„... tested-lelked remeg, akkor is, ha nem akarod." (Herkules – Ez nem lehet szerelem)

Evelin ebben a pillanatban csak csendre és magányra vágyik. Lüktet a feje, és egyértelmű, hogy nem kellett volna hagynia, hogy a húga rádumálja a vodkára, de Vivien bárkit bármire képes rávenni – legalábbis Evelin ezzel próbálja elhitetni magával, hogy nem ő volt végtelenül ostoba. Evelin nem szokott inni, néha az édesapjával vacsora után, míg a napjukról mesélnek egymásnak, elkortyolgat egy fél pohár bort, szilveszterkor pedig sosem utasítja vissza a pezsgőt, de az alkoholfogyasztás nála ennyiben ki is merül, így természetes, hogy a vodka még most is égeti a gyomrát – hiszen egész nap alig evett valamit...

Fellélegzik, ahogy kilép a járdára, ugyan a zenét itt is hallani, de már legalább nem olyan hangerővel, mint a kerthelyiségben. Evelin maga köré fonva a karját elindul – jobbra van egy park, ott akar járni egyet, hogy kiszellőztesse a fejét. Vivien kicsit aggódott, hogy egyedül indul el, de Erik szerint ebben a parkban biztosan nem lehet baja, amivel Evelin is egyetért, hiszen a park egyrészt jól kivilágított, másrészt nincsenek benne eldugott, bokros helyek, csak néhány fa, virágágyások, rengeteg fű, padok és egy-két szobor. Bár Vivien még így is tiltakozott, úgyhogy Erik végül azzal nyugtatta meg, hogy a park környékén mindig vannak polgárőrök, illetve a rendőrség is gyakran kanyarodik arra, hogy kordában tartsa a mulatozni vágyó ifjúságot. Evelinnek jólesik, hogy Erik megértette, most egyedül szeretne járni egyet. (Bár igen valószínű, hogy ha nem ér vissza hamar, a férfi végül utána indul, csak a biztonság kedvéért.)

Evelin senkinek sem néz a szemébe, ahogy céltudatosan halad előre, de még akkor sem, amikor végre a parkba ér. Elég sokan vannak idekint, a padokon és csak úgy a füvön is ülnek, vagy éppen egy-egy fa körül csoportosulnak – Evelin nem irigyli a környéken lakókat, biztosan nem lehet kellemes ezt a zajongást hallgatni. Kicsit meglepi, hogy leginkább tizenéveseket lát, ennyi idősen ő még otthon ült esténként, és olvasott vagy filmet nézett – persze, ha jobban belegondol, most, huszonévesen sem tesz mást, kivéve persze a mai estét.

A mai estét, amiről kezd úgy vélekedni, hogy óriási hiba volt. Mit is várt tulajdonképpen? Mit remélt? Reggel még olyan jó ötletnek tűnt az egész. Azt hitte, azzal, hogy máshogyan néz ki, képes lesz arra, hogy máshogy is viselkedjen, hogy valaki más legyen. De mostanra rájött, hogy igazából a legkevésbé sem akar más lenni, mint aki, éppen ezért csak arra vágyik, hogy otthon legyen, bebújjon az ágyába és filmet nézzen. Mesefilmet talán – valami kedveset, aranyosat és szépet. Lehet, hogy majdnem huszonhét évesen, az éjszaka kellős közepén, miközben körülötte épp mindenki kitombolja magát, ez szörnyen gyerekesnek tűnik, de igazából egyáltalán nem szégyelli, hogy erre vágyik, sőt, igenis büszke arra, hogy olyan, amilyen. Még akkor is, ha...

Evelin dühösen szusszant.

Az ég szerelmére, be kell végre ismernie, legalább magának!

Még akkor is, ha jelenleg éppen rettenetesen szánalmasnak érzi magát Kornél miatt. Mert sajnos ez így van – Evelin nem a fájdalom miatt akart ma éjszakára más lenni, hanem ezért, bár most már belátja, hogy inkább marad önmaga, akár még szánalmasan is.

Evelin tudja, hogy nagyon buta volt. Hosszú éveken keresztül áltatta magát olyasmivel, amiről valójában tudta, hogy sosem lesz valóság. Nem véletlen, hogy pár évvel ezelőtt hónapokon keresztül randizott egy volt osztálytársával, igaz, eleinte csak azért, mert nem tudta, hogy mondjon nemet, a fiú olyan kedves és figyelmes volt, ő pedig nem akarta megbántani, és végül akkor is Kornél miatt győzte meg magát, hogy semmi értelme folytatni a köztük lévő kapcsolatot, holott kedvelte a fiút és mindig jól érezte magát vele. De hát, ha valaha is igazán akarta volna Kornélt, akkor tett volna azért, hogy ne csupán annyi legyen köztük a kapcsolat, hogy köszönnek egymásnak, mert történetesen szomszédok. Megpróbálhatott volna beszédbe elegyedni vele, érdeklődhetett volna felőle, ilyesmi. De ő csak távolról ábrándozott róla és nem tett semmit – mert igazából nem is akart. Valójában csak felhasználta Kornélt, hogy megvédje a szívét attól, hogy bárki is összetörhesse.

Nos, ennek az elhibázott éjszakának legalább annyi haszna van, hogy ezt végre beismerte. Evelin – magát is meglepve – elmosolyodik. Úgy érzi, mintha súlyos kövek gördülnének le a mellkasáról, mintha újra tudna szabadon lélegezni. Végül is mindenki követ el az életében ostobaságokat, nem? Az ő ostobasága Kornél volt, de ezzel együtt tud élni, és semmi szükség arra, hogy mindezért kibújjon a bőréből és bolondot csináljon magából. Vagy éppen olyan lányt, aki úgy fest, mint egy... hát igen, mint egy ribanc. Jó, lehet, hogy a húga szerint istenien néz ki, és az is, hogy gyakorlatilag minden lány, akit csak látott, sokkal merészebben öltözött fel, mint ő, de ettől őt még nagyon feszélyezi, hogy a férfiak sóvárogva bámulják – igazából ezért is kérte Eriket, hogy üljenek hátrébb, míg Vivien a színpad előtt ugrál, és végül ezért fogta inkább menekülőre a dolgot.

Evelin fáradtan felsóhajt. Nagyon szeretne otthon lenni. Zavarja, hogy most is érzi, ahogyan figyelik – pedig abban bízott, hogy ha elszökik a kerthelyiségből, akkor megszűnik ez a nyomasztó érzés. Azt hitte, itt a parkban senki sem fog rá figyelni. Nem akarja, hogy bárki is bámulja. Már csak azért sem, mert tudja, hogy hazudik azoknak, akik ránéznek, hiszen eszében sincs bárkivel lefeküdni, márpedig az, ahogyan kinéz, pontosan ennek az ellenkezőjét adja a világ tudtára, és akármilyen irányból is nézi, ez nem éppen tisztességes dolog.

De nem lenne képes olyan férfival lefeküdni, akit nem ismer – hiszen ahhoz is hosszú hónapok kellettek, hogy a volt gimis osztálytársával lefeküdjön, pedig őt aztán jó ideje ismerte már, és igazából akkor is csak azért tette meg, mert kíváncsi volt, és mert a teste tagadhatatlanul vágyott rá. Bár ez a mai napig szégyennel tölti el, attól pedig, hogy még lelkiismeret-furdalása is volt Kornél miatt, csak még szánalmasabbnak érzi magát, úgyhogy erre igyekszik inkább nem is gondolni.

A nővére minden helyesebb pasival képes ágyba bújni, bár Evelin fel nem tudja fogni, hogy ez (már a nyilvánvalón túl) miért is jó neki. Vivien pedig... nos, az ő szexuális élete teljes rejtély Evelin számára, ami talán jobb is így. Igazság szerint boldogabb lenne, ha Jázmin kalandjairól sem tudna – például csak azért nem jár a régi kedvenc könyvesboltjába, mert Jázmin tavaly lefeküdt a tulajjal, és Evelinnek fogalma sincs, hogy lehetne képes ennek a tudásnak a birtokában a férfi szemébe nézni. Nos, igen, lehet, hogy prűd egy kicsit... (De túl élénk a fantáziája, és ha meglátná a férfit, ha akarná, ha nem, rögtön elképzelné, hogy a nővére és ő... és nem, ezt a legkevésbé sem akarja elképzelni.)

Evelin egyre kényelmetlenebbül érzi magát. Lopva felnéz, de csak önfeledten mulatozó fiatalok vannak körülötte, akiket láthatóan a legkevésbé sem érdekel, hogy ő éppen itt sétálgat. Lehet, hogy kezd paranoiás lenni? (Bár ezt nem szívesen ismeri be, de míg Erikkel hátrébb nem ültek, folyton a dekoltázsára sandított, attól tartva, hogy csak azért bámulják, mert a melle már nincs a helyén...) Vissza kellene mennie Erik mellé – a férfi biztos megvédené, ha valaki bepróbálkozna nála. Ha megkéri, talán még azt is eljátssza, hogy együtt vannak – Erik elég félelmetesen fest ahhoz, hogy senki ne akarjon vele szembeszállni, főleg nem az ő kegyeiért.

Zavartan hátrales a válla felett, és közben elég idiótán érzi magát – mintha valami rossz horrorfilm lényegtelen mellékszereplője lenne, akit bizony mindjárt kegyetlenül és brutálisan kivégez a szívtelen gyilkos, akit nyilván több országban is köröznek és... Persze, egy tizenévesektől zsúfolt park kellős közepén, hihető – rója meg magát, majd megrázza a fejét és újra maga elé néz.

Azonban az érzés, hogy követik, hogy figyelik, még mindig sötéten motoszkál benne, ezért aztán mégis megint hátrales. A tekintetét egy nem sokkal mögötte lépkedő férfi tekintete ejti rabul. A lány ügyetlenül megbotlik, majdnem elesik, de sikerül megtartani az egyensúlyát. A szíve hevesen dobog, és nagyon-nagyon szerencsétlennek érzi magát, ahogy elpirulva megfordul, és szembenéz a férfival – elég értelmetlen lenne tagadni, hogy kiszúrta, végül is majdnem csúfosan orra bukott miatta.

Az idegen somolyogva, lezserül zsebre dugott kézzel közeledik felé. Még így viszonylag távolról is látszik, hogy a férfi jóképű, olyan borongósan és sötéten, bár talán Evelin csak azért érzi így, mert az idegen kusza haja és a szeme is feketének tűnik.

Evelinnek görcsbe ugrik a gyomra. Miért érzi úgy, hogy ez a férfi veszélyes? Olyan, mint valami ragadozó. Vajon követte? És ha igen, miért?

Már csak pár lépés választja el őket egymástól, és bár Evelin az elmúlt pár másodpercben még halványan reménykedett, hogy a férfi mégsem felé tart, és egyszerűen csak jót derül rajta, de az, ahogy élesen és kíméletlenül nézi, egyértelművé teszi, hogy igenis hozzá fog lépni. Evelin visszatartja a lélegzetét.

A férfi alig fél méterre megáll előtte. Nem szólal meg, csak nézi. Így közelről, a mellettük álló lámpa fényében még inkább jóképűnek tűnik, bár van benne valami ridegség, talán a határozott és kicsit kemény vonásai miatt. Sötétbarna szeme van, nem fekete, ilyen közelről már látszik. És a tekintete... borzongató érzéseket csal Evelin testébe, a lány érzi, hogy tiszta libabőr lesz a karja. Pedig a férfi csak nézi. Hogy képes így nézni? És miért nem mond már valamit?

– Miért követ? – bukik ki a kérdés hirtelen a lányból. Meglepődik a saját hangjától, egészen más, mint lenni szokott. Nem könnyed és lágy, hanem mély és... érzéki? Te jóságos ég...

A férfi somolygása lusta mosollyá szélesedik. Még ez a mosoly is veszélyről suttog.

– Nem követtelek, utol akartalak érni – közli, nem vesződve a magázással.

A hangja olyan, mint ez a nyáréjszaka – balzsamos sötétséggel vonja körbe Evelin testét. A lány már semmilyen zajt és hangot nem érzékel, mintha lebénult volna az éjszaka, mintha megdermedt volna a sötétség. Mintha a férfi hangja lassan és kérlelhetetlenül áthatolhatatlan burkot szőne köréjük – talán így lopja el őt a világból, ezzel a delejező, csábító hangjával...

– Miért? – kérdi Evelin szinte csak lehelve. Megrémiszti ez az idegen, mégsem tudja nem elbűvölten nézni. – Úgy érzem magam, mintha valami préda lennék. – Csak amikor kimondja, jön rá, hogy tényleg így érez, és a saját hirtelen őszinteségétől még jobban megrémül.

– Én meg a vadász? – kérdi a férfi, és a tekintetében mintha sötétség gomolyogna.

Evelin önkéntelenül félrebillenti picit a fejét és összehúzza a szemét, ahogy a férfit figyeli.

– És mire vadászol, talán a szívemre? – kérdi, bár fogalma sincs, miért. Nincs semmi játékosság a hangjában, semmi flörtölésre emlékeztető. Inkább mintha valami rémálmokból alattomosan előkúszott démon előtt állna, aki valóban a szívét akarja – leginkább talán kivágni.

A férfi már nem mosolyog. Komoly tekintettel nézi Evelint, és egészen halkan szólal meg:

– Tudod, igen sok testrészedet szeretném megérinteni, de a szívedet biztosan nem.

***

Ahogy a lány telt és csábítón rózsaszín ajka meglepetten elnyílik, Leó egyetlen dologra tud csupán gondolni: meg kell ízlelnie őt, most azonnal. Nem bírja ki, ha nem teszi meg.

Hirtelen mozdulattal közelebb lép, a lány karcsú derekára csúsztatja az egyik kezét, a másikat pedig a tarkójára, és mielőtt a lány egyáltalán észrevehetné, már csókolja is. Nem finomkodik, érezni akarja a lányt, így a nyelve rendíthetetlenül előrecsusszan, és amikor a lány nyelvét érinti, édesen szétomló ízek remegtetik meg az egész világát.

Leó számtalan nővel csókolózott már, épp eléggel ahhoz, hogy egy csókot pusztán kellemesnek érezzen, de ne izguljon fel tőle. Épp ezért meglepi, hogy a merevedése máris kőkeményen feszül a sliccéhez. Fogalma sincs, mikor érzett utoljára ilyen emésztő és mindent elsöprő vágyat pusztán egyetlen csóktól.

A lány bátortalanul és gyengéden viszonozza az érintést, épp csak megrebben a nyelve, épp csak picit jobban elnyílik a szája. Leó próbál lassítani, próbál kevésbé türelmetlen és kíméletlen lenni, de képtelen magát visszafogni. Éreznie kell ezt a lányt, mert ez valami elképesztően csodálatos...

A lány alig pár pillanat múlva megadja magát, eltűnik belőle minden riadt tartózkodás. És amikor a lány nyelve ugyanazzal a mohósággal keresi az övét, mint amivel ő is érinteni vágyik a lányét, Leó közelebb húzza őt magához. A testük szorosan egymáshoz tapad, és Leót csak egy hajszál választja el attól, hogy bele ne nyögjön a csókba, mikor megérzi az erekciójához préselődő lágy és puha testet.

Szinte már kiéhezetten falják egymást, és nem elég, atyaég, még így sem elég...

Leó keze a lány derekáról a hátára siklik, aztán lejjebb, egészen a fenekéig, és nem tud ellenállni a kísértésnek, belemarkol a kívánatos halomba. A lány lába kicsit elgyengül, erősebben és mégis elveszettebben dől hozzá. Mintha Leó lenne az, aki itt tarthatná a világban, mintha egyedül ő lenne képes megakadályozni, hogy széthulljon. Leó tagadhatatlanul elégedettséget érez, amiért ilyen hatással van a lányra.

A férfi leheletnyit elhúzódik, mielőtt teljesen elvesztené a fejét, a fogával megkarcolja a lány ajkát, és szinte a szájába suttogja a szavakat:

– Itt lakom a sarkon, mit szólnál hozzá, ha ezt nálam folytatnánk?

A lány nem válaszol. Pihegve kapkodja a levegőt, a melle minden lélegzetvételnél Leó mellkasának feszül, és ez őrjítően jó érzés. Meztelenül is érezni akarja.

Leó megérzi a lányban a bizonytalanságot, ezért újra mélyen megcsókolja. A lány gondolkodás nélkül viszonozza, aztán a keze Leó mellkasához rebben, tétován érinti. Leó először fel sem fogja, hogy az érintés tiltakozás, de amikor eljut az agyáig, hagyja, hogy a lány elhúzódjon tőle. Bár nem engedi el, csupán annyira, hogy az ajkuk már épp ne érjen össze.

– Ez nem én vagyok... – motyogja fátyolos hangon a lány.

– Tessék? – nyögi rekedten Leó.

A lány nagyobb erőt fejt ki a kis kezével, és Leó ezúttal kénytelen valóban elengedni. Mikor megszűnik köztük a kapcsolat, hiányt érez, és sóvárgást.

– Ne haragudj, de... szóval ez nem... mármint... én...

– Édes, fogadjunk, hogy meg tudnálak győzni – szól közbe Leó kicsit keményebb hangon, mint szeretné, és a keze máris a lány arcát érinti, hüvelykujja vágyakozón simít végig a lány megduzzadt ajkán.

– Ebben egészen biztos vagyok – bólint a lány, és zavart kis félmosollyal néz fel rá.

Leót meglepi ez a keresetlen őszinteség.

– Tényleg?

– Ó, még egy-két ilyen csók, és gyakorlatilag bármit megtennék, amit kérsz. – A lány mosolya még zavartabb, mint az előbb, és Leó figyelmét nem kerüli el, hogy megremeg a hangja.

– Igazán? – súgja Leó elmélyülő hangon, mert a lány szavai ezernyi képet vetítenek elé, szenvedélytől ködös, túlságosan is pikáns képeket...

– De legyél úriember, és hagyd, hogy elmenjek.

– Sose voltam úriember – húzza el a száját Leó. Nem, sosem volt az, és most sem akar az lenni, a legkevésbé sem.

– Talán pont most kellene elkezdened.

A lánynak gyönyörű szeme van. Hatalmas és élettel teli, és valami egészen különös árnyalat – Leó nem is tudja eldönteni, hogy zöld vagy inkább kék, talán egyszerűen csak valahol a kettő között, mindenesetre teljesen lenyűgözi. Órákon keresztül tudná nézni ezt a szempárt, és ettől a gondolattól kifejezetten hülyén érzi magát.

Szótlanul nézi a lányt, aki ártatlanul nyílt tekintettel néz rá vissza. Miért van bizalom a szemében? Miért néz úgy, mintha ismerné?

Leó értetlenül figyeli a lányt. Elcsábíthatná őt, ő maga vallotta be – csak éppen nem úgy mondta, mintha ez felhívás lenne keringőre. És ez mégis miért érdekli őt? Az ég áldja meg, elcsábíthatná! Akkor mégis miért nem mozdul? Miért nem lép felé? Miért nem ragadja meg?

Mi a kurva életért bízik benne ez a lány?

Leó látja a lány tekintetében a vágyat. Ott van, még csak leplezni sem akarja, ott lüktet tisztán a bizalom mellett. Akkor mégis miért utasítja vissza? Nem úgy néz ki, mint egy naiv kislány, nyilván nem kerget illúziókat... Talán meg kellene hívnia néhány italra, hogy egy kicsit oldja a gátlásait. Vajon akkor is képes lenne nemet mondani?

És a lány csak nézi, kedvesen és bizalommal, miközben Leóban élete talán leggyötrőbb háborúja dúl. Elengedni vagy megtartani?

Miért néz rá ennyi néma bizalommal, az isten szerelmére?

Ez az a pont, ahol Leó elveszti a csatát. Nem tudja elcsábítani ezt a lányt – igen, egyszerűen azért, mert a lány bízik benne, és Leó nem szokott hozzá, hogy bárki is így nézzen rá, valamiért mégis meg akar felelni ennek a bizalomnak – vagy talán csak nem ő akar az lenni, aki összetöri és eltörli ezt a kedves csillogást a lány szemében.

Leó megingatja a fejét, és hátrébb lép.

– Visszakísérlek – jelenti ki.

Bassza meg, most meg már nyavalyás lovagot játszik?

Talán így negyvenévesen kezd egy kicsit berozsdásodni... Nem, ez így túl finom megfogalmazása a dolognak – jobban illik ide az elpuhulni. Igen, határozottan kezd elpuhulni. Egy napot tölt csak néhány szerelmes ökör társaságában, aztán jön egy bájos szempár, és tessék, ő máris meghunyászkodik. Szánalmas...

A lány ellazulva bólint, és elindul. Leó zsebre dugott kézzel mellészegődik, nem mond semmit. Mégis mit mondhatna? Könyörögni azért nem fog, nem, azt biztosan nem... De, a pokolba is, ezért a lányért még könyörögne is – akarja őt, annyira akarja. Még nem lenne késő, még meggyőzhetné...

Persze nem tesz semmit. Érzi, hogy a lány lopva-lopva felé sandít, de ő nem néz újra rá. Minek? Ez a lány nem lesz az övé. Leónak sok bűne van, de az nem tartozik közéjük, hogy olyan nőt vitt volna ágyba, aki ne akarta volna. Tisztában van vele, hogy kihasználja a nőket, de nem vadállat, mindig figyel arra, hogy a nőnek is megérje, csupán szeretetre, gyengédségre és kedvességre nem képes. De ha valaki nem akarja őt, akkor nem erőszakoskodik. Most sem fog. Még úgy sem, hogy tudja, meggyőzhetné ezt a lányt. De sajnos csak a testét, a lelkét viszont gyakorlatilag megrontaná. Erre nem képes. Mégsem tudja eldönteni, hogy mindezt komolyan is gondolja, vagy csupán magát győzködi.

Ahogy kilépnek a kerthelyiségbe, a lány megáll és felé fordul. Leó hidegen és közönyösen néz rá.

– Tényleg ne haragudj, én nem akartam... – kezdi a lány tétován. – Tudom, hogy nem éppen úgy nézek ki, de csak azért, mert azt hittem, ma lehetek valaki más, ami persze elég nagy ostobaság volt a részemről, mert mégis hogy lehetnék más, mint aki vagyok...

– Édes, elég, nincs semmi baj – szól közbe Leó, mert semmi kedve hallgatni ezt az idióta mentegetőzést. A lány nem képes egyéjszakás kalandra, oké, sokan vannak ezzel így, nem mindenki olyan romlott lelkű, mint ő. Bár ettől függetlenül persze hazudik. Nagyon is van baj. Úgy áll a farka, mint a cövek, és úgy vágyik erre a lányra, mint még talán soha senkire.

A lány bólint, aztán megfordul, bizonytalanul lép párat, mintha menni is akarna és maradni is, végül mégis visszafordul Leó felé.

– Miért hívsz édesnek?

Leó ajkára sötét mosoly kúszik.

– Egyrészt, mert nem tudom a neved – mondja halkan, közelebb lépve a lányhoz –, másrészt pedig, mert igen édes ízed van. – A lány élesen szívja be a levegőt, a melle ingerlően kidomborodik. Leó keze a lány állához ér, finoman és könnyedén, majd végigsimítja a lány karcsú nyakát, és az ujjai a melle puha domborulatára rajzolnak lusta íveket. – Kíváncsi lennék rá, hogy vajon máshol is ilyen édes vagy-e... – súgja Leó elmélyülő hangon, aztán mielőtt egészen elveszne a lány sima, tejfehér bőrének az érintésében, hirtelen hátrébb lép, és komoran, sötéten néz a lányra. – Ha a helyedben lennék, most igen gyorsan eltűnnék innen.

A lány úgy iszkol el, mintha kis madárka lenne, akit lövés dörrenése riaszt meg. Leó elfelhősödött tekintettel bámulja, ahogy eltűnik a tömegben. Akár egy csalfa tündér.

– Szeretnéd, ha megvigasztalnálak? Itt lakom szemben.

Leó végignéz a karjába csimpaszkodó vörös hajú nő buja domborulatain, majd különösebb mérlegelés nélkül egyetlen pillanat alatt úgy dönt, hogy ha már a szőke lány nem lehet az övé, akkor ez a vörös pont megteszi – talán jobb is, érettebbnek és tapasztaltabbnak néz ki, és láthatóan egyáltalán nem ódzkodik attól, hogy egy idegennel szexeljen.

Mégis, amikor úgy fél órával később Leó a nőbe hatol, nem őt, hanem azt az édes szépséget látja maga előtt, és ilyesmi még soha nem fordult elő vele – soha nem történt meg, hogy mást képzeljen annak a helyébe, akivel éppen együtt van...