„... ismerős, bennem él, ám felsejleni sem mer..." (Anasztázia – Volt egy régi december)

Evelin arra ébred, hogy folyik a nyála, és ez a legkevésbé sem kellemes ébresztő. Nagyot nyelve a hátára gördül – rettenetes a szájíze –, majd a kézfejével megtörli az arcát, és csak ezután nyitja ki a szemét, bár rögtön azt kívánja, inkább ne tette volna. A fejébe hasító éles fájdalom kíméletlenül emlékezteti arra, hogy mekkora kudarc is volt a tegnapi éjszaka. Vajon hova tette a józan eszét, amikor úgy döntött, okos dolog, ha magába dönt még némi vodkát?

Nem, ez költői kérdés, Evelin a legkevésbé sem akar rá válaszolni, de ekkor kéretlenül felrémlik benne a férfi sötét tekintete, a csókja sokat sejtető, bűnösen sötét íze, és máris érzi, ahogy sajgó forróság önti el az ölét...

Kicsit szédelegve, laposakat pislogva feltápászkodik, és a fürdőszobába megy. Előbb a vécét veszi célba, csak aztán áll a mosdókagyló elé, de ahogy megpillantja magát a falra szerelt pici tükörben, szabályszerűen visszahőköl a látványtól – még Szörnyella De Frász is megirigyelné, ha most látná. Nesze neked, dögös lány...

Előbb a sminket tünteti el magáról, olyan alaposan, hogy a bőre halványan kipirosodik. Utána a kád fölé hajolva annyiszor mossa meg a haját, hogy a kék tincseknek halvány emléke se maradjon – mire végez, már fáj a dereka, de ennyi kényelmetlenség bőven megéri. Csak ekkor dobálja le magáról a ruháit. Megnyitja a csapot, egy kis levendula illatú fürdősót szór a vízbe, majd óvatosan a kádba lép. A peremére ül, míg várja, hogy a kád megteljen.

Mikor elmerül a forró vízben, érzi, ahogy a tegnap óta egyre csak gyűlő feszültség végre kienged a testéből. Egészen a nyakáig merül, élvezi, hogy a haja úgy terül szét körülötte, mintha sellő lenne. Játékosan megmozgatja a fejét, és figyeli, amint a szőke tincsek lágyan hullámozva a melle elé siklanak. Gyerekkorában mindig azért szeretett igazán úszni, mert ha a víz alatt kinyitotta a szemét, akkor tényleg úgy lebegett körülötte a haja, mintha sellő lenne. Egyszer megpróbálta eljátszani Arielt – még igazán nagyon kicsi volt, tényleg, nagyon kicsi –, de amikor úgy tett, mintha énekelne, vizet nyelt, és köhögve-prüszkölve emelkedett a felszínre. Utána úgy döntött, inkább nem akar Ariel lenni.

A víz teljesen langyossá szelídül, mire Evelin kimászik a kádból. Megtörölközik, aztán alaposan megszárítja a haját. Középen választja el (Vivien tegnap kicsit oldalt választotta el, mert szerinte az kacéran szexi), és két szoros copfba fonja. Felkapja az ajtóra akasztott fürdőköntöst, majd anélkül megy ki a fürdőszobából, hogy akár csak egy pillantást is vetne a tükörbe. Evelin pontosan tudja, hogy néz ki. Úgy, ahogy mindig. Ha az a férfi most látná, valószínűleg eszébe sem jutna megcsókolni. Sőt, talán meg se ismerné, és Evelin őszintén úgy véli, hogy ez a legkevésbé sem túlzás.

A szobájába érve ledobja a köntöst és felöltözik. Egy egyszerű fehér szoknyába bújik, ami majdnem a térdéig ér és a legkevésbé sem mutatja ki az alakját. Sportmelltartót vesz, rá pedig egy szürke, egyenes szabású pólót, aminek gyakorlatilag nincs dekoltázsa. Aztán az orrára biggyeszti a szemüvegét, felkapja az éjjeliszekrényéről a könyvét, és vidám, lendületes léptekkel lesiet a konyhába.

Mindeközben pedig nagyon igyekszik, hogy a gondolatai ne kalandozzanak a férfi felé, ami persze a legkevésbé sem egyszerű. Evelin alig hiszi el, ami tegnap este történt – ha felidézi, ha képzeletben újra átéli, igazából elég nehéz is elhinni, hogy nem csak álmodta. Bár azt is meg meri kockáztatni, hogy arra a pár pillanatra átkerült egy párhuzamos univerzumba, és igazából az egész tényleg nem is volt valóságos. Még ennek is több értelme van, minthogy tényleg megcsókolta egy vadidegen, amit ő soha nem érzett szenvedéllyel viszonzott.

Az a csók... – még most is elgyengül a lába, ha csak visszagondol rá. A férfi íze tele volt titkokkal, mély és felkavaró, világot megrengető titkokkal. És ahogy nézett, az a fürkésző szempár, az az átható tekintet, a benne lobogó vágy és az ígéretek...

Evelin valahol mélyen sajnálja, hogy nem volt elég bátor. Valahol nagyon mélyen (nem, annál is mélyebben) azt kívánja, hogy bár lett volna ereje igent mondani. Vajon milyen szerető lett volna a férfi? Biztos nagyon heves és érzéki. Amire persze ő a legkevésbé sem állt volna készen, de... Nincs semmilyen de. Az a férfi fényévekre van tőle, és egyébként sem szólt volna az egész semmiről, csak egyetlen éjszakáról. De ez vajon tényleg olyan nagy baj lett volna? Hiszen Jázmin folyton ilyen kalandokba bonyolódik, és ettől a legkevésbé sem érzi magát rosszul. Igen, csak ő nem Jázmin, és ezzel pontosan tisztában is van. Az a férfi egyértelműen túl sok lett volna neki.

De a csókja... A csókja maga volt a mennyország.

Evelin észre sem veszi, de egy apró, kicsit szédült és bolondos mosoly kunkorodik a szája szegletébe. Tulajdonképpen talán nem is rossz, hogy tegnap nem volt teljesen önmaga. Azért a csókért megérte. Igazi kaland volt, olyasmi, amit máskor csak elképzel, most azonban végre megélte, ami valamiféle halvány büszkeséggel tölti el – még úgyis, hogy nem volt mersze a folytatáshoz.

– Jó reggelt! – lép be a konyhába, leteszi a könyvét a konyhaasztalra, majd rögtön a pulthoz lép. Nem akar Jázminra nézni, Erikre pedig főleg nem. Ami a tegnap éjszakát illeti, valahol az idegen férfi és a csókja miatt érzett sokkot követő egy-két vodka után elvesztette a fonalat – fogalma sincs például arról, hogy végül hogy került haza. Zavarba ejtő, de egyáltalán nem emlékszik, és a legkevésbé sem biztos abban, hogy szeretné, ha minderről felvilágosítást kapna. Lehet, hogy vannak dolgok, amik jobb, ha örökre a jótékony feledésbe vesznek.

– Vicces vagy részegen – jegyzi meg Erik, amikor Evelin épp bekapcsolja a vízforralót.

– Mit keresel itt korán reggel? – fordul meg kelletlenül a lány, és igyekszik nem elpirulni. Erik pont úgy néz ki, mint aki most kelt fel. Kócos a haja és kissé gyűrött az arca.

– Evelin, elmúlt dél – szól közbe somolyogva Jázmin.

– Tessék?

Evelin előbb a nővérére, aztán a konyha ajtaja fölé szerelt órára pillant. Tényleg elmúlt dél. Hogy aludhatott ilyen sokáig? Ő korán kelő, mindig is az volt, ellentétben akár Viviennel, akár Jázminnal. Az nem meglepő, ha Jázmin délben falatnyi rövidnadrágban és topban kávézik, de az igen, hogy ő még csak most bújik elő a szobájából.

– Mondd, Evelin, mire emlékszel az éjszakából? – rázza fel a meglepődésből Erik kissé kaján kérdése.

Evelin úgy fordul a férfi felé, mintha a végítéletét várná tőle.

– Semmire – motyogja elhalón.

– Valami nem hagy nyugodni, muszáj megkérdeznem – könyököl fel lezserül az asztalra Erik, majd miután könnyedén az összefűzött ujjaira támasztja az állát, féloldalas mosollyal, fürkészőn Evelinre néz. – Te láttad a Batmant?

– Tessék? – szakad ki teljes értetlenséggel Evelinből. Valami másra számított, valami kínosra, de mégis hogy jön ide a Batman?

Erik elvigyorodik, mire Evelin gyomra görcsbe rándul.

– Hát, hazafelé jövet végig valami sötét lovagot emlegettél, szóval arra gondoltam...

– Ne gondolkodj, kérlek – szól közbe Evelin, és inkább visszafordul a konyhapult felé, de a kuncogást sajnos még így is hallja.

Vajon miket mondhatott tegnap? Csak nem volt annyira őrült, hogy a csókról is beszélt, ugye?

Hallja, hogy a háta mögött Erik feláll.

– Megyek, felkeltem Vivient.

– Meg fog ölni – közli tényszerűen Jázmin.

– Lehet, de ha úgy megyek el, hogy nem köszönök el tőle, akkor mielőtt megölne, meg is kínoz – vágja rá Erik, aztán már dobog is felfelé a lépcsőn.

– Szerinted kavarnak? – kérdi Jázmin.

Evelin elkerekedett szemmel megfordul.

– Jázmin! – mondja megrovón.

– Miért? – vonja meg a vállát a nővére. – Ne mondd, hogy neked nem fordult meg a fejedben. Viv felnőtt, és szerintem Eriknek ez nagyon is feltűnt.

– Nem hiszem, hogy ez ránk tartozik – jelenti ki nyomatékosan Evelin, bár mi tagadás, a nővérének igaza van, hiszen ő is gondolt már erre, de ettől függetlenül igenis úgy véli, hogy ez csak Vivienre és Erikre tartozik. Ha bármi is van köztük, és azt akarják, hogy ezt ők is tudják, akkor majd elmondják.

– A kanapén aludt – hagyja figyelmen kívül Jázmin Evelin szavait, és csücsörítve, töprengve bámul a konyha ajtaja felé.

– Jázmin, kérlek...

Evelin örömmel fordul újra a vízforraló felé. Levesz egy bögrét a szárítóról, teafiltert tesz bele, majd ráönti a forró vizet. A tekintete az elöl hagyott kávéra siklik, és arra gondol, hogy ma akár kávézhatna is, talán akkor enyhülne a tompa sajgás a fejében, de aztán elveti az ötletet, nem igazán szereti a kávé keserű ízét, az édesebb dolgokat jobban kedveli. A gondolatra Evelin önkéntelenül elpirul. Eszébe jut a férfi, és az, ahogy édesnek nevezte...

Kapkodva kiveszi a bögréből a filtert, mézzel édesíti a teát, aztán ő is leül a konyhaasztalhoz, remélve, hogy Jázmin azt hiszi, csak a meleg miatt pirosabb az arca, mint egyébként.

– Hogy vagy?

– Sajog a fejem – pillant Evelin a nővérére.

– Nem így értettem – mondja nyomatékosan Jázmin, és van valami a tekintetében, ami kényelmetlenül érinti Evelint. Mintha...

– Te tudsz... – Evelin ajkán elhal a kérdés, majd nagyot sóhajtva újrakezdi, ezúttal azonban már kijelentésként. – Te tudsz Kornélról.

– Hatéves korod óta.

– Ó – nyugtázza Evelin, és képtelen bármi többet hozzáfűzni. A szájához emeli a csészét, de a tea túl forró ahhoz, hogy belekortyoljon, úgyhogy csak óvatosan fújdogálni kezdi.

– Tudod, örülök, hogy tegnap kimozdultál.

Evelin meglepetten néz fel, de a nővére arcán csak őszinteséget lát.

– Miért?

Jázmin könnyedén elmosolyodik.

– Mert mertél végre az a lány lenni, aki a saját kis mesevilágodban vagy. Jó, nem számítva a kék tincseket, azzal még engem is megleptél – nevet fel picit Jázmin.

– Vivien ötlete volt – védekezik rögtön Evelin, bár fogalma sincs, miért érzi ennek szükségét.

– De engedted. Nem az számít, hogy milyen volt a tegnap éjszakád, nem az, hogy életedben először berúgtál, hanem az, hogy mertél végre kockáztatni, nemcsak elképzelted, hogy megteszed, hanem meg is tetted. – Jázmin egy pillanatnyi szünetet tart, mint aki nem tudja, folytassa-e, de mikor Evelin nem szólal meg, újra beszélni kezd. – Tudod, Evelin, ha hagynád, helyesebben inkább engednéd, hogy ne csak a gyerekek lássanak olyannak, amilyen vagy, nem egyszerűen csak a kedves szomszédlány lennél, hanem egy igazán csodálatos és lenyűgöző egyéniség. Nem kellene elmenekülnöd, főleg nem önmagad elől. Jó lenne, ha mernél végre élni.

Evelin képtelen megszólalni. A nővére mindig egyenes és nyílt, soha nem szégyell semmit és bármikor kiáll magáért és azokért, akiket szeret, de Evelint mindennek ellenére is meglepi ez a „hegyi beszéd". Először tiltakozni akar, el akarja mondani, hogy nagyon is szeret olyan lenni, amilyen, hogy nem vágyik másra, de aztán mégis hallgat, mert ugyan nehéz beismerni, de Jázminnak igaza van. Evelin is ráébredt magával kapcsolatban minderre tegnap éjszaka. A férfi csókja felébresztett benne valami eddig szunnyadót, valamit, amit nem tud megnevezni. Talán vágyat valami többre, valami másra, valami izgalmasra, és ez ebben a pillanatban még rettenetesen zavarba ejti.

Evelin bátortalanul a nővérére néz, aztán bólint egy egészen aprót. Jázmin elmosolyodik, és nem mond semmit, de azért abban a mosolyban ott van, hogy megérti Evelint, megérti az összezavarodottságát és azt is, hogy most még nem akar ezekről a dolgokról beszélni. Ez a jó a testvérekben – néha szavak nélkül is megértik az embert.

Jázmin feláll, a mosogatóba teszi a kávéscsészéjét, aztán elindul, ám a konyhaajtóban megtorpan és visszafordul. Evelint meglepi, hogy az arcán tétovaságot lát.

– Pár évvel ezelőtt, mikor nyáron itthon volt, és te még azzal a fiúval randiztál, lefeküdtem Kornéllal.

– Ezt most nem mondod komolyan... – nyögi Evelin. Hirtelen nem tudja, hogy mit érez ezzel az információval kapcsolatban. Nem dühös, nem is csalódott, egyszerűen csak... meglepett, igen, talán csak ennyit érez. Igazából az idegen férfi csókja óta alig gondolt Kornélra...

– Ne haragudj – mondja Jázmin, és kissé félénken néz Evelinre.

– Úgy, hogy tudtad, szeretem?

A nővére ajkára gúnyos mosoly rebben.

– Evelin, egy percig sem szeretted, és éppen másvalakivel randiztál.

– Jogos – adja meg magát Evelin. Pár pillanatig még egymás szemébe néznek, aztán ezúttal Jázmin biccent, amikor azonban megfordul, Evelin utána szól.

– De miért?

– Megkívántam – közli a nővére közönyösen, de nem áll meg, kilép a konyhából.

– Ugye tudod, hogy te sem menekülhetsz örökké csak azért, mert félted a szíved? – kiált utána Evelin. Bár a kérdés somolygós, de ettől függetlenül mégis komoly, és ezt mindketten tudják.

Jázmin visszalép az ajtóba.

– Nem féltheted azt, amid nincs – jelenti ki kicsit szomorkásan, majd ezúttal tényleg magára hagyja Evelint.

Evelin nagyot sóhajtva kortyol bele a teába. Tudja, hogy Jázminnak nincs igaza, de azt is tudja, hogy miért ilyen. Tudja, mert mindkettőjüket ugyanaz mozgatja, csak míg Evelin az egyik, addig Jázmin a másik irányba menekül.

Egyikük sem volt már kicsi, amikor az édesanyjuk meghalt, és látni azt, ahogy az apjuk összetört, ahogy egy évre szinte szó szerint élőhalottá vált, mindkettejüket megviselte. Egyikük sem hibáztatja az édesapjukat – az a szerelem, ami a szüleik között volt, megnevezhetetlen, felfoghatatlan és csodálatos, mindezt elveszteni és tovább élni nem volt könnyű az apjuk számára. De megtette, végül túljutott a gyászon – értük, miattuk. Jázmin és Evelin addigra azonban már megváltozott. Mindketten féltik a szívüket, mindketten félnek attól, hogy érezzenek. Evelin ezért ragaszkodott olyan kitartóan és makacsul a Kornél-féle ábrándhoz, Jázmin pedig ezért rohan egyik férfi karjából a másikéba.

Evelin megingatja a fejét, bár a mozdulat megint előcsalja a fejfájást. Talán jobb lenne, ha nem most merülne el ezekben a komor gondolatokban. Térre vágyik. Kipillant a bukóra nyitott konyhaablakon, és a vidám napsütés könnyű mosolyt csal az ajkára. Úgy dönt, hogy kibiciklizik a nem messze csörgedező vízelvezető patak partjára. Szeret ott olvasni, vagy akár csak feküdni a fűben, és hallgatni a madarak lelkes csivitelését, miközben a felhőket bámulja, és ábrándozik.

De ma inkább olvasni fog, ugyanis attól tart, az ábrándozás igen veszélyes irányba terelné a gondolatait – és nem, erre még tényleg nem készült fel.

***

– Fáradtnak tűnsz.

– „... mintha nem a régi volnál..." – énekli dörmögősen, az eredeti dallamra csak halványan emlékeztetve Leó, majd kicsit erőtlenül Abigélre mosolyog. A nő összevont szemöldökkel, kutatón nézi, amitől Leó elég kényelmetlenül érzi magát.

Abigél Kornélhoz hasonlóan rejtélyes pont Leó életében, még rejtélyesebb is, mint Kornél. Mert az, hogy egy férfi a barátja lett, még hagyján, de az, hogy egy nő is, tulajdonképpen egészen felfoghatatlan. Ő lefektetni szokta a nőket, nem barátkozni velük. Igaz, Abigéllel is ez volt a szándéka, csak éppen a lány akkor már menthetetlenül (és akkoriban azt hitte, viszonzatlanul) szerelmes volt Kornél nagydarab bátyjába, így aztán forró szex helyett egyetlen éjszaka alatt összebarátkoztak – és bár Leó nem hitte volna, de ez a barátság tartósnak bizonyult.

– Hosszú éjszaka? – szól közbe komoran Iván, aki újabban egész elfogadó azzal kapcsolatban, hogy imádott szívszerelme egy olyan gazfickó barátja, mint amilyen Leó, bár valószínűleg ők ketten azért soha nem lesznek nagy haverok.

– Igen – sóhajtja Leó, de ennél bővebben nem áll szándékában kifejteni. Nem, a legkevésbé sem akar arról beszámolni, hogy egész éjszaka alig aludt, mert rabságba ejtette egy édes íz. Gyötrő volt feküdni az ágyban, csak forgolódni, és közben érezni a szájában a lány ízét. A buja vöröst szinte abban a pillanatban el is felejtette, ahogyan eljött tőle. Nem arról van szó, hogy nem élvezte vele a szexet – az nagyon is jó volt, olyannyira, hogy a nő próbálta rábeszélni egy újabb randira, amit persze ő visszautasított –, de nem volt elég ahhoz, hogy a szőke lányt kiverje a fejéből.

Aztán ugyan elaludt, de ez sem hozott túl sok megnyugvást. Álmában megint a parkban volt, de ezúttal nem csókolta meg a lányt, ezúttal csak futott utána, űzte a meg-meglebbenő szőke-kék tincseket, ködbe veszett minden, alig lehetett látni, és ő futott a lány után, aki egyre csak menekült előle... Pocsék volt. Már csak azért is, mert ő soha nem fut egyetlen nő után sem.

Bár akkor érezte magát igazán nagyon rosszul, amikor felébredve rájött, hogy már nem tudja maga elé idézni a lány arcát. Ez persze nem lenne igazán meglepő, hiszen sosem igyekezett megjegyezni egyetlen nő arcát sem, főleg egy olyanét nem, akit végül meg sem kapott, szóval igazán az készítette ki, hogy emlékezni akar a lányra. Egyetlen nyavalyás csók miatt. Felfoghatatlan.

Leó úgy dönt, hogy mielőtt Abigél újabb kérdést szegezne neki, és kiszedné belőle, mi bántja (mert ehhez aztán tényleg remekül ért), jobb, ha elbúcsúzik Kornél családjától. Megköszöni az ebédet, most is visszautasít minden fuvarajánlatot, mert ezúttal inkább sétálna, még megígéri, hogy hamarosan újra eljön, aztán menekülésszerűen távozik a házból. Az az igazság, hogy jelenleg magát is elég nehezen viseli el, nemhogy még másokat is.

Ahogy kilép a kapun, előkotorja a zsebéből a cigijét, rágyújt, majd elégedetten az ég felé fújja a füstöt. Már épp indulna, de megakad, mert ekkor nem messze onnan, ahol áll, észrevesz egy biciklis lányt. Kis fiatalka, copfos lány, és Leó nem tudja, hogy miért is fogja meg annyira ez a kép, de mégis van az egész pillanatban valami különleges. Valami, amit nem tud megragadni. Talán a szabadság maga. A lány nem fogja a kormányt, behunyt szemmel, kitárt karral hagyja, hogy vigye a lendület, az arcán önfeledt boldogság. A mosolya tiszta és ártatlan. Vajon mire gondolhat most? Mi járhat a fejében? Mitől tűnik ilyen boldognak és szabadnak?

Leó elbűvölve bámulja. Nem azért, mert a lány bármit is megmozgat benne (szinte egyetlen pillanat elég hozzá, hogy felmérje, túl fiatal lenne hozzá), hanem azért, mert őszintén tiszteli, amikor valaki képes így átadni magát a pillanatnak. Igazából ezért szereti a szexet. A szex csak akkor működik, csak akkor igazi, ha őszinte. Olyankor nincsen szükség álarcokra, nem kell az alakoskodás, és ha ő igazán jól teszi, amit tesz, akkor a nők a karjában mindent elfelejtenek – nem marad más, csak a pillanat a maga egyszerű és végtelen tisztaságában, a mennyország egy apró, elragadott szeglete.

A lány egyre közelebb ér hozzá, és mintha csak megérezné, hogy valaki figyeli, hirtelen kinyitja a szemét. Leó maga sem érti, miért, de nagyot dobban a szíve, ahogy összefonódik a tekintetük, amit talán furcsállna is, ha lenne rá ideje, de a lány, ahogy észreveszi, elveszti az egyensúlyát. A bicikli meginog, a lány elkapva a kormányt épp csak egyenesbe tudja hozni, aztán azonban – valószínűleg reflexből – behúzza a féket, amitől a bicikli újra megdől, és mielőtt Leó akár megmozdulhatna, a lány nem túl kecsesen az egyik ház előtti virágoskertben landol.

Leó elnyom egy káromkodást, és eldobva a cigijét a lányhoz siet.

– Jól vagy? Nem sérültél meg? – kérdi leguggolva mellé.

– Legfeljebb csak a büszkeségem – morogja a lány egészen elvörösödve, és kerüli Leó tekintetét.

Leó magában igen jót mulat a lány reakcióján, és megállapítja, hogy ez egy határozottan ígéretes kezdet is lehetne, ha a lány nem lenne már ránézésre is túl ártatlan ahhoz, hogy ő bármit is kezdjen vele. Pedig egész bájos – már amolyan kedves, szomszédlányos módon, de alkalomadtán azért ennek is megvan a maga varázsa.

A lány mindenhová néz, csak Leóra nem. Leó – elnyomva a mosolyát – felveszi a lány szemüvegét a földről, és felé nyújtja. A lány bátortalanul, remegő kézzel veszi el. Az ujjaik egy pillanatra összeérnek, és Leó valami furcsát érez a gyomra tájékán, de ekkor a tekintete a bicikli kosarából kiesett könyvre siklik. Elmosolyodik, amikor meglátja a címet – milyen fura véletlen, hogy a könyv borítóján a saját nevét olvashatja. Ha hinne bármilyen jelben, akkor azt gondolná, hogy az univerzum most üzenni akar neki, de ennyire sose volt naiv.

Felemeli a könyvet, és azt is a lány kezébe adja, ezúttal azonban nem érnek össze az ujjaik – mintha a lány szándékosan nyúlna úgy a könyvért, hogy ez ne történhessen meg.

– Hadd segítsek.

– Nem, boldogulok – hárítja el a lány, de ahogy felállva a bal lábára nehezedik, megrándul az arca.

– Hazakísérhetlek? – kérdi óvatosan Leó, és úgy nyújtja a kezét a lány felé, mintha a lány egy riadt őzike lenne.

– Nem kell, itt lakom – érkezik az elmotyogott válasz, és a lány rá sem nézve a kapuhoz sántikál. Leó mintha bosszús káromkodást hallana, a lány karja tehetetlenül az oldala mellé esik, aztán azonban benyomja a csengőt.

Leó türelmesen vár. Kíváncsi rá, hogy a lány tényleg itt lakik-e, vagy csupán őt akarja lerázni. Igazából ez sem lepné meg. Egyszer sem nézett a szemébe, és egyértelmű, hogy nagyon kényelmetlenül érzi magát. Ami persze nem meglepő, hiszen akkor esett el, amikor őt meglátta. Leó nem tudja elnyomni a kikívánkozó vigyort – jó tudni, hogy egy ilyen kis ártatlan lánykára ekkora hatást gyakorolhat.

Hallani a kulcs zörgését, aztán feltárul a kapu, és a nő, aki most Leó előtt áll, már határozottan beindítja a fantáziáját. Talán mégsem véletlen az a könyvcím...

A nő maga a megtestesült, színtiszta szépség. Szőkére festett, egyenes tincsek, finoman csillogó szempár, érzéki száj, határozott vonások, amelyek ugyan valami hideget csempésznek a nő arcára, de Leót ez a legkevésbé sem riasztja el. Sőt, szeretné látni, ahogy a gyönyörtől meglágyulnak – mert meglágyulnának, erre Leó akár fogadni is merne. A férfi tekintete élénken kalandozik a topba és rövidnadrágba bujtatott karcsú, a megfelelő helyeken mégis tökéletesen domborodó testen.

– Már megint itthon hagytad a kulcsod? – kérdi a nő kellemesen árnyas hangon, majd ahogy tekintete végigsiklik a húga kissé összepiszkolódott ruháján, összevonja bájosan íves szemöldökét. – Jézusom, mi történt? Jól vagy?

– Elestem – motyogja a lány lehajtott fejjel. Láthatóan kényelmetlenül érzi magát, és Leó megsajnálja. Biztos nem szívesen vallaná be, hogy miért is történt ez az esés.

– Az én hibám volt – szólal meg, és amikor a szőke nő felé pillant, drámaian a szívére teszi a kezét, és kissé eltúlozva meghajol, bár a mozdulatai hanyagok. Ahogy felnéz, a nő ajkán halvány mosolyt fedez fel.

– Igazán? És te ki vagy?

– A férfi, aki megijesztette a kishúgodat, bár fontos megjegyezni, nem szándékosan.

– És van neved is? – emeli meg a nő a szemöldökét. Kihívás van ebben az apró rebbenésben, mintha nem csak kifejezetten a név lenne itt a kérdés.

– Nagy Leonárd, Leó – mosolyodik el sokat ígérőn a férfi, remélve, hogy ezzel egyértelmű választ adott arra, amire a nő kíváncsi.

A nő alig kunkorodó mosollyal az ajkán végignézi Leót.

– Nos, Leó, mentségedre legyen mondva, legalább hazakísérted a húgom.

– Jázmin, itt estem el a ház előtt. Nem kísért haza, követett – szól közbe a lány, és van valami a hangjában, valami különös szín, de...

– Azt hiszem, megérdemelnél egy kávét – jelenti ki a nő figyelmen kívül hagyva a testvére szavait.

– Örömömre szolgálna... hercegnő – fűzi hozzá Leó. A nő szeme egy pillanatra elkerekedik, Leó biztos benne, hogy ki akarja kérni magának a megnevezést, aztán azonban kapcsol.

– Repülő szőnyeged is van?

– Nem kell ahhoz varázsszőnyeg, hogy az égig repítselek – közli Leó magabiztosan, és lezserül zsebre dugja a kezét, amivel eléri a kívánt hatást: a nő tekintete végigsimítja a nadrágja sliccét, a tekintetébe pedig vágy sötét izzása költözik.

Leó érzi, hogy ez a nő és ő remekül megértenék egymást. Mindketten ugyanolyanok – ellentétben a tegnap esti édes szőkével, akiről még mindig fogalma sincs, hogy mit is gondoljon. De mindegy is, aligha fogja újra látni, most jobb, ha nem vele foglalkozik – sőt, igazából még jobb lenne, ha nem jutna úton-útfélen eszébe, de talán pont ez a nő segíthet a felejtésben.

A nő biccent, majd titokzatos mosollyal az ajkán elfordul, a húgához lép, és óvatosan átkarolja a derekát. Kecsesen ring a feneke, ahogy a húgát támogatva a bejárat felé indul.

Leó a biciklihez lép, a kormánynál fogva felállítja, majd maga mellett tolva követi Jázmint és a húgát, és közben arra gondol, hogy hogyan markolná ezt a formás feneket, miközben a nő épp rajta lovagol...