán reggel is. Bár Leó ezt soha nem tapasztalta meg, mert Hildával eszében sincs lefeküdni. Ez a nő – hozzá hasonlóan – szörnyeteg, csak – hozzá hasonlóan – jól álcázza, ami önmagában nem zárná ki azt, hogy szexeljenek, sőt, akár tökéletes partnerek is lehetnének egymás számára, mégis úgy van ez, mint a „két dudás egy csárdában", szóval finoman fogalmazva sem szívlelik egymást. Bár talán épp ezért mindig őszinték, ha beszélgetnek, aminek van előnye és hátránya is – Leó most ez utóbbira szavaz.

– Ki? – kérdi Leó unottan, szándékosan közönyös hangon.

– A kis szőke, akit olyan meredten fixírozol – közli Hilda fanyar mosollyal az ajkán.

– Hilda, micsoda öröm téged látni – vágja rá Leó szarkasztikusan, de hiába, Hilda arcáról nem tűnik el a mosoly.

– Hallgass rám, Leó, és felejtsd őt el. Összetörnéd. – Hilda úgy mondja ezt, mintha őszintén adná a tanácsot, valójában azonban csak élvezi, hogy szekálhatja, Leó ebben egészen biztos.

– És miért is kellene rád hallgatnom? – emeli meg a férfi a szemöldökét.

– Mert mi ketten ugyanolyanok vagyunk, Leó. Szív nélkül születtünk. – Hilda mosolya valósággal ördögi. Megemeli a kezében tartott pezsgős poharat. – Csirió, édes! – mondja, majd hátat fordít, és csábítóan ringó fenékkel elsétál.

Leó visszafordul a szőke lány felé, a tekintete rögtön rátalál. Vajon tényleg összetörné? A kék tincses lányt nem, az ártatlan kislányt igen. De melyik igazából ez a lány?

Egy pillanatra sem veszi le róla a tekintetét. A nővéréről teljesen megfeledkezik, már egyáltalán nem érdekli. Szép nő, igen, de közel sem olyan érdekes, mint a húga. A húga, akiről ő nem vett tudomást, pusztán azért, mert máshogyan nézett ki. Hogy lehetett ekkora barom?

Leó még akkor is dermedten áll, amikor megnyitják a nézőteret. Figyeli, ahogy a lány megkeresi a helyét, leül, és figyeli akkor is, amikor elkezdődik az előadás. Nem tudja nem nézni. Vajon mit tenne a lány, ha a szünetben odamenne hozzá? Leó nem lepődne meg, ha felképelné. Bár a fene se tudja, lehet, nem tenné. Elég nehéz rajta kiigazodni, Leó egyáltalán nem tudja őt megfejteni. Márpedig akarja. Jelenleg mindennél jobban, de tudja, hogy ez nem lesz egyszerű. Nem állhat csak úgy elé, az sehova sem vezetne, főleg nem itt és most, hogy társaságban van – a nővérével, akivel ő igen nagy elánnal flörtölt. Valami mást kell kitalálnia, bár ehhez nem ártana legalább, ha a nevét tudná. Mondjuk, ezen éppen segíthetne...

Nem gondolkodik tovább, hirtelen megfordul, és a hátrasiet a színpadhoz. A gyors öltözésre váró öltöztetők és a változásra váró díszítők és kellékesek egyaránt értetlen tekintettel méregetik, amikor a takarás mögé lép, és Leó biztos benne, hogy ha a darab ügyelője rajtakapná, amint a színfalak mögött ólálkodik előadás közben, diszkréten leordítaná a fejét, mégsem törődik mindezzel.

– Kornél! – súgja Leó, ahogy közelebb ér a férfihoz.

– Mi van? – fordul hátra összevont szemöldökkel Kornél, majd a tekintetébe rögtön értetlenség költözik. Nyilván fogalma sincs arról, hogy mit keres most itt Leó, mikor nem játszik a darabban.

– Hogy hívják a szomszédotokban lakó szőke lányt? – kérdi Leó köntörfalazás nélkül.

– Tessék? – Kornél meglepettebb már aligha lehetne, de közben nem felejti el, hol van és miért, Leóról a színpad felé fordul, majd vissza, amikor Leó úja megszólal.

– Anyukádéknál, a lányt, aki...

– Leó, színpadra kell mennem.

– Hogy hívják, Kornél? – kérdi újra Leó, és lehet valami a hangjában – nem szívesen gondol arra, hogy már-már könyörgés –, mert Kornél tekintete valamelyest ellágyul.

– Jázmin.

– Nem őt, a másikat.

– Evelin, de mit akarsz te tőle? – húzza össze a szemét gyanakvón Kornél.

– És hol dolgozik? – hagyja figyelmen kívül a férfi kérdését Leó.

– Azt hiszem, az édesanyja régi virágüzletében, de miért? Leó, Evelin...

– Lekésted a jeleneted – bök a színpad felé sötét mosollyal az ajkán Leó, mire Kornél elkerekedő szemmel félrekapja a fejét, majd amikor rádöbben arra, hogy Leónak igaza van, gondolkodás nélkül mondani kezdi a szövegét, és úgy lép ki a takarásból a színpadra.

Szóval Evelin, a kis virágáruslány – állapítja meg magában Leó. Vigyorogva sétál vissza a nézőtérre. Megáll hátul, az utolsó sor mögötti korlátnak támaszkodik, megkeresi a tekintetével Evelint, és az egész első felvonás alatt őt nézi. Nem igazán látja jól, de még így is elbűvöli. Ahogy félrebillenti a fejét, ahogy felkacag, ahogy izgatottan előrehajol, ahogy néha lopva összenéz a nővérével vagy a barna hajú lánnyal... Evelin. Leó még nem tudja, hogy fogja helyrehozni a tévedését, de bárhogy is legyen, helyre fogja hozni. Most már tudja a lány nevét, a címét, és azt is, hogy hol dolgozik, bár ez utóbbit nem pontosan – vajon hány virágüzlet lehet a városban? Leónak fogalma sincs róla, nem szokott virágüzletekbe járkálni. Bár egészen jó fantáziája van, de azért azt nehezére esik elképzelni, hogy virágcsokorral állítson be valami nőhöz. Nem, ez kizárt.

De ez most nem is lényeges. Valahogy jóváteszi a hibáját. Muszáj, mert képtelen kiverni a fejéből Evelint, és szeretne ennek a végére járni. Ha pedig ehhez az kell, hogy az ágyában tudja a lányt, akkor ott fogja tudni. Utána nyilván nem gyötri majd állandóan az emléke. Akkor már nem lesz sem titokzatos, sem elérhetetlen.

Ahogy elérkezik a szünet, Leó még mindig Evelint figyeli. Nézi, ahogy feláll, kicsit kinyújtózkodik, majd mosolyogva a nővéréhez, a barna hajú lányhoz és a tetovált fickóhoz fordul. Kedves a mosolya, nem olyan, mint az a zavart mosoly, amit ő kapott azon az éjszakán, amikor találkoztak, nem is a kínos mosoly, ami akkor settenkedett a szája szegletébe, mikor felborult a biciklivel, hanem... egészen más. Leó nem tudná meghatározni, pontosan miben, de mégis más. Mintha most nem a vadóc lány lenne, nem is az ártatlan, édes szomszédlány, hanem inkább egy különösen elbűvölő fiatal nő. Furcsa, hogy eddig háromszor látta őt, és mindháromszor teljesen más volt. Mégis hány arca van ennek a lánynak?