„Hol volt, hol nem volt, régi nóta száll... Volt két idegen, aki hirtelen egymásra talált..." (A Szépség és a Szörnyeteg – Hol volt, hol nem volt)

Evelin félreteszi a könyvet, nem tud most a sorokra figyelni. Hiba volt kijönnie a vízelvezető partjára, mert ez is csak Leót juttatja eszébe, de már otthon sem bírta. Akárhová nézett, akárhová lépett be, mindig mindenhol mintha Leót látta volna. Ott ült a teraszon, a lába lazán keresztbe téve, a napszemüvege feltolva a feje tetejére, még jobban összekuszálva amúgy is borzas haját. Látta őt a konyhában, amint egy csésze kávéval a kezében beszélgetésbe mélyed a papájával. Ott ült a nappaliban Erik mellett, előre dőlve, a térdére támaszkodva és feszülten függesztve tekintetét a tévé képernyőjére. A szobájában a könyvespolc előtt állt, lezserül zsebre dugott kézzel és mosolygott, vagy az ágyán feküdt, és felvont szemöldökkel, kihívóan intett neki. Vagy csak szaladt le a lépcsőn, könnyed, puha léptekkel, vigyorogva.

Nem lehetett már elviselni ezeket a pillanatokat. A pillanatokat, amikor Leó mintha még mindig lenne – mármint vele, neki. Mert persze a férfi van, létezik, csak éppen ő nem tud róla semmit. Evelin nem hitte, hogy ennyire nehéz lesz. Hogy a színek mintha kikopnának a világból, hogy minden megfakul, megszürkül. Hogy az üresség, ami valahol mélyen benne egyre terjeszkedik, ennyire fájdalmas lehet. Persze nem adta fel, nem, azt semmiképp, szorongatja a reményt, makacsul és kitartóan, de attól még nagyon nehéz.

Főleg, amikor a bizonytalanság ostoba kérdésekkel sanyargatja. A „mi van, ha" kérdésekkel, amiket Evelin egyre inkább gyűlöl. Sose gondolta, hogy valaha bármilyen szót is meggyűlölhet, de ezt a hármat egyre inkább utálja. Mert mi van, ha téved? Ha Leó vígan éli világát, és még csak eszébe sem jut? Ha butaság a mese? Ha Jázmin is téved? Ó, a téved szó is kezd a gyűlölt szavak egyre népesebb kupaca felé araszolni.

A várakozás határozottan pocsék dolog. Főleg, ha az ember azt se tudja, meddig kell várnia, hát még, ha azt se, van-e egyáltalán értelme. Persze Evelin makacssága nem ismer határokat, úgyhogy mindezzel csak azért sem foglalkozik – vagy legalábbis legtöbbször nem.

Hétfőn még lelkes volt. Ábrándokat dédelgetett, lebegős jókedvvel várta a délutánt, dúdolgatott egész nap, és persze másra sem gondolt, csak Leóra. De a férfi aznap nem jött el. Evelin azonban nem esett kétségbe, akkor még nem. Úgy vélte, bármit is gondol vagy érez Leó, nyilván megpróbálja magának megmagyarázni, hogy kettőjük között mindennek vége, hogy elérte, amit akart, és innen nincs tovább.

Azért kedden már kicsit nyugtalanabb volt. Elég gyakran pillantgatott az órára, aztán pedig az emelet folyosóján az ablak elé húzott egy széket, és üres arccal, bambán meredt ki az utcára. Csak innen lehet a házuk elé látni (meg Jázmin szobájából), szóval még a vécére is csak lopva és gyorsan szaladt el, nehogy lemaradjon a pillanatról, amikor Leó megérkezik. Mert Evelin érezte – nem tudja, hogyan, de egyszerűen érezte –, hogy Leó jönni fog. Mintha össze lennének kötve, mintha a másik rezdülései akkor sem lennének ismeretlenek, ha egymástól távol vannak.

És akkor ott volt Leó. Evelin szíve hevesen dobogott, képtelen volt ülve maradni, és annyira, de annyira szeretett volna a férfihoz rohanni, a karjába vetni magát, és aztán minden lehetséges módon belefeledkezni. De ez sajnos nem képezte a terv részét, úgyhogy – bár fogalma sincs, honnan volt ereje – visszafogta magát.

A függöny mögül kukucskálva végigkövette Jázmin és Leó beszélgetését. A szavaik ugyan nem értek el hozzá, de Leó arcát egészen jól látta. Látta rajta a feszült várakozást, látta az idegességet, aztán a dühöt, és végül látta az ürességet is.

Mikor Jázmin becsukta a kaput, Leó még hosszú percekig állt mozdulatlanul, bár valószínűleg ennek nem volt tudatában. Úgy állt ott, a kapujuk előtt, mintha elfelejtette volna önmagát, mintha kizuhant volna az időből. Csak állt teljesen mozdulatlanul, szinte nem is pislogott, az arca kifejezéstelen, a tekintete pedig üres. Tökéletesen üres.

Evelin szíve sajgott.

Aztán Leó elindult. Tétován, szinte botorkálva. Mint aki még mindig nincs jelen. Evelin addig követte a tekintetével, amíg csak tehette. A férfi válla mintha meggörnyedt volna, a járásából pedig eltűnt a rá jellemző határozottság és céltudatosság. És Evelin szörnyen érezte magát, mert mindez az ő hibája volt.

Magába roskadva ült vissza a székre, és talán ugyanazt érezte, amit Leó is érezhetett. Lehet, hogy egész éjszaka ott maradt volna, ha Jázmin nem jön fel hozzá, aztán nem rángatja le a konyhába. A nővére belediktált egy csészényi forró teát, aztán egész este vele maradt. Nem beszéltek sokat, bár néha Jázmin megkísérelte megnyugtatni (ezt végül eredmény híján feladta). Az a délután és este pokolian gyötrelmes volt, Evelin így utólag nem is nagyon tudja, hogy bírta egyáltalán ki. De kibírta, és másnap újult hittel nézett a várakozás elébe. Úgy döntött, hogy nem kínozza magát semmittevéssel és gondolkodással, helyette inkább olvasni fog.

Előbb Jázmintól akart kölcsönözni könyvet, de a nővére szinte csak krimiket olvas, azok közül is előnyben részesítve azokat, amelyekben akad némi romantika, és pont ez az, amire Evelin a legkevésbé sem vágyott. Minden, ami romantikus, úgyis Leót juttatta volna eszébe, márpedig pont azért akart olvasni, hogy ne gondoljon állandóan a férfira. Úgyhogy Vivienhez fordult, a húga évek óta nyúzza, hogy hadd adjon neki könyveket, mert tudja, hogy Evelin imádná őket, ha vége hajlandó lenne kilépni a „romantikus beszűkültségéből", így aztán Evelin most megadta magát.

Mikor belépett Vivien szobájába, és elmondta, miért jött, a húga örömében sikongatva a nyakába ugrott. Egy órával később Evelin három könyvet szorongatva hallgatta Vivien lelkes élménybeszámolóját a kezébe adott regényekről. Vivien már nyúlt volna egy következő könyvért, de Evelin leállította. Őszintén örült a húga örömének, de nem igazán volt abban az állapotban, hogy továbbra is képes legyen koncentrálni a szavaira. Bocsánatot kért, megköszönte a könyveket, majd Vivien megértő tekintetétől kísérve a szobájába menekült, és belevetette magát az olvasásba.

Igazából azóta mást se csinál, csak olvas (és meglepő módon tényleg élvezi a húga könyveit, gondolatébresztőek, izgalmasak és érdekesek, bár azért olykor hiányzik belőlük a lelket melengető romantika). Néha talán percek is eltelnek anélkül, hogy Leó az eszébe jutna. Egy vagy két perc, talán – gondolja fanyarul Evelin, de azért az ajkára mégis árulkodó mosoly szökik.

Nagyon hiányzik neki a férfi. Ma péntek van, vasárnap vele volt, kedden még láthatta, és mégis... úgy hiányzik, hogy az egyszerűen fáj. A legváratlanabb pillanatokban mindenféle apróság eszébe jut – például, hogy mennyire kedvesek a ráncok a szeme sarkában, ha mosolyog vagy nevet, vagy, hogy mennyire jó érzés, amikor átöleli és megfeszülnek a karján az izmok, vagy, hogy miként komolyodik el az arca, amikor csak a beszélgetésükre figyel, vagy a keze, ami rettenetes-csodálatos módon képes felkorbácsolni a vágyat és a szenvedélyt, az ujjai, amint az ő bőrét cirógatják...

Nos, igen, szóval elég sok minden, és ezektől akárhogy igyekszik, nem tud szabadulni. Igazság szerint minden hiányzik, ami Leó.

Evelin hanyatt fekszik a pokrócon, a karját a feje alá fűzi, és csak bámulja az eget. A tekintete a puha-fehér felhők lomha mozgását követi, és közben azon gondolkodik, hogy vajon hol van most Leó, mit csinál, jól van-e, hogy vajon mi történt vele az elmúlt napokban...

Csobbanás hangja riasztja meg a lányt. Hirtelen felül, szétnéz, de csak langymeleg szellő suttog a fák leveleivel. Nincs itt senki.

Evelin szíve már majdnem normális ütemre vált, amikor nem sokkal előtte megremegnek a fűszálak, és hangos kuruttyolással egy igen csúnya, méregzöld varangyos béka ugrik elé.

– Jézusom, a szívbajt hozod rám! – kiált fel, aztán viszont kuncogni kezd. Egy békához beszél – most komolyan, hol hagyta a józan eszét?

A béka Evelin hangjára megdermed, és a lány úgy érzi, mintha ránézne. Leereszkedően és méltóságteljesen, ami teljesen agyament gondolat egy békával kapcsolatban.

– Csúf kis jószág vagy – jegyzi meg Evelin, ahogy felhúzza mindkét térdét, és rátámasztja az állát. – Már ne vedd sértésnek – teszi még hozzá, mert talán a békáknak is van önérzetük, és ő igazán nem akar udvariatlan lenni. – Lehet, hogy békamércével mérve kifejezetten... ööö... helyes vagy.

Evelin újra kuncog. A béka pedig kidüllesztett szemmel bámul rá, mintha csak azt kérdezné, minden rendben van-e. A lány picit félrebillenti a fejét, és szúrósan néz a kis állatra.

– Mondd, miért bámulsz?

Tényleg egy békával beszélget. Evelin zavartan a füle mögé simít egy elkószált hajtincset, és félszegen elmosolyodik. A béka nem mozdul, nagyot pislog, aztán bámulja tovább a lányt, mintha legalábbis várna valamire. Evelin egy darabig fürkészi, aztán úgy dönt, ha már elkezdte, teljesen mindegy, ha folytatja – úgyse hallja senki.

– Ne nézz így rám, nem foglak megcsókolni. Ne is kérd! Felőlem akármilyen csuda herceggé változhatnál. Peched van. Nekem nem kell semmilyen herceg, én csakis a szörnyetegre vágyom.

Evelin nagyot, bánatosat sóhajt. Mennyire szánalmas, hogy egy békának önti ki a lelkét?

– Ha pár évvel hamarabb jössz, megcsókoltalak volna – mondja azért, nehogy megbántsa a csúnya kis jószágot. A béka brekeg egyet, amit Evelin a megbocsátás jelének vél. – Köszönöm, hogy megértesz, tényleg, ez nagyon rendes tőled.

Evelin elvigyorodik – igazából nagyon vicces (és persze teljesen tökéletesen abszurd), hogy egy békával beszélget, arról már nem is beszélve, hogy úgy érzi, a béka érti őt és kommunikál vele.

– De azért ne ess kétségbe, és ne add fel, előbb-utóbb megtalálod a hercegnődet. – Evelin szomorkásan néz a békára. – Bár ezt akár magamnak is mondhatnám, mármint én nem hercegnőre várok, mielőtt félreértenél, hanem az én herceg-szörnyetegemre, de amúgy stimmel. Nagyon utálok várni – szusszant dühösen. – Talán jobb lenne, ha én mennék hozzá, nem? Mi van, ha nincs jól? Ha történt vele valami? – Evelin elfordul a békától, tekintete az ég felé kalandozik, és mielőtt megakadályozhatná, lemondó sóhaj szakad ki belőle. – Mi van, ha nem akar? – visszanéz a békára, aki továbbra is egyszerűen csak mered rá. – Szeretem őt, de mi van, ha tévedek, és ő nem szeret? Ha nem igaz anya meséje? Ha nem kellek neki? – A lány nem tudja elrejteni a hangjából a keserűséget és a félelmet. – Hogyan éljek nélküle? Hogy, mikor már tudom, milyen vele? Én... nem bírom – suttogja. – Akarom őt. És azt hiszem, be fogok dilizni. Bár talán már bediliztem, tekintve, hogy hozzád beszélek.

Evelin elhallgat, kicsit szorosabban öleli át a lábát és húzza magához, a homlokát pedig a térdére támasztja. Most már egyáltalán nem érzi mókásnak, hogy egy békával társalog. Nagyon utálja, hogy ezek a kérdések állandóan elgyengítik, hogy nem erősebb, és még lelkiismeret-furdalása is van, mert ilyenkor úgy érzi, hogy nem hisz Leóban. Pedig minden bizonytalansága ellenére hiszi, hogy a férfi előbb-utóbb eljön. Csak azt kívánja, hogy ez inkább előbb legyen, mint utóbb, mert attól tart, ez a várakozás végül tényleg megőrjíti.

A béka megint brekeg egyet, egészen elégedetlenül, mintha csak neheztelne, hogy a lány már nem fordít rá figyelmet, úgyhogy Evelin kelletlenül visszanéz rá.

– Tudod, mit meg nem adnák azért, ha most itt lenne velem? Ha tudhatnám, hogy jól van, ha láthatnám... Egek, ezért még téged is megcsókolnálak, komolyan.

– Arra nem lesz szükség.

Evelint villámcsapásként éri a háta mögül érkező bársonysötét hang. Megfordul, és a szíve őrülten kezd dobogni, a levegő a tüdejében reked, képtelen megmozdulni, csak nézi, nézi Leót, amint zsebre dugott kézzel kilép a fák közül, és halvány félmosollyal az ajkán egyre közelebb ér hozzá, majd pár lépéssel előtte megáll. Néznie kell őt, mert alig hiszi el, hogy ez most a valóság.

– Leó... – suttogja a lány, és a hangjában ott van minden: a remény, az öröm, a vágy, a szerelem, az egész lelke – mindent Leónak ad, ahogy kimondja a nevét, mert a férfi itt van, eljött, eljött érte, hozzá, és Evelin ebben a pillanatban már tudja, hogy a mesék igazak...

***

Leó komolyan szeretné megcsókolni azt a békát – jó, nem, azt azért mégsem, de mondjuk, szívesen vállon veregetné. Már ha egy békának van válla, amiről fogalma sincs, ugyanis nincs tisztában a békák anatómiájával, de ez tulajdonképpen most nem is igazán érdekli.

Hallott mindent, amit Evelin mondott. Hamarabb érkezett (Jázmintól kapott útbaigazítást, pedig igazság szerint eléggé aggódva adta elő, hogy miért is jött, de Jázmin hangos „Tudtam!" kiáltással megölelte, aztán megmondta, hol találja Evelint), ott állt a fák között, elbűvölten figyelte Evelint, szinte megbabonázva, és csak egy hajszálon múlt, hogy a lány észre nem vette, amikor a csobbanástól megriadva körbenézett.

Leó nem tudja, hogy miért nem lépett elő akkor, hogy miért nem mozdult, de valami visszatartotta. A félelem talán... Evelin annyira szomorúnak tűnt, és a férfi szíve sajgott, ahogyan figyelte, mert tudta, hogy ennek ő az oka. Félt, hogy talán elkésett, hogy túl mélyen megsebezte Evelint, hogy a lány nem fog neki megbocsátani – persze nem adta volna fel akkor sem, igazából semmi a világon nem vehetné rá arra, hogy feladja, de azért össze kellett magát szednie.

És akkor Evelin megszólalt, és csak beszélt és beszélt, hihetetlenül édesen és aranyosan, annyira... „evelinesen". Leó pedig úgy érezte, túlcsordul a szíve az érzésektől – boldogság öntötte el, aztán megbánás, fájdalom, de mégis a legerősebb mind közül a szerelem, amit az előtte ülő csodálatosan édes és bolond lány iránt érez, aki nem restelli azt sem, ha épp egy békának önti ki a szívét. És Leó ezért is nagyon szereti. Mert Evelin különleges, minden egyes apró porcikájában – és őt akarja, még mindig akarja.

– Leülhetek? – kérdi óvatosan Leó.

– Persze – bólint kicsit megszeppenve Evelin.

– Biztos?

– Különben mondanám? – emeli meg Evelin a szemöldökét, és bár a hangja gúnyos, a tekintete és a mosolya gyengéd.

Leó elnyom egy megkönnyebbült vigyort (ha a lány gúnyolódik vele, akkor minden rendben van), majd leül Evelinnel szemben, a lábával körbefogja a lányt, majd megragadva a térde alatt magához húzza, a dereka köré fonja a lábát, aztán még fészkelődik egy kicsit, míg szinte a lány öle az ágyékához nem ér. A keze végigfut Evelin szoknyába bújtatott lábán, fel a csípőjére, derekára, aztán végigsimít a melle oldalán, a nyakán, és mire a két kezébe fogja a lány arcát, Evelin karja már a nyaka körül van, és hogy ki hajol kihez, hogy ki kezdeményezi a csókot, az a következő pillanatban már nem is számít, mert az ajkuk mohón és éhesen tapad egymásra. A nyelvük egymásnak feszül, érint, simogat, forróság szorul a testük közé, a vágy beburkolja őket, a bőrükre omlik, és a levegő megtelik a szenvedély színeivel. A lány keze Leó tarkóján és hajával játszik, Leó pedig mindenhol érinti Evelint, ahol csak éri.

Ez a csók most minden, amit még nem mondtak el egymásnak. Minden, ami igazából talán elmondhatatlan, de Leó azért meg akarja próbálni, mert Evelinnek hallania kell. Hallania kell, hogy mennyire szereti őt. A férfi kifulladva elhúzódik. Egyik keze Evelin derekán nyugszik, a másik a lány arcán, és Evelin kicsit oldalra fordítva a fejét csókot lehel a tenyerébe, aztán megfogja a kezét, és kettejük közé ejtve szorongatja.

Néhány pillanatig csak nézik egymást, a levegőt mindketten szaporán veszik, és Leó egészen biztos benne, hogy Evelin szíve pont olyan szédülten dobog, mint az övé, ahogy abban is, hogy a vágy a testét ugyanolyan édes-gyötrőn járja át.

– Evelin – súgja Leó, és hüvelykujjával puhán megsimogatja a lány kézfejét.

– Eljöttél – néz rá párás szemmel Evelin.

– Igen – mosolyodik el Leó, aztán elkomorodik a tekintete. – Bár kicsit tovább tartott, mint kellett volna, és ezt nagyon sajnálom.

– Nem számít, a lényeg, hogy itt vagy – feleli Evelin lágyan, és leheletnyit megremegő hangon.

– Tudod, Evelin, magamban minden szerelmes férfit igen gyakorta ökörnek és vadembernek tituláltam...

– Néha nem is csak magadban – szúrja közbe Evelin mosolyogva és árnyalatnyit megrovón, de Leó úgy érzi, ezt a kis szurkálódást nagyon is megérdemli.

– Csend, te lány, épp szerelmet készülök neked vallani – néz rá tettetett szigorúsággal Leó, mire Evelin mosolya még szélesebbre szalad. – És megérdemelsz egy tisztességes, becsületes szerelmi vallomást, úgyhogy kérlek, ne szólj közbe. Bár valószínűleg szörnyen fogom csinálni, de hát mit vársz egy szörnyetegtől? – Ezúttal Leó sem állja meg mosoly nélkül.

Evelin beharapja az ajkát, nyilván, hogy visszatartsa a nevetést vagy valami elmés kis sziporkát, és bólint. A szeme boldogan csillog, és tele van tisztán ragyogó szerelemmel. Leó nagy levegőt vesz, felidézi, mi mindent akart mondani a lánynak, és bár tudja, hogy nem lesz túl összeszedett, azért belevág.

– Azt hiszem, tulajdonképpen kétségbeesés, düh és szomorúság vezetett erre. Ők olyasmit tudhattak magukénak, amit úgy hittem, én sosem fogok. Talán irigy is voltam, bár ezt soha nem vallottam volna be senkinek, azt hiszem, magamnak se. – Leó tekintete megtelik melegséggel. – De aztán jöttél te. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy mindent felforgattál bennem. Én... nem hittem volna, de belém szerettél, és azzal, hogy megmutattad nekem, engem is lehet szeretni, megértettem, hogy én is szerethetek. Bár azért ez nem volt egyszerű – mosolyodik el keserűen Leó az elmúlt napjaira gondolva. Tudja, hogy egyszer elmondja majd Evelinnek, hogy mi zajlott le benne, de nem most. Nem akarja, hogy Evelin akárcsak egy pillanatig is úgy érezze, ő tehet arról, hogy három napig alkoholmámorban fetrengett, mert ezt csakis saját magának köszönheti. Aztán elmondja majd azt is, hogy kiknek köszönheti, hogy észre tért, mert így utólag egészen vicces, hogy miként is érkezett hozzá a felmentő sereg. De ennek sem most van itt az ideje.

– Köszönöm, hogy vártál rám. – Leó könnyű csókot lehel a lány szájára, és csak utána folytatja. – Most már igen nagy örömmel tölt el, hogy magamat is a szerelmes ökrök közé sorolhatom, és nem bánom azt sem, hogy birtoklásvágytól hajtott vadember lett belőlem. Azért nem bánom, mert miattad van így, Evelin, bár egyébként valószínűleg soha senki más nem lett volna képes ezt elérni, és talán épp ezért nekem soha senki más nem kell, csak te. Rád van szükségem. Szeretnélek téged boldoggá tenni. Megígértem, hogy soha nem foglak bántani, és bár úgy sejtem, hogy az elmúlt napokban ezt az ígéretemet nem tartottam be, ezt a hibát soha többet nem fogom újra elkövetni. Szeretlek, és veled akarok lenni. Ha veled vagyok, minden tökéletes, mert te tökéletes vagy.

Evelin nagyot nyel, és ezúttal ő keresi a szavakat. Leó hevesen dobogó szívvel vár, és bár nem igazán érti, miért izgul annyira, mikor tudja, hogy Evelin szereti, mégis izgul.

– Az eleje kicsit döcögött, de a vége igazán tökéletes – közli ellágyult hangon, furcsán csillogó szemmel a lány.

– Csöpögött is? – emeli meg Leó a szemöldökét, a hangjába pedig megjátszott fájdalmat csempész. Ha Evelin nem szorongatná olyan ragaszkodón, szinte kapaszkodva belé a kezét, talán szenvelgősen a szívére tapasztaná, csak azért, hogy alaposan szemléltesse megrendültségét. De csak játék lenne, mert az az igazság, hogy szereti Evelint, a lány pedig rettenetesen romantikus, szóval akár egy nyálas-csöpögős szerelemi vallomást is produkál a kedvéért – és még őszintén is teszi.

Hát igen, tényleg szerelmes ökör lett – állapítja meg magában, de ettől nem ijed meg, nem szörnyülködik, inkább úgy érzi, mintha valami vidáman és gondtalanul repkedne a mellkasában, ez pedig jó érzés. Soha nem volt annyira felszabadult, boldog és nyugodt, mint most, ebben a pillanatban.

– Azért ahhoz még gyakorolnod kell egy kicsit – neveti el magát Evelin.

– Oké – bólint Leó megfontoltan –, majd kölcsönkérek tőled néhány romantikus könyvet, és szorgalmasan tanulok. Legközelebb pedig olyan szerelmi vallomást rittyentek neked, hogy utána megszólalni sem leszel képes, csak pocsolyává olvadsz a lábam előtt.

Evelin felkacag, és ezúttal ő hajol a férfihoz, hogy csókot nyomjon a szájára.

– Nagyon szeretlek, Leó – suttogja, mikor elhúzódik.

– Én is szeretlek, Evelin, elmondhatatlanul – mondja Leó komolyan, majd félrebillenti a fejét, és hagyja, hogy huncutság költözzön a tekintetébe –, és mert olyan elmondhatatlan, valószínűleg nem sokat fogom ismételgetni. De szeretném, ha tudnád, hogy ha el is felejtem mondani, attól még így van. Én... nem tudom, hogyan kell ezt jól csinálni, hogyan kell jól szeretni valakit, de szeretlek, és bár lehet, sőt, elég valószínű, hogy olykor hibázni fogok, és...

– Leó, nekem egyszerűen csak az kell, hogy velem legyél, semmi más. És ezt nem kell tudni vagy tanulni, vagy akármi, csak maradj önmagad és legyél velem, ennyi.

– Elképesztő vagy, ugye tudod?

Evelin bolondos-boldog mosollyal és egy finom kis vállvonással válaszol, aztán fürkészőn a férfira néz.

– Mióta figyeltél?

– Hallottalak a békával – hajol közelebb Leó, és egészen sötétre mélyíti a hangját, mintha valami nagy titokba avatná be éppen a lányt.

A szavaira Evelin édesen elpirul.

– Nagyon aranyos voltál, bár azért egyvalami határozottan érdekel: tényleg megcsókoltad volna azt a békát? – vigyorodik el a férfi, végleg félretéve a komolyságot.

– Ha cserébe megkaplak téged, bármikor – vágja rá Evelin határozottan.

– Én már a tiéd vagyok – néz rá szelíden Leó, aztán viszont megint könnyedebb hangnemre vált –, szóval kérlek szépen, máskor még csak ne is gondolj arra, hogy békákat csókolgass helyettem.

– Nem fogok, ígérem – vigyorog Evelin. – Egyébként is: kinek kellene egy béka, ha megkaphat téged is?

– Azért ez megtisztelő – mímel töprengést Leó –, mármint, hogy egy békánál jobbnak találsz.

Evelin felnevet, de Leó csókkal fojtja bele a vidám hangokat. A lány tétovázás nélkül, sóvárogva viszonozza az érintést, és ez az önfeledt odaadás megperzseli Leó vérét. Képtelen magát türtőztetni, a keze lassan megindul a lány derekáról, a lábára siklik...

– Leó, mit csinálsz? – húzódik el Evelin, de a hangján érződik, hogy nehezére esik a tiltakozás. A férfi apró puszikat nyom a lány szája sarkába, állára, nyakára, és Evelin mit sem törődve az előbbi szavaival úgy fordítja a fejét, hogy Leó közelebb férkőzhessen a csábítóan édes bőrhöz.

– Azt, amire napok óta vágyom – közli szemtelenül és zavartalanul a férfi.

– De...

– Csak élvezd, Evelin – morogja Leó elködösült hangon.

– De, Leó, nem itt, megláthatnak – tiltakozik újra Evelin, közben azonban semmi erőfeszítést nem tesz azért, hogy leállítsa a férfit.

– Nem tudom, feltűnt-e, de nincs itt senki. – Leó elhúzódik és hátrapillant a válla felett, de csak a játék kedvéért. – Még a békád is elment.

– De bármikor jöhet bárki, gyerekek vagy kutyasétáltatók... – rázza meg a fejét a lány, és elszántan néz a férfira.

Úgy tűnik, nem tett jót, hogy abbahagyta a csókolgatást – állapítja meg Leó. Igen, Evelint határozottan csókolgatni kell ahhoz, hogy ne gondoljon ostobaságokra, és Leó bármikor örömmel eleget tesz ennek.

– Evelin, attól csak izgalmasabb, hogy tudod, rajtakaphatnak – hajol közelebb a lányhoz. Érzéki lassúsággal végigsimít a nyelvével a lány kivörösödött és duzzadt ajkán, csak aztán folytatja. – Fogadjunk, hogy te is érzed... – motyogja, miközben a keze a lány combján egyre lejjebb és lejjebb siklik. – Ó, igen, nagyon is érzed... – közli vidáman, amikor a lány bugyiján megérzi a forró nedvességet.

– Leó! – nyögi Evelin, de alig van erő a hangjában.

– Ígérem, figyelek, ha bárki jön, semmit sem fog észrevenni – súgja Leó a lány füléhez hajolva, aztán picit megnyalja a fülcimpáját, amitől Evelin megremeg. – Te csak engedd el magad, és lehetőség szerint ne sikoltozz hangosan, igazán nem szeretnék ma a rendőrségen kikötni – kuncog Leó picit elhúzódva. Evelin ajka is mosolyra rándul, amit Leó beleegyezésnek vesz.

A férfi becsúsztatja az ujját a bugyi vékony anyaga alá, és élvezettel simogatja, dörzsöli a forró, puha bőrt. Evelin hosszú, igéző szempillái megremegnek, a tekintete fátyolossá válik, de nem csukja be a szemét. Leónak adja a gyönyörét, ahogy a tekintetük egymásba kapaszkodik.

– Annyiszor elképzeltem ezt, persze nem egészen így – suttogja Leó. – A képzeletemben meztelen voltál, és mire idáig jutottunk, már könyörögtél, hogy tegyelek a magamévá. – Evelin reszket a karjában, és Leó nagyon élvezi, hogy így hatással van rá. – De nem tettem meg, addig nem, míg meg nem ízleltelek, de érthető okokból ezt nem fogom most itt megtenni – folytatja a férfi egyre rekedtesebb hangon, mert a szavai nemcsak Evelinre vannak hatással, hanem saját magára is. Amit mond, látja is, és ez túlságosan is izgató. – De veheted ígéretnek, Evelin, mert amint nálam leszünk, megteszem. – Leó egyik ujját óvatosan a forró, gyönyört ígérő résbe csúsztatja. – A tested minden gyönyörű és tökéletes porcikáját szeretni fogom, Evelin. – A lány felnyög, a hangja lángok gyötrő hevével ömlik végig Leó testén. – Utána pedig szeretkezni fogunk. – Evelin megremeg, és Leó nem tudja, hogy azért, mert az ujjához egy másik is csatlakozik, vagy azért, mert erősebben és hangsúlyosabban ejti ki, hogy szeretkezni. – Egyek leszünk. Csak te meg én, Evelin, örökre – fejezi be a férfi, épp időben, mert Evelin előre löki a csípőjét, így az ujjai mélyebbre csúsznak, és a lány felkiált, de a hangokat Leó sürgetéssel és vággyal teli csókja rögtön magába nyeli.

Evelin remegve adja át magát a gyönyörnek. Leó erősen tartja, öleli. Megvárja, míg Evelin testében elcsitulnak a hullámok, csak akkor húzódik el.

– Köszönöm – sóhajtja Evelin, majd ravaszul, bár kicsit még fátyolos tekintettel Leóra néz. – És csak, hogy tudd: én is meg foglak ízlelni, mindenhol, és igen, ezt veheted ígéretnek – jelenti ki nyomatékosan, és elégedetten elmosolyodik, amikor Leó a szavaira nagyot nyel.

Aztán a férfi felnevet, Evelin pedig vele nevet. Az élet aligha lehetne ennél csodálatosabb.

Leheverednek egymás mellé, Evelin feje Leó vállán nyugszik. Egy darabig egyikük sem szólal meg, talán mindketten próbálják felfogni, ami történt, hogy mennyire mérhetetlenül szerencsések – legalábbis Leó biztosan ezt teszi. Hiszen csak egyetlen hónap, ennyi kellett ahhoz, hogy gyökeresen megváltozzon az élete.

– Mi történt anyukád meséje végén a szörnyeteggel? – kérdi hirtelen Leó. Először nem tudja, honnan jön a kérdés, aztán eszébe jut, hogy Evelin a békának emlegette az édesanyja meséjét, és akkor gyanút fogott, hogy amikor korábban ezt kérdezte, Evelin valójában kikerülte a válaszadást.

Evelin az oldalára fordul, és felkönyököl. Leó követi a példáját, de azért azt nem hagyja, hogy teljesen elváljon egymástól a testük – a kezét Evelin derekára ejti, a lábával pedig magához húzza a lány lábát.

– A lány, miután kiszabadult, minden félelem nélkül a szörnyeteghez lépett – mondja mosolyogva, hóesés-puha hangon Evelin. – Ő nem a szörnyeteget látta, hanem a megmentőjét. Megköszönte a szörnyetegnek, hogy kiszabadította a toronyból, és a szörnyeteg szívét életre keltette ez az egyetlen szó, mert korábban hozzá még soha senki nem volt kedves, és ekkor ráébredt, hogy nem azért szörnyeteg, mert annak született, hanem mert annak tartották, ő pedig elhitte ezt magáról. A szörnyeteg úgy döntött, hogy a lánnyal marad, hogy örökre védelmezni fogja őt. Végül egymásba szerettek, aztán pedig boldogan éltek, míg meg nem haltak – fejezi be a lány elhalkuló hangon, majd kíváncsian a férfira néz. – Fura, nem?

– Hogy anyukád tudta? – kérdez vissza Leó, mire Evelin bólint.

Leó töprengve megsimogatja a lány karját, ujjaival apró köröket ír le, és elégedetten figyeli, hogy az érintése még mindig bájos libabőrt varázsol a lány karjára. Reméli, hogy ez mindig így lesz.

– Nem furcsább annál, minthogy egy férfi, aki úgy hitte, sosem szerethet, talált egy lányt, akit megszeretett – mondja végül, és amikor Evelin szemébe néz, tudja, hogy ez volt a tökéletes válasz.

– Leó, mi lesz most?

Leóban legalább ezer válasz fut át, attól kezdve, hogy menjenek haza és folytassák, amit az imént elkezdtek, egészen odáig, hogy költözzenek össze és öregedjenek meg együtt, de végül egyiket sem mondja ki. Mindezt ráérnek még megbeszélni, és Leó egyébként is biztos benne, hogy Evelin éppúgy vele akar lenni, ahogyan ő a lánnyal, tehát valószínűleg igen hamar kitalálnak és megoldanak majd mindent. Most egyszerűen csak Evelin szemébe néz, és hagyja, hogy a lány tisztán és a maga teljességében lássa mindazt, amit iránta érez.

– Boldogan élünk, míg meg nem halunk...